HATODIK FEJEZET: A MODERN IMPERIALISTA VERSENGÉS KEZDETE ÉS ARÁNYLAG HARMÓNIKUS KORSZAKA

A folyton fokozódó és végül elkerülhetetlen összeütközésre vezető imperialista versengés tulajdonképpen nem Európából indult ki, hanem a többi világrészekből. Szinte azt lehetne mondani, hogy kezdetben jóformán minden európai nagyhatalom kormánya a gyarmati terjeszkedés ellen foglalt állást, vagy legalább óvatos tartózkodással szemlélte a többnyire egyéni kaland- vagy nyereségvágyból eredő területszerzéseket. Sőt még ennél is érdekesebb, hogy egyik kormány bizonyos kárörömmel nézte a másik állam tengerentúli vállalkozásait, azt remélve, hogy e vállalkozások a kormányok anyagi, katonai erejét és érdeklődését távolabbi érdekszférákon kötik le s így azok kevésbbé érvényesíthetik hatalmi igényüket Európában, ami lehetővé teszi az európai egyensúly további fennmaradását. Az eredmény természetesen egészen más lett, egyik állam vállalkozását és gyarmati igényeit hamarosan követte a többieké, úgyhogy 1876-tól kezdve az imperialista versengés már lavinamódjára hömpölygött tovább, hogy végül az összeütközések, érdekellentétek és féltékenységek sorozatán keresztül a világháborúig jusson. E folyamat 1876-ban, az egyiptomi kérdéssel indult meg. A Khedive 1841 óta a szultán beleegyezése nélkül vehetett fel hitelt. 1863-ban Izmail pasa lett a khedive, aki már 370 milliónyi adósságot vett át. Ennek egy része a Szuezi-csatorna építési költségeiből származott. Az adósságok az esztelen költekezés folytán 1876-ban már több mint 1700 millióra emelkedtek. Alacsony kibocsátási árfolyam és magas kamatok mellett a khedive mindig talált hitelezőkre Európában. Az adót fel kellett emelni, a lakosság kizsákmányolása hihetetlen mértékre fokozódott s végül a khedive kénytelen volt Szuezi részvényeit – a csatornarészvények egyharmadát – áruba bocsájtani. Disraeli a legnagyobb titokban vette át a részvényeket, minisztertársai és a parlament tudta nélkül. Így jutott Anglia e fontos víziút birtokába, amely a legrövidebb összeköttetést biztosította India felé. A mai angol világbirodalom egyik sarkpontja angol kézre került és olyan fejlődési folyamatot váltott ki, amely Afrika imperialista felosztását meggyorsította.

V. Afrika felosztása – Afrika fontosabb gazdasági tényezői

Az egyiptomi kormány 1876-ban kénytelen volt bejelenteni a csődöt, hogy a tőkések érdekét védelmező kormányok beavatkozásától mentesüljön. Izmael kalifa a külföldi hitelezők rendelkezésére bocsájtotta bevételeinek nagyrészét s az állami jövedelmek ellenőrzésére nemzetközi bizottság alakult. Az egyiptomi államadósság kilencven millió fontra rúgott s a kilencmillió állami bevételből évente nyolcmilliót kellett volna törleszteni. Az európai megbízottak a kezdetleges egyiptomi adminisztráció segítségével képtelenek voltak rendet teremteni. 1878-ban a khedive szakértő bizottságot nevezett ki, amely törvényes alapra kívánta helyezni az adókat, az abszolút uralmi rendszer korlátozásával s a rendszeres költségvetés bevezetésével. Megalakult az alkotmányos minisztérium, a közmunkaügyi tárcát a francia, a pénzügyi tárcát az angol megbízott nyerte el. A megbízottak csökkenteni óhajtották a katonai kiadásokat és a terhek egy részét a jómódú rétegekre akarták hárítani. Erre megkezdődött a keresztényellenes agitáció, melyet a khedive is támogatott. Izmail 1879-ben elbocsátotta az európai minisztereket, mire a szultán a nagyhatalmak közbelépésére megfosztotta őt rangjától s fiát, Tevfiket nevezte ki khedivének, aki az európai pénzügyi ellenőröket ismét miniszterekké nevezte ki.

