HARMADIK FEJEZET: A FRANCIA FEJLŐDÉS ÚJ ÚTJA

Az új elnök már csak a köztársasági pártok tagjai sorából nevez ki kormányt. Az 1881-i választás még jobban háttérbe szorítja a monarchistákat, akik 460 köztársaságival szemben alig 100 képviselőt tudnak behozni a parlamentbe. A Gambetta vezetése alatt álló egyesült köztársasági párt 200, a köztársasági balpárt 260 képviselőt tömörít keretében. Amikor Gambetta nagy minisztériuma megalakult, helyet kellett volna adnia a kormányban mindkét csoport vezetőinek, Gambetta azonban nem tudott megegyezni a radikálisokkal s az összes miniszterek az opportunistáknak gúnyolt, mérsékeltebb köztársasági csoportból kerültek ki. Gambetta hamarosan megbukott s pártját Jules Ferry vezette tovább, aki 1883-tól 85-ig töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. A radikálisok kimagasló alakja Clémenceau volt. Az ellenzék azzal vádolta a köztársaságiakat, hogy könnyelműen gazdálkodtak az állami pénzekkel, népszerűségüknek ártott a francia katonák sikertelensége a kínai akcióban is, ami azt mutatja, hogy a gyarmati kérdés ismét előtérbe került.

Bármilyen indítékok játszanak szerepet, tény, hogy a francia politikai életben mindjobban előtérbe lép a gyarmati kérdés. És itt válik a német vezető körök új állásfoglalása a francia gyarmatosítás tekintetében világtörténelmi jelentőségűvé. Bismarck még arra törekedett, hogy a III. köztársaság nemzeti energiáit a gyarmatbirodalom kiépítésére, tehát Európán kívül érvényesítse. Az új rendszer már ellenségesen nézte a francia gyarmatosítást.

Az egy évszázadon át tudatosan gyarmatosító Franciaországra nem alkalmazható a mondás, hogy nagy gyarmatbirodalomra tett szert, a nélkül, hogy szándékában lett volna. A terjeszkedést egyrészt az ú. n. gyarmatosítók, a párizsi politikusok, újságírók és tisztviselők sürgették és vitték sikerre, mint Jules Ferry munkatársai és tanítványai, olykor a kormány, másszor a parlament ellenére. Az úttörők másik csoportja a gyarmati kormányzók és katonák, akik szintén tudatosan hódítottak; ezek sorában szerepelt Gallieni, Liautey, Joffre, Mangin, Humbert. Az idők folyamán előtérbe kerül a gyarmatok gazdasági kihasználása és a gyarmatosítás hívei Kelet-Európa helyett a gyarmatokra akarják irányítani a francia tőkét.

Ilyen előzmények után kerül az érdeklődés központjába a gyarmati kérdés, mely majd olyan fontos problémája lesz a közben nagy viharokat látott köztársaságnak. A belpolitikában a parlamenti élet egyhangúsága kedvezett a monarchistáknak. „Franciaország unatkozott” s ez a helyzet kapóra jött a kalandos törekvéseknek. 1886-ban a radikálisok segítségével Boulanger tábornok lett a hadügyminiszter. A mérsékelt köztársaságiak a népszerű tábornok ellen foglaltak állást, vidékre helyeztették, majd nyugdíjazták. Fellépett képviselőnek s élére állott az újonnan alakult nemzeti, vagy revizionista pártnak. Akcióját a royalisták pénzzel támogatták. 1889-ben több megyében választották képviselővé s Párizsban hatalmas többséggel győzött. A köztársaságiak erre eltörölték a lajstromos választási rendszert, majd pedig a minisztérium az állam biztonsága ellen elkövetett összeesküvés címén vád alá helyeztette. Boulanger elmenekült Franciaországból s ezzel a nemzeti diktatúra nem valósult meg, sőt elvesztette népszerűségét. A hiú tábornok később Brüsszelben öngyilkos lett. A következő években a konzervatív párt mindjobban tért vesztett, a kormányt a mérsékeltek vezették s megkezdődött a pártok átalakulása. A jobboldal egy része „egyesült párt” néven különvált, a baloldalon a radikális párt egy részéből keletkezett a „radikális szocialista párt”, a mérsékeltek „haladó párt” néven működtek tovább, majd kettéváltak és elvesztették a többséget, majd 1898-ban a baloldali csoportok alakítottak koalíciót, mely 1899-ben jutott uralomra.

A változó politikai események nem mutatják a francia fejlődés igazi lényegét és jelentőségét. A felszín mögött a néplélek és szellem küzdelme folyik. A szellem ösztönzése a szakadatlan munkásság során, döntő pillanatokban az eliten keresztül döntő eredményeket ér el, a kapcsolat elgondolás és gyakorlat, szellem és politika között sohasem szakad meg.

