NYOLCADIK FEJEZET: A NÉMET EGYSÉG BEFEJEZÉSE – DIPLOMÁCIAI ELŐJÁTÉK

Bismarck nagy terveinek utolsó akadálya Franciaország volt. A párizsi hangulat 1860 után lehetetlenné tette, hogy III. Napoleon viszonya a poroszokkal megjavuljon. Bismarck kitűnően ismerte a diplomáciai helyzet összes lehetőségeit és tudta, hogy a német egységet csak háború árán valósíthatja meg. Ez a bizonyosság fokozott mértékben sarkalta a hadsereg fejlesztésére. III. Napoleon a német egység kérdésében nem folytatott következetes politikát. A francia diplomácia meglehetősen határozatlan, egyszer merevebb, egyszer engedékenyebb. Bismarckkal folytatott megbeszélése alkalmával a császár kezdetben ezt javasolta, terjeszkedjék Poroszország Észak-Németországban, annektálja Hannovert, Holsteint és a Hansa-városokat és ennek ellenében a maga részére csupán kisebb határkiigazításra tartott igényt. Ezt az álláspontját a forradalmi évek tapasztalatai sugalmazták. Azt hitte, hogy Poroszország terjeszkedése az osztrák–porosz ellentét kirobbanására vezet, a porosz nacionalizmus Ausztriában ellenállásra fog találni s az ily módon meggyengülő Németország megérik a beavatkozásra.

A francia diplomácia következetlenségére jellemző, hogy egyszer Bajorország, máskor Ausztria barátságát keresi, majd pedig Poroszországgal kacérkodik. Ezzel szemben Bismarck céltudatosan tör a német egység megvalósítása felé. Egész diplomáciai munkásságára rávilágít híres megkülönböztetése „az érdekek” és a „létfeltételek” kérdései között. Az első állandó diplomáciai tárgyalások anyagául szolgálhat s a vezető diplomatának szükségtelen túlhaladnia ezeken a tárgyalásokon. Egészen más a helyzet a lényeges kérdéseknél, a nagy nemzeti problémáknál, melyeknél a diplomáciai küzdelem csupán előjáték, a megvalósítás érdekében azonban mindig készen kell állni a fegyveres beavatkozásra, az erőszakos döntésre. A német egység útjában álló francia magatartás a német nemzet létfeltételeit érintő akadály volt, melyet Bismarck végül háború útján gondolt elhárítani.

A kancellár vaskövetkezetességgel haladt a maga útján, ugyanakkor, amikor Franciaországban a hadseregreform a kamara ellenállásán megbukott s mikor Franciaországban általános volt az elégedetlenség a császár uralmával, a sajtó egy része nevetségessé teszi III. Napoleont. Úgy látszik mégis, mintha ebben az időben a francia belpolitikában és a világ külpolitikájában a béketörekvések diadalmaskodnának. Az 1869-i választások után, amikor az ellenzék a szavazatok majdnem 50%-át elnyerte, 1870 januárjában III. Napoleon Olliviert nevezi ki miniszterelnökké, aki Lord Clandol közvetítésével a fegyverkezés csökkentéséről kezd Bismarckkal tárgyalni. Ollivier véleménye szerint nem szabad fegyverrel megakadályozni a német egység kialakulását. Békés szándékai ellenére az események feltartóztathatatlanul a háború felé vezetnek. Az izzásig hevített francia közvélemény már nem bírta el a spanyol kérdés teherpróbáját, hanem kirobbanással fenyegetett. Vitás, hogy Bismarck eredetileg háborús okot akart-e teremteni abból a konfliktusból, mely a spanyol trónkérdésben felmerült. Spanyolországban ugyanis a Bourbon-családból származó Izabella királynő 1868-ban történt elűzése után a portugálokkal való perszonális unió terve meghiusulván, Hohenzollern Lipót herceg királyságára gondoltak, kinek felesége egy portugál hercegnő volt. Az mindenesetre tény, hogy Bismarck Franciaországot presztizsében, katonai és diplomáciai helyzetében gyengíteni akarta azzal, hogy „német királyt” helyez Spanyolország trónjára.

