NEGYEDIK FEJEZET: AZ ANGOL SZABADKERESKEDELMI ISKOLA ÉS A „NEMZETI GAZDÁLKODÁS” RENDSZEREI

1830 után a külföldre irányuló angol tőke már elsősorban és közvetlenül a kontinentális gazdasági vállalkozásokat élénkíti. Eddig főkép közvetve, az állami pénzügyek rendbehozatalával hatott a gazdasági kapcsolatokra, most közvetlenül vesz részt a nyugateurópai vállalkozásokban. Londonban az ipari vállalkozók, kereskedők nyereségének egyrésze és a kereskedelmi jellegű angol tőke finanszírozta az Egyesült Államok, valamint Nyugat-Európa vasútépítését és textilüzemeinek felszerelését. E nagyarányú befektetések gépipari anyagát azután Anglia szállította. Ugyanekkor Anglia belső vasútépítései is az angol vasipart foglalkoztatják és a termelés hatalmas fokozódása rendkívüli módon fellendíti a vas- és gépipart. 1836-ban kulminál a fellendülés, ekkor a legnagyobb az angol tőkebefektetés úgy Angliában, mint külföldön, 1837-ben azután az angol-amerikai kereskedelemben kitör a válság, amely 1838-bon az angol-európai kereskedelemre is kiterjed (főkép a textilgépek és fonalak exportja szünetel). A válság 1842-ig tart és a válság éveiben csupán a vasútvállalatok hoznak nyereséget. Ebben az időben tehát elsősorban a vasutak fejlesztésének kedvez a tőke és a vasutak kiépítése hozza ismét lendületbe az egész gazdasági életet. A 40-es években Angliában egyes pénzügyi csoportok egészen a vasútépítésre vetették magukat, állandó vállalkozó- és technikai organizációt teremtettek, amelyet, ha Angliában nem volt alkalom a munkára, kontinentál-európai vasútépítésre használtak fel, olymódon, hogy vállalták a vasutak építését és a vasúttársaság részvényeit az angol publikumnak adták el a vállalkozók. Míg a 30-as években Belgium, a 40-es években Franciaország e tevékenység színhelye. 1840–47 között 4 millió font az évi francia tőkebevitel. 1848 után – mint látni fogjuk – emancipálódik az angol tőkétől ez a két állam, sőt maga is kezdi a külföldet tőkével ellátni. Ezt az tette lehetővé, hogy a 40-es évek fellendülése idején kiépült a francia ipar és jövedelmei növelték a francia tőkéket. E tőkékkel építettek azután Ausztriában, Spanyolországban, Algírban vasutat és Egyiptomban a Szuez-csatornát.

A negyvenes évekig tehát Anglia tőkeexportja vagy gépexportja az egész világon megerősíti a nemzeti iparosodásoknak az első háború utáni tőkeexport által megindított folyamatát. Ugyanakkor a szigetországban a szabadkereskedelem elméleti harcosai olyan elméleteket dolgoztak ki, melytől az angol ipari hegemónia győzelmét s a kontinentális iparosodás megszűntét várták. Ez az iskola egy új nagyszabású szabadkereskedelmi rendszer ábrándjaiban gyönyörködött, a kontinentális valóság azonban egészen más eredményekre vezetett. A nemzeti iparosodás folyamata az angol tőke segítségével tovább folyt a kontinensen és ugyanakkor az angol ipar is mérföldes léptekkel haladt előre a maga útján. Az ábránd: a gazdasági érdekek kiegyensúlyozása, a gazdasági és politikai világbéke továbbra is álom maradt.

Az angol szabadkereskedelmi iskola tevékenysége az angol gazdasági viszonyokban gyökerezett. Az ipari export a kontinens felé a huszas-harmincas években megtorpant, az eddig kivitt áruk helyét a gépipar és textilipari félgyártmányok (fonalak stb.) foglalták el. Ez azonban a hatalmasan fejlődő angol ipart természetesen nem elégítette ki. Új nemzedék nőtt fel, amely úgy érezte, hogy korlátlan verseny esetén elég erős az ipari hegemónia megteremtésére. A szabadkereskedelmi iskola hívei, elképzeléseik gazdasági összefüggéseit a hatalmas angol ipar fejlődésére alapítják s arra a hitre, hogy ennek a jelenségnek következményeit a kontinens levonja. A benthamizmus alapján nem tudják elképzelni, hogy az emberiség a maga elgondolásait és tevékenységét ne anyagi érdekeinek megfelelően irányítsa. Ez az elmélet nem Cobden-nél alakul ki először, hisz az európai egyensúly elvével szemben már Canning elképzelésében felmerül a világrészek közti forgalom elvén felépülő világegyensúly gondolata, mint reakció a kontinens elzárkózására, mely ott állt az angol terjeszkedés előtt a külföldi államok védvámos intézkedéseinek formájában. A szabadkereskedelmi irány meg akarta nyitni a kapukat az angol produktumok előtt az egész világ piacai felé. Bármily paradox állításnak látszik is, a szabadkereskedelem hívei el akartak jutni egy tervszerű elképzeléshez, mondjuk valami fordított napoleoni rendszerhez. Úgy látták, hogy semmi akadálya sincs annak, hogy Anglia legyen a kontinens ipari szállítója, a kontinens viszont a szigetország agrárszükségletének kielégítője.

