HARMADIK FEJEZET: A FORMÁK KIALAKULÁSA ÉS A POLITIKAI ÉLET ESEMÉNYEI A KISEBB ÁLLAMOKBAN

A nyugati kis nemzetek polgári, parlamentáris nemzetállammá való alakulásuk során sokat köszönhettek a nemzetek és egyének sorsával foglalkozó angol és francia elméletek elterjedésének. A nemzetállam, a nemzeti függetlenség gondolata ezekben az elméletekben szoros kapcsolatban áll a szabad egyéniség elvével, a polgárság tehát a kis államokban együtt fogadta el a két elméletet, a polgári „népszuverénitás” gondolata összefüggött a nemzet szuverénitásával és viszont.

A század harmadik évtizedében sorsdöntő jelentőségű lesz a francia polgári gondolat világképe is. E szerint az egyes nemzeteket egyenlő jog és egyenlő védelem illeti meg. Guizot nevezetes művében, a „Civilizáció történetében” hangsúlyozza, hogy az állapot, melyben „mindenki, aki nem erős, elnyomatik, szenved és elvész…” – nem a civilizáció állapota. Franciaország e szerint a fogalmazás szerint küzd a civilizációért, melyhez most a kis nemzetek védelme, belső fejlődésük biztosítása is hozzátartozik. A civilizatórikus tudattal együtt jár az a hit, hogy a nemzetek között érvényesített belső korlátozás lehetővé teszi a durva erőszak alkalmazásának kikapcsolását, vagy legalább is annak háttérbe szorítását. E tény természetesen már belső politikai vonatkozásai folytán is együtt jelentkezik az alkotmány elvével, melyért a francia ideológusok annyira lelkesedtek, – azok az ideológusok, kik a civilizáció jelentőségét hangsúlyozták s kiknek intelmét a kis nemzetek gondolkodói áhítattal fogadták. A francia hegemónia eszméje, az 1815-ös intézkedések ellen való lázadás, a kis nemzetek felszabadításának gondolatán is alapszik, a jelszó „La France victorieuse par les nationalités”.

Az 1830-as forradalmi évbe esik a belga forradalom, melyet a belga állam kialakulása követ. A bécsi kongresszus Anglia érdekeinek megfelelően „Németalföld” néven foglalta össze az annyira heterogén elemekből összetett területet. Belgium lakossága javarészt iparral és mezőgazdasági termeléssel, Hollandiáé kereskedelemmel foglalkozott. Anglia nem kímélt áldozatot, hogy az új állam életképességét növelje átadva neki Jáva szigetét is. Németalföld élére a protestáns Orániai Vimos került, kivel a katolikus belga lakosság nem rokonszenvezett. 1819-ben minden államhivatalnoktól megkövetelték a holland nyelv tudását és tizenöt évi haladékot adtak annak elsajátítására. E rendeletet súlyosbította I. Vilmos 1822 októberében, amikor a holland nyelvet nyilvánította egész Németalföld hivatalos nyelvének.

A hollandok az államügyek intézését lassanként teljesen monopolizálták, 1830-ban például hét miniszter közül hat, 117 belügyi tisztviselő közül 106 és 1967 katonatiszt közül 1550 hollandi volt és csak 417 belga. E mellett még a bankszervezettel is a hollandok rendelkeztek. Természetes, hogy ez az állapot a holland érdekek, a holland befolyás ekkora mérvű túltengése, idővel elkeseredésre, majd kirobbanásra vezetett.

A király korlátozza a sajtószabadságot, ami elkeseríti a liberálisokat. 1828-ban megalakul a liberális-katolikus únió, hiszen az idők folyamán a belga katolikusok, Lamennais kortársai, liberálisok lettek. Az únió alapja a kölcsönös megértés, a vallás szabad gyakorlása, viszont a katolikusok a sajtószabadság elve mellé állnak.

A holland uralom ellen tehát egységes belga ellenállás fejlődik ki, mely több hollandellenes tényező találkozása, nem „belga nacionalizmus”, hisz alapjában nincs egységes belga nemzetiség, hanem vallonok és flamandok állnak egymás mellett. A belga erők ekkor mégis egységesek a hollandok elleni elkeseredés következtében.

Az 1830-as francia forradalom megadta azt a biztonságérzetet a belgáknak, melyet az autokrata francia uralom közelsége idején nélkülöztek. A forradalom 1830 augusztus 25-én, Bruxellesben tör ki. A hollandok fegyveres támadása a forradalmi erőkkel szemben sikertelen lesz. Szeptember végén a hollandi csapatokat kiűzik és kimondják a belga tartományok elszakadását. Az ideiglenes kormány október 4-én kihirdeti a függetlenséget és november 10-ére összehívja a belga nemzeti kongresszust. A kongresszus kizárja a trónjelöltek sorából az Orániai házat, de megmarad az alkotmányos monarchia mellett. A mozgalom vezetői egy francia herceget óhajtottak a trónra ültetni. A hollandi király ezzel szemben az öt hatalom beavatkozását sürgeti, minthogy a bécsi kongresszus rendelkezéseit az öt hatalom garantálta. Nagy-Britannia azonban a nyugodt megfigyelő álláspontján marad és nem fordul Belgium ellen. Érdekeit az új alakulás nem érinti, ha az semleges marad s más hatalom nem veti meg lábát területén. Sőt az ipari piac szempontjából Belgiumnak Hollandiától való elszakadása előnyös. Palmerston 1830-ban veszi át a külügyminiszteri tárcát és elismeri Belgium jogát a függetlenségre, azzal a feltétellel, hogy Franciaországnak ebből ne legyen haszna. A koronát végül Szász-Kóburg Lipót hercegnek (1831–1865) ajánlják fel. Hosszabb ideig tart, amíg a tényleges helyzetbe a hollandok is belenyugodnak és az 1839 április 19-i londoni megegyezés Hollandia és az immár független Belgium vitás ügyeit szabályozza.

