HETEDIK FEJEZET: BISMARCK ÉS A POROSZ REALIZMUS

Bismarck Ottó, a későbbi herceg és államkancellár, 1862-től porosz miniszterelnök, 1815 ápr. 1-én született, tehát az ifjabb nemzedék tagja, aki elméletet, vitát, küzdelmet a szerint irányított, amint azt a politikai realitás követelte. Idealista, de nem úgy, mint a negyvenes évek ifjú Németországa, mely az Eszméket akarta valósággá alakítani. Bismarck nem az elméletből indult ki, maga mondotta: a természet nagyobb hatással volt rá, mint a filozófiák. Vidéki úrnak született, lelke mélyén mindig az maradt, egyik későbbi feljegyzése szerint legszívesebben az erdők mélyébe vonult vissza és „a nagy városok és a civilizáció rossz illatától mindig távol akart maradni”. A forradalom idején is vidéki emberként viselkedett, elítélte a nyugati városi eszmék utánzását s a februári párizsi forradalom napját jellemezve írta: „e nap minket mindig arra fog emlékeztetni, milyen szembeszökő módon bukott meg Európa előtt a parlamentáris rendszer”.

A forradalom idején az események megadták a lehetőséget, hogy tevékeny egyéniségét a politikában érvényesíthesse. Résztvett az 1847-es egyesített Landstagon, ahol is természetesen a német jobbágyfelszabadítás és a nemesség földadómentességének megszüntetése ellen harcolt. Ellenezte azokat az intézkedéseket is, amelyeket a városi nyomor megszüntetése érdekében léptettek életbe. Személyében a vidék testesült meg, a vidéki ember, a falusi birtokos, aki a végtelen láthatár közepette, a fák, erdők, kastélyok környezetében másként látta a problémákat, mint a szociális és alkotmányos elméletektől vezetett városiak. A természet nagy nyugalma kölcsönzött lényének nyugalmat és fölényt a városi nyugtalansággal szemben s ugyancsak ez adott nagyvonalúságot tervei elgondolásában és olykor kicsinyességig menő kitartást és figyelmet, a nagy cél felé vezető részletekben. Egyéniségére jellemző módon arra gondol ebben az időben, hogy ellenforradalmat szervez, melyben a parasztokat a forradalmi főváros ellen vezeti és megmozdulásra bírja a hercegeket úgy, mint a generálisokat. Hogy ezek a törekvések nem sikerültek, az nem rajta mult. Erre hirtelen taktikát változtat, megragadja az egyetlen tényleges erőt, mely rendelkezésére áll, megszervezi a konzervatív pártot és a Kreutz-Zeitung hasábjain a közvéleményt is a cél szolgálatába állítva, heves támadásokat intéz a forradalom ellen.

Íme a realista államférfiú első megnyilatkozásai, sokkal jelentősebb azonban, hogy milyen szemléletet alakított ki e vidéki úr az államok életére, a nagy politika irányára vonatkozólag. Tekintélye egyre nő, amikor pártpolitikai tevékenysége, forradalom alatti magatartása elismeréseképen IV. Frigyes Vilmos őt küldi porosz követként a frankfurti Bundestagba. Pétervári, majd párizsi követsége után arra a magaslatra jut, ahol immár a német történelem egy jelentős korszakának fejlődését irányítja s amelyet ő maga úgy jellemez, hogy: 1866-ig porosz-német, 1870-ig német-európai, azután pedig világpolitikát folytattunk.

