ÖTÖDIK FEJEZET: A SZABADSÁGHARC ÉS A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK FORRADALMA

Az ausztriai forradalom Bécs forradalma maradt, de még itt is csupán a lakosság kis része vett abban részt. A vidék magatartása, az osztrák katonaság ereje megkönnyítette a bécsi forradalom katonai likvidálását. A legreálisabb mozgalom valamennyi között európai értelemben is a magyar szabadságharc. Célkitűzése a maga egyszerűségében és világosságában gyakorlati, nyoma sem mutatkozik itt azoknak a szociális ábrándoknak, amelyek a külföldi mozgalmakban olyan veszélyes megbontó elemeknek bizonyultak. Egy pillanatig sem marad a város forradalma, osztálymozgalomnak sem lehet minősíteni s mindazok a kísérletek, amelyek e mozgalom szociális színezetét akarják kiemelni, csődöt mondottak.

A magyar szabadságharc reális volta azonban főleg abban nyilvánul meg, hogy a magyar forradalom a többi forradalmak szánalmas összeomlása közepette szabadságharccá fejlődött, vagyis az ellenforradalmi valósággal, az osztrák hadsereggel, hasonló, sőt értékesebb tényleges erőt állít szembe. A negyvennyolcas mozgalmakban az ideológusok ábrándjai a valósággal szemben majd mindenütt gyorsan gyászos összeroppanást szenvedtek. A magyar forradalom az eszmék védelmében az ellenforradalmi valóság ellenében reális, katonai valóságot megragadva bukott el, vereséget szenvedett, de nem dicstelen, gyors összeomlást. Sőt, a győzelemhez a tényleges hatalom nem bizonyult elegendőnek, az ellenforradalomnak a konzervatív diplomáciai front helyzete által meghatározott külföldi segítséghez kellett folyamodnia, hogy legyűrhesse. A magyar forradalom tehát az összes forradalmak között a legnagyobb reális teljesítmény, 1848-ban, az álmok és ábrándok, városi felkelések idején a magyar 1848 alapvető eszméiben feltétlenül az egész nemzet eszmevilágában gyökerező társadalmi megmozdulás, melynek vezetői kiváló mesterek a magyar társadalom eszméinek megértésében s a társadalom megszervezésében.

A magyar forradalom első ütemei a pozsonyi diétán hangzanak fel, a februári forradalom hírére Kossuth Magyarország és az örökös tartományok számára modern alkotmányt, Magyarország számára pedig önálló minisztériumot követel. Elgondolásában a meglévő intézményekből indul ki, eddig a helytartótanács az a szerv, melynek tagjai felelősséggel tartoznak, ezt kívánja minisztériummá átalakítani. Az alsótábla által elfogadott javaslatot a főrendi tábla nem tudja és nem akarja tárgyalni, sőt ezekben az izgalmas napokban nem is ülésezik. Kossuth március 8-án azt javasolja, hogy az alsótábla terjessze az uralkodó elé a feliratot, a főrendi tábla kikerülésével. A bécsi forradalom hírére azután március 14-én, Kossuth indítványára bizottságot szerveznek a haza védelmére, kimondják a sajtószabadságot és a március 3-i feliratot Bécsbe terjesztik. Az új nádor biztosítja a rendeket, hogy a király el fogja a határozatokat fogadni, március 15-én ő vezeti Kossuthtal együtt a felirati küldöttséget Bécsbe s erőteljes közreműködése eredménnyel jár, a király elfogadja a reformtörvényeket. A nádor erélyes közbelépése és küzdelme rendkívül nagy jelentőségű ebben a kérdésben, annál is inkább, mert István főherceg magára vállal minden ódiumot. A császárváros népe ünnepli a magyar küldöttséget, a Burgban azonban keserű szemrehányások fogadják a nádort, aki az udvari körök szemében a Monarchia romlásának előidézőjeként szerepel. Felajánlott lemondását nem fogadják el, beleegyeznek a felelős magyar minisztérium kinevezésébe, azzal az elvi fenntartással, hogy az új törvények a Pragmatica Sanctio teljes érvényét nem érinthetik. Az udvar a kényszerhelyzetben nem tanúsít ellenállást s kiadja a március 17-i leiratot, melynek alapján a magyar minisztérium megalakulhat. Az osztrák csapatok még Olaszországban vannak lekötve, a bécsi események egyre fenyegetőbb méreteket öltenek, V. Ferdinánd tehát április 11-én szentesíti a márciusi törvényeket, az utolsó rendi országgyűlés határozatait, a további intézkedések meghozatalát a népképviseleti alapon összehívandó országgyűlésre bízva. Az új országgyűlés képviselőinek megválasztásánál választójoggal rendelkezett a nemesség mellett minden polgár, kinek a városban háromszáz forint értékű háza, vagy földje volt, minden önálló kereskedő, vagy legalább egy segéddel dolgozó iparos, illetve évi száz forint jövedelmű tőkepénzes. A főiskolát végzettek mellett választójogot nyertek mindazok, akiknek birtoka az egynegyed úrbéri telket meghaladta. A reformtörvények eltörölték a földesúri hatóságot és az úrbéri szolgáltatások megváltásával könnyítettek a jobbágyok helyzetén. A sajtószabadság, közteherviselés, Erdéllyel létesített únió, a magyar egyetemnek a közoktatásügyi miniszter fennhatósága alá rendelése, a bevett vallásfelekezetek egységesítése, a nemzeti zászló és országcímer meghatározása, a nemzetőrség megszervezése alkotja azoknak a törvényes rendelkezéseknek sorát, melyek Magyarországot a modern államok sorába iktatták s szuverénitását a történeti hazában biztosították.

