MÁSODIK FEJEZET: A SZOCIALISTA MOZGALOM FEJLŐDÉSE

Az iparosodás egyik világtörténeti jelentőségű következménye, hogy a munkásságban hatalmas új társadalom alakult ki, mely földtől, vidéktől és eddigi kapcsolataitól elszakadva, a városban fejlődött. A polgári társadalom, ha jogilag védte is az új körülmények közé került embert, egyébként nem foglalkozott vele. Érthető tehát, ha a munkásság szociális elmélete a XIX. század elejének polgárellenes szellemi emberei nyomán alakult ki. Nagy mítoszuk két jelentős formája a francia szocializmus úttörőinek felfogásában jut kifejezésre.

Az úgynevezett utopisztikus szocializmus, az ipari álmodozók új világának elgondolása, nem tartozik ide, hiszen ennek hívei kísérletet sem tettek arra, hogy elgondolásaikat reális erők segítségével ültessék át az életbe. A két úttörő Blanc és Proudhon. Az első az úgynevezett állam-szocializmus, a másik az anarchizmus megalapítója. Blanc azt hirdeti, hogy az osztályharc eszközével el kell foglalni az államhatalmat, illetve az állam által alakítandó termelő szövetkezetekkel kell a proletariátus helyzetén segíteni. Az anarchizmus ezzel ellenkező irányát Proudhon képviseli, ki a vagyon egyenletes elosztását, tehát nem a magántulajdon megszüntetését kívánta elérni, oly módon, hogy teljesen decentralizálja az államhatalmat. Minden község számára önálló szervezetet akart biztosítani és a társadalom apró egységekre való osztásával, a pénz kikapcsolásával, cserebankok révén kívánta a forgalmat lebonyolítani. Proudhon 1848-ban képviselő lett, s kísérleteinek csak III. Napoleon uralma vetett véget, hatása azonban rendkívül jelentős maradt. Eszméi a francia proletariátust hosszú időre, egészen a hetvenes évekig, a decentralizáció irányában befolyásolták. Követői a forgalom szocializálásának gondolatáért és az állami centralizmus ellen küzdöttek.

Az eljövendő szocializmus kialakulásában e két irány küzdelmét két úttörő vezeti, Marx Károly és Bakunin Mihály személyében. Marx kemény küzdelem árán kerekedett felül s ez a győzelem a latin szellemű munkásság nagy részének kikapcsolását jelentette a munkásság világszolidarizmusából.

Marx rendszerének kialakulására elsősorban egy szélsőséges polgári elmélet hatott, az úgynevezett ifjú hegeliánusok rendszere. A német romantika idejében az élet és értelem tragikus kettőssége súlyos probléma volt. Ekkor Adam Müller kialakította az úgynevezett „holt”, tehát az életet szem elől tévesztő racionalizmussal szemben a magasztosnak vélt dialektika gondolkozási módszerét, mely a világ fejlődését, a nagy kérdéseket a maguk csodálatosságában képes felfogni. Hegel a maga rendszerét e gondolkozási eljárás és egy eszmetan segítségével alakítja ki. Ennek lényege az, hogy az emberi szellem a dialektikus gondolkozásmód révén ismerheti meg a nagy metafizikai mozgatóerő, az eszme, a világszellem csodálatos működését. A világmindenség fejlődése és történése e világszellem műve. E szellem eljut az élő egyéniségig, az emberi öntudatig, sőt az egyéniségben összpontosul, az egyén a dialektikus gondolkodás révén tehát kiokoskodhatja annak útját, amely a tézis, antitézis és szintézis küzdelmein keresztül halad a megvalósulás felé. A gondolkodás így módot ad a jövőt illető következtetésre. Rétegek, nemzetek rendkívüli küldetést teljesíthetnek, ha bennük jelentkezik a hivatás, amely a szintézissel szemben antiszintézist állít, vagy az antiszintézis korában szintézisre vezet. A szláv küldetés irányainál láthattuk e gondolkodás hatását és a világszellem kieszelt fogalmának nemzetekkel való összekapcsolásában nyilvánuló eredményt.

A szélsőséges német polgári gondolkodás terén az ilyen idealista elképzelések már nem érvényesültek. Az alapjában idealista és konzervatív Hegel rendszere a német szellemi emberek egy részének felfogásában jelentékenyen megváltozott, míg a trieri zsidó ügyvéd fiához, a XIX. század elején Berlinben egyetemi tanulmányait folytató Marxhoz (1818–1883) jutott. Az ifjú hegelisták mesterük tanait forradalmi és materialista irányban fejlesztették tovább. E folyamat Feuerbach tevékenységében ér tetőpontjára. Feuerbach tanában a gyökeres újítás annak az elvnek megállapítása, hogy a gondolkodás elsősége helyett, a létező világból kell kiindulni. Hegel szerint a külső világ változásai, az eszme változásának függvényei, Feuerbach szerint az eszmék eredete az emberek egymásközti kapcsolatában, a társadalom gondolkozásában gyökerezik. Marx magáévá tette ezt az elvet és történelmi materializmusában így fejezte ki: „az emberek életviszonyaival, társadalmi kapcsolatukkal nézeteik és fogalmaik megváltoznak… szellemi produkcióik a gazdasági tényezők szerint alakulnak…” Bár Marx materialista lett, dialektikus materialista maradt, a Hegel által felállított dialektikus törvények jogosultságát elismerte, de csupán a valóságra, a gazdasági és társadalmi életre vonatkoztatva hitt bennük. A fejlődést tehát szerinte nem az abszolút eszme határozza meg, hanem az emberi társadalom működése folytán kialakuló, bonyolult gazdasági élet. A Hegellel való szakítás ebben jelentkezik. Az emberről alkotott elképzelése s így politikája kialakításában e felfogás döntő jelentőségű, minthogy Hegel embere, az eszmével, a nagy szellemi valósággal kapcsolatba került szellemi ember, valami szellemi pantheizmus szerint képzelt lény, akiben a világszellem válik tudatossá. Marx embere ezzel szemben a XVIII. század felvilágosodásának tételei értelmében elképzelt, magasabb szellemiségtől mentes lény. A tézis, antitézis és szintézis fogalmát azonban Marx is fenntartja. Hegel e tényezők működésében vélte a világszellem tevékenységét felfedezni, Marx a dialektikus gondolkodásmódot, a számára egyedüli történetformáló tényezőnél, a társadalom elsősorban gazdasági természetű hatóerejénél vélte alkalmazhatni. Szigorú tudományos módszerrel vizsgálja a saját korában fennálló társadalmi, szociális és gazdasági berendezéseket, e vizsgálat eredménye „Das Kapital” című műve, (1867-től), melyben Marx megállapítja, hogy az uralkodó rendszer lényege a kapitalizmus, leírja e rendszer jellemző vonásait.

