MÁSODIK FEJEZET: A BÉKE ÉS EURÓPA ÚJJÁSZERVEZÉSE

A Napoleon elleni háborúk katonai befejezése, illetve Napoleon lemondása után a béke helyreállítása és Európa újjászervezése várt a vezető államférfiakra. A következő államoknak kellett Franciaországgal békét kötniök: Anglia, Oroszország, Poroszország, Ausztria, Svédország, Spanyolország és Portugália. Az újjászervezés munkájának azonban egész Európára ki kellett terjednie. Az első feladatot elvégezte a két párizsi béke, már az első párizsi béke egyik paragrafusa arról intézkedik, hogy a feladat másik részének elvégzésére európai konferenciát kell összehívni. Az újjászervezés feladata tehát az 1814 szeptember 13-tól 1815 június 8-ig tartó bécsi kongresszusra hárult.

A két párizsi béke intézkedései között lényeges különbségek mutatkoznak. A szövetségesek kifejezést adtak annak a felfogásuknak, hogy a háborút nem Franciaország, hanem Napoleon ellen viselték és főleg Sándor cár óhajára, de Anglia érdekeinek is megfelelően, arra ügyeltek, hogy Franciaországot az elkeseredésbe ne kergessék. A második béke mégis lényegesen kedvezőtlenebb volt a franciák számára, mint az első. Az 1814 május 30-án aláírt első párizsi béke értelmében Franciaország határai egybeesnek az 1792 január 1-i határokkal. Franciaország tehát, melynek birtokába került Avignon, Venesin s Mömpelgard grófság, Landau, Saarlouis és Saarbrücken, kisebb módosításoktól eltekintve, még bizonyos területi nyereségre tett szert. Az integritás fogalma nem vonatkozott gyarmataira, melyeket nem értettek bele a maguk összességében Franciaország fogalmába, hiszen ezeknek egyrészére már az első párizsi béke idején Anglia tette rá a kezét. A Brit birodalom birtokába kerül Malta, Ile de France, Tobago, Saint Lucie, Rodrigue, a spanyolok visszanyerik San Domingo egy részét, míg a többi gyarmatokat visszaadják Franciaországnak, így Guadeloupe-t a svédek és Guyana-t a portugálok. Nem intézkedik a béke anyagi kárpótlásról. Franciaország így a múzeumba szállított, zsákmányolt műkincseket is megtarthatta. A megszálló csapatok az alkotmány helyreállítása után Franciaország területéről kivonultak. A száznapos uralom után, 1815 november 20-án kötött második párizsi béke ezzel szemben Franciaország területét az 1790-es állapotra szorította vissza. Saarbrücken és Saarlouis visszakerült Poroszországhoz, Landau Bajorországhoz, Németalföldhöz csatolták Philippeville-t és Marienburg-ot, Savoya egy részét pedig Sardiniához. Franciaországra öt év alatt fizetendő 700 millió frankos hadikárpótlást róttak. A porosz hatalmi érdek még többet követelt Franciaországtól, a kívánságok között Elszász is szerepelt, Sándor cár azonban, a Franciaország túlságos meggyöngítésétől tartó Angliával együtt, ellenezte Poroszország követeléseit.

