MÁSODIK FEJEZET: AZ ANGOL GAZDASÁGI ÉLET FEJLŐDÉSÉNEK IRÁNYAI

A háborút követő békegazdálkodás problémáinak ismereténél nem mellőzhető a szigetország háborús gazdálkodásának rövid áttekintése. Az átmeneti évek kontinentális agrárkrízise összefügg például a háborús angol agrártúltermelést követő gabonatörvénnyel, az angol tőkeexport, vagy a szabadkereskedelmi irányzat nagymérvű megerősödése pedig nem függetleníthető a londoni pénzpiacnak, illetve a kereskedelmi kapitalizmusnak a háborús konjunktúra alatti fejlődésétől.

A világtörténeti perspektívák szempontjából az angol háborús gazdálkodás lényeges mozzanatát abban látjuk, hogy az angol kereskedelem, bár a kontinens piacát sem vesztette el teljesen, (a forgalmat csempészúton bonyolította le) mégis új utakra tért akkor, amikor kiépítette messze világtájak felé a maga nagyszabású kapcsolatait, mindjobban közeledve a világgazdasági eszmény megvalósításához, illetve az angol kereskedelmi világhegemóniához. Tehát ugyanakkor, midőn a kontinens részben megközelítette a kapitalista gazdasági fejlődés olyan fokát és lehetőségeit, amelyek a kontinentális gazdasági egység fogalmát jelentették, az angol kapitalizmus közeledett a világgazdaság eszméjének megvalósítása felé. Ezt a folyamatot az angol ipar nagyarányú fejlődése tette elsősorban lehetővé.

Az angol ipari forradalom már a XVIII. században jelentős előnyt biztosított a szigetország iparának, a másik nagy előny pedig abban nyilvánult, hogy ez az ipar a háború alatt – midőn a hadsereg felszerelése, a flotta igényei s a kontinentális szövetségesek ipari megrendelései nagy konjunktúrát teremtettek – nem küzdött ipari nyersanyag-beszerzés nehézségeivel. Az ipari forradalom szerepét dokumentálják Anglia kereskedelmi forgalmának adatai. Amikor az angol behozatal 1701-től 1801-ig, 1,985.868 fontról 56,010.732 fontra, tehát terjedelmének körülbelül huszonnyolcszorosára emelkedett, ugyanakkor a kivitel 23.253 fontról 5,406.510 fontra, tehát több mint kétszázszorosára emelkedett. A nyersanyagellátás zavartalan menetét és az ipari termelés szinte hihetetlen mértékű háborús fejlődését mutatja viszont a nyersanyagbevitel statisztikája. A nyersgyapotbehozatal adatai szerint a behozatal súlya 1790-ben 31, 1799-ben 43, 1801-ben 56, 1804-ben 61, közvetlenül a háború befejezése előtt pedig 123 millió font. A vasérc ipari termelése 1788-ban 68.000 tonna, 1796-ban 125.000 tonna és 1810-ben immár 300.000 tonna.

Ilyen belső feltételek következtében fokozódott az a fejlődés, amely az angol ipart a XIX. század folyamán szinte vetélytárs nélkül vitte az ipari monopólium boldogító állapota felé. A kiviteli statisztika beszédes számadatai az ipari termelés hihetetlen arányú fokozódását mutatják, ugyanakkor azonban nem világítanak rá az angol kereskedelem világokat behálózó kapcsolataira, amelyek az ellátott terület tekintetében hasonló rohamos ütemben fejlődnek az ipari termelés méreteivel. Az Atlanti-óceánt keresztül-kasul átszelő angol kereskedelmi hajók nyersanyagokkal táplálták az angol gazdasági élet lüktetését. Az ipari nyersanyagszükséglet nagy részét Amerika látta el. Anglia tengeri hatalma biztosította magának a háború alatt az amerikai, főleg délamerikai piacot. Az ipari forradalom után a luxuscikkek tömegcikkekké váltak, a fontos gyarmatáruk: a cukor, a tea, a kávé, dohány forgalma rendkívül emelkedett. E mellett a távoli országok Angliából szerezték be a gyapotszövetet, amely a meleg égöv alatt könnyű, mosható voltánál fogva háttérbe szorította a gyapjúszövetet. E szükséglet nagymértékű fokozódása indokolja az Angliába irányuló nyersgyapotbevitel emelkedését és a gyapotfeldolgozó ipar nagyarányú fejlődését.

