NEGYEDIK FEJEZET: A NEMZETEK ÖNRENDELKEZÉSI JOGA

A krimi háborút befejező párizsi kongresszus III. Napoleont diplomáciai tekintélye tetőpontján mutatja. Hatalma nemcsak a kongresszus folyamán, hanem még azután is növekszik. A krimi háború kezdetben még csak a demokrácia bajnokának tünteti fel a diktátort, hamarosan azonban a kis nemzetek felszabadítója lesz az európai közvélemény szemében. Az európai szellemi mozgalmak ügyes felhasználásával hatalmas segítőerőt nyer a párizsi kongresszuson már elismeri nemzetiségi elv azon fogalmazásában, melyet a szaktudomány a „népek önrendelkezési joga” címén könyvel el. E világtörténeti jelentőségű elv hangoztatásával III. Napoleon régebbi francia hagyományokhoz tér vissza és ugyanekkor az eljövendő évtizedek elvét kelti életre. A realizmus korában, a nemzeti elvnek misztikus német felfogása helyett az egyéniség jogait tisztelő francia fogalmazást juttatja érvényre, a romantikus elgondolás helyett azt, melyet magáévá tehet a racionalista polgár, ki egyéniségét homályos faji elméletek kedvéért nem hajlandó feláldozni s amely elmélet a kis nemzetek számára nemcsak nemzeti érzelmeik igazolását jelenti, hanem lehetővé teszi életformakeresésük kielégítését, a nemzetállamok megteremtését. III. Napoleon propagandája révén ez a nemzetállam-koncepció történelemformáló erővé lesz. E felfogásban kezdettől fogva a politikai vonás, a francia államérdek és missziótudat érvényesül, egyszersmind azonban az egyéniség szabadságának elve is, tehát az egyén szabad államválasztásának méltánylása.

Németországban a romantika idején, mint láttuk, a szellemi emberek a nemzeti elvben az egyént a közösséghez kapcsoló mozzanatot ragadják meg s a nyelvi és faji közösségben született egyént ilyen objektív jegyek alapján fűzik nemzetéhez. E felfogás hatása alatt az északi államokban bizonyos népi jellegű nacionalizmus válik tudatossá. Ez az elmélet a monarchia keretein belül is hat, a szláv nemzeti ébredés korábbi stádiumában. Francia területen a forradalom éveiben alakult ki a modern nemzet-fogalom, mely nem az objektív jegyek jelentőségére helyezi a fősúlyt, hanem az egyénre bízza, hogy az megválassza a maga hazáját. A választás szabadságának biztosítása abban is leli magyarázatát, hogy az új francia birodalom minél több egyén számára kívánta lehetővé tenni a csatlakozást. E francia nemzetelképzelés lényeges eleme a népszavazás formájában, vagy más módon kifejezett akaratmegnyilvánulás. A francia nemzetkoncepció tehát elsősorban abban különbözik a némettől, hogy individualista jellegű. Kialakítása főleg a francia forradalom idejére esik s amikor III. Napoleon e gondolatot tudatosan kifejezte, illetve kidolgoztatta, az első császárság hagyományaira hivatkozott. Már pedig I. Napoleon akkor a népek önrendelkezési jogának fogalmazásánál a XVIII. század francia intellektualizmusát elevenítette fel, amely annakidején az emberi jogok deklarálásában jutott kifejezésre, azokban a tételekben, amelyek a nemzetet tartották a szuverénitás hordozójának és úgy vélték, hogy ennek a szuverénitásnak kifejezője a „volonté générale”, a közakarat révén hozott törvény. A nemzetiségek, sőt az államok hovatartozásának eldöntése nem a területi elv, illetve a történeti hagyomány alapján, hanem a közakarat által történhetik, mondották a teoretikusok. Minthogy a XVIII. század francia műveltsége az egész kontinensen uralkodó volt, minthogy a francia forradalom a legszélesebb rétegeknek igért felszabadulást a gyűlölt zsarnokság alól, a francia forradalmárok számára ennek az elvnek hangsúlyozása eleinte alkalmas volt annak elérésére, hogy minél szélesebb rétegek csatlakozzanak területileg is a birodalomhoz. A régi diplomáciai szerződésekkel ellentétben dinamikus jellegű volt ez az elv, mert indokolta és megkönnyítette úgy a háborút, mint a forradalmi tevékenységet. 1792 Franciaországa tehát a XVIII. század intellektuális forradalmának a nemzeti érzést a nemzeti szuverénitással összekapcsoló elméleteire hivatkozik, amikor április 20-án kijelenti, hogy nem nemzetek, hanem királyok ellen harcol. November 19-én azt hirdeti a forradalom, hogy a királyok ellen küzd és hajlandó segítséget nyujtani minden népnek a maga szabadságharcában. A francia elmélet szerint tehát egy nemzet sem jogosult arra, hogy a másikat annak akarata ellenére meghódítsa, a francia gyakorlat azonban a népszavazás elvét a hamis népszavazások végrehajtásával hatalmi célra használta. Később azután Carnot és mások teljesen szakítottak az elvvel is. Carnot 1794-ben arra utasítja a forradalom vezetőit, hogy ne a népek önrendelkezési jogának ideológiájából, hanem a sztratégiai adottságokból induljanak ki hadjárataikban és hódításaikban.

