NEGYEDIK FEJEZET: AZ OROSZ FEJLŐDÉS

1867 májusában rendezik a moszkvai orosz néprajzi kiállítást, a szláv tüntetés jegyében. Ez a felvonulás már nem az európai, hanem a Nyugattal szemben külön magatartást jelentő szláv tudat kifejezése. Az „elnyomott”, vagy teljesen fel nem szabadított szláv testvérek jelennek meg itt. Leghangosabbak a csehek és a magyarországi szerbek, kiknek reményét a dualizmus, a nagy középeurópai formaalkotás megsemmisítette. A csehek sorában látható Palacky s a XIX. század első felében kibontakozó cseh ébredés egész vezérkara. Ez már nem a negyvennyolcas forradalmi szláv kongresszus, az egész összejövetel szervezettebb és ünnepélyesebb s ami a legfontosabb, az orosz társadalom teljesen együttérez a testvérekkel, az a társadalom, amely a szlavofilizmusból sarjadó pánszlávizmus, illetve nagyorosz ábránd hangulatával már az állami kereteket is kitöltötte.

A szlavofilizmus lényege az, hogy a fáradt, szellemtelenné vált Európának szüksége van az idealista szlávságra, a fejlődés következő foka már az a megismerés, hogy Oroszországnak nincs szüksége Európára, jobb, ha visszavonul ettől a hűtlen, idegen világtájtól, az ellenséges Nyugattól és kapcsolatot teremt a szláv testvérekkel. A fejlődés további lépése a visszahúzódás, szakítás álláspontjával szemben a nagyorosz felfogás, mely az orosz hatalmat rá akarja kényszeríteni Európára.

Az orosz társadalom fő kérdése ez a hatalmas nemzeti érzés. A Kelet és Nyugat régóta kísértő ellentéte az orosz lélekben a krimi háború alatt még inkább kínzó válsággá vált. Dosztojevszkij 1856-ban írt költeményében olvashatjuk a gondolatot, hogy Oroszországnak a keresztény eszme érdekében keresztesháborút kell indítania a hitetlenekkel szövetkező nyugati hatalmak ellen. Miklós cár még Európával egyetértésben akarta megindítani háborúját a törökök ellen, a krimi háború után az orosz közhangulat gyökeresen megváltozik. Az európai nagy formák kialakítását kísérő realizmus nem jelentkezik az oroszoknál, akiket vészesen befolyásol az Ausztria hálátlansága feletti felháborodás.

Az orosz szellemi ember, általában az orosz vezetők típusa ebben a korban nem az európaszerte szereplő realista, hanem az a szellemi ember, aki tudatosan kifejti, hogy Oroszországnak szembe kell fordulnia a realizmussal. I. Miklós óvatos politikáját új szellem váltja fel II. Sándor cár (1851–1881) uralkodása alatt. A szerbek, bolgárok és románok felszabadításával a cári diplomácia a szlavofil elméletek talajára lépett. A romantika életbölcselete következtében kialakult szláv érzelem elhagyja a homályos szláv ábrándok bizonytalan körvonalait és világos, egyszerű imperialista gondolattá alakul. Egyes nemzetek állami berendezkedésükben valósították meg eszményeiket, az orosz fejlődés jóval veszélyesebb Európára, amikor a ködös szlavofil ábrándot határozott körvonalú hatalmi törekvéssé alakítja.

A párizsi béke után II. Sándor cár elég józan volt ahhoz, hogy az állam mindenhatóságába és a cári politika helyességébe vetett hit vereségét felismerje és a társadalomnak tett engedményekkel kívánja palástolni. Főleg uralkodásának első korszakában az európai formák felé tart, reformjai a politikai és szociális szabadság biztosítására törekednek. Felszabadítják a parasztságot, úgy látszik, hogy társadalom és állam ellentéte feloldódik. A pánszláv elemeket az 1857-ben megalakult szláv komité hivatalos elismerése elégíti ki, ami azelőtt álmodozás volt, szoros kapcsolatba jut az állammal. E tömörülés, melynek 1861-ben a legszélsőbb pánszláv vezető: Pogodin az elnöke s legfőbb védnöke a trónörökös, a külügyminisztérium egyik osztályának irányítása alá kerül. Kebelében először a belső problémák uralkodnak, a lengyel és ukrán nemzeti kérdés megoldásának lehetőségei. A szlavofilek, kiknek vezetését Csomjakov halála után Akszakov veszi át, még nem olvadtak össze a pánoroszokkal. A tan azonban mindinkább politikai színezetűvé válik.