A tengerentúli angol kereskedelem fejlődésére jellemző, hogy míg 1806 és 1814 között a külföldre irányuló francia kereskedelem 933 millió frankról 585 millióra süllyedt, addig az angol kereskedelem 68 millió fontról 79 millió fonton felüli összegre emelkedett. Ebből az Amerika felé, de nem az Egyesült Államokba irányuló angol kivitel 1805-ben 7,800.000 font; 1808-ban 16 millió font és 1809-ben 18 millió font sterling értékű. Az Egyesült Államokba kivitt áruk értéke 1805-ben 5,241.000 font, 1808-ban 11 millió font. Az Ázsiába szállított áruk értéke kb. 3 millió font sterling, míg a kontinens felé irányuló export értéke az 1805-ben kivitt 13,650.000 fontról 1814-ben 26,800.000 fontra emelkedett. Mialatt tehát a számadatok tanúsága szerint az angol kereskedelemnek az európánkívüli piacok felé irányuló hódító lendülete teljes sikerrel járt, ugyanakkor az európai piac sem veszett el, sőt az angol ipar a kontinensen is fokozni tudta kivitelét.

A merkantilizmus önellátó rendszere tehát ilyen körülmények között elvesztette létjogosultságát. Pedig Anglia még a háború után is ebben a rendszerben élt. A békeévek elején azonban már megkezdődik az átalakulás. Az angol államférfiak nagy megértéssel foglalkoznak Smith szabadkereskedelmi eszméivel, e mellett a gyakorlati követelmények szerint lépésről-lépésre bontják meg a külkereskedelem terén a fennálló merkantilista intézkedéseket, melyek akkor már, a folyton fokozódó termelés és külkereskedelem számára kényelmetlen megkötöttséget jelentenek. A belföldre vonatkozó intézkedések sorában jelentős az ú. n. tanonctörvény eltörlése (1814), miáltal az ipar belső fejlődésének utolsó akadálya is elhárult. Külföldi viszonylatban a legfontosabb lépés a merkantilizmus korából fennmaradt hajózási tilalmak enyhítése. A londoni kereskedők már 1820-ban hangoztatják, hogy Anglia gazdasági életét csak a szabadkereskedelem biztosítása virágoztathatja fel, hisz a védvámos rendszer természetszerűleg együttjár a külföldi államok elzárkózásával az angol iparcikkek elől. Ebben az időben a protekcionizmus rendszere következtében a forgalom csupán a szigetország és a gyarmatok között volt teljesen szabad. A gyarmatok a maguk termékeit csupán angol hajók útján s csupán az anyaországba szállíthatták, viszont áruikat is kizárólag Angliából szerezhették be. A háború után az angol ipar és kereskedelem hatalmas fellendülése idején, amikor az angol ipartermékek kiválósága és nyersanyagbeszerzés szervezete révén az angol ipar minden védelem nélkül, amúgy is már szinte vetélytárs nélkül állt, az angol kereskedelem ki akarta terjeszteni forgalmát az egész világra. A hajózási törvények reformja, a szabad kikötők létesítése azt célozta, hogy a megkötöttségek eddig fennálló rendszere feloldódjék és a szabad forgalom, majd a kölcsönösség alapján az idegen gyarmatok piacát is bekapcsolja a terjeszkedő áruforgalomba. Cromwell hajózási törvényeit 1822–24 közt megváltoztatva, mintegy száz jelentős áru számára szabaddá teszik az utat az angol gyarmatokba, ugyanakkor pedig elvben szabaddá lesz a gyarmatáruk forgalma Európa többi állama felé is.