A híres „Kommunista Kiáltvány” alapvető gondolata, az osztályharc, szintén nem új felfedezés, a francia szocialisták ezzel már Marxtól függetlenül foglalkoztak. Bizonyos fokig új tényező a nagy döntésnek, az erős antitézisnek kíméletlen következetességgel való végigvezetése, szinte profétikus hit abban, hogy a döntés, a nagy leszámolás a közeljövőben megtörténik.

Mi lesz ennek az antitézisnek menete? Marx a kapitalista társadalom jelenségeit éppen azért vizsgálja oly tüzetesen, hogy ezt az antitézist meghatározhassa, hiszen az új rendet, a kapitalista társadalom benső törvényeit és erőit fogják az antitézis révén megszabni. Az eljövendő szocialista berendezkedésre vonatkozó tervezgetést Marx kereken elutasította. Elég ha látjuk a kapitalizmus jellemző vonásait, hiszen a dialektika törvényei szerint, az ellentét érvényesülésével ezek döntik el a változást, a nagy antitézist, melynek elvei közül a legfontosabb, hogy a jövő társadalma nem áll a magántulajdon alapján és „osztálynélküli” állam lesz. A kapitalista társadalom jellemző vonása, – Marx megfigyelése szerint – hogy a munkás életszínvonala mindig a létminimum körül, vagy alatt mozog. A válságok a munkás egzisztenciáját fenyegetik és érdekévé teszik a rendszer megdöntését. Kora angol kapitalizmusának analízise meggyőzi őt arról, hogy a kapitalista rend halálra van ítélve, az egyre fokozódó tőketömörülés folyton növeli a proletariátust, a gépek elterjedése a munkanélküliséget és az egész termelés anarchikus iránya a válságot mélyíti. A tőketömörülés következtében a termelő eszközök hamarosan minden államban néhány kapitalista kezében összpontosulnak, az egész magántulajdon ezeknek birtokába jut, könnyű dolog lesz tehát a kisajátító tulajdonát kisajátítani.

E gondolatrendszerből szemünk elé tárul a marxizmus egyik döntő tétele, az állam gondolatának elismerése. Marx megtanulta Hegeltől a valóság tiszteletét s az erőben folyton emelkedő állam valósága számára a negyvenes-ötvenes években különben is nyilvánvaló lett. Tehát ebből a valóságból indult ki. Az anarchizmus decentralizálásával szemben a proletariátus figyelmét az államhatalom megszerzésének jelentőségére hívta fel, rendszere ilyen értelemben államszocializmus, a gyűlölettel szemlélt állam valóságának kényszerű tudomásulvétele, célja annak meghódítása a proletariátus számára és a polgári állam lerombolása.

Marx az osztályharc elméletét tette magáévá és emberelképzelésében eszményi, vagy keresztény humanisztikus emberideál látványa nem befolyásolta. Államszocializmusa tehát a leghatalmasabb támadás a polgári gondolattal szemben. A marxizmus ugyanis totalista elmélet, szélsőséges elképzelés, amely bizonyos monopolizált és csak egyes összefüggéseiben meghatározott embercsoportok feladatául tűzi ki, hogy az államot elképzelésük szerint, totálisan birtokukba vegyék. A polgári humanisztikus, vagy keresztény szabadság-eszmény iránt semmi érzéke sem volt, nem látta meg azt, hogy az ember a proletár helyzetében is, de általában minden helyzetben, több és nemesebb annál, semhogy összes vonatkozásait gazdasági helyzete, „osztályszempontja” határozza meg. Nem volt érzéke az iránt, hogy a modern forma, az állam, különböző elképzelésű, különböző vonatkozású csoportok és egyének életformája is lehet. Bizonyos viszont, hogy az ő korában a szociális állam még ismeretlen fogalom volt s a munkások a legnagyobb nyomorban, a munkaadóknak kiszolgáltatva sínylődtek. Gondolkodásmódjában mindenesetre a modern élet vészes mechanizálódása jut kifejezésre: a csoportnak egy bizonyos ideológiája van, ezt el kell benne terjeszteni, hogy e csoport saját ideológiája képére, totálisan átalakítsa az egész állami létet. Marx ezt az elképzelést az osztállyal összekapcsolt emberekre vonatkoztatta, később a totális gondolat fogalmát más monopóliumos elképzelések sajátították ki. Marx gondolkozását az magyarázza, hogy emberképzete a legtávolabb áll a metafizikai, szellemi, szabad vagy vallásos ember fogalmától. Kezdetben a XVIII. század felfogása szerint elvont gépszerűséget látott abban, majd mohó örömmel fogadta és tette magáévá a XIX. század második felének természettudománya, a biológiai felfogás által szerkesztett ember képét, az Isten képére teremtett ember tagadását. A marxizmus tehát e vonatkozásaiban is a modern formák legveszedelmesebb ellensége lesz s rendszere a XIX. és XX. század legnagyobb eretneksége mindazzal szemben, ami emberi. E sekélyes, lényegétől megfosztott emberfelfogást hatalmas méretű propaganda terjeszti, melynek borzalmas következményein nem változtat, sőt még szembetűnőbbé teszi azokat az a tény, hogy később más totalitások és elméletek hasonló módon és mértékben hatnak.

