NEGYEDIK FEJEZET: AZ OLASZ FORRADALMAK

Goethe gyakran idézett megállapítása szerint: Olaszországban a romantika a pillanat, az aktualitás irodalma. Az élesszemű megfigyelő már korán felismeri azt a tényt, hogy az Olasz irodalom romantikus korszakában sem szakadt el a valóságtól. A realitás iránti érzék mindvégig az olasz szellem jellemvonása marad s nem hagyható figyelmen kívül az olasz nacionalizmus fejlődéstörténeténél sem. Ezen a szép, napsugaras földön a szellemi tevékenység minden ága, az irodalom, a bölcselet, a költészet, az irodalmi kritika, sőt még a fantáziák és álmok világa is, szorosan összekapcsolódik az élettel, mint ahogy az édes, erős, zamatos bor egyaránt terméke a talajnak és az érlelő napsugárnak. A XIX. században fellobbanó olasz nacionalizmus a nemzeti terveket tűzön-vízen keresztül meg akarja valósítani, de ez a reális irányú mozgalom, amely az olasz nemzeti igények szilárd talaján áll, ugyanakkor megtelik a humanizmus, a katolikum és a metafizika ragyogó napsugarával. A nacionalizmus fejlődése során a hajlékony latin szellem azt kívánja, hogy Állam és Nemzet határa egybeessék.

A nemzeti elv kezdetben a XVIII. század általános humanizmusával, a polgári rétegek szolidaritás érzésével együtt jelentkezik. Az olasz titkos társaságok, Carbonari-mozgalmak híveinek elgondolásában sokat megtalálunk azokból az elvekből, amelyek a francia forradalmat kifejlesztették és éltették, abból a polgári radikalizmusból, amelynek szelleme az 1830-i francia forradalmat előidézte. Az olasz szellem ezekben a mozgalmakban tulajdonképpen még a régi hagyományok és a francia szellem nyomán halad. Ezek a mozgalmak elsősorban helyi alkotmányos célok érdekében keletkeznek, a középosztály tagjai gyökeres reformokat akarnak megvalósítani az egyes államokban, a polgári liberalizmus elvei szerint. A történetírás általában úgy látja, hogy ezekben a tervekben még nem az olasz egység vágya viszi a vezető szerepet, a főmozgató erő az alkotmány megteremtése, főként az 1812-es spanyol Cortez-alkotmány átültetése. A felkelések elszigetelten és inkább a középosztályra, semmint a széles rétegekre támaszkodva törnek ki; először Nápolyban, I. Ferdinánd ellenében, ahol az 1820-ban kirobbant katonai felkelés arra kényszeríti a királyt, hogy alkotmányt adjon népének. A laibachi kongresszus a beavatkozás mellett dönt, a nápolyi király kérésére, ki ugyan ismételten megesküdött az alkotmányra, mégis segítséget kér a kongresszustól. Az osztrákok 1821 március 7-én Rieti mellett győzelmet aratnak, megszállják Nápolyt és Capuát, a király újra abszolutisztikus módon uralkodhat. Ez az esemény döntő módon befolyásolja a piemonti alkotmányos mozgalom sorsát. 1821. március 13-án, miután a forradalmi zavargások következtében I. Viktor Emánuel király, fivére, Károly Félix javára lemond a trónról, a felkelők a spanyol alkotmány mintájára alkotmányt követelnek. Károly Félix (1821–1831) még el sem foglalta a trónt, máris elveti az alkotmányt; a forradalom ellenállást szervez a beavatkozó osztrák hatalommal szemben, az olasz sereg Santa Rosa vezérlete alatt a novarai csatában hősiesen küzd a túlerővel szemben, mégis vereséget szenved. A visszahatás megindul s a mártírok serege áldozza fel magát a szabadságért. Az elszigetelt összeesküvések nem hoznak sikert, de arra mutatnak, hogy a forradalmi gondolat szüntelenül él és kitöréssel fenyeget. Az 1830-i francia forradalom új lángra lobbantja az olasz függetlenségi törekvéseket. 1831 február 4-én, VIII. Pius pápa szerencsétlen uralkodására visszahatásként, kitör a lázadás, melynek során az egyházi állam keleti városai a felkelők hatalmába kerülnek. Rómában az új pápa, XVI. Gergely (1831–1846), ura marad a helyzetnek, különböző nemzetiségű katonákból hadsereget szervez, amely azonban annyira fegyelmezetlen, hogy csak az osztrák segítség tudja a tartományt megvédeni. Az osztrák megszállás provokálja a franciákat, akik 1832 február 22-én ugyancsak bevonulnak az egyházi állam területére, Anconába. Ezek a megszállások csupán 6 év mulva szűnnek meg.

