MÁSODIK FEJEZET: ANGLIA A FOKOZÓDÓ IMPERIALISTA ELLENTÉTEK KORÁBAN
A HÁRMAS ANTANT KIALAKULÁSA

Az angol imperializmus döntő epizódjai között időrendben első az egyiptomi Szudán kérdése. 1881-ben Mohamed Ahmed, egy dongolai kézművescsalád fia, Mahdi-nak, vagyis prófétának kiáltatta ki magát és fanatikus csapatai élén megsemmisítette az angol vezetés alatt álló egyiptomi csapatokat. Anglia erre 1884 februárjában Khartumba küldte Gordon tábornokot, aki képességeit már Kínában bebizonyította. E küldetéshez fűzött túlzott reménység azonban szertefoszlott, amikor a Mahdi csapatai 1885 januárjában hosszú ostrom után Khartumba bevonultak és Gordont meggyilkolták. A felszabadító angol csapat megkésett. Angliában ez a hír rendkívüli felháborodást keltett, a kormány megbukott, az erőteljes hatalmi politika hívei ellenezték Egyiptom kiürítését, hogy megbosszulhassák Gordon halálát és megtisztíthassák Szudánt a fanatikus mohamedán bandáktól.

A Mahdi 1896-ban meghalt, utóda Abdulla kalifa lett. Az egyiptomi határon szinte állandósultak ebben az időben a bandaharcok, Kitchener angol tábornok, az egyiptomi csapatok fővezére a Mahdi halálakor elérkezettnek látta a támadás idejét és elfoglalta Dongolát. Csapatai két évi szívós előnyomulás és közben folytatott vasútépítés mellett eljutottak Omdurmanig, ahol a kalifa csapatai, az ú. n. dervisek felett döntő győzelmet arattak. Kitchener másnap bevonult Khartumba, kitűzte az angol és az egyiptomi zászlót, majd gyászünnepélyt tartott Gordon emlékére. Alighogy berendezkedett, bennszülött kémei hírül hozták, hogy a felső Nilus mentén fekvő Fashoda faluban felfegyverzett karaván élén egy európai tiszt jelent meg és ismeretlen zászlót tűzött ki. Csakhamar kiderült, hogy Marchand kapitány hosszú fáradságos úton hozta el francia Nyugat-Afrikából a Nilus völgyébe a francia zászlót. Kitchener és Marchand nemsokára találkozott és csak nehezen lehetett megakadályozni, hogy az ellentét fegyveres összeütközésben ne robbanjon ki. Úgy Párizsban, mint Londonban hatalmas izgalmat keltett ez az incidens, hiszen Anglia hallani sem akart arról, hogy Dél-Szudánt a franciáknak átengedje. Delcassé francia külügyminiszter engedékenységének volt köszönhető, hogy a háború a két flotta mozgósítása ellenére nem tört ki. Párizsban erős angolellenes hangulat uralkodott, Delcassé Cambont küldte követnek Londonba, hogy kedvezőbb légkört teremtsen. Anglia azonban csak később mutatkozott hajlandónak arra, hogy baráti szövetségre lépjen Franciaországgal, amikor a búr háború eseményei már meggyőzték arról, hogy elszigeteltsége milyen veszélyeket rejt magában.

Dél-Afrika hollandi telepesei, a búrok, a XIX. században kerültek angol fennhatóság alá, minthogy azonban nem voltak megelégedve az angol kormányzó bennszülötteket támogató és sokszor búr-ellenes politikájával, a harmincas-negyvenes években északra vonultak, az Oranje, Vaal folyókon átkelve, ahol Oranje és Transvaal szabad államokat alapították. E két állam önkormányzatát az angolok elismerték, az angol király felségjogát azonban fenntartották e területek felett. Mindent megtettek ezen kívül, hogy a két államot úgy a tengertől, mint a német gyarmatoktól elszigeteljék. Ezért szállták meg Natal búr államot, amely Transvaal és a tenger között feküdt, majd később északra a zuluk területét.