Ugyanakkor azonban a francia hadügyminiszter – Gramont kétségenkívül szélsőséges presztizspolitikát folytatott. Bismarck a francia tárgyalások ellensúlyozására meg akarta valósítani a spanyol-német szövetséget, azzal a céllal, hogy a spanyol piacot megnyissa a német áruk előtt. Ezért támogatja ő 1780 június elején a Hohenzollern-tervet. Magatartásának megváltozásában a májusi francia népszavazás eredménye befolyásolta. Miután Hohenzollern Lipót trónjelöltségét a porosz király is támogatta, a herceg 1870 július 2-án elfogadta a jelölést. Ennek híre másnap hihetetlen izgalmat keltett Párizsban, hiszen egy „német király” Spanyolország trónján két tűz közé juttatná Franciaországot.

Hogy a szenvedély kitörését sikerül-e megakadályozni, kérdéses volt; Gramont herceg francia külügyminiszter július 6-i parlamenti beszéde semmiesetre sem járult hozzá az izgalom lecsendesítéséhez, amikor a helyett, hogy a porosz politika visszavonulását megkönnyítette volna, megfenyegette annak irányítóit. Benedetti berlini francia követ feladata volt rábírni a porosz királyt a jelölés elejtésére. A francia hisztéria attól tartott, hogy a német világuralom immár mindenfelől fenyegetni fogja, ha a terv megvalósul, Hohenzollern Lipót ugyanis a Romániában trónra emelt Károly király fivére volt. A porosz hatalom növekedését látták a herceg trónigényében s ezt a feltevést megerősítette az a körülmény, hogy a madridi francia követtel július 2-án oly módon közölték a hírt, hogy ebből félreértések származhattak. Ebből a hangulatból érthető, hogy a franciák erősen poroszellenesek, szakítanak utolsó percben az ideológiákkal s le akarják törni a porosz ambiciókat. Július 8-án a „Moniteur” azt írta, hogy immár nem elég ha a poroszok lemondanak a spanyol trónról, hanem a béke biztosítására követelni kell a délnémet államok függetlenségét, Mainz erődítményének kiürítését és a Majnától délre minden katonai tevékenység beszüntetését. Benedetti, a berlini francia követ volt megbízva azzal, hogy a porosz királlyal tárgyaljon. Július 8-án az Emsben nyaraló I. Vilmos után utazott, kivel július 8-án közölte megbizatását. A király panaszkodott, hogy Gramont beszéde megnehezíti az ügy likvidálását, Lipót hercegtől mindenesetre híreket vár. Minthogy Lipót herceg Tirolban nem volt hamarosan elérhető, helyette atyja jelentette ki, hogy lemond a trónigényről. A július 12-én érkezett hírt azonnal közölték Párizzsal és Madriddal. A porosz király azonban már előző nap elmondotta Benedettinek, hogy követet küldött a herceghez, azzal a kívánsággal, hogy vonja vissza igényét, a döntés tehát minden percben várható. Amikor a kedvező döntés híre a párizsi spanyol követ révén Ollivierhez eljutott, a francia miniszterelnök örömmel mondotta: „Megvan a béke”. A francia sajtó türelmetlensége azonban már nem elégedett meg ezzel, hanem garanciát követelt arra, hogy az eset nem fog megismétlődni, ezt az elvet pedig egy interpellációra adott válaszában Gramont is magáévá tette. A császár beleegyezésével tehát július 12-én új utasításokat adtak Benedettinek. A francia kívánság az, hogy a porosz király biztosítsa a sajtó útján a franciákat arról, hogy a jelölés megújítását nem fogja megengedni. Az újabb francia követelést július 13-án Benedetti az ügy sürgősségére való tekintettel, közölte az utcán sétáló porosz királlyal. A király a kívánságot visszautasította: „Ez az ügy túl nagy gondokat okozott nekem ahhoz, semhogy kísértésbe jöjjek felújítását megengedni, viszont lehetetlen számomra oly messzire menni, mint azt ön óhajtja”. Miután a legbékésebben elváltak, délfelé a király Benedettihez küldte adjutánsát, azzal, hogy Sigmaringenből megérkezett az értesítés a herceg lemondásáról. Ezt azzal közölte a király, hogy az ügyet immár elintézettnek tekinti.

