ELSŐ RÉSZ: AZ EURÓPAI FORRADALMAK

ELSŐ FEJEZET: PÁRIZS FORRADALMA

A forradalom első dátuma február 22-e, amikor a reform-bankett betiltása felett érzett elkeseredés a Concorde-téren gyüjti össze az elégedetleneket. A munkások és a főiskolai hallgatók egy része, a titkos társaságok és forradalmi szervezetek tagjai a reformot éljenzik a nap folyamán, hogy azután éjjel a köztársasági érzelmű munkások Párizs keleti negyedeiben barrikádokat emeljenek.

Először csupán a város szélsőséges elemei forronganak. Február 23-án a király még számít a nemzetőrségre, melynek tagjai az 1830-as törvény értelmében nem a munkások, hanem a polgárok. Összehívja a nemzetőrséget, mely azonban a reformot élteti. A közvélemény hangulatától megrettenve ejti el a király miniszterelnökét, Guizot-t, (1787–1874), aki a reform ellenségeként szerepel. Az uralkodó meghátrál a reformbarát polgári lakosság óhaja előtt, az új miniszterelnök: Molé. A városi polgárság befejezettnek tekintheti a forradalmat. A választójog reformja biztosítottnak látszik, megindulhat a parlamenti élet, melynek keretében fel lehet vetni a további követeléseket és szabadon lehet azokról tovább vitatkozni.

A város másik rétege azonban nem éri be a népfelség elvének intézményes biztosításával, sőt valami ösztönös bizalmatlansággal nézi a kérdések ilymódon való megoldását. A keleti városrészek, a környék munkásai, Blanquinak (1805–1881), az örökös forradalmi vezérnek hívei, a szocialista tanok követői – a Le National köré csoportosuló, politikai reformot sürgető s általános választójogért küzdő réteggel szemben – ki akarják erőszakolni a döntést. 23-án este a tömeg együtt hömpölyög és követeli a kivilágítást, ott, ahol a boldog polgárok azt még nem hajtották végre. A „Des lampions” – hangjai mellett érkeznek a kapucinusok bulvárjához. Guizot lakása felé tartanak. A csupán 4–500 főnyi tömeg hangos tüntetésre készül a gyűlölt zsarnok ellen. Közben mind többen csatlakoznak a tüntetőkhöz, az új csoportok azonban már nem elégszenek meg a puszta tüntetéssel. Mialatt a békés polgári Franciaország kivilágítja a fényesen berendezett lakások ablakát, abban a hitben, hogy a forradalom győzött és befejeződött, azalatt a tömegek lelke a maga győzelmére, a szociális eredmények forradalmára éhes. A bukott Guizot lakását katonaság őrzi. Ebben a megdöbbentő pillanatban a történelem egyik örök alakítója, a vak véletlen veszi kezébe Franciaország sorsának irányítását. Az egyik tüntető inzultálja a vezető tisztet, fáklyáját a tiszt szakálla elé tartva, egy lövés dördül el, melyet a katonaság sortüze követ. Több mint félszáz ember hever néhány perccel később véresen az utcán. A halottak száma bizonytalan, mint ahogy az egész jelenet lefolyását sem derítették fel tökéletesen. A halottak száma mindenesetre eggyel több, mint amennyi a földön hever, az elesettek között szerepel a francia polgári királyság: Lajos Fülöp uralma is.

A szocialista csapat magával viszi halottait, fegyverbe kiáltja híveit és fáklyák fénye mellett gyászos halotti menetben vonul végig az utcákon. A radikális népszónokok hirtelen megelevenednek, mindenütt lázító beszédek hangzanak: „Íme, így lehet bízni a király reformígéretében, így támaszkodik Lajos Fülöp a népre”. „A király a népre lövetett”, a nép meg fogja semmisíteni az ő királyságát. A barrikádok február 23-nak éjjelén megmaradtak, sőt egyre közelebb kerültek a város szívéhez.

A király az éjszaka folyamán a parlamenti ellenzék vezéreivel tanácskozik. Az esti események új helyzetet teremtettek. Molé kabinetje immár túlhaladott, korán reggel Thiers (1797–1877) alakít kormányt.

A városi polgárság alkotmányhű része még alkotmányos megoldással kísérletezik, azt hiszik, hogy Thiers megvalósítja a reformot és ezzel megteremti a kibontakozást. A reform bűvös szó, melyről pedig Lajos Fülöp még Thiers-rel való tárgyalása közben sem akar hallani. Bugeaud lesz a párisi helyőrség és a nemzeti gárda vezére. Ugyanakkor azonban a város másik része sem tétlen, hiszen dönteni akar, meg akarja valósítani a köztársaságot, a messze távlatú szociális tervek érdekében. A katonasággal szemben lázítás eszközéhez folyamodik, plakátokat ragaszt, melyeken a tömeget a Tuileriák megostromlására szólítja fel.