Kossuth tehát megvalósította politikai pályájának nagy ábrándját, mégpedig a rendi politika eszközeivel, a rendi erők életrekeltésével. A nagy kérdés abban állt, hogyan fogja a nemzet a nagy vívmányokat megtarthatni, a belső egyenetlenség, a nemzetiségi küzdelmek közepette és az udvar ellenében.

Érdekes sajátsága – mint mondottuk – a magyar mozgalom reális irányának, hogy ez a rendi-politikai réteg a maga meglehetős gyakorlati érzékével hamarosan tudtára adja a városnak, hogy az események irányításában nem követelhet magának vezetőszerepet. Az a réteg, melynek tevékenységét a forradalmi mozgalmak előkészítésében mindenütt megfigyelhettük, az írók, szellemi emberek és diákok csoportja, Pesten is megmozdul és részben világforradalmi ábrándokon töpreng, mint Petőfi, részben az utcára vonul, hogy a nemzeti forradalmat tettekbe öntse, március 15-én nagyszabású tüntetést rendez a márciusi ifjak vezetésével. „Közcsendi bizottmányt” szervez, kiszabadítja börtönéből Táncsicsot, kinyomatja Petőfi Nemzeti dalát és tizenkét pontban foglalja össze a nemzet kívánságait. Küldöttség adja át Pozsonyban az alsó-táblának a pontokat, Kossuth szívesen fogadja őket és megdicséri magatartásukat, de kijelenti, hogy „a törvényhozás nem indul egy város, egy kaszt után”, kifejti előttük, hogy a nemzet „elég erős mindent eltiporni, minek gondolata jöhetne ellenszegülni”.

A rendi politika itt bizonyos mértékig elválik a várostól, a város elégedetlen a dolgok menetelével, megjelenik a forradalmi hetilap, Táncsics „Munkások újságja”.

Ha ezeket az ellentéteket a város és a hagyományos, némileg rendi politika között nem is szüntette meg, mégis csökkentette a közös veszély: az udvari intrika s ezzel kapcsolatos nemzetiségi mozgalom, melynek közvetlen, veszélyes közelsége eredményezte Kossuth lángelméje és nagyhatású beszédei mellett azt, hogy a forradalom szoros kapcsolatba jutott a magyar népi erőkkel. A bécsi forradalom eseményeinek vázolásánál láttuk, hogy Metternich helyét a márciusi napok után Kollowrat foglalta el. Alighogy a bürokráciának ez az egyoldalú magyargyűlölő képviselője uralomra került, bátorítva Zsófia főhercegnő udvari klikkjétől és hátvédet nyerve néhány szélső konzervatív mágnásnak, Apponyi, Dessewffy és Jósika Sámuelnek állásfoglalásában, megkezdte a maga káros tevékenységét a békés magyar törekvések ellen. Eszközül a szlávok s egyéb nemzetiségek amúgy is kitört forradalmát használta fel. Március 20-i beadványában már erélyes ellenintézkedéseket sürget, főleg: hogy nevezzenek ki Horvátországba keménykezű, császárhű bánt. Két nap múlva megjelenik Jellasich kinevezése. Az udvari kamarilla később a nemzetiségeket használta fel a magyarság ellen. Pedig a magyar minisztérium minden tagja, kivéve Kossuthot, arra törekedett, hogy Magyarországnak a dualista államrendszerben való békés fejlődését biztosítsa, az április 11-i törvények alapján. A hazugságok és belső ellentmondások, a tisztázatlan helyzetek zűrzavara a tébolyodásig feszítették Széchenyi idegrendszerét, ki tagja volt a kormánynak. Deák, Eötvös, Klauzál a mérséklet hívei, a mérsékeltek helyzete azonban egyre nehezebb. A kormány türelme a legvégső határig, sőt azon is túl tart, amikor Batthyányi július 24-én felajánlja Jellasichnak minden elképzelhető horvát kívánság teljesítését, sőt az augusztus 27-i minisztertanács ezen is túlmegy, amikor beleegyezik Horvátország teljes önállóságába, egyedül Fiúme és a magyar tengerpart megtartására szorítkozva. A bécsi ellenforradalom ekkor már biztos a maga sikerében, helyzete Latour hadügyminiszter révén erős, úgy a Pillersdorf-, mint a Doblhoff-kabinetben. Ereje tudatában odáig merészkedik, hogy Latour rábírja Jellasichot, szakítson a magyar kormánnyal, vesse el a horvátokra annyira kedvező megegyezést s hogy a magyar-horvát kibékülés valóra ne válhasson, a király nem szentesíti a horvát törvényt. Szeptembertől kezdve a bécsi udvar folytonosan kiélezi az ellentéteket. Visszahelyezi Jellasichot méltóságába s a bán megindul a Dráva mellől a magyar kormány ellen. A súlyos következményű szeptemberi események részletes tárgyalása nem fér e keretek közé, csupán a döntő tényekre szorítkozhatunk. Batthyányi dolgavégezetlen távozik Bécsből, a jószándékú Lamberget királyi biztosként küldik Pestre, ahol a város radikális elemei már rendkívül megerősödnek, Lamberget meggyilkolják, Jellasich császári parancsra hivatkozva vonul Pest felé.

