HETEDIK FEJEZET: NÉMET EGYSÉG ÉS OSZTRÁK ÁLLAMGONDOLAT – A PAULSKIRCHE

A német és a monarchiabeli forradalom eseménytörténetének ismeretében egyrészt beszélhetünk 1848 jelentőségéről a területek szociális berendezését, az állami lét formáinak kialakulását, vagyis a lakosság exisztenciáját illetőleg, másrészt vizsgálhatjuk az eljövendő német egység és a nemzetiségi állam, azaz a történelem dinamikájának szempontjából. A humánum követelményével szemben értékesek a forradalom eredményei, hiszen 1848 a monarchia területén hozzájárult a parasztság emberi helyzetének javításához. A forradalom különben is hatalmas társadalmi akció s a mozgalmat jóformán az összes társadalmi tényezők együttes munkája indította meg, ez arra mutatott, hogy az abszolutizmus és a bürokrácia már az összes társadalmi rétegek szemében kiélt és avult forma volt. Az ausztriai forradalmakkal a magas arisztokrácián s az udvari vezető hivatalnokosztály néhány tagján kívül kezdetben alig ellenszenvezett valaki, a társadalom keretén belül megnyilvánuló ellenforradalmi erőkről pedig eleinte nem nagyon lehet beszélni. A parasztság felszabadítása, az alkotmányos monarchiának, mint liberális államnak megteremtése, a sajtó- és gondolatszabadság bevezetése, kezdetben mindenütt osztatlan örömet keltett, ebben az összes forradalmi erők megegyeztek. A munkásság széles rétegei elégedetlenkedve várták sorsuk jobbrafordulását a forradalomtól, mely azonban a gazdasági válság következtében sokszor éppen kedvezőtlenül hatott a gazdasági életre s a személyes jólétre s ezzel egyidejűleg a sajtó- és gondolatszabadság bevezetése lehetővé tette a lázítást. A gombamódra szaporodó forradalmi hírlapok hangja és az ezekkel olykor szövetségben álló, olykor tőlük független forradalmi uszítás türelmetlensége nem engedte, hogy az események megálljanak. Az ifjúság meg akarta valósítani a maga, a monarchikus alkotmányosságon túlmenő köztársasági elképzeléseit s ezeknek láttán a polgárság elszakad a közös fronttól, nem helyesli a forradalom továbbvitelének gondolatát, sőt annak vívmányai közül a korlátlan sajtószabadságot sem, aggódva látja a városi munkásság követeléseit s inkább az ellenforradalmi erőkhöz hajlik. A forradalmi tábor tehát itt is gyengül s mint már láttuk, a parasztság is cserbenhagyta, az a parasztság, amelynek ősi hagyománytisztelete megütközik a városi szabadgondolat és sajtószabadság kinövésein. A forradalom szociális vívmányainak megvalósítása tehát önmagában nem teremtett békét, harmóniát, úgy látszott, hogy a tényleges erők, akár a katonaság, akár a bürokrácia, jobban biztosítják a rendet s a polgári szemlélet indokoltnak látja, hogy ezen reális erők iránt érezzen rokonszenvet. Az első csalódás tehát a békét és harmóniát teremtő „szabadság elvébe” vetett hitnél következik be. Még nagyobb csalódás érte mindazokat, akik a Lajtán innen, vagy túl a szabadság állapotának megteremtésétől, vagyis a liberális államtól a nemzeti energiák lázadásának mérséklését, a szintézisre hajló irány győzelmét várták. A nemzetiségi erők lázadásával szemben azután nem a liberális államvezetés, hanem ugyancsak a reális erőtényezők tevékenysége a döntő, legyenek azok Windischgraetz határőrvidéki csapatai, melyek Prága elfoglalásával megmentik a szudétanémetséget, vagy legyen az Stadion kormányzati bölcsesége, mely a lengyel, rutén területek nehéz viszonyai között biztosítja a rendet. Hasonló a helyzet Magyarországon. A katonai erő iránti tisztelet növekszik a magyarságban s ezzel a realizmussal együtt jár az állami lét önállósága iránti fokozott vágy. Osztrák-német történészek sohasem érthetik meg, hogy Magyarországnak 1848-ban annyira fokozódó törekvése az önállóságra nemcsak a forradalmi láz s a forradalmi képzelet korlátlan csapongásából ered, aminthogy nem tekinthető durva árulásnak az osztrák-magyar únió elvéhez ragaszkodó osztrák néppel szemben sem. Sok belső körülmény a „radikalizmus” malmára hajtja a vizet, a radikalizmus mellett azonban sokszor a nemzetiségi támadások hatalmas élménye idézi elő, egyáltalában nem radikális rétegekben, a realista fordulatot, a ténylegesen magyar kézben tartott erők tiszteletét. Minthogy az ilyen erők fölött való rendelkezés első feltétele a katonaság és pénzügy irányítását egyesítő tényleges hatalom, ez a megismerés természetesen arra vezet, hogy a magyar nemzet szuverénitását a forradalom az állami lét összes vonatkozásaiban erősíteni akarja.

