MÁSODIK FEJEZET: A FRANCIA FORMA KIALAKULÁSA

Ugyanabban az időben, amikor a német forma kialakult, Franciaországban is harci zajban indult meg a köztársasági államforma bizonytalan kísérletezése. Mekkora különbség a két ország között!

Az új császárság ragyogó külsőségeivel szemben a francia rendszer kialakulása mögött drámai események sötét háttere áll. A császárság visszaállításáról 1870 szeptember 4. után szó sem lehet. Párizs ismét beavatkozik a történelem folyamatába, III. Napoleon szedáni elfogatása után a régi rendszer egyszersmindenkorra letűnt. Hogy az államhatalom ne kerüljön a szélsőséges szocialisták birtokába, védelmi tanács alakul, mely részben Párizsban működik, részben azonban szerte az országban tevékenykedik, hogy megszervezze a védelmet a „barbárok” ellenében, utolsó szál emberig. A belső szervezés munkáját Gambetta vállalja, a köztársasági gondolat lelkes híve, aki a vezetőket a császársággal szemben álló tábortól választja ki. A fáradhatatlan Thiers külföldön tárgyal, diplomáciai erőfeszítései azonban sikertelenek maradnak. 1871 februárjában a győzelmesen előnyomuló ellenséggel folytatott harcok közepette választ Franciaország. A nemzetgyűlés február 13-án Bordeauxban ül össze. Az ú. n. bordeauxi megállapodás négy nappal később Thierst választja a francia köztársaság végrehajtó bizottságának elnökévé. A bizottság feladata a németekkel való tárgyalás. Thiers, Favre és Picard miniszter előzetes megállapodását a nemzetgyűlés március 1-én jóváhagyja, május 10-én a háborút formálisan is befejezik, tíz nap mulva ratifikálják a békét. Leghevesebben a szélsőbaloldal és az elszakított területek képviselői tiltakoznak a megállapodás ellen, 546 igennel szemben 107 nem juttatja kifejezésre a baloldal, a város elégedetlenségét, melynek lakossága ellenzéki, harcias szellemű. A túlfűtött német győzelmi mámor nem hajlandó lemondani a békepontok legszerencsétlenebbjéről: a párizsi bevonulás színjátékáról. Ugyanakkor a nemzetgyűlés függetleníteni akarja magát Párizs befolyásától és Versaillest választja székhelyéül. Úgy látszik, mintha e várost poroszok és francia jobboldaliak egyaránt inzultálnák, holott Párizs nem szokta meg az ilyen elbánást.

A nyilt felkelés 1871 március 18-án tört ki a fővárosban, a nemzeti gárda teljes egészében csatlakozott a lázadókhoz. Kezdetben inkább a jakobinus nacionalizmus szelleme uralkodott a marxista értelemben vett államszocialista kommunizmus helyett, mindenesetre erős anarchista színezettel. Az elmélet emberei valami szövetségi megoldásra gondoltak, melyben Párizs szabad közösség, „commune” lesz s a hasonló vidéki közösségekkel szövetségben Franciaország Svájchoz hasonló szervezetet nyerne. A nemzetgyűlés hatalmas vidéki és monarchista többsége irtózik minden ilyen kísérlettől, Thiers elhatározta, hogy mihelyst megfelelő hatalmi eszközökkel rendelkezik, végez Párizzsal. A versaillesi kormányzat megerősödésével egyidejűleg fokozódik a párizsi kommün erőszakossága és kegyetlensége, annak jeléül, hogy belső gyengesége következtében helyzete kilátástalan. Május 28-án a kormánycsapatok bevonulnak Párizsba, városnegyedenként, szinte utcánként kell a fővárost elfoglalniok, a forradalmárok a túszok sorában Párizs érsekét is kivégezték, a megtorlás éppen ilyen véres.

A szélső baloldal forradalmát a békeokmány kicserélése napján semmisítették meg. A francia kommünt a francia köztársaság törte le s ez a tény jelentős mozzanat abban a folyamatban, amely bár nagy zökkenőkkel, a társadalmat mégis összekapcsolta az alakulni kezdő formával, az ifjú köztársasággal. A kormány egyszerűen kiirtotta, vagy deportálta az elégedetlen munkásságot s ezzel a polgári társadalom legveszedelmesebb ellenségétől szabadult meg. Az ifjú köztársaságnak tehát nem volt szélsőjobboldali ellenzéke. A köztársaság erélyes fellépése a társadalom ama rétegében, melynek szemében a köztársaság gondolata a felfordulás és rendetlenség állapotával egyet jelentett, bizonyos meglepetést és tiszteletet ébresztett. Az anyagi csapást, a német hadikárpótlást meglepő gyorsan sikerült kiheverni, annak jeléül, hogy csak a francia államot érte Sedánnál katasztrófa, a társadalom egészséges, a gazdaság virágzó. A nemzetgyűlés 1871 június 20-án két és félmilliárdos nemzeti kölcsönt szavazott meg, melyet rögtön túljegyeztek. Szeptemberben másfélmilliárdot fizettek a német kormánynak, mely a megszállt területek nagyrészét kiürítette. A nemzetgyűlés 1872 július 15-én további hárommilliárdos kölcsönt szavazott meg, mely ismét sikerrel járt, a hazafias francia lakosság a kölcsön összegét hétszeresen túljegyezte.

