ÖTÖDIK FEJEZET: BALKÁNI FORMA ÉS BALKÁNI NACIONALIZMUS

A balkáni nemzetállamok, a lassanként önállóságra emelkedett keresztény nemzetek területének növekedését és a hajdan oly erős és hatalmas Törökbirodalom veszteségeit a mellékelt térképen szemlélhetjük.

Az európai formák kialakításában a későbbi Románia vezet. A két fejedelemség francia eszméktől áthatott fiatalsága az orosz hegemóniát biztosító, 1829 utáni berendezkedés ellen küzd s Törökország fennhatósága alatt, nyugati intézményeket akar meghonosítani. Moldvában Sturdza, Oláhországban Ghica a helytartó, kit Bibescu követ. Az 1848-as forradalmi év nagy zavarokra vezet. A cár nem nyugszik bele Törökország fennhatóságának helyreállításába, hadsereget küld az országba, ugyanakkor, amikor orosz ösztönzésre a szultán is a régi állapot visszaállítására akarja bírni az oláhokat, kiknek reform-kívánságait a szultán által kiküldött Szolimán pasa elfogadja és 1845 június 21-én új alkotmányt ad. Az oláhokkal szemben rendkívül megértő pasát a Porta orosz kívánságra visszahívja s Cantakuzene Konstantin lesz a helytartó. A liberálisokat ezután elnyomják. A fejedelemségek kérdését, a török és orosz az 1849 május 1-én Baltalimanban kötött megegyezés szabályozza, ezentúl a Hospodárnak nevezett helytartókat közösen nevezik ki. A krimi háború utáni párizsi szerződés eltörli az 1849-es megegyezést és újjászervezi a két fejedelemséget. Az első kérdés a két ország egyesülésének kérdése, melyben az egyik párt, a francia, porosz és orosz, az úniót kívánja, a másik, a török, angol és osztrák, a fennálló helyzet fenntartását. III. Napoleon az önrendelkezési jog értelmében a néphez kívánt fordulni, az 1857-es választásokat vezető török erőszak folytán az eredmény az únióellenes többség. A szultán diplomáciai kényszerre megsemmisíti az erőszakos választást s az 1858-as párizsi konferencia abban állapodik meg, hogy a két fejedelemség külön nemzetgyűléssél, egységes központi bizottság és legfelsőbb bíróság mellett, felveszi az egyesült fejedelemségek címét.


VIII. A Balkán-államok a párizsi béke és a berlini kongresszus után


IX. A Balkán-államok a bukaresti és a párizskörnyéki békék után

A két fejedelemség Cuza személyében 1859 januárjában közös hospodárt választ, aki mellé két külön minisztériumot állít, egyet Jassyban, egyet Bukarestben. A fejlődés útja az únió felé vezet, a török 1861 decemberében beleegyezik a tényleges únióba. Cuza, mint fejedelem 1861 december 23-án proklamálja Románia megalakulását. A nemzetgyűlés 1862-ben Bukarestben nyílik meg, a fejedelem és a parlament anarchisztikus állapotok között vívja a maga késhegyig menő küzdelmét. Cuza 1864-ben azután megszünteti az alkotmányos uralmat s mint diktátor, aki előtt a francia diktatúra példája lebeg, szociális irányban halad, felszabadítja, birtokhoz juttatja a parasztokat, meghonosítja a francia polgári büntetőtörvényt.