A hatalmas várakozásokkal kísért bécsi kongresszus tehát nem hadviselő felek között megtartott békekongresszus, hiszen ez a kongresszus már a második párizsi béke előtt befejezte működését, így „bécsi békéről” sem beszélhetünk. Egy másik gyakori tévedés kiküszöbölhető, ha tudjuk azt, hogy kik voltak ennek a kongresszusnak résztvevői. Nem a Szent Szövetség gyűlésezett Bécsben, kilenc hónapon át és rendezte el Európa új helyzetét, mint ahogy a békekötés és az 1815-ös status quo ellenőrzése sem volt a Szent Szövetség feladata. Már az első párizsi béke szövegezése előtt nehéz kérdés volt annak megállapítása, hogy az összehívandó bécsi kongresszuson mely államok képviselői vegyenek részt. Egy titkos pont biztosítja a szövetségesek döntő szavát, annak ellenére, hogy az első párizsi béke 32. artikulusa értelmében az összes hatalmakat meghívták a kongresszusra. A keret túl széleskörű volt, tulajdonképpen tehát csak a négy nagyhatalom tárgyalt hivatalosan s a többi államok csupán csatlakoztak a létrejött megállapodásokhoz. Bár a többi hatalmak szerepe csak a dekoratív asszisztálásra szorítkozott, a francia diplomácia zseniális munkája mindent megtett, már 1815 elején, a négy hatalom, a franciaellenes koalíció, a békefront összhangjának megbontására. Európa új rendjét azonban mégis a négy hatalom alkotta meg. Az eljövendő konferenciák munkaprogrammjának megvalósítása, a második párizsi béke biztosítása, szintén nem a Szent Szövetség feladata volt. Hiszen a második párizsi békét irányító négy hatalom a békekötéssel egyidejűleg a Szent Szövetségtől eltérően nagyon is konkrét célok érdekében kötött megállapodást, ezek a célok az eljövendő konferenciák alapját és a további diplomáciai együttműködés lehetőségét teremtették meg. Megállapodtak a béke végrehajtását illetőleg, annak ellenőrzése tekintetében, valamint a katonai segítségnyujtás kérdésében, ha Franciaország valamelyiküket megtámadná. Ha az európai béke fenntartása szükségessé tenné, összejöveteleket fognak tartani. Az első ilyen konferencián, az aachenin, 1818-ban, Franciaország is résztvett, ekkor vált az 1815 november 20-án a második párizsi békével egyidejűleg alakult négyes szövetségből ötös szövetség, illetve diplomáciai együttműködés. Az európai egyensúly biztosításának feladata tehát elsősorban az első párizsi béke által egybehívott bécsi kongresszusra hárult, míg a változott helyzetben a második párizsi béke biztosítását a négy, illetve öt hatalom együttműködésének kellett közös tanácskozások útján végrehajtania. Az együttműködés azonban idővel lehetetlenné vált a beavatkozás elvének eltérő értelmezése következtében. A tényleges öthatalmi szövetség felbomlása után mindjobban tért kezd hódítani a Szent Szövetség elveire való hivatkozás s csak ilyen értelemben beszélhetünk a Szent Szövetség koráról, melyet helytelen volna összetéveszteni akár a konferenciákkal, akár a bécsi kongresszus tevékenységével, vagy éppen a bécsi kongresszustól teljesen független párizsi békékkel.

A bécsi kongresszus egyik fontos feladata az európai kérdéseknek a békeszerződésen túlhaladó rendezésére irányuló intézkedések meghozatala volt. Az európai egyensúly helyreállításában jelentős szerepe volt az angol-orosz ellentéten alapuló angol-osztrák diplomáciai együttműködésnek. Mivel Anglia egyensúly alatt a kontinens védelmét és Franciaország fékentartását értette, ezzel függ össze Németalföld megalkotása, a svájci semlegesség biztosítása és az olasz területi megoldások egy kis része. Ausztria viszont egyensúly alatt elsősorban Középeurópa békéjét értette, ennek biztosításával függ össze az orosz terjeszkedés visszaszorítása és a megvalósuláshoz teljesen nem jutott Metternich-konstrukció, a német Bund tekintetében és olasz vonatkozásban.

A kontinens területi egyensúlyának biztosítására szolgált a már az első párizsi békében is felbukkant szándék: Németalföld megalkotása. Belgium és Hollandia egyesítése az angol diplomácia kedvenc eszméjének végrehajtásául tekinthető; a Schelde torkolata megbízható kezekbe került. Németalföld trónjára I. Orániai Vilmost (1815–1840) helyezték, aki az angol érdekeket képviselte. Az uralkodót kisebb területi veszteségeiért a perszonális únió révén uralma alá kerülő Luxemburg nagyhercegséggel kárpótolták.