Egy, Gorcsakov miniszter megbízásából keletkezett politikai emlékirat határozza meg a vezető elveket: „A békét meg kell tartani, mivel Oroszországnak erre szüksége van, hogy jólétének fejlődésével, közlekedési rendszerének kiépítésével és hadierejének kifejlesztésével alkalmasabb legyen jövő feladatainak megoldására. Ausztria szláv törzsei maradjanak nyugton, míg képesek nem lesznek a Monarchia szétrombolására; ugyanez vonatkozik törökországi testvéreinkre is…” E belső megerősödésre törekszik az orosz reformmozgalom, idetartozik az orosz paraszt felszabadítása is.

A reformmunka 1857-ben indult meg, miután a cár a Moszkvában összegyűlt nemesség előtt az előző évben kijelentette, hogy a jobbágyságot el kell törölni. A krimi háború után, az orosz terjeszkedés vereségével nyilvánvaló, hogy az ipari tőke már nem szerezhet új külföldi piacot, az iparosodás egyetlen piaca a belföld lehet. Fel kellett szabadítani a jobbágyságot, s minthogy a nemesség önként nem vállalta a reformot, a kormány vette kezébe az ügyet s a megfelelő javaslatokat egy, nemesek bevonásával összeállított, azonban hivatalnokok irányítása mellett működő bizottsággal dolgoztatta ki. Az 1858-i törvény felszabadította a koronajobbágyokat, eltörölte szolgáltatásaikat, a föld tulajdonába iktatta őket és megadta nekik a szabad mozgás és munkavállalás jogát. Az 1861 február 19-i törvény folytatta a munkát, végrehajtva az orosz jobbágyság felszabadítását, huszonöt millió parasztot juttatva szabad föld birtokába. A kifizetett úrbéri kárpótlás, az egyszerre piacra dobott kötvények tömege, sok nemest juttatott tönkre, ugyanakkor, amikor a paraszt az uzsorán vérzett el s a kiosztott terület nem bizonyult elegendőnek a növekvő család számára.

A jobbágyfelszabadítás művét folytatta az igazságszolgáltatás, közigazgatás, közoktatás és sajtó reformja. Az igazságszolgáltatás rendszere angol és francia mintára épült fel. Elválasztotta egymástól az adminisztrációt és bíráskodást, függetlenné tette a magisztrátust, megvalósította a jogszolgáltatás egyenlőségét, a nyilvános és szóbeli eljárást, valamint az esküdtszéket. Életbeléptette a bíróság különböző fokozatait. A közigazgatásban rendszeresítették a kerületi gyűléseket, a „zemsztvo”-kat. A közoktatás terén szabályozták az egyetemek autonómiáját, a középfokú oktatásban gimnáziumot és reáliskolát létesítettek. Az 1865-ös sajtóreform megszüntette az előzetes cenzúrát.

Oroszország belső fejlődése szempontjából talán a legjelentősebb tényező az iparosodás folyamata. Az ipari fejlődés II. Sándor korában rohamléptekben halad előre és összekapcsolja Oroszországot Franciaországgal. Különös társadalmi, diplomáciai és gazdasági tényezők működnek ebben közre. A III. Napoleon idején teret kereső francia tőke mohón csap az orosz lehetőségekre. A párizsi hitelforrásokból táplálkozó „Grande Société des Chemins de Fer Russes” 1856-ban alakul meg. A zálogleveleket a következő évben bocsátják ki és a két állam kereskedelmi szerződéssel pecsételi meg a politikai barátságot. Az Oroszországról alkotott francia kép pillanatok alatt megváltozik, hiszen nemcsak a diktatúra sajtópolitikája, hanem a nagy vállalkozásban érdekelt tőke szempontjai követelik, hogy Oroszországról a francia sajtóban minél rokonszenvesebb cikkek számoljanak be. A záloglevélkibocsátás lehetővé teszi a sztratégiai vasutak kiépítését. Mintha e kapitalizmus előlegezte volna a jövő eseményeit: a francia társadalom felfogása Oroszországról átalakul. Az orosz társadalom számára viszont III. Napoleon Párizsa az újjáépített, feldíszített metropolis, a világ nagy gyülekező- és mulatóhelye, már régóta nagy vonzóerőt jelent, most már egész Franciaország az az ország szemükben, mely készen áll arra, hogy Oroszországgal a keleti küldetés teljesítésében is együtt haladjon. Ezért Franciaországot az orosz szlavofilizmus kiemeli a haldoklásra ítélt Nyugat fogalmából, kialakulnak a francia-orosz kapcsolat társadalmi vonatkozási, ami az orosz-francia barátságot később még jobban kimélyíti.