A francia szellemi életben a hatvanas években változatlanul tartott a pozitivizmus lendülete, a tudomány mindenhatóságába vetett hit lelkesedése, a scientizmus. A tudomány tárgya az ember s eredménye szélsőséges determinizmus, „fiziológiai” lélektan, faj, környezet és idő determinánsaival dolgozó „történetírás”, a szabadakarat, a csoda s gyakran az egyéni szabadság latin hagyományának elhanyagolása. A scientista generáció a legfőbb ideális érték magaslatára a Kultúrát helyezi s tovább szövögeti a kulturális téren vezető Franciaországról szóló mítosz szálait 1870/71 komor tapasztalatai után is, külpolitikában németbarátságot, belpolitikában egyházellenességet tartva a szellemi illendőség parancsának… Azért a francia integrális nacionalizmus csírái ott szunnyadnak Taine műveiben, hiszen a nagy determinista elméletének megfelelően a faj sorshatározó fogalom lesz immár a német bölcselkedést utánzó francia szellemben is. Míg Taine sok pesszimizmussal és determinizmussal alakítja ki a francia faji nacionalizmust, gyakran összekeverve a biológiai fajt a nyelvcsoporttal, addig Renan a nemzeti gondolat és az individuálizmus közötti kapcsolatot mélyíti ki: a nacionalizmus az egyéntől elválaszthatatlan jog, mondja Elszászra gondolva s hozzáteszi: a nacionalizmus az egyén naponkénti népszavazása.

A pozitívista generációban a nagy vereség élménytudata ilyen gondolati formákban jelentkezik. Van azonban egy másik reakció is, mely a scientizmus egész világképét tartja hihetetlenül üresnek s az író és szellemi ember ösztönével lázadozik a kiélt formalizmus ellen. „Az unalom ásítozik a tudósoktól elszíntelenített világban” – írja 1885-ben a francia próza mesteri kezelője Barrès, ki az elveszett elszászi táj hangulatát varázsolja az unalmas értelmi világ helyébe s a talajt vesztett elszászi s francia nemzeti ember problémáit fejtegeti híres trilógiájában, a „Le Roman de l’Energie Nationale”-ban, (1891–1902) melynek részei: Les Déracinés, L’Appel au Soldat és Leurs Figures. Barrés nacionalizmusa a pozitivista determinizmus integrális nemzetfelfogásnak erősen jobboldali színezetű politikai mellékízzel történő irodalmi formába öntése, egy alapjában individuálista egyéniség hangos tüntetése a kollektív ösztönök, az ősi fiziológiai diszpozíciók fontossága, a tradíciók jelentősége mellett.

A pozitivista, természettudományos felfogással szemben a századforduló táján fellépő ellenhatás a bergsonizmusban a vitalizmus elemeit hangsúlyozta, tehát szakít a mult racionalizmusával. Ez az egyik jelentős francia szellemi áramlat. A mellett a továbbra is racionalista francia értelmiség egy része az elit problémáin tűnődik, nagy lendülettel ragadva meg a döntő jelentőségű problémát. Maurras iránya ez, amely a széteső politikai életet ebből a szempontból vizsgálja, szembefordul a parlamenti demokráciával és vezető szerepet akar biztosítani az államban a szellemi elitnek. Maurras szerint a Rend gondolatát kell előtérbe állítani, melyet a monarchia elve testesít meg, hisz az értelmiségi elit amúgy is önként aláveti magát a Rend követelményének, míg a tömeg számára más megoldásokra van szükség. Ezeket az új utakat kell megtalálnia az elitnek. 1905-ben megjelent híres művében – összegyüjtött cikkei gyüjteményében – felveti a modern kor nagy kérdését: hová kell az intelligenciának tartoznia, a pénz, a parlamentarizmus rendszereit kell szolgálnia, vagy a nemzettel kell élő kapcsolatot teremtenie, meghallgatva a vér szavát és a szellem erejébe vetett bizalommal saját eszméi szerint megszerveznie a nemzeti társadalmat.

Ez a francia intellektuális irány tehát nagyszabású kísérlet a társadalom nemzeti alapon való újjászervezésére. Minthogy a megoldást a szellemi elit vezetőszerepének hangoztatásával akarják megteremteni, ez dönti el sikerüket és ez jelent számukra korlátot. Sikerül bizonyos mértékig a szellemi vezető réteget, a fiatalság egy részét kivonni a liberális-szabadkőműves humanisztikus keretekből. Az intelligencia és fiatalság jelentékenyebb része csatlakozik az új irányhoz, a tömegek azonban ragaszkodnak a régihez, a francia kisember, a választópolgár a demokratikus köztársaságot tartja a megfelelő formának. Közben Maurras-ék táborának egy része azon fáradozik, hogy kapcsolatot teremtsen a parlamentarizmussal elégedetlen Sorel-féle munkásmozgalommal.