A távolabbi cél kitűzése mellett egyidejűleg rövidebb lejáratú programmokat is adott Marx, egyrészt a forradalmi, másrészt a szociális reformprogrammot. A forradalmi programm a kapitalizmus megdöntésének lehetőségét a közeljövőben látja. Mindent a Párizsból kiinduló, Németországra, majd Oroszországra átterjedő felkeléstől vár.

Ezzel bizonyos mértékig ellentétben áll másik programmja: a szociális reform, hiszen a legnagyobb elismeréssel adózik az angol gyári törvényeknek, helyesli, hogy a munkásság, a szociális törvények kivívása céljából résztvesz a választáson, képviselőket küld a parlamentbe és helyesli a szakszervezetek, magasabb munkabér, alacsonyabb munkaidő érdekében kifejtett munkáját, melyekkel különben a szociáldemokrácia tagadhatatlan szolgálatot tett az emberiségnek.

E két nem egészen összeegyeztethető cél elérése érdekében alapította Marx 1864-ben, Londonban, a francia és angol munkásság néhány megbízottjával együtt a „Nemzetközi Munkás Szövetséget”, az úgynevezett Internacionálét. Ennek főtitkára Marx lett, aki a rezoluciókat fogalmazta. E tételek igen óvatosak és mérsékeltek voltak, hogy a francia Proudhon hívei, a német Lassalle követői s a jámbor angol szakszervezeti kiküldöttek egyaránt elfogadhassák őket. Először csak a forgalom és közlekedés eszközeinek szocializálásáról volt szó és arról, hogy a munkásságnak a jobb munkabérért és szociális munkatörvényért folytatott harcában érintkezést kell fenntartani a többi országok szervezeteivel. A követelések közé csak később kerültek a földtulajdon szocializásáról szóló javaslatok és az a kívánság, hogy a gépek a munkásság birtokába kerüljenek, de Marx ebben is csak termelő szövetkezetekre gondolt, nem pedig szocializálásra. Az örökösödési jog megszüntetésére vonatkozó javaslat már radikálisabb volt.

Az Internacionálé központi tanácsa Londonban székel és az egyes országok munkásszervezetei nem államok szerint, hanem helyi, városi, vagy mezei egyesülések által kapcsolódtak abba. A szervezet lazasága tette azt is lehetővé, hogy az Internacionáléba lassanként azok az anarchista elveket valló munkáscsoportok is bejuthattak, amelyek Bakunin elveit követve nem helyeselték Marx centralizáló, államszocialista, szerintük „túl lassú” módszerét.

Bakunin Mihály (1814–1876) orosz főnemesi család sarja, apja a dekabristákhoz állt közel. Bakunin maga gárdatiszt volt, majd kilépett a katonai szolgálatból és a Pétervárott akkor divatos hegeliánus körbe került. Marxszal ellentétben mindig különbséget tett „filozófia” és „proletariátus” között. Nem elégedett meg a gazdasági megoldással, főcélja a teljes szabadság megvalósítása volt. Elméletében a liberalizmust az abszurdumig túlozva, a politikai uralom minden faját meg kívánta volna szüntetni, hogy ne legyen többé „autoritatív” központi államhatalom, ne legyen szuverénitás úr az ember felett, hanem minden község önállóan szervezkedjék. A nemzeti mozgalmakhoz mégis közelebb állott, mint, Marx, kedves eszméje volt a szláv népek felszabadítása. Marx, aki nem szenvedhette az oroszokat „pánszlávnak” nevezte őt, Bakunin viszont Marxot „a pángermán imperializmus” méltó képviselőjének tartotta és Bismarckhoz hasonlította. Évekig élt és tanult külföldön, résztvett a forradalmi mozgalmakban, évekig sínylődött börtönben és mind szélsőségesebb forradalmár lett. Sokat csalódott, míg a déli latin országokban megtalálta az eszméinek alkalmas talajt. Olaszországban lelkes hívekre akadt s tanai Spanyolországban és Svájcban is elterjedtek. A többi szocialistáktól főleg abban tért el, hogy a politikai akciót, a parlamenti harcot nem tartotta célravezetőnek. Az anarchisták első nagyobb akciója 1871-ben robbant ki, amikor Párizsban kikiáltották a harmadik köztársaságot. Bakunin Lyonban kísérletezett, majd mikor a kommün uralomra került, Svájcból tervezett fegyveres betörést, amely azonban nem valósult meg. Párizsban az úgynevezett jakobinusok, Proudhon és Blanqui hívei kerültek uralomra, akik között szerephez jutott Marx Internacionáléjának néhány híve is. A kommün leverése, híveinek tömeges kivégzése és deportálása nagy veszteséget jelentett úgy az Internacionálé, mint az anarchisták számára. A szociális forradalom kilátásai évtizedekre elhalványultak, a francia munkásmozgalom csak igen lassan tért magához.

Marx ekkor elhatározta, hogy leszámol Bakuninnal és követőivel, akiknek propagandája veszélyt jelentett a szocialisták számára. Nehéz küzdelemmel sikerült kiszorítani az anarchisták képviselőjét az Internacionáléból. Ezzel azonban a déleurópai, sőt a belga és hollandi munkáskerületek jelentős része is elhagyta a szövetséget, egy új, tekintélyellenes Internacionálét, „asszociációt” alapítva. Azonban közben a svájci Jura-vidékre bevonultak a gyárak és az anarchista szellemű házi munkás helyét a gyári munkás foglalta el, Olaszország is iparosodott és az anarchista szabadságeszmék hívei háttérbe szorultak a tömörülés fegyelmét kívánó szocialistákkal szemben. Fegyveres felkelésre mind kevesebb lehetőség mutatkozott, Bakunin belátta, hogy a bürokrácia és militarizmus diadalmas erejével szemben nem érhet el eredményt. A munkásság viszont javítani kívánt sorsán és mindinkább a parlamenti taktika, tehát az állam elismerése és a szakszervezeti szervezkedés felé fordult. Az anarchista és utópista szocializmus képviselőit egyesítő Internacionálé széthullásával egyidejűleg mindenütt az új, gyakorlati munkásmozgalmak alakultak ki. Az anarchizmus hatása azért nem szünt meg, a jurai anarchista szervezet vezetője, Guillaume, Franciaországba költözött és tevékeny részt vett az anarchizmus új irányának, a szindikalizmusnak propagandájában. A gyakorlati munkásmozgalom uralomrajutása Franciaországban csakhamar ellenhatást keltett, elsősorban a szakszervezetekben. Az elégedetlenek elvetették a politikai akció, a parlamenti taktika módszerét és a „direkt akció”, az általános sztrájk és a lázadás mellett küzdöttek. Vezérük Sorel Albert (1842–1906), a parlamenti szocializmus nagy kritikusa, kinek tanai nagy hatást gyakoroltak úgy az orosz bolsevizmus, mint az olasz fasizmus kialakulására. Az erőszak elvének hangoztatása és a parlamentellenes magatartás közös vonása a szindikalizmusnak és bolsevizmusnak, éppúgy mint a racionalizmus és a tudomány elvetése is.

