HATODIK RÉSZ: A HÁBORÚS- ÉS BÉKEGAZDÁLKODÁS PROBLÉMÁI

ELSŐ FEJEZET: A NAPOLEONI GAZDASÁGPOLITIKA ÉS A KONTINENS

Napoleon kontinentális értelemben vett jó európai kívánt lenni gazdasági téren is. Mindenekelőtt azonban jó francia volt, a régi Bourbonok merkantilista francia gazdaságpolitikája szerint. Mindezeknek megfelelően védővámokkal akarta függetleníteni a kontinenst a brit gazdasági élet uralma alól és ugyanakkor kedvező anyagbeszerzési lehetőségekkel és mesterséges értékesítési eljárásokkal Franciaország gazdasági hegemóniája alá törekedett azt helyezni. A napoleoni korszak háborús gazdálkodásának jellemzésében, a békés évtizedek gazdasági viszonyainak megismerésénél, elsőrendű fontosságú az iparpártolás és a kontinentális gondolat szerepe. A napoleoni gazdaságpolitika célja az, hogy Franciaország a kontinenst ipari termékekkel elláthassa. Az ipart tehát racionálisan ki kell építeni. Mindaz, ami ebből a tervből megvalósult, nagy mértékben előmozdította az indusztrializálódás folyamatát Franciaországban, amit viszont e téren megvalósítani nem tudott, akkor amikor az angol versenyt kizárta, az lehetővé tette bizonyos korlátok között a kontinens többi országainak ipari fejlődését.

Franciaországban elsősorban a forradalom okozta gazdasági sebek gyógyítására volt szükség, Napoleon figyelme tehát erre irányult. A francia luxusipar a nemesség kivándorlása következtében vásárlási krízisben szenvedett, a forradalom véres éveiben sokszor a jómódú feudális ipari vállalkozók is elpusztultak, az asszignáták kora után rendezésre és stabilizálásra várt az ország pénzügyi helyzete, a forradalmi állapotok után a polgári konszolidáció útjára kellett lépni. A lyoni selyemipar a forradalom előtt 12 ezer szövőszéket foglalkoztatott, a forradalom egyes éveiben ezeknek száma alig éri el a négyezret. Napoleon uralkodásának vége felé a szövőszékek száma már 15.500 és a lyoni selyem piacra talál Olaszországban, Németországban, a Balkánon, sőt eléri az Egyesült Államokat is. Az egész korszak ipari fellendülését legjobban a kőszénfogyasztás növekedése jellemzi. (1794-ben 250 ezer tonna, 1812-ben 840 ezer tonna.)

A nagy iparosodási folyamat sikerét természetesen nem lehetett csupán a forradalom okozta pusztítások eltüntetésével biztosítani. Az átgondolt gazdaságpolitika, annak szinte világpolitikai jelentőségű méretei, számos megfelelő eszközt követeltek. Ilyen az olcsó ipari hitel megteremtése, az államháztartás egyensúlyának helyreállítása. Nagy építkezések s megrendelések révén közvetlenül is pártolta a francia ipart, elősegítette ennek felvirágozását a Napoleon által is szívesen látott belső vagyonosodás folyamata is. A jómódú hivatalnok-osztály, a külföldi háborúkban meggazdagodó tábornokok, épúgy élénkítették az ország gazdasági vérkeringését, mint a falujába visszatérő közkatona vásárlásai. A tőke hadisarcok és bírságok révén is özönlött az országba.

Valóságos tervgazdálkodás indult meg ebben a korszakban. A racionális eljárás szempontjai érvényesültek az ipari tanácsadói kamarák felállításánál. Ezek a kamarák majd minden nagyobb városban figyelemmel kísérik az üzemeket és gondoskodnak arról, hogy ahol szükséges, akár kölcsönök segítségével is új ipari telepek létesüljenek. Az új műhelyekben a termelést a gépek munkája növeli, ezen a téren a francia géniusz számos jelentékeny találmánnyal tűnt ki. De mindent megtettek az angol ipari találmányok franciaországi értékesítésére is, előmozdítva az angol hadifoglyok, hozzáértő műszaki emberek letelepedését. A francia feltalálók sorában oly kiváló jelentőségű Jaquard (született 1752-ben Lyonban, meghalt 1834-ben) 1805-ben készült el első szövőszékével s a kezdet nehézségei után, az 1810-ben feltalált ú. n. Jaquard-szövőgéppel forradalmasította a szövőipart nemcsak országában, hanem egész Európában. Halála évében Lyonban 30 ezer ilyen gép volt üzemben és 1840-ben például Magyarországon is alkalmazták találmányát. Nagyjelentőségű még a kémiai iparban Berthollet gróf számtalan találmánya és korszakalkotó munkássága.