Az 1830-as belga alkotmány az angol alkotmányt vette mintaképül, amely abban az időben alkalmas a polgárság uralmának biztosítására. A cenzus Belgiumban is igen magas, a szavazók száma kicsiny, az alkotmány teljesen polgári jellegű, szociális reformok hiányoznak. Az 1847-es választás eredménye a jelentékeny liberális többség, mely Rogier liberális kormányát segíti uralomra. A kormány leszállítja a cenzust és felemeli a szavazók számát, miáltal főleg a liberális párti városi szavazók száma növekszik. A következő választás még jelentékenyebb többséget biztosít a liberális pártnak, úgy hogy az megvalósíthatja gazdasági kapitalizáló programmját. E gazdasági programm azonban népszerűtlen adónemeket és illetékeket vezet be, aminek következménye a konzervatív katolikusok előretörése. A tevékeny katolikus párt s az úgynevezett „klerikalizmus” ellen a liberális párt küzd. E küzdelem lényege az, hogy a meglehetősen kapitalista irányú országban a politikai felszabadítással és laicizálással akarják a figyelmet a szociális helyzetről elterelni, mely a magas cenzusos választójog idején meglehetősen súlyos. A liberálisok a század közepétől a nyolcvanas évekig kormányoznak és keresztülviszik a vallásoktatás eltörlését is. A nyolcvanas évek elején megalakul a szociális párt, mely természetszerűleg megosztja a baloldalt és így kedvezőbb helyet teremt a katolikus pártnak, amely ekkor már erősen foglalkozik a szociális kérdéssel. 1894-ben kibővítik a választójogot, a szocialisták ellenzése mellett bevezetik a plurális választást. 1913-ban sztrájk tör ki ez ellen a választójog ellen, amely magasabb végzettség, vagy jelentősebb vagyon számára egy, illetve két külön szavazatot biztosít.

Az alkotmányos küzdelem mellett a nemzetiségi kérdés okoz bonyodalmakat, annál kedvezőbb azonban az ország külpolitikai helyzete. Belgium örök semlegességét az 1831-i szerződés biztosította, megadva a belga király számára a jogot, hogy ha e semlegesség sérelmet szenved, beavatkozásra szólítsa fel a nagyhatalmakat. E semlegesség fenntartása Anglia diplomáciai dogmája lett. A francia törekvésekkel szemben, melyek III. Napoleon idején nyilt beavatkozást is jelentettek, a belgák 1859 óta angol támogatással védekeztek, erődítési rendszerrel látták el határaikat, bár a katolikus párt a haderő fejlesztése ellen foglalt állást.

Belgium semlegessége a világtörténelem sokat vitatott kérdései közé tartozik. Német történészek álláspontja szerint Belgium második királya, II. Lipót, a Kongó állam megalapításával, majd annak állami birtokbavételével, országát az afrikai kérdésbe és ezen át a világküzdelembe vonta és ezáltal annak semlegessége természetszerűleg megszünt. Arra is hivatkoznak, hogy 1911-ben az angol-francia megállapodás, háború esetén a semlegesség elvével ellentétes katonai felvonulást határozott el, belga területen. Maguk a belgák azonban ragaszkodtak a semlegességhez s a legújabb diplomáciai iratokból megállapítható, hogy készek voltak világháború esetén azt mindkét féllel szemben fenntartani.

Világtörténeti összefüggésében már jóval kevésbbé jelentős Hollandia szerepe. Ez az ország a világkereskedelemben való részvétele folytán távolról sem olyan független, mint Belgium. Tengeri kereskedelme a szigetországtól függ s gazdag keletindiai gyarmatbirtokait Angliával, vagy Amerikával szemben képtelen volna fegyverrel megvédeni. Az ország függetlenségét a hollandok természetesen féltékenyen őrzik s a szénben gazdag, fejlett iparú Belgiummal szemben megtartották országuk mezőgazdasági és kereskedelmi jellegét. Hosszú ideig nem vezették be az ipari állam polgárságára jellemző liberális, alkotmányos formákat sem s királyai 1848-ig jelentékeny hatalommal uralkodtak. (II. Orániai Vilmos 1849-ig, III. Vilmos 1849–1890, Vilma királynő 1891-től.)

