ÖTÖDIK FEJEZET: EURÓPAI KÉRDÉSEK ÉS EURÓPAI MEGOLDÁSOK A DIPLOMÁCIÁBAN

A monarchia és a német birodalom a balkáni kérdés kirobbanása idején a legteljesebb szövetségi egyetértésben állt egymás oldalán. A figyelmet Törökország krónikus belső bajaira, pénzügyi nehézségeire és az ottlakó keresztények szomorú helyzetére, az annyi előzmény után ismét kitört lázadások hívták fel. Az 1856-i párizsi béke a török birodalmat európai állammá nyilvánította, ami azonban nem enyhítette a helyzetet, hiszen európainak lenni már akkor is annyit jelentett, mint fegyverkezni, modern színvonalra emelni a hadsereget, megerősíteni a flottát. A zilált török pénzügyekben rendet teremteni szinte lehetetlennek látszott, Abdul Aziz esztelen költekezését és a korrupt gazdálkodás kiadásait a kormány úgy próbálta fedezni, hogy adószedői teljesen kizsarolták a keresztény lakosságot. A keresztények lázadása Hercegovina egy kis falujában tört ki, ahol a paraszt termésének tizedét az államnak, harmadát pedig földesurának volt köteles beszolgáltatni. 1874-ben rossz volt a termés s amikor az adószedők a gabonát lefoglalták, 1875 július 13-án kitört a lázadás. A Balkán már akkor alá volt aknázva, mindenfelé titkos társaságok működtek s ezek mellett az endogén nemzeti erők mellett a törökországi orosz diplomácia képviselői nyujtottak tápot az új pánszláv áramlatnak. Kérdéses volt, vajjon a diplomácia képes-e ilyen körülmények között megoldást találni s vajjon nem robbant-e ki véres európai háborút az orosz nacionalizmus balkáni törekvése. A viszályba ugyanis az eddigi tényezőkön kívül egy újabb fél avatkozott: az ellenzéki Gladstone által irányított nyugateurópai liberális közvélemény. Erre a közvéleményre, annak humanista keresztény irányzatára, döntő mértékben hatott a balkáni keresztények nyomorúságos sorsa. A másik döntő jelentőségű mozzanat Sándor cár és Ferenc József 1876 július 8-i megállapodása, amelyben a diplomácia pozitívebb orosz és osztrák-magyar szellemű megoldást keresett a Balkánon. Még egy új döntő tényező jelentkezik Gladstone „közvéleményével” szemben, a hivatalos angol diplomácia fellépésében, amely szembenáll a két császár által tervbevett, meglehetősen orosz irányú megoldással. Az ellentétes erők végre a berlini kongresszuson mérkőznek meg egymással s a kialakult helyzet kompromisszumot hoz létre.

