KILENCEDIK FEJEZET: A SZTRATÉGIA FEJLŐDÉSE ÉS A HÁBORÚK

Az újkori sztratégia érvényesülése általában a nyugati szellem fejlődő racionalizmusával együtt jelentkezik. A XVI. század újítja fel a hadvezetés antik hagyományát, hogy ettől kezdve a háborúk folyamán a tervszerű, racionális hadvezetés döntő jelentősége egyre fokozódjék egészen napjainkig. A sztratégia érvényesítése a XVI. századtól kezdve állandóan szem előtt tartott követelmény, a hadvezetés belső tartalma, célkitűzése azonban a XIX. század elején – a forradalmi és főleg a napoleoni háborúk korában – lényegében átalakul. A sztratégia folyamatos fejlődése során tehát két korszakot különböztethetünk meg, az első mintegy háromszáz esztendőt ölel fel, a második az utolsó száz év történetén vonul végig s ez utóbbi a közlekedés, a technika szinte beláthatatlan fejlődésével kapcsolatos. 100 évvel ezelőtt köszönt be a nagy változás, amikor az eddigi nagy hagyományt, a Cunctatorok, Montecuccolik és Lotharingiai Károlyok fárasztó, felmorzsoló sztratégiáját, a szárazföldön is felváltja a megsemmisítéssel döntésre törekvő, támadószellemű irányzat.

A katonai irodalom szinte hiánytalanul mutat rá a hadvezetés módjának változásával összefüggő okokra. Ez a belső átalakulás a hadsereg szervezetével, annak ellátásával, a gazdasági körülményekkel s a társadalmi tényezőkkel függ össze. E tudomány rámutat arra, hogy az újkori sztratégia első három évszázadát a hűbéres, később zsoldos magánhadseregek szerepével, majd az állandó hadseregek fenntartásával két nagy fejlődési időszakra oszthatjuk, az elsőben a háború, a csapatok ellátása és fegyverben tartása elsősorban pénzügyi feladat, természetes, hogy a zsoldos sereget, e drága, nehezen pótolható hadieszközt a vezető tőle telhetőleg kímélni kívánja, sokkal előnyösebb, ha ügyes mozdulatokkal ki tudja fárasztani az ellenséget, meg tudja nehezíteni annak ellátását, gyengíteni ütőképességét, semmint a kockázatos döntésbe merészkedni.

A XVIII. században s részben a XIX-ben már állandó nagy hadseregek kialakulásának tanui lehetünk, melyek azonban valójában nem néphadseregek, hanem többnyire kényszertoborzás útján gyűltek egybe. A sztratégia még ebben az időben is visszariad az ellenfél megsemmisítésének gondolatától és irányadó szempontja továbbra is az ellenséges erők felőrlése. A hadsereget a magazinokból látják el, az utak rosszak, az anyagi eszközök korlátoltak, a merész támadás megbontja a sereg egységét, nagyobb veszteségek pótlása szinte megoldhatatlan feladat. Természetes, hogy a vezérek igyekeznek seregüket a magazinok közelében, zárt rendben összetartani, az ellenfelet kimeríteni s döntés helyett manőverezni. Még ez sem indokolja teljesen e kor makacs ragaszkodását a „felmorzsoló” sztratégiához. Az elmélet összefügg a kor szellemével, mely az ész uralma alatt áll. Ebből következik a technika, a számítások nagyrabecsülése, a világkép nem a megbontást keresi, hanem az érdekek egyeztetését, az európai egyensúly gondolata, a világbéke illuziója eleven erővel hat, a magasabb értelemben vett kozmopolitizmus valósággal szellemi illendőség kérdése.

A racionalizmus egyik következménye, hogy e kor olyan hatalmas érdeklődéssel fordul a katonai tudomány felé, ugyanakkor, amikor a felvilágosodás korának katonai vezetői az elmélet terén számításaikból kikapcsolják az irracionális tényezők szerepét. Szerintük a katona nem hozható kapcsolatba az érzelmekkel, szenvedéllyel, hiszen az embert a háborúval a technika, a kiképzés s nem utolsó sorban a fegyelem köti össze. A kiképzés évekig tart, a fegyelem szigort követel, a szigor alkalmazása a szökések elhárítására zárt hadsorokat kíván, ami a katonaságnak zárt jelleget ad.

E rendszer következménye, hogy amikor hiányzik az érzelmi momentumok összetartó ereje, a sereg pedig nem áll hivatásos, vérbeli katonákból, mint a zsoldos rendszernél, a lelkesedést, illetve a hivatásérzetet a hosszú ideig tartó alapos kiképzés és kemény fegyelem pótolja, akkor a katona ugyancsak drága és nehezen pótolható anyag a hadvezér szemében éppúgy, mint a zsoldos időkben. A vezér tehát tartózkodik a pótolhatatlan veszteség kockázatától, elkerüli a döntő ütközeteket, hiszen ha nehezen felépített seregét elveszti, nem tud egykönnyen újat szerezni helyette. A hadvezetésben az ütközet egyre kisebb szerepet játszik és helyette továbbra is a manőver a fontos, az ügyes felvonulás, mely megbontja az ellenség számításait s ez a manőverezés fejlett diszciplinák szerint, a katonai tudomány törvényei értelmében folyik le.

