HARMADIK KÖNYV: AZ EURÓPAI RENDTŐL A KÁOSZIG

BEVEZETÉS

A FORRADALMAK és ellenforradalmak lezajlása után, mind a nagy európai nemzetek, mind a kisebb népek diadalmasan előretörő polgársága, illetve a polgári gondolat varázsa, az állami lét formáit alakította ki. A polgárság a társadalom életét a maga elképzelése szerint polgári formák és intézmények keretei között tartja lehetségesnek. A polgári elképzelés általános eszménye: az egyénből védett, szabadságra érdemesített egyéniséget alakítani s a népegyéniségekből nemzetet szervezni. E polgári eszmény megvalósulásának diadalútja és hanyatlása képezi az 1870 utáni történet alapját.

A polgári küzdelem a formateremtés idején szinte sohasem tapasztalt mértékben közeledett a bölcsek és humanisták eszményéhez, az arisztoteleszi és kanti elgondoláshoz, melyhez a hátteret a humanizmus kultúrképe nyujtotta. Az állam kialakításában arra törekedtek, hogy ez az intézmény emberhez méltó létfeltételeket nyujtson a jogrend biztosításával, a parlamentáris rendszer, polgári közvélemény, demokrácia eszközeivel védve az egyén szabadságát az elnyomással szemben. Ilyen eszmék és eszmények, európai elgondolások hatása nyomán rohamosan alakulnak ki a formák, vagy legalább azoknak utánzásai a Balkántól az Északi-tengerig.

Az immanencia mitoszát hordozó polgárság úgy véli megvalósíthatónak a maga értékeit, hogy az állami élet, a politika területén a polgári korlátozás mérsékletét követeli meg az állampolgártól, az egyéntől, kit az autonóm erkölcs tételei szerint képesnek tart arra, hogy minden külső tekintély kényszere nélkül, belátása parancsszavára a legalitás követelménye értelmében cselekedjék. Polgárnak lenni annyit jelent, mint korlátozni önmagát a saját egyéni szabadsága védelmében is. Az egyén a demokráciákban elfogadja azt az elvet, hogy a politikai élet hatalmi lehetőségeiből csak keveset ragad meg, egyéni szavazatával járul hozzá a képviselőválasztáshoz, valahányszor állampolgári jogát gyakorolja, átruházva azt, jóformán lemond a hatalomról. Szabadsága abban nyilvánul, hogy nem korlátozzák emberi méltóságában, viszont politikai cselekvésében önmaga korlátozza magát: csak a demokrácia lehetőségei között tevékeny. E mérséklést követeli meg a polgári világ a politikában az egyéntől, ugyanakkor azonban nem követel ilyen korlátozást a gazdasági életben a gazdasági liberalizmus, melynek a gazdasági élet szabadsága azt jelenti, hogy a gazdasági téren tevékenykedő egyénnek korlátlan lehetősége nyílik vagyongyüjtésre, a hatalommal való kapcsolat kiépítésére. A polgári forma e nagy belső ellentmondása, a gazdasági szabadság elvéből és a kapitalizmus tényéből következik. Idővel összeomlása azzal kezdődik, hogy az indusztrializmus következtében összeomló egzisztenciák rájönnek erre az ellentmondásra, s lelkükben szakadás áll be a polgári formák kiegyensúlyozó, korlátozó mértékével szemben. E folyamat a hetvenes években az osztályharcra eszmélő ipari munkásságban indul meg. A hivatásos szociálpolitika ellenszerként a szociális védelem, munkásbiztosítás és jólét eszközéhez nyúl. Ez a reform legalább részben, legalább az egyén gazdasági védelmével óhajtja a polgári lét kirívó igazságtalanságait megszüntetni. Nemcsak a szociálpolitika eredménye, hogy a polgári formákkal való szakítás nem általános. Ezidőtájt az ipari konjunktúra még nagy lehetőségeket rejt. A kapitalizmus menete egyelőre csak az európai mezőgazdasági válsághoz vezet, jórészben a gépet alkalmazó amerikai mezőgazdasági fejlődés következményeként. Ez a válság inkább a vidéki rétegeket sujtja, a fokozódó városiasodás és kivándorlás azonban a talajukat vesztett exisztenciákat még felszívja. Igen jelentős organizáló eszköz a hadsereg is, mely állampolgárokat is nevel. A kisembert e mellett ezer érdekszál fűzi össze a polgári állammal s a nemes hagyományokban nevelkedett hivatalnokréteg mindent elkövet a rikító ellentétek kiküszöbölésére. Idők folyamán azonban az iparosodás hatása is érvényesül, az üzemszerűség előtérbe nyomulásában. Az állam immár hatalmas arányú üzemként igazgatott intézménynek látszik, melynek sorsdöntő tényezője az államháztartás, s amelynek közigazgatásában a holt, lélektelen, emberellenes racionalizálás érvényesül. Az állammal fennálló bensőségesebb kapcsolat ennek következtében végzetesen megtörik s e folyamat főként a világháború után jelentkezik, amikor a háborús kényszergazdálkodás az államot még határozottabb mértékben gazdasági üzemmé alakítja.