A diktatúra számos érdeket érint és növeli az ellenségek számát. Az összeesküvők 1866 február 22-ről 23-ra virradó éjjel lemondásra kényszerítik Cuzát és III. Napoleon rokonát, a porosz király unokaöccsét, Hohenzollern Károlyt választják fejedelemmé. (1866–1914.) A szultán elismeri. A kamarák belga mintára alkotmányt dolgoznak ki, a törvényhozás két kamarás, e mellett miniszteriális rendszer, francia mintájú közigazgatás áll. Kialakulnak a parlamenti pártok, konzervatív nagybirtokos, reformellenes, oroszbarát párt mellett liberális, polgári, a fejedelmet támogató párt, Bratianu vezetésével. E párt egyik csoportja az általános választójogot követeli s e mellett a harmadik az ifjú nemzedék, Brazianu ellenfeleinek jobboldali csoportja. Bratianu miniszterelnök 1868-ban lemond, állandó belső zavar fenyeget, a francia rokonszenv növekszik, a társadalom nehezen illeszkedik az új keretbe, melynek demokráciája csak külsőleges. Politikai hatalomhoz csak a bojárok és a kereskedőkből, iparosokból álló, aránylag csekélyszámú középosztály jut, a katonai és polgári állásokat, bojárokkal töltik be, akik adómentesek. A külsőséges nyugatutánzás mellett az elégedetlenség abban is kifejezésre jut, hogy a vezető csoport konzervatív és liberális részre oszlik. A városiasodásnak csupán nyomai mutatkoznak, a középosztály kialakulása a kezdetén tart, a lakosságnak több mint 80 százaléka paraszti sorban él. Az új állam gazdag, kincsei felett azonban hosszú ideig csak az oligarchia rendelkezik. Károly alkotmányos uralkodó, mégis súlyos ellentétbe kerül a közhangulattal az 1870-es háború idején, amikor a fejedelem a poroszokkal rokonszenvezik, a franciás román társadalom pedig a franciákkal. Németellenes zavargások törnek ki, a fejedelem le akar mondani, végül mégis sikerül maradásra bírni. A porosz győzelem megnöveli Károly tekintélyét, a katonai erő kifejlődik és ennek szervezésében német hatás kezd érvényesülni. Német és osztrák-magyar tőke vonul az országba. Románia balkáni vonatkozásban jelentős erőtényezővé válik, amikor pedig 1877-ben az orosz-török háború idején Károly megengedi az orosz csapatok átvonulását, nyilt összeütközésbe kerül a Portával és 1877 május 21-én kikiáltják Románia teljes függetlenségét. A román erők a Plevnánál harcoló orosz sereg segítségére sietnek, Románia sorsa előbb a győztes orosz hatalommal, majd a világdiplomácia jelenségeivel kapcsolódik össze, az ország a san-stefanoi és berlini béke szereplője. A berlini kongresszus biztosítja teljes függetlenségét, Besszarábia elvesztéséért a bolgárok rovására Dobrudzsával kárpótolják. A fejedelem 1881-ben I. Károly néven király lesz. E fejlődés jellemző sajátsága, hogy az állam hosszú ideig nem biztosítja a román nemzet szuverénitását, melyet tökéletesen csak a berlini kongresszus révén nyer el, addig például képletes adót fizet a töröknek. Amikor a nemzet immár szuverén, a román társadalomban erős gyökeret ver a nagy román ábránd, a „testvérek felszabadítása”.

A szerb szabadságmozgalom eleinte egyszerű, hősi reakció a janicsáruralom elfajzott formái ellen. Kara György 1804-ben kezdi meg a küzdelmet, melyet 1813-ban elnyomnak. Nagyobb szerencséje van egy másik vezérnek, Obrenovics Milosnak, ki fejedelem lesz 1817-ben, riválisát, Kara Györgyöt kivégezteti s alatta 1826-ban a török kiadja az akkermani egyezményt. Ő 1839-ben mond le; 1842-ben azután Obrenovics Mihályt mondatják le s 1842–58-ig Kara György fia, Karagyorgyevics Sándor lesz a fejedelem, aki békén él a szultánnal, egyúttal fenntartja a jó viszonyt az osztrákokkal is és a szabadságharc alatt a magyarok ellen dolgozik. Az eljövendő önálló Szerbia támaszát Ilja Garasanin miniszter a krimi háború idején Franciaországban látja s az orosz helyett a nyugati irányt választja, ezzel elérve azt, hogy a nagyhatalmak a párizsi szerződésben biztosítják Szerbia szuverénitását. A Szkupstina 1858-ban lemondásra kényszeríti Karagyorgyevicset, kinek helyébe 1860-ig újra Milos lép. 1862-ben a belgrádi citadella-affér kapcsán, a Belgrádban állomásozó török katonaság visszavonását is sikerül elérni. Milos fia, Mihály 1860–1868-ig. uralkodik; legfőbb igyekezete a hadsereg megerősítése. Obrenovics Mihály uralmának 1868-ban Karagyorgyevics-párti összeesküvők merénylete vet véget, a nemzetgyűlés azonban elutasítja Karagyorgyevics Péter trónigényét és Mihály öccsét, a fiatal Milánt választja fejedelemmé. 1868 június 9-én megszavazzák a szerb alkotmányt, 1868–72-ig régenstanács kormányoz. Milán (1868–1889) felveszi 1882-ben a királyi címet. 1885-ben Szerbia vereséget szenved Bulgáriától. Obrenovics Sándor (1889–1903) meggyilkolása után Karagyorgyevics Péter (1903–1921) lép trónra, a nagyszerb törekvések megvalósítása jegyében, őt fia, Sándor (1921–1935) követi; a marseillei halálos merénylet után kiskorú fia, Péter lesz a király, aki helyett Pál herceg elnökletével régenstanács kormányoz. A Sándor alatt bevezetett diktatúra likvidálása eddig nem sikerült.