Bakunin gyűlölte a kizárólag gazdasági szempontok alapján álló propagandát. Ebben igazi orosz volt, annak a társadalomnak fia, mely nem ismerte Európa évszázados kereskedelmi és ipari fejlődését. Míg Marx a nyugateurópai gazdasági emberhez szólt, Bakunin a városi és ipari civilizációtól érintetlen déleurópai és szláv emberhez. Végül csupán a városi és ipari civilizáció külterületein maradtak hívei, Spanyolországban és Oroszországban. A XX. század két véres és anarchikus forradalmában az orosz bolsevizmusban és a jelenlegi spanyol mozgalomban lehetetlen fel nem fedezni Bakunin eszmevilágának jellegzetes vonásait. Az első Internacionálé korának ez azonban csak távoli következménye volt, a közeljövő, a század vége a nagyipari munkásság lelkivilágának megfelelő szakszervezeti, politikai, racionális és mérsékelt marxista mozgalom térfoglalását hozta meg.

Az utópia helyét egyelőre a napi politika foglalta el, a filozófiai eszméktől megszállott intellektüel, vagy fantaszta a háttérbe szorul s többnyire a munkásság köréből származó gyakorlati szervezőtehetség, a szakszervezetből kinőtt politikus lépett előtérbe. Az új realista nemzedék azonban nem szakított elődeinek tanaival, hanem azokat használta fel propagandájában. Különösen a német munkásmozgalom maradt erősen elméleti síkon, első megszervezője Lassalle, Hegel, Blanc és Marx tanítványa, a későbbi vezér – Liebknecht – pedig Marx és elválaszthatatlan híve, Engels barátja. Az utópisták eszménye, a rendszeralapító szintézise a szellem és valóság között, ezekben a mozgalmakban mindinkább a századvégi természettudományos materializmus és utilitarizmus uralma alá kerül, sőt a darwinizmus is bevonul a német munkásmozgalom szellemi fegyverei közé. A szellemi elsekélyesedés párhuzamosan halad a fokozódó gyakorlati érzékkel.

Eleinte egész más utakon s a nemzetállam lényegének tiszteletével járt a német munkásmozgalom, míg a szintén zsidószármazású Lassalle (1825–1864) vezeti azt. Lassalle 1863-ban kezdte meg tevékenységét, ő választotta el a német munkásságot először addigi szövetségesétől, a polgári liberalizmustól. Szervezetét „általános német munkásegyesületnek” nevezte. A Ricardo tanításából kiemelt „vasbértörvény” egyik leghatásosabb propaganda-eszközévé lett. Célját az általános választójog és a parlamenti küzdelem révén kívánta elérni s hitt abban, hogy ha a porosz állam szociális állammá alakul, kialakulhat a szociális királyság. Lassalle szociális követelései nem voltak ellenszenvesek Bismarck számára, aki ezeket mindig veszélytelenebbnek tartotta, mint a szabadelvű polgárság által követelt politikai reformokat. E két különböző világot képviselő férfi 1863 tavaszán találkozott és Lassalle elnyerte Bismarck rokonszenvét. Kifejtette, hogy a munkásság köztársasági érzelmei ellenére is kész volna a szociális kormányzat hivatott képviselőjét látni a királyban, aki ellentétben áll a polgári társadalom önzésével. Ennek feltétele azonban, hogy a királyság a kiváltságos osztályok hatalmi eszközéből igazi szociális népkirálysággá váljék. Igyekezett a kancellárt arról is meggyőzni, hogy a közvetett adók igazságtalan terheket rónak a munkásságra. Bismarck biztosította Lassallet arról, hogy a korona a döntő lépést egyszer meg fogja tenni, proklamálja az általános választójogot és szövetkezik a néppel. 1863 őszén ismét találkoztak. Lassalle el akarta nyerni a kancellár támogatását a pártszervezkedés szabadsága és az általános választójog érdekében. E barátkozást londoni marxista körökben gyanakvással figyelték, bár Lassalle nem árulta el a munkásságot, nem engedett elveiből s csak előnyöket szerzett a mozgalomnak. Lassalle 1864-ben egy román bojárral vívott párbajban esett el. Bismarck néhány hónappal később ismertette vele folytatott tárgyalásait minisztertársaival és azt is kijelentette, hogy a porosz választójog kiszélesítését szükségesnek tartja. Lassalle hatásának tulajdonítható, hogy Bismarck ezután többször hangoztatta, hogy a választásokon csupán a lakosság egytizenhetedrésze vesz részt, a kamarába professzorokat küldenek, akik sokkal többet kellemetlenkednek, mint a széles néprétegek hivatott képviselői. Bismarck az új választójogtól a konzervatívok és a független munkáspárt megerősödését várta, az 1870 után kiadott általános birodalmi választójog Bismarck szerencsés elgondolásának köszönhette létét. Arra azonban ő sem számított, hogy a munkáspárt és a katolikus párt sokkal inkább megerősödjék, mint a konzervatív párt. Szóhoz akarta segíteni a konzervatív vidéki lakosságot, azonban nem sejtette, hogy a városi lakosság nagy gyarapodása a szociáldemokrata szavazatokat is megsokszorozza. A szocialista veszély ellenében azután a pártbetiltás eszközéhez folyamodott.

