MÁSODIK FEJEZET: A NÉMET FEJLŐDÉS ÚJ KORSZAKA

Az 1890 utáni német fejlődésben a nagy fordulat, korszakos változás ténye abban nyilvánul, hogy hirtelen egészen más szempontok érvényesülnek a vezető elit kiválasztásában, e változás tehát az állam vezetésében érezteti hatását. II. Vilmos császár abban látja első feladatát, hogy Bismarck rendszerét megváltoztatva, kicserélje az addig tevékeny vezető réteget. Ugyanakkor az iparosodás folytán kialakult, nagy vonásokban már jelzett társadalom korlátlanul érvényt kíván szerezni elgondolásainak és érdekeinek. E társadalom egyoldalú gazdasági szempontjait és anyagelvű felfogását immár mi sem korlátozza, a fejlődés a tudományt is új útra téríti s az ügyek intézésében nemcsak a szellemi ember szorul mindjobban háttérbe, hanem a tehetség is, melyet az anyagi lehetőségekkel kecsegtető gazdasági élet csábít magához, amennyiben a nagy változás idején a császár és a közszellem még nem távolította volna el helyéről.

E jelenségek tehát elsősorban a személyi kérdések terén figyelhetők meg. A fiatal császár trónralépése után, 1890 január 24-én, a koronatanácson kitör a nyilt ellentét az uralkodó és a kancellár között. A február 20-i birodalmi gyűlési választások győzelemre segítik Bismarck ellenzékét s a kancellár a császár bizalma mellett elveszti a parlament támogatását is. Bismarck március 19-én lemond, a császár másnap elfogadja lemondását. Ez az esemény az előzmények ellenére is hatalmas meglepetés, a nagy államférfi utóda Caprivi személyében egy jelentéktelen tábornok lesz.

Szinte jelképes, hogy az új rendszer életbelépésével egyidejűleg, 1891 áprilisában, alakul meg a mérséklet irányával szembenálló, szellemi fordulatot jelentő „Alldeutscher Verband”. E szövetség az európai nagynémet és Európán kívüli gyarmatosító törekvést kívánta megvalósítani. A társaság vezetésében mindinkább a német nemzeti gondolat faji szempontjai érvényesülnek, főként a szudéta-német és osztrák szervezetben, ahol az alakulat emberei különböző pártokba beszivárogva fáradoznak a nagynémet-porosz imperialista egyesülés előkészítésén. Nagy szerepet játszik itt a gazdasági érdek is, hisz a nagynémet elképzelés Közép-Európában is terjeszkedési lehetőséget jelentene a német ipar számára. Érthető tehát, hogy a szövetség kezdettől fogva a liberális, kapitalista ipari körök támogatását élvezte. A háború után e szervezet úgyszólván teljességgel beolvadt a német nemzeti szocialista pártba. A nagypolitikában a korlátozást immár nem ismerő nemzeti irány egyelőre inkább gyarmati vonatkozásban kívánt érvényt szerezni a német erőnek. A belső szociális törekvések terén az összefogás, a nagy nemzeti fellendülés óhaja jelentkezik a császár személyében, amikor szakít Bismarck államszempontok által irányított szocialistaellenes politikájával, egyrészt mozgási szabadságot biztosítva a szociáldemokratáknak, másrészt pedig nagyszabású szociálreform megvalósításával akar békét biztosítani. Vilmos császár munkásvédelmi törvényei 1890 februárjában jelennek meg, márciusban ülésezik Berlinben a nemzetközi munkásvédelmi konferencia, a Reichstag március hatodikán elfogadja a munkásvédelmi törvényt, felállítják az ipari bíróságokat, a májusi evangélikus kongresszus a protestáns körök őszinte szociális érdeklődéséről tanuskodik. 1891 júniusában további szociálpolitikai törvények következnek, mint az ipartörvény, amely bizonyos minimumot állapít meg, kötelezővé teszi a vasárnapi munkaszünetet, eltiltja a tizennégy éven aluli gyermekek gyári foglalkoztatását és tizenegy órára korlátozza a nők munkaidejét.