A balkáni történet külső menetét ezek az események jelzik s az egyes államok területi változásairól a térkép tájékoztat. A tulajdonképpeni lényeg azonban mélyebben rejtőzik, a döntő történelmi hatás – hazánk szempontjából is annyira jelentős kapcsolatban – a Balkánnak Európával való viszonyában, a balkáni nacionalizmus feszítőerejében nyilvánul. A Balkánon a fanarióta korszakban az intellektuális fölény vezetőszerepet biztosít a görögöknek, kik kezükben tartják a Török birodalom közigazgatását. A XVIII. században kulturális uralmat gyakorolnak a többi keresztény balkáni nemzetiségek felett, majd a XIX. század elején biztosítják a görög reneszanszért lelkesülő, humanista Európa rokonszenvét nemzeti törekvéseik számára, melynek jelentős formálója Rhigas költő s az 1814-ben alapított Hetaira-szövetség. A görögség eleinte a bizánci birodalom életrekeltésén fáradozott s annak a mozgalomnak, mely Ypsilanti vezérletével a Balkánt akarta felszabadítani s görög uralom alá helyezni, főnix a jelvénye. Az 1821–29 között megismétlődő görög mozgalmak (melyek során a nagyhatalmak interveniálnak) 1829-ben a drinápolyi békében a szűkebb értelemben vett Görögország függetlenségére vezetnek, Ottó király trónra lép 1833-ban, 1843-ban modern alkotmányt ad. 1862-ben detronizálják s 1863–1913 között György király uralkodik. A görög szellem kulturális zsarnokságával, majd a fejedelemségekben érvényesülő orosz befolyással szemben a monarchia területén meggazdagodott fajrokonok, kereskedők anyagi támogatást, illetve a zavartalan kulturális fejlődést élvező magyarországi nemzetiségi szellemi emberek kulturális munkája indítja meg a szerbek, oláhok, bulgárok szellemi függetlenségi harcát.

A nemzeti sajátosságok felfedezése és hangoztatása előzi meg a fejlődés következő fokozatát a politikai tudatosítást, amely már jórészt a francia eszmék hatására mutat. A Párizsban tartózkodó oláh ifjúság magáévá teszi a francia polgári eszmény elveit s alkalmazza azokat a maga nemzetére: ki akarva alakítani a saját nemzeti egyéniségét, mint ahogy a francia polgári gondolat hívei a független polgár politikai felszabadítására törekedtek. A kis népek ébredését és önállósulását politikailag elsősorban az tette lehetővé, hogy a török nagyhatalom nem tudott beleilleszkedni az európai polgáriasodás folyamatába. Akkor pedig, amikor meg kívánta hozni a maga adóját a polgári követelménnyel szemben, különösképpen akkor is előmozdította az egyes népi területek önállósulását. A fanarióta korszakban a moldvai és oláh hercegeket a Mohamed korában jelentkező nyugati befolyás következtében besorozták a tisztviselői hierarchiába. A nyugati abszolutizmus állameszméje, az adminisztratív állam gondolata ugyanis a török államférfiak között is elterjedt, ami balkáni vonatkozásban azzal az eredménnyel járt, hogy azt a látszatot keltette, mintha a vajdaságok az ottomán birodalom integráns részei volnának. Ez a gondolat fokozta a törökellenes visszahatást, kiélezte a balkáni mozgalmakat és hozzájárult az ú. n. balkáni ébredéshez.

Ebben a vonatkozásban a balkáni nacionalizmus kérdése az európai lelkiismeret, a keresztény együttérzés kérdésévé válik, hisz a török birodalom létalapjában fenyegeti a balkáni nemzetiségi embert, amikor más jogrendszert ismert érvényesnek a törökre, mint a nem törökre s ebből az elbánásból gyakran véres ellentétek robbannak ki. A törökök és az európai hatalmak közötti békék tehát már a XIX. század első felében is kisebbvédelmi pontokat tartalmaznak a balkáni népek javára.

A balkáni intellektus ezekben az időkben ismerkedik meg az európai szellemmel és akkor teszi magáévá az európai diplomácia fogásait. Az egyes kis országok vezető elitje nyugatot járt, európai emberekből alakult, akik a világháborút megelőző évtizedekben, amikor a középeurópai epigon-rendszer az európai összefüggések jelentőségét elhanyagolja, exisztenciális kérdéssé torzítja a monarchiában élő nemzetiségi ember sorsát s nemzete számára biztosítja az európai érdeklődést, sőt sok esetben támogatást. A balkáni szellemi ember a saját sorsából kiindulva félreismeri a monarchiában élő testvérek helyzetét, akiknek létét a kormányzat sohasem veszélyeztette. Ebben a feltevésben vakon megy bele a titkos társaságok földalatti tevékenységébe s lesz eszköze a nagyhatalmi vágyaktól fűtött, sajátos szerb missziótudatot érző, nagyoláh törekvéseket tápláló, orosz eszközül szolgáló, vagy nemzetközi világforradalmi törekvéseknek.