A vidéki úr a világba került, de a Bund s az európai diplomácia boszorkánykonyhájában is alapvető maradt elképzelése, mely a természet megfigyelése alapján a szakadatlan küzdelem törvényét tekinti léttörvénynek. A fák növekedésében, a vegetáció fejlődésében, a természet minden jelenségében azt látja, hogy a szervezetek belső erejük szerint növekszenek. A politikában az államok belső erejére figyel, az erő és hatalom képletéből indul ki diplomáciai kalkulusaiban. Közötte és III. Napoleon között itt a mélyebb ellentét, hogy III. Napoleon városi ember, előzőleg emigráns, forradalmak barátja, eszméket hirdet, ismeri a város szellemi életének világát, értékeli a demokrácia, a közvélemény jelentőségét. Az átalakulást elsősorban az egyének nagyobb csoportjának döntésétől várja, hisz a közakarat misztikumában s a népek önrendelkezési jogának észszerűségében. Mindezt összekapcsolja a maga Európa gondolatával, melyért áldozatokra, sőt háborúra is hajlandó. Bismarck szemében a demokrácia, a többség jelentéktelen tényező. A döntő az ország reális belső ereje. A természetben az erősebb győz, a nemzetek a maguk erejét érvényesítik. Leopold von Gerlachhoz intézett levelében, 1857-ben kifejti, hogy az államok politikai hatóereje a bennük megnyilvánuló természetes életérdek, melyet csupán kényszerűségi szempontból kell jogi, vagy érzelmi keretbe foglalni. Számára a porosz hatalmi érdek a döntő, azonban „ez is csupán annyira, amennyire a természetes létérdek megköveteli és az Istentől szándékolt viszonyok megengedik. Viharos ifjúság után Bismarck szemléletében felesége hatása alatt jelentkezik a vallásos kérdés, a magasabb érték felé vezető út, mint ahogy a francia gondolat a civilizációs Európa-fogalomba torkollik. Vallásosságában korlátozza tehát saját államának hatalmi ösztöneit. Nemzedékének kiválóbb tagjaival együtt abban jut el a magasabb harmóniához, mélyebb szintézishez, hogy az erő és az Isten gondolatát összefüggésbe hozza. Az állam törekvéseit az Istentől kitűzött fejlődésbe akarja bekapcsolni.

Mint ahogy a német történetírás már ekkor jelentkező nagy mestere, Ranke, azt kutatja a történésben, a történetírás reális eszközeivel, miként jelentkezik Isten a különböző államok tevékenységében, úgy Bismarck ezt az elvet a jelenben alkalmazva ügyel arra, hogy politikája ne haladja túl a gondviselés által megszabott történeti, földrajzi és érdekszabta határokat. Poroszország hatalmi érdekeit érvényesíteni porosz gondolat. Azonban csupán annyira, amennyire a természetes létérdek megköveteli és az Istentől szándékozott hatalmi viszonyok megengedik. „Azon fáradoztam, hogy Poroszország politikáját úgy irányítsam, mint ahogy történelmi sajátossága, fejlődése szerint az isteni gondviselés számomra előírta…” A németség nagy korszaka tehát a realitás és az Isten összekapcsolásával alakult ki, ilyen szintézisre hajlamos realisták valósították meg a politikában a német egységet és kultúrában azt a helyzetet, melyben a németség a szellemi életben ideig-óráig vezetőszerepre emelkedett, hogy amikor az erő, a valóság és a méltányosság magasabb összhangját megbontva útjáról letért, az elkerülhetetlen katasztrófába rohanjon.

A diplomácia, a katonai erő és a politika önmagában még nem lett volna elegendő a nagy feladat végrehajtására, ha ugyanakkor a német társadalom nem tisztul meg a reális tartalom nélküli álmodozás, a zavaros eszmék megvalósításának ábrándjától, mert nemcsak a vezető egyéniségek, nemcsak Bismarck, Moltke, vagy Ranke jutott el az új realizmus szellemiségéhez, hanem a társadalom jórésze ránevelődött a reális szemléletre az alapvető nemzeti elvek kérdésében. Ha a közhangulat nem változott volna meg, a nagy egyéniségek a légüres térben nem valósíthatták volna meg céljukat.