VI. Európai Oroszország a világháború előtt és után

A társadalom jórésze azonban elégedetlen. Az ipari társadalom és a nemzetiségi réteg valósággal forrong. A szocializmus fejlődése során tanúi lehettünk annak az elgondolásnak, amely a szabadság megszületését a cárizmus és terrorizmus küzdelmétől várta. Az ifjú orosz intelligencia egy része már 1870 előtt külföldi eszmék hatása alatt áll, anarchista, illetve nihilista lesz. A genfi és zürichi egyetemeken a párizsi kommün menekültjeivel érintkeznek, míg az orosz kormány 1873-ban meg nem tiltja a külföldi egyetemek látogatását. Az erős központi ellenőrzés és terror részint hasonló terrort vált ki az orosz ifjúságból, részint a nép közé való vándorlást. 1878 január 21-én merényletet követnek el a szentpétervári rendőrfőnök ellen, az esküdtszék felmenti a merénylőt, a kormány erre elveszi az esküdtszéktől az ítélkezés jogát, a közhivatalnokok ellen elkövetett merényletek esetében. 1880-ban felrobbantják a cár vonatát, majd a Téli Palotában robban bomba, a cár az új alkotmány tervezetét készíti elő, amikor 1881 március 13-án merénylet áldozatául esik. Utódja, III. Sándor (1881–1894) erős konzervatív irányt követ. Megszünteti az egyetemek autonómiáját, a falusi iskolákat a papság felügyelete alá helyezi, egységesíti, központosítja a közigazgatást és igazságszolgáltatást. III. Sándor uralma alatt adják ki az első óvatos munkásvédelmi intézkedéseket, a női és gyermekmunka idejének szabályozásáról. III. Sándor 1894-ben bekövetkezett halálával II. Miklós (1894–1918) lép a trónra, akinek már a nyugati formák bevezetésére törekvő munkásmozgalmakkal kell küzdenie. Az 1905-ös forradalom után végre kialakulnak a modern intézmények, biztosítják a polgári szabadságot és az osztályok részvételét a parlamenti választásokban. Az 1906-os törvény szerint ezután a törvényeket a cár és a duma együtt adják ki. E törvény indokolt esetekben még biztosítja a cárnak a Ház kikapcsolásával való kormányzás jogát. A duma tagjait közvetett választójog alapján, öt évre választják. A választókat földbirtokos, polgár és földműves kúriákba osztják. A miniszterek nem felelősek a népképviseletnek. A duma a társadalom elképzeléseinek kifejezője, nem képes együttműködni a cári akaratot kifejező minisztériummal. Állandó házfeloszlatás közben halad az ország, a társadalmi és szociális elégedetlenség állapotából, a forradalom felé.

Az orosz hatalom, mely kifelé a század vége táján a szláv népek felszabadításának gondolatát képviseli, otthon minden idegen népet, „kisebbséget” könyörtelenül elnyom. A kormányzat a cári időkben vegyeslakosságú vidékeken a népek egymás ellen való kijátszásával igyekezett a zárt oroszellenes front kialakulását meggátolni. A pánszlávizmus a maga világpolitikai összefüggése mellett hasznos lehetett ebben a kérdésben is, alkalmas lehetett a belső ellentétek levezetésére annál inkább, mert 1905-ben, az orosz politika hitvallást tett a „neoszlávizmus”, tehát a mellett az irány mellett, amely a polgári szabadság nevében követelt egyenjogúságot minden szláv ember számára. Hogy ez mennyire csak jelszó volt, bizonyság arra az, hogy az 1907-es államcsíny után a cári udvar tovább folytatta erősen kisebbségellenes, főleg lengyelellenes politikáját.