Az uralkodó jogai a kétkamarás rendszer bevezetése után is meglehetősen széles körűek, miniszterei akaratától függnek, a kamarák nem szavazhatják le a kabinetet. A Belgiummal kötött béke után e rendszer ellen támad a liberális párt, melynek programmja 1848-ban érvényesül, amikor a liberális alkotmányt bevezetik. A parlamentben a liberális párt mellett a főként nemesekből és jobbmódú polgárokból álló, konzervatív párt szerepel, mely az 1848 előtti állapotok híve, a keresztény történeti párt, ortodox kálvinista papok alakulata, a katolikus párt viszont a nép egyharmad részét jelentő katolikus kisebbségre támaszkodik. A liberálisok ki akarják építeni a kapitalizmust, fejleszteni a vasutakat, a távírórendszert s a közvetett adó helyett egyenes adókat kívánnak bevezetni. A konzervatívok ezzel szemben a védővám hívei. A vallásoktatás, a katolikus-protestáns ellentét s a gyarmatok kérdésében e pártok állnak szemben. A liberálisok 1853 óta követelik a rabszolgaság eltörlését, a gyarmati közigazgatás és költségvetés parlamenti ellenőrzését. Meg akarják szüntetni a bennszülöttek munkáltatásának eddigi módját. A liberális Thierbecke 1862-ben emberi jogokhoz juttatja a bennszülötteket, megszüntetve a rabszolgaságot, az ültetvényesek kártalanításával. Guyanában ötvenháromezer főnyi összlakosságból harminchatezer, az Antillákon harmincegyezer főnyi összlakosságból tizenegyezer rabszolga szabadul fel. A liberális párt kisebb zökkenőkkel halad útján 1888-ig, 1888-tól 1891-ig a protestáns konzervatív és katolikus koalíció kerül uralomra, 1891-ben ismét a liberális párt. A demokratikus rendszer külső kísérő jelensége az általános választójogi kérdés, kezdetben a cenzus leszállítása. 1887-ben a cenzust 10 forintra szállítják le, az általános választójog terve azonban megbukik, 1896-ban már minden 25 évet betöltött hollandi férfi szavazati jogot nyer, a század végén tehát Hollandiában 700.000 embernek van választó joga. Néhány évtized alatt a polgári liberális formák Hollandiában is kialakultak.

A formák kialakulásának földrajzi folyamatát a Skandináv államokban Norvégia helyzetének változása határozza meg. A három északi ország, Dánia, Svédország és Norvégia, fokozatosan valósítja meg a nyugati demokráciát, sokszor, főleg a nők jogainak kiterjesztésében, megelőzve példaképeit. A nyugati intézmények bevezetése, a perszonális únió felbontása itt véres forradalmi események nélkül folyik le. A skandináv ember a kapitalizmus korában nagyobb válságok nélkül él a boldog demokrácia állapotában, a társadalom és forma között összhang van. Ez a szerencsés fejlődés szinte érthetetlen jelenség volna, ha a formaalakítás és belső történés mögött nem szemlélnénk a lényeget, emberi akarat, talaj, földrajzi helyzet, általános műveltség nagy eredményét. Mialatt ezek az államok magukra öltik a nyugati demokrácia formáját, azalatt nélkülözhetetlen cikkekkel látják el magát a fejlett kapitalista nyugatot. Az utolsó száz év történelme nem sokat foglalkozik a Skandináv államok európai diplomáciai összeköttetéseivel, vagy összeütközéseivel, annál többet mondhat a gazdasági statisztika, melynek adatai megmutatják, mit jelent Svédország és Norvégia a nyugati kapitalizmus üzemi szükségletének gyors és közeli kielégítésében, erről szól a norvég kereskedelmi flotta növekedése is s mit jelent Dánia egészséges kisbirtokrendszere a nyugati államok „emberi üzemének” élelmiszerrel való ellátásában. Az előbbi két állam végtelen erdőségei a fejlődő városiasodás oly fontos építő- és bútoranyagát, főként a fenyőt, valamint a kátrányt és nyers vasércet szolgáltatják, az utóbbi pedig a húst, vajat és más élelmiszereket, elsősorban Anglia részére. Az anyagi jólét előfeltételeit megteremti kivitelük s a demokráciát szívós munkájuk valósítja meg, ez a forma ott nemzetiségi kérdés hiányában, a közműveltség magas fokán, az északi ember komolysága mellett, az ember sorsára s méltóságára teremtett megoldás. A nyugat formáinak átvételével és igényeinek kielégítésével eljutnak az északi jólétig, a magas munkabér, a magas életszínvonal meglepő fokáig. Az álmok és valóság összeütközése itt szintézisben oldódik fel. A skandináv talaj és ember a Nyugat kapitalizmusából él, politikai fogalmaira és nacionalizmusára részben mégis sok germán romantikus szempont hat, melyből nem lesz terméketlen irodalmi tetszelgés, hanem norvég népi nacionalizmus és végül skandinávizmus: az északi ember szolidaritástudata, magasabb egység keresése. A norvég népi nacionalizmus az általános skandináv demokráciába torkollik, a „skandinavizmus” mítikus fogalmaiból, a skandináv népek gazdasági úniójában több-kevesebb megvalósul.

A skandináv államok formáinak kialakulásánál, a bécsi kongresszus a sorsdöntő. Ekkor szakították el Norvégiát Dániától és kapcsolták össze perszonális únióban Svédországgal, melynek élére a francia Bernadotte marsal került, XIV. Károly néven (1818–1844). A svédek rokonszenveznek az eléggé autokrata érzelmű új királlyal, aki ügyes diplomata s akinek angolbarátsága kedvező helyzetet teremt. Az 1830-as februári forradalom után a svéd ellenzéki mozgalom már nem irányul az új uralkodóház ellen, az ellenzék a politikai élet demokratikus átalakítására törekszik s a király a negyvenes években e részben még rendi jellegű mozgalom hatására módosítja a királyi tanács autokratikus szervezetét. A Svédországban meginduló lendületes iparosodás növeli az ellenzék jelentőségét, az ipari tőke megerősödik, a városiasodás előre halad. Az új ipari társadalom az új formákat akarja bevezetni. I. Oszkár, az 1844-ben trónra lépő király, uralomra juttatja a liberálisokat, a modern formák bevezetése már elkerülhetetlen, bár az 1848-as mozgalmak európai visszahatása rövid időre ott is jelentkezik. Az alkotmányreform megvalósítására 1846-ban bizottságot küldenek ki, a megoldás azonban már XV. Károlyra (1859–1872) marad. A nemesi gyűlés 1865 december 7-én szavazza meg az új alkotmányt, a svéd államélet formái ezzel kialakultak.