A konfliktus eseményeinek sorozata e szempontok figyelembevételével követhető, attól a lépéstől kezdve, amikor a három császár kiküldött konzuljai és a török szultáni megbízott eredménytelenül járnak közbe a lakosság megnyugtatása érdekében. Amikor bebizonyosodott, hogy a bizottság nem tud eredményt elérni, a konstantinápolyi követek a három császár kezdeményezésére javaslatot nyujtottak át a szultánnak, felsorolva a legsürgősebb belső reformokat, elsősorban az adórendszer és a helyi közigazgatás reformját (1876 január). Abdul Aziz szultánt, kinek uralkodása alatt az ország csődbe jutott, 1876 májusában a Midhad pasa által vezetett forradalom elűzte. Rövid ideig Murad következett a trónon, szeptemberben azonban Abdul Hamid vette át az uralmat és decemberben bevezette a Midhad pasa által javasolt alkotmányt. Ugyanekkor nemcsak Konstantinápolyban követték egymást drámai gyorsasággal az események, hanem a balkáni tartományokban is. Májusban fellázadtak a bolgárok s a zendülést a török csapatok kegyetlen szigorral verték le. Mintegy tizenkétezer bolgárt, köztük asszonyokat és gyermekeket is lemészároltak a szultán csapatai. Az angol közvélemény eddig egységesen törökbarát és oroszellenes volt. Ezt a hangulatot törte át Gladstone híres röpirata „Bulgarian horrors” címmel. Disraeli azonban ennek ellenére tovább haladt a maga útján, mert Törökországban látta a leghathatósabb védőgátat Oroszország törekvéseivel szemben. Anglia álláspontját a keleti kérdésben nem Gladstone szabta meg, hanem Disraeli s ez a magatartás akadályozta meg Oroszország törekvéseinek sikerét, sőt az orosz-osztrák terv teljes megvalósulását is. A bulgáriai vérengzések híre Oroszországban is rendkívüli izgalmat keltett, a pánszláv gondolat hívei azt hirdették, hogy Oroszország immár egy percig sem várhat, hanem meg kell keresztény és szláv testvéreit védelmeznie. II. Sándor cár és Gorcsakov már magukévá tették a pánszláv ideológiát. Júliusban Szerbia és Montenegró is harcban állt a törökkel, Milán szerb fejedelem helytartói jogot követelt Boszniában s 1876 júliusában támadást indított. A felkelő bosnyákok ugyanis nyiltan hirdették, hogy Szerbiához akarnak csatlakozni. A szerbek felszabadító kísérlete azonban balul ütött ki, a szerb sereg egymásután szenvedte a megsemmisítő csapásokat az északra törő török csapatoktól, úgyhogy végül is Sándor cár közbelépése mentette meg Szerbiát Bulgária sorsától. A szultán orosz nyomásra fegyverszünetet kötött Szerbiával és e fegyverszünet nyujtott lehetőséget a cárnak és balkáni szövetségeseinek, hogy a döntő harcra felkészüljenek. A cár nemcsak katonailag készülődött, hanem ami ennél is fontosabb, diplomáciailag gondosan előkészítette a hadjáratot. Gorcsakov, a három császár szövetségének meglehetősen egyoldalú értelmezésével, Bismarck tudta nélkül, közvetlenül bocsátkozott titkos tárgyalásokba Andrássyval. Ferenc József és Sándor cár 1876 július 8-án találkozott Reichstadtban, ahol elhatározták, hogy szükség esetén közös akcióval biztosítják Törökországgal szemben Szerbia függetlenségét. Elhatározták továbbá, hogy a cár a krimi háborúban Romániával szemben elvesztett Besszarábiát annektálja, Bulgária független lesz, ennek fejében a monarchia megszállhatja Boszniát. Szó volt arról is, hogy Konstantinápolyt szabad városnak nyilvánítják. Az orosz terveket azonban Anglia hiúsította meg, amikor októberben közölte a cárral, hogy Konstantinápolyt, Törökországot és az India felé vezető utat fegyveres erővel is meg fogja védeni. A cár viszont kijelentette, hogy amennyiben a szultántól a keresztények védelmére megfelelő biztosítékot nem kap, a többi hatalomtól függetlenül fog eljárni. Konstantinápolyban ezalatt a tárgyalások tovább folytak a nagyhatalmak követei és a szultán között. A nagyhatalmi delegátusok konferenciájának megnyitása előtt egy nappal, december 23-án tette közzé Abdul Hamid szultán Törökország liberális alkotmányát s ezzel a konferencia munkássága látszólag feleslegessé vált. A konferencia eredménytelenül oszlott szét s Abdul Hamid úgy vélte, hogy most már úr a saját házában. Megengedte, hogy 1877 márciusában a Midhad pasáról elnevezett modern alkotmány értelmében összegyűljön az első török parlament, ez azonban a szultán kívánságának megfelelően, elsősorban a külföldi hatalmak beavatkozása ellen tiltakozott a helyett, hogy komoly reformok megvalósításával foglalkozott volna. A szultán nemsokára elejtette Midhad pasát, sőt néhány év mulva meg is ölette. Oroszország és Anglia újból reformokat és leszerelést követelt, a szultán azonban ezt a követelést visszautasította, mire a cár 1877 április 24-én Romániával és Montenegróval együtt hadat üzent a portának.

A hadüzenet nem érte váratlanul a szultánt, aki remélte, hogy az egy év óta a tengerszorosok közelében, Besika öblében horgonyzó angol flotta segítségére fog sietni Oroszország ellenében. A segítség azonban késett, minthogy Disraeli csak a tengerszoros és Konstantinápoly veszélyeztetése esetén volt hajlandó a fegyveres segítségre. Elővigyázatosságból készült ugyan a háborúra, de arra törekedett, hogy tárgyalás útján tarthassa vissza Konstantinápolytól az oroszokat. Jegyzéket intézett az orosz kormányhoz, amelyben közölte, hogy a Boszporus, a szuezi csatorna és a Perzsa-öböl érintetlensége Anglia létérdeke. Ezt a tényt májusban Gorcsakov is elismerte, Disraeli azonban még mindig nem bízott az oroszokban, megkísérelte tehát a katonai szövetség megkötését a monarchiával. Júliusban keresztülvitte az angol minisztertanácson azt a határozatot, hogy Konstantinápoly megszállása esetén Anglia hadat üzen. A két hónap alatt az orosz és román seregek Észak-Bulgárián át Plevnáig jutottak, amelynek erődjét Ozmán pasa hősi védelme öt hónapig tartotta a sokszoros túlerő ellenében. Ozmán pasa ellenállását végül 1877 decemberében Totleben, Szebasztopol egykori védője törte meg s egy hónap multán az oroszok már Drinápolyban táboroztak, a török sereg az egész Balkánon menekülésszerűen vonult vissza. Fegyvert fogtak ismét a szerbek is és elfoglalták Nist, Oroszország kaukázusi serege pedig Kars és Erzerum elfoglalása után majdnem egész Örményországot megszállta. Abdul Hamid kénytelen volt kétségbeesett helyzetében fegyverszünetet kérni, amely 1878 január 31-én létre is jött. Ekkor végre Disraeli is elhatározta, hogy akcióba lép. Utasítására a Besika-öbölben állomásozó hadihajók február 9-én Konstantinápoly elé vonultak. Pénzügyileg Anglia készen állt a háborúra. A békebarát Lord Derby helyett Lord Salisbury lett a külügyi államtitkár, az arisztokrácia, a vagyonos polgárság és a sajtó Disraeli mögé sorakozott. Mindenütt hallani lehetett azt a furcsa kis angol dalt, amely úgy szól, hogy „mi nem akarunk harcolni, de – by jingo – ha muszáj, akkor van hajónk, van emberünk és van pénzünk is!”, ezóta nevezik Angliában a háborúpártiakat és a túlzó nacionalistákat „jingo”-knak. Amikor tehát az orosz csapatok a Konstantinápolyt környező dombokra értek és minden pánszláv álmának városát: „Carigradot” végre megpillanthatták, ugyanakkor ott sötétlettek az angol flotta fenyegető körvonalai. Látva az angolok harci készségét, az orosz csapatok lemondtak a bevonulásról, annál is inkább, mert a hosszú harcok egyaránt kimerítették a hadsereget s az ország anyagi erőit. A cár rövid tárgyalás után már 1878 március 3-án békét kötött San-Stefanóban Törökországgal.