Lassalle utóda Schweitzer lett. A munkásszövetség tagjainak száma ebben az időben körülbelül 46.000 volt. Dél-Németországban az úgynevezett „munkásnevelő egyesületek” kezdtek szervezeteket építeni, 1864-ben a Marx által kiküldött Liebknecht vette át a szervezést, Bebellel együtt. Sikerült a liberális Schulze–Delitzsch vezetése alatt álló munkásegyesületeket megnyerniök, melyek az 1868-as nürnbergi konferencián fogadták el Marx programmját és Eisenachban politikai párttá alakultak. A szokásos programmpontok közé Lassalle híveinek kedvéért beiktatták az állami hitelek követelését a termelőszövetkezetek számára. Első sikerüket 1877-ben érték el, amikor 500.000 szavazattal az ötödik helyre kerültek a pártok sorában. Bismarck nagy idegenkedéssel figyelte a mozgalmat s a következő évben a császár ellen elkövetett merénylet ürügyet szolgáltatott a párt betiltására. Ettől kezdve tilos volt az összejövetel, a propaganda és a szocialista tanok hirdetése. A radikális rendőri intézkedésekkel egyidejűleg Bismarck megelőző törvényes intézkedésekkel akarta a német társadalmat a szocialista veszély ellen „beoltani”. 1883-ban megvalósították a betegség, 1884-ben az öregség és 1889-ben a rokkantság esetére való munkásbiztosítást. A szociáldemokraták azonban nem adták fel a küzdelmet, 1884-ben már ismét 560.000 szavazatot szereztek s a Reichstagban 24 képviselőjük foglalt helyet. 1890-ben elnyerték az összes szavazatok közel 20%-át. A császár és a pártok belátták, hogy a tiltó rendelkezések eredménytelenek s 1890-ben megszüntették azokat. A hosszú időre érvényes erfurti, új programmot 1891-ben fogadták el, a választók két évvel később negyvennégy, 1896-ban pedig nyolcvanegy képviselőt küldtek a Reichstagba. Ezzel a munkáspárt lett a legerősebb párt. A fejlődés itt kissé megállt, 1907-ben a szociáldemokrata képviselők száma erősen csökkent. 1912-ben azonban 12 millió választóból 4 millió szavazott a szociáldemokratákra, 2 millió a katolikus centrumra, a többi szavazatok megoszlottak a liberálisok, radikálisok és konzervatívok között. A német párt szervezettsége egyedülálló volt az egész világon és mindenütt például szolgált. Kérdéses, nem inkább a német fegyelmezettség és szervezőképesség érte el ezt az eredményt, mint a marxi elvek szigorú követése? A marxi tanokkal Németországban a revízionizmus szállt szembe. Bernstein 1897-ben fejtette ki elméletét, mely eltér a forradalmi elvektől. A realista mozgalom, a napi munka és a forradalmi végcélok helyett a részleteredmények hangsúlyozása, Bernstein felfogásában ér a tetőpontra. Szerinte „a mozgalom minden, a végcél semmi”. Nagy hatással volt erre az irányra az angol szakszervezeti mozgalom, amely ebben az időben különösebb forradalmi törekvések nélkül jelentős gazdasági eredményeket ért el a munkásság számára. E programmban a kor nagy gazdasági fellendülése tükröződik. A német párt azonban nem volt hajlandó elejteni a szocialista végcélt, bár taktikájában nagyjában Bernsteint követte. Az elvek fenntartása az ortodox-marxista Kautsky győzelmét jelentette.

A francia munkásmozgalom gyökeresen különbözött a némettől, az anarchisták ott erősebbek voltak. A meglehetősen mérsékelt Louis Blanc ekkor már nem volt népszerű. Franciaország nem annyira a nyilt szakszervezetek, mint inkább a romantikus titkos társaságok hazája volt. III. Napoleon diktatúrájában eleinte tilos volt a szakszervezetek működése. A liberális császárság kormánya 1864-ben megengedte a munkások alkalmi egyesülését, bérviták rendezésére. A kommün utáni reakció enyhülésével, 1876-ban azonban, az első munkaszervezeti kongresszus idején, már 135 szakszervezet működött Párizsban. A kongresszus még elvetette a szocialista tanokat, a három évvel később összehívott marseillei kongresszus azonban már a szocializmushoz csatlakozott. A német mozgalomhoz hasonló egységről Franciaországban mégsem lehetett szó. Vége-hossza nem volt a pártszakadásoknak és egyesüléseknek, a régi mozgalmak heves harcot vívtak az új gyakorlati lehetőségekkel. A szocialisták parlamenti működését a kommün emléke és az állandó viszály hosszú ideig megbénította. 1884-ben végre törvényesítették a szakszervezeteket. Az elismerés Waldeck-Rousseau belügyminiszter és Jules Ferry miniszterelnök műve volt. 1886-ban alakult a „szindikátusok nemzeti szövetsége”, amely a Guesde-párt vezetése alá került. Guesde ellenfelei erre megalapították a „bourses du travail” szervezetét, a szakszervezetek együttműködésének és a munkások elhelyezésének megkönnyítésére. Az általános sztrájk hívei mindkét szervezetben jelentős befolyásra tettek szert. Ebben a jellegzetes francia módszerben az anarchista hagyomány nyilvánult meg. Guesde, a parlamenti küzdelem híve, tiltakozott a sztrájk eszköze ellen. 1894-ben Nantesban gyűltek össze a két szövetség képviselői, akik azonban az ellentétes felfogásokat nem tudták összeegyeztetni. Az egyesülés végre 1895-ben Limogesben sikerült „Confédération Générale du Travail”, röviden C. G. T. néven s e szervezet mai napig is fennáll. A pártpolitikát a munkásszervezétekből kizárták, az elfogadott cél az összes munkások együttműködése a gazdasági harcban. A teljes egység 1902-ben valósult meg. A C. G. T. keretein belül jelentős befolyáshoz jutottak a politikai és parlamenti akció ellenfelei, akik között egy ideig Briand is helyet foglalt. A szindikalizmust szellemi elődjétől, az anarchizmustól, talán az különbözteti meg, hogy a legmegbízhatóbb szocialistáknak a fizikai munkásokat tekinti, a szellemi embereket pedig, akiket az anarchisták előnyben részesítettek, háttérbe igyekszik szorítani. A szindikalizmus végül a fizikai erőszak „tudományos tiszteletévé” fajult és legnevesebb képviselője Sorel lett, aki antiintellektuális tanában Bergson bölcseletét is felhasználta. A parlamenti szocialista párt közben megerősödött. 1893-ban félmillió szavazattal 40 képviselő foglalt helyet a kamarában, Jaurès vezetésével.