Elkövetkezik a döntő nap, február 24-ike, melynek során a keleti városrészek tömegének rohamát a helyőrség parancsnoka, étlen-szomjan fegyverben álló, kimerült és inzultált embereivel annál kevésbbé tudja feltartóztatni, mert a katonaság egy része már a lázadókkal barátkozik. A tömeg feltartóztathatatlanul közeledik a királyi palota felé. A király megkísérli a polgárőrség megnyerését, ez azonban a reformot élteti. Immár reform nélkül, sőt reformmal sem lehet másként megoldani a válságot, mint hogy Lajos Fülöp lemond. Hogy a trónt a dinasztia számára megmentse, 8 éves fia, Párizs grófja javára mond le, kinek nevében az elhúnyt idősebb fiú özvegye lesz a régens. Lajos Fülöp menekül Párizsból, a régensnő a parlament üléstermében tartózkodik, ahol a képviselők elfogadják ezt a megoldást. A tömeg azonban nem veszi tudomásul a változást, a nép a parlamentbe özönlik, ahol kikiáltja a köztársaságot. A köztársaság mellett foglal állást Lamartine, felolvasva az átmeneti kormány névsorát. A nép felkiáltással nyilvánít véleményt, egyik nevet elfogadja, a másikat elveti. Mintha a népszuverénitás a gyűlésteremben koncentrálódott volna. A kormány tagjai mind polgári republikánusok. Azonban a szocialista La Réforme szerkesztőségi szobáiban még néggyel kiegészítik a miniszterek számát, ezek között szerepel Louis Blanc (1811–1882), a mérsékelt szocialista teoretikus és „az ismeretlen proletár” képviseletében Albert munkás.

A forradalom első része befejeződött, a vidék nem ellenkezett Párizs döntésével, hangulata mérsékelt köztársasági párti volt. A politikai életben továbbra is a városi elemek maradnak túlsúlyban, még pedig a városi lakosság szélsőséges része, a városi munkásság. Közbe-közbe beavatkoznak a dolgok menetébe, hogy a saját akaratuknak érvényt szerezzenek. Február 25-én a munkások betörnek a minisztertanácsba. Blanc elfogadtatja nyilatkozatát a kormánnyal: a kormány kötelezi magát arra, hogy a munkás létét a munka révén biztosítja. Február 26-án már ki is hirdetik a nemzeti munkahelyek felállítását, a február 28-i munkástüntetés a munkaügyi minisztérium megszervezését sürgeti. A kérdés váratlan megoldást nyer, a kormány bizottságot rendel ki a cél megvalósítására, rendeletében a bizottság tagjaivá Blanc és Albert minisztereket nevezi ki. Ezzel két szocialista kilép a kormányból. Természetesen a szociális kérdést korántsem oldották meg, sőt nem szerelték le a párizsi munkásságot sem, azt az erejében növekvő tömeget, amely a forradalmat kierőszakolta.

Ha látjuk, mekkora szerepet játszott a párizsi munkásság a forradalomban, önkéntelenül felvetődik a kérdés, mi mozgatta meg ezt a nemrég még szervezetlen tömeget és miből fakadt annak dinamikus ereje? Milyen eszmék töltik be gondolatvilágát, majd hogyan alakul sorsa a forradalom különböző fázisaiban,