Ilyen körülmények között a francia garanciakövetelés fenntartása most már a háborút jelenthette volna, ha Bismarck nem is avatkozik az ügybe. Minthogy a francia minisztertanács változatlanul fenntartotta a követelést, a háború elvben valószínű volt. Ettől függetlenül Bismarck ismét bekapcsolódva az ügybe, később a háború előidézésén fáradozva, Gramont beszédére még igen higgadtan reagált. A Varzinban nyaraló Bismarck, megismerve a szöveget, a külügyminisztériumhoz intézett utasításában elutasítja azt a lehetőséget, hogy parlamenti beszédek miatt külügyi reklamációk történjenek, a sajtó azonban goromba lehet. Július 12-én abban a hiszemben hagyta el nyaralóját, hogy a háború elkerülhetetlen. Amikor Berlinbe érkezett, csalódás érte, mert a külügyminisztériumban értesült a király tanácskozásáról Benedettivel. Július 12-én este Moltkevel és Roonnal együtt tanácskoztak, amikor megtudták, hogy a porosz király meghátrált a spanyol trón kérdésében. Másnap ugyancsak együtt vacsoráztak. Bismarck kijelentette, hogy lemond, a katonák sajnálták, hogy ebben nem követhetik. Vacsora közben bontotta fel Bismarck az Emsben 13-án 3 óra 50 perckor feladott táviratot, melyben a király a történteket közölte.

Amikor Bismarck a sürgönyt felolvasta, Roon és Moltke még jobban elkomorodik és elfordul az ételtől. Bismarck azonban megérzi, hogy ez a sürgöny olyan lehetőséget nyujt, mellyel az elvesztett diplomáciai játszmát meg lehet nyerni, azaz Poroszország erejét és méltóságának megtépázását, a spanyol visszavonulás hatását csökkenteni lehet. Rendkívüli kiadásban közli, tetszése szerint összeállított szövegben, az emsi sürgönyt s ezáltal Poroszország veresége Franciaország vereségévé alakul át. A publikáció így hangzik: Miután a Hohenzollern hercegek lemondásáról szóló közléseket a spanyol királyi kormány hivatalosan közölte a francia kormánnyal, a francia követ Emsben azt a követelést támasztotta Őfelségével, a királlyal szemben, hatalmazza fel őt arra, hogy Párizsba sürgönyt küldjön, melyben a király Őfelsége önmagát a jövőre vonatkozólag is kötelezi arra, hogy sohasem fogja jóváhagyni a Hohenzollernek esetleges újabb jelöltségét. Őfelsége a király nem volt hajlandó ismét fogadni a francia követet és adjutánsa által kiüzent, hogy Őfelségének a követ számára nincs több közölni valója. A sürgöny július 14-én vált ismertté Németországban, ugyanazon a napon, amikor reggel 9 órakor a párizsi minisztertanács elhalasztotta a tartalékosok behívását… 14-ről 15-re virradó éjjel ismét összeült a párizsi minisztertanács, melyben a külügyminiszter közölte, hogy a németek Benedetti elutasítását az európai udvarok tudomására hozták. Éjfélkor a francia hadsereget mozgósították. Másnap a döntő koronatanács és a törvényhozó testület két fontos ülése következett. Az emsi sürgöny Párizsban is ismertté vált, míg a főváros hangulata változatlanul háborús maradt, a prefektusok jelentései szerint a vidék egyáltalán nem volt harcias. Július 19-én a franciák mégis hadat üzentek, miután a porosz király már július 15-én kiadta a mozgósítási rendeletet!