Az angol-búr ellentét kiélesedett, amikor Krügert választották a transvaali köztársaság elnökévé s ő a teljes elzárkózás politikáját követte. Megnehezítette ezt az elzárkózást a transvaali arany- és gyémántmezők felfedezése, aminek következménye az angol vállalkozók és munkások ezreinek beözönlése lett. A bevándorlóknak Krüger nem adott polgárjogot és választójogot. Ezek sorában volt Cecil Rhodes is, egy angol lelkész fia, aki meggazdagodva bányavállalkozásain, nagy befolyásra tett szert a délafrikai gyarmat közéletében. Az ő kezdeményezésére foglalták el az angol telepesek a Transvaaltól északkeletre fekvő területeket 1889-ben és később ezt a gyarmatot róla nevezték el Rhodéziának. Rhodes Fokvárosban az imperialista angol délafrikai társaság révén nagyszabású tevékenységet fejtett ki és céljául tűzte ki a búr köztársaságok meghódítását is. Amikor délafrikai miniszterelnök lett, megbízta barátját, dr. Jamesont, hogy egy szabad csapattal törjön be Transvaalba. A 800 főnyi csapatot azonban 1896 január elején a búrok elfogták. Ez a kudarc Angliában felháborodást keltett, de még ennél is jobban sértette az angol önérzetet Vilmos német császár ténykedése, amikor a döntő ütközetet követő napon Krüger elnököt táviratilag üdvözölte. Most már a délafrikai német-búr együttműködés veszélye is arra ösztönözte Angliát, hogy Krüger angol-ellenes uralmát minden módon letörje. A reváns hívei – úgy mint Szudánban – itt is elégtételt követeltek, e hangulat irodalmi kifejezője Kipling volt, akinek magatartása éles ellentétben állt az előbbi évtizedek angol íróinak békés, humanista irányával. Az angol bevándorlók politikai jogainak megtagadása ürügyet szolgáltatott a fegyveres fellépésre. A hadiszerencse kezdetben a hazájukat védő bátor búrok fegyvereinek kedvezett és Anglia csodálkozva láthatta, hogy jóformán egész Európa a búr győzelmet ünnepelte. Franciaország, Németország és Oroszország egyaránt angol-ellenes hangulatának adott kifejezést s az angol politika már egy kontinentális szövetség rémét látta közeledni. Az angol birodalom történetének legválságosabb óráiban, Anglia szilárd magatartással küzdött a birodalom érdekeiért, Roberts és Kitchener tábornokok vezetése alatt az angol csapatok megfordították a hadiszerencsét és roppant nehézségek között lépésről-lépésre haladtak előre. Az angol liberálisok és pacifisták tömeggyűléseken tiltakoztak a hódító csapatok barbár módszerei ellen. Csakhamar könnyítettek a búr lakosság helyzetén, a felkelők vezetői pedig belátták az ellenállás hiábavaló voltát és 1902-ben békét kötöttek Angliával, elismerték az angol kormány fennhatóságát, ezzel szemben visszakapták birtokaikat, sőt házaik felépítésére segélyben részesültek.

A három esztendeig tartó véres háború tanulsága Anglia számára annak felismerése volt, hogy az imperialista versengés korában az elszigeteltség politikája súlyos veszélyeket rejt magában. Az angol diplomácia vezetői elhatározták, hogy kilépnek ebből az elszigeteltségből s ennek bebizonyítására a keletázsiai események adtak hamarosan alkalmat.

A gyorsan fejlődő Japán hatalmi törekvéseinek feltűnése súlyos bonyodalmakat okozott a Távol-Keleten. A modern viszonyokhoz meglepő gyorsan alkalmazkodó japán hadsereg annyira erős volt, hogy 1896-ban a japán kormány már elég erősnek érezte magát arra, hogy a koreai császárság felett való uralom kérdése miatt háborút viseljen Kínával. Európában rendkívüli meglepetéssel látták, hogy a kis Japán legyőzte Kínát, a kínai kormány pedig a simonoseki békében Liao-Tung, Dél-Mandzsu félszigetről és Formosa szigetéről lemondott. Korea tehát japán fennhatóság alá került volna.