A negyvennyolcas forradalmi mozgalom, melyben az ifjú Németország elvont és ködös eszméit akarta a valóságba átültetni, megbukott, mert a forradalom megsemmisítette a reális erőket s ugyanakkor gyengének bizonyult az európai realitással, az ellenséges külföldi diplomáciával szemben. A csalódás ez esetben reakcióra vezetett, az eszme megvalósítása nem sikerült, a polgárság és a szellemi emberek egyrésze elfordult a szellemtől, az anyag felé, az eszméktől a vak és korlátlan akarat irányába. Ez a kezdetleges reakció a materializmus terjedésében fejeződik ki. 1854-ben jelenik meg Büchner „Kraft und Stoff” című munkája s vele együtt Moleschott és Vogt népszerűsítik a materializmust. Vogt a metafizikai beállítású ember helyett a majommal rokonságban álló emberről, a kétlábú lényről értekezik. Büchner és Moleschott tudományos ízű ponyvairodalma a gondolkozás és az emberi szervezet foszforfogyasztása közötti összefüggést tárgyalja… A materialista felfogás a polgárság egy részének szellemi tápláléka lesz, s ugyanakkor sokan elfogadják Schopenhauer mélyebb életfilozófiáját, amely az eszme, a világszellem, vagy a polgári erkölcs uralmával szemben a korlátlan érvényesülésre törekvő, féktelen akaratot állítja előtérbe. Az 1818-ban megjelent „Die Welt als Wille und Vorstellung” lapjain a polgári lét alapját képező racionalizmussal szemben életfilozófia jelentkezik, ám a romantikával szemben nem a történeti multban, a „nemzetiben” kifejezésre jutó életet ragadja meg a szerző, nem is az abszolút szellemet, hanem a szenvedély és akarat világát helyezi előtérbe. Ez a filozófia bizonyos mértékig a forradalom tanulságai nyomán keletkezett légkörben terjed el, amikor egyesek a reakció győzelmében a könyörtelen ellenforradalmi akarat diadalát látták. Mindenesetre Schopenhauer a XIX. sz. első feléből való Akarat metafizikája, mélyebb filozófiai szintézis, mégis „metafizikai kísérlet” a materializmus üres metafizikaellenességével szemben.

A realista irodalom terén is kialakul a kettősség. A divatos irodalom egyik részének gesztusa egyszerű polgári reakció; a nyárspolgári ízlés kielégítése az irodalomban. Vannak viszont, akik mélyebben eltűnődnek a megelőző évtizedek eszményei fölött, más stílusban. Freytag (1816–1895) realizmusának lényege, hogy elődeinek szubjektív romantikus élménykeresésével, vagy mesterséges álobjektivizmusával szemben a mindennapi élet, a polgári kor hű képét kívánja adni. A „Soll und Haben” a kereskedőt dícséri, vagy a szorgalmas, hűséges, polgári erényekkel ékes, hétköznapi emberekkel foglalkozik. Otto Ludwig (1813–1865) írói jelszava: „a népet munkája közben felkeresni és leírni”. Ő is a polgárság kedvenc írója, azé a polgárságé, amely a fantasztikus álmodozások, irodalmi törekvések helyett életcélját és boldogulását az ipar és kereskedelem, szóval a polgári munka keretében találja meg. E divatos írókon túl, az irodalom magasabb szemlélete azokban jelentkezik, akik a megelőző kor értékeit, problémáit nem felejtik el s olykor erősen realisztikus ábrázolási móddal, a stílussal hozzák közel egy problémagazdag kor szépségeit egy problémaszegény polgári korszakhoz. Legnagyobb egyéniségük Hebbel (1813–1863), aki Hegel elméletével megegyező módon a világszellem és az egyéniség összeütközésében találja meg az igazi tragikumot. Drámáiban az egyént a világtörténés döntő pillanataiban ábrázolja, tehát munkájában az igazi „realizáló” jellegzetes folyamata nyilvánul, amikor bemutatja, mint ütközik össze az egyén, a modern világ értéke, az előző korszak nagy metafizikai képletével, a világszellemmel.

Az új realizmus kettőssége a képzőművészet terén is jelentkezik, egyes festők kicsinyes buzgósággal mutatják be a természet részleteit, mintha a realizmus a részletek pontos másolását jelentené. Kaulbach és Piloty történeti iskolája viszont az eseményeket, a döntő ütközeteket és drámai pillanatot akarja hatalmas vásznain megörökíteni, a részletek realista kidolgozásával.

