Az amerikai kontinens északi részén eleinte, a brit megszállás idején, 1760-ban 70.000 francia lakosa volt Kanadának s ezek mellett alig 200 angol, New England-i telepes képviselte az angol fajt. A francia lakosság két rétegből állott. A távoli területeken félvad, szinte indianizált franciák laktak, akik a földeket csupán vadászterületnek tekintették, míg a másik, földhöz kötött réteg a forradalom előtti francia agrárviszonyok módján helyezkedett el. Ez a lakosság szorgalmas, vallásos francia parasztokból állt. A forradalom előtti légkörben élő földművesek vezetői többnyire papok. 1760 szeptemberétől, Montreal elestétől, 1764-ig az angol katonai kormányzat ezzel a vezetőréteggel akar együttműködni. Ennek megfelelően, ebben az időben Murray kormányzó emberséges rendszere uralkodik. Kormányzásának vége felé a brit bevándorlók zavarokat okoznak, minthogy protestáns lelkük ellenséges érzésekkel viseltetik a katolikus franciákkal szemben. Be akarják vezetni az angol jogrendszert s türelmetlenségük az ellentétek kiéleződésére vezet. 1764-ben megszüntetik a katonai kormányzást s két év mulva Murray elhagyja Kanadát. A nehézségeket az elődjéhez hasonlóan emberséges felfogású Carleton igyekszik áthidalni, amikor 1774-ben a Quebec-akta kiadását eszközli. Ez az alkotmánylevél rendezi a különböző származású és vallású lakosság helyzetét, elismeri a katolicizmust hivatalos vallásnak és minden tekintetben biztosítja a francia lakosság jogait. E szerencsés megoldás következtében Kanada lakossága az amerikai forradalom idején sem támasztott nehézségeket. A szabadságharc mindenesetre változtatott a helyzeten. Eddig nagytömegű francia lakosság élt angol uralom alatt, csekélyszámú angol mellett. Tulajdonképpen ez is „nemzetiségi kérdés” volt s az amerikai szabadságharc folytán kialakult helyzet még „modernebb”. Az a kérdés, milyen legyen a megoldás abban az országban, melynek lakossága két különböző fajtához tartozik, hol az egyik réteg a francia őslakosság, a másik réteg viszont lojális, szinte a túlzásig királyhű angol. Az amerikai szabadságharc idején ugyanis nagyszámú, mintegy nyolcvanezer angol vándorolt be Kanadába az Egyesült Államokból, mert ez a réteg hívebb volt az uralkodóhoz, mint területéhez. A bevándorlók természetesen megváltoztatták Kanada népességének összetételét. A kétféle elem elhelyezkedése meglehetősen szerencsés volt, az új angol telepesek Ontarioban helyezkedtek el, ahol alig találtak franciákat. Az 1791-i alkotmányos akta a területi elv segítségével tehát könnyen segít a nehézségeken, amikor elválasztja az angol jellegű Kanadát a franciától.
Kialakul Quebec székhellyel a francia Felső-Kanada s az angol Alsó-Kanada. Mindkét területnek saját parlamentje van, a kormányzókat azonban a két Kanada területére az angolok küldik ki s ezek – főleg a parlamenttől független államtanács tagjainak kinevezésével – szinte teljhatalmúlag intézhetik az ügyeket. A franciák tehát kedvezőtlen helyzetben vannak; sérelmezik, hogy az angol kormányzó befolyása oly jelentős. A sérelmet „nemzetiségi sérelemnek” tartják, népszuverénitás óhaja és nemzeti érzés összekapcsolódik náluk. Angol Kanadában viszont a XIX. század eleji bevándorlók között sok volt a radikális érzelmű, angol polgári elem, ezek politikai meggyőződésük miatt voltak ellenzékiek az 1791-es, kormányzói abszolutizmuson alapuló alkotmánnyal szemben.
Angliából a napoleoni háborúk gazdasági válságai után nagyszámú kivándorló érkezett Kanadába, kik az angol többségű területen telepedtek le. Az új és régi bevándorlók között azonban nemsokára súlyos politikai harcok keletkeztek. Ez a harc tulajdonképpen az oligarchia és a demokrácia küzdelme volt. E területeken a hatalom eddig az ú. n. Family Compact kezében összpontosult, melynek szinte kizárólag a régi bevándorlók, a loyális alattvalók voltak tagjai. Ezekkel szemben álltak az új bevándorlók, akik magukkal hozták az óhazából az ipari válságban szenvedő Anglia szociális bajainak emlékét és radikális érzelmeiket. A tényleges hatalom a kinevezett államtanács tagjai révén a régebbi lakosság kezében volt s ezen változtatni az adott körülmények között nem lehetett. Csak a népképviselet, a felelős kormányzat rendszere biztosíthatott volna az új bevándorlók egyre szaporodó tömegének a maga számaránya szerint politikai érvényesülést, illetve részt a hatalomban. A régi telepesek szervezettsége ezt azonban hosszú ideig megakadályozta. Egy skót kivándorló, Mackenzie szervezte meg első ízben jelentékenyebb sikerrel az ellenzéket s politikai pályája felfelé ívelt, annak ellenére, hogy lapját a kormány betiltotta. Az ellenzéki hangulat ugyanekkor a francia Alsó-Kanadában is elterjedt, ahol a francia liberalizmus hatására egyszerre küzdöttek a „politikai despotizmus” és a „nemzeti elnyomás” ellen. A kormányzat szemére vetik, hogy a kormánytanács tagjai egy tag kivételével angolok és követelik itt is a francia többség érvényesítését.
