MÁSODIK KÖNYV: A FORRADALMAKTÓL A FORMÁKIG

BEVEZETÉS

Ha a század első harmada az emberi együttélés módjain töprengő, eszményi berendezések lehetőségeit ábrándokban építgető elgondolások kora, akkor a második korszakra, a negyvennyolcas forradalmak mozgalmas korára úgy tekinthetünk, mint az álmok valóra váltására irányuló realista kísérletek idejére.

Az új életformák megteremtésére törekvő mozgalmakat eszmék világában álmodozó csoportok, többnyire irodalmi elképzelésükben élő városi elemek indították meg. A mozgalom első fejezete rendszerint a fővárosokban, vagy az egyes országok legnagyobb városában játszódik le. A forradalom a város forrongása, a városi polgárságé, sőt, gyakran a proletáriátusé. A nemzeti, sőt a nemzetiségi vezetők is a városokban indítják meg küzdelmüket.

Bármennyire különböző elgondolások és indítékok mozgatták meg e forradalmi rétegeket, mégis valamennyi megnyilatkozásukban, a vezetők és a rajongó tömegek körében, homályos vágyaik és zavaros szenvedélyeik mögött, egy közös mozzanatot látunk, a népszuverénitás elvében való szinte korlátlan hitet.

Ha a negyvennyolcas forradalmak lefolyását szemléljük, ha létrejöttüket, előzményeiket meg akarjuk érteni, ismernünk kell a XIX. század elején kialakult népszuverénitási elméleteket, melyeknek elterjedése a forradalom kibontakozását lehetővé tette, alapot szolgáltatva arra, hogy a szellem emberei, a lázadó csoportok, a népre támaszkodva, annak nevében indítsák meg a forradalmat.

A legfőbb szuverénitás elvének fejlődése és változása a különböző korok világnézetével függ össze. A transzcendens középkori gondolkodás lehanyatlása után a deizmus világképe nemcsak megtűrte az egyetlen vezérlő akarat gondolatának létezését, hanem lehetővé tette, hogy ezt a vezérlő akaratot azonosítsák az uralkodó, a király személyével, kinek a kor deisztikus felfogása az állam ügyeinek intézésében szinte ugyanolyan szerepet tulajdonít, mint Istennek a világegyetem sorsának intézésében. A kor metafizikája, a deizmus szerint végső fokon a személytelen Isten vezeti a világot, vagy ellenőrzi annak folyását. Így tehát az államok ügyét is vezetheti és igazgathatja egyetlen ember akarata, akinek feladata azonban a polgári felfogás szerint éppen csak az, hogy a különböző ellentéteket kiegyenlítse.

A deizmus óta szakadatlanul fejlődő szellemi folyamat, mely a királyságot transzcendens vonatkozásaiban támadva fosztja meg ősi mítoszától és az érdekeket kiegyenlítő, kompromisszumokat végrehajtó elképzelés dirigensévé tette, az 1830-as trónfosztással mutatkozik be, megalkotva az alkotmányos polgárkirályság fogalmát, a polgárság kiegyezésre hajló természetének jelképeként. A francia földön kialakult polgári liberalizmus – mint láttuk – afölött tűnődött és vitatkozott, hogy melyek az állami kormányzás ama régiói, melyekben a király döntése még érvényesülhet, természetes, hogy ezek a viták a királyi tekintély hanyatlására vezettek, sőt úgy elfajultak, hogy az ellenzéki polgári politika ellentétbe került azzal a királlyal, aki akkor is gyakorolta a királyi döntés transzcendens, vagy abszolutisztikus felfogás szerint vita tárgyává egyáltalán nem tehető jogát, amikor a polgárság ezt a ténykedést nem tartotta jogosultnak. Így hanyatlott alá a királyi tekintély, illetve az uralkodó szuverénitásának gondolata az egyik oldalon.