A formákat itt tehát a nyugateurópai fejlődéssel sok szempontból rokon folyamat teremti meg: a modern erők iparosodása következtében kialakult polgári gondolat és nemesség megegyezése. Más a helyzet a perszonális únió norvég tagjánál. A parasztság itt a népi romantika korában szinte példátlan érvényesülési lehetőségeket szerzett a XIX. századeleji első népi alkotmányban. A norvég területen még a Svédországgal való únió előtt romantikus fogalmazású nacionalizmus fejlődött, amely a nemzeti értékek hordozóit, a nemzet legértékesebb részét látta a norvég föld birtokosában, a parasztságban. Ennek megfelelően, teljesen demokratikus alapra helyezkedett az alkotmányban, mely a népszuverénitás elméletét valósította meg. A nép iránt való érdeklődést a tudomány is fokozta, ennek sok példáját látjuk a népmesék gyüjtésében és a nemzeti történelem művelésében. A norvég ellenzék nacionalista volt és nem új, alkotmányos, belső politikai formákat akart megvalósítani, mint Svédországban, hanem megtámadta a norvég ügyekbe beavatkozó, a belügyi autonómiát nem tisztelő svédeket. A svédek a magasabb hivatalokban előnyben részesítették a svéd tisztviselőket, ami a hivatalnokréteg ellenállására vezetett. Amikor a mozgalomba a parasztság is bekapcsolódott, az ellenállhatatlan erejű ellenzéki megmozdulássá nőtt. Ez az ellenállás számos esetben vetett vissza kormányjavaslatokat és a királyi tiltakozás ellenére eltörölte a nemességet.

A század közepétől kezdve a politikai ellentétek kiéleződnek a két ország között. Norvégia élére kormányzót állítanak, ez ellen a storting 1859-ben, száz szóval kettő ellen, tiltakozik. Bonyodalmat okoz a zászló- és címerkérdés. A storting 1860 április 23-án feliratot szavaz meg, melyben ünnepélyesen fenntartja Norvégia jogait. XV. Károly a feliratot elutasítja. II. Oszkár (1872–1907) uralkodása kezdetén a politika lényeges kérdése a szabadkereskedelem és a védvám híveinek küzdelme. Az 1888-as svéd választások először a szabadkereskedelmi eszme győzelmét hozzák, amikor azonban a szabálytalanságok miatt a választást megsemmisítik, a védvám hívei kerekednek felül. A svéd mezőgazdasági és ipari érdekeknek ez utóbbi felel meg. Norvégia viszont a szabadkereskedelem híve, ami az ellentéteket még jobban kiélezi és megnehezíti a két ország vámegyességét. A sikertelen tárgyalások szakadatlanul folynak, elsősorban a konzulátosok ügyében. II. Oszkár nem akarja szentesíteni a norvég storting határozatát, a minisztérium az alkotmányos álláspont híve, lemondása után a király nem talál politikai tényezőt a kormány megalakítására. A norvégek ekkor kimondják az únió megszüntetését. A király és ország között lefolyt tárgyalások után Norvégia 1905-ben népszavazással dönt. Az augusztus 13-án lefolyt népszavazás az únió felbontását kívánja. Békés megegyezés után a norvégek Frigyes-Károly dán herceget választják VII. Haakon néven királynak (1905–1919).

A politikai formák végleges kialakulása után az északi államok további fejlődésében a főszerepet az alkotmányos gépezet tökéletesítése és a skandináv államok egymás között való viszonyának, mint a vámkérdésnek, rendezése játssza. Svédországban azután II. Oszkár halála után, 1907-ben V. Gusztáv lép a trónra. 1912-ben bevezetik a nők szavazati jogát. Az iparosodás folyamata rohamosan halad előre, a szociális kérdés ezzel együtt emelkedik jelentőségben s a háború után a szocialista párt rendkívül megerősödik. A dán agrárállam a bécsi kongresszus utáni időben az anyagi tönk szélén áll, fokozódó kivitele azonban a harmincas évek vége felé megjavítja az államháztartást. Az emelkedő jólét a kapitalizmus ajándéka azért, hogy Dánia az iparosodó európai országokat mezőgazdasági termékekkel látja el. Az ország politikai életében egyre nagyobb szerepet játszik a földművelő kisbirtokosréteg, amely lassanként kivívja a dán alkotmány egyelőre liberális irányú fejlődését. 1849 június 5-én részben a király, részben a tartományi rendek által kijelölt bizottság bocsátja közre az új alkotmányt, amely már a modern alapelveket képviseli. VI. Frigyest VIII. Keresztély (1839–1848) követte a trónon, majd VII. Frigyes (1848–63) uralkodott, akinek utódja IX. Keresztély (1863–1906). Az 1901-es alkotmány liberális, alkotmányos alapra helyezi a politikai életet. IX. Keresztélyt a haladóbb felfogású VIII. Frigyes követi, kinek utódja 1912-ben X. Keresztély. Uralkodásuk alatt megerősödik a szocialista mozgalom, a munkásság tüntetések és harcok árán eléri az alkotmány demokratizálását, Dánia tehát a háború előtt eljut a modern demokratikus formákhoz. E folyamat 1915-ben fejeződik be, amikor az alapvető dán alkotmány szabályozza a királyság berendezését, a király jogait. Az alkotmány intézkedései szerint a hadüzenethez és szövetségek kötéséhez a képviselőház beleegyezése szükséges.