A felvilágosodás korának racionalizmusa, a szenvedélyektől való tartózkodás megteremti és erőteljessé fejleszti a katonai technikát, a katonai ismeretek rendszerét. A hadvezetés „tudománnyá” válik. A katona nem az ország, a lakóhely védelmezője s nem a hazai talajhoz való ragaszkodás révén, az érzelmen át kerül kapcsolatba a földdel, a föld terrénum lesz, a tereptan tárgya s az érzelem összetartó erejét, a lelkesedést a kor sztratégája a katonai térképészet tudományával pótolja. De nemcsak a tereptan fejlődik nagy lendülettel, hanem tökéletesedik minden hadiismeret, mely a matematikával függ össze, elsősorban a tüzérség. A haditechnika és hadvezetés művészete, a katonai ismeret és képzelet világában kiválik e korban Lloyd, az angol katonai tudós, aki legalább elméletileg igazolja az emberi imponderabiliák jelentőségét. Értékes művében a „Military Memoirs”-ban szétválasztja a lemérhetetlen hatások, erőtényezők világát, a kiszámítható, tényleges erőktől. A vezér szuggesztiója, a fanatizálás, a csapatok faji és egyéni különbsége szerinte figyelembe veendők, bár tekintetét elsősorban a tényleges erőkre irányozza, az exakt ismeretek tömegére, a haditudomány diszciplináira. Követői szinte már említésre sem érdemesítik az imponderabiliákat, melyek nem felelnek meg a felvilágosodás rendszerének, a vezető tudomány immár a tereptan, a katonai elmélet dogmatizálódik.

A katonai technikában az ember kapcsolata tehát megszakad az eleven erőkkel, a vezető és vezetett közötti viszony csupán a rideg, szinte brutális fegyelemben fejeződik ki s a nagy hadműveleteket lebonyolító, térkép fölött számító vezető kezében az egyes katona matematikai képletté válik, emberi lénye elhanyagolható mennyiség. A haditudomány elveszti kapcsolatát az élettel. A végtelen tengeren a helyzet más. A támadó szellem itt tovább él, mintha az elemek irracionalitása érvényesülne, szemben a szárazföldi hadviseléssel, amely a földet, a terepet nagyon is kiismeri s nem látja irracionálisnak.

A felvilágosodás szelleme nem kedvez a nagyszabású ütközetnek, a döntő csatának. A hadvezér általában még elméletben is elkerüli az offenzív hadviselést; világnézete, eszménye és a vezető politikai gondolatok tisztelete óvja az indokolatlan erőszak, a barbár megsemmisítés látszatától. A felvilágosodás gondolata hovatovább a hadviselés tudománya fölött is uralkodik s ez a legfőbb érték igazolja a támadással szemben a védekezés gondolatát. A védekezés a humánus, a támadás a barbár eljárás, a népszenvedélyek felkeltése, veszedelme a kultúrának. Scharnhorst katonai oktatójának, Schaumburg grófnak XVIII. században megjelent műve e jellemző címet viseli homlokán: „Mémoires pour servir à l’art militaire défensif”. A szerző ebben kifejti tételét, mely szerint „a háborút offenzíve vezetni egyértelmű a szenvedélyek felkeltésének szolgálatával, a defenzíva ezzel szemben azt jelenti, hogy az emberiség javát szolgáljuk”.

A katonai értelmiség hitt a magasabbrendű világbéke lehetőségében, egyesek szemében a technika fejlődése is ezt a célt szolgálta, hiszen még Bülow műveiben is érdekes megállapítások találhatók a technika fejlődésével kapcsolatban az univerzális hadvezetés lehetőségeiről. Bülow, ki a hadsereg átszervezésénél a napoleoni példák nyomán jár, a mult század szellemének hatása alatt, nemes kozmopolitizmusát hangoztatja s nemcsak a taktikában a régi elvek követője, hanem megőrzi hitét az általános, „univerzális” hadvezetés felvilágosodás korabeli, világboldogító mitoszában. Amikor e régi világból való katona Austerlitz évében a jövőbe tekint, azt mondja, hogy megszűnnek a döntő ütközetek, az egyetemes katonai ismeretek elterjedése megszünteti a háborúk lehetőségét. A napoleoni háború kellős közepén azon elmélkedik, hogy a katonai tudományok alapvető elveinek elterjedésével a hadseregek és a taktika azonos színvonala annyira kiegyenlítené az ellentétes erőket, hogy egyik sereg nem kerülne fölénybe a másikkal szemben, mire csak az Örök Béke boldog korszaka következhet. Alig találhatunk a XVIII. század egész szellemére jellemzőbb és rendszeresebb kifejtést, mint Bülow jelentős művét, a „Lehrsätze des neueren Krieges”-t, melyben ez a megállapítás nem utópisztikus vízió, hanem pozitív kívánság alakjában jelentkezik. A kor szellemes embere, Ligne herceg pedig 1780-ban megjelent művében nemzetközi katonai tudományos akadémiák szervezését sürgeti. Mennyire rávilágít a felvilágosodás kozmopolita érzületére a nagy hadvezérek és katonák magatartása! Szemükben a nemzetek összeütközése nem jelentős gondolat, nem figyelmet érdemlő érzelem, sőt ellenkezőleg: a kor világképe az erők egyensúlyán épül fel, ami a gyakorlatban ellentmond a támadó háború eszméjének. Talán a legszemléltetőbb példája ennek a magatartásnak Nagy Frigyesé, akit a köztudat mint nagy harcost és hadvezért szeret bámulni, aki azonban a hadviselés terén a maradi irány híve. A ferde csatarend, a tökéletesen fegyelmezett tömegek lemészárlására alapított „taktikai támadás” embere, az emberi élet szokatlan prédálója, kit valóban nem lehet túlzott érzelgéssel vádolni, sem azzal, hogy taktikájában visszaretten a támadástól, mégis egész sztratégiája arra mutat, hogy Nagy Frigyes nem kívánta ellenségét megsemmisíteni. S éppen ezen a ponton válik éppen kérdésessé Nagy Frigyes hadvezéri jelentősége, ebben az ellentmondásban, hogy az elképzelése szerinti egyensúly megőrzése tulajdonképen ellentmond támadó technikájának és valójában céltalanná teszi azt. A kor szelleme s politikája tehát a felmorzsoló sztratégiát követelte s bár Nagy Frigyes a lineáris támadásra alapított taktikájában nem nélkülözi a bátor támadás lendületét, a hadvezér magasabb vezetése és sztratégiája mégis a régi, felvilágosodott szellemben, a döntést elkerülő, felmorzsoló irányzatban gyökerezett.

