NEGYEDIK RÉSZ: A NAGY ÖSSZEÜTKÖZÉSEK KIFEJLŐDÉSE

ELSŐ FEJEZET: AZ ÚJ DIPLOMÁCIAI HELYZET

AZ ÚJ DIPLOMÁCIAI HELYZET első következménye, hogy Oroszország teljesen eltávolodik Németországtól és Franciaországgal lép szövetségre. Ez az irányzat teljes egészében Vilmos császár új német rendszere idején bontakozik ki. A mélyebb értelemben vett előzmények és okok sorában az orosz társadalom fejlődésével kapcsolatban ismertetett tünetek, az orosz pánszlávizmus, az orosz társadalom Párizs iránt való rajongása érdemel különös említést. Az orosz-német kapcsolat megszakítására vezető folyamat eseményszerű kezdete azonban egybeesik a bolgár kérdésben jelentkező 1887-es válsággal. Már Bismarck kormányzásának utolsó éveiben megindul a folyamat, melynek menetét a modern diplomácia hathatós eszköze: a tőkekivitel jelzi.

Láttuk, hogy a berlini konferencián elszenvedett orosz kudarc óta a szlávofilek, a finnek és az alkotmányos reform hívei Oroszországban sokat vártak a szövetségtől, Franciaországban pedig Clémenceau cikkében jósolta meg, hogy Oroszország elnyeri a parlamentet és a szabad sajtót. A politikusok és ideológusok propagandájánál többet jelentett Bismarck intézkedése, amikor az 1887-es krízis alkalmával arra figyelmeztette a berlini tőzsdét, hogy ne vegyen orosz papírokat. Az oroszok Párizs felé fordulnak hitelért. 1888 decemberében sikerül kölcsönt felvenniök és rövid idő alatt öt és félmilliárd frank áramlik Franciaországból Oroszországba. Eddig a francia tőkeexport meglehetősen jelentéktelen volt, hiszen a hetvenhármas válság idején a francia tőkések nagy veszteségeket szenvedtek az egyiptomi török és délamerikai állampapírokon. 1881-ben az új ipart finanszírozó bankok sorra buktak meg s a francia tőkések mindaddig távoltartották magukat a külföldi üzletektől, míg a belső kamat csökkenése nem kényszerítette őket az expanzióra. A 80-as évek végén a külföldi tőkeüzlet megélénkül s a kilencvenes években bőségesen ellátják tőkével az orosz vasutakat és a deficittel küzdő államot. 1886-ban és a következő év elején még német tőkések, üzletemberek és mérnökök játsszák a vezetőszerepet az orosz gazdasági életben, 1887-ben azonban kiderül, hogy Berlin sem politikailag, sem gazdaságilag nem bízik Oroszországban. Németország eddig 1200 millió rubelt fektetett be Oroszországba, – állapította meg ingerülten Bismarck – ugyanakkor, amikor az angol tőkések menekültek az orosz papíroktól. Az orosz kormány megtiltotta, hogy a nyugati határ közelében idegenek birtokot szerezzenek, vagy idegen jószágigazgatót alkalmazzanak, ez a német közvéleményt még bizalmatlanabbá tette. A sajtó arra biztatta a közönséget, hogy szabaduljon oroszországi befektetéseitől. 1887 novemberében az orosz értékek zuhanni kezdtek a berlini tőzsdén, Bismarck ekkor hozta meg döntő intézkedését, melyben utasította a birodalmi bankot, hogy orosz állampapírokat ne fogadjon el kölcsönbiztosításként és értesítse feleit arról, hogy Oroszország nem megbízható hitelező. Bismarck ezzel még jobban magához kívánta láncolni Oroszországot, a nagy diplomata azonban ezúttal elszámította magát, mert Oroszország teljesen Párizs felé fordult.

Giers orosz külügyminiszter néhány évvel később maga jelentette ki, hogy „Oroszországot Bismarck pénzügyi intézkedései hajtották Franciaország karjaiba”. A folyamatot az 1890. év eseményei tetőzték be, amikor Németország megtagadta az orosz-német viszontbiztosító szerződés megújítását.