A tervgazdálkodás nemcsak Franciaországban érvényesült, a kifelé irányuló gazdaságpolitika arra törekedett, hogy a világbirodalom érdekszférájába tartozó országok ipara ne jelenthessen a francia ipar számára komoly veszélyt. Ennek a birodalmi gazdaságpolitikának egyik megnyilatkozási formája a francia uralom alá került, új területek ipari versenyének lehetetlenné tétele. A hatalma alá került idegen gyáripart félgyártmányok előállítására akarta kényszeríteni, hogy a hasznot a francia ipar fölözze le. Legjellemzőbb erre az olasz királyság területén követett gazdaságpolitika. A virágzó olasz selyemgyártást oly módon teszi ártalmatlanná, hogy az ipari nyersanyaga Franciaországba való behozatalát vámpolitikai intézkedésekkel rendkívül megkönnyíti, a francia selyem ezáltal olcsó lesz és versenyképes.

Amilyen mértékben erősödött Napoleon hatalma a kontinensen, olyan mértékben vélte megvalósíthatónak alapvető elképzelését a francia ipar érdekében: a francia iparpártolás merkantilista hagyományain túlmenő, kontinentális rendszer megteremtését, egy grandiózus kontinentális tervgazdálkodás megvalósítását. Ilyen eszközökkel folytatta Napoleon Anglia ellen a küzdelmet.

A forradalom pusztításainak pótlása, a tervszerű birodalmi iparpártolás első szakasza után megkezdődik a napoleoni háborús gazdaságpolitika következő hadművelete, az úgynevezett kontinentális zár, amely a francia uralom alá tartozó területeken valóságos önblokáddá válik. Ez a francia háborús gazdálkodás offenzív korszaka. Szomorú kísérőjelenségei: a francia kolóniák elvesztése, az angol flotta tevékenysége következtében az ipari nyersanyag-készletek kimerülése, a tengerentúli kereskedelmi kapcsolatok meglazulása, sőt elvesztése. A nyersanyaghiány meggátolja a francia ipar oly mértékű fejlődését, hogy az a kontinens ipari szükségletét is elláthassa. A francia természettudomány hősi küzdelmet indít azoknak a nyersanyagoknak pótlására, melyeket eddig a messze gyarmatokról importált. Egyik legizgalmasabb fejezete ennek a heroikus küzdelemnek a cukornád pótlására irányuló erőfeszítés. A cukornád hiánya következtében a cukorárak rohamosan emelkednek, a forradalom kezdetén 1 kg cukor ára egy frank, 1809-ben 8–10 frank. Valóságos versenyfutás kezdődik tudósok, feltalálók és kalandorok között. A célba Delaiser érkezik, akinek a császár személyesen nyujtja át a becsületrendet, amikor sikerül répából előállítania cukrot. Egyik napról a másikra ragyogó konjunktúra látszik megindulni. 334 cukorgyár alapítására adnak engedélyt. A valóságban azonban csak 158 gyár dolgozik s az előállított cukor minősége sem teljesen kielégítő.

A kontinentális zár elrendelését a francia ipari körök nagy örömmel fogadják. Ennek hatása azonban annál kedvezőtlenebb az államháztartás helyzetére és a kereskedelemre. A vámbevételek természetesen rohamosan csökkennek. Az uralkodót ez arra kényszeríti, hogy 1813-ban a következőket jelentse ki: „Igaz ugyan, hogy ellenfeleinket annyira kell gyöngíteni, amennyire csak lehetséges, az államnak azonban elsőrendű szükségletei vannak, élnünk kell és gazdasági létünk céljára vámbevételekre van szükségünk.” A francia gazdaságtörténet elsősorban e vámbevételek rohamos csökkenésére mutat rá, amikor magyarázatot keres arra, hogy Napoleon miért volt kénytelen az angol ipar ellen indított gazdasági offenzivát néhány év multán enyhíteni. A gazdasági visszavonulás endogén francia tényezőit ebben a körülményben tényleg megtaláljuk, hisz Franciaország vámbevétele 1806-ban 51.2, 1809-ben 11.6 millió frank. A császár tehát 1810 januárjában 40%-os felár alkalmazásával megengedi az eddig kitiltott angol áruk behozatalát.

A kontinentális zár kísérő jelenségei tehát kereskedelmi téren meglehetősen kedvezőtlenek Franciaországban, nem lesz rózsásabb a helyzet a franciákra nézve, a kontinens gazdasági fejlődése következtében sem.