Ez a béke azonban nem csökkentette az angol-orosz háború veszélyét, sőt növelte azt, ugyanakkor, amikor Ausztria-Magyarország tiltakozásul ugyancsak mozgósított. A monarchia eddig ölbetett kézzel szemlélte az orosz előnyomulást, bár a közhangulat és a sajtó különösen Magyarországon erősen törökbarát volt. A monarchiát azonban kötötte az a titkos egyezmény, mely a Balkánt két érdekszférára osztva, a keleti részben szabadkezet engedett Oroszországnak. A san-stefanói béke azonban ennek az egyezménynek ellentmondott, amikor egész Macedóniát az orosz vazallus államnak, Bulgáriának adta. Anglia szempontjából e békeszerződés azért volt elfogadhatatlan, mert ennek következtében a bolgár-török határ a Balkán-hegységtől jóval délre húzódott volna, úgyhogy Konstantinápoly egy újabb orosz-bolgár támadásnak nem tudott volna ellentállni. A tervezett „Nagybulgária” a török birtokban maradó európai területeket: Epiruszt, Albániát, Boszniát stb. teljesen elszakította volna Konstantinápolytól. Oroszország így az egész Balkán-félsziget felett rendelkezett volna, amit Anglia nem tűrhetett. Disraeli azt remélte, hogy Berlinnel és Béccsel szövetkezve, megvédheti Törökország európai birtokait. „Ez a szövetség Bismarckot megszabadítaná valódi gondjától, az angol-francia szövetség gondolatától való aggódástól” – hangoztatta Disraeli. A szövetség terve azonban meghiúsult I. Vilmos német császár ellenállása következtében, aki nem akart unokatestvére, II. Sándor cár ellen háborút indítani. De maga Bismarck sem akart Oroszországgal szakítani, célja a középút, a közvetítés Oroszország és Anglia között.

Az angol kormány március 23-án értesült a san-stefanói béke feltételeiről. Oroszország ugyanakkor kijelentette, hogy a hatalmak kongresszusa bármilyen kérdést tárgyalhat, az orosz kormány azonban fenntartja a jogot, hogy a kongresszus határozatát elfogadja, vagy visszautasítja. Disraeli e közlést ultimátumnak nevezte és összehívta a minisztertanácsot. Bizonyos volt abban, hogy a háború közeledik, mégis azt remélte, hogy merészséggel, határozott fellépéssel biztosítani tudja a békét és megkaphatja az óhajtott feltételeket. A minisztertanács elhatározta Cyprus szigetének és Alexandrettának megszállását, hamarosan hétezer indiai angol katona szállt partra Maltában a további utazásra készen. Az indiai csapatok megérkezése és Salisbury lord körirata, melyben a san-stefanói béke ellen tiltakozik, meglepte Európát. A hatalmak nem tudtak arról, hogy Anglia megegyezett a szultánnal Törökország védelmére az orosz előnyomulás ellenében, sőt megígérte azt is, hogy ázsiai török területet Oroszországnak át nem enged az orosz-örmény határőrvidéken kívül. A titkos szerződés szerint, amennyiben ezt a vidéket Oroszország annektálná, Anglia okkupálhatja Cyprus szigetét. A konvencióban a szultán garantálta az ázsiai területeken élő keresztények jogait is. Május 26-án a szultán elfogadta a konvenciót, melyet június 4-én írtak alá. Oroszország a változott helyzetben engedékenységet mutatott, Szuvarov londoni orosz követ sietve Pétervárra utazott, ahonnan május 30-án egy orosz-angol konvenció tervével érkezett vissza. Ennek értelmében Oroszország beleegyezne abba, hogy az új bolgár állam csak a Balkán-hegységig terjedjen és a román Besszarábiát viszont Oroszország nyerné el. Minthogy Disraeli Kars és Batum annektálásának lehetőségét nem tudta kizárni, ezért vette fel a törökökkel kötött szerződésbe a Cyprus szigetére vonatkozó kompenzációs megállapodást.