Németország kancellárja szívesen látta, hogy Franciaország a tengerentúl köti le figyelmét és becsvágyát, Európa egyensúlya pedig biztosítva van. A feladat Egyiptomban rendkívül nehéz volt, egyszerre kellett volna a kizsákmányolt parasztságon és a türelmetlen hitelezőkön segíteni. Az elégedetlenség különösen a hadsereg és a bürokrácia körében növekedett, hogy majd Európaellenes nacionalizmussá fejlődjék. A mozgalom vezetője Achmed Arabi ezredes, kinek vezetése alatt 1882-ben véres lázadás tört ki. Az európaiak ellen irányuló vérengzés hírére Anglia is megmozdult, Franciaországot együttműködésre szólította fel, s flottája Alexandriát bombázta. A francia kamara tiltakozása következtében Freycinet miniszterelnök tartózkodott a beavatkozástól, Anglia azonban megkezdte a hadműveleteket. Gladstone kormánya kénytelen-kelletlen teremtett rendet. Közbenjárására a szultán Arabi pasát lázadónak nyilvánította s az angol csapatok csak ezután, 1882 szeptemberében, szálltak partra. A Tel-El-Kebiri csatában legyőzték az egyiptomiakat és elfogták Arabi pasát. A nagyhatalmak szokásos konferenciája Konstantinápolyban kétes értékű nyilatkozatot adott ki, mely szerint egy hatalom sem kíván „területi előnyöket, koncessziókat, privilégiumokat, vagy olyan kereskedelmi előnyöket szerezni állampolgárai számára, amelyeket más államok alattvalói nem tudnak hasonlóképpen megszerezni”. Anglia tehát a „nyitott ajtó” politikája mellett kötötte le magát és látszólag nem akart eltérni a szabadkereskedelmi elvtől, a gazdasági monopóliumokat biztosító imperialista gyakorlat javára. 1885-ben az angol kormány már Egyiptom kiürítéséről kezdett a Portával tárgyalni. A sors iróniája, hogy az angol kormány sürgette a szultánt a kiürítés időpontját szabályozó okmány aláírására. A szultán húzódozott s lord Salisbury végül a török kormányra hárította a felelősséget a megszállás további fenntartásáért. Az egyiptomi közigazgatás újjászervezése közben tovább folyt, ami csakhamar éreztette kedvező hatását. A francia kormány még mindig fenn akarta tartani a látszatot, mintha Egyiptom kettős ellenőrzés alatt állana, az angol külügyi államtitkár azonban közölte a francia kormánnyal, hogy miután Anglia egyedül volt kénytelen végrehajtani a megszállást, nem hajlandó más hatalommal megosztani a felelősséget, a khedive elbocsátotta a francia ellenőrt, az angol a helyén maradt. Így vesztette el Franciaország egyiptomi befolyását.

Az egyiptomi akció idején tehát a franciáknál a kontinentális politika hívei győztek a tengerentúli terjeszkedés hívei felett. Nemsokára ismét előtérbe léptek az imperializmus szószólói. Jules Ferry személyében a francia imperializmus céltudatos és elszánt képviselője került a miniszterelnöki székbe. Ferry folytatni akarta Észak-Afrika gyarmatosítását, továbbhaladni az Algír elfoglalásával megkezdett úton, melynek második lépése 1881-ben Tunisz elfoglalása volt. A hódító nagyhatalom más volt, mint Egyiptom esetében, az eszközök azonosak. Tunisz is a külföldi tőkések kezébe került, itt is pénzügyi ellenőrző bizottság alakult s Franciaország ezúttal már céltudatosan törekedett az olasz kormánnyal szemben a hódításra. 1881 áprilisában harmincezer főnyi francia sereg tört Tuniszba és birtokába vette az országot. A tuniszi bey a május 12-i bardiui szerződésben elismerte a francia protektorátust. A francia reváns-nacionalizmus képviselője, Clemenceau az okkupáció ellen szavazott, Németország viszont helyeselte az akciót. Clemenceau és Bismarck felfogása ebben is megegyezett, mindketten úgy vélték, hogy a gyarmati terjeszkedés a reváns eshetőségeit csökkenti. Kezdetben e megállapítás talán helytálló lehetett, a helyzet azonban később megváltozott. A reváns vágya elevenen élt tovább, a gyarmatok viszont gazdasági és katonai erőforrást jelentettek a franciák számára. Ezt azonban a két szembenálló birodalomban kevesen láthatták előre.