A kapitalizmus lehetőségei a skandináv államokban tehát eszményi megoldást jelentenek az egyének nagy tömege számára, a modern demokrácia liberális és parlamentáris rendszerében. Ennek az északi világnak szinte ellentétes irányú kiegészítését nyujtja a más hagyományokat, társadalmi rétegeződést és szellemiséget képviselő latin Európa.

Spanyolországban a szuverénitásért folyó küzdelem szakadatlanul tart a katonaság, az Egyház, a középosztály és a proletárság rétege között, a nélkül, hogy a felek közakarata modern formát feltételezne. Amikor a nyugati értelem reformgondolatot termel ki és vezetést és felelősséget a polgári forma szempontjából értékel, ugyanakkor Spanyolországban kel életre a modern diktatúráról Donoso Cortez elmélete, amely a „parlamenti disputában” jelentkező polgári „szófecsérlést” elveti, a modern politika lényegét a nagy leszámolásban látja, a konzervatív erőknek az Antikrisztussal, vagyis az istentelen, az Egyház szuverénitását támadó iránnyal vívott küzdelmében.

A spanyol szellem fejlődésében általában nem találjuk az előkészítő munkának szervezőtevékenységét, az értelmi réteg mélységes hitét a modern parlamentárizmusban és formákban. Az események során az elit és a spanyol társadalom részéről az élettel szemben való olyan állásfoglalást látunk, amely teljesen ellentétes a kapitalizmus által kívánt értékeléssel. A kapitalizmus szelleme hiányzik a spanyol gazdasági rendszer erkölcstanából. Idegen számára a kapitalizmus szervezőmunkája, a társadalmi emelkedést nem ettől várja és gazdag kapitalista anyagi forrásait idegeneknek adja bérbe. Az élet biztosítását, az emelkedés lehetőségét a hivatalnoki pályán keresi, hivatalnoknéppé válik s az az erő, melyet törekvő rétegek vagy egyének más országokban a kapitalista lehetőségek felhasználásával vezettek le, Spanyolországban forradalmakat szított, melyek mögött a legtöbb esetben állások elnyerése, hivatalnokrendszer kicserélése, állami összeköttetések létesítése rejtőzött.

A modern formák hiánya e nagy nép életében nem jelenti általában a formák hiányát, hiszen az élet és társadalom formái annál erősebben megmerevedtek, azok a kapcsolatok, amelyek embert emberrel, embert a társadalmi rétegével egybekötötték, szinte elszakíthatatlanok maradtak. A spanyol társadalom e tekintetben épúgy nagyot és nemeset alkotott, mint a spanyol szellem, amely nagy eredményeket és szépségeket termelt, éppen azért, mert ez az elit nem a politikai formák egyszerű terjesztője, s az igazi szellemi elitet hosszú időn keresztül nem foglalta el a szervezés szellemi szempontból talán sivárabb munkája.

A társadalom nagy részét eleinte az anarchikus tanok hódították meg, kikerülve a szervezés munkáját, melyet a szellemi ember másutt megvalósított, a vezető szellemek és nyomukban az ipari munkásság meglehetősen szűk rétege minden szuverénitás ellen tiltakozva terjesztette az anarchizmust. A szellemi emberek helyét idővel elfoglalja az intellektuális réteg, a főiskolák, egyetemek végzett hallgatóinak társadalma, mely az eszmék tömkelegéből demokratikus megoldásokat és formateremtő kísérleteket választ ki s az ipari munkásság segítségével forradalmi úton akarja azokat megvalósítani.

II. Izabella uralkodása alatt Narvaez tábornok-miniszterelnök (1847 október–1851 január) rendet teremt a királyi háztartásban. Rendkívül erélyesen nyomja el a zavartkeltő törekvéseket, végül pedig általános amnesztiát ad. Lemondása után a helyébe lépő abszolút kormány ismét antiliberális, klerikális irányt követ. 1854-ben Vicalvaroban katonai forradalom tört ki, amely polgárháborúvá szélesedett. Júliusban megalakult a liberális únió, amely az 1855-ös cortez többségét alkotta, a dinasztia mellett foglalt állást és megalkotta az 1837-es elvekre visszatérő alkotmányt. A pénzügyi nehézségek arra kényszerítették a cortezt, hogy kimondja az összes holtkézi birtokok eladását. A királynő aláírta a javaslatot. A liberális rendszerről azonban ismét visszatértek a régi irányba. A párizsi világkiállításról mérsékeltebb és gyakorlati eszmékkel visszatérő képviselőket O’Donnell tábornok félretolta, a haladók megmozdulásait leszerelte s korlátozta úgy a cortez hatáskörét, mint az egyéb szabadságjogokat. A királynő azonban kijátszotta O’Donnell-t is, miután elérte az egyházi birtokok eladásának felfüggesztését és 1856-ban elbocsátotta a tábornokot. Visszatért Narvaez és uralmi rendszere, majd 1857-ben O’Donnell váltotta őt fel, aki félretette az egyházi vagyon eladásának kérdését. Koncentrációs belpolitikája a szilárd többségen alapult, a hivatalokat híveivel s rokonaival töltötte be, hatalmas közmunkákat szervezett a 740 milliós államadósság ellenére. San Domingo államot bekebelezik és O’Donnell résztvesz a marokkói háborúban is, mellyel erkölcsi sikert arat. Mindamellett O’Donnell 1863-ban kénytelen lemondani, azután a liberális únió, a katonai diktatúra, majd az abszolutizmus következik.