Az olasz közvélemény súlyosan csalódott az 1830-as francia rendszerváltozásban. A forradalmi Franciaország nem volt képes közvetlen akcióval segítségére sietni a félsziget elégedetlen és forrongó népének. A francia segítséghez fűzött nagyszabású tervek és fellengzős remények összeomlottak s az olasz lélekben bizonyos reakció támadt a polgári, liberális szellemű francia forradalmi módszerekkel szemben. Ugyanígy csalódnak a diplomáciai összeköttetésekre, a külföldi szövetségesekre alapított tervekben, sőt a tisztán polgári jellegű liberalizmusban is.

E csalódások következtében, a kiábrándulás keserű hangulatában, születik meg az olasz mozgalom igazi nagyvonalú iránya, mely azokkal a szellemi emberekkel keres kapcsolatot, akik a multtal leszámoltak. Új elképzelések és tervek merülnek fel, az átértékelés e folyamatában a szellemnek a nacionalizmussal, az irodalomnak a nemzeti érzéssel való kapcsolata még szorosabbra fűződik.

A felszabadító nagy szabadságmozgalom elmélete alapját Mazzini és Gioberti rakja le. Az egyik a XIX. század legnagyobb forradalmasító egyéniségei közül való, a népi és nemzeti gondolat szociális összekapcsolója, Mazzini (1805–1872) Genuában született, ottani egyetemi orvostanár fia, Carbonari volt s 1830-ban 6 hónapig börtönben raboskodott. Hamarosan észrevette, hogy az eddigi mozgalmak milyen szűk keretekre korlátozódtak, hiszen azokban csupán a titkos társaságok, a katonaság és polgárság tagjai vettek részt, a széles néprétegek azonban távoltartották magukat. Tapasztalta, hogy az olasz félszigeten egyedül Lombardiában és Velencében hatja át az egész népet az osztrákok gyűlölete, a többi területeken csupán az intelligencia lelkesedik a nemzeti gondolatért. Ugyanakkor azonban mindenütt megtalálta, a legszegényebb néposztályok sorában is, az elégedetlenséget, amely a közállapotokra, a feudalizmusra, az adókra, monopóliumokra és vámokra vonatkozott. Úgy látta, hogy e gazdasági rendszer tulajdonképpeni hibaforrása az osztrák politika, mellyel szemben az olasz nemzeti politika úgy veheti fel legeredményesebben a harcot, ha a tömegek szociális elkeseredését egyöntetű eltökéltséggel tudja a hatalmas ellenséggel szembeállítani. Ez a szociális elkeseredés fegyvert ad kezébe, a kor igazi problémáját azonban mégsem ebben látja, hanem elsősorban a nemzeti elv érvényesülésében. Elítéli a szociális törekvések egyoldalú, osztályharcszerű megnyilvánulását, elveti egyes szocialista irányzatok utilitarista felfogását és materialista beállítását. Az emberi lét magasabb értelme, az egyén összefüggése a nemzeti kollektivitással s ennek parancsszava az a mindent átfogó hatalmas élettörvény, amelyet egyoldalú szociális törekvésekkel nem szabad mellékvágányokra terelni, sem gyöngíteni.