A török-angol és orosz-angol titkos konvenció megkötése után, megindulhatott a berlini konferencia tárgyalása, Oroszország azonban nem tudott a Cyprusra vonatkozó pontról, viszont Törökországnak nem volt tudomása arról, hogy az orosz-osztrák-magyar titkos megállapodás szerint a monarchia Oroszország beleegyezésével megszállhatja Boszniát és Hercegovinát. Bécs elérte tehát e két tartomány okkupálását a nélkül, hogy belépett volna a Disraeli által felajánlott defenzív szövetségbe. Nemcsak ez az előzetes titkos megegyezés, de Bismarck előrelátható támogatása is, valószínűvé tette azt, hogy a monarchia elnyeri Boszniát Berlinben, ahová Bismarck június 13-ára hívta össze a hatalmak képviselőit.

Az egész világ szeme a berlini Radzivill-palotán függött, a közvélemény azt hitte, hogy itt dől el Európa sorsa, az orosz-angol háború és a török birodalom felosztásának kérdése. Nagyon csodálkoztak volna, ha tudják, hogy a legtöbb kérdést már előzetes titkos megállapodások oldották meg, vagy egészen közel hozták a megoldáshoz.

A konferencia ülésein a san-stefanói béke határozatai egymásután semmisültek meg és csakhamar világossá vált, hogy Oroszország Berlinben, nagy művének csak romjait mentheti meg. Besszarábiát Oroszország megtarthatta, Románia pedig kárpótlásul a Duna és Fekete-tenger között elterülő tartományt, Dobrudzsát nyerte el, amely csak annyiban jelentett valamit Romániának, hogy magában foglalta Konstanza tengeri kikötőjét. Nemcsak a románok részesültek mostoha elbánásban, de a szerbek is, akiknek a cár a Bécsnek ígért Boszniát nem adhatta át. Oroszország Dél-Szerbiában és Macedóniában sem tett eleget a szerb igényeknek, mindenütt Bulgáriát részesítette előnyben, Szerbiát pedig az osztrák-magyar érdekszférához tartozó hatalomnak tekintette. A berlini konferencia ugyancsak nem nyujtott többet Szerbiának, mint San-Stefano, hiszen végleg jóváhagyta Ausztria-Magyarország jogát Bosznia politikai és katonai okkupálására. Megengedték a monarchiának még a Szerbia és Montenegró közt húzódó török területnek, a Szandzsáknak és Novibazárnak katonai okkupálását, miáltal a monarchia a Boszniát Macedóniával összekötő korridor birtokába jutott. Miután a berlini konferencia Macedóniát Bulgáriától elvette és visszaadta Törökországnak, úgy látszott, hogy a macedón-kérdés újabb felmerülése esetén a monarchiára fog hárulni a feladat, hogy azt megoldja, esetleg Macedónia megszállásával. A Szandzsák valóságos nyilat jelentett, amely Macedónia és kikötője, Szaloniki felé mutatott. A monarchia terjeszkedésének hívei sokáig remélték, hogy Szaloniki egykor Ausztria-Magyarország Égei-tengeri kikötője lesz, gócpontja a középeurópai és levantei kereskedelemnek.

Ezek azonban még távoli álmok voltak, amelyek, mint tudjuk, sohasem váltak valóvá. Bosznia megszállása azonban megvalósult. Ez is régi vágy, nem mint a Magyarországgal szemben elfogult francia történetírók állítják, magyar imperialista álom, hanem ellenkezőleg, azoké a délszláv tiszteké, akik Ferenc József udvarában már évtizedek óta sürgették Dalmácia mögöttes országrészének megszállását. Most egy sváb tábornok, Mollináry zágrábi hadtestparancsnok válthatta valóra ezt az álmot, amely nyilván inkább az ausztro-szlávizmus céljait szolgálta, mint a magyar érdeket.

A san-stefanói békeszerződésben megteremtett Bulgáriát a berlini konferencia területének egyharmadára csökkentette. A Balkán-hegységtől délre elterülő vidéket autonóm török tartománynak nyilvánították, melynek élére a szultán keresztény kormányzót volt köteles kinevezni. Anglia még az ellen is tiltakozott, hogy a tartomány nevében a bolgár szó előforduljon és ezért Salisbury javaslatára a kissé keresett „Kelet-Rumélia” elnevezést választották. Oroszország e tartományt az utolsó pillanatig meg akarta menteni a török csapatok megszállásától, úgy látszott, hogy elkerülhetetlen az orosz-angol összeütközés, Disraeli azonban hajthatatlan maradt. Bismarck látta, hogy Anglia kész a háborúra, ha követelését megtagadják, ezért tanácsára az oroszok az angol követelést elfogadták, azzal, hogy Törökország északkeleti határa ismét a Balkán-hegység lesz. Disraeli büszkén táviratozta meg Viktória királynőnek, hogy ismét van európai török birodalom. Montenegró gyarapodott, többek közt Antivari és Dulcigno kikötőjét nyerte el, Szerbia pedig Nist és környékét. E várost az osztrák-magyar monarchia támogatásával szerezte meg Szerbia, mint ahogy Szerbia és Románia függetlenségének elismerése is osztrák érdek volt akkor. Mindkét állam mégis jóval kevesebbet nyert Berlinben, mint San-Stefanóban.