E fontos mozzanat tragikus következménye a békekötés után jelentkezik, amikor a balkáni társadalmak eredeti ösztöneiket érvényesítve a szellemi emberek aránylag csekély számú rétegétől függetlenül, immár exisztenciájában igyekeznek megsemmisíteni a magyarság azon részeit, melyeknek osztályrészeül a békeintézkedések a kisebbség keserű sorsát juttatták. Ez volt a felszabadított Balkán hálája a nyugati humanizmusért.

A balkáni ifjúság, a balkáni politikai dinamika a nemzetek felszabadításának, a szuverénitás elnyerésének útját már régóta a titkos társaságok munkája révén keresi. A titkos társaságok 1866-ban az „Uliedinjena Omladina Srbska” (Egyesült szerb ifjúság) keretében egyesülnek, Újvidéken és Belgrádban, lapvállalat mögé rejtőzve.

Az ifjúság tevékenysége a huszadik század elején új erővel folyik tovább. Az annexió után a titkos szövetségek munkája, ha lehet még fokozódik. 1908-ban alakul a „Narodna Odbrana” (Népvédelem), melynek élén Boza Jamrovics és Pribisevics Milán őrnagy áll. E legálisabb titkos társaság mellett nemsokára, 1909 május 9-én Voja Tankosics kapitány vezetése alatt főleg katonák részvételével megszervezik az „Ujedinjenje Ili Smrt” (Egyesülés vagy halál), ismertebb nevén „fekete kéz” alakulatát. „Piemont” címen lapot ad ki, már e név is célzás az új hivatásra, Szerbia a Balkán Piemontja akar lenni. Célja a délszlávok egyesítése, eszköze az erőszak, rendszere a törvénytelenség és a sejtrendszer, tagjait számokkal jelöli. A balkáni merénylők jórészt ebből a titkos társaságból kerülnek ki. Zeraics Bogdán 1910 július 15-én a boszniai kormányzó ellen követ el merényletet, hasonlók követik ezt 1912 június 8-án Zágrábban, Khuen-Héderváry, majd 1914 május 25-én báró Skerlecz horvát bán ellen. Tagjai között már szerepel a 217-es szám: Gabrinovics és a többiek: Grabesk, Princip, akiknek tevékenységén át vezet az út a világháború felé. A szerb kormány kénytelen volt a Narodna Odbranat kulturális egyesületté alakítani, a cél mégis a délszlávok egyesítése, szerb vezetés alatt. Mindkét társaság magvát azok alkotják, akik 1903-ban meggyilkolták Obrenovics Sándor királyt. A hivatalos Szerbia ezektől nem állt távol, maga Pasics Zürichben járt egyetemre, hol a szerb ifjúság egy része Bakunin anarchista tanainak és az orosz terrorizmusnak híve lett. Pasics eszközei mégis mások, Nagy-Szerbiát a hivatalos állam megerősítésével, diplomáciai eszközökkel akarta elérni. A szerb irredentizmus azonban megfelelő eszközül szolgált. Piemont csakugyan példát jelentett mindkettő számára s ha Pasics a mozgalom Cavourja, akkor még fokozottabb mértékben vigyáz a titkos társaságokra, mint olasz mintaképe. A fekete kéz többé-kevésbbé a katonai társadalmat jelentette s Pasicsnak minden oka megvolt arra, hogy bár e szervezet 1914-ben a belpolitikában ellenzékben állt vele szemben, a húrt ne feszítse túl. A merényletről hetekkel korábban tudott, a határ lezárására azonban csak akkor adott utasítást, amikor már késő volt. A legfontosabb kérdés különben is a két nagy szervezet együttműködése. A Narodna Obdrana ismert volt a kormány előtt s a Monarchiában számontartották azokat a szerbeket, akik „Tunell” néven a Narodna Odbrana agitációs anyagát közvetítették. Tény, hogy a fekete kéz merénylőjeinek szétküldésére, a fegyveranyag eljuttatására a Narodna Odbrana Tunelljeit használták fel, s a merénylőket a Narodna titkárának bemutatták, aki különben tagja volt a Fekete Kéznek is. A két alakulat között tehát szoros együttműködés állt fenn.

A titkos társaságok döntően beleszóltak Európa sorsába.