A helyzetet egy konzervatív történetíró jellemzi: „Ábrándjaik veszélyesebbek voltak, mint követeléseik.” Illúzióikat valójában ők is szellemi embereik hatása alatt alakították ki, mint a polgárság és osztoztak a szellemi vezetők s a kor általános ábrándjában, abban a feltevésben, hogy a természet törvényei az emberi együttlét világában, a kollektivitásban érvényesülnek. A jeles szocialista szektárius, Fourier (1772–1837) például azt fejtegeti, hogy amiként a természeti életben a Newton-féle nehézkedési törvény szabályozza a holt dolgok mozgási energiáját, úgy kell a szociális világban is lennie egy hasonló attrakciós erőnek, mely az emberek társadalmi együttélését meghatározza és szabályozza. A nagy szociális problémák megoldása csupán akkor válik lehetővé, ha ez a belső attrakciós ösztön, az emberi szolidaritás, zavartalanul érvényesülhet. Minthogy hasonlóképen gondolkodók érzik legjobban annak szükségét, hogy erőiket egyesítsék, ezáltal lehetővé téve a magasabb eredményeket, teljesen jogosult, hogy az azonos foglalkozású emberek nagy egyesüléseket alkossanak, melyek azután ismét kisebb csoportokra tagozódhatnak. A munkások tehát új társadalmi elvekről álmodoznak, azt tartják minden baj főokának, hogy a társadalom tudatából kiveszett a magasabb összefoglaló cél, a szélsőséges individualizmusra panaszkodnak. Saint Simon a vezető szellem, a mester, kis szektárius csoportok legfőbb tekintélye, új kereszténységről álmodozik, új szolidarizmusról, mely helyébe fog lépni annak a túlzó individualista, önző iránynak, melyet a kapitalizmus, illetve liberalizmus társadalma követ. Saint Simon (1760–1825) eszméi érvényesülnek úgy Owennél, mint Fouriernál, a korai szocialista elméletekben. A megoldások természetesen különbözők. Robert Owen (1771–1858) az angol gyáros, szövetkezeti alapra akarja helyezni a termelést és fogyasztást, jól bánik munkásaival, részesíti őket termésük eredményéből és szinte csodát vár az ilyen szövetkezetek elterjedésétől. Fourier tanítványai is azt gondolják, hogy a társulás révén új alapokra helyezhető a társadalom. Korlátlan mértékben hisznek a munkásság tömörülésének jelentőségében, azt remélik, hogy a tömörülés valósítja meg az új társadalmi rendet. Ez a hit osztályharccá fokozva jelentkezik Marx Károlyban is, s ő azt hirdeti, hogy ez a leszámolás a gyűlölt kapitalista társadalommal hamarosan bekövetkezik. Ez a hit a Kommunista Kiáltvány új vonása. Természetesen a gyakorlati szocializmus forradalmárjai is gondoltak erre. Marx szerint minden út helyes volt, amely a célra vezetett, ha kell, legyen az diktatúra, ha lehet: a demokrácia. Szemében az alkotmányos parlamentárizmus az adott viszonyok között a polgárság diktatúrája, a proletariátusnak ezzel szemben élesen állást kell foglalnia s más megoldástól sem kell visszariadnia, maga mellé állítva a parasztot s a kispolgárok „közbülső osztályait.” Az 1848-as forradalom megindításában a forradalmi proletariátus együtt halad a radikális polgársággal. Amikor a forradalom diadalmaskodik, a munkások útja elválik a polgároktól. Blanqui iránya felkelésekkel, munkástüntetésekkel törekedve uralomra, kezdi meg ábrándjai érdekében a külön akciókat. 1848 március 15-én a felvonulók Blanqui és Rappair vezetésével bevonulnak a minisztertanácsba, hogy a munkaműhelyek létesítését kierőszakolják. 1848 április 16-án a választások kiírása ellen tüntetnek, június 22-én kirobbantják a párizsi proletár-forradalmat. Az általuk követelt: munkához való jog Marx szerint azt jelentette, hogy a munkához szükséges tőkejavak az államhoz kerülnek.

Blanqui, az örök forradalmár, ki többet ül börtönben, mint amennyi időt szabadlábon tölt, ilyen kommunista eszmékkel harcol az új társadalmi rend megvalósításáért. Főeszköze azonban a munkásság felfegyverzése. Blanqui csoportja mellett, a többi szektáriusok között a legveszedelmesebb Proudhon, az anarchista világjavító, akinek lényében és gondolkozásában sok van a Marx-féle mítoszból, azt hiszi, elérkezett a leszámolás a polgári társadalommal. Eszméiben 1789 túlzó szelleme revalválódik, azt lehetne mondani, hogy ő a francia forradalom radikalizmusának fia és az anarchizmus atyja. Az ő irányuk jellemzi az osztályharcos forradalmiságot.