Természetesen többé-kevésbbé hasonló eredménnyel jár a nagy szláv nemzetiségi fellángolás s a magyar forradalom német-osztrák területen is, ahol e jelenségek szemlélete az osztrák államgondolatot azelőtt ezzel szemben hidegen álló körökben is bizonyos mértékig megerősítette. Belátták, hogy a szabadság a nemzetiségi gondolat dinamikájának megfékezésénél nem tekinthető támogató erőnek, arra az eredményre jutottak tehát, hogy meg kell erősíteni a rendelkezésre álló, gyakran konzervatív államerőket. Ez a felfogás idézi elő a kezdetben oly erős nagynémet nemzeti gondolat fokozatos gyengülését, amelynek helyébe az osztrák államformát féltő aggodalom lép. Ezzel azonban el is érkeztünk 1848 legsúlyosabb problémájához, a forradalomnak a német egység kérdésével való összefüggéséhez s a későbbi fejlődés szempontjából oly fontos „nemzetiségi” vonatkozásaihoz, azaz ahhoz a kérdéshez: mely államé legyen a legfőbb szuverénitás a Bund-ban s mi legyen a „nemzetiségek” szuverénitásának kérdésében a megoldás Ausztriában. E problémák szorosan összefüggnek egymással.

Külsőleg mily ragyogó lehetőségeket teremtett a német egység megvalósítása számára 1848! Elhatározzák a német parlament összehívását, függetlenül az eddigi „Bund” kereteitől. Igaz, hogy a frankfurti Vorparlament, mely március utolsó s április első napjaiban tartott ülésein az összes német Bund-ba tartozó államok képviselőinek összehívását elhatározta, nem követi a radikális kisebbség szélső népszuverénitási felfogását s nem határozza el a monarchikus államformák megszüntetését, hanem a német parlamenti választásokat a kormányok tevékenységének bekapcsolásával hajtja végre. Mégis megvalósul a „német parlament”, amely majd – így remélték – a vita, az érvelés eszközeivel megoldja a német egység kérdését. A választások mind Németországban, mind Ausztria német lakosságú területein mérhetetlen lelkesedéssel folynak. A szavazatokat a környék hazafias főurai, ismert birtokosai, a városok népszerű iparosai nyerik el, de elsősorban ezek előtt is a szellemi emberek, azok a férfiak, akiknek erkölcsi hatásáról, az eszmék kialakításában jelentkező szerepéről az előző korszak folyamán szóltunk. Az új parlament képviselői tehát elsősorban az eszmék és fantáziák megfogalmazói, vagy terjesztői, a tömegek előtt népszerű tollforgatók, cikkírók és tanárok lettek. A képviselők foglalkozási statisztikája szerint a végül 831 tagból álló, átlagban azonban 4–500 taggal ülésező és 330 képviselő jelenlétében megnyílt parlamentben csupán 60 birtokost találunk, ha ideszámítjuk még a polgári középosztály és a kisiparosság képviselőit, a gazdasági foglalkozások képviselete alig 140 tagot jelent. Ezzel szemben a követek sorában 49 egyetemi tanárt és magántanárt, 57 középiskolai tanárt, 157 bírót és ügyészt, 66 ügyvédet, 20 polgármestert, 118 magasabb tisztviselőt, 3 diplomatát, 5 könyv- vagy levéltárost, 18 orvost, 16 evangélikus, ugyanannyi katolikus, 1 német-katolikus lelkész, végül 43 írót, szerkesztőt találunk. A vezetőszerepet a tudósok, írók, Arndt, Jahn, Dahlmann és Grimm Jakab játsszák. Kormányzóvá július 29-én János főherceget választják, aki a parlamentáris birodalmi minisztériumot kinevezi. Az alkotmányozó nemzetgyűlés nemcsak a király, hanem a hadsereg és a bürokrácia szemében is ellenszenves. Kebelében jobboldal küzd a baloldallal, s ez utóbbiak sorában az erősen radikális demokrataérzelmű, a népszuverénitás elvéből kiinduló rajnai követek vezetnek. A jobboldal főtámasza a feudális felső-csoport réteg.