A változás másik fontos tényezője a gondolkodók természettudományos felfogása. A korszak természettudományos gondolkozásmódja sorsdöntő módon befolyásolja a történeti fejlődést s hatása alatt a polgári gondolkozók mechanikus elképzelésüket alkalmazzák a világ fejlődésére, vagyis azt tartják, hogy a világ nagy mechanizmusa sajátos belső erők hatása alatt folytatja működését. Eltűnik a kívülről igazgató Gondviselés, vagy isteni szellem mítosza és eltűnik vele együtt az a felfogás is, mintha az államokat igazgató királyi akarat léte jogosult lenne. A fizikai világkép tanítását, mely szerint a földi világ sorsa fizikai törvények függvénye, a század elején szereplő pozitivista szociológusok a társadalomra, sőt az államra is alkalmazták, abban a hitben, hogy a természeti törvények, a fizika szabályai a társadalomra is vonatkoznak. A francia fejlődés során Comte és a pozitivisták tanai alakították ki a kor szellemét, hirdetve, hogy a metafizikai korszak után immár elkövetkezik az idő, melyben a politika eseményeit a társadalom belső életének tanulmányozása során megfigyelt törvények határozzák meg. Az uralkodó szuverénitásának, mint vezető akaratnak, elve helyébe a természettudományos gondolkozás magát a társadalmat és annak belső erőit helyezi. A fizikai világkép bűvöletében ezerféle módon variálják a kérdést, hogyan fejlődik és él a társadalom, – abban a negatívumban megegyeznek, hogy elvetik az „egy” ember, a kívül álló király szuverénitásának elvét s a szuverénitás új megtestesítőjét a társadalom belső tevékenységében keresik.

Az új felfogás fokozatosan háttérbe szorítja a metafizika, illetve a deizmus érveit s a szuverénitást az immanens belső erőknek, a társadalomnak, a széles rétegeknek tulajdonítja. Olyan politikai gondolkodás alakul ki, amely függetleníteni akarja magát minden transzcendens értékeléstől s amelynek belső törvényszerűsége következtében össze kell ütköznie a metafizikai világkép tekintélyi elvével, az „Isten kegyelméből való királyság” gondolatával, a transzcendencia világának maradványával.

Nem különbözött a helyzet azoknál a rétegeknél sem, amelyek a transzcendencia hitében élve, nem voltak hívei a korlátlanul immanens világképnek. Ezek más szuverénitási gondolatot láttak transzcendens fényben ragyogni. Úgy a protestáns, mint a katolikus felfogás új politikai elméletben oldódik fel. A nagy protestáns, demokratikus mítosz a század elején alakult ki. Főleg az amerikai protestáns demokráciát tölti el a gondolat, melyet az amerikai demokrácia leghivatottabb taglalójának, Tocqueville-nek ismert megállapítása fejez ki: „Ott, messze óceánon túl, a nép úgy lebeg az egész állami élet felett, mint Isten az egész világ felett...” Az író ifjúkora deizmusának képlete szerint fejezi ki az új világ politikai hitvallását, a demokráciának azt a felfogását, melynek alapja az a hit, hogy az ember az Isten teremtménye, annak képmása. E keresztény demokrácia analóg jelensége remek francia pátosszal nyilatkozik meg a század elején, a hatásában szinte általános liberális katolicizmusban, Lamennais prózájában, aki nyíltan a népet helyezi a királyi szuverénitás trónjára, nem félve attól, hogy ennek az új szuverénnek feltűnése bonyodalmakra vezet, hiszen a maga katolikus meggyőződésében a vallásosság, a rend-gondolat érzelmét szorosnak és elválaszthatatlannak érzi a néppel, azt hiszi, hogy a katolikum, a tekintélyi elv pótolja a királyi szuverénitást. Bensőségesnek tartja a széles néprétegeknek Istennel való kapcsolatát, másrészt pedig látja az eddigi uralkodón, a királyságon alapuló transzcendencia elhalványulását, afelett örvendezik, hogy új, vallásos hittel telített szuverénitás gondolatát adhatja cserébe a régiért.

Míg a polgári természettudományos gondolkodás az immanens filozófia alapján állva veti el a hierarchia eddigi rendszerét, addig a katolikus vallási fellendülés a népben gyökerező transzcendencia felé fordulva válik hűtlenné a királyság gondolatához. A polgári politikai gondolkozás közömbösen, vagy éppen ellenségesen áll a királyság intézményével szemben s a gyakorlati politikában járul hozzá a királyi tekintély lehanyatlásához. A kor metafizikája teljesen azonosítja Istent a mindenséggel. A metafizika, a nagyhatású hegelizmus is szakít a világtól különálló, annak sorsába beleavatkozó Isten-elképzeléssel. Ez a filozófia, a panteizmusba torkolva, a világszellem hegeli fogalmazását adja, mely végső elemzésében nem áll ellentétben az egyénekre alapított, a régi helyébe lépő, új szuverénitás gondolatával. Az egyént, a gondolkodó embert azzal a bűvészképességgel ruházta fel, hogy a dialektika segítségével megragadhassa a végtelen világtörténést. Innen már csak egy lépés vezet a fiatal hegeliánusok felfogásáig, kik szerint az eszmének nem árt a földi megvalósítás, ami a politika nyelvére fordítva annyit jelent, hogy a dialektikus úton kiokoskodott elképzeléseket, a világszellem felismert irányának érvényesítését, egyénekből álló tömegek hajthatják végre.