Az új irány természetesen akkor jelentkezik, amikor az értelem és élet nagy értékcseréje következtében a szenvedélytől mentes klasszikus pózok mellett udvarképes lesz a szenvedély is. Napoleon már bevezeti a forradalmi szenvedély elemét klasszikus korának hideg oszlopcsarnokába. A nagy társadalmi változás, a forradalom felforgató ereje, egy csapásra megváltoztatja ember és katonaság viszonyát s a változott korszellem eredménye, hogy katonai téren, főleg német területen, változott, szinte reakciós társadalmi viszonyok között is fennmarad a hadviselés napoleoni hagyománya. Ismeretes, hogy a forradalmi és napoleoni események milyen mélyreható változást jelentettek a sztratégia tudományában.

A francia forradalom eseményei nyomán a társadalom átalakul, a gazdasági élet új irányba halad s a kor szelleme új utakra tér. A katonai sztratégia e változások és hatások következtében szembefordul évszázados hagyományaival, az ember viszonya a katonasággal megváltozik. A forradalom a földből varázsolja elő egyik néphadsereget a másik után s a hosszas kiképzés, a vasfegyelem összetartó erejét az egyéni bátorság, a fanatizmus, a demokratikus szinezetű jakobinus nacionalizmus lelkesedésével pótolja. Ez az értékcsere, az érzelem beiktatása a katonai erőtényezők közé, gyökeresen átalakítja a vezetés és a csapat kapcsolatát. A vezér szuggesztív egyénisége váratlan eredményeket érhet el. Az értékviszonyok bomlása, a vezetés, a katonai karrier lehetősége fejeződik ki az új szállóigében: „minden közlegény a tarsolyában hordozza a marsallbotot…”

A fanatizált hadsereg számára elsőrendű alkalom, az érvényesülés lehetősége, a támadás; az idegen területek meghódítása anyagi lehetőséget nyujt a sereg ellátására s a nagy vérveszteség immár nem végzetes, hiszen a nép és föld szinte kimeríthetetlen erőtartaléka új meg új seregeket állít hadirendbe az elpusztult csapatok helyébe. Az ütközet tehát a hadviselés során rég nem látott jelentőségre emelkedik, a támadást a tüzérség támogatja s a csata sorsát a roham dönti el. Napoleon nagysága és lángelméje abban rejlik, hogy felismeri a változott helyzetet, felhasználja a francia csapatok kiemelkedő kvalitását, a harci szellemet s ezt katonáival megteremtett személyes viszonyával, ügyesen kiválasztott csapatvezéreivel és szuggesztív hatásával, a maximumra fokozza.

A katonai technika azonban természetesen még nem alkalmazkodhatott az új sztratégiához. A támadáshoz, a kíméletlen előretöréshez, nemcsak a csapatok áttekintése, az állandó összeköttetés, a parancsok gyorsasága szükséges, hiszen a parancsnok mindezt többé-kevésbbé meg is valósíthatja gyors lovasokkal, hanem a megvalósítás feltétele a csapatok gyorsasága s a jó út is nélkülözhetetlen. A hírszerzés és parancsközvetítés nem volt tökéletes, az utak sokszor járhatatlanok voltak. A sztratégiai felvonulás tehát csökevényes maradt, a támadás csak egy arcvonalról irányulhatott az ellenfél seregére s bár az új sztratégia a felismert elvnek megfelelően támadással akarta kierőszakolni a döntést, ez a támadás mégis inkább az ellenséges erők egyirányból történő szétverését eredményezte, nem pedig a bekerítéssel kapcsolatos teljes megsemmisítést. A technika tehát – a csapatok összevonása, szállítása, a távolabb fekvő csapatokkal rendelkezés lehetősége, – nem fejlődött arra a fokra, hogy a támadó sztratégia nagyszabású felvonulással biztosíthassa a tökéletes eredményt. Napoleon egyéniségében és egész hadvezetésében megnyilvánul a korszak támadószelleme, a támadást biztosító társadalmi, gazdasági, politikai, emberi tényezők felismerése és megragadása, a technikai lehetőségek felhasználása azonban az eszközök fejletlensége következtében már nem adatott meg számára. Ezért bukott el végül is katonai téren ellenfeleivel szemben. A napoleoni támadás tehát torzó maradt s egy másik katonai lángelme került abba a szerencsés helyzetbe, hogy amikor a technika a fejlődést utolérte, megépítette a vasutakat, megteremtette a távírót s lehetővé tette a valóban nagyszabású mozdulatokat, ez a hadvezér az offenzíva döntő, megsemmisítő lehetőségét kihasználhatta. Az új sztratégiai vezetőgondolat érvényesítésével ezt a következő lépést Moltke hajtotta végre, aki megteremtette a megsemmisítő irány tökéletes győzelmét.