Az állami élet, általában a politika üzemszerű átalakulásának kezdete már a háború előtti fejlődésben is tapasztalható. Az új filozófiák lassanként az Államot, vagy a faji küzdelem képletének tartott Természetet, illetve az értelmi összefüggések rendszerét, a Tudományt tették legfőbb értékké, a szocializmus viszont az osztályharc gondolatát hangsúlyozta. Az állami valóság korlátlan tisztelete a porosz-német realista nemzedék epigonjainak szemlélete útján terjed, a „tökéletes faj győzelme a létért való küzdelemben” a szabadversenyben sikeres angol burzsoázia hitvallása, a tudományba, scientizmusba vetett hit a francia szellem vigasza a vereség után. Mindezen felfogásokban az Ember már nem önmagában, illetve az ideális értékek teljességével való kapcsolatában számít, hanem csak tárgy a természet, állam, tudomány, osztályharc elvontságával való egy-egy összefüggésében. Ezeknek a nézeteknek elterjedése természetesen azzal jár, hogy az értékek lehető teljességét hordozó szellemi ember, mint vezető elit letűnik a történelmi élet színpadáról. A XIX. század elején még az a szellemi elit hat közvetlenül az élet alakulására, melyben az esztétikai, költői, profétikus, vallásos elem van túlsúlyban. A fejlődés további során – már a századközepi forradalmak leverése után – a szellemi emberek rendjéből lassanként eltűnnek a humanista egyéniségek s a szervezők, szaktudósok kerülnek túlsúlyba s ezzel egyidejűleg elsősorban Európa keleti felében s az újonnan kialakult nemzetállamokban, folytonosan tért veszít az ötlettel, képzelettel, esztétikummal és vallásos hittel eltöltött réteg, a szellem szinte teljességgel az új forma, a nemzetállam, vagy a kapitalizmus által felvetett szervezési kérdésekre kénytelen szorítkozni.

A szervezés azonban a nyugati államokban is fontos feladattá válik. Itt ugyanis a demokratikus jogok kiterjesztése folytán az emberek politikai erőként számbavehető rétege megsokszorozódott, a Tömeg szervezése új problémákat vetett fel. A politikai életben, a pártélet területén jelentkezik nyugaton a tömeg megszervezésének az a módja, mely a diadalútja végén álló kapitalista üzem módszerét követi. A kapitalista üzemben ebben az időben fokozatos fejlődés során már vezető szerepre jutott a meglehetősen mechanizáló „szervező” típus, a modern pártélet a szervezés eme módját a politikai életre is alkalmazza. A pártélet eszköze a lélektelen mechanizálás, a tömegekre hatni akaró propaganda lett, amivel nagy veszélyekkel járó folyamat indul meg, hiszen a politikailag aktív tömegeket most már nem mindig lelkiismeretes és humanista szellemi emberek elképzelése alapján befolyásolják. A szellemi ember azonban nemcsak a tömegekkel kapcsolatban álló politika területéről szorul ki. Lassanként az élet minden ágazatában a megoldásnak és vezetésnek szinte egyeden módja a mechanikus rutinnal végrehajtott üzemszerű szervezés. Sőt, a legtöbb helyen az intellektuális rétegbe való bejutás lehetősége is üzemszerű lesz a modern állam egyetemi rendszere következtében. Az új intellektuális réteg így a „szakprofesszorok” tanítványa, az államigazgatáshoz, magasabb vezetéshez legtöbbször egyetemi végzettség kell s ez a vezető réteg sokszor már nem kap vagy nem akar elfogadni impulzusokat a sokrétű, eszméket és eszményeket hordozó szellemi emberektől. Az ügyvitel gyakran minden magasabb elgondolás, idea, jövőbe tekintő célkitűzés mellőzésével halad a megszokott kerékvágásban a modern bürokráciában, a nagy politikában, a diplomáciai tárgyalásokban, vagy pedig – ami még végzetesebb – a politikai célokat a vezetők szinte habozás nélkül veszik át az államéletben fontos szerepet játszó, burzsoáziává alakuló polgárság mértéket nem ismerő, a nyers erő érvényesülési jogát s imperiálizmust hirdető felfogásából.