Ez a szemlélet az angol ipari hegemónia reális felismerésén nyugszik, logikus következménye ennek az elgondolásnak a gabonavám eltörlésének követelése, mint amely berendezkedés ellentétben áll az angol érdekeknek megfelelő szabadkereskedelmi irányzat érvényesülésével. A cobdenizmus az angol középosztály hangulatára támaszkodik, az angol self-made menek elképzelésére, akik az állami beavatkozás ellenségei voltak az intervencionizmusra hajló arisztokrata- és munkásréteggel szemben. A polgári Anglia úgy véli, hogy a gabonavám az angol feudalizmusnak juttatott nemzeti ajándék, s boldogan szemléli Cobden számításait, mely szerint a kontinens ipari fellendülése az angol búzaelzárkózás következménye s ennek számlájára kell jórészben írni a kontinentális vámok rendszerét.

Cobdenék tévedése abból eredt, hogy szemléletük egyoldalú s az angol kereskedelmi tőke mentalitásából következik. Ők a nemzeti autarchiák rendszerét csak a háborús és háború utáni állapot velejárójának tartották s a békeállapotban az ipari export lehetőségét, a szabad világkereskedelemben viszont az európai béke biztosítékát látták. Őszinte meggyőződéssel hitték azt, hogy az angol nyersanyag otthoni adottságainak és legtöbb iparágának döntő fölénye miatt a világgazdasági munkamegoszlásban az áruforgalom szabadsága esetén olyan helyzet alakul, melyben Anglia önmagától a világ ipari forrása lesz s ezt a kontinens is belátja, ha Anglia viszont megszünteti a gabonavámot, biztosítja a világbékét s megvalósítja a szabad világkereskedelmet. Cobden elítéli az angol-orosz ellentét kiélezését, az orosz terjeszkedést nem tartja Anglia szempontjából veszélyesnek s azt gondolja, hogy a gabonavám eltörlése esetén Oroszország leépíti ipari hegemonisztikus törekvéseit. Nem fél attól sem, hogy Oroszország Anglia gyarmatbirodalmát veszélyeztetné, ő távol áll a gyarmatbirodalom romantikus értelmezésétől, mely az ő szemében nem megmozdíthatatlan imperium, hanem kölcsönös érdekeken alapuló laza gazdasági kapcsolat, ilyenné is kell átalakítani, a helyett, hogy sok költséggel igazgassák. Hisz az egész cobdenizmus egyik alapvető vonása, hogy állandóan a flottakiadások és katonai költségek céltalanságáról szól, meg lévén arról győződve, hogy a teljes leszerelés, a világbéke harmóniája esetén még jobban érvényesülhet Anglia ipari hegemóniája, mint eddig a bizalmatlankodás, a fejlődő ellentétek korszakában.

Ezek az elgondolások a következő fejlődések során a kontinensen nem realizálódtak, Anglia a maga részéről a század közepén leépítette intervenciós gazdasági rendszerét és teljesen a szabadforgalom elvére helyezkedett, javarészt Cobden agitációja következtében. A Cobden-programmnak a gabonavám eltörléséig terjedő részét az angol társadalom magáévá tette s annak illúzióiban is osztozott nagy részben, a nélkül, hogy Cobden diplomáciai és pacifista elképzeléseivel azonosította volna magát. Pillanatnyilag úgy látszott, hogy a világpropaganda, melyet Cobden a szabadkereskedelem érdekében s külföldi utazásaival és szabadkereskedelmi egyesületek megszervezésével kifejtett, megtermi gyümölcsét a kontinensen is, hisz az 1860-as francia vámtörvény szabadkereskedelmi irányú.

