HARMADIK FEJEZET: BÉCS FORRADALMA

A forradalmi mozgalmak a monarchia határain is áttörtek s a vezető körök megdöbbenve látták, hogy az idők eseményei a birodalom területén is nyugtalanságot keltenek. A forradalom jelei először nem Bécsben mutatkoztak. Az Olaszországból érkezett riasztó hírek megmozgatták a birodalom vezetőit. Amikor Metternich a februári eseményekről értesült, az elképzelhető forradalom ellen a leghatékonyabb védelmet a konzervatív hatalmak szövetségében látta. Csakhogy ezt a frontot egyelőre még nem lehetett kiépíteni, mert a súlyos anyagi gondokkal küzdő Poroszország a maga útján kívánt haladni s IV. Frigyes Vilmos kezébe akarta venni a német Bund vezetését.

A forradalmi mozgalmak első stádiumában a diplomácia tehát nem segített a bürokrácia rendszerének megmentésénél. Ebben a döntő pillanatban, a forradalom kitörésénél, a bürokrácia belső bomlásának következményei jelentős szerepet játszottak. A bürokrácia csődje mintegy betetőzte azt a folyamatot, amelynek tünetei már a megelőző évtizedekben mutatkoztak. A párizsi februári forradalom híre megmozgatja a közvéleményt, egyik lépés a másik után következik, a cenzúra eltörlése, az esküdtszékek felállítása, a városi törvénykezés reformja érdekében egyik petíció követi a másikat, majd az egyetemi diákság is a cselekvés terére lép. Az autonómia és a többi követelések megtagadása miatt tüntetést terveznek a Landhaus és a Staatskanzlei környékén, március 13-ra. A bürokrácia törése itt szerepel döntő módon: Kollowrat és Zsófia főhercegnő, mindkettő Metternich esküdt ellensége, nem akadályozza meg a tüntetést. A kora délelőtti órákban felvonul az egyetemi ifjúság, ugyanakkor az egybegyűlt osztrák rendek ugyan csak jogokat követelve vonulnak a Burgba. A diákok tüntetését feloszlatják, a rendek hideg fogadtatásra találnak. Nemsokára bekapcsolódnak a tüntetésekbe a munkástömegek s a császárváros forrong. A katonaság főereje Olaszországban összpontosul, a főváros helyőrsége, mintegy tízezer ember, nem elegendő a rend fenntartására, különösen amíg nem is mozgósítják a kellő gyorsasággal. Délután már az egész város nyüzsög, estefelé a belvárosban az egyetemi ifjúság tüntet, ugyanakkor, amikor a külvárosokban gyárak gyulladnak ki, annak jeléül, hogy a szegénysorsú tömegek a kapitalizmuson töltik ki bosszújukat. A külvárosokban fenyegető munkássággal, a belvárosban lázongó ifjúsággal szemben, önként kínálkozik a megoldás. Először ki kell elégíteni a polgárság leghangosabb követeléseit, melyek között első helyen áll Metternich lemondása, másodszor pedig ezt a kielégített réteget kell felhasználni a rend helyreállítására, vagyis a város két egymástól független, forrongó rétegét egymás ellen kell kijátszani. Ez az elgondolás az esti államkonferencián látszólag sikerre vezet, a bürokrácia hozzájárul a város erőinek megbontásához. Metternich feláldozza magát és lemond. A bürokrácia ugyanekkor kettős játékot folytat, amikor elhatározza az akadémiai ifjúság felfegyverzését, a rend védelmére, a másik oldalon pedig katonailag újjászervezi az ellenforradalmi erőket és a népszabadság, a népszuverénitás eszméjéhez hű akadémiai ifjúsággal szemben Windischgraetz herceget nevezi ki városparancsnoknak. Ezzel az intézkedéssel a polgári és katonai hatalmat annak az ízig-vérig ellenforradalmár érzésű tábornoknak kezébe adták, aki a korlátlan császári abszolutizmus híve. Az ellenforradalmár együtt indul a mérsékelt forradalom híveivel, – ezzel a bizarr paradoxonnal kezdődik az osztrák forradalom.

Március 14-én mégis úgylátszik, mintha a mérsékelt forradalom iránya győzedelmeskednék. Felfegyverzik az akadémiai ifjúságot, megalakul a polgári gárda, az uralkodó, kinek lemondásáról a minisztertanács már a 13-ról 14-re virradó éjszaka tárgyalt, megtiltja, hogy a népre lőjjenek és hozzájárul a sajtószabadsághoz. Windischgraetz azonban nem akar sokat teketóriázni, mint igazi ellenforradalmár, gyors döntésre törekszik és gyökeresen el akarja intézni a forradalmat. A 14-ről 15-re virradó éjszakán le akarja tartóztatni a forradalom vezéreit. A Burgban lezajlott, még a megelőzőnél is izgalmasabb, tanácskozás megakadályozza az ellenforradalmat, a 15-én reggel megjelenő pátens mérsékelt alkotmányt ad a népnek. A „régi rendszer” váratlan ellenfélre talált magában a császárban és János főherceg személyében, akik az alkotmány mellett döntöttek. 1848 március 15-e a forradalom győzelmét jelenti, a város visszanyeri nyugodt arculatát, a király megjelenik az egyetemen, ahol az aula ünnepélyesen üdvözli, a forradalom halottainak március 18-i temetése, a nagy, békés megegyezés reményében, impozáns módon folyik le. Átszervezik a kormányhatóságokat és a Metternich-ellenes régi gárda napja leáldozik, amikor Kollowratnak is le kell mondania. Április 19-én Fiquelmont kormánya következik. A bürokrácia óvatosan, lassanként iparkodik visszaszerezni a néptől a forradalom kicsikart vívmányait.

