HATODIK FEJEZET: JAPÁN VÉDEKEZÉSE AZ EURÓPAI ERŐKKEL SZEMBEN

Japán évszázadok hosszú során élte a maga elzárt életét. Ennek a külön világnak, e messze szigetországnak az európai kultúrával való kapcsolata annyira hézagos, annyira szakadozott, hogy jelen ismertetése csupán vázlatszerű felvillanásokban világíthat rá e távol keleti állam sorsának egyes mozzanataira. Japán kapcsolata a világgal és különösen az európai népekkel, kezdetben csak jóformán pillanatokra és alig rögzített adatokra szorítkozik. Tudunk a hollandi orvosi iskola hatásáról, ahol azonban az ortodox szempontok nem engedik ennek az iskolának eredményeit közkinccsé válni. A kínai orvosi iskolával szemben mégis az európai arat győzelmet: 1720-ban megengedik a hollandi orvosi könyvek bevitelét s 1771-ben ez a győzelem teljessé válik a különben érdekes, tradicionális gyógymódokat fenntartó kínai iskolával szemben. Ebben az évben állapítja meg egy híres japán orvos több társával egy felakasztott gonosztevő hulláján, hogy a hollandi anatómiai könyvek tanítása felel meg a valóságnak, míg az emberi test szerveiről szóló kínai-japán munkák teljesen téves adatokat tartalmaznak. A XVII-ik század elején az európaiak még meglehetősen szabadon tartózkodnak és utazgatnak Japánban, a különböző missziók és expedíciók pedig egymás ellen intrikálnak. Az európaiak kitiltásánál annak a veszélynek felismerése szerepel indítékul, amelyet az Isten előtti egyenlőség és a szeretet elve a japán feudalizmus számára jelenthet. Yeyasu sogun uralomra lépésével kezdődik a tukugawa-korszak, melyben Japánt teljesen elzárják az idegenek elől annyira, hogy nemcsak az európaiakat tiltják ki, hanem japáninak sem szabad országát elhagynia. A külföldieket csupán egy kis területen engedik be, hogy megfigyelhessék őket. A Nagasaki-szigetekre való belépés egyedül a hollandusok számára szabad, ők értesítik a sogunt mindarról, ami Európában történik. A japánok számára ismeretlen, titokzatos idegen földrész iránt félelemmel vegyes kíváncsiság kap lábra, a sogun és környezete jól tudja, milyen veszélyt jelenthet a japáni feudalizmusra az európai eszmék elterjedése.

A kapitalista idők elérkezésekor azonban ez az európai hódító elem feltartóztathatatlanul megjelenik és behatol az eddig elzárt országba. A kínai folyamattal ellentétben, Japán a XIX. században hat valójában az európai kultúrára, amikor megragadja az európai impresszionista művészetet rajzaival és festményeivel. A kölcsönös európai és Japán kultúrhatás ebben az időben szinte tökéletessé válik. Azonban bármilyen érdekes legyen, bármennyire táplálja az impresszionista stílust a japán kultúra, az európai ember fegyveres megjelenése nem impresszionista ábrázolást követel, hanem valami különös keverékét a történeti freskónak és a turneri színkezelésnek. Az új világhatalom, Amerika 1853-ban jelentkezik, hogy európai vetélytársait kijátszva, fegyveres erővel kényszerítse kikötői megnyitására Japánt. Csakugyan teljes történelmi freskó elevenedik meg, amikor az amerikai, majd francia, orosz és angol katonák a bebocsáttatást követelik. Épp a fehér ember egész öntudata, gőgje ül arcukon és nyilatkozik testtartásukon; ellenállhat-e valaki az ő erejüknek? Az amerikai hadihajókat követték a többiek, hogy országuk számára bebocsáttatást, kereskedelmi szabadságot, illetve szerződést biztosítsanak. Perry akciója sikerül, a fenyegető üdvlövések megteszik a maguk hatását, a kiküldött samurajok engedélyt adnak a kikötésre. A hadihajók sűrű üdvlövései füstfelhővel borítják az eget és megrémítik a szigetlakókat. Ime a modern civilizáció megjelenése, karcsú hajótestek, puskaporos légkör, turneri hangulatában.