Amikor a franciák Cyprus megszállása miatt méltatlankodtak, Disraeli Berlinben maga vetette fel a gondolatot, hogy Franciaország Tuniszban kárpótolja majd magát. Egy évvel később Anglia Egyiptomot szállta meg s ekkor Franciaországban erős angolellenes áramlat került uralomra, amely 1904-ig nem is szűnt meg. Ez a hangulat kedvezett Jules Ferry terveinek, ő ugyanis jó viszonyban kívánt lenni Németországgal és Afrikában óhajtott terjeszkedni. Ebben az időben Afrika belsejét a tudományos, vagy kereskedelmi célokat követő utazók lepték el. Az utazók nyomán először a francia állam lépett fel, mint hódító, 1881-ben Timbuktut, 1882-ben pedig a Kongó partját szállta meg. A nyugatafrikai angol Gambia hátvédjét tehát a franciák szállták meg, ugyanakkor azonban az angol és francia érdek Madagaszkár szigetén is összeütközésbe került. Lipót belga király megbízásából Stanley 1879-ben kereskedelmi szerződést kötött a Kongó-vidék törzsfőnökeivel. A belga király által alapított nemzetközi Kongó-társaság váratlan szövetségesre talált Angliában, amely meg akarta akadályozni, hogy az egész Kongó-vidék a franciák birtokába jusson. Gladstone a portugál kormánnyal is szerződést kötött, melyben Anglia szabad kezet nyert a belső Kongó vidékén. Gladstone 1884 februárjában elismerte a búrok függetlenségét, hogy zavartalanul berendezkedhessék Közép-Afrikában. Belgium, Franciaország és Németország azonban tiltakozott az angol-portugál szerződés ellen. Ez az első alkalom, amikor Németország is megjelenik az afrikai küzdőtéren, miután a franciákkal való jobb viszony megkönnyítette Bismarck helyzetét. A kancellár engedett a kereskedelmi és hajózási körök gyarmatosítási óhajának. Bejelentette, hogy a birodalom védelmébe veszi Luderitz délafrikai bérleteit. E lépés nem keresztezte a francia törekvéseket, annál kellemetlenebb volt azonban Angliának, mely attól tartott, hogy a németek és búrok közvetlen összeköttetésbe kerülnek. Anglia ezért sietve megszállta Becsuánát. A portugálok erre azt javasolták, hogy nemzetközi konferencia szabályozza a Kongó kérdését, remélve, hogy ily módon megmenthetik nyugatafrikai gyarmataik mögöttes területeit. Amikor Gladstone látta Anglia elszigeteltségét, elejtette a portugál szerződést, az ellen sem tiltakozott, hogy a német kormány Togot és Kamerunt okkupálja. Beleegyezett a berlini, ú. n. Kongó-konferencia összehívásába, amelyen tizenegy állam jelent meg.