Ebben a végzetes időszakban, melyet október végén Bécsben Windischgraetz könyörtelen rendcsinálása követ, nyilvánvaló, hogy Bécs eleste után a katonaság ereje Magyarországra fog nehezedni; ebben a sorsdöntő pillanatban veszi át az ügyek irányítását Kossuth Lajos. Az ő hatalmas energiája, a végveszély idején kifejtett példátlan aktivitása, megteremti a magyar szabadságmozgalom kapcsolatát a néppel, melynek tízezrei vonultak be a nemzeti ügy védelmére. Kossuth törhetetlen akarata és Görgey katonai lángelméje fogja vezetni valójában a magyar nemzetet a bekövetkező szabadságharcban.

Hogy milyen belső erőkkel kellett megküzdeniök, arról fogalmunk lehet, ha felidézzük a nemzetiségi ébredés körülményeit. 1848-ban a nemzetiségek szellemi emberei a magyarországi nemzetiségi mozgalmakat, a tót mozgalmat kivéve, szintén népivé fejlesztették, majd pedig ezeket az erőket a bécsi udvari reakció a maga eszközeivé tette. Magyarországon a forradalom tehát valósággal a népek csatája lett, eszméi azonnal eljutottak a széles magyar vidéki rétegekhez, majd az idegen nemzetiségek felkelése után a magyar paraszt is sorsközösségbe került a mozgalommal. Az idegen nemzetiségek forradalma ugyancsak gyorsan teremtett kapcsolatot a saját népével. Nem lett ez sem városi mozgalom. Később a horvát, szerb, oláh tömegekből az udvari kamarilla irányítása és császári tisztek vezetése mellett kellően felszerelt csapatok alakultak a magyarok elleni küzdelemre. A forradalom kitörésekor az idegen nemzetiségek mozgalmaiban ugyanazoknak a már ismertetett erőknek működését figyelhetjük meg, amelyek az ausztriai szlávoknál szerepeltek: a szellemi emberek által elhintett forradalom eszméit.

A magyarellenes forradalom teljes határozottsággal először horvát területen lobbant lángra. Gajék Zágrábban forradalmi „nemzeti bizottságot” alakítottak a márciusi napokban s a nemzeti gyűlés, melyen az illír álmok nagy részét nyíltan hirdették, március 25-én gyűlt egybe. Az eddigi ábrándok itt határozott kívánságok alakjában jelentkeznek, amikor a három részből álló királyság számára külön független horvát minisztériumot követelnek s a magyar királysággal való kapcsolatot csak formailag tartják fenn. A zágrábi határozatokat küldöttség vitte Bécsbe, ahol Kollowraték további tevékenységre bátorították a vezetőket, bár az udvar formális ígéretet nem tett. A báni méltóságot természetesen Jellasichnak ajánlották fel, aki a reakció szolgálatában hadsereget szervezett a dinasztia érdekében, a magyar ügy leverésére.

A szerb nemzetiségi gondolat 1848-i feltűnése percében, a márciusi napok hangulatában, mintha a népek nagy kibékülése jegyében fogant volna. Amikor a pesti szerb márciusi ifjak gyűlésének határozatai aggodalmat keltenek a magyar közvéleményben (évente összehívandó szerb kongresszust sürgetnek, hogy az egyházi kongresszusból világi nemzetgyűlést alakítsanak), akkor ezek a szerb ifjak a Pesti Hírlap hasábjain nyugtatják meg a magyarokat. A pesti szerbség állásfoglalása, melynek magyarbarát irányát már ismerjük, csakugyan békés, vezetőik között találjuk a szerb-magyar barátságot hirdető mozgalom egy-két vezető egyéniségét. A liberális irányzat eleinte még remélheti, hogy a szabadság bűvös ereje összehozza a népeket, nemsokára azonban be kell látnia, hogy ennek éppen ellenkezője történik. Egészen más szellem hatja át a következő megmozdulást, mely a bécsi szláv egyetemi hallgatók állásfoglalásában jut kifejezésre. Ezek a diákok március 21-én üdvözlik horvát, szlavon és dalmát testvéreiket, hangoztatva, hogy „mit ér a szabadság nemzetiség nélkül, test lélek nélkül … mi azonban az élő szabadságot akarjuk, hát nem tudjátok, hogy Pozsonyban a halott szabadság nevében nemzeti nevünket, nemzeti színeinket és nyelvünket meg akarták semmisíteni”. A kiáltvány az egyének szabaddá nyilvánításakor a szerb nemzettestet akarja megmozgatni, a szerb nemzet szuverénitását biztosítani, arra biztatja népét, hogy keljen fel és nyilvánítsa akaratát. A bécsi szláv jogászok fogalmazásában a szláv kölcsönösség tana tükröződik vissza, a forradalom gyakorlati lehetőségeire vonatkoztatva s a különböző nemzetiségű aláírók a cseh Boletet dicsőítik, azt a főtüzért, aki átpártolt a néphez. Ez a külföldi diákok által megütött hang, a magyarellenes magatartás visszhangot kelt a márciusvégi zágrábi gyűlésen, amelyen kimondják a horvát, szlavón és dalmát országoknak királysággá való egyesítését a magyar szent korona kötelékében.