Míg azonban a katonai tudomány a napoleoni kor felszámolását követő reakciós szellem hatásától felszabadult, addig hosszú fejlődésnek kellett bekövetkeznie. A napoleoni korszak letűntével az európai vezető katonai tényezők felfogása általában szakít a francia néphadsereg, a mozgékonyság gyakorlatával, a restaurációk visszaesést jelentenek a régi típusú, álló hadseregek irányában, a kényszersorozás rendszere felelevenedik, a katonai szolgálat megváltható, a kiképzés ideje ismét hosszú s a lakosságnak az a része, amely megmenekült a besorozástól, teljesen katonai kiképzés nélkül marad. Poroszországban a helyzet eltérő s itt bár más indítékok alapján, mégis megmarad a napoleoni elvekre némileg emlékeztető rendszer. A német Bund 1815–1822 évek során hozott erre vonatkozó törvényei (melyek közül a lényegesebbek 1866-ig érvényben maradtak), nem rendelték ugyan el az általános védkötelezettséget, hanem az egyes államokra bízták, hogy a maguk kontingensét (425.475 véderő és 50.277 tartalék, melyből Ausztriára 158.037, Poroszországra 133.269 ember esik), a saját belátásuk szerint állítsák ki.

Az élen a fejlődés szempontjából Poroszország jár, ahol a politikai motívumok jelentékeny szerepet játszanak a katonai kérdésben. A nép széles rétegeinek katonai kiképzése itt demokratikus követelmény. Az általános védkötelezettség elvét fenntartják és főleg Boyen meg akarja őrizni a sorkatonaság mellett a Landwehr intézményének különállását. A kor demokratikus elvei szerint az általános védkötelezettség a demokrácia kérdése s a Landwehr az egyének nevelésére, állampolgári fejlesztésére alkalmas intézmény. Az 1815 november 21-i porosz Landwehr-törvény tehát ilyen értelemben dönt s rendelkezései szerint a Landwehr külön zárt alakulat a hadsereg mellett, valóságos demokratikus katonai nevelőintézet. A hadgyakorlatokon azonban a Landwehr nem válik be s Boyen kénytelen lemondani. A Landwehrt újjászervezik s élére ideig-óráig törzstisztek kerülnek, Boyent azonban 1841 február 28-án hadügyminiszterré nevezik ki s a katonai reformpárt ellenkezése ellenére ismét elkülönítik a katonaság e két szervezetét, ami nem szolgál a magasabb katonai szempont, az egységes kiképzés előnyére. A katonai reformpárt élén az eljövendő új uralkodó, a későbbi I. Vilmos császár áll, aki a beteg király helyett a hatalmat 1858-ban veszi át. Közben a 48-as és 49-es események során a Landwehr csődöt mond, nyilvánvalóvá lesz, hogy a két részre osztott haderő nem felel meg a modern fejlődés követelményeinek. A trónörökös 1858-ban bevezeti a katonai reformot, három évre emelteti a szolgálati időt és reformtevékenységét a politikusokkal s Boninnal, a közömbös hadügyminiszterrel szemben is folytatni akarja. 1859-ben Roon a hadügyminiszter, aki Vilmos törekvéseit nagy erővel képviseli, most már a demokratikus Poroszország ellenében is. Egymásután következnek a reformok. A Landwehrt a sorkatonaságba olvasztják, a szolgálati idő három, a tartalékban öt s a régi évjáratok számára fenntartott Landwehr keretében tizenegy esztendő. A parlament liberális többsége azonban helyteleníti a reformokat s a katonai költségvetést 1861 után nem szavazza meg. Az 1861 őszén lefolyt választásokon a liberális „haladó-párt” diadalmasan előre nyomult s érvényt akart szerezni felfogásának, mely helytelenítette a demokratikus hagyománnyal kapcsolatos Landwehr megszüntetését s a katonai szolgálatot két esztendőre kívánta leszállítani. A politikusok nagy része a katonai javaslatok megszavazása fejében demokratikus reformok megvalósítását kívánta, a király azonban nem volt hajlandó ilyen természetű politikai ellenszolgáltatásokra. A kiélesedett politikai helyzetben Bismarcknak sikerült az ellentéteket feloldania és a katonai javaslatok törvényerőre emelkedését biztosítania.