E csoport kettészakadt, amikor Millerand Waldeck-Rousseau meghívására belépett a kormányba, ahol a kommün legyőzőjének, Gallifet tábornoknak minisztertársa lett. Guesde és Blanqui követői erre kiváltak a csoportból és később megalapították a „Parti socialiste de France” pártját, Jaurès „Parti Socialiste Français” nevű szervezetével szemben. Ez utóbbi együtt kívánt működni a demokratákkal és békés úton, fokozatosan kívánta a társadalmat átalakítani, azt hirdetve, hogy a szociális állam 1789 eszményeinek realizálása. Jaurès tehát, ellentétben a német párttal, nyiltan revízionista volt, míg a marxista forradalmi hagyományokhoz hű csoport külön utakon haladt. A két párt a második Internacionálé felhívására 1905-ben egyesült és rövid idő alatt 100 képviselőt sikerült behoznia a parlamentbe. A párt mögött azonban nem állt olyan egységes szakszervezeti mozgalom, mint Németországban.

Az angol munkásmozgalom fejlődése lényegesen különbözik a többiektől. Az angol szakszervezeti mozgalom a század utolsó harmadában már igen erős volt, parlamenti képviselettel azonban még mindig nem rendelkezett. A különböző szakszervezetek első nemzeti szövetsége 1845-ben alakult meg, 1866 és 1876 között a szakszervezetek nagy agitációt fejtettek ki a törvényesítés érdekében, amit hamarosan el is értek. A szervezetek száma 1898-ban már 1300 s a tagok száma 1,600.000. Az 1906-os „Szakszervezeti és bérvita törvény” teljes szabadságot adott a közös tárgyalások vezetésére. A nyolcvanas években három, kimondottan a munkásságot képviselő férfiú ült a parlamentben. E szakszervezeti tisztviselők azonban nem képviselték a parlamenten kívül megalakult két szocialista csoportot, a „szociáldemokrata szövetséget,” és a fabiánus társaságot. 1893-ban alakult a harmadik csoport „független munkáspárt” néven, a parlamenti küzdelem programmjával. Az első párt nem ért el különösebb sikereket, a fabiánusok azonban a felvilágosítás és a községi szocializmus hívei voltak és együtt munkálkodva a független munkássággal, a későbbi parlamenti munkáspárt alkotóelemeivé váltak. A szakszervezet és szövetkezetek kongresszusa 1899-ben szervezetet alapított, hogy a parlamentben a munkásságot önálló munkáspárt képviselje. E szervezetben nem annyira szocialista, mint inkább jellegzetesen angol szakszervezeti férfiak játszottak szerepet. 1906-ban 55 képviselőjelöltje közül 29-et választottak meg. Ezenkívül a liberális munkáspártnak és egy bányászcsoportnak is sikerült képviselőket küldenie, úgy hogy ekkor a munkásság képviselete a parlamentben már 54 tagból állt. Az új csoport „Labour Party” néven alakult újjá, mintegy másfélmillió szakszervezeti tagra támaszkodva. E párt megvalósította a szocializmus és az angol szakszervezeti mozgalom közeledését, 1907-ben pedig a termelés elosztásának szocializálását és közérdekű ellenőrzését tűzte ki céljául. Vezető egyénisége Mac Donald volt, a parlamenti csoport fele többé-kevésbbé szocialistának vallotta magát. A marxista, vagy anarchista tanok híveinek súlya nem volt jelentős, a párt állásfoglalása a vallás s a demokrácia kérdésében teljesen eltért a francia, vagy a német munkáspártok elveitől.

Az olaszországi munkásmozgalom a hatvanas és hetvenes években Bakunin anarchista szövetségének hatása alatt állt. A különböző munkáspártok 1892-ben, a génuai kongresszuson „olasz szocialista párt” néven egyesültek. A párt keretébe ekkor már hat képviselő tartozott, akik 26.000 szavazattal jutottak a parlamentbe. 1913-ban a szocialista szavazatok száma 880.000, a képviselőké 52. Az anarchista-szindikalista irány vezetői Arturo Labriola és Leone voltak, a jobbszárnyat pedig Bissolati és Bononi képviselte. Középen haladt Turati és Mussolini iránya. A világháború kitörésekor többek között Mussolini is a központi hatalmak ellen való beavatkozás mellett küzdött s ennek következtében a pártból kizárták. Megalapította a „Popolo d’Italia” című lapot és tovább agitált a háború mellett, majd maga is résztvett abban. A háború után a szociáldemokrata pártból kizárt, vagy azzal elégedetlen elemekkel, köztük az anarchista irány egyes vezetőivel tömörítette a frontharcosok és a nacionalista ifjúság tettrevágyó seregét és megalakította a fasiszta pártot. Ugyanakkor a szociáldemokrata pártot balszárnya erőszakos gyármegszállásokkal és sztrájkokkal válságba sodorta. Ez ellen visszahatás támadt s Mussolini parlamentellenes, forradalmi nacionalista programmal magához ragadta a hatalmat.