A pillanat követelte egyszerű reakció és a mélyebb, a mult értékeihez visszanyúló realizmus kettőssége megnyilvánul a német történetszemléletben, amely a mult ábrázolásával, a tradíciók kiválasztásával döntő hatást gyakorolhat nemzetek jellemére. A XIX. században, amikor a cselekvés a szellemi emberek hatásától elválaszthatatlan, minden nagy történelmi mozgalom mögött megláthatjuk annak történtszemléleti hátterét. Mennyit megőrzött a francia szellem az előző kor francia missziós történetfelfogásából, mennyire azonosította a polgári civilizációt a francia szellemmel! Mennyire visszatükröződik a század elejének elvont eszmevilága Hegel történetfelfogásában, mely a germánság számára tűz ki világtörténelmi feladatot. Milyen döntő a szláv történetkonstrukció a szláv népek ébredésére. A német realizmus említett kettőssége, Ranke mélységes történetfelfogása és Treitschke primitív nemzeti történeti felfogása között oszlik meg. Az első a világtörténelem lényegének mély értelmezésével lesz mélyebb értelemben a németség nevelőjévé, Treitschke viszont a maga szélsőséges porosz felfogásával immár csupán egyszerű visszahatás az előző kor nagynémet, vagy túlságosan metafizikai történeti beállításával szemben. Ez utóbbi történetfelfogás az erejében növekvő, a maga gazdasági terjeszkedése szempontjából korlátokat nem ismerő németség nemzeti hitvallása lett, a kor nemesebb jellemeire azonban alakítólag hatott Ranke európai szemlélete.