Röviddel később eljut a szerb néphez a hazai magyarellenes irány főképviselőinek, a pátriárkának és a szláv papságnak propagandája s mindezt betetőzi annak az újabb forradalmasító tényezőnek fellépése, melyet a belgrádi kormányzat jelent. A belgrádi indítékok között fontos szerepet játszik az az aggodalom, hogy Obrenovics Milos elűzött fejedelem hívei, akik szakadatlanul összeesküsznek Karagyorgyevics Sándor uralkodó ellen, törekvéseik számára a magyarországi szerbségben, illetve annak forradalmi papságában hátvédet ne nyerjenek. Belgrád főleg ezért áll a magyarországi szerbek mozgalma mellé s egyúttal a fejedelemség belpolitikai ellentéteit is le akarja vezetni. Akciója kettős irányú, először titkos megbízottakat küld Dél-Magyarországba, hogy felkelést szítson, arra biztatva a szerbséget, hogy követelje iskolai és egyházi ügyekben a szerb nemzetgyűlés fennhatóságát. Ugyanakkor szövetséget akar kötni a belgrádi kormány a magyarok ellen a horvátokkal, de nem akarja viszonyát elrontani a bécsi udvarral sem. A belgrádi kiküldött Zágrábban Gajjal lép érintkezésbe, aki figyelmezteti a szerb komiszáriust, hogy ügyeljen Jellasichra, az inkább osztrák, mint horvát nemzeti érzésű bánra. A szerb kiküldött elhiteti Jellasichcsal, hogy Szerbiát a Balkán érdekli és közli azt is, hogy a szerb kormány hajlandó elősegíteni horvát-szlavon és dalmát országoknak Habsburg jogar alatt királysággá való egyesítését. Rajasich érsek biztosítja a dél-magyarországi szerbek együttműködését az udvarral, Szerbia fejedelme pedig hajlandó volna bizonyos feltételek mellett fegyveres segítséget nyujtani a magyarok ellen harcoló horvátok, illetve a bécsi udvar számára. A szerb kormány kiküldöttje a bécsi udvar emberével szemben a szerbek „balkáni missziójára” hivatkozik, ez a fellépés jellemző mindkét részre s arra, hogy voltak, akik e missziót tényleg komolyan vették. A magyarországi oroszellenes, magyarbarát szerb értelmiség kimagasló tagjai Ignacsovics és Pavlovics sűrűn hangoztatták tervüket, hogy fel akarják szabadítani a magyarok segítségével a dél-szlávokat.

A „Szveobsta Jugoszlavenszke i Szerbszke Narodne Novine” hasábjain május 7-én Ignacsovics Jakab kárhoztatja azt a törekvést, amely a bácsmegyei, határőrvidéki és bánsági szlávokat Horvátországhoz akarja csatolni. Úgy véli, hogy e felkelés reakciót idéz elő, „a szabadságirtó orosz ostorait hazánkra szabadítja” és azt óhajtja, hogy kerüljenek a magyar minisztériumba olyan férfiak, kik a magyarországi nemzetiségek tagjai, de nem akarnak elszakadni a magyaroktól. A cikk szerint a forradalom lehetőségét a Balkánon kell kiaknázni, ki kell vívni a török uralom alatt élő balkáni népek függetlenségét, a magyar és szerb között legyen barátság, a szabadságellenes közös orosz veszéllyel szemben és a balkáni célok érdekében. Ez a cikk rendkívül nagy hatást kelt Belgrádban. A kormány elkoboztatja a lappéldányokat, azzal az indokolással, hogy Szerbia viszonya a Portával olyan megállapodásokon nyugszik, melyeket az orosz hatalommal egyetértésben kötött s ha ezeket megváltoztatná, magával az orosz hatalommal kerülne összeütközésbe.

A különböző törekvések között ez a „belgrádi irány” találja meg a legkönnyebben a szerb néppel való kapcsolatot, mert ennek híve a társadalom vezető rétege, az egész szerb papság, a mellett kétségtelen, hogy az eleinte meglehetősen mérsékelt petíciók szövegezőivel és benyujtóival szemben Kossuth nem tanusított különösebb diplomáciai érzéket és amikor Stratimirovich György előtte a külön szerb nemzet szempontjait fejtegette, ő válaszul a kardra hivatkozott, mint a döntés eszközére. Ilyen körülmények is hozzájárultak bizonyos mértékig ahhoz, hogy a magyarbarát szerb irány háttérbe szorult és a néptől független, elszigetelt törekvés maradt. Annál inkább sürgették belgrádi küldöttek izgatására a különböző népgyűlések a régi nagyszerb álmok megvalósítását, a magyarországi szerb autonóm területnek Bánság, Bácska, Baranyának Horvátországgal való egyesítését. A magyar kormány utolsó sakkhúzása nem sikerült, Csernovicsot április 26-án a magyar kormány megbízottá nevezte ki, hogy a magyarbarát szerb kívánságoknak megfelelve, a nemzetiségek és a kormány között szerb ember közvetítsen. Hasztalan hivatkozott Csernovics szerb származására, fajtestvérei árulónak nyilvánították és az általa kihirdetett statárium nem vezetett eredményre. A belgrádi ágensek mindent megtettek, hogy a szerbek ki ne béküljenek a magyarsággal. A szerb vezetők május 13-án és 15-én megtartották a karlócai szerb kongresszust, amely Rajasichot választotta meg pátriárkának. Rajasich már korán összeköttetésbe lépett a szerb udvarral és erőteljesen támogatta a szerbek szövetkezését a Horvát-Szlavon-Dalmát királysággal. A kongresszus mondja ki először Dél-Magyarország megcsonkítását, ez a határozat rabol el először nyíltan egy részt Magyarország testéből, olyan területet, melyen a lakosságnak csupán harmadrésze szerb nemzetiségű. Innen indulnak ki azután a lelkes felhívások, mint az oláhokhoz intézett május 17-i kiáltvány, amely oly ékes szavakkal hivatkozik a szabadság eszméjére, a nyugati értelemben vett nemzeti és liberális gondolatra. A kiáltványoknál sokkal veszélyesebb a katonai akció, melyet a szerb kormány Mayerhofer alezredes belgrádi osztrák konzullal egyetértésben készített elő. Júniusban már 10–12.000 főnyi felfegyverzett rác áll készenlétben a magyarokkal szemben. A Rajasich elnöklete alatt álló nemzeti tanács fegyverkezik, Piret báró őrvonalat állít a határőrterület és a megyék közé, miáltal a határőrvidék biztos háttérré válik a szerb felvonulás számára. Stratimirovich György és Knityánin-Petrovich belgrádi államtanácsos szervezi a felkelést, amelynek jelentőségét Szemere belügyminiszter nem ismeri fel és alkudozással próbál megoldást teremteni. A szerb felkelők kemény ellenfelet jelentenek, különösen amikor császári tisztekkel és csapatokkal erősödnek meg, úgyhogy a magyar kormány jóformán csak 1849 márciusában tud velük végezni, amikor Perczelnek Szenttamás közelében sikerül döntő győzelmet aratnia.