Az ukránokat a XIX. század folyamán teljesen elnyomták, jellemző erre Valujev miniszter kijelentése: „Ukrán nép nincs és nem is szabad lennie”. Egy 1876-os ukáz törekszik arra, hogy az ukrán kultúrát megsemmisítse, megtiltja a külföldön megjelenő kisorosz nyelvű munkák behozatalát, eredeti művek és fordítások kisorosz kiadását, kivéve a történeti emlékeket. Betilt minden ilynyelvű előadást és színpadi szereplést, sőt a zenei szövegekből is száműzi a kisorosz nyelvet. Talán egész Európában példátlan ez az elnyomás, amely egy nép kultúráját és nyelvét akarja megfojtani. Az első orosz forradalom után az ukránok helyzete valamelyest javul. Sztolipin államcsínye után azonban az ukránok elvesztik nemzeti képviseletüket, politikai követeléseik már mérsékeltek, de szabadságjogaikat ismét megnyirbálják. Hasonlóan elmérgesedett a litván kérdés is.

Az orosz birodalom „nemzetiségei” között sorsa legtragikusabb annak a lengyelségnek volt, mely sorozatos történelmi tragédiák után, az önálló állami lét állapota után jutott az oroszországi nemzetiség sivár helyzetébe. A kongresszusi Lengyelország bizonytalan helyzetet teremtett s 1830 novemberében lengyel forradalom tört ki, de 1831 tavaszán az oroszok sorra foglalják vissza a lengyel városokat, a forradalom összeomlott s a cár most már az erőszak jogán vette birtokba Lengyelországot, melynek területén véres megtorlást hajtott végre s később minden szabadságtörekvést elnyomott. A lengyel szabadságmozgalom vezérei külföldre menekültek. Lelewel vezetésével van egy demokratikus szárnya az emigrációnak, de a lengyel emigráció világtörténeti jelentősége nem e csoportban, hanem a lengyel szellemi emberek azon rétegében jut kifejezésre, mely a misztikus, romantikus szlavofilizmust oroszellenes irányban átértékeli. Ugyanis a régi oroszbarát lengyel szlavofilizmus helyébe Miczkiewicz Ádám koncepciója lép, mely szerint Lengyelország a világ bűneiért áldozza fel magát s ez a megfeszített nemzet a nemzetek feltámadását jelző megváltója. Lengyelország szenvedése olyan áldozat, melyet e nép az emberiség bűneiért vállal magára. Ez a nemzeti messzianizmus a lengyelséget mint kiválasztott népet az európai népek sorában az isteni világterv legfelsőbb régióiba helyezi. Mickiewicz 1840-ben elnyeri a Collège de France-on a szlavisztika tanszékét és úgy ő, mint a lengyel írónemzedék közvetlen érintkezésbe kerül a francia szellemi élet vezetőivel. Ez a kapcsolat a fiatal liberális írókkal a Revue des deux Mondes hasábjain az egész európai irodalmi közvéleményre hatást gyakorol. A lengyel ideológusok azt hirdetik, hogy az európai keretekkel és a szabadsággal szemben az autokrata cárizmus lázítja fel Közép-Európa szláv népeit és ez az imperializmus ki akarja terjeszteni rettenetes igáját az egész világra. Ezzel a liberális érdekeket veszélyeztető autokrata cári pánszlávizmussal szemben az egyedüli védelmet a Lengyelország vezetése alatt kiépített liberális szláv front jelenthetné, melybe a monarchia szláv népei is beletartoznának. Ez a föderális alapon elképzelt nyugati és délszláv tömörülés lenne a keresztény Európa védőgátja. A francia szellemi élet tehát rokonszenvvel látja a monarchiaellenes föderációs gondolat kifejlődését, minthogy különböző változatokban úgy Oroszország, mint a németség ellen hasznosítható. Így ez a gondolat a francia publicisztika szellemi közkincsévé válik, ha a monarchia problémái szóbakerülnek.