Az irodalomról alkotott kritikájában formulázza meg Mazzini az olasz romantika lényegét, mely azt várja az írótól, hogy fedezze fel az emberi történés valódi hatóerőit s a tapasztalt jelenségek mögött az élet igazi valóságát, a nagy mozgató erők tevékenységét szemléltesse fenséges megnyilvánulásában. Goethe Faustjáért lelkesedik, mert ebben a műben sikerült a költőnek bemutatni az egyénire korlátozott emberi lét végzetes tragédiáját és Mefisztóban leálcázni azt a kísértőt, aki az individualizmusban kielégülést kereső életformára csábít. Az egyén nem élhet elszigetelten, mert kiszakíthatatlan része a nemzetnek. Az Isten az egyéneket szociális csoportokba osztotta be, melyeknek függetlenül kell tevékenykedniök külső erők hatásával szemben s az egyénnek a teljes önfeláldozás érzetével kell a nagy közösségbe beleilleszkednie.

Ha az elméleti összefüggéseket tekintjük, még sok motivumot találnánk itt a német romantika eszmevilágából, ezt az összefüggést azonban Mazzini irodalmi kritikáiban, nemzetkoncepciójában, szervezőmunkájában és egyéni példájában kétségtelenül elszakította, amikor a nagy törvényeket szem előtt tartó, de ezeken belül reális ábrázolást kívánt az írótól és nemzedéke elé pontosan megszabott tervet tűzött ki. Elítélte a kor uralkodó francia liberalizmusának az egyén jogaival és kötelességeivel foglalkozó, kicsinyesen méricskélő irányát és honfitársai elé az olasz haza egységének, függetlenségének kivívását állította célul, amelynek érdekében minden egyéntől megkövetelte a legmesszebbmenő önfeláldozást.

Ez a latin romantika, ez a felfokozott életlendület, amely a legszigorúbb realitással társul, vezette őt állandó forradalmi tevékenységében, nem törődve életével, egyéni sorsával, hanem példát mutatva társainak a nemzeti önfeláldozásra. 1831-ben írja levelét Károly Albert királynak, miután egy sikertelen felkelés Marseillebe űzte. Ez a levél a lobogó és tevékeny hazafiság, a törhetetlen akarat bizonysága. Ugyanezen év végén alapítja meg a „Giovine Italia”-t, azt a szervezetet, melyben a nemzeti gondolatot a lelkes és tetterős ifjúsággal fűzi egybe. 1833-ban Piemontban felfedezik egy felkelés előkészületeit, a kísérletet megtorolják, az elmenekült Mazzinit pedig halálra ítélik. A következő év februárjában megszervezi a Giovine Italia savoyai betörését, amely ellen már a párizsi Carbonari-szövetség intrikál s amelynek sikertelen vége után Mazzinit kiutasítják Svájcból. Tevékenységét Londonban folytatja, ahonnan szüntelenül írja cikkeit és leveleit, megszervezi az olasz forradalmi csoportokat. 1848 áprilisától július végéig már Milánóban találjuk, a gyűlölt osztrák uralom alól felszabadult városban.

A forradalom felé hajló olasz szellemi élet egyik alapvető iránya Mazzini személyében jelentkezik. Ez az irány végigvonul a 48-as eseményeken, majd emigrációkon, világforradalmi terveken és nemzeti forradalmi megmozdulásokon keresztül résztvesz az olasz egység megteremtésében. Az olasz risorgimento egyik formája ez a nemzetbe olvadó egyén szakadatlan forradalma, a modern nacionalizmus alapvető formája, amely különben nemsokára azt hirdeti, hogy a nemzetnek a legfőbb szuverénnek kell lennie a hazában, a nemzet uralma a történeti hazában kell, hogy érvényesüljön, az egész Olaszországnak az olasz nemzet fennhatósága alá kell kerülnie, a faji és állami határ azonos.