A népszuverénitás egyelőre ezeknek a javarészt szellemi, értelmiségi embereknek kiválasztásában nyilatkozik meg, a nép önmagát nem kívánja képviseltetni, hanem tekintélyeket, kimagasló egyéniségeket küld ki, a parasztságot csupán egy Sziléziából küldött, félig kommunista figura képviseli, ipari munkással pedig nem találkozunk ebben a parlamentben. Ez a parlament – mely a Paulskirche helyiségeiben ülésezik – tehát a régi kor ideológusainak összegyűjtésével inkább arra hivatott, hogy mégegyszer kifejezze immár szabadon és tisztultabb formában, de csupán elméletben az elmult évtizedek álmait, a cikkek, könyvek tételeit a német egységről. A megvalósítás, a formateremtés, a reális akciók lehetősége hiányzik, amiben az a körülmény is szerepet játszik, hogy e tiszteletreméltó testület nem rendelkezik hadsereggel és más anyagi erőforrásokkal. A mellett még sokkal mélyebb oka volt annak, hogy ezekben a forradalmi években a német egység komoly megoldásáról egyáltalán nem lehet beszélni. Ez az ok, bármily különösen hangzik is, a német forradalmak következtében keletkezett, mely tétel megértéséhez bocsássuk előre a következőket. A német egység megvalósítására irányuló lehetőségek és elképzelések tekintetében eltérők voltak a vélemények. A nagynémet gondolat köztársasági formában, vagy föderalista elképzelés szerint, vagy egy teljesen egységes nagy császárság kiépítése révén képzeli el a jövő német államát. A republikánus felfogás, az egyre erősödő ellenforradalmi légkörben, az előkészítő parlamentnek a teljes népszuverénitással szembeforduló döntése után, nem sok kilátással kecsegtet. A föderális elképzelésben új életre kelnek a német-osztrák és délnémet partikuláris felfogások. Ezek szerint nem kell túlságosan kiélezni a vezetés kérdését, el lehet képzelni a választott császárság intézményét, amelyben a birodalom élére állított elnökség tevékenységében csupán a legszükségesebb intézkedések kötelessége hárulna az uralkodóra, az ilyen szervezetben elképzelhető két egymás mellett haladó nagy állam békés együttműködése. A nagynémetek a lehető legteljesebb önállóságot kívánják biztosítani az egyes tagállamoknak. Hívei a politikai és kulturális decentralizációnak, szerintük ugyanis a latin központosító rendszerrel szemben a sajátosan germán forma a decentralizáció. A kisnémetek ezzel szemben erős központi hatalomra törekszenek, oly Reichstaggal s birodalmi minisztériummal, mely lehetőleg független legyen az egyes államoktól. Mindkét elképzelés megvalósításának útjában állott, mint mondottuk, épp a forradalom. A nagynémet elképzelés a 48-as események következtében mindkét formában sokat vesztett realitásából. Ha úgy fogadják el a nagynémet megoldást, hogy Ausztria föderációba lép a német birodalommal, vagy úgy, hogy a német császárság élére Habsburg uralkodó kerül, első esetben erős, mindenesetre egységes német Ausztriára van szükség, a másik esetben pedig erős Habsburg uralomra. A szlávok lázadása azonban bebizonyította, milyen jelentékeny Ausztriában a nemzetiségi gondolat feszítőereje, a forradalmi események pedig megtépázták az uralkodó tekintélyét. A Habsburg-ház nimbuszát a történtek távolról sem emelték annyira, hogy elnyerhesse a vezetést. A szláv lázadás látszólag a kisnémet megoldás esélyeit növeli. A kisnémet megoldás kihagyja Ausztriát az elgondolásból. E felfogás szerint ugyanis a két versengő hatalom, Poroszország és a Habsburg-monarchia közül az egyiknek ki kell esnie a vezetésből. Ez természetszerűleg csak Ausztria lehet, melyben tulajdonképpen számos idegen nemzetiség lakik. Miután a Habsburgok birodalmának szétbontása a Kossuth-i elképzelés alapján lehetetlenné vált, nem maradt más megoldás hátra, mint az, amely Poroszországnak biztosítja a vezetést. Szűkebb keretű Bund-ot kell szervezni a porosz királynak, mint császárnak vezetésével, amely azután szövetségre léphet Ausztriával, egy szélesebb Bund keretében. Mint mondottuk azonban, ennek a felfogásnak a megerősödése is csak látszólagos volt. A gyakorlati megvalósítás esélyeit itt is a forradalmi események gyengítették. Ebben a tekintetben éppen a berlini forradalom játszik döntő szerepet, amelynek lefolyása ugyancsak nem növelte a fejedelem tekintélyét és akkor semmisítette meg éppen az eljövendő német császár személyi nimbuszát, amikor arra a legnagyobb szüksége lett volna. Amikor az uralkodó hosszas belső tépelődés után feláldozta rendi meggyőződését és romantikus államelméletét a sikeres forradalomnak, az áldozat már elkésett.