Katonai kérdésekben tehát a katonai szempontok érvényesültek, ez természetesen még nem indokolja, hogy Poroszországban a katonai kérdés miért kerül annyira előtérbe. A tulajdonképpeni ok annak a ténynek felismerése, hogy a jól megszervezett, jelentékeny haderő alkalmas eszköznek látszik a német egység megvalósítására. Ha azt kutatjuk, hogy e mellett milyen eszmék töltötték el a katonai vezető köröket, mi volt a porosz militarizmus szellemi tartalma, milyen volt a katonaság felfogása a háborúról, akkor vissza kell tekinteni a XIX. század eszméire, a különböző eleven erővel ható elméletekre, amelyek nemcsak a militarista gondolatot kapcsolták össze a demokráciával, mint a Landwehr kérdésében, hanem az új német gondolatban a háború mélyebb fogalmazását adták és átértékelték a katonai tudományok jelentőségét. A német szellem e kérdéseket először formailag határozta meg, a katonai tudományok nagy lendülettel indultak fejlődésnek, elsősorban Clausewitz katonai lángelméje révén. Később azután Moltke, a porosz vezérkar főnöke összekötötte az elméletet a hadsereg újjászervezésével, főleg pedig a technika lehetőségeinek felhasználása folytán kiépített, reális offenzív gondolattal. Ezalatt a politikus új típusa, Bismarck, a német egység megvalósítására irányítja a politika összes eszközeit s e politika szerves kiegészítő része, vagy éppen betetőzése a katonai döntés, a háború előkészítése. E fejlődést Clausewitz indította meg, 1803-ban Ágoston herceg szárnysegéde, a nagy Scharnhorst tanítványa; gondolkozását Kant ismeretelméletének realizmusa alakította ki s valamelyest elgondolkozásra késztette a hegeli bölcselet is, az eszme és a valóság viszonyának filozófiai egyenlete. Úgy kisebb dolgozataiban, mint „A háborúról” írt s az 1820-as évek legvégén többször átdolgozott s 1832-ben kiadott főművében a hadászat úttörője lesz, amikor felismerve az egyensúly gondolatának korszerűtlenségét, az új törvények következményeit levonva, gyökeresen szakít az előző század szellemével. 1803-ban írja, hogy a szemében oly értékes fogalom „a nemzet, nem technikával és művészettel szabadíthatja magát fel az idegen járom alól, hanem úgy, ha a harc vad viharába veti magát és ezer életet dob kockára az élet ezerszeres nyeresége ellenében…” A korai romantika vonzalma az élet lényege és mozgalmassága iránt felkelti benne a háború lényegének, az ütközetnek megbecsülését. Fogalmazása szerint „ütközet nélkül a sztratégia mit sem ér”. A XVIII. századi pacifizmustól mentes gondolkozása, korai realisztikus szemlélete arra vezet, hogy a háborúban a társadalom életének éppen olyan valóságát, olyan természetes megnyilvánulását lássa, mint például a kor más francia gondolkozói az indusztrializmusban. A háború az ő felfogása szerint nem eltévelyedés, nem kivételes állapot, hanem lényeges eleme az életnek, mely a politika terén is éles különbségeket, ellentéteket termel. Szerinte ezeknek az összeütközéseknek megoldása a háború, amely „a béke vitáinak folytatása más eszközökkel”.

Ha azonban a háborút az emberi élet természetes és reális megnyilatkozásának tekintjük, akkor azzal szemben nem a moralizálás, hanem annak férfias tudomásulvétele indokolt s a háború összes kérdéseinek módszeres, komoly tanulmányozása szükséges. Ez a felfogás azonban nem teszi száraz teoretikussá, illetve nem intellektualizálja el a háborút, hiszen sokkal inkább hatása alatt áll az életet megragadó, vitalista lendületnek. De nem lesz romantikus ábrándozó sem, mert az üres képzelődés, a tartalomnélküli fantázia idegen az ő vitalista, de a romantikusokkal szemben elutasító egyéniségének. A szellemi légkör átalakulása arra indította, hogy átértékelje a háború fogalmát, azt meghatározza, a napoleoni példa és Scharnhorst nemes konzervativizmusa viszont az új sztratégiai elemek értékelésére bírta. Elmélete helyreállította az ember és hadsereg megzavart viszonyát, meglátta az emberi sajátosságot, a felmérhetetlen körülmények valódi súlyát s ebben az elméletben a vezér ismét kapcsolatba került a csapattal s annak alkotó részeivel, az egyes katonákkal. Ez a kapcsolat nem a méricskélés kicsinyes világa, a vezér immár nem számító tudós, hanem valósággal művészi vezető, aki mint valami sokhúrú hangszeren, mesteri játékával éri el a dolgok rejtett összefüggéseit és mindezt összefogva, a lángész magaslatára emelkedik. A hadvezetés szerinte tehát nem hagyományos, dogmatikus ismeret, hanem zseniális munka s művében, noha 1827-ben azt jelenti be, hogy más eredményekre jutott, mégis a megsemmisítés gondolatának lett klasszikus képviselője, s az abszolut sztratégiát, a hadvezetés ideáját, a gyors leveréssel történő döntés lehetőségében látja.

A lángész, akit az elméletíró Clausewitz a maga művében feltételez, a várva-várt vezér, aki az új felfogás értelmében művészi magaslaton irányítja a hadak mozdulatait, Moltke alakjában jelentkezik. A tényleges fejlődés tette lehetővé, hogy ez az új vezéri szellem érvényesülhessen és eredményre vezessen. Mint az új erőre kapott vezérkar főnöke elnyerte a szükséges hatalmat, az emberi anyagot s a technika eszközeit, végül pedig azt a politikust, aki munkájának sikerét előkészíthette és biztosíthatta Bismarck személyében.

Moltke dán eredetű porosz katonatiszti családból született 1800-ban. Előbb ő maga is a dán hadseregben szolgál, majd 1822-ben lép a porosz hadseregbe. 1848-ban a porosz nagyvezérkar osztálytanácsosa, ez az intézmény abban az időben meglehetősen önálló munkakört tölt be és nincs alárendelve a hadügyminisztériumnak. Később a trónörökös mellett teljesít személyes szolgálatot, majd 1858-ban a vezérkar főnökévé nevezik ki. Az 1864-, 1866- és 1870-es hadjáratok terveit Moltke dolgozta ki, a szedáni győzelem után grófi rangra emelték s 1888-ig állt a vezérkar élén, melytől két évvel halála előtt vált meg.