E nagyszabású lakomán Afrika felett osztoztak meg s az éhes nagyhatalmak minél nagyobb darab megszerzésére törekedtek. E konferencia bizonyos mértékig emlékeztetett az 1878-as berlini konferenciára, bár talán inkább annak torzképe volt. Ez esetben nem Oroszországot és Angliát, hanem Angliát és Franciaországot kellett egymással kibékíteni. Az örök békítő, a becsületes közvetítő, Bismarck, azonban már nem játszhatta szerepét teljes őszinteséggel és önzetlenséggel, hiszen most már ő is az érdekeltek közé tartozott. Régebben ellenezte az aktív gyarmatpolitikát, amikor azonban Ferry miniszter elnöksége idején Franciaország imperialista lendületét látta, úgy érezte, Németország helyzete elég kedvező ahhoz, hogy gyarmatpolitikát is folytasson. Egyre több gazdasági érdek fűződött a gyarmatok megszerzéséhez, egyre több német tőke vándorolt tengerentúlra és e tőke elhelyezkedési lehetőségeit merész német utazók, kereskedők, vállalkozók kutatták. A berlini pénzpiacon a francia hadikárpótlás következtében már a hetvenes években jelentős tőkefeleslegek kerestek elhelyezést, ebben az időben osztrák, magyar, orosz, török, görög, román, sőt portugál állampapírokat és amerikai vasútrészvényeket is vásároltak. A további részvénykibocsátásokat az 1873-i ipari válság egyidőre felfüggesztette, a tőke visszahúzódott, 1883 után azonban ismét megkezdődött a kifelé irányuló tőkeáramlás és a már eddig idegenben elhelyezett négy-öt millió márka megsokszorozódott. A német ipar átesett a kezdet nehézségein, alkalmazkodott az új viszonyokhoz és hatalmas lendülettel fejlődött éppúgy, mint a kereskedelem. Amikor a német állampapírok kamatait leszállították, a berlini tőkések még inkább kifelé orientálódtak. Bismarck nem helyeselte ezt és tiltakozott a Bleichröder bankház tevékenysége ellen, amely külföldi részvények elhelyezésében nyilvánult meg. Ez a tiltakozás arra mutat, mennyire idegen volt a kancellár számára a gazdasági imperializmus eszmevilága. A tiltakozás azonban nem használt, a tőke tovább kereste a maga lehetőségeit, immár Olaszország, Anatólia, sőt Dél-Amerika vállalkozásaiban is. 1890-ben bekövetkezett a válság, amely az összes külföldön elhelyezett tőkék 10%-át érintette. A német tőkeexportnak csak csekély hányada irányult a Bismarck által okkupált afrikai területek felé. A külföldön elhelyezett német tőkének még 1914-ben is csupán nem egészen 10%-a volt a német gyarmatokon. Az afrikai gyarmatok megszerzésében tehát elsősorban a kereskedő cégek, vállalkozók és a hajózás voltak érdekelve. Németországot nem kényszerítette jelentékeny érdek afrikai akciójára.

A berlini konferencia 1884 októberétől 1885 februárjáig ülésezett. Végül az összes hatalmak megegyeztek abban, hogy a Kongó völgye, tehát Közép-Afrika, a nemzetközi Kongó-társaság uralma alá kerüljön, Kongó szabad állam néven. E hangzatos cím mögött, Lipót belga király állott, mint e többmillió négyzetkilométer kiterjedésű – akkor hatalmas kaucsuktermelési lehetőséget biztosító – birodalom birtokosa, aki a francia-angol versengés ügyes kihasználásával jutott óriási zsákmányához. Az egyezmény arra kötelezte az új államot, hogy kövesse a „nyitott ajtó” elvét, biztosítson tehát minden állampolgára számára szabad kereskedést és vállalkozást. Lipót király e feltételbe csak azért egyezett bele, hogy azt megszegje. A nemzetközi ellenőrzés helyébe belga ellenőrzést állított és olyan monopóliumokat rendelt el, amelyek a külföldi vállalkozókat kizárták. E miatt és a lakosságot kiuzsorázó közigazgatás miatt a királyt sok támadás érte, úgyhogy még életében átadta a gyarmatot a belga államnak. Albert király, trónra lépése után, a legtöbb visszaélésnek véget vetett.

