HETEDIK RÉSZ: A DIPLOMÁCIA

ELSŐ FEJEZET: IRÁNYELVEK AZ EURÓPAI DIPLOMÁCIÁBAN

Az európai diplomácia a napoleoni háborúk korából, sőt már az azt megelőző századokból mentette át az európai egyensúly elképzelését, vagyis azt az elvet, hogy az európai érdekeket bizonyos mértékig össze kell egyeztetni. A katolikus népszövetségi gondolat, transzcendensbe torkolló katolikus univerzálizmus, a Corpus Christianum, elképzelése helyében a diadalmas racionalizmusból kifejlődött és már a XVII. századtól kezdve az immanensre korlátozott állami érdekek kompromisszumos összeegyeztetésén alapuló egyensúlyi elmélet lépett. A hatalmak között reális érdekellentétek vannak. Az érdekek azonossága szerint keresnek szövetségeseket és szereznek ellenségeket. Az állami élet léttörvénye követeli, hogy az ellentétek eme harcában bizonyos egyensúly állapota alakuljon ki. Különösen két megoldás tudott magának az európai hatalmak körében híveket szerezni. Az első szerint az igazság elemi követelményeit durván megsértő, békebontó hatalom ellen együtt lépjenek fel az összes európai hatalmak, vagy legalább a leghatalmasabbak. A másik elgondolás szerint szövetséges vagy baráti kapcsolattal csoportosuljanak az országok két nagyhatalom körül, megteremtve így a hatalmi viszonyok egyensúlyát.

A két vezérlő állam háborús propagandája, a francia háború idején, az egyensúlyi elmélet első fogalmazásának megvalósítására törekszik. A napoleoni sajtóhadjárat beállítása szerint Anglia az a hatalom, amely a XVIII. század nagy békegondolatát, az egyensúly elvét veszélyezteti. A szigetország és a kontinentális hatalmak közötti egyensúlyt csak a francia szövetségbe tömörülő kontinentális összefogás állíthatja helyre. Ez az elmélet azonban hamarosan erős fegyverré válik az angolok érdekében. Ennek a megfordított propagandának céltudatos harcosai az osztrák írók, élükön a Napoleon-ellenes háborús propaganda középeurópai vezéregyéniségének, Metternichnek belső bizalmasával, Gentz Frigyessel. Ezek a franciákat vádolják az egyensúly megbontásával. 1815 után s a kongresszuson, majd a későbbi diplomáciai tanácskozásokon az egyensúlyi elképzelés jutott érvényre. A romantika ábrázolása, mely szerint a megtört Európát a középkori Corpus Christianum elve alapján, a pápai szupremácia alatt kell helyreállítani, Novalis inkább esztétikai természetű elgondolása maradt.

Az ügyek tényleges irányítása eleinte annak a négy hatalomnak a kezében maradt, amely már korábban koalícióba lépett Franciaország ellen. Bár ez a négyes-szövetség – Anglia, Ausztria, Porosz- és Oroszország – hamarosan helyet adott a maga körében Franciaországnak, a békemunka lehetőségét és biztosítékait Metternich és Castlereagh európai szelleme teremtette meg. Mindkettő törhetetlen híve volt az egyensúly gondolatának. De Anglia csupán egy veszélyes kontinentális hatalom kifejlődését akarta megakadályozni. Ebből a szempontból az egyensúlyt Oroszország érdekeinek túlzott érvényesítése és a francia dinamika, a béke elleni támadás, a napoleonizmus, fenyegethette. Anglia tehát európai elgondolásában elsősorban a túlzó orosz követelések visszaszorítását és az 1815-ös békerendelkezések fenntartását tartotta szükségesnek a fenyegető francia sovinizmus ellenében, a nélkül azonban, hogy Franciaországot túlságosan meg akarta volna gyöngíteni. Közvetlenül a napoleoni háborúk után Angliában – mint láttuk – súlyos szociális problémák merültek fel. A konzervatív vezető körök, melyekhez Castlereagh is tartozott, komolyan aggódtak a forradalom kitörésétől. Közvetlenül a béke után tehát a konzervatív Anglia még nem idegenkedett annyira a metternichi politikától, mely az egyensúly érdekében az esetleges forradalmak letörését, a beavatkozás lehetőségét sem zárta ki, hiszen a forradalom veszélye Angliát közvetlenül is érintette. A szociális helyzet stabilizálásával azonban egyidejűleg enyhébb felfogás lépett Angliában előtérbe. A beavatkozás gondolatának elejtését már Castlereagh-nál is megfigyelhetjük, a szövetségeseihez intézett diplomáciai közlésekben. Az irányváltozást azonban az erélyesebb fellépés hívei óvakodtak közhírré tenni, úgy, hogy Castlereagh öngyilkossága (1822) után az enyhülést az angol diplomáciát irányító Canning érdeméül tudták be, ki elég hangosan kifejezésre juttatta azt, hogy Anglia az egyensúly elve alatt nem érti a különböző kontinentális országok belügyeibe való avatkozást. A szabadkereskedelmi szólamok térfoglalásával azután úgy látszott, hogy éppen Anglia áll azon törekvések élére, melyekkel a kis államok saját függetlenségüket biztosíthatják.