Íme, így szakítanak a deizmus rendszeréből következő, vagy megtűrt királyi szuverénitás gondolatával az ideális filozófia követői, a kor természettudományos világképének hívői, sőt, a transzcendens gondolkodók, a maguk hitének politikai alkalmazásában. A régi tekintély elveszti ragyogását, a szuverénitás letéteményese: a nép. Akár a természettudomány felfogását figyeljük, amely az irányadó törvényt és értelmet a társadalom belső tevékenységében, az egyedek mozgásában fedezi fel, akár a hegeliánizmusnak az egyént illető korlátlan optimizmusára tekintünk, vagy a protestáns amerikai hagyomány s a katolikus liberálizmus elvét szemléljük, az új szuverénitás fogalmát mindenütt a népben fedezzük fel.

A népszuverénitás gondolatát természetesen számtalan árnyalat különbözteti meg egymástól. Az ezerarcú alkotmányos felfogás alapja a kompromisszum elve, abban a fogalmazásban, mely szerint a király és a szuverénitás valódi letéteményese, a nép között alkotmányos megegyezés jött létre. Intranzigensebb módon érvényesül a korlátlan népszuverénitás gondolata a forradalmi eszmevilágban gyökerező köztársasági felfogásban. E mítosz a társadalom belső aktivitásában bízik s az egyének szabad önkorlátozását követeli a liberális elven felépíthető államban. A proletáriátustól reméli viszont az egész nép „felvilágosítását, öntudatosítását” az a kis kör, melynek vezetője Marx Károly, Engelsszel együtt 1847-ben szerkeszti a Kommunista Kiáltványt, az átalakított hegeliánizmus társadalomszemléletének politikai hitvallását. Végül és nem utolsó sorban a népszuverénitás gondolatához érkezett el a romantikus korok hivatott vátesze: a költő, az irodalmi ember. Tehát a szellem korlátlanul hisz a népszuverénitás gondolatában, viszont a népet a maga módja szerint képeli el s a maga városi elképzelésében azt forradalmárnak tartja. Ez a körülmény azért fontos, mert így a népszuverénitás gondolata összefonódik a forradalom elvével, bizonytalan körvonalú világforradalmi elképzelésekben, mely forradalomnak a városokban kell kitörnie.

E rétegek vezérei, az alkotmányos politikusok és a szociális forradalmárok ugyanis többnyire már származás szerint, vagy legalább tartózkodási helyüket illetőleg, de szellemükben mindenesetre városi emberek. Lassan még német területen is elsatnyul az a romantikus irodalom, mely egyes kimagasló, tárgyilagos képviselőiben olyannak látta a népet, amilyen. A szemlélet megváltozott s a harmincas években az írókat már a város szelleme ragadta hatalmába. A német irodalomtörténet megállapítása szerint a század első korszakának irodalmi fejlődése általában a vidékről indul meg, ahonnan gyorsan jut el a kisebb városi gócpontokon és nagyobb városokon át a fővárosokba. Az irodalmi fejlődés a század második harmadában ér el a döntő pillanathoz, a kontinens szellemi fővárosa immár Párizs, innen terjed irodalmi ízlés és szemlélet tovább és jut el Berlinbe. A nagyobb városokban, folyóiratok és lapok köré csoportosuló írók s a szerkesztőségekben dolgozó vidékiek már elvárosiasodtak. A fejlődésnek ez az iránya többé-kevésbbé jellemző ekkortájt a kontinens többi államaira is, ahol természetesen nem mindenütt álltak a párizsi fejlődés színvonalán, az irodalmi élet központjai mégis többnyire az államok fővárosában találhatók, olykor pedig, mint pl. az oláh, szlovák, szerb vagy bolgár irodalom esetében, egy másik ország fővárosa, Pest, Bécs lesz szellemi központjuk, de íróiknak egy része már Párizsban él.