Az oláhság forradalmi mozgalmában már kezdetben vezetőszerepre jut a néppel kapcsolatba került balásfalvi irányzat, melynek szellemét már ismerjük. Az első megmozdulás még a régi szempontokat követi, az első májusi balásfalvi gyűlésen nagyrészt a régi történelmi érvek és államjogi követelmények modern szellemű felújítását látjuk. A négy hónap mulva megtartott második gyűlés már elveti a megegyezés lehetőségét ugyanakkor, amikor tiltakozik Erdélynek Magyarországgal való úniója, tehát a magyar forradalom egyik legértékesebb vívmánya ellen és az oláhságot teljesen Bécs vezetése alá rendeli. Ebben a fejlődésben nagy szerepet játszik Barnutiuék munkája, a szászok magyarellenes állásfoglalása, akik a román komité szélsőséges elemeivel szorosan együttműködnek. Tagadhatatlan azonban, hogy a helyzet elmérgesedésében szerepet játszik a magyar szabadcsapat vezetőjének, Hatvaninak meggondolatlansága, aki a Janku körül csoportosuló oláhokkal kötött fegyverszünet durva megsértésével éppen a kompromisszumra hajló oláhok egy részét támadja meg. Az oláhság ezután szoros kapcsolatba kerül a bécsi reakcióval, a határőrezredek a császár szolgálatába állanak, a felkelők tűzzel-vassal pusztítják a magyarságot, Erdély katonai szempontból elszakad Magyarországtól, területén a magyar kormány nem sorozhat s a székelyek a tél folyamán teljesen magukra utalva folytatják, Gábor Áron legendás vezetése mellett, szabadságharcukat. Decemberben Bem felszabadítja Kolozsvárt.

A nemzetiségek között a tótság volt az, melynek tömegeit nem lehetett a magyarság elleni küzdelembe bevonni, sőt szeptemberben Stur, decemberben pedig Hurbán „csapatai” nem találtak csatlakozásra a felvidéken, sőt a tótok sok derék harcossal gyarapították Görgey seregét, a téli hadjárat idején.

Bécs elfoglalása után immár nem foroghatott fenn kétség azirányban, hogy az udvar a nemzetiségi mozgalmak támogatása után a szervezett osztrák katonaságot is elindítja Magyarország ellen és mindent elkövet, hogy a márciusi alkotmányt megsemmisítse. Főként ez okból mondatják le Ferdinándot és léptetik trónra az ifjú Ferenc Józsefet, akinek december 2-án kelt manifesztuma annak a bizonysága, hogy az uralkodó Schwarzenberg herceg miniszterelnök hatása alatt áll. Schwarzenberg Windischgraetz feudális felfogásával szemben tudatosan híve a császári abszolutizmusnak, a központosításnak s a népszuverénitással szemben a fejedelmi szuverénitás korlátlanságának. A miniszterelnök nem ellenszenvez a polgári osztállyal, viszont Windischgraetz küldetése feudális kapcsolatai miatt veszélyes. Magyarországra érkezve, kapcsolatot talál a konzervatív elemekkel s félő, hogy sikerül elvi alapon megbontania a magyar szabadságharc táborát. Attól lehet tartani, hogy a konzervatívok Windischgraetz mellé állanak, annál is inkább, mert a másik oldalon, a forradalmi táborban a radikalizmus terjed. Ezt a veszélyt ellensúlyozza azután Görgey szerencsés hangú, energikus és alkotmányhű január 5-i kiáltványa, de mindenekelőtt zseniális hadvezetése.