Holstein külügyminiszteri osztályfőnök, Bismarck egyik megbuktatója mindent elkövetett, hogy a császárt és az új kancellárt az orosz kapcsolat felbontására bírja. Mértéktelenül hatalomvágyó, magányos bürokrata ez a Holstein, akinek racionalista lényéből teljesen hiányzott Bismarck szerencsés intuiciója. Felettesével szemben régtől fogva szinte beteges ellenszenv töltötte el, amely a kancellár bukása után abban nyilvánult meg, hogy Bismarck hagyományát kívánta nyomtalanul eltemetni. Holstein kezében tartotta a nagyköveteket és jelentéseivel befolyásolta a mindenkori kancellárt. Az új kancellár, Caprivi gyalogsági tábornok, könnyen befolyásolható ember, aki maga is belátta, hogy nem képes „öt labdával zsonglőrködni”, mint előde. A jóakaratú fiatal császár súlyos hibákat követett el, amikor szabadjára engedte szeszélyes, szenvedélyes, impulzív természetét és a külső sikereket hajszolta. Sem ő, sem munkatársai nem ismerték a megelőző nemzedék hatalmas munkáját, nem látták be, hogy a Német birodalom sorsa Európa sorsával függött össze, amit azok hosszú céltudatos küzdelem árán vívtak ki, azt ők ajándékképpen vették örökségül apáiktól és nem törődve az európai egységgel, a régi diplomáciai és szellemi hagyományokkal egyedül a német birodalom szempontjából nézték az eseményeket és problémákat.

Az orosz szövetség elvesztésekor még mindig módjukban állt volna pótolni azt Angliával. Az angol orientációt már Bismarck előkészítette és az 1890 július 1-én megkötött német-angol szerződés, mely Angliának Zanzibárt, Németországnak pedig Helgolandot biztosította, a német-angol közeledés alapjául szolgálhatott volna. Vilmos császár a maga részéről meg is kísérelte ennek a törekvésnek megvalósítását, banketteken emlegette a német és angol dicsőséges haditetteket, abban a reményben, hogy az angol külpolitika leköti magát Németország mellett. Amikor látta, hogy célját nem tudja elérni, a helyett, hogy türelmesen, esetről-esetre működött volna együtt az angolokkal, és így fokozatosan építette volna ki a barátságot, taktikát változtatott. „Und bist du nicht willig so gebrauch ich Gewalt” lett a német politika mottója. Közben Afrikában és közel keleten a szinte észrevétlenül kialakult valóságos fejlődés Angliát az orosz-francia oldalra kényszerítette.

Az anyagilag alátámasztott francia-orosz közeledés időközben a német elutasítás után mindjobban kimélyült. A tárgyalások 1891-ben kezdődtek meg, az orosz kormány közben a francia flotta egy osztályát Kronstadtba hívta meg. A látogatás júniusban történt meg s a cár a Marseillaise hangjai mellett fogadta a franciákat… Franciaország izoláltsága mindenesetre végetért, hiszen ugyanekkor Pétervárott egy katonai konvenciót is kötöttek, melyben Oroszország kötelezte magát német támadás esetén Franciaország támogatására. 1903-ban az orosz flotta visszaadta a francia látogatást Toulonban, decemberben pedig a pétervári francia követ megszerezte a cár beleegyezését egy katonai konvenció szövegéhez, melyet a következő év márciusában ratifikáltak.

A politikai együttműködés a gazdasági közeledést még jobban kimélyítette. A párizsi tőzsdén a takarékos kistőkések tekintélyes vagyona keresett elhelyezkedést, a francia kormány korán felismerte, hogy a tőzsde irányítása révén jelentős politikai eszköz birtokába jut. A kormány befolyása a tőkére nagyobb Párizsban, mint bárhol másutt. Ez magyarázza, hogy 1900-ig az Európában elhelyezett 20 milliárd frankból több mint 7 milliárd vándorolt Oroszországba. A kölcsönöket közvetítő szindikátus élén eleinte a Rothschild-ház állott, amely azonban csakhamar visszavonult az oroszországi zsidóüldözésekre hivatkozva. Az oroszok meg voltak arról győződve, hogy ez csupán kifogás, amely a katonai szövetséget akarja kierőszakolni. 1891–1914 között a párizsi tőzsdén 52 orosz államkölcsönt bocsátottak ki 9 milliárd értékben, míg az orosz papírok összértéke 12 milliárdra rúgott.