Az események ugyanis csak kezdetben kedveztek a francia érdeknek, amely a XVIII. század irodalmi hatására, a francia kultúra erejére és a népjogok hirdetésének varázsára számíthatott. A népszavazások eleinte sikert hoztak, idővel azonban a néphangulat a franciák ellen fordult. Belgium annektálása után a népszavazások tulajdonképpen csupán ürügyet jelentenek a hódításra s bennük immár nem az elnyomott nemzetek csatlakozási vágya jut kifejezésre. Ilyen komédiának látszik az 1798-i rajnavidéki és a genfi szavazás. Kialakul a foglalások tervszerű technikája, a Köztársaság zavart kelt a svájci, az olasz városokban, sőt magában Rómában is, hogy ürügye legyen a bevonulásra. A század vége felé már ürügyre sincs szükség, nyiltan lépnek fel, a népek akaratával szemben akarják megvalósítani a hatalmas birodalmat. Bonaparte eleinte a természetes határok elméletéből indul ki, majd 1802 után visszatér a Bourbon hagyományhoz, amikor egybefoglalja a hódításra vonatkozó összes érveket és jogcímeket. A természetes határok elméletéhez csatlakozik a látszatra úgy, ahogy fenntartott enciklopédista elv a nemzetek szabad rendelkezési jogáról, majd a Bourbon-módszer, amely rokoni kapcsolatok révén bástyázza körül a dinasztikus hatalmat s megvalósítja a császári gondolatot. A hódító francia politika teljes összeomlásában szerepet játszik az, hogy a népek önrendelkezési jogára hivatkozó nemzeti elv összeütközésbe kerül a Bourbon hagyománnyal, vagyis a francia birodalomba erőszakolt nemzetek a hódítók ellen alkalmazhatják annak korábban sűrűn hangoztatott elveit…

Hogy jutott el ez az elmélet a forradalmi időktől a III. Napoleon által kifejtett szabatos meghatározásig? Az empire bukását követő évtizedekben két irány küzd a francia nemzeti elv kialakításáért. Az első az aktív közbelépés, a fegyveres felszabadítás iránya, a másik szellemi síkon, szellemi eszközökkel kíván hatni és rábírni a népeket arra, hogy a maguk érdekében a közös civilizációért küzdjenek. Az előbbi irányzat szellemi gyökereit a forradalom létfenntartási ösztöne ültette el. A francia forradalmi politikusok ébren akarták tartani az ú. n. jakobinus nacionalizmus lángját a nagyrészt kiképzetlen forradalmi csapatokban. A vezérek, főleg Napoleon, a világhódító lehetőség délibábját festik a katonák elé. E gondolatvilág a dicsőséges háborúkban résztvett tisztek és altisztek lelkében tovább él az ellenforradalom után is és lassanként irodalmi formát nyerve, közhangulattá válik. Az elnyomott népek felszabadítása, a francia dicsőség összefonódik itt a gyűlölt 1815-i békeszerződés megsemmisítésére irányuló törekvéssel. Ez az irány nyilatkozik meg a sajtóban, a politikusok egy részénél és a gyakran kellemetlen utcai tüntetésekben. E mozgalom az európai konzervatív diplomácia szemében félelmes erőnek tűnik a következő évtizedekben. A másik irány a béke jegyében, a francia polgári gondolat, az egyéniség és nemzet, valamint a nemzetek és az európai közösség összhangja, a civilizációs Európa-gondolat jelszava alatt nemesebb eszközökkel harcol, egy spirituális francia hegemónia érdekében, a nemzeti szenvedély beteges felfokozását elítélve, helyébe a civilizáció Európa képét iktatja. A nemzetek felszabadítása itt is szerepel, elsősorban azonban a nemzetek spontán tevékenységére, a vezetők diplomáciai képességeire épít. A francia hivatás Európa egységére ügyelve figyelmesen szemlélni az elnyomott népek életét, nemzeti megnyilatkozásaik szépségét és biztosítani, hogy a nemzetek akaratukat korlátozás nélkül kifejezhessék.