Míg Franciaországban az ipari és kereskedelmi tőke érdeke ütközött össze, addig a kontinensen a védvám bevezetését követelő ipari államok állnak szemben a szabadkereskedelem elvét követő országokkal. Az utóbbiak vagy azért voltak ellenségei a kontinentális zárnak, mert kereskedelmi tevékenységből éltek (pl. a Hansa-városok), vagy azért, mert gazdasági életük a mezőgazdaságon nyugodott (pl. Spanyolország), végül azért, mert a napoleoni gazdaságpolitika létalapjukat fenyegethette (pl. Oroszország). Ezek az államok szemben állottak a kimondottan ipari államokkal (Belgium, Rajna-vidék, Szászország s Berg, azaz Németországnak Belgiumhoz közel eső része), amelyek eleinte örömmel üdvözölték a kontinentális zárt. A kontinens belső piaca körül azonban további ellentétek mutatkoztak. Ezek az ellentétek eleinte abban kerestek megoldást, hogy képviselőik Párizshoz fordulnak, ahol a francia óhaza eminens érdekeire hivatkozva nyersanyagot, piacot követelnek. Mintha egy kontinentális merkantilizmus jelentkezne, mintha egy nagyszabású tervgazdálkodás körvonalai bontakoznának ki, amikor az érdekek kiegyenlítése és kielégítése céljából minden oldalról a központhoz fordulnak. A kapitalizmus fejlődéstörténetében ennek a kontinentális egységgondolatnak iparosító hatása egyáltalán nem jelentéktelen. A kontinens ipari körei eleinte örömmel üdvözlik az angolellenes gazdaságpolitikát, azonban mekkora lesz az elkeseredésük, amikor látniuk kell, hogy az angol versenyt a francia váltja fel. Ez a francia belső verseny csökkenti a kontinentális indusztrializálódás menetét. Amellett a tervgazdálkodás természetéből következő ellentétek kiéleződnek. Minden rétegnek valami külön kívánsága van, amely nem teljesíthető a maga egészében, a többiek rovására. Ezek a kívánságok éppen a kontinens gazdasági egységébe vetett hit következményei, egyszer a cseh és szász textilesek akarnak észak-olasz területekre posztót szállítani, máskor a nyugati német acélgyárosok kívánják nehézipari terményeiket Franciaországban elhelyezni, vagy pedig a belgák textilgépeiket Nápolyban eladni. Amíg Napoleon büszke arra, hogy a kontinens gazdasági jótevője, amíg az angol terminológia lassanként kontinensnek kezdi nevezni Európa nem angol gazdasági területeit, addig ezen a kontinensen éles ellentétek alakulnak ki, veszélyeztetve ipari téren a rendszer előnyös következményeit. A kontinentális háborús gazdálkodás legjellemzőbb következménye tehát az iparosodás folyamata, mely főként a francia ipar fellendülésében jelentkezik. Azonban súlyos nyersanyag utánpótlási nehézségek mutatkoznak, a kereskedelmi tőke helyzete romlik és a kontinentális kereskedelem elveszti gyarmati összeköttetéseit és az európántúli piacokat.

Amikor az ipari magánvállalkozás ilyen lényeges változásokon ment át, ugyanakkor – Franciaországot kivéve – a kontinensen általában a háborús évek szinte megoldhatatlan feladatok elé állítják az egyes államháztartásokat. A kincstár kimerül, a háborút folytatni csupán súlyos kölcsönökkel, sőt gyakran kétségbeesett inflatorikus eszközökkel lehetséges. Napoleon általában nem folyamodik kölcsönökhöz, hiszen függetleníteni akarja magát a pénzpiactól. A többi államok azonban kénytelenek magánbankárok kölcsöneit, vagy az angol kincstár anyagi segítségeit igénybevenni.

Úgy az iparosodás, mint az államháztartás terén a legnagyobb erőfeszítéseket látjuk, ez a fokozott lendület nagyjelentőségű mozzanat a kapitalizmus fejlődéstörténetében. Ez a fellendülés mezőgazdasági téren sem marad el, ahol egy háborús agrárkonjunktúra körvonalai bontakoznak ki a szemesgazdálkodásnál s az állattenyésztésnél. A hadbavonult seregeket élelmezni és ruházni kell és a mezőgazdaságnak ki kell elégítenie az iparosodás következtében növekedő belső fogyasztást.

Természetes, hogy a háborús gazdálkodás és a konjunkturális lehetőségek nagymérvű vagyonosodásra vezetnek. A kontinensen a gazdasági egység kialakulása, az iparosodás jelensége mellett ez a vagyonosodás, tőkefelhalmozódás mind olyan mozzanatok, melyek a fejlődés irányát a kapitalizálódás felé vezetik.