A másik védelmi intézkedés a svájci probléma megoldására irányult. Franciaország másik határán erős semleges államot kívántak megalkotni. A nehéz kérdés megoldására a bécsi kongresszus bizottságot küldött ki. Meg kellett akadályozni, hogy Svájc ismét a francia érdekek szolgálatában álló vazallus állam legyen, mint ahogy a lipcsei csatáig volt. A bizottság a munka megkezdésénél, az alkotmány szövegezésénél, magáévá tette azt a „közvetítő aktát”, amellyel Napoleon, 19 kantont szervezve, a régi kantoni alkotmányt visszaállította. A bécsi kongresszus biztosította ezeknek a kantonoknak területi integritását, sőt a franciáktól elvett Neufchatel, Valet és Genf kantonokkal 22 kantonból álló szövetségi államot szervezett s a bécsi kongresszus nyolc hatalma Svájc határait és örök időkre szóló semlegességét garantálta.

Észak-Itália védelme céljából Piemontot Genua birtokába bocsátották, hogy Franciaország terjeszkedési törekvései elé ezen az oldalon is gátat vessenek.

Az egyensúly gondolatának angol szempontból való érvényesülését azonban nemcsak az esetleges francia támadással szemben való európai védelem biztosította, hanem a brit birodalom európai és európántúli érdekszférájának növekedése is. A bécsi kongresszus királyság rangjára emelte Hannovert, melynek területét kibővítették a nyugati Friz-földdel. Poroszország ezáltal visszaszorult az északi tengertől. Schleswiget Dániához csatolták és Holstein, annak ellenére, hogy a német Bundhoz tartozott, szintén a dán király fennhatósága alá került. Az Elbe és Weser torkolatánál a dán Helgoland állt őrt. Anglia számára Hannover növekedése nagy előnyt jelentett, hisz ezt a királyságot IV. György angol király fivére kormányozta és Hannover 1837-ig Angliával államszövetségben volt. Helgoland 1890-ig ténylegesen Anglia birtokában maradt. Szardínia és Genua hatalmának növekedése Anglia kereskedelmi érdekeit szolgálta, Földközi-tengeri hatalmának növekedésével kapcsolatban itt megemlíthetjük, hogy az 1815 november 15-én kötött egyezmény elismerte Anglia protektorátusát Gibraltár, Malta és a Ioni szigetek felett, ezáltal olyan hatalmat biztosítva számára a Földközi-tenger felett, mely úgy a francia, mint az orosz terjeszkedésnek, vagy akár megmozdulásnak is, gátat vetett. Megnövekedett az angol befolyás Portugáliában is, ahol 1808 óta lord Beresford kormányzott és csak az 1820-ban kitört nemzeti forradalom hívta vissza VI. Jánost.

Anglia Európán kívül még nagyobb mértékben gyarapította későbbi kontinentális befolyásának alapjául szolgáló tengeri hatalmát, amely felületes szemléletre nem mutatott összefüggést a kontinentális egyensúly elvével. Megszerezte az Atlanti-Óceánon Asunciont és Tristan da Cunhat, ezekhez a szárazföldön, Afrikában, Sierra Leonát, Dél-Amerikában pedig Holland Guyana egy részét. Jelentékenyek nyugatindiai hódításai: Trinidad, Tobago, San Lucie, Essequebo, Demarari és Berbice, majd az oly fontos, Nyugat-India felé vezető úton, a Cap Colonia, továbbá Mauritius, a Seychellek és mindenekelőtt Ceylon szigetének birtokba vétele.