Ez a békeszerződés Oroszországot létérdekeiben érintette. Hiszen Európában nyugaton és délen Anglia által visszaszorítva, Oroszország a Távol-Keleten keresett utat a tengerhez és francia tőkével kezdte meg a kelet-kínai vasútépítést. Az orosz kormány tiltakozott Japán terjeszkedése ellen és e tiltakozáshoz csatlakozott Franciaország és Németország, míg Anglia óvatosan távolmaradt. Japán kénytelen volt engedni és lemondani Liao-Tung félszigetről, amelynek kikötője: Port-Arthur, az oroszok számára nélkülözhetetlen kaput jelentett.

Minden jel arra mutatott, hogy Oroszországnak sikerülni fog a hanyatló Kínai birodalom egy részét megszereznie. II. Miklós cár keleti utazása óta az orosz politika minden figyelmét a Csendes-óceán felé fordította. 1896-ban sikerült megegyezni Japánnal abban, hogy Korea fölött az orosz és japán császárság közösen gyakorolja a fennhatóságot. Francia tőkével orosz-kínai bank alakult, a keleti vasutat Szibériától egészen Vladivostokig és Port-Arthurig építették ki, 1898-ban Oroszország szerződést kötött Kínával, melyben megszerezte Port-Arthur birtokát és ezzel Mandzsuria urává lett. Ugyanekkor jutott Kiau-Csau Németország, Vei-Hai-Vei pedig Nagy-Britannia birtokába a Sárga-tenger partján.

A japán-orosz konfliktus kitörését siettette a kínai idegengyűlölők, az ú. n. boxerek-lázadása. 1900-ban európai expediciós sereg szabadította fel a pekingi követségi negyedet a boxerek ostromától s ez a harc alkalmat adott Oroszországnak Mandzsuria megszállására. Anglia ellenezte Kína felosztását, a többi európai hatalmak azonban nem támogatták, így kénytelen volt kilépni a már amúgy is veszélyessé vált „Splendid isolation”-ből és Kína felosztásának megakadályozására Japánnal szövetkezni. Ezt megelőzően Anglia megkísérelte a Németországgal való szövetséget, 1900 októberében megállapodást kötött a német kormánnyal, Kína sértetlenségének garantálására. Amikor Anglia együttes fellépésre szólította fel őket Oroszországgal szemben Mandzsuria kiürítésére, Bülow kancellár azt felelte, hogy a megegyezés csak a kínai faltól délre fekvő területre vonatkozik, a német-angol együttműködés tehát megbukott, a németek eljárása sokat rontott az angol-német helyzeten.

Anglia most már Japánhoz fordult, Kína és Korea integritásának biztosítását kívánva. A japáni kormány örömmel fogadta Anglia lépését s 1902 január 30-án már alá is írták a japán-angol szövetségi szerződést, amely szerződés semlegességet nyilvánított egy hatalommal, és katonai szövetséget biztosított két hatalommal való összeütközés esetén. E szerződés közzététele által elérték azt, hogy a két évvel később kitört orosz-japán háború alkalmával senki sem avatkozott a háborúba Oroszország oldalán. 1904 februárjában a moszkvai japán követ nem kapott kielégítő választ a mandzsuriai kérdésben, mire megszakította a diplomáciai összeköttetést s egy nappal később, a váratlanul támadó japán torpedó-flotta a portarthuri orosz flotta legjobb hajóit elsüllyesztette. Az első pillanattól fogva Japán volt fölényben s 1905-ben a háború folytatását csak azért hagyta abba, mert el érkezett anyagi lehetőségeinek határához. Roosewelt amerikai elnök közvetítésével 1905 szeptemberében jött létre a portsmouthi béke, amelyben Japán ugyan nem nyert hadikárpótlást, de megszerezte Koreát, Oroszország pedig kötelezte magát Mandzsuria kiürítésére. A Liau-Tung félszigetet most már Japán bérelte Kínától s a Sachalin-sziget déli részét is Japánhoz csatolták, mint ahogy ez intézkedéseket a japán fejlődésről szóló részben már említettük.