E mellett a modern szociális nacionalizmus mellett a szellemi emberek által kialakított olasz nemzeti tudat más szintézisekre is képes volt. A nemzetit nemcsak a romantika életrendületével kötötte össze a kor szellemi embere, hanem a nagy latin kultúra más elemeivel is kapcsolatba hozta ennek a fajnak halhatatlan ereje és ösztöne. A másik irány a nemzeti gondolatot a kultúrával s hagyományok világával fűzte egybe, amikor Cesare Balbo a történelmi mult, a tradíciók világát tárja fel s a diplomácia lehetőségeinek felrajzolásával új nemzeti megoldást keres. A multból kiragadja a föderális rendszert és egy szövetségi szervezetű Olaszországot gondol el. Szerinte sokkal könnyebb ennek megvalósítása, mint a szoros egységé. A diplomáciai adottságok Lombardia, Velence elvesztéséért Ausztriát bőven kárpótolhatnák a török birodalom felosztásánál.

A történelmi tradíciók mellett a katolikus kultúra játszik jelentős szerepet abban a nagy nemzeti szintézisben, melyet Gioberti Vince (1801–1852), a filozófus pap és politikus fogalmaz meg elsőízben a „Primato Morale e Civile degli Italiani” című művében (1843). Ráeszmélve arra a hatalmas vérveszteségre, melyet a felkelések jelentenek, az egyéni önfeláldozás helyett azt kívánja, hogy az olasz nép a nemzeti felszabadulást és egyesülést egységes vallása és az egyetemes kapcsolatokkal rendelkező pápaság révén nyerje el. Itália, a kultúra és a kultúrértékek letéteményese lehet az új világban is, ha az emberiség élére állva, szövetséget létesít a pápai gondolat és a nemzeti eszme között. Ez a gondolat politikai vonatkozásban oly módon volna megvalósítható, ha az olasz uralkodók szövetséget alkotnának, melynek vezető szellemi feje a pápa lenne. Úgy látszott, hogy az új pápa, IX. Pius személye ezt a megoldást lehetővé teszi. Valóban szándékában is állt bizonyos szintézist hozni létre az univerzális egyházi hatalom és a nemzeti törekvések között. A keresztény igazságosság elvéből kiindulva, mely nem tagadhatta meg rokonszenvét a méltányos nemzeti törekvésektől és a keresztény szeretetre hivatkozva, segítenie kellett azt a megoldást, amely az olasz egységet békés megegyezés útján kívánta megvalósítani. Ezek az alapelvek nyerték meg rokonszenvét a Gioberti-féle gondolat iránt, de ugyanezek az elvek vezettek tragikus összeütközésre a 48-as nagy döntés idején, amikor határozni kellett, vajjon jogosult-e a fegyveres fellépés az osztrák sereg ellenében. A pápa 1848 április 29-i allokációjában ismét a méltányos alapon nyugvó megoldást kereste, ami már nem felelt meg a nemzeti eszme törhetetlen híveinek.

Metternich szellemes hasonlata szerint a Gioberti által hirdetett eszmék liberális tradicionalizmusa, katolikus megalapozottsága és a Mazzini-féle mozgalom köztársaságra törekvő elképzelése között csak annyi a különbség, mint egy könyv bevezetése és annak szövege között. Metternichnek az olasz fejlődést és eseményeket illető felfogása világosan megmutatja, mennyire korszerűtlen immár az ő mult századbeli racionalizmusa, ezekkel az idealista és ugyanakkor reális olasz koncepciókkal szemben. Metternich Itáliában földrajzi fogalmat lát, a kérdés egyszerűen katonai és rendészeti probléma s ez a nagy államférfi nem látja, hogy egy olyan országgal, illetve nemzettel áll szemben, amelynek függetlenségi törekvéseiben a szellem egyesül a nemzeti vitalizmussal. Ideig-óráig segítségére szolgált a diplomáciai helyzet, amikor a negyvenes években Guizot diplomáciája egy mérsékelt konföderációs mozgalmat akart vezetőszerepre juttatni Olaszországban. A teljes egység nem állott Franciaország érdekében.

