HARMADIK FEJEZET: A BEAVATKOZÁS ELVE ÉS A SPANYOL–DÉLAMERIKAI KÉRDÉS

A spanyol katonai lázadás az ezernyolcszázhuszas évek elején, az európai diplomácia egyik legfontosabb és legaktuálisabb kérdésévé nőtt. Sándor cár Castlereagh kongresszusi követének, Gordonnak nyíltan megmondja 1821 májusában véleményét: „Spanyolország az európai forradalom melegágya, ez az a fórum, melyről Európa összes forradalmárai büntetlenül terjeszthetik veszélyes doktrínáikat és veszélyeztethetik méreganyagukkal a többi európai kormányok biztonságát. A spanyol forradalom letörése nélkül nem lehet áthághatatlan gátat emelni a gonosz forradalmi törekvésekkel szemben, azzal a rosszal szemben, melyet a szövetségesek ugyan meggyöngítettek, de még ki nem irtottak.” A rossz ellen küzdő Sándor cár szemében tehát a spanyol forradalom még csupán diplomáciai beavatkozás kérdése. A spanyol ügyből azonban nemsokára nemzetközi konfliktusok sorozata, az Amerikai Egyesült Államok fellépése és a Monroe-doktrina fejlődött (1823).

Az 1820-i spanyol forradalom következtében kirobbant diplomáciai bonyodalom tehát már Európán túli méreteket öltött. Ennek oka, hogy a hatalmak a spanyol forradalomról szólva, a spanyolok délamerikai gyarmataira gondoltak, amelyek már a francia háború idején fellázadtak az anyaország ellen. A délamerikai államok függetlenségi mozgalmát számos különböző tényező segítette elő. Ezek között láthatjuk Spanyolországnak Napoleon által való megszállását, melynek következtében a spanyolok nem törődhetnek gyarmataikkal és nem utolsó sorban azt a példát, melyet a délamerikai államok számára az Északamerikai Egyesült Államok szabad demokráciája és boldogulása jelent. A mellett Spanyol-Amerikában már a XVIII. század folyamán mutatkoznak olyan törekvések, amelyek az eddigi szilárd birodalmi rendszeren lazítani kívánnak, s a mexikói, perui és új-granadai királyságok megalkotásával kevésbbé szoros államszervezet létesítését tűzik célul. Az új királyságok élén a trónörökös állna, a spanyol király fennhatósága alatt. E tervek meghiusultak. Spanyolország zűrzavaros helyzete, a napoleoni háborúk idején, csak fokozta az elégedetlenséget. A függetlenségi mozgalom hatalmas lendülettel tört előre a maga útján. Vezetői közül kiemelkedik a koloniális arisztokrácia jelentős egyéniségének, Bolivar Simonnak alakja. Venezuela fia, Miranda, megindítja a szabadságmozgalmat, Bolivar ugyanakkor Angliában iparkodik az angolok rokonszenvét megnyerni a szabadságmozgalom számára.

Bolivar törekvése nem járt sikerrel a napoleoni háborúk idején, Anglia ebben a kérdésben nem fordult Spanyolország ellen. VII. Ferdinánd uralmának helyreállítása után az angolok már összekapcsolják a délamerikai kérdéssel a Délamerikába irányuló kereskedelem problémáit. Anglia arra törekszik, hogy Spanyolország Dél-Amerikában ne élvezzen monopóliumot a többi államok rovására. A felkelőkkel szemben az anyaországnak juttatandó angol segítség feltétele az, hogy Dél-Amerikában biztosítsanak mérsékelt vámok mellett mindenkire érvényes szabadkereskedelmet, Spanyolország különleges helyzetének előnyeit pedig csupán mérsékelt preferenciák birtokával juttassa kifejezésre. A szabadkereskedelmi álláspont a valóságban Angliának a legnagyobb kedvezményt biztosította volna, hisz a szigetország fejlett kereskedelmi viszonyai önkénytelenül is az angol hegemóniát jelentették volna, a tényleges helyzettel szemben, amelyben a kereskedelem kizárólag spanyol kézben maradt. A tárgyalások megszakadtak, az angol álláspont a monopóliumhoz ragaszkodó spanyol kereskedelmet fenyegette, Spanyolország pedig új diplomáciai partnert talált Oroszországban. A cári udvar és az orosz miniszterek szemében hatalmas kereskedelmi megoldás körvonalai bontakoznak ki. Az orosz megoldás értelmében a cár Dél-Amerikában fegyveres segítséget nyujtana Spanyolországnak és ennek ellenében elnyerné Minorkát. Az angol diplomáciát ez a hír valósággal lázba hozza. Castlereagh megszövegezi Anglia határozott álláspontját a délamerikai spanyol viszály ügyében. Javaslatait négy pontban foglalja össze. Elsősorban kielégítő spanyol-angol szerződést kell kötni a rabszolgakereskedelem megszüntetésére vonatkozólag. Másodszor amnesztiát kell adni a felkelőknek. Harmadszor a délamerikai területek lakóit teljes polgári jogokkal kell felruházni. Végül a legfontosabb: a délamerikai szabadkereskedelem és a mérsékelt spanyol vámkedvezmények megoldásának újraszövegezése. Ez a konkrét terv a délamerikai kérdés kulcsát Anglia kezére juttatja. A tervet a cár is magáévá teszi. Az aacheni konferencia résztvevői elfogadják az angol álláspontot. Spanyolország azonban még most is hibát hibára halmoz. Ferdinánd nem ismeri fel a helyzetet és a csökönyös dac politikáját követi. Széleskörű katonai intézkedéseket tesz a délamerikai függetlenségi mozgalmak letörésére, pedig az aacheni konferencia azt kívánta, hogy Spanyolország mondjon le a fegyveres beavatkozásról. A küzdelem az anyaország és a délamerikaiak között tovább folyik.