Oroszország tehát kénytelen volt visszavonulni távolkeleti hatalmi törekvéseitől is, épp úgy mint annak idején a Balkánon, vagy Konstantinápolyban. Ismét az angol diplomácia kényszerítette hátrálásra. Amint azonban a Fashoda-konfliktus nem vezetett Anglia és Franciaország között szakításra, épp úgy ez a küzdelem sem rontotta el tartósan a két állam viszonyát; ellenkezőleg: Oroszország gyengesége érzetében csakhamar megragadta az alkalmat, hogy Angliához közeledjék, ami azért is kézenfekvő volt, minthogy Anglia és Franciaország 1904 április 8-án antantot kötött, ami világtörténeti fontosságú esemény volt.

Az angol-francia közeledés meglepetést jelentett a világ közvéleménye számára, amely már megszokta, hogy a két országot versenytársnak tekintse. A beavatottak azonban előreláthatták, hogy ez a közeledés meg fog valósulni. Anglia a búr háború óta érezte az elszigeteltség hátrányát és szövetségeseket keresett. Franciaország viszont a Fashoda konfliktus alkalmával rendkívül engedékenynek mutatkozott és londoni követe, Cambon, mesteri munkát végzett a teljes megegyezés létrehozásában. Itt nyert világtörténeti fontosságot a francia diplomáciában érvényesülő intellektus.

A világ közvéleménye csupán a két gyarmatbirodalom között fennálló jelentékeny surlódási felületeket látta, Egyiptomban, Marokkóban, Nigériában és Sziámban. A mesteri francia diplomácia számára azonban éppen ezek a surlódási felületek szolgáltak alkalmas és ügyesen kezelhető eszközül az együttműködés létrehozására. E kérdések szabályozására megindultak a tárgyalások a két külügyminiszter között. Angliában Landsdowne lord volt a konzervatív kormány külügyminisztere. A két ország közvéleményét időközben az államférfiak látogatásai készítették elő a megegyezésre. Edward király 1903 májusában látogatta meg Párizst s az elnöki palotában tartott beszédében a két országot összekötő kapcsolatról és kettőjük érdekét jelentő közeledésről („raprochement”) beszélt. Júliusban Loubet elnök és Delcassé külügyminiszter jelent meg Londonban, ahol a maguk részéről hasonlóképen nyilatkoztak. A következő évben, április 8-án írták azután alá azt a három konvenciót, amely az antant alapját képezte. Az egyik az egyiptomi és marokkói kérdést oldotta meg, nagyvonalú kiegyezésben, Franciaország angol érdekterületnek ismerte el Egyiptomot, Anglia viszont franciának Marokkót. „A politikai státus megváltozhatatlanságát” és a nemzetek „egyenlő jogait” a két területen mindkét hatalom ugyanazokkal a szavakkal biztosította, ez azonban inkább alakiságnak mondható. A második konvencióban Franciaország lemond az újfoundlandi partra vonatkozó jogokról, Anglia pedig a nigériai határkérdésben tesz engedményeket. A harmadik jegyzőkönyv végül kijelöli a francia és angol érdekszférát Sziámban.

A két állam tehát még nem kötött szövetséget, viszont olyan széles alapon egyezett meg, amely nemcsak lehetővé, hanem szükségessé is tette a további barátságos együttműködést. Különösen a marokkói és egyiptomi kérdésben megvalósított kölcsönösség vezetett arra, hogy Anglia később cselekvő módon volt kénytelen Franciaország marokkói jogait és követeléseit megvédeni. A kettős francia-angol antant logikus következménye lett később a hármas antant, hiszen Oroszország már Franciaország szövetségese és barátja volt. Ahhoz azonban, hogy az új tömörüléshez Oroszország is csatlakozzék, még néhány évnek kellett elmúlnia.