Ám a terv mégsem valósult meg. Ugyanis a kontinentális iparosodás épp az angol tőkeexport következtében – amely mint említettük, két fázisban is hatalmas iparosodást idézett elő – a fejlődésnek olyan fokára jutott, hogy még a szabadkereskedelmi hullám sem seperte el a kontinens iparát. A cobdeni ábránd: az angol ipari hegemónia tervgazdálkodásának koncepciója pillanatnyilag sem állt közel a megvalósuláshoz.

A következő korszakra s azutáni időkre tehető a nagy angol ábránd meghiusulása, melynek hangulata hozzájárul az európai imperializmus kialakulásához. Odáig azonban Anglia és a kontinens a szabadkereskedelem elveinek tiszteletében él, mely körülmény nem múlik el befolyás nélkül a szellemi életre, a diplomáciára és a politikára sem.

Eszmény és valóság összefonódik tehát a gazdasági élet területén is. Ezen a terrénumon is szoros a szellemi emberek kapcsolata, befolyásoló képessége, tevékenysége a rideg valósággal. Nemcsak a diplomáciai tevékenységek függnek össze szorosan a gazdasági élettel, hanem nemzeti eszmények, nagy állami elgondolások eddig ritkán tapasztalt mértékben tartalmaznak gazdasági, a szerint különböző elemeket, hogy a nemzeti kollektivitások, illetve egyes rétegek sorsát szívén viselő szellemi ember a szabadkereskedelem elveiből kiindulva, avagy a nemzeti gazdálkodás szempontjait szem előtt tartva, befolyásolja-e a közvéleményt. Az első réteg tipikus alakja az olasz egység hőse: Cavour. Benne a nemzeti gazdaságpolitikus ama típusát ismerjük meg, ki miközben nemzete gazdasági életét törekedett átalakítani, mindig gondolt a külföldi, az angol és francia polgárság szabadkereskedelmi attitüdjére.

Fichtében és List Frigyesben viszont a német szellem a kimondottan nemzeti gazdaságpolitikust termelte ki. Az előbbi, kinek munkássága előkészíti a romantikát, az organikus nemzetfelfogásból kiindulva hirdeti a belső funkcióiban tökéletes s a gazdasági faktorok belső összhangján alapuló nemzeti gazdálkodás tételeit, teljesen az elzárkózás, az önellátás elveit hangoztatva. Szerinte a nemzeti államnak jogában áll a gazdasági liberalizmus elveivel ellentétben, a gazdasági csoportok tevékenységét rendi alapon előírni és meghatározni, munkájában előfordul a munkára való jog koncepciója, amely Louis Blanc művein keresztül belekerül a francia szocialista teóriákba, általában műve korai kritikája a liberális belső gazdaságpolitikának és a szabadforgalom smith-i elméleteinek s anticipálása a gazdasági téren abszolutista államkoncepcióknak. List (1789–1846) szintén a nemzeti gazdálkodás rendszerét fejti ki 1841-ben megjelent híres munkájában, immár nem a romantika eszmevilágából, hanem az élénk amerikai gazdasági életből levont tanulságok alapján. Lelkes híve volt a Zollverein-gondolatnak és a gazdasági élet jelenségeit a politikai nemzetállam megvalósításának szempontjai szerint mérlegelte. Nemzeti gazdasági politikus, nem romantikus, hanem liberális alapon. Az angol liberális szabadkereskedelmi elméletekkel és a nemzeti elzárkózás romantikus koncepcióival szemben kialakítja a nemzeti gazdálkodás liberális rendszerét, kiindulva abból, hogy a nemzet, melyet közös nyelv, történeti fejlődés, kultúra és institúciók fognak össze, értékes képződmény s önmagában hordja léte igazolását, az egyéni biztonságnak és egyéni gazdasági életnek is bázisa, az egyéni gazdasági tevékenységet is alá kell tehát rendelni a nemzet kialakulását követelő érdeknek. Miután pedig a nemzetek gazdasági élete különböző stádiumban van, nem lehet egységes szabadkereskedelmi elvek szerint berendezni a világgazdaságot. Különböző nemzetek törekszenek a fejlődés alacsonyabb, kimondottan mezőgazdasági állapotából, majd a gyáripar és a mezőgazdaság kevert helyzetéből arra a magas fokra, amelyen kereskedelem és gyáripar kombinálva van a mezőgazdasággal, ami a nemzeti gazdálkodás csúcspontja.

Cavour szerepe jelentős az olasz egység megalkotásában, a romantikus nemzetállam-teóriák a gazdasági államabszolutizmus korai előfutárjai, List felfogása pedig a német egység kialakulására döntő.