Az országban állomásozó császári sorkatonaság kezdetben a magyar kormány fennhatósága alatt állott s a hadügyminiszter egyes ezredeket a déli határ védelmére rendelt. Május 17-én elrendelte a nemzetőrség felállítását, „a királyi trón és a haza védelmére”. A tízezer újoncot tíz zászlóaljba osztották, mely a későbbi honvédség alapját szolgáltatta. Az országgyűlés később kétszázezer ember kiállítását szavazta meg. Ebből negyvenezret toborzás útján rögtön besoroztak. Közben megindult Jellasich a maga hadseregével, melyben mintegy húszezer főnyi rendes katonaság mellett többezer felkelő vonult a Dunántúlon át a Balaton felé. Szeptember 21-én a képviselőház megválasztotta a honvédelmi bizottmányt s ugyanaznap ment István főherceg nádor a Kisfaludy-gőzösön a bán elé, hogy őt visszatérésre bírja, Jellasich azonban nem óhajtott a nádorral találkozni. Továbbvonult Pest felé, úgyhogy a kormány végre kiadta a parancsot feltartóztatására. Szeptember 29-én a Velencei-tó mellett, Pákozd és Sukoró között, tartóztatta fel tizenhatezer főnyi, főként újoncokból álló seregével Móga altábornagy az előnyomuló Jellasichot. A bán egy másik seregét, mely mintegy tízezer horvátból állt, Perczel Mór és Görgey Artúr Ozoránál legyőzte, ahol Roth és Philippovich tábornokok kénytelenek voltak letenni a fegyvert. Görgey ezt megelőzően lövette főbe gróf Zichy Ödönt, ki Jellasich kiáltványait vitte kocsijában. Szeptember 24-én Kossuth kiáltványt intézett a nemzethez, melyben megrendítő erővel festi a haza sorsát és szólítja fegyverbe a népet. Batthyány miniszterelnök lemondását a császár, illetve a kamarilla október elején elfogadta és gróf Récsey Ádámot nevezte ki miniszterelnökké, feloszlatva az országgyűlést és Jellasichot bízza meg, hogy rendet teremtsen Magyarországon. Október 5-én tört ki a harmadik bécsi forradalom, Windischgraetz tábornagy és Jellasich hetvenezer emberrel zárta körül Bécset, Kossuth pedig azt kívánta, hogy a Jellasich üldözése után a határon megállt magyar sereg, Móga vezetésével siessen a bécsi forradalom segítségére. Erre azonban a gyakorlatlan és rosszul felfegyverzett sereget sem Móga, sem Görgey nem tartotta alkalmasnak. Kossuth óhajára a magyar sereg mégis megütközött Jellasich császári csapataival, az október 30-i schwechati csatában, a magyar sereg azonban vereséget szenvedett. A császárváros a következő napon megadta magát Windischgraetznek, Kossuth pedig a lemondott Móga helyébe Görgeyt nevezte ki az osztrák határon álló sereg főparancsnokává.

Ugyanakkor a magyar forradalom helyzete igen nehézzé vált. A császári főparancsnokok élére álltak az oláh és szerb lázadásnak s a nemzetiségi martalócok raboltak, gyujtogattak, vérfürdőt rendeztek. Ebben a nehéz helyzetben Kossuth felfokozott energiája, lelkesedése és a harmincéves Görgey Artúr ragyogó katonai képességei mentették meg a magyar szabadságmozgalmat. Görgey újjászervezte a honvédséget, egyhónapi kérlelhetetlen munka után Pozsony körül összevont serege harmincezer fegyelmezett és vitéz katonából állott. Perczel Mór hatezer főnyi muraközi hadteste a horvátokat üldözte a stájer határ felé. Ezt a kis sereget azonban december 30-án a móri csatában az osztrák alvezérek szétszórták. Kossuth december 31-én javasolta, hogy az országgyűlést és a kormány székhelyét helyezzék át Debrecenbe. Batthyány nagy erőfeszítéssel igyekezett az udvarral való végleges szakítást elkerülni s ezért ugyanakkor, amikor a parlament és a kormány a szent koronával együtt újév napján Debrecenbe indult, a volt miniszterelnök békekövetségben jelentkezett Windischgraetz főhadiszállásán Bicskén, ahol Batthyányt ugyan nem fogadta a tábornagy, a többi küldötteknek azonban azt tanácsolta, hogy az ország feltételek nélkül hódoljon meg az ifjú császár előtt. Görgey alvezéreivel és Csányi kormánybiztossal január 2-án haditanácsot tartott Pesten. Elhatározták a főváros feladását, a felsődunai sereget pedig kettéosztották, hogy annak egyik része Perczel tábornok vezetése alatt a felső Tiszánál fedezze Debrecent, másik része pedig Görgey vezetésével, Vácon át Komárom felé tartva, Windischgraetz előnyomulását feltartóztassa. Görgey serege január 4-én indult északnak, másnap pedig Windischgraetz bevonult a fővárosba.

Görgey helyzete nem volt könnyű. A volt császári tisztek, látván a tábornagy fellépését, nemcsak a szolgálatot tagadták meg Görgeynek, hanem még csapataikat is fel akarták lázítani ellene. Görgey ezért január 5-én kibocsájtotta nevezetes váci manifesztumát, melyben megbélyegezte a honvédelmi bizottmány elmenekülését, kimondta, hogy „a feldunai hadtest hű marad esküjéhez”, vagyis a királyhoz, a szentesített alkotmány fenntartásáért azonban minden külső ellenséggel szembeszáll. Parancsot csupán a magyar királyi hadügyminisztertől fogad el, akkor Vetter tábornoktól és mindenki ellen fellép, aki forradalmi izgatással fel akarja forgatni az alkotmányos királyságot. A kiáltvány elérte célját, a volt császári tisztek közül sokan a honvédség kötelékében maradtak.