A tömeg intézményes szervezését tehát a mechanizálódó bürokrácia, szellemi szervezését a sajtó, a propaganda végzi. A liberális állam mindamellett lehetőséget nyujt arra, hogy a sajtószabadság és szervezkedési szabadság korában szinte minden réteg, törekvés kifejezési lehetőséghez jusson s így az állami lét vészes uniformizálása lehetőleg ne következzék be. A mellett a pártatlan hadsereg állampolgárrá is neveli a tömeget.

A polgári forma, a polgári állam mindenesetre súlyos támadásokkal állt szemben, az iparosodás okozta eltolódások következtében, az osztályharc folytán s az állami gondolat hanyatlásával. A mellett az államkeretek sok esetben a felfokozott nemzeti érzés áldozatai lettek. Itt hasonló paradoxonnal állunk szemben, mint a polgári szabadságnál. A polgári világ biztosítani akarja az egyénnek a szabadságot, viszont nem tudja elhatárolni azokat a területeket, amelyekig e szabadság terjedhet, azt hiszi, hogy az egyén beéri egyéni szabadságával s mint a nemzeti kollektivitás tagja, a nemzeti elv jegyében nem fog különleges szabadságokat, új államok alakítását a régiek helyén, követelni. E tévedés a liberális polgári állam ábrándjai közé tartozott s a háború előtt ennek az ellentmondásnak megszüntetésére irányuló tevékenység a legkülönbözőbb kísérletekre vezetett. Az iparosodás mellett, a modern fejlődésben, tehát a nacionalizmus a legerősebb egyetemes történelemalakító tényező. A polgári gondolat, főként a balkáni és oroszországi események nyomán, abban a hitben élt a világháború előtt, hogy a nemzetiségi kérdés Közép-Európában is létkérdés, vagyis az egyént, a nemzetiség tagját emberi, egzisztenciális vonatkozásban elnyomják. Pedig Közép-Európában inkább csak arról lehetett szó, hogy az állam kereteinek elismeréséig kívánták szabadságát korlátozni. Nagyarányú propaganda terjesztette azt a hiedelmet, hogy „a nemzeti állam” kialakításának hiánya a nemzetiségi egyént emberi egzisztenciájában veszélyezteti. Amikor a háború után Közép-Európában a nemzeti elv bizonyos fogalmazását teszik meg egyoldalúan államalkotó elvvé, kiszolgáltatják az új kisebbségeket azoknak az államoknak, melyek őket immár valóban egzisztenciális lehetőségeikben sujtják. Ezek az új államok korán letérnek az emberi egyenlőség jogalapjáról s a kisebbségi elnyomással egész rétegek létét veszélyeztetik. Ezzel a békével Európa teljesen elszakadt nemcsak a formáktól, hanem a polgári értékek ama rendszerétől, mely aránylag a legtöbbet mentett át a keresztény kultúrhagyományból.