Változó kimenetelű küzdelmek után a szabadságharc vezetői, Bolivar és Paez céltudatosan szervezik tovább a mozgalmat, amelynek sikere 1818-tól kezdve már kétségtelennek látszik. A spanyolok először Dél-Amerika északi részeiről szorultak ki. A diadalmas felkelők a Guyana és Equador között fekvő területen új Granadát és Venezuelát Columbia köztársaságban egyesítették. A spanyolok 1821-ben súlyos vereséget szenvedtek és katonai erejük maradványaival visszavonultak. Ugyanezen évben ratifikálták Columbia alkotmányát, ennek a köztársaságnak elnöke Bolivar lett. Az új elnök továbbfolytatta a spanyolok kiszorítását. Az első lépés a szomszédos Equador megtisztítása volt, ami már 1822-ben megtörtént, de 1830-ban Új-Granada, Venezuala, Equador köztársaságokká szakad szét Columbia. A felszabadítás munkáját Bolivar Peruban akarta folytatni. Erős küzdelmek után, 1825-ben, Peru is felszabadult. Argentína segítségével 1818-ban elérte függetlenségét.

Az egykori Új-Spanyolországban, Mexikóban, hosszú időn át tartó függetlenségi mozgalmak után, a napoleoni idők utolsó éveiben érett meg az állami lét önállósága. A sorsdöntő lépés az anyaország 1812-es alkotmányának elfogadásával függ össze. A befolyásos mexikói papság a legnagyobb elkeseredéssel fogadta az 1812-es alkotmány egyházellenes intézkedéseit. Amikor pedig a papság is a függetlenség ügye mellé állott, a spanyol uralom úgyszólván megszűntnek volt tekinthető. A spanyol helyőrség egy töredéke még védekezett a maga biztos tengeri bázisán, a felkelők flotta híján nem tudtak hozzáférni. Maga az alkirály azonban belátta, hogy az ügy elveszett.