Amikor Anglia az ipar és kereskedelem szabad forgalmát gátló utolsó akadályok leépítését is megkezdi és a szabadkereskedelem eszméjét hangoztatja, ugyanakkor a mezőgazdasági termelés érdekében éppen az ellenkező irányban halad. Az agráriusok kiharcolják a külföldi gabona behozatalát szinte tökéletesen megakadályozó gabonatörvényt. Ezzel a kontinentális agrárkrízis súlyosbításához nagymértékben hozzájárulnak. Ennek az iránynak érvényesülését két lényeges tényező teszi lehetővé. Az egyik régebbi keletű, de a világháború alatt erősödő gazdasági folyamat, amely a szigetország mezőgazdasági termelése számára konjunktúrát teremtett, a másik az angol belpolitikai helyzet a XIX. sz. elején, amely az angol parlamentben a feudális, agrárkörök domináló fölényét biztosítja. Az agrárkonjunktúrát a belső fogyasztás növekedése már régóta növeli, hiszen az ipari forradalom alatt a népesség növekszik, fogyasztóképessége emelkedik. 1750 és 1800 között a mezőgazdasági termelés nem tudja kielégíteni a növekvő belföldi szükségletet s az eredetileg gabonaexportáló állam, mely például 1741 és 1750 között évente 850.000 quarter gabonát szállított külföldre, 1773 és 1792 között már évi 430.000 quarter behozatalra szorult. A fokozódó gabonaszükséglet hozzájárult a mezőgazdasági termelés átalakításához, a nagybirtok, melynél az állattenyésztés szempontjai döntőek, teljesen magába olvasztja a kisebb parasztbirtokokat. A megnövekedett háborús fogyasztás idején korlátozódik a gabonabehozatal, a gabonaárak felszöknek és 1797–1820 között 3.3 millió acrenyi földterülettel gyarapodik a nagybirtok megművelt része. A búza ára emelkedik. A termelést racionalizálják, a kontinensen is népszerű Young propagandája nyomán, aki az angol haszonelvi gazdálkodás leglelkesebb hirdetője.

A fejlődés ilyen iránya befejezi a szabad birtokos parasztosztály megszűnésének az előző kötetből ismert folyamatát, amelynek egyrészét megfosztja birtokától a racionalizált agrártermelés, másik részét pedig a hatalmas léptekben előrehaladó ipari termelés munkásává teszi. Az ipari kapitalizmus gócpontjai, a városok, a földnélkülivé vált parasztok és kisbérlők nagy tömegeit szívják fel magukba. Ugyanakkor pedig a nagybirtok képviselői foglalnak helyet az angol parlamentben. Természetes, hogy érdekeik védelmében mindent elkövetnek. A háború befejeztével megindul az olcsó külföldi gabona rohama a szigetország ellen, a gabonaárak esnek, a súlyos agrárkrízis összes tünetei jelentkeznek. A feudális parlament védekezik. Eltiltja a külföldi gabona behozatalát, abban az esetben, ha a belföldi búza ára a 80 shilling alatt áll. A gabonatörvény, Corn Law – 1828-ban történt átalakításokkal – érvényben marad a század közepéig, a gabonaár mégis süllyed. A válság a gyengébb exisztenciákat tönkre teszi, így többek között azokat a bérlőket is, akik a háborús fellendülés idején magas bérösszegben állapodtak meg. A szántóföldek egy része parlagon hever. A nagybirtok valahogy átvergődik a válságon, főleg az állattenyésztés révén, a kistermelők azonban elvéreznek, a mezőgazdaságban végleg a nagybirtok lesz az uralkodó forma.

A háborús termelés következtében a kapitalizmus is nagy nehézségekkel küzd, a belső piac befogadóképessége csökken, a munkanélküliség növekszik, a pénzügyi politika is megnehezíti a boldogulást. Az angol kereskedelem el akarja helyezni a felhalmozott ipari készleteket, ami valóságos dömpinget jelent a kontinens számára. Így a kontinens gazdasági egyensúlyát Anglia részéről fenyegető veszélyek közül az egyik az ipari verseny, a másik az angol gabonavám, mely talán még a kontinentális zárnál is szigorúbb mértékben zárja el Európa mezőgazdasági termelése előtt a kivitel útját. Ez a helyzet fokozza a kontinentális agrárkrízist, amelynek során újabb tényező jelentkezik, az orosz búzadömping, a deficites államháztartások vezetői pedig rettegve néznek a jövő elé.

A fejlődésnek induló kontinentális iparosodás megtorpan az angol verseny miatt és kérdéses, hogy marad-e még ilyen körülmények között egyáltalában gazdasági létjogosultsága. Az államháztartások nemcsak a háborúban előre elköltött, de meg nem lévő összegek súlya alatt roskadoznak, hanem a gazdasági krízis folytán még a normális igényeknek sem tudnak megfelelni. A háborús időben keletkezett polgári vagyonok nem lettek volna elegendők az iparosodás előmozdítására, nem is szólva arról, hogy az államok nem vették volna adózás formájában ezeket erősen igénybe, a hivatalnok osztály hiába őrizte volna a XVIII. század általános emberi eszményeit, a gazdasági anarchia mindent elsöprő áradata, esetleg hosszú időre minden értéket és eszmét elsöpréssel fenyegethetett volna.