Az egyensúly gondolatának angol iránya nyíltan léphetett fel Franciaország ellenében, amint hogy bázisait és gyarmatait is aránylag könnyen szerezte. Már sokkal nehezebb volt a küzdelem Oroszország ellenében. Nem szólva a francia háborúk korában szerzett hódításairól (Finnország, a Keleti-tengernél, Besszarábia a Duna torkolatánál), nem szólva a Balkánról, elég csupán növekvő ázsiai hatalmára rámutatni. Kellemetlen volt még Anglia számára a cárnak a svéd királlyal, Bernadotte-tal való személyes kapcsolata és több uralkodóházzal fennálló kiterjedt rokoni összeköttetése, főleg 1817-ben a porosz barátság. Erős volt Oroszország kapcsolata Spanyolországgal és Franciaországgal is. A cár eleinte liberális allűrökkel tetszelgett Európa megmentőjének szerepében, már ez is érthetővé teszi Anglia konzervativ állásfoglalását, bár Anglia szemében konzervativizmus vagy liberalizmus tulajdonképpen nem volt cél, csupán eszköz. A világnézeti szempontok azonossága mégis melegebbé tette a viszonyt azzal az Ausztriával, melynek vezető államférfia Metternich, a szociális konzervativizmus előharcosa, aki Közép-Európát az orosz előnyomulástól féltette. Ez az előrelátó államférfiú aggódva tekintett Lengyelország közelségére és az orosz birodalom törökellenes kísérleteire, valamint balkáni terjeszkedésére. Minthogy azonban az orosz cár közel egymilliós hadsereggel rendelkezett, nagy körültekintéssel kellett eljárni.

A szász-lengyel kérdésben Metternich, a középeurópai egyensúly érdekében, gátat akart vetni Oroszország előretörésének. Az 1813 február 28-i megegyezés elismeri Poroszország terjeszkedési jogát Észak-Németországban, viszont szabadkezet nyujt Oroszországnak a lengyel kérdésben. Metternich rögtön felismeri a veszedelmet. Hiszen Oroszország Lengyelországon keresztül Középeurópa szívéhez férkőzik. Az angol felfogás Oroszország elszigetelésére törekszik, oly módon, hogy Poroszország igényeit lehetőség szerint Szászországban akarja kielégíteni. A túlzó porosz kívánságok következtében rendkívül nagyok az ellentétek. A porosz király egész Szászországot annektálni szeretné és azt javasolja, hogy alakítsanak a szász király számára egy új királyságot a Rajna balpartján. Erről azonban nem akar hallani Castlereagh, éppúgy, mint Metternich, aki a német Bund egyensúlyát félti Poroszország ekkora megnövekedésétől. A porosz király követe felbőszíti intrikáival a cárt a kongresszuson, amikor kijelenti, hogy Metternich azért szegte meg szavát a porosz királlyal szemben, a szász kérdésben, mert Poroszország nem volt hajlandó a cár ellen fordulni. Az ellentétek 1814 decemberében kiélesednek, a porosz tervvel szemben angol, osztrák, francia együttműködés alakul ki, sőt Talleyrand, a zseniális francia diplomata, 1815 január 3-án, már eléri a chaumonti koalíció pillanatnyi bukását, hisz sikerült létrehoznia a porosz-orosz törekvésekkel szemben az angol-osztrák-francia szövetséget. Az ellentét mégsem vezet háborúra, a kompromisszum Szászország jelentékeny részét a porosz királynak juttatja, a megalakítandó lengyel királyság pedig nem nyeri el Krakót, amely független köztársaság lesz. Metternichnek tehát csupán részben sikerült megakadályoznia Oroszország további előretörését, az a törekvés, hogy elveit tökéletesen érvényesíthesse, meghiúsult a porosz király önzésén, amely nem törődött a magasabb középeurópai szempontokkal, hanem Szászország megszerzése fejében Oroszország mellé állt és így megakadályozta annak elszigetelését.

