NEGYEDIK FEJEZET: BISMARCK RENDSZERE A DIPLOMÁCIÁBAN

Amikor a német egység hosszú fejlődés, céltudatos előkészítés és sorsdöntő háború után végre kialakult, Európa térképe a korabeli német elképzelésnek megfelelően módosult. Bismarck politikája, attól kezdve, hogy nagy tervét megvalósította, békés európai politika lett, bizonyos vonatkozásban visszatérés az egyensúly elvéhez, főtörekvése az új birodalom megerősítése és a békés fejlődés biztosítása.

A nagy realista az igazi egyensúlyt, az európai béke biztosítását s a világpolitika fejlődésének helyes irányát természetesen nem a mozdulatlanságban látta. Egész diplomáciai rendszere már elejétől fogva néhány alapvető elven nyugodott. Ezek az alapvető kérdések – mint Bismarck mondotta: „Existenzfragen” – abban foglalhatók össze, hogy a nagy európai nemzeteknek önálló állami létet, szabad fejlődési lehetőséget kell biztosítani. Ezek teljességgel a lét vagy nem lét kérdései, megoldásukra igénybe szabad, sőt kell venni a szükséges katonai eszközöket. Ezeken túl, ezek mellett áll az érdekek világa, melyben esetenként jogosult a kompromisszum is s e kérdések megoldásában a vezetőszerepet a diplomácia veszi át, európai tárgyalások, szövetségi rendszerek, diplomáciai megegyezések révén kell az érdekek összeegyeztetését elérni. E másodrendű érdekeknél természetesen nem lehet szó háborúról, a szövetségek csak az érdekek megvalósításának diplomáciai lehetőségét biztosítják, de nem idézhetnek fel puszta érdekek miatt háborús bonyodalmat. A szövetség semmi esetre sem jelenti a létfeltételek biztosításán és érdekek érvényesítésén túlmenő hatalmi szempontok szolgálatát. Bismarck elítéli a kezdődő hatalmi tébolyt, éles különbséget téve később nemcsak exisztenciális és érdekszempontok között, melyeknél más és más eszközt kell alkalmazni, hanem exisztenciális, jogos, tehát igazolt, vagy teljesen igazolatlan, pusztán hatalmi célok között. Bismarck 1888-ban mondotta: „minden nagyhatalom, mely saját érdekszféráján túl, más országokat elnyomni, azoknak ügyeibe beleavatkozni s olyan dologhoz nyúlni kíván, mely túlhalad az Isten által számára meghatározott határokon, – érdekpolitika helyett hatalmi politikát követ. Ezt mi nem fogjuk tenni”. Bismarck mérsékelt realizmusa a diplomácia terén tehát még egészen más, mint a realizmus helyébe lépő naturalizmus, amely a „természet” mítoszának különös értelmezésével a korlátlan hatalomnak, a szüntelen terjeszkedésnek, tehát az imperializmus elvének hódol, az erő jogát és érvényesülését tartja természetesnek. Bismarck szövetségi politikája éppen az exisztencia, érdek és hatalom szétválasztásán nyugodott s e politika dinamikáját még nem a hatalom érvényesítése, nem az imperializmus, hanem a német lét megvédése, valamint az idegen érdekek békés szövetségek útján való összeegyeztetése szabta meg.

A német birodalom létérdekeit elsősorban az elégedetlen európai hatalmak szövetsége, a félelmes modern „kaunitzi koalíció”, az orosz-osztrák-francia szövetség, vagyis a krimi, königgrätzi és sedáni vesztesek összefogása veszélyeztette. Hogy a fenyegető kaunitzi koalíció megvalósulását elkerülje, Bismarck céltudatosan folyamodott a szövetségi rendszerhez. Két évtized alatt Európában a szövetségek egész hálózatát szőtte, felülmulhatatlan ügyességgel s ezt a mesterművet talán óvatosabb és józanabb utódok sem tudták volna fenntartani. A feladat rendkívül nehéz volt, teljesen el kellett szigetelni a kibékíthetetlen ellenfelet, Franciaországot, amely pénzügyileg meglepően hamar állott talpra s amelynek közvéleménye egyre erősebben hangoztatta, hogy az elvesztett tartományokról nem hajlandó lemondani. A másik legyőzött hatalom, Ausztria-Magyarország volt, melyről Bismarck joggal hitte, hogy nem engesztelhetetlen ellenfél. Beigazolódott, hogy Bismarck eljárása bölcs volt, amikor 1866-ban megakadályozta Ausztria súlyosabb megalázását. Szerencséjére 1871 végén változás állott be a monarchia külügyminiszterének személyében. Bár a távozó Beust sem volt hajthatatlan ellenfél, mégis a volt Bund felé tekintő osztrák külpolitikát képviselte. Utóda Andrássy Gyula gróf, kinek érdeklődése keletre és délre, Oroszország és Balkán felé fordult, ott látta a veszélyt és a lehetőséget s nem a monarchia németországi tekintélyének visszaállításában, az aktív külpolitika számára. Eredeti elgondolása Angliában kereste a monarchia szövetségesét. Ez a törekvése azonban nem járt sikerrel. Ezek után természetes és észszerű volt a német császársággal való együttműködés, hisz tartani lehetett attól, hogy német-orosz szövetség alakul ki, melyből a monarchia kimarad. Bécs részéről tehát megvolt a hajlandóság a szövetségre, nehezebb feladat volt már Berlin számara olyan kapcsolatot teremteni Oroszországgal, hogy ott Franciaország minden szövetségi ajánlata visszautasításra találjon, viszont Berlinnek mégse kelljen Oroszországot a Balkánon a monarchia ellenében támogatnia. Ausztria és Oroszország ellentéte t. i. idők folyamán a Balkánon fokozódott. Bismarck mégis megkísérelte, rögtön 1871 után, hogy mindkét nagyhatalommal együtt haladjon. Az Angliával való kapcsolatot ő is kívánatosnak tartotta, ennek megvalósítását azonban az Angliában uralkodó liberális irányzat megnehezítette, addig viszont, míg az angol politikában ez az irány érvényesül, Anglia nem jelentett nagyobb veszélyt Németország számára, nem kellett attól tartani, hogy a brit kormány németellenes háborús szövetséget köt. Oroszországot mindenesetre meg akarta nyerni, mert az esetleges orosz-francia szövetség majdnem akkora veszélyt jelentett az új birodalomra, mint a kaunitzi szövetség. Németország ugyanis egy „zweifronten Krieg” esetén nem tudott volna ellenfeleivel katonailag megbirkózni. A balkáni, a keleti kérdésnek az egész európai helyzetben való rendkívüli jelentőségét tehát az is magyarázza, hogy minden keleten támadó konfliktus létében fenyegette Bismarck európai szövetségrendszerét. Másrészt viszont a tengerszorosok kérdése a szinte egész világra kiterjedő angol-orosz ellentét legkritikusabb pontja volt. Konstantinápoly így Európának és a világpolitika egyensúlyának Achilles-sarka volt ezekben az évtizedekben. Nem csoda tehát, hogy az európai diplomácia története a keleti kérdés történetével ebben az időben szinte egyet jelentett.