A még szabad afrikai területekért a berlini szerződés következtében valóságos versenyfutás kezdődött meg. A szerződés ugyanis kimondotta, hogy a hatalmak csak akkor ismerik el valamely területen egy állam felségjogát, ha az illető állam azt tényleg meg is szállta és igazgatja. Erre egyik okkupáció következett a másik után. 1885-ben Anglia vette át a Niger-folyó vidéke fölötti protektorátust, Bismarck pedig Németország nevében közvetlenül a konferencia befejezése után a Német állam birtokába vette Peters keletafrikai foglalásait. Olaszország megszállta Eritreában Masszaua kikötőjét s az év végéig a franciák Madagaszkár szigetét, az angolok pedig Kéniát vették birtokukba. Francia kézre került a szenegáli angol és német gyarmatok mögöttes területe s Algírban is állandóan előrehaladt a francia megszállás. A kilencvenes években már Északnyugat-Afrika egész belső része francia birtok volt. Anglia látszólag kissé lemaradt a versenyben, minthogy a Belga-Kongó és Német-Keletafrika az Indiai-óceántól az Atlanti-óceánig húzódó sávban választotta el Dél-Afrikát Brit-Keletafrikától és a Nilus völgyétől. A Nilus völgyében a hatalmat egy fanatikus mohamedán szekta ragadta magához, melynek élén a Mahdi állt. Angliának Dél-Afrikában is nehézségei támadtak a búr köztársaságok körül.

Angliát ebben az időben az a veszély fenyegette, hogy Oroszországtól Franciaországig az összes nagyhatalmak összefognak ellene. 1885 folyamán azonban bekövetkezett a fordulat. Március 30-án Ferry a kínai francia balsikerek miatt megbukott, a gyarmati vállalkozások kamarai ellenzéke győzött. Franciaország ismét a Rajna felé fordult, különösen, amikor 1885 októberében a választások a reváns-pártnak szereztek többséget. Boulanger tábornok hadügyminiszteri kinevezése 1886 első napjaiban végleg elmérgesítette a német-francia viszonyt. Közben Gladstone kormánya is megbukott, utóda, Salisbury, sietve megegyezett Oroszországgal a középázsiai kérdésben. Ehhez járult a Kelet-Rumélia és Bulgária kérdésében támadt orosz-német ellentét. Bismarck ilyen körülmények között nem folytathatta megkezdett gyarmatpolitikáját, hanem gyors mozdulattal likvidálta azt. Az orosz és francia veszély láttára Angliához közeledett, magára hagyta a német Keletafrikai társaságot és 1886 novemberében gyarmati szerződést kötött Angliával, majd megkezdte a négy év mulva megkötendő német-angol, úgynevezett Helgoland-szerződés előkészítését.

Bismarck számára a gyarmatpolitika csak epizód; a kancellár gondosan vigyáz arra, hogy Németország ne kerüljön ellentétbe Oroszországgal és Angliával. A német gyarmatosítás az 1886-ban kiújuló német-francia ellentét miatt több mint egy évtizedig szünetel s amikor ismét megindul, a külügyek élén már nem Bismarck áll.

A hetvenes évek eseményei arra mutattak, hogy Bismarck szövetségi rendszerén kívül, Európában még mindig fennállt az a laza, de mégis határozott európai szervezet, melyet általában a hatalmak koncertjének neveztek, a kongresszusok rendszere, amelyek bizonyos időre szabályozták az általános európai kérdéseket. A berlini Afrika-konferencia mindezek ellenére lehangoló. Mintha az európai egység torzképét látnánk, amikor a nagyhatalmak a sötét világrész rovására egyezkednek, mint zsákmányon osztozó kalózok, közben Belgium Franciaországot, Anglia a búrokat, Franciaország Olaszországot, Németország Angliát igyekszik megrövidíteni. A versenyfutás szabályaiban azonban megegyeznek. Európa mégsem szakad ketté, mint később, amikor a két front kialakulása Európa sorsát megpecsételi. A hármasszövetség mellett önkéntes magányában áll Anglia és kényszerű egyedüllétében Franciaország. Oroszországot, majd később Angliát többé-kevésbbé számottevő érdek fűzi a hármasszövetség egyik-másik tagjához.