E harcias forradalmárokkal szemben sokan más eszközökkel akarják megvalósítani az új társadalmi rendet. Ezek alulról, a gazdasági rend fokozatos átalakításával akarják céljukat elérni, nem pedig erőszakos osztályharc révén. népviselőjük Blanc, a kormány tagja, aki már korán átalakítja a Fourier-féle elméleteket. A mester eszméit kisebb térre szorítva akarja megvalósítani. Nevezetes művében, az „Organisation du travail”-ban, hevesen támadja a szabadverseny elvét s ennek helyébe szociális műhelyek létesítését óhajtja ültetni. A munkaműhelyek alatt foglalkozási ágak szerint tagozott munkás termelőszövetkezeteket ért, melyek tevékenységüket fokozatosan kiterjesztik a termelés minden ágára, hogy idővel az egész gazdasági életet hatáskörük alá vonják. Eszerint az elmélet szerint az individualista-kapitalista gazdasági rend helyébe, az államhatalmat megszerző munkásoktól, mint tömör tábortól kiinduló, kollektívebb gazdasági rend lép. Bonyolult számítások magyarázzák, hogy a munkaműhelyek tevékenysége hamarosan rentábilis lesz s míg ez bekövetkezik, az állam kötelessége támogatni a vállalkozást. E mérsékelt irány azonban hamarosan elvesztette befolyását, hiszen sorozatos vereséget szenvedett. Mint munkaügyi megbízott, Blanc továbbszőtte terveit, a kormány pedig Marie elgondolásai alapján meghamisította az eredeti terveket, csupán a nemzeti munkaműhelyek elnevezését tartotta meg.

A párizsi munkaműhelyek létesítése ugyanis nem Blanc eszméinek megvalósítása, hanem a munkanélküli segély kezdetleges formája. A francia forradalom szocialista irányának leszámolását közvetve ezeknek a munkaműhelyeknek balsikere okozta. Az államháztartásra ugyanis a nemzeti munkaműhelyek fenntartási költségei szinte elviselhetetlen terhet róttak. Márciusban még csak 6000 ilyen műhely működött, májusban már 100.000. A munkabért elég alacsonyan állapították meg, egy frankban, a kísérlet mégis 2 millió frank kiadást jelentett. A kormány gazdaságpolitikájának következménye volt az a visszahatás, amely a földmívesek egyes rétegeit a forradalmi külsőségek, illetve általában a köztársaság s a forradalom ellen hangolta. A nemzeti munkaműhelyek, általános válság, az újságbélyeg, a sóilleték, a bor- és húsfogyasztási adók eltörlése az állampénztárt teljesen kiürítette, a kormánynak tehát bevételekről kellett gondoskodnia, hogy ha a szociális elégedetlenség levezetésére szolgáló legelemibb követeléseknek eleget akart tenni. Ezért 45 centime rendkívüli adót vetett ki, ami nagy elkeseredést szült. Az agitáció ezt kihasználta, azt terjesztve, hogy a munkaműhelyek emésztenek fel ennyi pénzt. A szociális kísérletezés a vidék szemében rendkívül népszerűtlenné vált. A vidék pedig hamarosan beleszólt a forradalom dolgába.

Az átmeneti kormány megalkotta az új választói törvényt, az általános szavazati jog érvényesítésével 250.000 szavazó helyett közel 9,4.00.000 szavazó gyakorolhatta immár titkos szavazati jogát. 900 képviselőt választottak 25 frankos napidíjjal a nemzetgyűlésre. Az 1848 április 23-án és 24-én megtartott választások során a szavazók 84%-a szavazott le. A körülbelül 500 főnyi többség a szociális reformokat mellőző köztársasági forradalom híve volt és körülbelül 100 szocialista, 100 Bourbon-restaurációra törekvő legitimista mellett 200 orléansista ellenzéki került a nemzetgyűlésbe. A vidék tehát a mérséklet híve, a nép nem teszi magáévá a szociális álmokat. A nemzetgyűlés feladata az új alkotmány megvalósítása, azé az alkotmányé, amely a népfelség alapjára helyezkedve mondja ki, hogy az egyenlő és közvetlen általános választói jog alapján gyűlik össze a törvényhozás, vagyis a jövőben 250 képviselőből álló kamara. A végrehajtó hatalom egy polgár személyében testesül meg, a köztársaság elnökében, akit 4 évre választanak, felruházva a joggal, hogy minisztereit megválassza. A hatalom ilyen kettéosztásával a végrehajtó hatalom nagyrésze az elnökre száll, annál is inkább, mert az amerikai mintára átültetett alkotmány szerint övé a tisztviselők kinevezési joga. Csakhogy az amerikai alkotmányban a hatalom birtokosa az az elnök, aki a szövetséges államok élén áll, ezek az államok azonban külön rendelkeznek hadseregükkel és tisztviselőikkel. A francia köztársaság leendő elnöke oly országban nyeri el a hatalmat, melynek bürokráciája központosított és melynek hadserege felett egyedül ő rendelkezik. Tulajdonképpen ellenőrző hatalom sem áll fölötte, hiszen a felsőházat nem óhajtották megalkotni, csupán a parlament tagjaiból választott államtanács szerepelt az elnök mellett.

Az új alkotmány szinte csábító volt a diktatúrára, most már csak az egyéniség hiányzott.