Görgey mintegy tizenhatezer főnyi VII. hadteste megindult Nyitra felé, magára vonva Simunics altábornagy Lipótvárat ostromló seregét, valamint az őt üldöző Csorics hadosztályt. Állandó harcok közepette vonult a bányavárosok vidékére, ahol hasznos hadifelszereléssel látta el seregét és tovább haladt észak felé. A Galíciából betörő Schlick altábornagy serege ezalatt elfoglalta Kassát, visszaszorította a gyengén felszerelt nemzeti osztagokat Miskolcra, a Mészáros hadügyminiszter vezetése alatt álló tizenötezer főnyi újabb magyar sereget pedig január 4-én, Kassa előtt visszaverte. Görgey ezalatt folyton harcolva, tót zászlóaljakkal gyarapította seregét, vezéreket, tiszteket és katonákat nevelt, a katonai vezetés csodálatos teljesítményét nyujtva téli felvidéki hadjáratában. A stureci hágón, Branyiszkón, Szegesen és Sároson át ismét dél felé vonult és ez a sereg, melyben Aulich, Kmety, Piller és Guyon vezették a hadosztályokat, immár kitűnő, harcedzett, jól felszerelt sereg volt. A hernádvölgyi és felsőtiszai sereg vezetését Mészáros a 29 éves Klapka Györgyre bízta, utasítva Görgeyt, hogy Klapkával egyesüljön. A hadseregszervezés munkája Kossuth és a honvédelmi bizottmány vezetése alatt az egész országban tovább folyt. Egymásután támadtak a semmiből a honvédseregek, Vécsey, Damjanich, Perczel Mór csapatai, Gál Sándor és Gábor Áron székely serege. Az erdélyi magyar seregek vezetését Bem, a legendás lengyel forradalmi hős vette át, aki már Bécs védelmében is résztvett. E kitűnő hadvezér serege nem több tízezer főnél, mégis március végére megtisztítja Erdélyt, legyőzi a császári csapatokat, a felkelő oláhokat és a betörő oroszokat. Közben Görgey egyesül Klapkával, itt volna az ideje az egységes fővezérlet és az egységes haditerv megalkotásának, Kossuth azonban nem híve ennek. Fáradhatatlanul állítja fel az új csapatokat, gondoskodik fegyverről, lőszerről, ruháról és élelemről, de, sajnos, még a hadvezetést is maga szeretné irányítani. Nem híve a főparancsnoki hatalom kialakításának azért sem, mert Görgeyvel nem ért egyet, sőt, bizonyos mértékig vetélytársat lát benne. Amikor azonban Klapka s Görgey serege a Felső-Tiszánál egyesül, meg kell indítani az egységes támadást Windischgraetz ellen, meghívja az 1831-i lengyel felkelés egyik tekintélyes vezérét, Dembinsky Henriket. A lengyel vezér azonban idegen környezetben, idegen egyéniségével nem tud megfelelő eredményeket elérni s a győzelem alkalma kisiklik kezéből. A kápolnai kétnapos csatában a vezetés teljesen csődöt mond, a sereg a Tisza mögé vonul, március 4-én Tiszafüreden az alvezérek megtagadják az engedelmességet a főparancsnoknak. Kossuth a helyszínre siet, látja a tisztikar hangulatát és kénytelen beleegyezni Görgey ideiglenes fővezérségébe. Később Vetter Antalt nevezi ki fővezérré, aki azonban betegsége folytán nem veheti át a vezetést és így Görgey irányítása mellett indul meg a tavaszi hadjárat, amely ragyogó fegyvertényeivel felülmúlja a téli hadjárat és Bem hadjáratának eredményeit. A csodálatos diadalok egész sorozata mutatja, hogy a fiatal magyar hadsereg a maga fiatal vezéreivel milyen komoly teljesítményeket tud elérni. A magyar seregek, melyek e hadjáratban résztvettek, immár ötvenháromezer főre rúgnak, míg Windischgraetz serege alig ötvenezer főnyi. A magyarok április 2-án Hatvannál, 4-én Tápióbicskénél, 6-án a Rákos-patak mellett, április 10-én Vácnál, 19-én Nagysarlónál győznek és a magyar hadak április 23-án vonulnak be Pestre, majd 26-án Komáromba. Ezután kezdődik meg Budavár ostroma, mely végül május 21-én a vár visszafoglalásával végződik. Az osztrák seregek sorozatos balsikerei következtében Schwarzenberg április 14-én visszahívatja a császárral Windischgraetz herceget s fővezérré Welden táborszernagyot nevezi ki. Amint a kápolnai ütközet után Windischgraetz győzelmi jelentése az udvart a márciusi alkotmány kiadására ösztönözte, úgy a magyar sikerek viszont a debreceni kormányt és parlamentet késztették hasonló radikális elhatározásra. Így jött létre a debreceni trónfosztás, 1849 április 13-án.