Az oroszok egyetlen egy nyereséget könyvelhettek el, Batum és Kars birtokát, ázsiai Törökország északkeleti határán. Arról természetesen nem tudtak, hogy ebben a pontban az angolok azért tanúsítottak engedékenységet, mert kárpótlásképpen már jóelőre biztosították maguknak Cyprus birtokát. A megegyezés létrejött, a hét hatalom képviselői július 13-án írták alá a berlini szerződést, mely több évtizedre rendezte a keleti kérdést, a Duna-bizottság fenntartását, Kréta-szigetének és Athos-hegyének különleges jogait. Némi zavart okoztak a görög megbízottak követelései, akik Thesszáliára és Epiruszra tartottak igényt, amit csak részben valósíthattak meg, kilátásba helyezve a kérdés későbbi napirendre tűzését, 1881-ben azonban Görögországnak sikerült mégis megszereznie Thesszáliát.

A berlini „tinta- és papirosháború” győztesei közé tartozott Disraeli, ki diadalmenetben tért vissza Londonba, továbbá Andrássy és Bismarck. A három császár szövetsége kiállotta az erőpróbát, ha ezt a szövetséget úgy fogjuk fel, mint Bismarck, aki Franciaország elszigetelését s az osztrák-magyar-orosz összeütközés elkerülését tekintette céljának. A valóságban e papirosháborút azonban azok nyerték meg, akik az orosz könyvek, szemlék, újságok türelmes papirosán annyit ábrándoztak az orosz küldetés tartalmáról s akik a belső nemzetiségi és külső diplomáciai körülmények hatása alatt a szlávofilizmust veszedelmes pánszlávizmussá alakították át. E réteg germángyűlöletét a nyugattól szenvedett vereség csak fokozta s az orosz társadalmat a pánszláv eszme valósággal áthatotta. Ugyanekkor fokozott mértékben terjesztik el eszméiket a Balkánon, nem mindig a diplomáciai körökkel kapcsolatban álló hatalmi tényezőivel, hanem a társadalom szélesebb rétegeiben. A társadalom és a diplomácia között itt törés mutatkozik, amely a felszínen továbbra is fennálló diplomáciai kapcsolatok világát aláaknázza. Maga Bismarck kénytelen belátni, hogy az Oroszországgal való viszony már nem a régi, ez indítja arra az elhatározásra, hogy szövetségi rendszerének súlypontját nyugatra helyezi át a bécs–berlini tengelyre. A békülékeny Szuvarovot Pétervárott már elejtették s a kormány legbefolyásosabb tagja a harcos Milutin hadügyminiszter. A sajtó a középeurópai hatalmak ellen izgat, Bismarck már az orosz-francia szövetség rémét látja. Sándor cár 1879 júliusában lemondja már bejelentett berlini látogatását, ami valószínűleg csak gyorsítja Bismarck elhatározását. 1879 augusztusában II. Vilmos és Ferenc József, Andrássy és Bismarck gasteini megbeszélései folyamán kialakul a felfogás, hogy egy esetleges orosz-francia szövetséggel szemben a német-osztrák-magyar szövetség lenne a természetes ellensúly. Szerződéskötésre azonban nem kerül sor, mert Andrássy csak orosz támadás esetén volna hajlandó Németországot katonailag támogatni, Bismarck viszont francia támadás esetére is biztosítani kívánja a két hatalom együttműködését. Bismarcknak végül az orosz-német viszony folytonos rosszabbodására való tekintettel engednie kell. Sándor cár augusztusban azt követeli Berlintől, hogy a császár utasítsa a német nagyköveteket, hogy mindenkor az orosz külképviselettel együttműködésben járjanak el. Ez a felszólítás, amely a német birodalmat szinte Oroszország hűbérállamának tüntette fel, Bismarckot vérig sértette. A kancellár értesíti Andrássyt: „miután ön nem fogadja el az én feltételeimet, kényszerítve vagyok arra, hogy én fogadjam el az Önéit”. Az egyetlen akadály az oroszellenes élű szövetség megkötésénél immár csak az öreg Vilmos császár ellenállása. Bismarcknak sikerül ezt elhárítania és október 7-én Bécsben írják alá az osztrák-magyar-német szövetségi szerződést. Megalakult a Zweibund, amely Olaszország három évvel később történt csatlakozása után hármasszövetséggé alakul.