A néphangulat ezalatt nagy német megoldásokról ábrándozik és ezekben az elgondolásokban helyreáll az osztrák császárság vezetőszerepe. Nagy lelkesedéssel választják meg azokat a képviselőket, akik majd a frankfurti parlamentben fogják az osztrák álláspontot képviselni.

Az alkotmány szövegezése közben nehézségek támadtak. Fiquelmont április 25-i alkotmánya nem elégítette ki a közvéleményt, mely tüntetésekkel adott kifejezést véleményének. A miniszterelnök május 4-én lemondott, utódja, Pillersdorf mérsékelt cenzus alapján álló választójogot adott ki. Az események ezután gyorsuló ütemmel következnek. A radikálisok új petíciót nyujtanak be, amely cenzus nélküli, általános választójogot követel. Pillersdorf különben népszerű kormánya ki akarja erőszakolni a döntést. Az olaszországi események a hadvezetőséget arra kényszerítik, hogy jóformán minden nélkülözhető katonai erőt Olaszországba küldjön, Pillersdorf tehát a rendkívüli alakulatokra kíván támaszkodni s megtiltja a nemzeti gárda, valamint az akadémiai légió tagjainak, hogy politikai tanácskozásokon résztvegyenek. A május 15-i nagy felvonulás után a kormány meghátrál s három nap mulva az udvar Innsbruckba menekül. A helyzet rendkívül súlyos, a forradalmi városban gyenge kormányzat székel, mely nem rendelkezik megfelelő katonai karhatalommal, az udvar elmenekült, a vidék pedig ellenforradalmár érzésű. A hangulatot egyre jobban elmérgesíti a lázító hangú bécsi sajtó, amely a sajtószabadság idején gombamódra szaporodik. E mögött az izzó hangulat mögött azonban gazdasági bajok, szociális nehézségek állanak. A főként luxusjellegű bécsi ipar foglalkoztatottsága csökken, a fogyasztók tábora a forradalom alatt nélkülözni kénytelen, a bürokráciában nagy eltolódások következtek be s az események a rendi vezető rétegeket is sujtották. A bizonytalanság általános s ezt csak fokozta a jobbágyfelszabadítás számos nehézsége. Az akadémiai légió feloszlatását elrendelő május 25-i dekrétum nagy ellenállást ébreszt s az utcákon feltűnnek a barrikádok. A katonaság visszavonul a kaszárnyákba, a rendeletet visszavonják s másnap forradalmi bizottmány veszi kezébe a hatalmat a meggyöngült minisztérium helyett. Ugyanakkor Prágában ideiglenes államtanács alakul s a szláv konferencia megkezdi üléseit.

A monarchia területén kitört forradalmi mozgalmak sorsát Radetzky itáliai győzelme még nem pecsételte meg; az udvar nem erős, így a július 8-án lemondott Pillersdorf-kormány helyébe 19-én megalakul Doblhoff demokratikus kormánya, melynek tagja Bach Sándor is. Július 10-én tartja első ülését az udvari lovardában az alkotmányozó országgyűlés. Heves vitákat folytatnak arról, mi legyen a tanácskozás nyelve, hiszen a követek nagyrésze nem tud németül. Július 26-án a gyűlés legifjabb tagja javaslatot nyujt be a jobbágyterhek eltörlésére. E kényes kérdést szeptember 7-ig tárgyalják és különösen heves izgalmakat, nagy ellentéteket vált ki a kártalanítás kérdése. Eltörlik a robotot és a dézsmát, a jobbágyság felszabadul, ez a jelentékeny változás azonban fokozza a gazdasági válságot, a földbirtokos társadalom bizonytalan helyzetbe kerül. A felszabadított parasztság egy csapásra elszakad a forradalmi tábortól, a kamarilla ágensei azt a hírt terjesztik a parasztok körében, hogy a jobbágyok felszabadítását az udvar szorgalmazza. A forradalmi tábor most már, forradalmi ideológusok, diákok és kispolgárok mellett, a kisiparosság és munkásság elégedetlen elemeiből áll.

Az udvar augusztus 12-én visszatér a császárvárosba, a katonaság megerősödik, a minisztérium két tagja, Bach és Latour, a reakció érdekében tevékenykedik. A munkaadók csökkentik a béreket, augusztus 23-án és 24-én újabb nagy tüntetések zavarják meg a rendet, melyek szeptember 11-én megismétlődnek. A vezető körök még mindig nem látják elérkezettnek az időt a lázongás elfojtására s a forradalom likvidálására, mert az Olaszországban foglalkoztatott csapattestek még nem szabadultak fel. Az udvar mégis elég erősnek érzi magát arra, hogy Jellasichot Magyarország ellen küldje. Amikor október 6-án egyes csapattesteket Magyarország ellen akarnak irányítani, kitör a lázadás. Latourt meggyilkolják, az udvar Olmützbe menekül, az országgyűlés magára marad, majd nemsokára Kremsierbe teszi át székhelyét.

Az udvar elszánta magát a döntő küzdelemre, október 16-án Windischgraetzet nevezik ki a császári csapatok főparancsnokává s megkezdődik a magára maradt város harca a katonasággal. A vezénylő tábornok Jellasichcsal karöltve október 26-án megkezdi Bécs ostromát és nehéz, véres küzdelem után, október 31-én birtokába veszi a fővárost. Mintegy kétezer ember esett áldozatul a harcnak, melyre az ellenforradalom következett a véres megtorlással egyetemben.