Anglia tehát ezekben az időkben egyre jobban a kontinens felé fordította figyelmét. Decemberben a konzervatív Balfour-kormány lemondott s átadta helyét a liberális kormánynak. Landsdowne távozott, Edward Grey lett a külügyminiszter. Az angol külpolitika Grey irányítása alatt még jobban franciabarát irányba hajlott el. A liberális kormány nem szívesen folytatott annexiós, gyarmati politikát, elsősorban azért, mert felismerte az európai helyzet veszélyeit. Fontosabb volt számára a francia-angol csoport megerősítése s ebben a munkában használható eszköznek bizonyult a nemzetiségi elv, a nemzetek önrendelkezési joga, a Németország mellett álló Monarchia és Törökország ellenfeleinek, valamint nemzetiségeinek megnyerésére. Ez az angol politika mindamellett, legalább is eleinte defenzív irányú volt.

Németország elszigetelődése már a marokkói krízist likvidáló algecirászi konferencián nyilvánvaló lett. Franciaország gondos diplomácia előkészítés után ugyanis terjeszkedni akart Marokkóban. Megállapodott Angliával, Spanyolországgal, Olaszországgal, csupán azt a Németországot hagyta figyelmen kívül, mely állam aláírója volt az 1880-as madridi megegyezésnek s melynek továbbá voltak némi gazdasági kapcsolatai Marokkóval s melynek császára már 1898-ban a mohamedánok védnökévé nyilvánította magát.

A német kormány 1905 elején élénk figyelemmel fordult Marokkó felé. Bülow kancellár értesült a spanyol-francia megegyezésről és arról, hogy a marokkói szultán előtt francia kiküldött jelent meg, új követelésekkel. Franciaország tehát meg akarja változtatni a fennálló helyzetet. A „szürke eminencia”, Holstein azt javasolta a császárnak, utazzék Marokkóba és ellensúlyozza személyes megjelenésével a francia kiküldött befolyását. A császári yacht március 31-én kötött ki Tangerben. A császár meglátogatta a szultánt és beszédében elismerte annak szuverénitását, kifejezést adva reményének, hogy Marokkó nem válik monopolisztikus, vagy annexiós törekvések áldozatává. A szultán ettől felbátorítva, felmondta Franciaországnak nyujtott kedvezményeit és az 1880-as szerződés aláíró hatalmait konferenciára hívta meg Tangerbe. Ugyanezt javasolta köriratában Bülow is.

A császár marokkói beszéde Anglia közvéleményét izgalomba hozta, Delcassé pedig vissza akarta utasítani a tervet, azonban váratlanul belpolitikai nehézségei támadtak s kénytelen volt lemondani. Rouvier francia miniszterelnök tovább is ellenállt, míg Roosewelt amerikai elnök a konferencián való részvételre nem bírta.

A marokkói válság megoldására vállalkozó konferencia Algecirászban gyűlt össze, hogy az 1875-ös és 1885-ös berlini konferenciák módjára, az összes érdekelt hatalmak tárgyalása útján küszöbölje ki a háború veszélyét. Míg azonban eddig két hatalom állt egymással szemben, akiket a többi hatalmak igyekeztek kibékíteni, tehát egységes európai akció indult a béke érdekében, addig az algecirászi konferencián a nagyhatalmak a két ellenfél köré csoportosultak, két ellenséges blokk állt egymással szemben. Két ország összeütközése helyett két államcsoport háborúja fenyegetett és ez az ellentét ettől fogva úgyszólván minden két-három évben szembeállította egymással a két csoportot, hogy végül a világháború élet-halálküzdelmében törjön ki.

A konferencián nyilvánvalóvá lett, hogy Németország egyedül áll s csupán Ausztria-Magyarországra támaszkodhat. Célját, hogy Marokkó minden hatalom számára nyitva álló független állam maradjon, nem tudta elérni, Németország delegátusa csupán formai sikert aratott, azzal, hogy kimondták a „nyitott ajtó” elvének fenntartását gazdasági téren és újra elismerték a marokkói szultán formai függetlenségét. Franciaország azonban jelentékeny előnyöket szerzett azzal a határozattal, hogy az összes kikötőkben francia, illetve a későbbi spanyol zóna kikötőiben spanyol tisztek szervezik meg a marokkói rendőrséget. A rendőrség főfelügyelője, német kívánságra, ugyan svájci ember lett, aki csak a szultánnak tartozott felelősséggel, a tényleges hatalom mégis Franciaország kezébe került. A konferencia által megszervezett Marokkói Bankban is vezető szerepet kapott a francia tőke. A magárahagyott Németország kemény küzdelem után kénytelen volt engedni, március 31-én elkészült a megegyezés, melyet április 8-án aláírtak. Április 4-én nyujtotta be a császárnak lemondását Holstein s a lemondást a császár elfogadta. Amióta Bismarck örökét Holstein vette át, Németország teljesen elszigetelődött, végül a konok és rövidlátó bürokrata azt kívánta, hogy Németország hagyja ott a konferenciát, ez azonban nem történt meg.