VII. Lengyelország 1772-től máig

A lengyeleket és litvánokat birtokszerzési tilalmak és bérleti korlátozások sujtották. Az első orosz forradalom után alakultak a litván magániskolák. A litvánok lengyelbarát iránya 1910 után megszűnt, csupán a klérus tartott ki a lengyelek mellett.

Az orosz terjeszkedés rendszeres térfoglalásra törekszik Finnországban, ahol az önkormányzat alkotmánya csupán látszat. A Baltikumban lakó németeket megfosztják területi privilégiumaiktól, önkormányzati intézményeik hatáskörét megcsonkítják. A németek ellen a letteket és észteket játsszák ki. A georgiai egyházat megsemmisítik, az oroszosítás munkáját az iskolapolitika és telepítés révén óhajtják előmozdítani.

Világpolitikai fejleményeiben igen nagyjelentőségű az oroszok politikája a zsidókérdésben. Az oroszországi zsidóüldözés erős zsidó bevándorlást okoz Kelet-Európában, az oroszországi zsidóellenes politika tehát bizonyos vonatkozásban napjaink középeurópai problémáival kerül összefüggésbe. Amikor az alkotmányos kötöttségektől független cári uralom kíméletlen intézkedéseket tesz e téren, Közép-Európa nagy részében a liberális törvényhozás rendszere uralkodik a nemzetiség megválasztásának elméletével, mely elvben megadja mindenkinek a jogot, hogy államát, illetve nemzetiségét szabadon megválaszthatja. E szelektív elmélet természetesen a bevándorlókra is vonatkozik. A közép- és keleteurópai területeken a kapitalizmus szervezése, a vállalkozások, továbbá a hitelforrások egy részének zsidó eredete arra vezetett, hogy a szakadatlanul bevándorló keleti zsidóság nagy szerephez jutott s a kapitalista gazdálkodás lényegének megfelelően a kapitalizmus e fénykorában jelentős jövedelemre tehetett szert, ugyanakkor pedig a liberális államtan következtében minden átmenet nélkül bekapcsolódhatott az állami közösség éleiébe.

Orosz területen viszont területi kötöttségben élnek, numerus clausus sujtja őket és az orosz politika gyakran alkalmaz pogromot. Szociális helyzetük kedvezőtlen, III. Sándor idején kilenc tizedrészük vagyontalan. Szintén rossz a sorsuk Romániában, ahol – főleg Moldvában – számuk a menekültekkel állandóan gyarapodik. A XIX. század első évtizedeinek törvényalkotása itt kizárja őket a politikai jogok gyakorlatából s még az állampolgárság megszerzését sem teszi számukra lehetővé. Azok a kísérletek, amelyek a zsidó kisebbség helyzetét meg akarták javítani, sikertelenek maradtak. Az 1866-os alkotmány csak a keresztény bevándorlóknak adja meg a naturalizáció lehetőségét. A romániai zsidók érdekében a nyugati hatalmak és az Egyesült Államok interveniálnak, lépésük azonban a helyzetet csak elmérgesíti, míg a berlini kongresszuson végül a Nyugat komolyan javítani nem kíván a helyzeten. Romániában ekkor már fokozott mértékben jelentkezik a zsidók szerepe a kezdődő kapitalista szervezésben, a kölcsön és jelzálogüzlet teljesen kezükbe kerül s az oláh vezető körök attól tartanak, hogyha a zsidók politikai jogokat szereznek, az ország politikai életében is nagy szerephez jutnak, annál inkább, mert Romániában a cenzusos választójog elve uralkodik. A berlini kongresszus 44. artikulusa kimondja az elvet, hogy az új államban polgár és polgár közt vallási hovatartozásra való tekintet nélkül minden különbségnek meg kell szűnnie. A hatalmak Románia elismerését ennek az elvnek az elfogadásától teszik függővé. Ugyanekkor azonban elejtik az olasz kiküldött által képviselt elvet, hogy minden állampolgárság nélküli romániai zsidó román állampolgárnak tekintendő. A román kamara a 44-es artikulust elfogadja a nélkül azonban, hogy a romániai zsidóknak polgárjogot adott volna, ezt csak esetről-esetre, igen ritkán teszi meg. 269 ezer zsidó közül 1879 után csupán kétszáz nyeri el a román állampolgárságot.