A kontinentális gazdasági életnek ebben a zűrzavaros káoszában hatalmas kérdőjel mered vezetők és vezetettek, agrártermelők és ipari rétegek elé, melyik az az út, amely ebből a bizonytalanságból a konszolidáció felé vezet. Anglia eljárása lesz a döntő. Ebben a helyzetben szinte sorsszerű és a fejlődésnek rendkívül érdekes új irányt szabó ténye volt az angol kapitalizmus magatartása, amely a háborús évek konjunktúrája alatt a szigetország pénztőkéseinél felszaporodott hatalmas összegeket a kontinensen helyezte el. Mialatt ugyanis az angol államháztartást a nagyarányú háborús költségek meglehetősen igénybe vették és pénzügyi nehézségek elé állították, ugyanakkor a londoni pénzpiac a maga zárkózott, óvatos üzleti politikájával rendkívül stabil képet mutat. Az eladósodás és az infláció az angol államháztartás esetében természetesen éppúgy jelentkezik, mint a kontinens államainál. Az angol kincstár 1792. évi állami kiadásainak összege 18 millió font, 1814-ben már 113 millió font sterling. Az államadósság a háború kitörése előtt nem egészen 234 millió font s Pitt még ennek az összegnek a csökkentésére is gondolhatott, amikor az egyik háborút megelőző esztendőben az adóterhek leszállítását jelentette be. A háború azonban felborít minden emberi számítást. Az amiensi béke évében az angol államadósság 528 millió font, a háború befejezése után 864 millió font. Pedig a háború alatt vezetik be az egyenesadót, mely a kétszáz fonton felüli jövedelmeket 10%-os adóval sujtja. 1802-ben eltörlik ezt a tőkeellenes adót, de hamarosan enyhébb formában ismét kénytelenek életbe léptetni és 1806-ban visszatérnek az eredeti adókulcshoz. Az első békeév budgetjének tárgyalásánál ismét eltörlik az egyenesadót, az államadósságok nyomasztó terhe azonban arra kényszeríti a parlamentet, hogy az elmaradt adó következtében kiesett jövedelmet közvetett adók felemelésével pótolja. A súlyos adóterhek szinte állandó nyugtalanságot és elkeseredést okoznak, politikai téren pedig radikalizálják a polgári osztályt.

Az államháztartás másik súlyos betegsége az infláció, melynek jelentkezése a Bank of England adataiból állapítható meg. A bank 1797-ben aranyfedezet hiányában beszüntette a bankjegyek ércpénzre való beváltását. 1797 február 27 óta az angol font nem is tud visszatérni az aranyalapra. Árfolyamvesztesége nő, 1812-ben 25%, 1813-ban 30%. 1814-ben a diszázsió 8% és ez az ellenségeskedés megkezdésének hírére 25%-ra emelkedik. 1815 végén a helyzet javul, a diszázsió már csupán 5%, úgy hogy mindenki az aranyalapra való visszatérést várja. A stabilizálás azonban jó ideig elhúzódik. A parlament csak 1819-ben fogadja el Peel banktörvényét, amely a bankjegyek visszaváltásának időpontját 1823 május elsejében jelöli meg. Az aranyra való beváltás azonban már 1821-ben megkezdődik. Az angol bank 1815 után deflatorikus pénzügyi politikát követ, ennek következménye a pénzszűke, amely a váltók leszámítolásánál is megnyilvánul, élénk panaszára a kereskedelmi köröknek.

A kontinens gazdasági életében azonban az angol magántőke szerepe a döntő. Milyen ennek a helyzete? A XVIII. század második felétől kezdve a tengerentúli kereskedelem és a gyarmatok jövedelme, valamint a rabszolgakereskedelemből származó haszon oly nagy mértékben folyt be, hogy az angol pénzpiac a század végén Hollandia nyomába lépve, vezető szerepet tölt be Európában. A vidéki bankok hálózatát kiépítő fejlett angol bankrendszer a XVIII. század folyamán lehetővé tette, hogy az angol tőkések nyereségüket a fejlődő ipar, vagy földművelés táplálására fordíthassák. A napoleoni háborúk idején a kontinentális tőke tekintélyes része Angliába menekül, miáltal a londoni pénzpiac jelentősége emelkedik. A kereskedelmi bankárok elsősorban Anglia szövetségeseit finanszírozzák, többnyire árukivitel alakjában.