Ugyanakkor, amikor a délamerikai államok egymásután vívták ki a maguk függetlenségét, az anyaország a legnagyobb belső zavarokkal küzdött. A francia uralom nemcsak súlyos anyagi terheket rótt a spanyol lakosságra, hanem önérzetében is sértette ezt a büszke népet. Az elnyomás következtében megerősödött népi öntudat spontán felkeléssé fejlődött. A magára hagyott lakosság a király magatartását gyávának tartotta és hozzálátott, hogy a maga erejéből szerezze vissza az ország függetlenségét. Tanácsokat választottak, megszervezték a harcot és 1812-ben a cortezt nem a király hívta össze, hanem a nép. A „liberálisok” (egy spanyol párt, melytől a liberális fogalom elnevezését veszi) megvalósították a nevezetes 1812-i alkotmányt s Napoleon kiűzésében Wellington csapatai mellett jelentékeny szerepet játszott a lelkes néphadsereg. A belső erők öntudatos kifejlődése és munkábaállítása a későbbi eseményeket is megmagyarázza. Amikor a visszatérő VII. Ferdinánd magatartása és cselekedetei azt bizonyították, hogy az uralkodó semmit sem tanult, az öntudatra ébredt nép már nem volt többé hajlandó a személyi uralmat és annak hibáit szótlanul eltűrni. Főleg két réteg haladt határozott elvek szerint a maga útján: a klérus és a katonaság. Ez a két csoport jelentette a spanyol társadalom aktív erejét. Az egyik nyomán a katolikus hitű egyszerű nép, a másik mögött a liberális városi értelmiség haladt. Amikor a katonai társadalom megmozdult, sikereket ért el, az ellentábor hatalmas ereje és annak hű, nemes eszméktől fűtött, vallásos tömege azonban megnehezítette a demokratikus irány kimélyítését, a forradalom nem vált népi mozgalommá és törekvései iránt inkább külföldön ébredt rokonszenv, mint magában Spanyolországban. A forradalom a Dél-Amerikába készülő csapatok körében tört ki, az 1812-es alkotmány jegyében, 1820 januárjában. A katonai mozgalom sikeres volt. 1820 március 9-én a király letette az esküt az alkotmányra s rá négy hónapra összegyűlt a kétszázharminchárom képviselőből álló cortez. Rendezték a sajtószabadságot, megszüntették a hitbizományokat, feloszlatták a szerzetesrendeket, adót vetettek az egyházi javakra, közel 14 milliárd reale értékében. A radikális elemek ereje egyre növekedett, abban a mértékben, amint a belső gazdasági bajok nem szűntek meg. A jobboldali, az úgynevezett apostoli párt tevékenysége is jelentékenyen megerősödött. A két szélsőség farkasszemet néz egymással. A király élete veszélyben forog, az anarchia növekszik, külföldön viszont a spanyol forradalom eszméi hódítanak. A beavatkozás már elkerülhetetlennek látszik, hisz az események Európa békéjét, elsősorban a szomszéd Franciaország nyugalmát veszélyeztetik. Ám az az állam, amelyik Spanyolországban rendet teremt, döntő befolyáshoz juthat Dél-Amerikában is. A beavatkozás politikáját sürgető cárral szemben áll kezdettől fogva Castlereagh, sőt ami még csodálatosabb, eleinte Metternich is. Sándor cár azt hirdeti, hogy erélyesen el kell járni az 1812-es alkotmányt felújító spanyol forradalommal szemben. Castlereagh erre feleletül 1820 május 5-én terjedelmes diplomáciai iratot tesz közzé, melyben nyíltan kimondja, hogy Anglia csak arra kötelezte magát, hogy a bécsi kongresszus által meghatározott status quo-t húsz éven át megvédi. Szerinte Anglia nem avatkozik idegen államok belügyeibe, ilyesmit ő nem ígért és angol külügyminiszter a parlament jóváhagyása nélkül ilyen akciót nem hajthat végre. Így tehát a spanyol kérdésben már a konzervatív angol kormány is a „nem beavatkozás” elvét tette magáévá. 1820 október 20-án a Troppauban összeülő konferencián Sándor cár elérte, hogy Ausztria, Poroszország és Oroszország november 19-én kelt és december 8-án közzétett jegyzékben kötelezettséget vállal arra, hogy együttes fellépéssel interveniáljon, ha a forradalmi mozgalom valahol egyikük biztonságát veszélyeztetné. Castlereagh kitartott eredeti álláspontja mellett. Sőt, arra is módot talált, hogy a parlamentben kifejezést adjon a troppaui határozattal való elégedetlenségének. A döntő fordulatot e kérdésben az 1822 okt. 20–dec. 10-i veronai kongresszus hozta meg, amelyen a spanyol helyzet fokozatos romlása következtében a beavatkozás gondolata mégis diadalmaskodott és 1823 elején Angoulême herceg vezetésével 100 ezer főnyi francia hadsereg vonul Spanyolországba, mely a forradalmárokat leveri. Ferdinánd szabad lesz. Megkezdődik az ellenforradalmi korszak.

Az első pillantásra úgy látszik, mintha az angol diplomácia súlyos vereséget szenvedett volna, hiszen a francia csapatok a rendcsinálás után is Spanyolországban maradnak. Vérmesebb franciák már Bourbon-birodalomról ábrándoznak Dél-Amerikában, az Újvilágban. Az angol diplomácia azonban akcióba lép és minden ellenintézkedést megtesz. Cadiz szeptember 30-án elesik, október első napjaiban az angol konzulok már az új délamerikai államok felé utaznak. De nem pihen Canning Európában sem. Háborúval fenyegetőzik a londoni francia követ előtt, ha Franciaország a gyarmatokat veszélyeztetné. Polignac, a londoni francia követ biztosítja Canningot, hogy erről szó sincs, az angol diplomácia azonban megtalálja a maga természetes társát az Egyesült Államokban. Canning közös eljárást javasol az Únió követének. Ezek a tárgyalások vezetnek a világtörténelmi jelentőségű Monroe-elv kialakulásához.