Bismarck elérte célját s immár csak annyi maradt hátra, hogy a diplomáciai légkört minél kedvezőbbé hangolja a poroszok számára. A porosz-francia konfliktus ugyanis német vonatkozásban nem volna érthető, ha csupán a júliusi napok eseményeit tekintjük. Az összeütközés előjelei sokkal régebben jelentkeztek s 1866-tól kezdve a helyzet változatlanul fenyegető. A két ellenfél tulajdonképpen már 1866-ban szakított egymással, amikor Napoleon a semlegességért, illetve a Bund reformjának tudomásulvételéért, ellenszolgáltatásokat kért. E borravaló-politika nemcsak Bismarck ellenállása folytán, hanem III. Napoleon különös diplomáciai módszerei miatt sem vezetett sikerre. A császár 1866 nyarán Benedettit a német vezérkarhoz küldötte, különböző követelésekkel. Közben azonban III. Napoleon júliusban külügyminisztere tudta nélkül beleegyezett a porosz kívánságokba, ily módon nevetségessé téve Benedettit. A végén a császár Benedetti útján már csupán a Rajna balpartját követelte Mainzig. Bismarck ezt a kívánságot azzal utasította vissza, hogy német területről nem mondhat le, kívánjon a császár más kompenzációt. Benedetti Párizsból azt az utasítást kapja, hogy kérje a saarvidéki városokat és Luxemburgot, vagy ha ez lehetetlen volna, Belgiumot. Bismarck ezt a kívánságot írásban kérte a franciáktól, a nélkül, hogy eszeágában lett volna a kérést teljesíteni, azzal a szándékkal, hogy adandó alkalommal a Belgiumra vonatkozó kívánságot az angol közvélemény megnyerésére használja ki. A hollandok és poroszok ellenállásán a luxemburgi terv is megbukott, e helyett angol javaslatra csupán Luxemburg semlegességét mondották ki 1867 májusában, ez volt az egyetlen kárpótlás, melyet Franciaország akkor elnyert. Később, 1870-ben Napoleon belgiumi tervét Bismarck közölte, amivel az angol közvéleményt maga mellé hangolta.

A háború diplomáciai történeti előzményeihez tartoznak azok a tárgyalások is, amelyek a francia–osztrák–olasz szövetség megkötésére irányultak. A tárgyalások nem vezettek eredményre s így megszűnt az egyetlen lehetőség, amely Bismarckot a háborútól visszatartotta volna. Az osztrák-francia diplomáciai együttműködés, vagyis annak biztosítása, hogy Franciaország szövetségest szerezzen rajnai politikája számára, a keleti kérdésben nyujtott bizonyos lehetőségeket. A Balkán helyzete rendkívül bonyolult volt, s a keresztény nemzetek függetlenségi mozgalma állandó veszélyt jelenthetett. Kialakulhatott volna olyan helyzet tehát, hogy Franciaország a keleti kérdésben megegyezik Ausztriával. Ez a fenyegető veszély a porosz-orosz szövetséget még jobban megerősítette. 1866 után Bismarck kíméletesen bánt Ausztriával és ügyelt arra, hogy a háború ne robbanjon ki a keleti kérdés miatt. Mérséklő befolyását latba vetette Oroszországgal szemben, mert sokkal kedvezőtlenebb lett volna számára, ha Franciaországgal a keleti kérdésben kitört konfliktus miatt kerül háborúba. Bismarck helyzete nem volt könnyű, amikor a két vetélytárs, Anglia és Oroszország, valamint a két Balkánon érdekelt hatalom, Ausztria és Oroszország, között kellett egyensúlyoznia. Königgrätz óta szoros barátságra törekedett Ausztriával, bár az oroszok féltékenyen figyelték magatartását, mert ez a barátság balkáni terveiket keresztezte, más szövetségest, mint Porosz-, illetve Németországot, mégsem kereshettek. Ausztriában felülkerekedett a Bismarck-ellenes irányzat s 1867 után Beust abban reménykedett, hogy szövetséget tud kiépíteni Franciaországgal és Itáliával. E koalició réme 1867 és 1870 között állandóan fenyegetett, a koalició mégsem jött létre.

A német egység kialakításában ismét a fegyverek döntenek.