A békekötés e téren is jelentős változásokat okozott. A kivitelre szánt angol áruk, melyek a szövetséges csapatok ellátására vártak, nemcsupán átmenetileg halmozódtak fel, hanem az angol kivitel a kontinens felé nagymértékben csökkent akkor, amikor számos állam védvámokat léptetett életbe saját ipara védelmére. A kereskedelmi nehézségek fokozásához járult az elszegényedés és a fogyasztás csökkenése. Ebben a helyzetben az angol külkereskedelmi tevékenységet a londoni pénzpiac támogatása segítette át, amikor a győztes és legyőzött kontinentális államok a békekötés utáni pénzügyi bajok közepette az egyetlen tőkeerős piachoz fordultak. A londoni pénzpiacon nemcsak elegendő tőke állt rendelkezésre, hanem a hajlandóság is megvolt arra, hogy a tőkések a kontinentális államok gazdasági stabilizálása céljára megfelelő kölcsönöket folyósítsanak. A pénzpiac vezető tényezői ettől a tőkekiviteltől magángazdasági és közgazdasági előnyöket reméltek. A Baring-bankház 1817-ben már számos újjáépítési kölcsönt bocsát ki a londoni pénzpiacon. E kölcsönök között a legjelentősebbek azok, melyeket Oroszország, Ausztria és Poroszország 1817- és 18-ban vett fel. Poroszország ez alkalommal 5 millió fontot vett igénybe; a londoni Rotschild-ház pedig 1818-ban az orosz államnak, 1822-ben Ausztriának folyósított nagyobb összegeket. 1815-től 1830-ig az európai kormányok államadósságai kötvényeiben mintegy 50 millió fontnyi angol tőke került a kontinensre. Ugyanezen idő alatt a latin Amerikában, tehát Közép- és Dél-Amerikában 20 millió, az Egyesült Államokban pedig 6 millió fontnyi angol tőke került folyósításra.

A Baring-bankház eredetileg gyapjúipari exportot finanszírozó cég, hamarosan azonban az angol pénzpiac urává, vagy mint akkor emlegették: hatodik nagyhatalommá fejlődött. A Rotschild-bankház szélesebbkörű nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett és Metternichet támogatta akkor is, amikor Castlereagh a laibachi konferencián ülésező Szentszövetség terveit nem nézte jószemmel és a szövetségesek kölcsön iránti igényeit nem támogatta. A Rotschild-bankház ez alkalommal 100 millió forintot folyósított Ausztriának katonai célokra; 40 millió rubelt az orosz kormánynak a valutáris nehézségek leküzdésére és 40 millió tallért a porosz fegyverkezés lehetővé tételére. Ez a hatalmas pénzügyi művelet 1822-ben a bárói címlet szerezte meg a Rotschild-bankház vezetőinek. A Rotschildok a következő évben már a francia jóvátétel konverziójára vállalkoztak és ettől kezdve egy nemzedéken keresztül a legitim kontinentális kormányok kölcsöneinek szinte monopóliumával rendelkeztek.

A londoni pénzpiac fokozott érdeklődése a kontinens iránt meglehetős ellenhatást és kritikát váltott ki Angliában. A pénzembereket azzal vádolták, hogy őket csak a kamatnyereség érdekli és a saját önző hasznuk érdekében a termékenyítő tőke folyamát eltérítik saját országuktól, Angliától. Azonban az Európába, illetve Amerikába irányított tőke tette lehetővé a politikai stabilizációt és gazdasági fejlődést, ami viszont az angol árukivitelt fokozta. A statisztika szerint a békekötést követő pénzügyi nehézségek és vámok ellenére némi átmeneti megtorpanás után az angol iparcikkek kivitele ismét fellendült.

Az európai kontinens felé irányuló angol tőkeexport elsősorban a Szentszövetség államainak stabilitását szolgálta. Bár e tevékenység az angol gazdasági érdekeknek megfelelt, nem mindig egyezett Anglia politikai érdekeivel. Az 1822-től 1825-ig folyósított külföldi kölcsönök nagyrésze viszont a délamerikai felkelő államok pénzügyi ellátását célozta, ilymódon egy úton haladva az angol külpolitikával. Ebben az esetben a közvélemény és a pénzpiac megelőzte a külügyi hivatalt a lázadók mellett való állásfoglalásával. Először Columbia jelentkezett 1820-ban a londoni pénzpiacon, 2 millió font kölcsönt kapott, melyet egy, a délamerikai kereskedelemmel foglalkozó cég közvetített. A példát csakhamar a többi amerikai államok is követték. A hadi flotta és hadseregfelszerelés céljából folyósított kölcsönre a legkisebb állam is igényt tartott, úgy hogy még a nem létező „Poliais” nevű királyság kiküldöttjének is sikerült pénzt felvennie, bár e hangzatos cím mögött nem volt más, mint egy fiktív állam a Moskitó-parton, ahol egy skót tiszt a Kazika címmel ruházta fel magát. Két év alatt az új dél- és középamerikai államok nem kevesebb, mint 17 és 1/2 millió font kölcsönben részesültek.