Azonban Maurras és Sorel mozgalma között a liberális-demokratikus rendszer elvetésének közös vonásán kívül lényeges ellentétek vannak, hiszen Sorel forradalmiságában a nagy francia szellemi áramlatok másik jelentős mozzanata: Bergson irracionalizmusa jelentkezik. Sorelnél, a szindikálisták nézeteiben s a francia ifjúság egy részében a modern kor eme életfilozófiája hat, mely lázadókká tette őket a modern élet megkövedesedett formái ellen. Ennek az irracionalizmusnak lényeges vonása a közvetlen cselekedet, az aktivitás dicsőítése. Ez a felfogás a nemzeti társadalmat a maga egészében, egyedeinek összességében akarja tevékenységre bírni. Ez a nézet tehát nem azonos a Maurras féle intellektualizmussal s a nemzeti élet szempontjából nem tartja helyesnek, hogy a nemzetet egy intellektuális elit vezesse. Abban minden esetre megegyeztek, hogy az érdekkapcsolatokra épített, polgári disputára berendezett liberális állammal szemben a nemzetet állandó aktivitásra, a nemzeti tettek, sőt a nemzeti forradalom fontosságára kell figyelmeztetni. Míg azonban az intellektuálisok szerint a vezető elit átalakítása a legsürgősebb feladat, addig Sorel-ék felhasználva a közvéleményt, a társadalom demokratikus megmozdításával akarják eszméiket elfogadtatni.

Tehát minden oldalon új latin lendület ébred, szociális síkon Sorel szindikálizmusával, az elittel való kapcsolatban az új intellektuális mozgalomban, a bölcseletben, a Bergsoni voluntarizmusban, az irodalomban, a nacionalista és katolikus fellendülésben, sőt még a haditudományokban is: a támadás szellemének hangoztatásában. A társadalom tehát az aktivitás és nemzeti öntudatosulás formái felé vonzódik. Ez a nemzeti társadalom igen erősen reagál majd a német diplomácia franciaellenes aktivitására a gyarmati kérdésben.

Ugyanakkor azonban, amikor a szellem sok más országban elveszti kapcsolatát a politikával, ugyanakkor Franciaországban a hivatásos köztársasági politika terén sem szakad meg a szellem és politika kapcsolata. A francia politikusok vezető típusa a polgári korban az ügyvéd volt, a politikai érdekkapcsolatok hivatott kezelője. Most azonban ismét kapcsolat létesült a baloldalon is, azaz a köztársasági politikában a polgári politikusoknál, politikus és szellemi emberek között. A politikának szellemmel való megtermékenyítése szempontjából sorsdöntő a Dreyfus-ügy, melynek során a zsidószármazású kapitányt kémkedéssel vádolják s a francia társadalom heves küzdelem után eléri rehabilitálását. A Dreyfus-ügy mély hatást gyakorol a szellem embereire és a hosszú ideig tartó küzdelem során a jobb és baloldali szellem emberei elhelyezkednek a két táborban. A baloldal számára, melynek jellegzetes alakja Zola, az események bírálatában a forradalmi egyenlőségi eszmék elfogadása elengedhetetlen követelmény. A köztársaságot és a demokráciát a szellemi emberek jelenléte az általános humanista eszmevilág mázával vonja be, itt látjuk Zolát, Clémenceaut és a szocialista Jaurèst. Válaszuk a Dreyfus-ügyre: a polgári állam felségjogának kiépítése, az egyházzal való teljes szakítás, a laikus állam megalakítása. Ám a Dreyfus-ügy (1894–1906) reakcióját sem lehetett örökké kihasználni; a békés külpolitikájú köztársasági irány szinte megmerevedett pár „antiklerikális” szólam hangoztatásában. A jobboldal a gyarmati kudarcokért a köztársaságot teszi felelőssé, a baloldal szintén nacionalista irányba fordul, a revans érdekében dolgozik, ugyanakkor meg akarja őrizni Franciaország számára a humanizmus misszióját. A nemzeti érzékenység és aktivitás a jobboldalon a társadalomban fejlődik ki, a nacionalista teoretikusok kidolgozzák belső használatra az ifjúság, az aktívabb szellemek számára az integráns nacionalizmus fogalmát s léttörvénynek állítják be a nemzetivel való összetartozás parancsszavát; a nacionalizmussal azonban a baloldali politika is kacérkodik, mindig humanista és európai szempontokra hivatkozva külföldön és diplomáciai mestermunkát végezve a kancelláriákban. Az elszászi Poincaré értelme megtalálja az utat a nagy egység felé, melyben nincsenek pártok és irányok, csak franciák, kiknek Párizsa 1914-ben mámorosan ünnepli a kitörő világháborút.