Németországban ez időben az európai biztonság követelményével szemben a tengerentúli imperialista törekvések kerültek előtérbe. Az orosz szerződéssel egyidejűleg félretolták az óvatos gyarmatpolitika tradicióját is, aminek az az oka, hogy a német társadalom és közgazdaság vezető rétegei követelték a gyarmati terjeszkedést, a kereskedelmi hajózás és tengerészet kiépítését – szóval mindazt, amit a „Weltgeltung Deutschlands” névvel foglaltak össze. A német kereskedelmi flotta ürtartalma 1890-ben 760 ezer tonna, 1902-ben másfél millió és 1912-ben már több mint 4 millió tonna. A német diplomácia és a konzulok az egész világon új piacokat igyekeztek szerezni a német kereskedelem és ipar számára. A hajózást és kereskedelmet állami támogatásban részesítették. Míg Németország a hetvenes években a negyedik helyet foglalta el a világkereskedelemben, 1913-ban már csak Anglia előzte meg. A fémipar exportja 1914-ig elérte az angol kivitelt, a textilexport terén a második helyet, a kémiai exportban pedig az első helyen áll. A kivitel 63%-a iparcikk volt, a behozatal nagyrésze pedig nyersanyag. A Deutsche Bank Bagdad felé irányuló vasútterve egyre közelebb jutott a megvalósuláshoz és lassan nyilvánvalóvá lett, hogy a német politika vezetői nem törődnek azzal, ha a birodalom összeütközésbe kerül az angol érdekekkel. Amíg Bismarck európai távlatú politikája mindenütt enyhítette az ellentéteket és fokozta Németország biztonságát, addig az új kurzus politikája kiélezte az ellentéteket.

Természetesen nem szabad megfeledkezni arról, hogy ebben az időben állt tetőpontján az angol imperializmus is. Salisburyvel a kilencvenes években a Gladstone-féle óvatos és pacifista politikát ellenző konzervatívek kerültek uralomra és amikor ismét a liberálisok kerültek előtérbe, már egy új liberalizmussal állunk szemben. A liberális pártnak az a része, amely Rosebery lord vezetése alatt állott, egyre jobban hajlott az imperializmusra. A választók tömegei elfordultak Gladstone mérsékelt politikájától, mivel a világgazdasági helyzet egyre kedvezőtlenebb lett Anglia számára. A német, az orosz és a francia ipar egyre erősebb konkurrenciát támasztott Angliának, amelynek ipari monopóliuma ezekben az években végleg megszűnt a világpiacon. Az ipari államok a védvámok segítségével versenyeztek Angliával s így merült fel a gondolat, hogy az angol ipar a gyarmatokon biztosítson magának védett piacot. Az angol tőkések a kontinens és Amerika anyagi függetlenülése óta (1860–70) fokozottabb mértékben fordultak a gyarmatok felé. Hatalmas vasútépítések gondoskodtak Indiában, Afrikában, Kanadában és Ausztráliában a gazdasági kincsek feltárásáról és az angol bankok, vállalatok ezrei működtek közre a modern gazdasági élet megalapozásában. Új imperialista hangulat kezdett érvényesülni.

Míg azonban a konzervatívek a gyarmatokat egy közös birodalmi vámterületben óhajtották egyesíteni és Londonból kormányozni a Disraeli-féle tradiciók szellemében, addig a liberális imperialisták továbbra is a szabad kereskedelem álláspontján maradtak és a birodalmat a szabad népek önkéntes szövetségének tekintették. A liberálisok elgondolása győzött, annak ellenére, hogy a kilencvenes években a birodalmi védvám gondolatának rendkívül nagy hatású hirdetője tűnt fel Joe Chamberlain személyében. E birminghami gyáros, majd polgármester, ki a századforduló idején a konzervatív kormány gyarmatügyi minisztere, a birminghami szellemet képviselte a manchesteri szellemmel szemben. Birmingham a nehézipar székhelye volt és ez az ipar sokkal jobban rászorult a védelemre, mint a manchesteri textilipar. Chamberlain jelentős eredményeket ért el a gyarmati terjeszkedés és szervezés terén, birodalmi védvám terve azonban elbukott az 1905-ös választáson. Edward Grey vezetése alatt a liberális imperialisták és pacifisták belsőleg nem egységes kormánya került uralomra. Az angol külpolitika igazi törekvéseit az afrikai események mutatják, amikor a hátralévő két nagy afrikai kérdést: a búr köztársaságot és az egyiptomi Szudán problémáját teljesen imperialista módszerekkel, a hatalom eszközével oldották meg. A megoldás végrehajtója az angol imperializmus két legkimagaslóbb alakja, Cecil Rhodes és Kitchener lord volt.