Néhány év állt rendelkezésre, hogy az elkövetett hibákat némikép jóvátegyék, azonban az ezután következő események még vigasztalanabbak, az elszigetelődés még tovább folyik s létrejön az orosz-angol megegyezés.

Ennek kiépítésében jelentős szerep jut Izvolszki orosz külügyminiszternek, aki 1906 májusában vette át a külügyek irányítását. Kinevezése arra mutatott, hogy Oroszország a keletázsiai kudarc után ismét nyugat felé fordul. Izvolszki mindig ellenezte a keleti aspirációkat és a francia-angol barátság felé hajlott, hogy támaszt nyerjen a balkáni és közelkeleti törekvések számára. Minthogy a japán-angol szövetség 1905 augusztusában történt felújítása és az azt követő, angol kívánságra megkötött francia-japán szerződés, Angliát biztosította Oroszország távolkeleti terjeszkedése ellen, az orosz-angol közeledésnek nem volt többé akadálya. Ezt a törekvést természetesen a francia diplomácia is melegen támogatta. Edward király és Vilmos császár 1904 júniusi kieli találkozásán Anglia még válaszúton állt, a német és orosz barátság között. Anglia tudott választani, Németország ezzel szemben eljátszotta lehetőségeit. Optimista és gondtalan volt, még az sem tette gyanakodóvá, hogy Anglia a portsmouthi tárgyalásokon Oroszország számára előnyöket szerzett.

Mielőtt az angol-orosz megegyezés perfektuálása bekövetkezett volna, Vilmos császár és a cár között egy különös intermezzó játszódott le. A császár kezdeményező kedve és optimizmusa az orosz vereség után alkalmasnak látta a pillanatot tárgyalásokra. Az elgondolás nagyvonalú, az eszközök azonban meglehetősen gyatrák voltak. A császár Björkoenél, a finn partok mellett, találkozott a cárral és személyes varázsa igénybevételével puccsszerűen akart unokatestvérével egy német-orosz szerződést aláíratni. A német kormányférfiakat is meglepte a császár július 24-i értesítése, mely szerint a két uralkodó aláírta a defenziv szerződést. A császár politikájára jellemző esemény a cár yachtján egy kabinban folyt le, ahol megelőző beszélgetés után a császár meglepetésszerűen előhúzta a szövetségi szerződést, melyet a cár alaposan átolvasott, majd a császár szinte szuggeráló módon a cár kezébe adta a tollat, aláíratta a szerződést, abban a hitben, hogy a nagy munkát véghezvitte. A császár túlbecsülte Delcassé bukását s a szerződés szövegének tartalma az orosz segítségre vonatkozó kautéláiban sem Bülowt, Holsteint, sem Lamsdorff gróf orosz külügyminisztert nem elégítette ki. Bülow lemondással fenyegetőzött. A cár kötelezte magát, hogy a szerződés ratifikálása után csatlakozásra szólítja fel Franciaországot, amiért viszont az orosz külügyminiszter nem akarta a felelősséget vállalni. A cár november 23-án azt írta a császárnak, hogy nem lehet számítani Franciaország csatlakozására, ezért ajánlja, hogy német-francia háború esetére zárják ki a kölcsönös segélynyujtást. Ez a szerződést természetesen Németország szempontjából tette volna értéktelenné.