A középeurópai elgondolás pozitiv megoldása sem sikerült teljes mértékben. Metternich egy belső és külső erőkkel szemben védekezésre alkalmas és életképes Közép-Európa megteremtését tartotta céljának, biztosítva azt, hogy kívül álló hatalom (legyen az a multban oly félelmetes Franciaország, vagy a jelenben oly hatalmas Oroszország) az európai egyensúlyt meg ne bonthassa. E szerint egész Közép-Európa, Svájc, Németország és Itália bevonásával, egy laza államszövetség lett volna. Amott a német Bund, emitt egy olasz liga (Lega Italica), a német Bund vezető állama Poroszország, az olasz államoké a két Szicília. Az egész rendszer vezető hatalma pedig a Habsburg monarchia lett volna. Az olasz uralkodó hercegek önzése miatt nem sikerült a Liga megvalósítása, az osztrák érdekek azonban mégis meglehetős méltánylásra találtak Anglia részéről, hiszen Ausztria visszakapta régebbi olasz területeit. A brit birodalom akkor szívesebben látta Ausztria bizonyos mértékű érvényesülését a Földközi-tenger környékén, minthogy esetleg a Balkánon terjeszkedő orosz hegemónia fenyegesse a beltengeren. A tervezett itáliai szövetség helyett tehát helyreállították Ausztriának és a törvényes uralkodóknak jogait. VII. Pius uralma alatt restaurálták a pápai államot, Ausztria visszanyerte hatalmát Milano felett, úgy, ahogy azt az utrechti békétől a francia forradalmi időkig gyakorolta. Visszanyerte továbbá az uralmat az 1797-ig független, a campo-formioi békében Ausztriához csatolt, majd 1805-ben a francia birodalomba bekebelezett velencei köztársaság felett. Velencének régebbi szárazföldi és tengeri hatalmát azonban nem nyerte el teljesen, csupán magát a Lagunák városát, Mincio egy részét, Dalmáciát Cattaróval együtt és a köztársaság fennhatósága alá tartozó görög szigeteket: Korfu, Zante, Santa Maura, Caphalonia, Cerigo, Ithaka és Paxo kivételével, melyek mint szabad városok, angol protektorátus alá kerültek és Maltával, valamint Gibraltárral egyetemben, Anglia földközitengeri uralmának biztosítékai lettek. Az Ioni-szigetek helyzetét Anglia alkotmány adásával és más intézkedésekkel törekedett megjavítani, a szigetek lakossága azonban, a nagy nemzeti mozgalom politikai megvalósulása után, Görögországhoz kívánt csatlakozni. Anglia I. György görög király trónralépésekor, 1863-ban, lemondott ezekről a szigetekről és a következő évben Görögországnak adta át őket. Az angol politika legalizálni akarta földközitengeri hatalmát, ezért a tengeri rablók elleni küzdelmet is célul tűzte ezen a vidéken. Oroszország azonban nemzetközi eljárást javasolt és így megakadályozta az angol hegemónia kiterjesztését. A későbbi fejlődés folyamán a Földközi-tengeren és az afrikai partokon Franciaországnak jutott a rendcsinálás fontos szerepe. Az 1815 június 8-i záróakta szerint Ausztria, Velence révén, Anglia megtűrt partnere a Földközi-tengeren. Az olasz félszigeten a szárd király uralmát restaurálják, kinek birtokállománya Genua, a nov. 20-i béke szerint Savoya hozzácsatolásával gyarapszik. Helyreállítják a többi elűzött olasz fejedelmek uralmát is Toscanában és Modenában. A pármai kérdésben nem érvényesült a legitimitás elve, a rendezés az állam élére II. Ferenc császár leányát, Napoleon második feleségét, Mária Lujzát állította. Lajos párinai herceg 1803-ban, közvetlenül Pármának Franciaországba való bekebelezése előtt halt meg, az ő és Mária Lujza infánsnő fia azonban élt és a legitimitás elve szerint Pármát az ő uralma alatt kellett volna helyreállítani. A Sasfiók anyja Pármát, Piacenzát és Guastallát azzal a feltétellel nyerte el, hogy halála után az uralom visszaszáll a Bourbonokra, vagyis az utolsó legitim uralkodó fiára, Károlyra. Mária Lujza halála után, 1847-ben, Károly elfoglalta a trónt, de csak rövid ideig uralkodott Pármában. 1849-ben, a forradalmi zavargások idején, lemondott fia, III. Károly javára, akit 1854-ben történt meggyilkolása után, Róbert fia követett 1859-ig, amikor a népszavazás országát a szárd királysághoz, illetve 1861-ben az új olasz királysághoz csatolta. A bécsi kongresszus után Károly egy időre a Luccai köztársaság élére került, amikor pedig Pármát visszanyerte, Luccát a toscanai nagyhercegséghez csatolták. Nápoly sorsa sem volt egyszerű. Murat király uralkodása idején a nápolyi királyság a napoleoni birodalomhoz tartozott. Murat annak idején IV. Ferdinánd trónjára került, ki Nápoly és Szicília királya volt és Nápoly elfoglalása után továbbra is uralkodott Szicília fölött. A lipcsei csata után Murat nem veszítette el trónját, a száz nap idején azonban megszegte a Napóleon-ellenes hatalmakkal való szövetséget és ezért 1815 április 5-én a szövetségesek hadat üzentek neki. Május 2-án, a Tollentino melletti csatában, az osztrákokkal szemben elvesztette a háborút és trónját, Szicilia királya visszatért Nápolyba, ahol I. Ferdinánd néven uralkodott országai felett.