A helyzet azonban megváltozott, amikor az olasz nacionalizmus harmadik nagy tényezője jelentkezett, a korai realizmus attitűdjében. Cavour (1810–1861) iránya volt ez, az egységre törekvő szárd királyság tevékenységének következetes folytatása, amely egyik diplomáciai partnert a másik után nyeri meg magának, kihasználja a világgazdaság összefüggéseit és ezzel biztosítja az olasz egység jövőjét, a 48-as forradalmak pillanatnyi balsikere után is. Az ellenség reális hatalmi eszközével, a katonai erővel szemben megszervezi a maga hadseregét és mindemellett nem szakítja meg a kapcsolatot Mazzini tradicióival, amelyiknek hasznosítható részét szintén beállítja az egységért vívott küzdelembe.

Az olasz egységmozgalmaknak eme „reális korszakát” azonban megelőzi az „olasz 1848” attitüdje, mely intermezzo az olasz nemzeti küzdelmek történésében, de katonai összefüggéseiben végtelenül jelentős a közép-európai forradalmak sorsát illetőleg. Az osztrák ellenforradalom végleges és döntő sikerét elsősorban Radetzky győzelme biztosítja, hozzájárul még ehhez az, hogy a város magára marad a mozgalomban, amikor a bécsi alkotmányozó birodalmi gyűlés a parasztságot felszabadítja. A forradalom ezzel elszakad amúgyis gyenge népi gyökereitől. Immár gyermekjáték katonai erővel leverni a városok lázadását és az olasz győzelmek után biztosítani az ellenforradalom sikerét.

Az olasz események tehát ebben a vonatkozásban is jelentősek. De sorsdöntőek a magyar forradalom alkotmányos iránya szempontjából is, hiszen a magyar forradalom az olaszok ellen nyujtandó katonai segély megtagadásával tér le, a bécsi udvar és kormány véleménye szerint, az addig szigorúbban értelmezett alkotmányos jogi alapról.

A forradalmi eszmék mellett az olasz fejlődésre hat a Károly Albert szárd király (1831–49) részéről elindított reformmozgalom és az a sok tüntetés, melyben az olaszok már a februári párizsi forradalom előtt kimutatják osztrákellenes érzületüket. Az olasz mazzinista forradalmi gondolatvilág kialakulásáról és jellemző sajátosságairól már szóltunk. Ki kell emelnünk az olasz szabadságmozgalmak eseményei sorából a palermói felkelést, mely már 1848 februárjában a II. Ferdinánd király által kiadott alkotmányhoz vezet. Károly Albert kénytelen a példát követni. Már 1847-ben jelentős reformokat valósít meg, melyek azonban mérsékeltek, minthogy az uralkodó meg akarja erősíteni azt a szárd kormányzatot, melyre oly nagy nemzeti feladatok várnak. Egyik kijelentése szerint Itália felszabadítása érdekében vonakodik alkotmányt adni, attól tartva, hogy az alkotmány a fegyelmezetlen ellenzék tevékenységét fokozza és megteremti az ügyvédek, népszónokok uralmát. 1848-ban azonban túl kell haladni a megelőző év reformjain. Éppen azért kell megadni, amit a nép követel, hogy a szárd királyság a nemzeti mozgalom élére állhasson. A király, ki Ausztriának esküvel fogadta meg annakidején az abszolutisztikus rendszer fenntartását, hosszú töprengés és nehéz lelki harcok után, március 4-én, a nápolyihoz hasonló alkotmányt ad országának, kétkamarás rendszerrel és sajtószabadsággal. Ezt megelőzőleg II. Lipót herceg Toscanában már február 17-én kihirdeti az alkotmányt s az egyházi állam is hasonlóképen jár el, csupán a vallási kérdések ügyében tart fenn bizonyos korlátozásokat.