1889-ben a párizsi nemzetközi szocialista munkáskongresszus elhatározta az Internacionálé felújítását. Az úgynevezett második Internacionálé lényegesen különbözött az elsőtől, a szociáldemokrata vezetők ugyanis okulva a történteken, igyekeztek az anarchistákat a szervezettől távoltartani. 1900-ban mondották ki az elvet, hogy a kongresszusokon csak olyan szervezetek vehetnek részt, amelyek a szocializmus és a politikai harc alapelvét elfogadják. Felállították az Internacionálé irodáját Brüsszelben, ennek elnöke Emile Wanderwelde belga politikus lett. Minden ország pártja két-két delegátussal képviseltette magát. Az első határozatok között szerepel május elsejének szocialista ünneppé való nyilvánítása.

A párizsi és amsterdami (1904) kongresszusokon az Internacionálé állást foglalt az ellen, hogy a szocialista pártok tagjai polgári kormányban résztvegyenek. E határozat következtében zárták ki a francia szocialisták 1904-ben Millerandot, 1906-ban pedig Vivianit és Briandot pártjukból. Az Internacionálé megengedte, hogy a szocialisták „rendkívüli viszonyok között” résztvegyenek a koalíciós kormányzásban. E határozat adott módot a világháború kitörésekor a legtöbb országban a szocialistapártok vezetőinek a kormányban való részvételre. A brüsszeli iroda 1914-ben német és francia szocialista politikusok tanácskozása útján kísérelte meg a háború megakadályozását, ami természetesen nem sikerült. Jaurès, aki a francia parlamentben az utolsó pillanatig küzdött a béke érdekében, Brüsszelben találkozott a német szocialistákkal, de már látta, hogy a német párt háború esetén támogatni fogja a kormányt. Párizsba visszatérve merénylet áldozata lett.

A világháborúban majd minden országban „Treuga Dei” lépett életbe a szocialisták és a polgárság, a szakszervezetek és a munkaadók között. Az Internacionálé irodáját Hágába helyezték át, ahol folytatta kétségbeesett kísérleteit különböző országok már egymással szembenálló szocialista pártjainak kibékítésére. A többséggel szemben ugyanis sok helyütt a kisebbség, a túlzók csoportja foglalt állást, elítélve a kormánnyal szemben tanusított engedékeny magatartást, illetve a szocialisták belépését a kormányba. Németországban Liebknecht Károly állt az elégedetlenek élére, aki Franz Mehringgel együtt adta ki az „Internacionale” című folyóiratot és megalapította a „Spartakus” szövetséget, a háború, a kormány és a szociáldemokrata párt többsége ellen. A német párt 1916-ban kettévált, tizennyolc tagja Haase vezetésével megalapította az úgynevezett „független” német szociáldemokrata pártot. Franciaországban Longuet fáradozott a pártnapokon az ellenzék megszervezése érdekében. Pártszakadásra itt nem került sor, éppúgy mint Ausztriában sem. A háború hatása alatt mégis mindenütt kiújultak az ellentétek a szélsőséges és a mérsékelt irány között és a háború utáni fejlődés bebizonyította, hogy nem lehet fenntartani az egységet a mozgalom két szárnya között.

A szakadás már előrevetette árnyékát 1903-ban, Oroszországban. Az orosz szocialista mozgalomban is felismerhető az utópisztikus, az agrárszocialista, a terrorista és a marxista szocializmus fejlődési korszaka. Az elsőt Herzen képviselte, aki a harmincas-negyvenes évek Saint Simont és Fouriert követő szocialistái közé tartozott s az ötvenes években Londonba emigrált. Az eddig inkább hegeliánus és idealista orosz forradalmárok a hatvanas években a természettudományos pozitivizmus hatása alá kerültek, titkos társaságokba tömörültek és mint „nihilisták” váltak ismertté. Működésükben Bakunin hatása is érvényesült. Az orosz ifjúság jelentékeny része foglalkozott ebben az időben a parasztkérdéssel és azt képzelte, hogy a szocializmus a parasztság ősi, kollektív intézményeiből fog kifejlődni, mielőtt Oroszországban a nagyipar és a proletáriátus kialakulna. Vidéki propagandájuk azonban szinte teljesen hatástalan maradt. A hetvenes években szervezeteket alakítottak merényletek elkövetése céljából, hogy ezáltal a kormányt megrémítsék és bénítsák. A legbefolyásosabb e szervezetek között a „Narodnaja Volja”, melynek tagjai gyilkolták meg 1881-ben II. Sándor cárt is. A nyolcvanas években az orosz nagyipar fejlődésével együtt indult meg a nyugateurópai értelemben vett munkásmozgalom. A titkos és törvénytelen munkásszervezetek vezetői rendszerint agrárszocialista, vagy terrorista diákok és entellektüelek voltak, akik Marx tanaival megismerkedve, az ipari munkásságot kívánták megszervezni. A század végéri nagyarányú sztrájkokat rendeztek és orosz szociáldemokrata párt néven egyesültek. E párt 1903-ban két részre szakadt, az orosz szocialisták brüsszeli és londoni kongresszusán, ahol Martow és Axelrod a pártszervezés kérdésében a nyugateurópai módszerekhez csatlakozott, szemben Plehanow-val és főkép Leninnel, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a párt teljesjogú tagja csupán az legyen, aki bizonyos próbaidőt töltött a mozgalomban és úgyszólván „hivatásánál fogva” forradalmi politikus. Ez a feltétel az orosz viszonyoknak megfelelő titkos szervezési taktika követelménye volt. A kongresszuson ez az álláspont nyerte el a többséget s ezért nevezték a többségi párt híveit többségieknek, azaz bolsevikieknek, míg a kisebbséget mensevikieknek.

A cárizmus az 1905-ös forradalom leverése után egybehívta a dumát és bizonyos teret kívánt nyujtani az alkotmányos követelések számára. A munkásság a dumában néhány képviselővel szerepelt, akik többnyire mensevikiek voltak. 1915-ben a bolsevista párt megkísérelte, hogy a mérsékeltebb szocialista pártokkal ellentétes szocialista csoportokat konferenciára hívja össze. Szeptemberben a svájci Zimmerwaldban gyűltek össze Oroszországból és más államokból az osztályharc orosz hívei. 1916-ban Kienthalban újra találkoztak s már ekkor látszott, hogy az Internacionálé ketté fog szakadni. Amikor a bolsevisták 1917-ben a hatalmat Oroszországban átvették, a második Internacionálé ellenzékét egy új Internacionálévá, az úgynevezett „harmadik”, vagy kommunista Internacionálévá szervezték, melynek székhelye Moszkva lett és amelyet teljesen az orosz párt irányított.