Görgey eredeti terve szerint a győzelmes előnyomulást folytatni kellett volna, a közvélemény nyomására, Kossuth kívánságára és mert hadianyagban is hiány mutatkozott, abbahagyta az osztrákok üldözését és Buda várát foglalta vissza. A magyarság helyzete ebben az időben a diadalmas előnyomulás ellenére rendkívül kedvezőtlen volt. A forradalmakat már mindenütt leverték, Radetzky teljes győzelmet aratott Olaszországban s I. Miklós cár hajlandó volt szorongatott szövetségesének segítséget nyujtani. A Paskievics Iván herceg vezetése alatt álló orosz erők 194.000 embert jelentettek, báró Haynau Gyula osztrák serege 83.000 embert, Jellasich csapatai pedig 44.000 emberrel állottak a délvidéken. 152.000 magyar és 450 ágyú ellenében tehát 370.000 ember és 1200 ágyú állt szemben. Görgey Buda visszafoglalása után Komárom körül állott, majd a peregi vereség után a Vág mögé vonult vissza. Kossuth és Görgey véleménye a teendőket illetőleg, sajnos, most sem egyezett meg. A kormányzó azt kívánta, hogy Görgey hagyjon Komáromban erős őrséget és vonuljon Szegedre, hogy az egyesített magyar erők ott vegyék fel a küzdelmet az ellenséggel. Görgey Komáromban akarta koncentrálni az erőket, amikor azonban Klapka is Kossuth terve mellé állott, Görgey beleegyezett a visszavonulásba, előbb azonban meg akarta még kísérelni az osztrák erők áttörését. Július 11-én folyt le a komárom-ácsi ütközet, amelyben a magyar honvédek hősiesen harcoltak s maga Görgey fejsebet kapott. Klapka vette át a vezérletet s elrendelte a Szeged felé vonulást. Megkezdődött a hatalmas menet, melyben a magyar sereg orosz és osztrák erők között kanyarogva vonult vissza, kisebb csatározások árán sértetlenül, közben azonban az ellenség akadálytalanul tért foglalt. Egyedül Nagy Sándor hadteste vesztette el a debreceni ütközetet. Az egyesülés feltételei immár adva lettek volna, de addigra a többi hadszíntereken harcoló csapatok már súlyos veszteségeket szenvedtek. Bem rettenthetetlenül küzdött az Erdélyre zúduló túlerővel, Segesvárnál azonban július 31-én csatát vesztett, néhány nap múlva elfoglalta Nagyszebent, augusztus 6-án azonban az orosz túlerő újra legyőzte a maroknyi sereget, Szegednél mégis mintegy 64.000 magyar katona gyülekezett, melynek élére Kossuth a teljesen alkalmatlan Dembinskyt állította. A lengyel vezér a hónapokon át kiépített szegedi erődítéseket nem használta fel, hanem augusztus 1-én éjjel a Tisza balpartjára kelt át, majd Haynau támadására ezt az állást is feladta, de nem Aradra vonult, ahol Görgeyvel találkozhatott volna, hanem Temesvár felé. Ez az eredménytelen hadvezetés megrontotta a csapatok szellemét. Bem átvette a magyar sereg vezetését és szokása szerint meggondolás nélkül támadta meg Haynaut, aki augusztus 9-én megsemmisítő győzelmet aratott fölötte. Görgey visszavonulása tehát hiábavaló volt, nem várták be, nem volt kivel egyesülnie. Megmaradt serege 28.000 főből állott, mely azonban a fárasztó visszavonulás után nem volt teljesen harcképes, az osztrák és orosz erők pedig mindenfelől közeledtek. Görgey belátta, hogy ilyen körülmények között többé ellenállni lehetetlen s hosszas tanácskozások után, augusztus 12-én seregével Világosnál letette a fegyvert Rüdiger orosz tábornok előtt.

A hősi éposz végetért, Magyarország a cár lábainál hevert, elkövetkezett a véres bosszú, majd az abszolutizmus uralma.

Az abszolutizmus a társadalmat még szorosabban összekapcsolta a politikusokkal és szellemi emberekkel. A magyar társadalom egysége, melyet Széchenyi erőfeszítései ellenére a 40-es évek liberálisai bontottak meg, ismét helyreállott. Jellemző, hogy a toll embere, a gondolkodó Széchenyi ismét belső erőt, félelmes szellemi hatalmat jelent és utolsó megmozdulása, „Blick” c. műve, szinte halálra sebzi a Bach-rendszert. Öngyilkossága a nemzettel összeforrt realista-nacionalista Személyiség tragédiája. A realista, ki józan tekintettel mérlegeli az eseményeket, elérkezhet arra a pontra, amikor izzó nacionalizmusa immár csupán csak egy eszközt lát a megmerevedett erők megmozdítására, ha saját egyéniségét megsemmisíti. Paradox következmény, a vitalista aktív ember öngyilkossága a nemzet életrekeltéséért, amikor a nemzet életének védelmében az egyén teljes önfeláldozása látszik az egyetlen lehetőségnek. Ez az önmagát való megsemmisítés bizonyos fokig már a Blickkel megkezdődött, az átlagon felüli ember hazafisága továbbvezetett a végső következtetés levonásáig. Bárhogyan magyarázzuk is azt, ami történt, tény, hogy Széchenyi, nem utolsósorban az öngyilkosság tettével, ismét megteremti az országban a szellemi ember és a társadalom kapcsolatát, amelyet a fejlődő történetkutatás, az akadémiai tevékenység is fokoz. Bíztató jelenség, hogy a nemzetiségi társadalmak is lázadoznak a meg nem felelő abszolutisztikus forma ellen, kérdés, vajjon megbékélhetnek egymással a magyar és a nemzetiségi, tehát a különböző társadalmi rétegek. Kizártnak ez semmi esetre sem látszik. A magyar társadalom hitét növeli az is, hogy a Kossuth-i magyar emigráció megmozdítja szinte az egész művelt Nyugatot és Amerika rokonszenvét. Ennek tüntető megnyilvánulása, a magyar név becsületének emelkedése visszahat az otthonmaradottakra, Európában bízik a közvélemény, abban a reményben él, hogy a külföldi hatalmak meg fognak mozdulni a magyarság érdekében. A külföldi „társadalmi erők” viselkedése tűnik szembe elsősorban s ez bíztató. A külföldi társadalom élénken elítéli az üldözéseket s az elnyomást. A magyar társadalom hideg nyugalommal passzív rezisztenciával szemléli e hatalmi rendszer vergődését és érzi, hogy e néma küzdelemből ő kerül ki győztesen. A csendet a felirati és határozati viták törik meg, majd Teleki pisztolyának hangja – ismét egy aktív egyéniség öngyilkossága, – amely csak növeli a nemzet belső ellenálló erejét.