E kudarc után még egy lehetőség maradt volna Németország számára: az Angliával való megegyezés. Anglia akkor még nem állt olyan szoros kapcsolatban Franciaországgal, mint Oroszország és az angol kormány a Franciaországgal való szövetség kiépítésével párhuzamosan többször tett kísérletet a német-angol megegyezésre is. Az angol kívánságok azonban mindig süket fülekre találtak Berlinben.

Anglia tehát Oroszországhoz közeledett. Amikor a cár népének alkotmányt adott, Balfour, a konzervatív angol miniszterelnök meleg jókívánságait tolmácsolta. November 15-én a Reuter-ügynökség jelentette, hogy az orosz és angol kormány egyaránt őszintén kívánja a politikai antantot. A konzervatív kormány ezirányú politikáját követte Grey, aki az algecirászi konferencián Oroszország, Anglia és Franciaország oldalán állt.

A világtörténelmi fordulatot jelentő orosz-angol megegyezést az 1907 június 30-án kötött orosz-japán szerződés előzte meg, hiszen Oroszország csak úgy közeledhetett Angliához, ha Japánnal való viszonyát tisztázta. Japán elégedetlen volt a portsmouthi békével, Oroszországnak tehát újabb engedményeket kellett tennie. Ezek az engedmények Korea helyzetére, a halászat, kereskedelem és Kína kérdésére vonatkoztak. Az angol-orosz antant-szerződést 1907 július 30-án írták alá. Az angol-orosz ellentét, amely a világpolitikát 1854 óta úgyszólván szünet nélkül feszültségben tartotta, ezzel véget ért. Hogy e megállapodás létrejöhetett, abban Németországnak jelentős szerepe volt, hiszen Anglia tanuja volt a német flottafejlesztésnek, amely 1917-re befejeződött volna, hogy az aktív német világpolitika támasza legyen. Anglia tehát az erősebb Németország ellen szövetkezett 1907-ben a pillanatnyilag gyengébb ellenféllel, Oroszországgal.

Az orosz-angol antantszerződés Anglia fél világot behálózó szerződéssorozatának koronája. Balfour miniszterelnök 1905 novemberi beszédében mondotta: „Koreától Marokkóig államok sora vonul három világrészen át, amelyek a civilizált hatalmak között bonyodalmakat okozhatnak. E politikai „depresszióterületek” elkerülhetetlenné teszik a kívülről feléjük irányuló áramlást, melyet vészes viharok kísérnek. A diplomácia célja megakadályozni, hogy e miatt nemzetközi összeütközések keletkezzenek… Arra kell tehát törekednünk, hogy minden határkérdést és surlódást minél előbb szabályozzunk.” Tulajdonképpen ezt a célt szolgálta az 1907-es angol-orosz szerződés, amely Afganisztán és Tibet sértetlenségének biztosításával, Perzsia gazdasági érdekszférákra való felosztásával s a török kérdés kikapcsolásával szabályozta az Oroszország és Anglia között fennálló depressziós területek sorsát, a nélkül, hogy azokat felosztották volna. A földgömb ez utolsó, még felosztásra váró zónájának a világpolitikából egyelőre kikapcsolása, a felosztás elhalasztása, arra az időre, amikor a német kérdés már nem fenyeget, angol kívánságra történik. A Brit birodalom szabad kezet akart nyerni Németországgal; Oroszország pedig a monarchiával szemben. Kikapcsolva a távolabbi ellentéteket, figyelmüket Európára összpontosították, ahol az ellentétek kisebbek voltak, különösen amióta Oroszország óvatosan kezelte a tengerszorosok kérdését. Az orosz-angol közeledés fokozódott, amikor 1907 októberében French angol tábornok hivatalos látogatást tett Pétervárott, ahol az orosz hadsereget tanulmányozta, majd amikor az angol király 1908 júniusában French tábornok és Lord Fisher admirális kíséretében Revalban meglátogatta a cárt.

Az orosz-angol együttműködés évtizedekre mentesítette Angliát attól, hogy India gondot okozzon számára. A „depressziós területek” veszélyeinek csökkentésére szolgáló megoldások körébe tartozik az Abessziniára vonatkozó, 1906 decemberi angol-francia-olasz megegyezés is.