Párizs, a politikai menekültek, nemzeti álmodozók, szociális forradalmárok központja látja el a negyvenes évek folyamán szellemi táplálékkal az irodalmi köröket s Párizs szellemét már befolyásolja az ott sürgölődő emigránsok nagy száma. A népről alkotott felfogás a párizsi irodalmi szellem hatása alatt alakul ki. A népről, a kis emberről, a szociális rétegekről szólva írásaikban, vagy a kispolgári liberalizmus korlátolt érzelgőssége nyilatkozik meg, vagy a néphez vonzódó lázadozó romantika. Az első csoport, melyhez Béranger (1780–1857) is tartozik, az irodalmi közhelyek egész sorát vitte a köztudatba, az elnyomott, szenvedő emberről és a kis emberek ábrázolásában a korszak éretlen polgári antiklerikalizmusát folytatta, illetve a feudális erők ellen irányuló elfogultságot, mely a francia szociális viszonyok között jogosult lehetett. A másik csoport, élén Victor Hugóval, romantikáját a néppel kapcsolta össze. A romantikus írói nemzedék sokat vitatott fejlődés során, a harmincas években eljutott a feudalizmus dicséretétől a népig, a polgárságig és a népek világszabadságának gondolatáig. Nem kell e változás mögött kicsinyes értelemben vett érdekmotívumokat keresni, hiszen e kor írója az új életérzés, új vitalizmus hatása alatt, majd minden országban az élő, a feltörekvő, energiáktól feszülő rétegekkel rokonszenvez. Victor Hugo (1802–1885) 1816-ban azt a nagy célt tűzi maga elé, hogy „vagy Chateaubriand legyen, vagy senki”. Királyhű verseket ír és írásaiban a feudalizmus élethangulatát fejezi ki. 1827-ben császárság dicsőségéről álmodozik. Ezután a Kelet színpompás világa ragadja magával, később pedig a világszabadság eszménye. Az élet és mozgalmasság keresésében a francia írói nemzedék mindig a tevékeny réteg felé fordul, melyet ugyancsak lázadónak mutat be. A francia irodalom fejlődésében szinte fordított folyamatot látunk, mint a német romantikában. A német romantikus kezdetben lázadó, majd tárgyilagosságot erőltet magára, a francia írói nemzedék viszont lényében a maga módján szintén szubjektív, a restauráció idején mégis a megkötő formák, zárt társadalmi rendszerek híve és csak később válik lázadóvá. Ez a lázadás azonban mindig valami tárgyilagossághoz kapcsolódik, tehát a társadalmi csoportokat festi lázadóknak. Műveik nyomán terjed el Európában a szabadságmozgalmakkal és vágyakkal telített rétegek tudata, vagy az egyéniség őszinte, latinszellemű lázadása a szabályok, a megkötöttségek ellen, mely alatt a francia költő inkább az esztétika, az ízlés korlátoltságát érti. A külföldi szellemi ember e magatartást mégis gyakran a politika kérdéseire vonatkoztatta.

A kontinens lapjainak nagy része fővárosi termék s a politikai írók többsége Párizs politikai szellemét követi, s a párizsi kamara tárgyalásaiból meríti tanulságait. E korszak embere valósággal misztikus erőt tulajdonít a közvélemény szavának. A közvélemény, Párizs nyomán, a fővárosokban alakul ki, ahonnan továbbterjedve nemcsak befolyásolja a vidéket, hanem a vidékről, a népről alkotott felfogását is a városi ember szemszögéből alakítja ki.