Az ipari fejlődés lehetősége már a régi német iparban jelen volt, az iparosodás az ötvenes évektől fogva, a vasúthálózat kiépítésével, az iparszabadság légkörében kedvező körülmények között folyt és 1871-től kezdve hatalmas lendületre kapott azáltal, hogy a német birodalom egységgé szerveződött s ez a tekintélyes állam a kilencvenes évektől kezdve bekapcsolódott a világkereskedelembe. Az agrárállamból ipari állam lett olyan rohamos ütemben, amilyenre az amerikai fejlődéstől eltekintve, a legújabb kor történelmében alig találunk példát. Mintha az egész társadalom tevékenysége egy célra összpontosult volna: minden törekvést és életmegnyilvánulást az ipari termelés, a gazdasági aktivitás emészt fel. Németországban jelentkezik a legerősebb mértékben az iparosodás kísérőjelensége, a városiasodás. Míg 1871-ben a lakosság kétharmadrésze vidéki, nemsokára már kétharmadrész él városban. A városok sorában is legrohamosabban a nagyvárosok fejlődnek. 1871-ben a birodalomnak nyolc, 1910-ben negyvennégy, 1919-ben negyvenhárom nagyvárosa van. 1871-ben a birodalom lakosságának 4.8%-a lakik nagyvárosokban, 1890-ben 12.9%, 10 év mulva 16.2%, 1910-ben 21.3%, 1919-ben 24.9%, 1925-ben 26.2% és 1928-ban 27.2%. A tömeg tehát egészen más társadalmi helyzetbe kerül, mint egyebütt Európában, hiszen a nagyvárosban, vagy gyárüzemekben tömeggé vált ember elvesztve egyéniségét, könnyen hajlik bizonyos szellemi ragályra, vagy tudatos befolyásra. A német fejlődés hamarosan áttért az általános választójog rendszerére, a tömeg érvényesítheti politikai felfogását, ami megmagyarázza, hogy miért ért el a hatalmas propagandával dolgozó szociáldemokrácia ennél a tömegnél olyan meglepő sikereket. A tömeg azonban nemcsak ebben az esetben, hanem a fejlett sajtótechnika befolyására, az imperializmus, vagy nacionalizmus kérdésében is mindannyiszor élénk visszhangot adott. Ilyen körülmények között döntő jelentőségű annak az elitnek természete, amely a szervezett tömegre hat.

Új és gyakran változó vezető réteg hajtja végre azokat az intézkedéseket, melyeknek háttere a német ipar nagyarányú fejlődése. E folyamat következménye az első flottatörvény elfogadása 1898-ban s Vilmos császár 1898 szeptemberében jelenti ki: „Unsere Zukunft liegt auf dem Wasser!” A beszédek állandóan a német Erőt hangoztatják, az emberek szinte gyermekes szenvedéllyel csüggnek a technikai haladáson. A német ipar nagy eseményei sorsdöntő nemzeti eseményekké, sőt tényleges következményeikben, terjeszkedési törekvésükben, az önérzet megnövekedésében végül világtörténeti jelentőségű mozzanatokká válnak. Feltalálják a Diesel-féle nyersolajmotort (1898), a Mannesmann-féle fémcsőkészítést s a Wilhelmiánus éra a maga alkotási mámorának hódol az Északi- és Keleti-tengert összekötő Vilmos császár-csatorna ünnepélyes megnyitásán (1895 június). Gróf Zeppelin már kísérletezik, s 1899-ben Németország nyeri el a Bagdadi vasút koncesszióját. 1900-ban alakul a központi német bankszövetség, ezt követi 1903-ban a Krupp részvénytársaság, valamint Arco gróf vezetésével a „Gesellschaft für die Drahtlose Telegraphie” megalapítása. 1914 júniusában megnyitják a Berlin–Stettini hajózási csatornát, ugyanebben az évben pedig Junkers fémrepülőgépeket épít. A német technika nagyszabású, hatalmas fejlődésével karöltve halad a flotta kiépítése, a jelszó: „Weltgeltung Deutschlands”. A Reichstagot a gyarmati háború költségei foglalkoztatják, mintha a technikai fejlődés minden erőt felemésztene, súlyos összeütközések kísértenek. A fenyegető zavarok és összeütközések közepette a császár a német ipar világszerte való érvényesülése mellett kardoskodik, alig akad mérséklő a diplomáciában, veszélyes új irányok jelentkeznek, bonyolult gyarmati viszályok törnek ki.

Az új német ipari társadalom már régóta figyelemmel kíséri a gyarmatok világát. A németeknél a gyarmatosítás kérdésében nem fejlődhetett ki az angolokéhoz hasonló civilizatorikus mítosz, a Gyarmat itt idővel a hatalomnak és erőnek szimboluma lesz. Azt hangoztatták, hogy valamely európai állam a gyarmati birtoklás jogát belső erejében hordozza. E felfogás az erő filozófiájából, az ipari és katonai hatalom élményéből és vágyából táplálkozva idővel összeütközik a francia gyarmati tevékenységgel, mely a franciák szemében nemzeti energiáik levezetésére alkalmas lehetőség és az angol világbirodalom vezetőinek elképzelésével, mely a gyarmati kérdésben állandóságot, illetve konferenciális szabályozást követelt. A helyzet később mind kedvezőtlenebbé vált, a németek még hangosabban hivatkoztak az Erőre. Pedig már az 1885-ös angol-német közeledési kísérlet meghiúsulása idején a német szellem egyre inkább háttérbe szoruló kiemelkedőbb képviselői világosan felismerik a veszélyt, mely e felfogásból származhat: a fejlődés törvénye szerint Anglia is az erő politikáját fogja folytatni, mind katonai, mind diplomáciai téren, állandó összeütközések lesznek s „a történet lesujtóbb ítéletet fog mondani a XIX. század második felének Európájáról, mint a vandálok és húnok idejéről”.