E két mozgalom vezetett 1837-ben mindkét helyen forradalomra. Tévedés lenne ezt a mozgalmat úgy tekinteni, mintha annak hívei az anyaországtól kívántak volna elszakadni és szervezett katonai akcióra törekedtek volna. Inkább jelentékeny politikai demonstrációt kell ebben látni, mellyel az anyaország figyelmét kívánták felhívni a visszás állapotokra. Kanada politikai szervezetének széleskörű reformja ezzel a mozgalommal kapcsolatos és számos körülmény hatott közre abban, hogy e mozgalom nem mérgesedett el. A legfontosabb ezek között, hogy a faji különbségek megakadályozták a két forradalmi mozgalom között való eredményes együttműködést s azt, hogy Kanada függetleníteni kívánja magát az anyaországtól. Jelentős körülmény továbbá, hogy a francia telepesek nagy többsége hallgat vezetőjére, a papságra, amely a liberális szélső nacionalista mozgalmat elítéli. A liberális nacionalisták vezére Papineau, a francia radikalizmus híve. A küzdelem végül üdvös eredményre vezet, olyan megoldásra, amely az egész gyarmati kérdés fejlődésére döntő. Az 1840-ben kiadott Reunion aktára gondolunk, amely felelős kormányrendszert biztosítva Kanadának, ezzel olyan berendezkedés alapját vetette meg, amely a további fejlődés folyamán az angol gyarmati rendszerre jellemző. Az empire egysége párosult itt a gyarmat gyakorlati önállóságával és önkormányzatával. Ez a józan megoldás Durham lord érdeme, ki 1839 január 31-én benyujtott jegyzékében összefoglalta megfigyeléseit és javaslatot tett a kormánynak a gyarmati kérdés megoldására.
A javaslat szerint Kanadában meg kell szüntetni a terület két különálló részre osztottságát, egy tartományt kell alakítani, közös parlamenttel. Ettől az intézkedéstől várta, hogy a pártok abban majd világnézetileg tagozódnak liberális és konzervatív csoportba, nem pedig faji eredetük szerint. Az eddigi bajokat csupán a teljes önkormányzat, a valóban felelős minisztérium megalkotásával lehet kiküszöbölni. A lakosság az önkormányzat kiépítésével megérik arra, hogy saját sorsát intézze, az anyaország pedig csupán a döntő jelentőségű kérdésekbe avatkozik bele, mint a külpolitika, a legmagasabb fokú alkotmányjogi kérdések, vagy a két terület közötti kereskedelmi kapcsolatok. Az alkotmányos javaslatok mellett talán még nevezetesebb annak az útnak a megjelölése, amely összekötné a két területet. Nagyszabású vasútépítés összetartó erőt jelentene, az állandó gőzhajójárat Anglia és Kanada között pedig az anyaországgal teremtené meg a szorosabb kapcsolatot. Durham lordot személyileg mellőzték, de javaslatait elfogadták. Az alkotmányjogi szempontok az 1840. évi kanadai alkotmányban (The Reunion Act 1840.), gazdasági javaslatai pedig a kanadai vasút építésével valósultak meg.
1867-ig ezek a keretek szabták meg Kanada belső fejlődését. A súlypont kezdetben a gazdasági kérdéseken nyugodott, minthogy a politikai igények terén, ha az új intézkedés nem is elégítette ki teljesen a mozgalom híveit, mégis megadta a lehetőséget az alkotmányos küzdelem törvényes keretek között való folytatására. Az önkormányzat elvének érvényesülése francia területen, megakadályozta az angol faj további térfoglalását, az angol terjeszkedés iránya továbbra is a Nagy Tavakon túli vidékre vezetett, főleg Manitoba pusztaságain Brit-Columbián és Izlandon, továbbá Észak-Amerika irányában.
1840 után inkább az angol lakosság elégedetlenkedett a helyzettel. Az 1867-es új szövetségi berendezés megalkotására azonban mégsem ez a politikai elégedetlenség, hanem inkább az új területek bekapcsolásának kérdése vezetett. Az új tartományokat, melyek önálló önkormányzattal rendelkeztek, így Brit-Columbiát, Wancouver-Izlandot, Manitobát és a Peace Rivertől délre elterülő részeket szoros kapcsolatba akarták hozni a tulajdonképpeni Kanadával. A szövetséges alkotmány ezt valósította meg 1867-ben. Először csupán Ontario négy tartománya, továbbá Quebec, Új-Braunschweig és Új-Skócia csatlakozott a kanadai szövetséghez, 1870-ben azonban Manitoba, 1871-ben Brit-Columbia, 1873-ban Prince Edward Island lépett a szövetségbe, csupán Új-Foundland maradt külön. Kialakult tehát az új dominium, amely vámpolitikáját az anyaországtól függetlenül határozhatta meg.