Hogy a francia monarchia a túlnyomó monarchista többség ellenére nem valósulhatott meg s a köztársaság végül győzött, ez számos tényező bonyolult összhatásának eredménye. Bismarck nagy történeti tévedése volt, hogy a köztársasági demokráciát nem tartotta képesnek a szélsőséges, nacionalista revánsirány kialakulására. Némi joggal reménykedett abban, hogy az ifjú köztársaság jóideig nem talál diplomáciai partnerre, elsősorban a cári Oroszország rokonszenvét veszti el. Ezért, ellentétben urával, a császárral, mindent elkövet, hogy a monarchia helyreállítását megakadályozza s minthogy Németország párizsi nagykövete, Arnim, a monarchistákkal áll kapcsolatban, kíméletlen személyi harcot indít ellene. A monarchisták legnagyobb nehézsége kétségkívül az, hogy nem tudnak egy személyben megegyezni. Megoszlanak négy jelölt között, Thiers szerint pedig „minthogy csak egy korona van, négy ember egyszerre nem lehet király…” Az egyik Lajos Fülöp unokája, Párizs grófja, az orleansisták jelöltje, a másik az igazi legitimitás képviselője, a Bourbon-ág feje, Chambord grófja, X. Károly unokája, kit hívei V. Henrik-nek neveznek, aki azonban a népszuverénitás gondolatával szemben a legkisebb engedményre sem hajlandó. E két esélyes jelölt mellett voltak hívei még III. Napoleonnak és Napoleon hercegnek. Az államforma kérdésében való döntés késlekedése a köztársaság híveinek kedvezett. A pótválasztások eredménye a köztársasági elv rohamos terjedésére mutatott. A jobboldal, hogy uralmát biztosítsa, erélyes fellépésre szánta el magát. Elsősorban Thiers-t akarta eltávolítani az útból.

1873 elején megbuktatták a képviselőház elnökét, majd május 24-én Broglie herceg azt indítványozta, hogy a kormány folytasson határozott jobboldali politikát. Thiers még aznap lemondott, másnap MacMahon marsall személyében politikai tapasztalattal nem rendelkező legitimista katonát választottak elnökké, aki Broglie herceget bízta meg a kormány vezetésével. A két royalista csoport megegyezett Chambord grófjának személyében, akinek halála után az orleánsi herceg, Lajos Fülöp unokája került volna a trónra. Chambord grófja azonban ragaszkodott az abszolút monarchia gondolatához s nem volt hajlandó elfogadni a forradalom színeit jelképező trikolort. A francia fejlődés során kialakult társadalom, a nemzet immár elérte a legfőbb szuverénitást és nem tűrt maga felett más szuverénitást, a trónjelölt pedig azt mondotta, hogy „az elven (az abszolút monarchia elvén) kívül, melynek képviselője vagyok, nem vagyok más, mint egy sántító kövér úr”. A szakítás külsőleg a trikolor és a fehér lobogó ellentéte, a belső valóság azonban a restauráció balsikere, mely után a francia monarchisták elhatározták, hogy MacMahon számára hét évre biztosítják a hatalmat abban a reményben, hogy az idő nekik dolgozik. A köztársasági ellenzék vezére ugyanakkor Gambetta, aki szélsőséges radikalizmusából ekkor közeledik a mérsékeltebb Thiershez, a demokrácia hívei benne látják a jövő emberét. A monarchista többségű alkotmányozó bizottság óvatosan fogalmaz, kerüli a „köztársaság” kifejezést, a nemzetgyűlés azonban 1875 elején jobboldali indítványra, egy szótöbbséggel kimondja, hogy az államfő a „francia köztársaság elnöke”. Az elnök lép a monarchia királyának helyébe,. a képviselőházat azonban csak a háromszáz tagú szenátus hozzájárulásával oszlathatja fel. A tényleges hatalom a minisztertanács kezébe kerül, mely a kamarának felelős. Az 1876-os márciusi választás nagy köztársasági többséget hoz (360:170). A royalisták jobboldali konzervatívok nevén szerepelnek s mellettük a köztársaságiak állnak, kik között a nagyobb erőt Gambetta szélsőbaloldali pártja képviseli. MacMahon a balközépet bízza meg a kormányalakítással, azonban továbbra is a konzervatívokra hallgat. E helyzet szinte állandósítja a válságot. A válság 1877 május 16-án tör ki, amikor MacMahon Jules Simon miniszterelnöknek rosszaló levelet ír a kormánynak a katolikus kérdésben tanusított állásfoglalása miatt. A kormány lemond s az elnök még aznap Broglie herceget bízza meg a kormányalakítással. Az új választáson, október 11-én, a közös programm alapján fellépő köztársasági párt 336 képviselőt hoz be a parlamentbe 208 jobboldalival szemben. MacMahon ennek ellenére megtartja Broglie-t a kormány élén, a lehetetlen helyzetben nem szavazzák meg a költségvetést s a szenátus nem hagyja jóvá az újabb házfeloszlatást. MacMahon végre engedni kénytelen, köztársasági kormány alakul, a részleges választáson a köztársaságiak újabb tért nyernek. MacMahon nem hajlandó jóváhagyni Dufaure kormányának intézkedéseit és lemond (1879 január 30), utódja Grévy. A hatalomra került köztársasági párt 1879 júniusában ismét Párizsba helyezi vissza a kormány és kamara székhelyét, amnesztiát ad a kommün elítéltjei számára, Párizs kibékül az uralkodó politikai iránnyal, a francia köztársaság megszilárdul, a forma megfelel a polgári társadalomnak. A belpolitikai élet erőinek küzdelme nem fenyegeti a forma lényegét.