A háború befejeztével, 1919 februárjában Bernben gyűltek össze a szociáldemokrata pártok kiküldöttjei, azoké a pártoké, melyek eddig nemzeti alapon állva támogatták a hadban álló kormányokat. Az antantállamok szocialista kiküldöttei azt kívánták, hogy a német szociáldemokraták ismerjék el, hogy a kormány támogatásával hibát követtek el. A konferencia ugyanakkor élesen szembefordult a bolsevistákkal, határozatot hozva a demokrácia, a parlamentarizmus fenntartása mellett, a diktatúra ellen. Az oroszellenes határozat ellen a konferencia kisebbsége tiltakozott, ezek 1921-ben Bécsben szervezetet alapítottak „nemzetközi szocialista pártok munkaközössége” néven, a középúton haladva a második és harmadik Internacionálé között. Ez volt a rövidéletű, úgynevezett „két és feledik Internacionálé”, melynek gerince az osztrák szociáldemokrata párt volt és jelentékeny szövetségese a német független szocialista párt. 1923-ban azonban a legtöbb szocialista csoport visszatért a második Internacionáléhoz, míg egyesek a harmadik Internacionáléhoz csatlakoztak.

A szakadás tehát nemcsak fennmaradt, hanem az orosz események folytán még el is mélyült a szocialisták evolucionista és revoluciós szárnya között. A második Internacionálé alapelvei a következők voltak: Szó sem lehet róla, hogy a kapitalista rend összeomlott volna, vagy a közeljövőben összeomlanék. Oroszországban polgári és parasztjellegű forradalom folyt le, melynek vezetői bármit hirdessenek, nem építhetik fel a szocialista társadalmat. A háborút követő forradalmakban Közép-Európában nem a szocializmus győzött, hanem a demokrácia, vagy a nacionalizmus. A szociáldemokrata pártok a demokráciát kívánják megvédeni és résztvesznek a kormányzásban, ha ezáltal gazdasági vagy politikai előnyöket tudnak szerezni a munkásság számára.

Ezen elvek értelmében minden szociáldemokrata párt harcot folytatott a harmadik Internacionálé, vagy kommunista párt ellen. Ezeket az alapelveket Kautsky Károly fogalmazta meg és ő képviselte a kommunistákkal szemben. A munkásság nagy tömegei és a szakszervezetek a háborút követő másfél évtized folyamán a legtöbb országban a szociáldemokráciát támogatták. Egyedül Németországban képviselt jelentékeny erőt a baloldali ellenzék, először az összeomlást követő években, amikor a szociáldemokrata kormány a Spartakisták ismételt fegyveres felkeléseit csupán a hadsereg és a fegyveres különítmények segítségével tudta legyőzni, másodszor pedig a világgazdasági válság idején, amikor a nemzeti szocialisták előretörésével egyidejűleg a kommunista szavazatok is annyira megnövekedtek, hogy a jobb és bal szélsőségek képviselőinek száma többséget jelentett, a parlamentarizmus alapján álló összes polgári és szociáldemokrata képviselőkkel szemben (1932), mely körülmény, sok más tényezővel együtt a weimari köztársaság bukásához vezetett.

A szociáldemokrácia más országban is nehéz helyzetbe jutott, hiszen a szocialista szavazatok növekedésével közeledett a hatalomban való részesedés kérdése és lassanként mindenütt bekövetkezett az a helyzet, hogy a szocialistáknak választaniok kellett a terméketlen ellenzékiség, vagy a kormányzás között, olyan helyzetben, amelyben a szocialista programmot nem tudnák megvalósítani. Lassanként az utóbbit választották, először az angol párt került rövid időre kormányra, majd a francia, mely utóbbi esetben más a helyzet, minthogy a kommunisták a szocialistákból és radikálisokból álló kormányt egyelőre nem támadják. Az új taktika nyilván a mindenütt erősödő fasiszta irány következménye.

A nyugateurópai szocialisták eltértek a marxista hagyománytól, békésen együttműködnek a polgári pártokkal, ugyanakkor az oroszok ugyancsak sokban új utakon haladtak. Maga Lenin a szocializmus megvalósításának nyitját a parasztság és munkásság együttes akciójában kereste és mélységesen megvetette a nyugati szociáldemokratákat. A vezetőszerepet azonban ő is a munkásság, illetve a bolsevista vezetők számára kívánta biztosítani. Tanaiban sok az anarchista-szindikalista elem. Az új társadalmat az államok és fennálló berendezkedések megsemmisítése után helyi szervezetek, „szovjetek” összefogásából akarja felépíteni. Nem híve a lassú fejlődésnek, hanem a közvetlen forradalmi akcióval rokonszenvez, ami az orosz viszonyok következménye. Bár a bolsevisták politikájukat Marx és Engels egyes megnyilatkozásaival igyekeznek támogatni, tagadhatatlan, hogy a leninizmus erősen eltér a régebbi szocialista irányoktól. Lenin elméletének teljesen új eleme a színes gyarmati népekre vonatkozó tan és a munkásarisztokrácia megkülönböztetése. Ezeket az elveket „Az imperializmus, mint a kapitalizmus legújabb korszaka” című könyvében (1917) fejti ki. A hatalom átvétele után Lenin egyesítette a csökönyösséget a megalkuvással, a politikában hajthatatlan volt, gazdasági téren azonban engedményeket tett. Az orosz rendszer belső ellentmondásai Lenin halálával sem szűntek meg, sőt fokozódtak, a diktatúra alapja mind szűkebbé vált, a közéletből tűzzel-vassal kiirtott jobb- és balszárny pedig mindjobban megnőtt.