Az európai egyensúly gondolata más motivumok következtében válik vezérlő elvvé Metternichnél, mint Castlereagh-nál. Ő a középeurópai szempontok védelmében ragaszkodik ahhoz az egyensúlyi elvhez, melyet a német felvilágosodás tudósaitól már fiatal korában elsajátított. A Rajna környékéről származó Metternich-et ifjúkorában arra tanították, hogy az államok nyugodt fejlődésének elengedhetetlen, szinte fiziológiai alapja az egyensúly állapota. Mióta a természeti erők ősi harmóniája megbomlott, az államok ebben a rendszerben találhatják meg a mélyebb összefüggéseket, a harmóniának és békének azt az elérhető mértékét, amely a földi életben nyugalmat és rendet jelent. Metternich, a természettudományos gondolkozó, magát Európa orvosának nevezi, diagnózisában Európa lázas betegségének okait megállapítja és úgy látja, hogy a nagy test egészségét csak a nyugodt életforma s a rend által lehet visszaadni. Anglia az európai egyensúly gondolatában saját reális világgazdasági érdekeit kívánta biztosítani, Metternich Közép-Európa létét féltette a nemzeti ösztönök fellángolásától és a forradalom borzalmaitól. Ezért el akarta kerülni, hogy a nemzeti államalakulás fertőző folyamata meginduljon, hiszen ennek érvényesülése halált jelentene erre a kényes szívre, Ausztriára és ezáltal Közép-Európára. Metternich nyugalmat, békét akart biztosítani Európa számára, a rend és a forradalom antagonizmusát az állam léte szempontjából vizsgálta.

Sándor cár világmegváltó koncepciója szintén bizonyos antagonizmuson alapul. Ez az elvi attitüd azonban nem annyira fiziológiai természetű, mint Metternichnél s szemléletében sem az egyes államok léte, az államrendet veszélyeztető erők szerepelnek elsősorban. Az ő gondolatvilágában a diplomácia kérdései a jó és rossz principiumával kapcsolódnak össze. Mint ahogy az angol felfogás egyensúly alatt az angol gazdasági érdekeknek megfelelő állapotot ért és szemében az egyensúly egyszer konzervatív, majd szabadkereskedelmi fogalmazásban, a gazdasági élet, a kapitalista termelés zavartalan menetét jelenti és amint Metternichnél az életideál a biedermeier világ elégedettsége, csendje, forradalmaktól mentes nyugalma, Sándor cárnál a diplomáciai cél nemzetének és szláv fajának egyéniségéből fakad. Ennek a diplomáciai elképzelésnek azonban épp olyan korlátlanul akart érvényt szerezni, mint a többi nagy diplomaták. A napoleoni háborúk vége felé a szövetségesek Sándor cár elképzelésében a jó principiumának bajnokai, a rossz megtestesítőjével Napoleonnal, az Antikrisztussal szemben. Abban a lelkiállapotban, amely Moszkva felgyujtása után magával ragadta, szinte vallásos hittel áll ellenfelével szemben. A jó és rossz dualizmusát az európai problémákra vetíti. A rossz sohasem győzhető le teljesen, a sátán csak meghúzódik és újra támadásra indul az alkalmas pillanatban. A fejedelmeknek, mint népük családfőinek, szüntelen együttműködésben, állandó éber figyelemmel kell őrködniök népük fölött, szolgálniok kell a jót és küzdeniök kell a gonosz ellen. Ennek a sajátos elgondolásnak bizonysága az összes uralkodókhoz intézett, 1815 szeptember 26-án kelt ünnepélyes felhívása, melyben felszólítja őket, hogy egyesüljenek a béke és szeretet alapján a veszélyes erők leküzdésére. Ez az ünnepélyes felhívás Metternich kisebb javításai után lehetővé tette az úgynevezett Szent Szövetség létrejöttét. Ez a nem kötelező érvényű államszerződés nem volt reális diplomáciai szövetség.

Az elképzelés külső megnyilvánulását, a legitim érdekszövetséget, főleg az 1830-as forradalmak után Sándor cár utódja, Miklós is átvette, elődjének belső fanatizmusa nélkül, viszont tudatosabban, reális, konzervatív színezettel. Sándor cárnak a Szent Szövetség alapján azonban mégsem sikerült az orosz elképzelésnek megfelelő, hatékony szövetséget létesíteni, hisz a Szent Szövetség okmánya konkrétumot nem tartalmazott. Aláírói közül hiányzott a pápa és a szultán, az angol régens pedig csak egy magánlevélben fejezte ki az akció iránti rokonszenvét. A valóságban Sándor cár aktivitása keresztezte az angol érdekeket, Lengyelországon keresztül irányuló törekvése pedig nem kedvezett az angol diplomáciai vonallal amúgy is együttműködni kívánó Metternich középeurópai terveinek.