1871 január 2-án érkezik Savoyai Amadé spanyol király spanyol földre. Serrano miniszterelnök a leghatalmasabb erőtényezőt, a hadsereget iparkodik a király ügye mellé állítani. De a választásokon erős köztársasági ellenzék alakul a cortezben. Serrano mégsem e miatt, hanem híveinek, a liberálisoknak ellentétei miatt bukik meg. A haladó párt veszi át az uralmat, azonban hamarosan ez is kettészakad.

Újabb zavarok, katonai lázadások következnek, kezdődik a király személyes uralma. A teljes anarchia 1873 február 10-én kitör. A republikánusok kikiáltják a köztársaságot. A katonai forradalmárok ismét előtérbe lépnek, szétkergetik a cortezt. A köztársaságiak, karlisták és kantonisták heves harca után 1874 december 28-án II. Izabella fia, XII. Alfonz lesz a király. Óriási lelkesedés közepette 1875 január 14-én vonul be a fővárosba s csapatai 1876 elején végleg legyőzik a baloldaliakat. A belső rend azonban nem áll helyre, 1876-ban alakul ki az új rendszer, mely megosztja a hatalmat a felelős minisztérium és a király között. Az alsóházat cenzus alapján választják, a szenátus főméltóságokból áll. 1883-ban anarchista puccskísérletek jelentkeznek, majd katonai zendülés tör ki, november 25-én XII. Alfonz meghal, utódja XIII. Alfonz. 1890-ben madridi tisztek lerombolják az antimilitarista lapok szerkesztőségét, 1895–1898 között Spanyolország elveszti amerikai gyarmatait, 1902-ben Mária Krisztina főhercegnő régens átadja fiának, XIII. Alfonznak a tényleges uralmat.

Portugáliában 1814 után a legteljesebb zűrzavar uralkodik. A király Braziliában tartózkodik és ott költi el hatalmas civillistáját, a deficit hihetetlen mérveket ölt, a birtok- és jövedelemeloszlás aránytalanságai súlyos következményekkel járnak. Az 1817-es forradalmat angol beavatkozás törte le, továbbra is VI. János a király. 1826-ban Don Pedro lép a trónra, aki azonban kiskorú leányára ruházza a királyi címet, ura Don Miguel, a régens. Don Pedro halálával leánya leteszi az alkotmányra az esküt, egyévi házasság után özveggyé lesz, majd 1836-ban Ferdinánd szász-kóburg-góthai herceghez megy nőül. Minisztere radikális reformokkal akarja Portugáliát talpraállítani, eltörli a hitbizományt, a feudális főúri jogokat, monopóliumokat, feloszlatja a szerzetesrendeket, elkobozza birtokaikat. Ezek az erélyes intézkedések forradalmat idéznek elő. Hat évi állandó zűrzavar után 1842-ben Costa Cabral veszi át az uralmat, az 1826-os alkotmány alapján kormányoz. 1846 májusában parasztforradalom tör ki, mire az összes pártok fegyvert fognak, Cabral megbukik, a forradalmat csak angol segítséggel sikerül leverni. Mária királynő halála után (1853) V. Pedro következett a trónon. Pedro sokat utazott, művelt, miszticizmusra hajlamos, művészi beállítású ember, aki nem sokat törődött a közügyekkel. Látta az újjászervezés pártjának bukását, majd a történelmi párt lehanyatlását, Saldanha bukását (1856) és a szabadkőműves Lulé herceg uralmát. Ez utóbbit rendkívül kedvelte, közvetlenül azonban nem avatkozott a kormányzásba. 1861 november 11-én bekövetkezett halálával öccse, Porto hercege, I. Lajos néven lépett a trónra. Az uralkodó új emberekkel vette magát körül, határozott haladó-irányú politikát követett. A kormány a kereskedelem és ipar fellendítésén fáradozott, egyik intézkedés és reform követte a másikat, az államháztartás deficitjének megszüntetésére szigorú takarékossági intézkedések léptek életbe, amikor azonban az egyházi birtokok eladására került a sor, Saldanha marsall római követ lemondott, 1870 május 17-én a katonai forradalom megbuktatta Lulé herceget. A király feloszlatta a cortezt, a zűrzavarok szakadatlanul tartanak.