Moltke a háborúról alkotott felfogásában Clausewitz elméletének híve, amikor elfogadja a tételt, hogy a háborút és politikát „sajnos nem lehet egymástól elválasztani”. A katonai erőt tehát a politika rendelkezésére kell bocsátani. A katonai akció vezető eszméje a megsemmisítés sztratégiája, ezt tartotta Moltke a napoleoni gyakorlat alapján, elfogadva az elvet, hogy ütközet előtt a hadsereg harckészségét legmagasabb fokra kell emelni. Az első lépés a gyors mozgósítás, ami lehetővé teszi az erők összevonását, a megsemmisítő sztratégia keresztülvitelét pedig a különböző oldalról induló elválasztott felvonulási utak szolgálják. Az erősebb hadsereg csoportosítása nem az ütközet előtt történik, hanem magán a csatamezőn. A felvonuló csapatok száma megnehezíti a vezér számára az egész küzdő hadsereg áttekintését, az összeköttetést tehát a békeévek folyamán kell mesteri módon megoldani. A legmagasabb vezetőség szándékainak végrehajtása szempontjából rendkívül fontos a hadsereg és hadosztályparancsnokok szerepe, ezeket bizonyosfokú önállóságra kell nevelni, mert a legfőbb hadvezetés gyakran csak a célt jelöli ki, a megvalósítás az alárendelt vezetők feladata. A megfelelő kiképzés, a parancsnokok kiválasztása tehát elsőrangú fontosságú. Úgy Bismarcknak, mint Moltkénak főszempontja békében a szervezés, a hadsereg tisztikarának magas színvonalra emelése volt. Ezzel szemben állott a különben kitűnő emberanyaggal és megfelelő harckészséggel rendelkező osztrák hadsereg gyengülése. Radetzkyt, a katonai lángelmét, ki Itáliában korát meghaladó tetterővel képezte ki a békeévek alatt csapatait, a vezetésben Benedek Lajos táborszernagy, Radetzky vezérkari főnöke követte, magyar kisnemes család sarja, akinek sokirányú elfoglaltsága szinte lehetetlenné teszi a legújabb szakmunkák áttanulmányozását, bármennyire szeretne is az elmélet kérdéseivel foglalkozni. A becsületes és lelkiismeretes katona befolyása nem olyan nagy, hogy mindazokkal a nehézségekkel megbirkózzék, amelyek a hadsereg korszerű felszerelését és átszervezését megnehezítik. Világosan látja a feladat komolyságát, nem érzi magát hivatottnak arra, hogy a nehéz helyzetben a vezetést átvegye, tudja, hogy a porosz haderő technika szempontjából fölötte áll az osztráknak, mégis ráerőszakolják, hogy a parancsnokságot átvegye a porosz-osztrák háborúban.

A poroszok ellen felvonuló haderő mintegy 240.000 főből áll, ugyanakkor, amikor Albrecht főhercegnek az olaszokkal szemben küzdő serege 80.000 főnyi. Számszerűleg nem bontakozik ki a porosz sereg fölénye, hiszen 60.000 embert készenlétben kell tartani Ausztria Bund-beli szövetségesei ellen. Az Ausztria ellen indított sereg létszáma 250.000 ember. Moltke haditerve a Szilézián és Szászországon keresztül Cseh- és Morvaország ellen támadó hadműveletre épült, a távolabbi cél az ellenség Bécsnél való megsemmisítése. Ezt a második célt Moltkénak nem volt alkalma elérni, mert Bismarck nem kívánta Ausztriát teljesen megalázni és örök, engesztelhetetlen ellenségévé tenni. A politikai eredmények, a porosz győzelem biztosítására, a feladat első része is elegendőnek bizonyult. Benedek táborszernagy igazi területe, melyen jóformán minden bokrot és ösvényt ismert, az olasz hadszíntér volt. Az engedelmes katona mégis átvette a vezetést. Az osztrák sereg vezetősége nem tudott megegyezni a szövetségesekkel, még a hadműveletek általános irányában sem. Íme, a különbség a porosz hadvezetés céltudatos határozottsága s a katonaság és intellektus összefüggését elhanyagoló, tétovázó osztrák vezetés között. Az a szellem, amely a háborúban végzetes, szükségszerű realitást lát, amely Clausewitz nyomán azt tartja, hogy a háború a béke összeütközéseinek más eszközökkel való folytatása és megoldása, készen áll a döntésre, míg a másik fél bizonytalan kapkodással védekezik.

A két stílus különbözősége más vonatkozásban is nyilvánvaló. Moltke a támadás híve. Külön felvonuló seregeit azonban csak a döntő összecsapás alkalmával kívánja egyesíteni, lehetőleg oly módon, hogy ereje az ellenfél oldalába jutva, azt megkerülhesse. Az osztrák hadvezetés ezzel szemben a védekezésre szánja el magát. Sztratégiai elképzelésében a „rendezett” csata, a „Bataille-Ordrée” elve uralkodik, a hadsereget jóval az ütközet előtt, rendezett állapotban, kedvező helyzetben kívánja együttartani. Nem becsülhető le a poroszok technikai előnye abban sem, hogy amíg az osztrákok konzervatív felfogása ragaszkodott az elöltöltő puskához, mert előző békesztratégiák a szuronnyal támadó csapatok harckészségét féltették a hátultöltő puska bevezetésétől, addig a poroszok e jelentős technikai újítást sietve alkalmazták.

Az elvi és technikai tekintetben különböző két rendszer összecsapásának eredménye nem lehet kétséges. Moltke a cseh határ mentén két részre osztott erővel vonul előre. A poroszok fölénye július végén már nyilvánvaló lesz. A monarchia csapatai haláltmegvető bátorsággal küzdenek, a vezetés hibáit azonban nem tudják kiegyenlíteni.