Ugyancsak a Szent Szövetség rendszerével ellentétes politikai célt szolgáltak azok a kölcsönök, amelyeket az angol pénzpiacon 1827-től kezdve a felkelő görögök támogatása céljából bocsátottak ki. Az első jegyzésnél 800 ezer font gyűlt össze. 1825-ben a Ricardo-cég közvetítésével bocsátották ki a második görög kölcsönt 2 millió font összegben, melynek nagyrésze azonban sohasem jutott el a hellénekhez, hanem csupán a kibocsátó céljait szolgálta. Természetes, hogy a későbbi görög kormányok nem vállalták e nagyobbrészt soha fel nem vett kölcsönök törlesztését. Az angol whig körök philhellén lelkesedését és áldozatkészségét tehát a nyerészkedő kalandorok, vagy angol tőzsdeügynökök sokszor a saját hasznukra fordították.

Az angol pénzpiac aktivitása a békekötést követő évtizedben jelentékeny politikai és gazdasági következményekkel járt. Ennek a tevékenységnek hatását bizonyos idő mulva az angol külkereskedelem is megérezte. A kormányoknak nyujtott kölcsönök a kontinentális európai államokban felszabadították a helyi tőkét, melynek egyrésze gazdasági befektetésekben keresett gyümölcsöző elhelyezést, másrésze azonban a hadi és közlekedési szükségleteket fedező áruszállításokra volt fölhasználható. 1823 után egyre nagyobb tért foglal a tisztán gazdasági jellegű kölcsön. A délamerikai bányákat angol tőke segítségével tárták föl és a vállalkozók ezeket az összegeket angol gépi berendezések vásárlására fordították. A bányák jövedelméből a délamerikaiak a beözönlő rövidlejáratú hitelekkel finanszírozott készáru exportköltségeit egyenlítették ki. Ugyanakkor az angol tőke elhelyezkedett úgy az európai, mint az északamerikai ipari, közlekedési, kereskedelmi és bányavállalatokban, ami szintén az angol külkereskedelem hasznát gyarapította. A békekötést követő évtizedben tehát első korszakát láttuk annak a folyamatnak, amely a XIX. század gazdasági fejlődésére annyira jellemző: e szerint Anglia, a tőkeerejével és iparával vezető állam, teszi lehetővé az államoknak nyujtott kölcsönökkel, hogy az iparosodás terén még kezdő államok közlekedési hálózatukat kiépítsék, bányáikat feltárják, végül nemzeti iparukat is megszervezzék. Ebben a folyamatban Anglia szerepe nem csupán a hitelezőé, hanem az áruszállítóé is, hiszen számos ipari termékben úgyszólván monopóliumot élvezett. A második korszak az 1830-as fellendüléssel indul meg, amikor a gazdasági tevékenység előterébe a vasutak finanszírozása lépett. Az egyes korszakokat a gazdasági válság nyomasztó évei választják el egymástól: az 1825-ös gazdasági válsággal, amely befejezte az angol tőkekivitel első szakaszát, megjelenik a kapitalista gazdálkodásra annyira jellemző konjunktúraciklus krízise.

Az angol tőkeexport jelenségei bizonyos összefüggést mutatnak a béke-diplomácia irányával. Ez az összefüggés külsőleg is dokumentálódik akkor, amikor a konferenciákon a kölcsönökről tárgyalnak, belsőleg pedig abban jelentkezik, hogy a tőke természetszerűleg a restaurált államok belső konszolidációját támogatja, hiszen meg akarja óvni a pénzét. Ezenkívül kölcsönöket folyósítanak olyan államok számára, melyeknek függetlensége előnyös lehet a gazdasági életre. A tőkekihelyezés tehát úgy a kontinentáleurópai konszolidáció, mint a nemzeti dinamika szempontjából hatásos tényező.