A forradalmat tehát a városi elemek fogják előkészíteni s a legtöbb helyen a forradalom első korszaka egy demokratikus-liberális városi attitűd, melyet a szélső demokratikus városi elemek turbulenciája követ, melynek hatása alatt az ellenforradalmi gondolathoz csatlakozik a mérsékelt polgárság s a nép. De a forradalom előtt a népszuverénitás gondolatát még a városi polgárság felfogása testesítette meg, alkotmányos és korlátlan népuralmi megnyilvánulásában egyaránt ő lesz tehát annak bírája, hogy mely cselekmény jelent alkotmánysérelmet, ő, akinek gondolatvilágát az alkotmány kérdése állandóan foglalkoztatja. Az „alkotmányos polgárság” mindenesetre csupán kis hányada annak a városnak, amely elégedetlen a létező keretekkel, a törvényes renddel s a királyság szuverénitásával. Az irodalmi és politikai közhangulat megegyezik abban, hogy a forradalom teljesen jogosult, ha az igazi szuverénitást, a népet nem engedik érvényesülni, vagy e szuverénitás biztosítékát, az alkotmányt megsértik. Egyhangú vélemény, hogy a forradalmat a városnak kell megindítania, akkor, amikor a centralizálás megadja a lehetőséget a városi tömegnek a hatalom megszerzésére. Megkönnyíti a harcot, hogy a katonaság nem áll nyomasztó fölényben a felfegyverkezett tömegekkel szemben, amelyek védelmet találnak a szűk utcákon, kövekből, bútordarabokból könnyen építhető barrikádok mögött. A forradalmi érzelmű lakosság az ablakokból tüzelve támogathatja bajtársait s a katonaság, az utcákat lezáró barrikádok között, könnyen egérszorítóba kerülhet. A szűk utcák szuronyrohamra kényszerítik a katonaságot s a felkelők itt egyenlő fegyverekkel küzdenek. A fáradt katonaság ellátásáról és utánpótlásáról rendkívül nehéz gondoskodni ilyen körülmények között. A tüzérség a szűk utcákban nem érvényesül.

A forradalmárok különböző rétegei tehát természetesen egyetértenek a városi forradalom gondolatában, a nép maga azonban titokzatos, nagy kérdőjel marad s a forradalmárok abban sem tudtak megegyezni, meddig terjedjen a népszuverénitás érvényesítése. A nép véleményét ideális lelkesedésük alapján találgatták, korlátlanul bízva benne, ha szabadságrajongók voltak; másrészt Marx és a forradalmi szocialisták azt várták, hogy a városi proletáriátus majd „felvilágosítja” a népet.

A forradalom második fázisa az, melybe a nép beleszól. Ez fogja likvidálni Párizs forradalmát és a széles demokratikus front megteremtésére irányuló igyekezet balsikere után osztrák s német területen a nép az, mely lehetőséget nyujt majd a városellenes embernek, vagy erőcsoportoknak, hogy a város forradalmát letörjék.

A forradalom kitörésekor még nem számoltak a vidék ilyenirányú szerepével. A negyvennyolcas forradalom kitörését a gazdasági viszony ok romlása, az élelmiszerárak növekedése következtében nyomorgó városi proletáriátus elkeseredése siettette. 1847-ben rossz volt a termés, ugyanekkor jelentkezett a kapitalizmus krízise, Európa tőkés társadalmát pedig a társadalmi forradalom kitörésének réme fenyegette. Legjobban az angol és francia tőke rettegett. A pénz és ipari kapitalizmus félelme olyan jelenségeket idézett elő, amelyek bevilágítanak a tőkések lelkivilágába. Ha a forradalom immár elkerülhetetlen, akkor minden törekvés arra irányul, hogy a szociális kirobbanást politikai forradalommá alakítsák, a polgárkirályság uralma ellen irányuló mozgalommá. A szabadkőműves mozgalmak ma még meglehetősen kezdetleges vizsgálata teret enged annak a feltevésnek, hogy ebben a tevékenységben nagy szerepet játszott a művelt nyugatot akkor már teljesen behálózó szabadkőműves szellem. Ez természetesen főleg a nyugati, helyesebben a párizsi forradalom kitörésére vonatkozik.

Ez adta meg a jelt a középeurópai forradalmak kirobbanására, tehát a „fegyver és eszme találkozására”, ahogy I. Napoleon a forradalmat oly találóan jellemzi. A városok a cselekvés terére lépnek, hogy a társadalom a népszuverénitás s a szabadság elve alapján legyen tevékeny, szervezze meg az új formákat, társadalmi, vagy nemzeti egységeket. A forradalom első tanulsága, hogy a szabadság a valóságban is csak mint eszköz tekinthető értéknek, önmagában nem jelent társadalmat rendező elvet, hisz a lázadó csoportok nem érik be az egyéni szabadság hangoztatásával, hanem a valóságban másra törekszenek. Nemsokára kiderül, hogy nem az országok közötti proletár réteg szuverénitására, a világköztársaság, a világszabadság megvalósítására fegyverkeznek, hanem a küzdelem már annak idején a nemzeti, vagy nemzeti tudatára ébredt nemzetiségi szuverénitás harca lett az érvényesülésért. Az egyéni szabadság elvét az események meghaladták s ez a küzdelem a végnélküli összeütközések sorozatát okozta, melyben a szabadosság számos helyen látszólag pillanatok alatt megsemmisítette a fennálló kereteket. A szegénység és nemzetiség küzdelme a régi formák és erők ellen szinte áttekinthetetlen zürzavart keltett.