Az 1872-es év eseményei azután bebizonyították, hogy Bismarck tekintélye még össze tudja hozni az osztrák és orosz uralkodókat. Ferenc József 1872 szeptemberében Andrássy kíséretében Berlinbe utazott, hogy egykori ellenfelével, I. Vilmos császárral az együttműködés módozatait megtárgyalja. Sándor cárt nem volt nehéz rábírni, hogy a keletkező szövetségben résztvegyen, ő maga sürgősen Berlinbe utazott, Gorcsakov kíséretében. A létrejött együttműködés még nem volt formális szövetség, a három külügyminiszter jegyzéket váltott, amelyben vállalta a fennálló helyzet biztosítását és kijelentette, hogy a keleti kérdések megoldásában közösen fog eljárni. A szerződés 1873 októberében jött létre, ez már a három császár formális szövetségét jelentette. Ferenc József, Sándor cár és I. Vilmos császár kinyilatkoztatta, hogy az európai békét meg akarja erősíteni s a célt legjobban a három császár személyes megegyezése és kapcsolata útján vélik megvalósíthatni, mert egy ilyen megegyezés a belpolitikai változásoktól független. Az első pontban kötelezik magukat arra, hogy minden részletkérdésben, amelyben köztük ellentétek merülnének fel, azonnal érintkezésbe lépnek egymással, hogy e részletkérdések a magasabb rendű elgondolásokat ne zavarják. A második pontban arra kötelezték magukat, hogy egy nagyhatalom támadása esetén újabb szövetség keresése nélkül, azonnal egymáshoz fordulnak, közösen járnak el. A harmadik pontban kijelentik, hogy amennyiben katonai akcióra lenne szükség, akkor ezt katonai konvencióval szabályoznák.

Oroszország számára a három császár szövetsége Európa felé való fedezést jelent, ha az eseményeket az ázsiai helyzet szempontjából tekintjük. Az oroszok ugyanis keleten 1870 óta szorosabb kapcsolatot létesítettek az angolellenes Sir Ali afgán emirrel s az angol-orosz ellentét mindjobban kiéleződött. Oroszország okkupálta Közép-Ázsiában Chivát is. II. Sándor hadügyminisztere, Berg gróf már régen sürgette a „hármas szövetség” megalakítását, amely Európára majd rákényszeríti a békét. Ez a követelés a három császár szövetségében be is teljesedett, hiszen a titkos záradék szerint a német császárnak „egy európai hatalom” támadása esetén az orosz cár segítségére kell sietnie. Ez az európai hatalom az osztrák-orosz egyezmény óta nem lehetett a monarchia, tehát nyilván Angliáról volt szó. A szövetség létrejöttére az oroszok oly nagy súlyt helyeztek, hogy még abba is beletörődtek, hogy a Porta által 1870 márciusában elismert független bolgár egyház ne kerüljön orosz fennhatóság alá, mert ezt Ausztria nem tűrte volna.

Ausztria és Poroszország részéről a három császár szövetsége az ellentétes érdekek összeegyeztetésének elvén épült fel. E szövetség Ausztria számára biztosítékot jelentett arra, hogy az orosz terjeszkedés nem fog veszélyes méreteket ölteni a Balkánon, Bismarck számára pedig azt, hogy az utolsó évtizedek vereséget szenvedett hatalmai nem kötnek Németország ellen szövetséget. Az új szövetség teherpróbája a keleti kérdésnek nevezett „balkáni probléma” lesz.