A formák örökös zűrzavarában hányódó ibériaiakkal szemben a tettekben megtestesülő olasz szellem az olasz egységben formát teremtett. A nagy kérdés, hogy a polgári élet menete, a vita korlátok közé szorítása, általában a kívülről átvett parlamenti rendszer megfelelő-e arra, hogy e tevékeny nép tettvágyát kielégítse? A nemzetalkotásban tevékenységhez szokott latin faj nem tűri a további aktivitás hiányát. Minthogy pedig – Franciaországgal ellentétben – itt nem következett be kijózanító, nagy vereség, melyet a kicsinyesnek látszó szervezés munkája követ, különböző mítoszok törnek megvalósulásra. Az olasz szabadkőművesség pápamentes, katolikusellenes tevékenységről ábrándozik, világforradalmi képletek terjedése nyugtalanítja az új királyságot s úgy látszik, mintha Róma a modern tudomány, vagy a szabadkőműves robbantó eszközök fejlettebb fegyverével törne a nemzetközi hitetlenség, antiklerikálizmus megvalósítására. A belpolitikában mintha a szokatlan élénkséggel lüktető pártélet nyujtana megoldást. Az általános választójog révén szóhoz jutott tömeg 1876 március 18-án durva hálátlansággal semmisíti meg annak a csoportnak uralmát, mely az egyesítés és a parlamenti szervezés alapvető munkáját végezte. A mérsékeltek, az ú. n. jobboldaliak nagy férfiai a baloldali erők szervezkedésével szemben buktak el, a baloldal, visszatérő szélsőséges emigránsok csoportja, azonban e parlamentáris forradalomban a tényleges állapot, az alkotmányos monarchia alapjára helyezkedett, a pártéletben és az állami igazgatásban. A szélsőbaloldal uralma alapjában a régi eszmények továbbfejlesztését jelenti, erős államhatalmat és a szélsőségek elleni küzdelmet.

A szervező Cavour hagyományát követő, gyakran értelmi elitből származó vezető csoporttal szemben a volt mazzinisták, forradalmárok, emigránsok, összeesküvők társaságának új rétege került uralomra. 1876-tól húsz éven át e baloldali csoport kormányzott, Depretis (1876–1879 és 1881–1887) s Crispi (1887–1891 és 1891 és 1893–1896) miniszterelnökök vezetésével. 1896 után hét esztendőn át ismét jelentőségre jutnak a jobboldal egyes csoportjai, hogy a világháború kitöréséig baloldali koalíciók gyakorolják a hatalmat, elsősorban Giolitti vezetésével. Bármilyen irányzat került uralomra, az iparosodás erősen fejlődött és szoros kapcsolatba került a nacionalizmussal. A nagymérvű népszaporodás jelentékeny kivándorlással jár együtt, 1900-ban 350 ezer, 1910-ben 530 ezer ember keres idegenben megélhetést. A kivándorlók kapcsolata az óhazával később visszavonzotta az idegenbe szakadt, Észak- és Dél-Amerikában meggazdagodott olaszokat. A feladatok legegyszerűbb megoldása az imperialista versengésbe való bekapcsolódás lett volna, ennek kísérlete azonban 1896-ban, Abesszíniában, kudarcot vallott.

Olaszország 1881-ben, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Tuniszban nincsenek lehetőségei, Asszab öblében lépett a keletafrikai partra. A Nilus völgyében ekkor a Mahdi fanatikus mohamedán hívei tanyáztak, akik nem elégedtek meg azzal, hogy északon az egyiptomi katonasággal, délen pedig Emin pasával állottak harcban, keleten a Vörös-tenger felé törve összeütköztek az abesszín belföldről ugyancsak a tenger felé törekvő abesszínekkel. Amikor Gordon csapatait a Mahdi 1885 januárjában megsemmisítette, az olaszok angol támogatással megszállták Masszauát. Az angolok viszont Szuakin kikötőből vonultak a Mahdi ellen, csakhamar azonban visszahúzódtak. A Mahdi ekkor, 1886-ban, az abesszíneket támadta meg. 1887-ben János négus visszaszorította az olaszokat, a hadjáratot azonban nem tudta folytatni, mert csapatait novemberben legyőzték a Mahdi hívei, akik elfoglalták Gondárt. Az olaszok erre visszaszerezték az év elején elvesztett területeket. A négus a következő évben francia segítséggel ismét támadásba ment át és augusztusban Masszauánál újabb csapást mért az olaszokra. Az angolok ekkor az olaszokkal együtt álltak a négussal szemben és ellenségüket, a Mahdit a négus hátbatámadására szorították azáltal, hogy amikor dél felé fordult, Emin pasa vissza verte. 1889 márciusában a Mahdi csakugyan kelet felé támadott és a metammehi csatában, melyben János négus is elesett, megverte az abesszíneket. Ras Menelik, hogy János örökét megszerezhesse, szerződést kötött ekkor az olaszokkal, 1889 májusban Ucsalliban. E szerződésben biztosította az olaszok számára a protektorátust Abesszínia fölött. A következő év tavaszán Menelik trónra is lépett. Az 1894 májusi angol-olasz szerződés Abesszíniát két érdekterületre osztotta, a hegyvidék olasz, a Kék-Nilus völgye pedig angol zóna lett. A franciák kimaradtak az osztozkodásból. A négus azonban már előbb felmondta az ucsalli szerződést és vele egyidejűleg a Mahdi csapatai is az olaszok ellen vonultak. Az olaszok mindkét ellenféllel harcba szálltak, szervezettségük és pénzügyi készültségük azonban gyenge volt. Az expedíciós sereg, melyet Barratieri tábornok vezetett, 1895 decemberében Amba-Aladsi mellett vereséget szenvedett, majd 1896 márciusban Adua mellett megsemmisült. Olaszország kénytelen volt kiüríteni Makallét és Adigratot, az 1896-os addisz-abebai békében pedig lemondott szerződésben biztosított előjogairól. Abesszínia visszanyerte függetlenségét, Menelik négus megkezdte a környező törzsek meghódítását. Olaszország tehát visszavonult s Anglia nem használhatta fel többé a négus és a Mahdi ellen. Ezzel a Tunisz megszállása óta kialakult olasz-francia ellentét is csökkent. A Mahdi leverése után az 1899 márciusi szerződés ideiglenesen rendezte az északkeletafrikai kérdéseket, a három hatalom: Franciaország, Anglia és Olaszország egymáshoz való viszonyának szabályozása ezen a vidéken azonban csak 1906-ban valósult meg, amikor a három ország a Marokkó-kérdéssel kapcsolatban együttműködést fejtett ki. Abesszíniát ekkor három érdekszférára osztották fel egymás között.