A háborgó világgal szemben állnak a hagyományos, forradalom előtti régi, vagy egészen újkeletű szuverénitások. (Diktátor.) Az új helyzetben, a társadalom sorsára döntő befolyást gyakorló elit többségét immár nem érzelmi és hangulati szempontok által vezetett lázadó egyéniségek irányítják, mint annak idején a szellemi emberek javarésze volt, hanem a realitás hívei. Ezek többnyire kapcsolatban állanak a tevékeny társadalmi tényezők és a szellemi emberek korábbi elgondolásaival, eszméiket azonban nem a társadalom közvetlen cselekvése révén akarják megvalósítani, mint a forradalomban, hanem más eszközökkel. A társadalommal a későbbi III. Napoleon sajátos módon teremt kapcsolatot, amikor a régi és új szuverénitás küzdelmében megbontja a népszuverénitás arcvonalát és előbb a békére, nyugalomra vágyó parasztságot és burzsoáziát, majd végül a munkatársadalmat vonja el attól, hogy uralmát ezeknek kielégítésével szilárdítsa meg. Benne nyilvánul meg legerőteljesebben a forradalom előtti szellemi emberek egy csoportjának: a pozitivista gondolkodóknak hatása. A pozitivizmus ugyanis nemcsak a társadalom jelentőségét hangsúlyozza, hanem szellemi rendszerében a társadalom megszervezése is jelentős helyet foglal el. Hogyan lehet az osztályok békés együttműködését, a társadalom zavartalan életét, a rendet az új korban biztosítani, mikor felfogásuk szerint a teológia régi tekintélyelve már elvesztette erejét, ez e szellemi elit főkérdése, melyre a feleletet az iparosodás tényének tudomásulvétele, a modern tudomány vezetésének elfogadása s európai vonatkozásban a szervezés munkájának a francia szellem által való vállalása adta meg. A szellem és vezetés viszonyát francia földön tehát sem a forradalom, sem a diktatúra nem zavarta meg, hiszen a francia szellem főkérdése a forradalom alatt is a társadalom megszervezése maradt. III. Napoleon kísérlete bekapcsolódik e gondolatmenetbe, számol a társadalommal, társadalmasítani igyekszik a kapitalizmust, az iparosodás előmozdításával bizonyos korlátok között a társadalmi jólét fejlesztésére törekszik, az iparosító törekvést európai politikájával, nagyszabású Európa-gondolatával kapcsolja össze. Ez az Európa-gondolat folytatása s polgári értelemben továbbfejlesztése a francia missziósgondolatnak, a francia vezetésnek s ama rendszernek, amely a maga latin formájában az államok egymásközötti érintkezésében Franciaország vezető szerepét a hierarchia elvének megfelelően hangsúlyozza. Ebből a rendszerből az állami létnek és nemzeti függetlenségnek olyan mértéke következik, amilyent Franciaország helyesnek tart.

A régi szuverénitás fogalmával lényegében ellentétes volt Európában a formáknak az a rendszere, melyet e téren az új realisták másutt kialakítottak. Ha a szellemi emberekben nem is mindig, a vezető egyéniségekben a forradalmak a reális erők (az állam, bürokrácia, diplomácia, hadsereg) tiszteletét ébresztették fel, gyakran a társadalom rovására. A forradalom sikertelensége úgy az olasz, mint a német törekvések esetében bebizonyította, hogy a nemzeti ideálokat alulról nem lehet megvalósítani, az új vezetőférfi tehát felülről törekedett a megvalósításra. Ebben az esetben egyrészt többet őrzött meg a nacionalizmus elképzeléseiből, mint amennyi a pozitivista korlátokat állító francia diktatúrának kellemes volt, másrészt amikor figyelme állandóan a hatalom belső erőire irányult, a nemzetek és államok jelentőségét a bennük rejlő erő szerint mérte. Az első eset következett be Olaszországban, ahol a diadalmas Mazzini-féle nacionalizmus a nemzetet korlátlan szuverénné kívánta emelni oly módon, hogy a nemzet határai a történelmi határokkal egybeessenek. Az olaszok tehát nem korlátozhatták magukat addig a fokig, amíg a pápaság világi hatalmának fennmaradását francia belpolitikai okokból követelő III. Napoleon azt helyesnek tartotta. A második eset bekövetkezésére Bismarck és az általa vezetett német realista nemzedék nyujt példát. Az a tény azonban, hogy Bismarck személyében vidéki és részben feudális, vallásos felfogású ember ragadja kezébe az ügyek intézéséi azt jelenti, hogy hatalmi elképzelése még nem nyugszik kizárólag az erő alapján, hanem helyet ad a dolgok Istentől szabott rendjének is.