A forradalom tehát a mélyebbre nyúló, tömegek és erőtényezők szempontjából reális megoldási tervek alapját semmisítette meg, amikor a kijegecesedésre alkalmas felek mindegyikét meggyöngítette. A Paulskirche ilyen körülmények között a végtelen viták, az egyoldalú elméleti harcok színhelyévé vált, ami természetesen nem jelentéktelen a német egység gondolatának tisztázása szempontjából, a megvalósítást azonban nem szolgálja. Október 19-én kezdik tárgyalni az „Anschluss” kérdését akkor, amikor az osztrák ellenforradalom győzelme már valószínűnek látszik. A Paulskirche mégis megalkotja nevezetes megoldási tervét: az osztrák államok Csehországgal, Morvaországgal és Sziléziával együtt a német Reich kötelékébe fognak lépni. Minthogy azonban a németség nem tartozhat közösségbe nem német állammal, közös uralkodó mellett alkotmányosan kell rendezni a perszonális únió kérdését oly módon, hogy az uralkodó felségjoga alá tartozó nem német rész független legyen a Reichtől. Galicia, Bukovina és Magyarország tehát kiesik annak keretéből. Az osztrák kiküldöttek nem helyeslik ezt a megoldást, soraikban helyet foglal Schmerling, Andrian-Werburg, Arneth, kiknek szemében a pragmatica sanctio még sérthetetlen elvet jelent. Arneth beszédében kitér az egységes, oszthatatlan Ausztria hatalmas kultúrmissziójára, a többség azonban október 27-én ennek ellenére az eredeti javaslatot fogadja el. Bécs elfoglalása után a reakció győzelme nyilvánvaló, az osztrákok helyzete a gyűlésben bizonytalanná válik, nem ismerik az új hatalmi tényezők felfogását. A porosz kisnémet tervet támogatják az északi és északnyugati államok, a nagynémet terv mellé állnak a dél- és középnémetek, december 18-án Gagern felveti a szűkebb és tágabb Bund gondolatát, az események azonban, mint látjuk, Kremsier feloszlatása és az oktrojált alkotmány kiadása felé vezetnek.

Ausztria 1849 márciusában új, erősen centralizáló alkotmányával visszatér ahhoz a gondolathoz, hogy egységessé téve, tehát megerősödve, döntő tényező legyen a Bund-ban. Egységes alkotmányt ad az összbirodalomnak, az ellenforradalom vezetőinek szemében nincs akadálya többé annak, hogy az erős, egységes Ausztria még erősebb vezetőhatalommá váljék a régi Bund keretében. Schwarzenberg, aki a szűkebb és tágabb Bund gondolatát elutasítja, 1849 március 9-én követeli, hogy vegyék fel a Bund-ba az egységes Habsburg-birodalmat. E fellépés a csalódott baloldali nagynémetek és kisnémetek között liberális-kisnémet megegyezésre vezet. Ennek értelmében a német terület nem osztrák részén alkotandó, a német birodalom élére örökös császárt kell állítani, az alkotmányban pedig érvényesíteni kell az általános, egyenlő és titkos választójogot. Az alkotmány kérdésében sikerült megegyezni, az örökös császárság alatt pedig tulajdonképpen népcsászárságot értettek. Császárrá IV. Frigyes Vilmost választják, akivel a választást küldöttség tudatja Berlinben.

A porosz király nem adott a küldöttségnek határozott választ. Ebben a döntő pillanatban jelentkezett lényének romantikus vonása, melyről már az előzményekben szóltunk. Lelkében a népfelség elvével szemben az a meggyőződés élt, hogy a koronát nem fogadhatja el a néptől, a fejedelmi szuverénitásról szóló meggyőződés pedig arra késztette, hogy elképzelt megoldási tervét, mely szerint a Bund nem osztrák részének legyen megkoronázott uralkodója, csak a többi fejedelmekkel való tárgyalás után akarta megvalósítani. Úgy vélte, hogy egy év alatt sikerül megegyeznie, azután pedig, mint az egész Bund királya, köt szorosabb vagy lazább kapcsolatot Ausztriával. E megoldást Radowitz inspirálta, a romantikus államférfiú, aki azonban nem volt túl nagyszabású egyéniség. Azzal, hogy a császári koronát nem fogadta el, a Paulskirche sorsa megpecsételődött. Többen kiváltak a parlamentből, a gyűlés május 25-én Stuttgartba vonult, ahol a württembergi kormány június 18-án feloszlatta. E rövid szereplés után a nemzeti parlament megszűnt, mert elképzeléseit nem sikerült valóra váltania, hagyománya azonban tovább élt és ennek hatása alatt keletkezett az 1871-i megoldás. A politikai élet küzdelmei 1849 után jó ideig Berlin és Bécs között játszódnak le, s a népparlamentek szónoklata helyett udvari küzdelmeknek s a frankfurti Bundgyűlés intrikáinak kora érkezik el.