Az első jelenetet nemsokára olyan társadalmi összeütközések követik, amelyek sokban hasonlítanak és mégis sokban eltérnek a Kínában tapasztalt konfliktusoktól. A történelmi helyzet itt egészen más, az idegenek partraszállása Japánban nem a központi hatalom gyengülésére, hanem ellenkezőleg, nem sejtett mértékben való megerősödésére vezet. A központi hatalom tulajdonképpeni birtokosa évszázadok óta nem az uralkodó, hanem a hatalmas alkirály, a sogun. Ennek hatalma annyira jelentékeny, hogy az európai utazók azt hitték, a mikádó csupán egyházi feje az országnak, hatalma csak a lelkieken nyugszik és méltósága dekoratív természetű. A mikádó helyzetét az európaiak félreértették. A sogun rendkívüli hatalmát tulajdonképpen valójában a kialakult szokás biztosította s az ő örökletes uralmával szemben a hatalmas hercegek, a dajmiók, már régóta elégedetlenkedtek. Ezeknek a feudális uraknak kapóra jött az idegenek fellépése. Minthogy a betolakodókkal a sogunnak kellett Japán érdekeit sértő megállapodásra jutnia, az urak a sogun ellen lázították a népet, amely az idegen kereskedők vásárlása nyomán bekövetkezett drágaságtól szenvedett. A mikádó eddig szokatlan eréllyel lépett fel s ami a soguni intézmény kialakulása óta szinte példátlan, jelentéstételre szólította fel őt a szerződés ügyében. A hercegek által fellázított fegyveres köznemesség, a mintegy négyszázezer tagból álló samurajok rendje, mely a maga hozzátartozóikkal két millió lelket jelentett, a szegény néppel megerősödve, tüntetett és lázadt az idegenek ellen. Véres incidensek robbantak ki a túlfűtött hangulatból, néhány idegent meggyilkoltak, ezt természetesen büntető expedíció követte, a sogun ilyenformán két tűz közé került, hatalma felőrlődött. A jelszó itt nem az, mint Kínában, hogy üsd az idegent és verd ki a mandzsu vezető osztályt, vagyis a császárt, hanem: Sono-Jo-I, „tisztelet a császárnak, ki az idegenekkel!” Az idegenek elég gyorsan felismerik a helyzetet, elpusztítják annak a hercegnek fővárosát, ki izzó sogungyűlöletében leghevesebben lázít az idegenek ellen s a samurajok hercegeik vezetésével sem tudnak az idegenekkel szemben megállni. Az idegenek belátják, hogy az eddigi szerződések mitsem érnek, ha a mikádó azokat jóvá nem hagyja, annélfogva kényszerítik arra. A soguni intézményen azonban ez már nem segít, Japán felismeri az egyetlen lehetőséget, amely a nagy veszedelemmel szemben megvédheti, ez pedig a nagy nemzeti összefogás, az erők koncentrálása, főként pedig a célszerűségi szempontok szerint irányított rendszeres munka. A sogun lemond, az idegenek ellen irányuló tüntetések megszűnnek, megalakulhat az újjászülető japáni császárság. Mucsuhitó 1867-ben lett mikádó s 1868 november 6-tól kezdve ő lesz Meiji néven a császár; a haláláig (1912) terjedő idő Japán fényes meiji-korszaka.

Az első freskó az idegenek megjelenését, a második a védekezés megszervezését mutathatná be. A csoportosuló alakoknak mennyire más lenne itt a kifejezése, mint amott a hódítókéi!

Keleti típus, megfontolt, töprengő japán arcok, politikai hatalomra jutott dajmiók és a samuraj harcosok kiválasztott vezetői: „Chaoshaik”, akik az elitcsapatot alkotják, ezek tárgyalják meg a császárral a japáni élet gyökeres, racionális, előre megbeszélt reformját. A nagy tanácskozás a japán nacionalizmus egyik diadala és eredménye. Mint a japán életet és történetet kutató, mai szemmel figyelő tudósok megállapítják, ebben a tervgazdálkodásnak szinte példátlan anticipálása jelentkezik, összekapcsolva rendkívül mélyreható szociális és politikai reformokkal. A tanácskozás során megállapítják az egységes pénzértéket, a yent, új alapokra helyezik az egész államháztartást, a rizsszolgáltatás helyett a pénzadó rendszerére térnek át, elhatározzák a központosítás és a feudális uralom teljes megszüntetését, azzal az átmeneti intézkedéssel, hogy a hercegek eddigi területeiken ezután a mikádó kormányzói lesznek.