A szardiniai királyság restaurálása következtében később megindulhatott az az akció, amely végül Olaszország egyesítéséhez vezetett. Ez a megoldás azonban távol állt Metternich koncepciójától.

Annál maradéktalanabbul érvényesült az osztrák kancellár elgondolása a német Bund körül. A német kortársak, valamint a későbbi nagynémet történetírás, Metternich számlájára írja azt, hogy a Bund megalkotásával a német egység megvalósítását megakadályozni igyekezett. Metternich már korábban arra az álláspontra helyezkedett, hogy Ferenc császár, aki lemondott a német-római koronáról, a helyzet változása után se fogadja el azt. Ez a mérséklet 1813 tavaszán is kifejezésre jut, amikor Ferenc minden nehézség nélkül német-római császár lehetett volna. Metternich befolyása következtében, 1814 januárjában, a szövetséges hatalmak megállapodtak abban, hogy Németország független államok laza államszövetsége legyen. Metternich feláldozta az egyensúly gondolatának a hatalmi gondolatot, amely egy ilyen hatalmas birodalom megalkotásával az európai béke eszméjét veszélyeztette volna. A gyakorlatban ugyanis választani kellett a Habsburgok hatalmát nagy mértékben növelő német császárság gondolata és a német Bund megteremtésével az európai egyensúly elvét előnyben részesítő megoldás között. Metternich az utóbbit választotta.

Metternich középeurópai békegondolata hosszú évtizedek során át érvényben maradt, külső és belső támadások ellenében, anélkül, hogy e területen a nemzeti erők tényleges kibontakozását megakadályozta volna. A Habsburg birodalomban a rendszer bomlásához hozzájárult a nemzeti eszme ellentétes irányú feszítőereje, az olasz félszigeten pedig az a nacionalizmus, amely az egységet, semmi áldozattól vissza nem riadva, zseniális koncepcióval állította helyre. A középeurópai gondolat nagy része még az 1848–49-es évek megrázkódtatását is túlélte és lehetővé tette Európában a béke nyugalmas évtizedeiben a polgári fejlődést. Ennek a gondolatnak érdekében Metternich, mint láttuk, jelentős áldozatoktól sem riadt vissza. Metternich az európai egyensúly érdekében nemcsak a német dinasztia császári címét áldozta fel, hanem a Habsburgok franciaországi lehetőségeit is, amikor megakadályozza annak a tervnek megvalósulását, hogy ott II. Napoleon uralmát biztosítsák, Mária Lujza régenssége alatt. A Habsburg-hatalmat egy ilyen megoldás mérhetetlenül megnövelte volna, egyúttal azonban kihívta volna maga ellen Anglia féltékenységét, pedig ennek segítségére a középeurópai gondolatra oly veszedelmes orosz hatalommal szemben méltán számított.

A bécsi kongresszus tehát az európai kérdéseket mérséklettel és igazi európai szellemben akarta megoldani. Európai egyensúlyra és békeállapotra törekedett, nemsokára azonban a beavatkozás elve megbontotta az eddigi diplomáciai összhangot.