A realizmusnak ebben a légkörében, a nagy porosz realista Bismarck személyes tevékenységével alakul ki a német egység. Gerlach iránya már megbukott, a porosz király azonban egyelőre nem fogadja el Bismarck érdekpolitikájának szempontjait. Bismarck ugyanis elvi szempontoktól függetlenül szemléli III. Napoleon tevékenységét, amikor a nemzeti gondolat modern fogalmazásával a porosz érdekpolitikának megfelelő erőt vezet be a diplomáciába. III. Napoleon 1850-ben kifejti a porosz követnek, hogy a két országnak „ugyanaz a kultúrája, ugyanaz az eszménye, már mint a felvilágosodott liberalizmus és ugyanaz az érdeke: egyesíteni a népet, egységessé tenni a nemzetet, egyesíteni fajokat.” Bismarck, aki Frankfurtban megismerkedett a diplomácia eszközeivel, látta Poroszország és Ausztria szüntelen versengését és mindent elkövetett, hogy hazájának reális erejét növelje, erősítse hadseregét, szaporítsa szövetségeseit a Bundban és kedvezőbbé tegye a helyzetét a Zollverein révén. 1859-ben meg akarta ragadni a porosz-francia szövetség nagyszerű lehetőségét, annál is inkább, mert a Franciaországgal való diplomáciai együttműködés akkor már összeegyeztethető volt az orosz barátsággal. A gerlachi formula a konzervatív hatalmak együttműködéséről ebben az időben már tartalom nélküli forma lett. A porosz király azonban egyelőre nem tette magáévá Bismarck elgondolását, sőt annyira meggyűlölte, hogy még 1862 szeptember 19-én is azt mondotta fiának, hogy „ezt az embert, ki Franciaország barátja, nem fogom miniszterré kinevezni.” Erre azonban mégis kénytelen volt s attól kezdve Bismarck vasakarata uralkodott a német diplomácián s ez a vasakarat egészen az osztrák-porosz szakításig merészkedett. Ausztria tevékenysége ebben az időben már veszélyes mérveket öltött, hiszen Ferenc József a februári pátenssel liberális német nemzeti irányban tüntetett és a Bundreform gondolatát hangoztatta. Bismarck látja, hogy az idő alkalmatlan arra, hogy Poroszország Ausztria reformtörekvéseivel sokáig sikeresen szembehelyezkedhessék. A porosz erőforrások teljes jelentőségét még nem ismeri, a diplomáciai helyzet kedvező lehet Ausztria szempontjából és veszélyes Poroszországra. „Le kell vezetni” tehát Ausztria aktivitását, pillanatnyilag más irányt kell adni a fejleményeknek, erre pedig Schleswig-Holstein kérdése alkalmas. A dánokkal szemben megindított tevékenység módot adhat arra, hogy megismerje a porosz hadsereg, mint az eljövendő háborús megoldás eszközének teljesítményét. Bismarck zsenialitása olyan helyzetet teremt, melyben mintha a porosz-osztrák dualisztikus megoldás régi fényében ragyogna: Ausztria és Poroszország közös vállalatba kezd, melynek sikere után úgy látszik, hogy a német Bund régi berendezkedése fenntartható. A dán kérdést a nemzetiségi szempont mérgesíti el és Bismarck diplomáciája tűzi napirendre. A két hercegségben két különböző nép él, a holsteiniek javarésze német, Schleswig lakosai viszont dánok. A nemzeti gondolat megerősödése idején e kérdésben a kopenhágai politikai pártok állásfoglalása megoszlik. Az eiderdánok be akarják kebelezni a hercegséget, ugyanakkor amikor a germán történetírás lelkesítő hatása és a nemzeti érzés fellángolása alatt Holsteinben egyre erősödik a germán öntudat. Az eiderdánok jelentékenyen megerősödnek a politikában s 1848 februárjában VII. Frigyes közös alkotmányt ad az uralma alatt álló összes területek számára. Az 1850 július 2-i békében a porosz király megegyezik a dán királlyal abban, hogy a dán király a maga egységesítő törekvéseit Holsteinben is végrehajthatja. A holsteiniek ellenállása sikertelen marad, a cár támogatását élvező dánok elérik, hogy az 1852 május 8-i londoni jegyzőkönyvben az összes európai nagyhatalmak biztosítják a dán monarchia egységes és oszthatatlan területének sértetlenségét. Ugyane szerződés elismeri Glücksburg Keresztély herceg trónöröklési jogát is. Holstein mellett a dánok Schleswigre is ki akarják terjeszteni a hatalmukat, e törekvés azonban a német Bund ellenállásán meghiúsul, majd ismét jelentkezik 1863-ban, amikor a március 30-i pátens egyesíteni akarja Schleswiget Dániával. VII. Frigyes meghal, mielőtt az egyesítést megvalósíthatná, az új király, IX. Keresztély, azonban érvényt akar szerezni a törvénynek. A német Bund mozgósít s közben az ifjú Augustenburg Frigyes megtámadja a londoni szerződést, mert véleménye szerint atyjának nem állt jogában az ő nevében lemondani a trónról. Holstein az új királyt nem ismerte el, hanem a népszerű fiatal Augustenburgi herceg mellé állt. Bismarck ekkor Ausztriával egyetértésben, ultimátumban követelte Dániától a németellenes alkotmány visszavonását. A dánok elutasították az angol-orosz közvetítési kísérletet s a háború kitört. A dánok vereséget szenvedtek s az 1864 október 30-i bécsi béke általánosságban kimondotta, hogy a dán király Schleswig-Holstein és Lauenburgra vonatkozó jogairól Ausztria császára és Poroszország királya javára lemond. A hadjáratban Moltke haditerve szerint három német hadsereg vonult fel, 60.000 emberrel s az egyik német hadsereg Ferenc József katonáiból állott. A helgolandi tengeri ütközetben Tegethoff megmutatta az osztrák flotta képességét és saját vezéri hivatottságát. A győztes háború után osztozni kellett volna s a gasteini megegyezés Poroszország és Ausztria között pillanatnyilag elhalasztotta a két vetélytárs küzdelmének kirobbanását. E szerint Schleswig Poroszországhoz, Holstein Ausztriához tartozik, Lauenburgot a porosz korona vásárolja meg. Ausztria kénytelen volt e megoldást a belpolitikai nehézségek miatt elfogadni s a német középállamok előtt nyilvánvalóvá lett Ausztria gyengesége. Bismarck immár tisztába jön a porosz erővel, már nem lát akadályt és tudatosan előkészíti a döntést. 1866 február 28-án koronatanácson követeli Ausztria ellenében a preventív háború elrendelését, hiszen a döntésnek be kell következnie s az idő erre alkalmas. Bismarck politikája egy évvel előbb még békés volt, a diplomáciai helyzet azonban közben számára kedvezően alakult, az olaszokkal szerződést kötött, mely szerint a Poroszország és Ausztria között kitörő háború esetén az olaszok is megtámadják Ausztriát. Egyedül III. Napoleon részéről fenyegetett a veszély, hogy a császár alkalmat talál a német ügyekbe való beavatkozásra. Bismarck francia nyelvterület megszerzésére akarta ösztönözni III. Napoleont, aki viszont Poroszországtól várt területi kárpótlást. Bismarck már arra gondolt, hogy Luxemburg átengedésével kötelezi le a franciákat, e terv azonban nem sikerült. A francia császár hosszú háborúra számított, mely Poroszországot kimeríti s így alkalmat ad az eredményes beavatkozásra. Ezzel szemben Bismarck már 1865 júliusában kijelentette a bajor miniszterelnöknek: „egy döntő ütközet és Poroszország abban a helyzetben lesz, hogy feltételeket diktáljon”. Az Olaszországgal kötött szövetség szakítást jelentett a Bund szellemével, hiszen Poroszország külföldi hatalommal szövetkezett a Bund egyik tagjával szemben. A kihívást Bismarck folytatta, amikor a frankfurti Bundestagon a német nemzetgyűlés összehívását az általános, egyenlő és titkos választójog alapján követelte. 1849 szelleme tért vissza, amikor Bismarck 1866 május 11-én tovább színezte az eljövendő választójogot. A porosz király e javaslatokat forradalmi jellegűeknek minősítette, amiben igaza is volt, hiszen ez a felülről jövő forradalom ideje volt, a német állam megvalósítása érdekében. Az általános választójog elvére való hivatkozás egyszersmind kitűnő ütőkártyául bizonyult a francia beavatkozási tervekkel szemben. Bismarck tehát a korszerű elveket játssza ki, kacérkodik a demokráciával, sőt a forradalommal, ügynököket foglalkoztat, akik lázadást szítanak Ausztria ellen s a magyar forradalmárokkal kerül kapcsolatba. A terv Németországban nem sok rokonszenvvel találkozik, a katonai döntés lehetősége azonban megérik.