E mélyreható elhatározásnak elsősorban társadalmi vonatkozásai érdemelnek figyelmet. A samurajok kizárólag katonai rendje szinte megsemmisül. A dajmiók kénytelenek birtokaikat visszaadni a császárnak, hercegségük területén csupán rövid ideig maradnak helytartók, 1871-ben császári rendelet törli el végleg a hercegségeket és 75 kerületre osztja az országot. A samurajok rendjét ez az intézkedés létalapjában támadja meg, hiszen ezek a harcosok, mint a harci kaszt tagjai, szoros kapcsolatban álltak a hercegekkel, akiknek hatalma a hagyomány által szentesített törvény szerint, a samurajok erején nyugodott. A samuraj uralkodott a paraszt felett és szolgálta a herceget, aki eltartotta őt. Erre a rétegre, mely létfeltételeit vesztette, a legteljesebb bizonytalanság várt, elvesztette értékes szimbólumát, kardját is, mely katonai pályájának büszke különállásának jelképe volt. A létükben érintett samurajok egy kis része 1877-ben fellázadt, az újjászületett császári hatalom azonban elég erősnek bizonyult arra, hogy a lázadást letörje s ettől kezdve a samurajok nem szerepeltek, a tudatosan szervezett japáni kapitalizmus jórészt az ő soraikból toborozta ipari munkás hadseregét, nem pedig a parasztság köréből, amely tovább művelte a rizsföldeket, mintha mi sem történt volna.

Míg Európában a kapitalizmus már a formák kialakítására kezd hatni, addig Japánban az állam vezetői, a forma kialakítói, a kapitalizmust az idegenek ellen való védekezésre felvértezett japáni állam alapjává akarják tenni. Az idegenekkel szemben természetesen nem elég az egységesítés, mely csupán egy eszköz a sok közül, ebben a különös, szívós és céltudatos küzdelemben Japán el akarja sajátítani a nyugati technika összes vívmányait és arra törekszik, hogy az idegen haderővel, felfegyverzettséggel, hasonló japáni hadikészültséget állítson szembe. Az állam nagy áldozattal alapít vállalatokat, melyek közül kezdetben igen sok egyáltalán nem rentábilis, az állam vállalja a ráfizetést, mihelyt azonban a vállalat jövedelmező lesz, kiengedi kezéből s ezek a nagyvállalatok kedvező feltételek mellett kerülnek a meglehetősen csekély számú japáni nagyiparosok kezébe, ezáltal igen korán kialakítva a jellegzetes trösztszerű monopol-kapitalizmust, helyesebben a családi szindikátusok rendszerét. Az állam csupán a hadiipar termelőeszközeit, mindenekelőtt a nehézipart tartja saját kezében. A japáni indusztrializmus rohamosan fejlődik.

Az erős iparosodással együttjáró jelenségek (exportgondok, túlszaporodás) állnak a japán hatalmi törekvések hátterében. Belül a katonaság technikai fölénye s az 1889-es alkotmánnyal jóformán államvallássá emelt japán nacionalizmus, külső vonatkozásokban pedig 1902 óta a japán-angol szövetség teszi félelmetessé azt a japán imperiálizmust, mely szakadatlanul terjeszkedni akar Ázsiában. Az 1894–95-ös japán-kínai háború után birtokukba került Formoza; Korea megszerzését az oroszok meghiúsították. Korea kérdésében az ellentétek 1904 elején az orosz-japán háborúra vezettek, mely február 9-én a japán flotta diadalmas támadásával kezdődött, Port Arthur (1905 január 2.) kapitulációjával s a március eleji mukdeni csatával folytatódik a japánok diadala felé s befejeződött az 1905 szeptember 5-i békével, mely Liaotung-félszigetet, Port Arthurt és Dél-Szakhalint Japánnak juttatja, Koreában és Mandzsuriában megszünteti az orosz befolyást s így lehetővé teszi állandó japán penetrálás után 1910-ben Korea annektálását.

Josihito (1912–1926) császárt Hirohito követi a trónon. Két nagy politikai párt szerepel a parlamentben: a konzervatív és arisztokrata sejukáj és a városi középosztály képviselőiből álló menseito párt. A menseito minisztériumot 1931 decemberében sejukáj minisztérium követi, Inukáj miniszterelnök vezetésével. A parlamenti többség ugyan a kormányt támogatta, a katonai körök azonban ellene foglaltak állást s a fasiszta színezetű irányzat hívei 1932-ben megölték a miniszterelnököt. Az alkotmányos kormányzat összeomlott. A japán diktatúra megszerzi Mandzsuriát és Kínában támadólag lép fel.