Crispi korszakában Itália szinte diktatórikus szervezés részese lett. Crispi a liberális és nacionalista, szinte francia forradalmi álomvilágban nőtt fel, később az élet realitásával szemben is sokat megőrzött ezekből az elvekből, nem annyira bonyolult, mint inkább kettős rétegű egyéniség, kinek lényében a hármasszövetség folytán irredentizmusától megfosztott és világpolgári illúziókban élő Olaszország szemben találta magát a régi eszményekkel. A polgári társadalom érdeke, a símább megoldások vágya hatott rá, megszüntette az irredenta tevékenységet, ragaszkodott a hármasszövetséghez, a társadalom tetterejét más természetű, franciaellenes, gyarmati imperializmussal akarta kielégíteni. Elvi pacifizmusa védekezésre szorította, ezt a védelmet kereste a hármasszövetségben, az afrikai olasz érdekeket fenyegető francia támadás esetén. Ettől a támadástól komolyan tartott, hiszen a francia társadalom és politika magatartása olaszellenes, támadó irányú volt. Crispivel szemben a franciák gyakran a radikális elemekkel rokonszenveztek, sértő viselkedésük mégis az egész olasz nemzet ellen irányult, ellentétben a németekkel, akik Crispit valósággal dédelgették. A radikális és irredenta ellenzék a latin gondolatot hangoztatta, irredentizmus, osztrákgyűlölet és franciabarát latin irány azonos fogalommá lett. Az olasz gondolkodásban új értelmezést nyert a természetes és természetellenes diplomáciai kapcsolat, az irredenta társadalom mesterkéltnek látja a fennálló szövetségi rendszert, Crispi túlságosan személyéhez kapcsolta a szövetséget, ami által az ellenzék számára rokonszenvessé tette a másik megoldást.

Az imperialista törekvés aduai veresége, az 1896 március 1. utáni felháborodás Crispi bukására vezet s a kijózanodás megvalósítja a latin fajra annyira jellemző gyors átcsoportosítást. Anyagi és szervezési hiányok megakadályozzák a büntetőhadjáratot, a négussal tehát kiegyeznek. Crispi európai politikája is módosul, minthogy utódai kitartanak a hármasszövetség mellett, ugyanakkor azonban kielégítő viszonyt akarnak teremteni a franciákkal.

Svájc a hatalmak 1815-i rendelkezései értelmében államszövetséggé vált s a 22 kantonhoz csatlakozott Genf városa és annak vidéke. E független köztársaság fejlődésének lényege az élet korlátlan pluralitásának tisztelete. Itt nem uralkodik egy szuverénitás, az egyén tisztelni köteles más nemzetiségek egyéni szabadságát és ez a sokféle jog tisztelete jelentkezik a svájci alkotmányban. Az államok egymásközti viszonyát az 1815 augusztus 7-i szövetségi paktum rendezi. Ennek értelmében minden állam megtartja a maga fenségjogát, évente nyáron szövetségi gyűlésen tárgyalják a közös ügyeket, itt határoznak háború, béke felett, diplomáciai és katonai kérdésekben, valamint a szövetségi pénztár ügyeiben. A kiküldöttek kantonjaik felfogását képviselik s a közös határozat csupán a megbízók jóváhagyásával emelkedik érvényre. A gyűlésnek nincs végrehajtó hatalma, felváltva székel Bernben, Zürichben, vagy Luzernben. A jellegzetes svájci szabadság egyaránt vonatkozik az ország lakóira, mint a külföldiekre. A demokratikus eszmék elterjedésével kapcsolatban az állam fejlődése a központosítás felé halad. A liberális irányba való elfordulás először az egyes kantonokban indul meg. 1832 március 17-én az államszerződés módosítása érdekében Bern, Zürich és Luzern köt egyességet, november 14-én viszont Uri, Schwitz és Unterwalden szövetkezik a módosítás ellen. Az új tervezet Rossi genfi kiküldött műve, ebben megmarad a kantonok szuverénitása, a posta, a vám, pénz- és hadügy azonban a központi hatalom birtokába jut. Törvényhozó testület továbbra is a kantongyűlés, a végrehajtó hatalom azonban a szövetségi tanács kezébe kerülne. E terv nem valósul meg rögtön, 1848-ban azonban előveszik, sőt továbbfejlesztik. A központosítás törekvése fokozódik, az 1874-es alkotmány megtartja az 1848-as szövetségi hatalmi szervezetet, egyébként azonban a központi kormányzat kiépítése felé halad. Kimondja a hadsereg egységét s kilátásba helyezi a jogszolgáltatás egységesítését is. Az 1891-i alkotmánymódosítás megadja a választók számára a kezdeményezés jogát, a fontosabb egyetemes kérdésekben való döntés tekintetében.