A vezetés nem áll összeköttetésben a beosztott vezérekkel, nem tárja fel előttük a tényleges célokat, csupán parancsokat ad, melyeket azok az ellenség tevékenysége által megváltoztatott helyzetben nem tudnak végrehajtani. Általános fejetlenség támad, a fővezér nem tekintheti át az egész helyzetet, melynek változásairól késve tájékoztathatja alárendelt parancsnokait. Benedek világosan látja az akadályokat s július 1-én arra kéri a császárt, hogy azonnal kössön békét. Az eseményeket azonban már nem lehet feltartóztatni, támadás és védelem Königgrätznél találkozik. A döntő ütközet július 3-án korán reggel megkezdődik. Károly Frigyes porosz herceg serege megtámadja az osztrák-magyar csapatokat. A támadás megakad a vitézül küzdő csapatok falán, az osztrák tüzérség tüzében. Benedek ellentámadásra ad parancsot. Az osztrák vezetés tájékozatlan a porosz trónörökös hadmozdulatait illetőleg, észak felé támadva nem talál ellenállásra s a támadás egész ereje a porosz balszárnyra zúdul. A küzdelem itt természetesen erős osztrák fölény mellett folyik, addig, míg délben Benedek arról nem értesül, hogy Königgrätz felől a porosz trónörökös serege vonul fel. E váratlan mozdulat megállítja az osztrák jobbszárny lendületét s Benedek most már a porosz trónörökös ellen fordítja erejét. Az osztrák-magyar sereg két szárnya azonban elszakad egymástól. Moltke terve érvényesül azáltal, hogy a trónörökös által vezetett második porosz hadsereg kellő időben avatkozik a küzdelembe. Az ütközet során különvált osztrák csapattesteket az ugyanakkor egyesült porosz erő legyőzi, elhallgattatja az osztrák tüzérséget, a fontos magaslatok délután 3 órára a poroszok birtokába kerülnek.

Az ütközet elveszett, az osztrák sereget a megkerülő mozdulatok ellenére sem sikerül teljesen megsemmisíteni, Moltke sztratégiájának meg kellett érnie a győzelem teljes kihasználására. A visszavonulást az osztrák tüzérség harcképes része és a lovasság önfeláldozó magatartása sikerrel fedezte. Benedek Olmütz mellett összegyüjthette csapatait, a poroszok széles arcvonalban közeledtek Bécs felé. A délnémet mellékhadszíntéren a poroszok ugyancsak legyőzték ellenfeleiket. Július 22-én már-már újra kitört Blumenaunál a harc, amikor Bismarck a francia intervencióról szerzett hírek hatása alatt elhatározza a gyors békekötést. Augusztus 23-án aláírják a prágai békét.

A prágai békében Ausztria belenyugszik a poroszok javát szolgáló Északnémet Szövetség megalkotásába, lemond Schleswig-Holsteinra vonatkozó összes igényeiről, de biztosítja hű szász szövetségese területi épségét. Bismarck hamarosan békét köt többi Bund-beli ellenfelével is, igen méltányos feltételek mellett, hisz ellenfeleit nem akarja elkeseríteni, célja az ellentétek kiküszöbölése, Ausztria barátságának visszanyerése, az északnémet Bund megerősítése, és német fejedelmek rokonszenvének megnyerése.

Az olasz támadást Albrecht főherceg verte vissza, aki sikeresen védekezett a két részben támadó olasz seregekkel szemben és Custozzánál július 24-én legyőzte a Viktor Emánuel vezetése alatt álló, Mincion átkelő 90.000 főnyi sereget, mire Cialdini 10.000 főnyi seregével, a Po folyótól délre, nem mert Velence ellen vonulni. Velence megszállása csak akkor következett be, amikor a königgrätzi vereség Albrecht főherceget Bécs védelmére visszavonulásra kényszerítette. Ausztria III. Napoleont kérte fel a közvetítésre és felajánlotta Velencét az olaszoknak. Az olaszok többet akartak, Garibaldi támadásait azonban a tiroliak visszaverték s Tegethoff július 20-án Lissánál megsemmisítő győzelmet aratott az olasz flotta fölött. A mérsékelt feltételű béke Bismarck felé fordítja Ferenc József rokonszenvét, melyet III. Napoleon a maga követeléseivel elveszít.