A forradalom felszámolásának harmadik módját Ausztriában láthatjuk, ahol a sorsdöntő elit tevékenysége a forradalom után szintén nem jelent kizárólag reakciót, hanem emellett, eltekintve a magyarokkal szemben tanusított barbár eljárástól, szintén megoldásra, realizálásra törekvő elképzeléseket, terveket látunk, Schwarzenberg középeurópai elgondolása azonban olyan nagyvonalú, hogy annak méretei korában nem állnak arányban a reális osztrák erők, anyagi helyzet, katonaság, társadalmi válság következtében hanyatló lehelőségeivel és a világ-diplomácia szinte minden tényezőjének ellentállásával. Az osztrák tragédia valódi oka, hogy itt jut legkevésbbé szóhoz a szellemi ember, ugyanakkor amikor az új realista réteg nem termel ki Bismarckhoz hasonlítható tehetséget. A nagy formakísérletek tehát mind Ausztria rovására fejlődnek, az olasz és német egység megvalósulása terén és a középeurópai kérdés kompromisszumos megoldása csak nagy késéssel következik be, olyan mulasztások és kísérletek után, amelyek lehetetlenné tették, hogy a kibékülés valóban őszinte, a társadalom mélyére ható legyen. Az abszolutizmus keserves évei során a magyar társadalom eltávolodott az osztráktól, az ellenállás romantikus dicsfénnyel övezte a magyar birtokos osztályt, a kiegyezés a realista egyéniségek munkája révén felülről valósult meg, a társadalmat azonban elfoglalta az osztrákok elleni védekezés s nem adott arra módot, hogy a széles rétegek idejében felismerjék a kiegyezés valódi jelentőségét: a nemzeti szuverénitás lehető legnagyobb mérvét a szorongatott nemzetiségi helyzetben csak az osztrákkal való kiegyezés biztosíthatta.

A formák kialakulása így folyik, sok esetben már sejtetve a fejlődés következő állomását, a társadalmi mozzanat elhanyagolását a formateremtés lázában. E jelentős, lázas évtizedek igazi élvezője Anglia, melyet belső bajok és forradalmak megkímélnek, mely a krimi háború után visszavonul a kontinenstől és a maga világbirodalmi keretében alakítja ki formáját. A társadalommal egyrészt a gyarmati önkormányzat révén, másrészt a szigeten a reformgondolat érvényesítésével talál kapcsolatot a Szigetország Európának például szolgáló típusa: a Reformer, ki a polgári életben elkerüli a bizonytalanságot azzal, hogy mindig új réteget emel, amikor az megérett és sorsa a formához kötötte, önmagában tevékenységre.

A jövő gondolat nagy kérdése, lehet-e vajjon angol mintára megoldani a társadalom fejlődését, kiállja-e a megpróbáltatásokat, megtartja-e sajátos jellegét az új, abszolút elvet nélkülöző Európa-gondolat, a társadalmasított iparosodás s a nemzeti érzés beéri-e az adott keretekkel? Kérdés, hogy Európa összhangját, az erők egyensúlyát biztosítja-e a bennük rejlő önfenntartás ösztöne, a mérséklet bölcsesége s nem távolodik-e éppen ezáltal el az emberiség Istentől, a hierarchikus összefüggések értékviszonyától?

Ha e korszak végét szemléljük, nem sok optimizmust meríthetünk az eseményekből. Anglia a maga Európa-gondolatának, a szabadkereskedelmi ábrándnak bukását bosszúsan szemléli, Franciaország Elszászt siratja, melynek elvesztését nem érdemelte az új Európától, melyért annyi áldozatot hozott és annyi gondolatot termelt, Oroszország a krimi csalódás hatása alatt visszavonul a Nyugattól. De itt áll még ereje teljében a nagy egyéniség, Bismarck, a realitás gondolatának vallásos érzületű, mértéket tartó képviselője, aki mesterségnek, eszköznek, erőnek és lángelmének nemes korlátok között biztosít érvényesülést.