A formákra a döntő csapás akkor következik be, amikor a világháború végén Oroszországban uralomra jut az ipari munkásság, mely sikeres állampuccsal elfoglalja az állam gépezetét, az „üzem” igazgatásához jut s az előző korszak államszocialista képzeletvilágából kiindulva, az államüzem birtokában a nem proletár rétegek kíméletlen kiirtása árán akarja megvalósítani a maga „proletár államát”. Példája a kontinentális munkásság nagy részére vonzerőt gyakorol. Úgy látszik, megindul a döntő harc a polgári világ és a proletariátus között, Az események arra mutatnak, hogy a polgári világ kompromisszumos világképe egy-két államban nem tud szembeszállni a kommunizmussal, hisz a tömegeket a régi eszközök már nem organizálták, a hadseregeket Közép-Európában leépítik, a kapitalizmus krízissel küzd. A világháború alatt erejében tudatos, frontharcos szellemű középosztály ott, ahol az ellentét veszedelmes módon elmérgesedett, a szocialista totális államfogalommal más totalitás-gondolatot helyez szembe. E harc színtere Olaszország, hol Mussolini vezetésével a társadalom ugyancsak forradalmi úton, kezdeti diktatúra után átalakítja és új tartalommal tölti meg a régi formát, sokat elvetve a polgári világ intézményeiből, de igen sokat átmentve a keresztény polgári civilizáció s főleg a kultúra folytonosságából. Példájára a belső okok kényszere folytán másutt is megindul a „leszámolás” munkája, a proletariátus kísérleteivel. Ezeknél a totális törekvéseknél mindig pillanatnyi időszerűség, hagyomány adja meg a jellemző keretet az új kormány számára, lényeges vonásuk azonban, hogy szakítanak a polgári egyenlőség elvével, a demokrácia és parlamentárizmus intézményével.

A tömeg szervezésében az új eszközök igénybevételét természetesen nemcsak a szovjet módszerének példája, illetve módszerének reakciója idézi elő, hanem az a tény is, hogy a XX. században megjelent a kapitalizmus új alakja, melyben már nemcsak az üzem mechanizálása a lényeges, hanem az a törekvés, hogy az összes termelési eszközök, gazdasági vállalkozások, erők és lehetőségek monopolszerűen egy kézben összpontosuljanak. Elérkezett a monopolkapitalizmus korszaka. Ez önkénytelenül hat a más okok következtében amúgy is elgépiesedett, eszméktől megfosztott szellemiségre. A vezetők látják, hogy a propaganda szabadsága nem a legkényelmesebb állapot, sokkal egyszerűbb, ha a befolyásolás eszközeit, a propaganda fegyvereit monopoliumként birtokba veszik és ezekkel befolyásolják a tömeget.

Úgy látszik, mintha a diktatúrák és túlzó nacionalizmusok rendszerével a polgári liberalizmus gondolatvilágától nagyon távol eső elgondolások érvényesültek volna. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy maga a polgárság is átalakult burzsoáziává, hűtlen lett saját, korábbi polgári értékeihez és eszményeihez. A napjaink eseményeit kiváltó kapitalizmus és nacionalizmus mindenesetre oly erők, melyeknek gyakran tapasztalt elferdülése, antihumanizmusa és antikrisztianizmusa a XIX–XX. századi polgári világot lénye legmélyén jellemző transzcendencia ellenességéből fakad. Ez a felfogás nem veszi figyelembe az igazi Tekintélyt s nem követelmény számára Államról, Egyénről, Nemzetről szólva a természeti és erkölcsi törvénynek az Isteni törvénnyel való összefüggése.

A liberális polgár ekkor már általában nem ismer embereken felül álló, transzcendens, hagyományos erkölcsi szabályozást, olyan tényezőt, mely az embernek mélyebb értelemben törvényt szabna, amely igazi tekintély volna. Ha nem ismeri el a transzcendencia ilyen eszményeit, ha nincsenek nagy egyetemes elvek, akkor nincs olyan tényező, amely az egyének és nemzetek számára az Erő és Szabadság korlátait előírná. Irányt egyedül az egyén, a közvélemény és az államhatalom szab. Az embert azonban a kapitalizmus és nacionalizmus következményei messze viszik az Isten képmására alakított ember típusától s a tudomány is „istenteleníti”. A közvéleményt „propagandával” lehet módosítani, az államhatalmat puccsal el lehet foglalni, vagy propaganda révén alakított tömegválasztás mechanizmusával, minden nemesebb erkölcsi cél nélkül, birtokba venni s a közvéleményt befolyásoló eszközök monopolizálásával birtokban tartani.