A forradalmi események és az olasz alkotmányos mozgalmak sikereinek felvillanyozó hatása az osztrák uralom alatt álló területeken hamarosan jelentkezik. Milánóban és Velencében az olasz lakosság már régóta forrong és nyílt tüntetésekkel, gyakran önfeláldozó tettekkel teszi próbára az osztrák hivatalnokok és tisztek türelmét. A bécsi események híre 1848 március 18-án nyílt felkelést idéz elő. A 20.000 főnyi milánói osztrák helyőrség nem képes ellenállni a lelkes tömegnek, a város forradalma sikerrel jár, a katonaság utánpótlása megakad, Radetzky március 22-én nehéz harcok után kénytelen kiüríteni Milánót és a Verona-Legnano-Mantua-Peschiere vonalra, az úgynevezett várnégyszögre, visszavonulni. A másik város, Velence, forradalma szintén sikerrel jár, a lázadók kiszabadítják Maninit, a nemzeti liberális ellenzék vezérét a börtönből. A császár alkotmánya látszólag megmenti a helyzetet, a városi forradalom törvényszerűsége azonban itt is megnyilvánul abban, hogy a mozgalom nem képes megállani, a lázadók győzelmet aratnak, vakmerő csellel birtokba veszik az arzenált, az osztrák vezetők határozatlansága és gyávasága következtében összeomlik az osztrák uralom. Az olasz városok forradalma ezután tovább halad, felszabadítja a vidéket és már úgy látszik, hogy az egész országot sikerül felszabadítania.

Az események egész Itáliában dintő fordulathoz érkeznek. Modenából és Pármából elűzik a Habsburg uralkodó hercegeket, Nápolyban pedig hadüzenetre kényszerítik Ferdinánd királyt. A katonai helyzet kulcsa immár a szárd király kezébe kerül, minden attól függ, vajjon nyíltan a lombard felkelők mellé áll-e. Március 24-én a király egész Itália liberális köreinek nagy örömére a közbelépés mellett dönt s a következő napon seregével átkel a határon, nyomában önkéntesek tömege csatlakozik seregéhez. Már 1831 óta az itáliai osztrák hadak főparancsnoka Radetzky János gróf (1766–1858). Ez a régi csehországi nemes családból származó katonai zseni a napoleoni háborúban elért sikerei után mintahadsereget képzett ki az itáliai osztrák helyőrségből s híres felső-itáliai hadgyakorlatai a kontinens katonái számára ragyogó példák voltak. Az olasz forradalmi mozgalmak különböző garnizonokban szétszórt félszázezer főnyi osztrák sereget találtak Itáliában s az otthoni zavarok következtében utánpótlásra alig lehetett számítani. A szárd és lombárd erők támadása Radetzkyt még tovább veti vissza, a tábornok az április 8-i, Goito melletti ütközet után kénytelen Verona felé visszahúzódni. Április végén a szárd sereg ezen a vonalon támadja meg az osztrákokat, de május 6-án az osztrákok visszaverik a támadást. Május végén Radetzky a várnégyszög védelme alatt végrehajtotta az erők összegyűjtésének elengedhetetlen munkáját s így megerősödve, 5000 ember kivételével jóformán minden erejét összevonva Vicenza június 10-i elfoglalása után megtámadja a szárd király csapatait, melyek az osztrák kézben lévő Mantua és az osztrákoktól időközben elfoglalt Peschiera között helyezkedtek el. Radetzky az olasz hadakat július 22–23 között több csatában, végül július 25-én a custozzaiban döntően megveri. Károly Albert a Mincion keresztül menekül vissza Milánó felé, serege szétszórva, rosszul felszerelt önkéntesei elszélednek, nincs ki a diadalmas Radetzkyt feltartóztassa az augusztus 4-i, Milánó előtti csata megnyerése után. A tábornok augusztus 6-án érkezik Milánóba. A nagy hadvezér csak ezután hajlandó fegyverszünetet kötni, miután az olasz területeket, Velence kivételével, mely kétségbeesetten ellenáll, kezébe kerítette s erős kézzel rendet csinált Milánóban, ahonnan a forradalmárok tömegei menekülnek Turinba. Az emigránsok itt azon fáradoznak, hogy az 1848 aug. 9-én kötött ideiglenes s felmondható fegyverszünetet felbontsák, ami 1849 március 12-én, midőn látszik, hogy a diadalmas magyar ellenállás sikeresen leköti az osztrák erőket, sikerül is. Gioberti, aki közben turini miniszterelnök lett, hevesen ellenzi a fegyverszünet felmondását s lemond. Radetzky azonban rendkívül örül a fordulatnak, hiszen kitűnően felszerelt seregével szemben, kezdetleges hírszolgálattal és gyakorlatlan tüzérséggel rendelkező olasz haderő áll. 75.000 osztrák katona vonul fel kb. 100.000 olasszal szemben, ez a számbeli fölény azonban nem elegendő a hátrányok kiegyensúlyozására. Károly Albert erős támadással akarja az osztrákokat kivonulásra bírni, azonban Radetzky felkészülve a március 20-ra szabályszerűen felmondott fegyverszünet lejártára, most már más stratégiát választ, mint 1848-ban s gyors támadásra határozza el magát: átkelve a Ticinón, Károly Albert seregeit, főhaderejét visszaveti, majd Novarónál utoléri s március 23-án döntően megveri. Az olasz seregek teljes vereséget szenvednek, a király hasztalan keresi a halált, majd kénytelen fia, II. Viktor Emánuel javára lemondani, aki súlyos anyagi feltételek mellett köt Radetzkyvel fegyverszünetet. Az osztrák seregek hátamögött fellázadt Bresciát március 31-én Haynau foglalja el s torolja meg embertelenül, elfoglalják Livornót és Bolognát is májusban. A tábornagyot a Turin elleni akciótól főként a magyarországi katonai helyzet kedvezőtlen volta tartja vissza. Mint láthattuk tehát a magyar és az olasz sors 1848-ban összefonódik; a magyar minisztertanácsban Kossuth már az első milánói felkelés után keresztül tudta vinni minisztertársai akaratával szemben, hogy a magyar kormány megtagadja a segítséget az Olaszországban küzdő osztrák csapatok számára. Most azonban az olasz erők nem sok hasznát tudják venni az eljövendő diadalmas tavaszi hadjáratnak, az olasz seregek gyors leverése (csak Velence tartja magát 1849 aug. 24-ig) viszont a nagy itáliai katonai erők felszabadításával kedvezőtlenebb helyzetet teremt, mintha az olaszok nyugodtan maradtak volna.