Röviddel a königgrätzi erőpróba után a porosz-francia összeütközésben is a fegyverek döntöttek. Moltke mozgósítása szédületes iramban folyt le. A haditerv az 1866-os „getrennt marschieren, vereint schlagen” elve szerint a hadműveleteket három hadsereg mozdulataira alapította. Az elsőt Triertől északra Steinmetz, a másodikat a Pfalz-i Neunkirchen és Homburg között Károly Frigyes, a harmadikat a Rajna két partján, Landau és Rastatt mellett, a porosz trónörökös vezette. A terv szerint a második hadseregnek kellett volna az arcvonal tartásával a derékhadat alkotnia, mialatt a másik két hadsereg északról és délről előnyomulva, Metznél találkozott volna, hogy az összecsapást kierőszakolja. E terv azonban nem valósult meg. A poroszok augusztus 4-én Weissenburgnál, majd 6-án Wörthnél s a Spicheri-magaslatoknál győztek. E második ütközet a trónörökös önálló kezdeményezése, mely sok véráldozatba került, erkölcsi hatása azonban rendkívüli volt, minthogy a semleges, vagy franciabarát északi és déli államokat elfordította Napoleontól, Párizsban pedig forradalmi hangulatot ébresztett. III. Napoleon számára nem maradt más hátra, mint a lotharingiai seregek visszavonása Chalon és Verdun felé, a császár azonban addig habozott e lépéssel, míg elkésett. Moltke taktikája a második sereg mozdulataival arra kényszerítette Bazin tábornokot, hogy a németekkel nyilt terepen megütközzék, azzal a kockázattal, hogy esetleg Belgiumba, illetve Luxemburgba szorítják, vagy pedig Metzre támaszkodva, elhárító ütközetbe bocsátkozzék. Bazin azonban nem tudott határozni s közben augusztus 14-én Steinmetz elővédje Colombe és Neuilly között feltartóztatta, 16-án pedig Vionville és Mars la Tournál a Metz-Verdun-i úton Frigyes Károly seregének harmadik hadteste állott útjába. A vionvillei s a két nap mulva következő gravelottei ütközetekben a franciák négyszázezer emberből hatvanötezer főnyi veszteséget szenvedtek. A kíméletlen Steinmetzet a vezetésben Frigyes Károly váltotta fel s a második hadsereg nyolcvanezer emberéből a Maas mellett új sereget alakítottak a szász trónörökös vezetése alatt. Moltke, a csapatok kimerültségétől tartva, nem használta ki a gravelottei győzelmet. A franciák közben fejetlen kapkodásban kísérleteztek. MacMahon, Bazin marsallok és Paliques miniszter nem értettek egyet, a parancsot nem hajtották végre, hanem önhatalmúlag intézkedtek. MacMahon eredetileg Párizs felé akart visszavonulni, Moltke azonban idejében értesült szándékáról s a Marne felé menetelő seregek oldalmozdulatával, Párizs és Metz felől a belga határ felé szorította a habozó vezért. A baumontei vereség erkölcsi hatása rendkívüli volt. MacMahon végül Sedannál foglalt állást, ahol a poroszok bekerítették és a császárral együtt elfogták. Augusztus 30-án huszonegyezer francia esett el, nyolcvanháromezer katona esett foglyul, négyszáztizenkilenc tábori és százharminckilenc várágyú került német kézre. Egy nappal később Bazin kitört Metzból, kétségbeesett kísérlete azonban teljesen összeomlott. A császárság elbukott, helyét a nemzetvédelmi bizottság vette át s ez nem hajlandó Strassburgot átengedni a németeknek, Bismarck viszont ragaszkodott e városhoz. Strassburg és Metz elfoglalását fontosabbnak tartotta Elszász birtokánál, mert tudta, hogy e tartomány francia többségű lakossága Párizs felé vonzódik. Moltke folytatta a hadműveleteket, fokozatosan felőrölte a francia erőt és szeptember 10-én bekerítette Párizst. A város védelme elméletben kitűnő lett volna, hiszen kétszáz nehéz hajóágyú mellett tizennégyezer matróz, hetvenezer sorkatona, száztizenötezer tartalékos és háromszáznegyvennégyezer nemzetőr védte a fővárost, a nemzetőrök harci értéke azonban igen csekély volt. Moltke módszere, a kiéheztetés, hathatósabbnak bizonyult minden ostromnál, hiába vezette be Gambetta az általános védkötelezettséget és sorozott be hatszázezer embert, az ellátás hiányai, annak rossz minősége, a hadiszállítók visszaélései megtörték a sereg erkölcsi erejét. A nép éhezett, kevés volt a használható tiszt, hiába akadtak hősök és vezérek, a fegyelmezetlen sereggel ők sem érhettek el eredményt és a Gambetta-féle civilstratégák papíron kitűnőnek látszó, logikus tervei megbuktak a számításból kifelejtett természeti tényező, az eső, a sár és az emberek kimerültsége által okozott akadályokon. Bazin megtagadta az engedelmességet, majd október 27-én, amikor már nem tudta tovább tartani Metzet, Károly Frigyes körülzáró seregével szemben, feladta az erősséget. Ez alkalommal 1500 ágyú került a németek kezébe és 175.000 ember esett fogságba. Az itt felszabadult porosz sereg egy része Párizs, másik része Piccardia és Normandia ellen indult. Decemberben Palladines és Chamcy sikerei némi gondot okoztak a poroszoknak, január közepére azonban mindenütt megszűnt a küzdelem, a január 19-i Saint-Quentin-i ütközet megtörte a francia ellenállást. A Dijon-Besançon-i vonalon Bourbaki keleti francia seregével szemben Wender aratott január 15–17 között döntő győzelmet. 80.000 francia menekült Svájcba, ahol letette a fegyvert.

Franciaország 1871 május 10-én ratifikálta a frankfurti békét s ezzel a háború forma szerint is véget ért. Ezzel azonban nemcsak a háború fejeződött be, hanem az Európa-gondolatnak is bealkonyult. A béke feltételei Franciaországot anyagilag és erkölcsileg egyaránt rendkívül súlyosan érintették. A legyőzött kötelezte magát 5 milliárd frank hadisarc kifizetésére, e mellett egész Elszász, az alsó és felső Rajnavidék, valamint Lotaringia egy része a lakosság megkérdezése nélkül Németország birtokába került. A francia nép azonban nem felejtett és nem nyugodott bele a változott helyzetbe.

Az új Európa ilyen körülmények között lépte át az 1870 után következő korszak küszöbét a kontinensen s a boldog szigetországgal ellentétben, hol a civilizáció zavartalanul fejlődött tovább, az elszászi kérdés súlyos tehertételével vette útját a bizonytalan jövő felé.