A német és osztrák-magyar szövetség, melynek kialakulásában Andrássy Gyulának jelentős része volt, békét jelentett Európa számára, aminek következtében Közép-Európa közel félszázadig élvezhette a nyugalom áldásait. Ez a rendszer a német és magyar reálista nemzedék, Ranke és Deák Ferenc kortársainak utolsó nagyszabású cselekedete, mely a maga kimagasló alkotásaiban a diplomácia terén fejezi ki a korszak hitét a magas kulturális színvonalon álló, a polgári nyugalom és az európai béke értékét megőrző erős államok hitvallásában s abban az ideában, hogy a kialakult formák fenntartásának európai jelentősége van. E megoldás a középeurópai diplomáciai hagyomány mestermunkája s benne – Andrássy mérséklő tevékenysége folytán semmi támadó szellem, franciaellenes attitüd sem érvényesülhetett. E rendszer a reálista diplomata nemzedék által megteremtett kapcsolat egy reálista kor értékes eszmevilágával.

Az idősebb gróf Andrássy Gyula tehát kívánságait az egész vonalon keresztülvitte, majd a jól végzett munka nyugalmával, egy nappal a szerződés aláírása után visszavonult, átadta a helyét Haymerle bárónak. A szerződést 1888-ig nem hozták nyilvánosságra s Vilmos császár csak nagynehezen egyezett bele abba, hogy a cárt ne avassák be. Andrássy büszkén tekinthetett külpolitikai alkotására, abban a hitben, hogy a monarchia jövőjét sikerült biztosítania. Ez a szervezet egészen a világháború kitöréséig az európai diplomácia, a béke biztosításának tengelye. A kettős szövetség időtartama kezdetben 5 esztendő, 1902-ben azonban már nem meghatározott időre hosszabbítják azt meg, csupán 3 évi felmondási időt szabnak meg. Az első szakasz szerint: „hogy ha a két császárság egyikét Oroszország megtámadná, a magas szerződő felek kötelesek egymást birodalmuk egész erejével támogatni és békét csak együtt közös megegyezéssel köthetnek”. Amennyiben Oroszországon kívül más hatalom támadná meg valamelyik császárságot, úgy a szövetséges a II. szakasz értelmében csupán „jóakaratú semlegességre” köteles. E szövetség tehát nem irányult a franciák vagy angolok ellen az oroszokkal szemben, viszont még azt a megszorítást sem tartalmazza, hogy az orosz támadás akkor vonja maga után a másik állam közbelépését, ha „provokálatlan”. Ez a kötelezettség késztette Németországot 1914-ben arra, hogy Oroszország ellenében a monarchia védelmében fegyvert fogjon.

A német-orosz-osztrák viszony pár év mulva ismét javul, az orosz-francia szövetség hírét megcáfolják s az 1881-ben meggyilkolt II. Sándor cárt a trónon követő III. Sándor cárral megújítják a három császár szerződését.

A szerződés első szakasza a feleket egy negyedik nagyhatalom támadása esetén jóakaratú semlegességre kötelezi. A második szakasz értelmében a szerződő felek a berlini szerződést csak közös megegyezés alapján változtathatják meg. A harmadik szakaszban kimondják, hogy fenntartják a hadihajókkal szemben a tengerszorosok zárját. Hogy a berlini szerződést valóban meg akarták változtatni, annak bizonysága az ugyanakkor aláírt titkos jegyzőkönyv. Ez Ausztriát felhatalmazza Bosznia-Hercegovinának alkalmas pillanatban való annektálására. Kijelentik a hatalmak azt is, hogy Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülését nem fogják megakadályozni. Oroszország és Ausztria-Magyarország kölcsönös előnyökhöz jutott ebben a szerződésben a Balkánon, az európai szolidaritás gondolata viszont sérelmet szenvedett, hiszen a berlini szerződés az összes európai nagyhatalmak megegyezésével jött létre, most pedig egy különálló hatalmi csoport jogot tulajdonított arra, hogy azt titokban módosítsa. Hogy ez az állásfoglalás később mennyire megbosszulta magát, azt a következmények bizonyítják. Bécs és Berlin nyilván azért egyezett bele a módosításba, hogy ezzel az orosz háborús pártot meggyöngítse és Oroszországot Franciaországtól végleg elszigetelje. Oroszország viszont nagy előnyben részesült, amikor a két császárság arra kötelezte magát, hogy a tengerszorosokat idegen, vagyis angol hadihajók ellenében megvédi a Törökországra gyakorlandó erős diplomáciai nyomással. Oroszország, amely ázsiai akciói közepette állandóan tartott az angol flotta támadásától, így nagy gondtól szabadult meg. Bismarck régi szövetségi rendszere látszólag tehát ismét helyreállt.