A negyvennyolcas forradalmak közül az olasz megmozdulás volt az egyetlen, amelynek a diplomáciai helyzet kedvezett volna és a nagy akció összeomlásához jelentékenyen hozzájárult a diplomáciai lehetőségek elmulasztása. Ha az olaszok a fegyverszünet alatt az angol diplomácia rokonszenvét kihasználják, szép sikereket érhettek volna el, nem beszélve arról, hogy 1848 májusában elutasították az osztrákok elég kedvező feltételeit. Az olasz lélek romantikus képeket alkotott a diplomáciai összeköttetések világáról és elmulasztotta a kedvező alkalmat, Velence hős védői viszont a vereség után, a végső kétségbeesésben, angol segítségben reménykedtek, figyelmen kívül hagyva azt, hogy az angol diplomácia nem hajlandó reménytelen ügyet támogatni… Cavournak, a nagy realistának kell nemzetét a való helyzetre, a diplomáciai erők ügyes felhasználására megtanítania. A negyvennyolcas olasz erőfeszítés tehát éppen az ellenkezőjét érte el annak, amire törekedett, nem segítette elő az olasz nemzeti álmok megvalósítását, hiszen a szárd királyság úgy anyagi, mint erkölcsi szempontból meggyengült és olyan egyéniségre kellett várnia, aki rendet teremtsen és előkészítse a jövendő nagy akciót. A forradalmi táborban felkelésekről álmodoztak, a reakciót szidták, az olasz élet visszasüllyedt a XIX. század első harmadának politikai irányába, hogy majd egy realista egyéniség emelje fel az olasz ügyet, új lehetőségeket teremtve, megalapozza a régi törekvéseket és kialakítsa az olasz egységet.