Az Egyesült Államokat régóta nyugtalanította, hogy főleg Oroszország a legitimitás elvének védelme alapján szentszövetségi beavatkozást sürget Latin-Amerikában. Az Egyesült Államok nem akarják magukat kizárólag Anglia védelmére bízni. Canning bízik a közös lépés sikerében az orosz, de főleg a francia veszély ellenében. A közös deklaráció gondolatának egyik jelentős nehézsége az, hogy Angliának egyidejűleg el kellene ismernie a felszabadult délamerikai államok függetlenségét, amire Anglia ezidőszerint még nem volt hajlandó. Viszont az amerikai külügyi hivatal vezetőjét nagyobb tartózkodásra késztette az, hogy Canning fogalmazása értelmében a be nem avatkozás közös proklamálása egyúttal az Egyesült Államok terjeszkedését is kizárta volna, pedig Adams, a federalisták imperialista szárnyán álló politikus, Texas és Cuba bekebelezésére gondolt, mint ahogy később, elnök korában ajánlatot is tett Mexikónak, hogy Texast az Únió egymillió dollárért megvásárolja. Adams tehát azt tanácsolta Monroe elnöknek, hogy a közös lépés tervét hárítsa el és tegyen egymaga nyilatkozatot, amelyből kimarad Canning azon pontja, hogy nem kíván területet igénybe venni. Így jött létre 1823 december 2-án Monroe üzenete az amerikai kongresszushoz, amely szerint az Egyesült Államok nem kívánnak beleszólni Európa ügyeibe, ha nincsenek ott közvetlenül érdekelve, nem kívánnak európai államok és gyarmataik viszonyába sem beleszólni, amennyiben azok békésen élnek, ezzel szemben az Únió barátságtalan lépésnek tekint minden olyan akciót, amely a gyarmatokat elnyomni, vagy sorsukat bármily módon ellenőrizni akarja. Az Únió a Szent Szövetség minden olyan kísérletét, amely rendszerét Amerikára ki akarná terjeszteni, a béke veszélyeztetésének tekintené. Európai hatalom Amerika területét nem foghatja fel a jövőben új gyarmatosításra alkalmas területnek és az Amerika földjén függetlenné vált, elismert országokat nem veszélyeztetheti.

A nyilatkozat megfogalmazásával Adams, aki egyaránt tartott Anglia, mint Oroszország hatalmától, ki akarta zárni Európa befolyását az amerikai ügyekből. Le akarta szögezni egyszer s mindenkorra a be nem avatkozás elvét, ellentétben azokkal az amerikai diplomáciai tényezőkkel, akik a deklarációval csupán az adott helyzetből akartak kiszabadulni.

A Monroe-elv kialakításában Canningnak tehát csak közvetett szerepe volt és így természetesen ez a nyilatkozat nem is találkozott rokonszenvével. A délamerikai államok függetlenségének megerősödését különben az angol szabadkereskedelmi körök szívesen látták. A liberális Anglia tapsai közepette jelenti be tehát 1825-ben Canning a független államok elismerését, mintegy válaszolva a kontinentális hatalmaknak, melyek a beavatkozási elv alapján állottak és akiknek veronai tanácskozását az angol diplomaták tüntetően elhagyták. A világdimenziókban érvényesülő Anglia hatalmi lendületétől hajtott Canning új fogalmazást adott az egyensúly elvének. Ez az angol fogalmazás döntő jelentőségű a diplomácia történetében, mert az eddigi kereteket meglehetősen kitágítja. Az angol diplomácia elismeri azt a tényt, hogy Amerikában az Észak-Amerikai Egyesült Államok a vezető hatalom és ezért az Únióval való együttműködéssel akarja megadni a maga válaszát a spanyol beavatkozásra és tágabb keretek között, új ötletekkel kívánja Anglia tekintélyét növelni, a világkereskedelem szabad fejlődését előmozdítani.

Az európai gazdasági világ új, nagyszerű lehetőségeket vél feltalálni a délamerikai államokkal való kereskedelemben. A nemzeti önállóságra törekvő népek pedig abban bíznak, hogy a júliusi forradalom után, a francia-angol együttműködés diplomáciai téren nyujt kedvező lehetőségeket a szabadság megteremtésére és a nemzeti függetlenség kivívására.