Bismarck és Andrássy kezdettől fogva óhajtják Itália bevonását a szövetségbe, Olaszország azonban csak 1881 tavaszán mutat arra hajlandóságot, amikor Európán kívüli események indítják a csatlakozásra. Franciaország ugyanis 1881 májusában Észak-Afrika Olaszországhoz legközelebb eső részét, Tuniszt okkupálja, melyre az olaszok már régen szemet vetettek. A Földközi-tenger hatalmi egyensúlyát ez a francia lépés megbontja. Erre Umberto olasz király bécsi és berlini látogatása után, 1882 május 20-án Bécsben aláírják a hármasszerződés okmányát. A szerződés második pontjában a két császár Olaszországot katonai segítségéről biztosítja, ha „Franciaország részéről közvetlen provokálás nélkül támadás éri, – ugyanezt a kötelezettséget vállalja Olaszország Németországgal szemben”. A szövetség ténye természetesen nem maradhatott titok, a részletek azonban jóideig ismeretlenek voltak. A három hatalom végül kijelentette, hogy a szövetség „semmiesetre sem tekinthető Anglia ellen irányulónak”. Ez a kijelentés Olaszország kívánságára történt.

A keleti kérdést szabályozó berlini konferencia után Kelet-Ruméliában, melyet a konferencia nyugateurópai viszonyokra szabott alkotmánnyal ajándékozott meg, bandaharcok dúltak. Senkisem csodálkozott, amikor 1885-ben a hatalmat az összeesküvők kerítették kezükbe. A kormányzót elűzve, Sándor bolgár fejedelmet ismerték el uralkodójuknak. A mozgalom hátterében Sztambulov bolgár politikus állt, aki kényszerítette fejedelmét, hogy fogadja el az ajánlatot. A fejedelem vonakodott, mert ebben az időben éppen a cár ellenezte a két ország egyesítését. Bulgária a berlini konferencia után orosz vazallus állam volt, az alkotmányt az orosz kormány dolgozta ki és Battenberg Sándor herceg, a cár unokaöccse, orosz tábornoki egyenruhában lépett a trónra. Orosz vezetés alatt állt a hadsereg s oroszok voltak a miniszterek. Azonban nemsokára bolgár nemzeti felkelés tört ki és Anglia örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy támogatva a bolgár nemzeti és alkotmányos törekvéseket, a cár befolyását visszaszorítsa. 1883-ban kikiáltották az alkotmányt, az oroszok kiváltak a kormányból, az angol-bolgár kapcsolatok pedig még szorosabbá váltak, amikor a fejedelem fivére Viktória királynő leányát vezette oltárhoz. Ebben a helyzetben tört ki a keletruméliai felkelés, melyet a cár rendkívül rossz szemmel nézett. Viszont 1885-ben Gladstone az angol miniszterelnök, aki Disraelivel szemben azt hirdette, hogy „Oroszország ellen a legjobb védelmet azoknak az államoknak ereje és szabadsága biztosítja, amelyeknek Oroszországgal szemben kell állniok. Oroszország és Törökország között élő akadályt kell emelni. Nincs erősebb akadály a szabad emberek testénél”. Most nemcsak Oroszország, hanem Németország és a Monarchia is ellenezte az egyesülést. Anglia nyomására azonban elfogadták azt a megoldást, hogy a szultán ismerje el Battenberg Sándort Kelet-Rumélia kormányzójának. A cár felháborodással értesült az eseményekről s egy augusztusi éjjel elraboltatta a fejedelmet, lemondásra kényszerítette és helyébe egy nagyherceget kívánt állítani. Ez ellen azonban Kálnoky, a Monarchia külügyminisztere is tiltakozott, Bulgária függetlenségét tehát a Monarchia és Anglia egyesült erővel védte meg. Az angol miniszterelnök ekkor már Salisbury volt, akiről sokan azt hitték, hogy Gladstone-nal ellentétben nem lesz híve a szabad nemzeti Bulgáriának és inkább megegyezik majd Oroszországgal, a régi, Disraeli által követelt bolgár-török határok fenntartására. Az angol kormány azonban arra a meggyőződésre jutott, hogy a két Bulgária egyesülése biztosabb gátat vet, az orosz törekvések elé, mint a Balkán-hegység hágói. Ilyen irányban befolyásolta a kormányt a konstantinápolyi angol követ is. Ezek után már csak Szerbia tiltakozott. Az Oroszország által Berlinben cserbenhagyott Milán király 1881-ben titkos baráti szerződést kötött a Monarchiával, 1885 novemberében pedig megtámadta az egyesült Bulgáriát. A bolgár sereg győzelmet aratott s a további előnyomulástól csak a Monarchia ultimátuma tartotta vissza. 1887-ben Ferenc József engedélyével Koburg Ferdinánd herceg, az osztrák-magyar tiszt lépett a bolgár trónra, ami Bécs és Pétervár között feszültséget és az oroszok részleges mozgósítását idézte elő, úgyhogy Bismarcknak csak nehezen sikerült Oroszországot lecsillapítani.