Miközben az események a fegyveres összeütközés felé haladnak, a bécsi udvar most már sürgősen mindent megtesz az osztrák-magyar kiegyezés megvalósítására. A magyar társadalom passzív ellenállása, Deák Ferenc gyakorlati bölcsesége, kétségtelenné teszi, hogy az ellentéteket csak kiegyezéssel lehet megszüntetni. Rechberg helyére Mensdorff gróf kerül, 1865 július 30-án pedig Schmerling is átadja helyét Belcredinek. A magyar társadalom ellenállása elérkezett a végső határig s a Kossuth-féle Duna-konföderációs terv kipattanása 1862-ben, megerősítette a realista irányzatot, amely már régóta látta, hogy a nemzetiségi kérdés az Ausztriával való kiegyezést helyezi előtérbe. A külső események során Ferenc József magyarországi látogatása említésreméltó, még jelentősebb Deák Ferenc hosszabb tárgyalása az osztrák vezető körökkel, a Lustkandllal folytatott közjogi vita után. Schmerling bukása után összeül a magyar országgyűlés 1865 december 14-én, a porosz-osztrák háború alatt az ülések szünetelnek. Königgrätz után azonban hamarosan létrejön a megegyezés, melynek eszméit és körülményeit más helyütt jellemezzük. A katonai akciók lefolyását a katonai tudomány fejlődését tárgyaló részben láthatjuk, tanui leszünk annak, hogyan vesztette el Ausztria a háborút Poroszországgal szemben, hogyan kötötték meg 1866 július 22-én a fegyverszünetet. Bismarck realizmusa, messziretekintő bölcsesége a háború után jelentkezik ismét, amikor nem tart igényt osztrák területre és beéri azzal, hogy Ausztria tudomásul vegye az Északnémet Bund megalakítását, a poroszok északnémet terjeszkedését és engedjen a schleswig-holsteini kérdésben. Ausztria tehát Velence elvesztésével nagyobb veszteségek nélkül köthetett békét, a német Bund ügyeinek intézéséből azonban kiszorult. Bismarck néhány nap alatt megvalósította az Északnémet Bund alkotmányát, mely egyesítette a Majnától északra fekvő államokat Poroszország vezetése alatt. A félelmetes osztrák vetélytárs immár nem fenyegetett, Bismarck minden erejét a megmaradt ellenfél, az 1866-os háború igazi vesztese, III. Napoleon ellen fordíthatta. A franciák császára látta, hogy a német egység félelmes arányokban bontakozik ki, területi kárpótlásról szó sem lehet. A porosz-francia összeütközés küszöbön áll.