III. Napoleon nem tehette magáévá a jakobinus nacionalizmus szélsőséges elgondolásait és erőszakos módszereit, ha nem akarta uralmát a világháború veszélyének kitenni. Egyénisége nem a délceg katonáé, hanem a városi polgáré. Szerepe nem a katonai díszszemle, a hadmozdulat irányítása, hanem a diplomáciai tárgyalás a zöld asztal mellett. Azonban magáévá kellett tennie a nemzeti elv másik fogalmazását és sejtetnie kellett, hogy ennek tételei rendezik át Európát. Rendszerének lényeges új eleme, az önrendelkezés jogának érvényesítésével, a nemzetek felszabadításával összekapcsolni a francia polgári gondolat elgondolását az európai rendről. Ez az elképzelés a civilizáció gondolatán nyugszik s a béke, a jogrend és az együttműködés érdekében bizonyos belső korlátozást, józanságot követel. Ehhez azután III. Napoleon a maga részérői azt a következtetést fűzte, hogy az önrendelkezés jogának érvényesítése révén felszabaduló nemzetek, vagy terjeszkedő államok hálaérzetből alá fogják rendelni saját érdekeiket az Európa élén álló Franciaország küldetésének. E nemzetek vezető diplomatáitól azt várta, hogy hálából felszabadításukért, „rekompenzációként” Franciaország számára kedvező népszavazási lehetőségek megteremtésével mintegy ajándékot fognak átnyujtani. Ezzel tehát nemcsak azt a dinamikus diplomáciai elvet vélte megragadni, mely az 1815-ös szerződést biztosító, konzervatív hatalmak egységét megbonthatja, hanem azt hitte, hogy bizonyos területszerzéssel közvetlenül is kielégítheti a maga jakobinus nacionalista közvéleményét. A szélsőséges, világforradalomra törekvő francia réteg és annak mitosza számára különben is öccsét, Jeromos herceget tartotta készenlétben, a forradalmárokkal barátkozó, szocialista tanokat hirdető „vörös herceget”.

A császári diktatúra bukásának mélyebb oka kétségkívül e nemzeti elv hangoztatásában gyökerezik. A nemzeti elv korlátlan alkalmazása francia részről akkor lett volna indokolt, ha a nemzetek magukévá tették volna az Európa-gondolat francia felfogását, amely feltételezte a francia szupremáciát és számolt a nemzetek önkorlátozásával. E szerint Olaszországnak korlátozni kellett volna nemzeti törekvéseit, tekintettel III. Napoleonnak a francia katolicizmussal való kapcsolatára. Poroszországnak be kellett volna érnie az északnémetországi terjeszkedéssel, illetve vezető szerepét a német Bundban, német területek átengedésével kellett volna megfizetnie a franciáknak. Az új nemzetek tevékenységét azonban akár a faj, állam és határ azonosságát hirdető olasz elmélet fűtötte, akár az állami hatalomra törő Poroszország példája, sajátos belső erőik iránya határozta meg; az európai gondolatot nem alkalmazták az önkorlátozás olyan mértékével, mint Napoleon azt várta volna. Arra pedig, hogy nemzeti létük kifejlesztése érdekében a franciák számára területi kárpótlást nyujtsanak, egy pillanatig sem gondoltak. Ilyen körülmények között az olasz egységnek a Napoleon által óhajtott méreteken túllépő törekvései komoly belső konfliktusokat s a diktatúra egységesítésével szemben ellentéteket idéztek elő a francia társadalomban, ugyanakkor Bismarck Németországának aktivitását a francia állam összeomlását, Sedant készítette elő.