Ez a konfliktus hozzájárult ahhoz, hogy a három császár szövetségét nem újították fel régi alakjában. Bismarck új utakon igyekezett 1887 februárjában az öt évre megújított hármasszövetséget kiterjeszteni. Az új hármasszövetségi szerződés újítása a Monarchia és Olaszország külön megegyezése, a balkánfélszigeti vagy török partokon fennálló helyzetre vonatkozólag, amelyen a két hatalom csak előzetes megegyezés alapján változtathat, s e változtatásnak „a kölcsönös konferencia elvén kell alapulnia”. A másik új intézkedés szerint Németország akkor is köteles fegyveres támogatást nyujtani Olaszországnak, ha az Franciaország ellen Tripolisz vagy Marokkó megszállása esetén tenne lépéseket. Németország továbbá nem ellenzi, hogy Olaszország elfogadja a Franciaország által felajánlott koncessziókat. E megegyezés alapján tette rá kezét Olaszország Franciaország marokkói akciójával egyidejűleg Tripoliszra.

A hármasszövetség tovább épült akkor, amikor Bismarck az 1881 júniusában hatályát vesztett háromcsászár-egyezmény helyett Oroszországgal úgynevezett viszontbiztosítási szerződést kötött, Olaszország pedig 1887 februárjában az úgynevezett Földközi-tengeri egyezményt létesítette Angliával. A viszontbiztosítási szerződés Bismarck egyik legmesteribb sakkhúzása volt. Minthogy a Monarchiát a balkáni összeütközések elmérgesedése következtében Oroszországgal nem lehetett soká szövetségben egyesíteni, Bismarck biztosította magát Ausztria felől a hármasszövetséggel, de viszontbiztosította magát Oroszországgal is francia támadás esetére. Az 1887 június 18-án aláírt szerződés első szakasza szerint a szerződő felek jóakaratú semlegességre kötelezik magukat egy harmadik nagyhatalom támadása esetén és arra, hogy igyekezni fognak „a konfliktust lokalizálni”. Erre azonban csak akkor kötelezik magukat, ha a háború oka az őket ért támadás. Német vagy orosz támadás esetén nem számíthat jóakaratú semlegességre egyik fél sem. E szerződés Elszász-Lotharingiát minden esetre biztosította, hiszen Bismarck nem akart nyugat felé támadó hadjáratot indítani. Amíg francia támadás esetén keleti határain biztosítva volt, addig a Monarchia ellen irányuló orosz támadás esetén Bismarcknak még mindig módjában állt Ausztria segítségére sietni. E zseniális taktikával nemcsak azt érte el, hogy mentesült a két fronton küzdés veszedelmétől, hanem Ausztriát is mentesíteni tudta orosz támadás ellen. A francia-orosz közeledés híveinek évtizedes agitációja ebben az időben már a párizsi orosz kölcsönöknél tartott, valószínű tehát, hogy a cár az esetleg kialakuló francia barátság kedvéért kötötte ki, hogy a szerződés csak akkor érvényes, ha nem Németország a támadó fél. Ebbe Bismarck könnyen beleegyezhetett. Másik engedménye az, hogy a második szakaszban elismeri Oroszország történelmi jogait a keleti balkáni érdekszférában. A titkos szerződéshez csatolt „egészen titkos jegyzőkönyv” értelmében Németország megígérte azt is, hogy Battenberg Sándor herceg restaurálásába nem egyezik bele.

A hármasszövetséget más irányban az 1887 februárjában megkötött angol-olasz megegyezés egészítette ki. Salisbury Anglia veszedelmes vetélytársának tartotta Franciaországot a Földközi-tengeren, ezért megegyezett az olaszokkal. E szerint a két hatalom közösen védekezik francia támadás esetén, a fennálló helyzet fenntartására. Olaszország ezzel az egyiptomi angol politika, Anglia pedig a tripoliszi olasz politika támogatását biztosította. Március 24-én Kálnoky osztrák-magyar külügyminiszter is csatlakozott ehhez a megállapodáshoz, Bécs számára a Londonnal való együttműködést már Bismarck közömbössége a bolgár kérdésben kívánatossá tette. Anglia viszont az egyiptomi angol politika érdekében is erősebb nyomás alá kívánta helyezni a szultánt, Bécs és London együttműködése keleten tehát természetes volt.

A Monarchia együttműködése Angliával azonban ismét Oroszországot hozta közelebb Franciaországhoz. 1887-ben a két hatalom együttesen lépett fel Egyiptom kiürítése érdekében. A további közeledést egyideig még hátráltatta, hogy Anglia Franciaország felé közeledett, Oroszországgal szemben viszont továbbra is bizalmatlan maradt, ami az 1887 decemberi újabb osztrák-angol-olasz Balkán-egyezményben nyert kifejezést. E szerint a szerződő felek kijelentették, hogy nem tűrik Bulgáriában az orosz befolyást, az európai Törökország összes omlása esetén elismerik az ott élő népek teljes függetlenségét.

A nyolcvanas évek végén újabb osztrák-orosz feszültség keletkezett, amikor Oroszország a bolgár kérdés miatt részleges mozgósítást rendelt el. Közben azonban Boulanger hadügyminiszter már megbukott s a francia politika békésebb húrokat pengetett Németország felé. 1888 februárjában a német hadsereget mégis megerősítették, elsősorban az orosz mozgósítás miatt.