HARMADIK FEJEZET: AZ ANNEXIÓS VÁLSÁG; A BALKÁNI HELYZET

A távolkeleti vereség és az angol-orosz megegyezés nyugat felé fordította Oroszország figyelmét. Balkáni és törökországi törekvéseit Oroszország 1897 után sem adta fel teljesen, néhány évre ezek mégis háttérbe szorultak. A japánokkal szemben szenvedett vereség és az angolokkal való megegyezés után a balkáni kérdés ismét aktuálissá lett. A cár kitűnő diplomatája, Izwolszki, kit 1904 tavaszán helyeztek át Tokióból Kopenhágába követnek, már akkor angol-orosz megegyezés kiépítésén fáradozott s a Dardanellák kérdését úgy vélte megoldani, hogy Oroszország nem szállja meg a tengerszorosokat, azonban jogot nyer arra, hogy hadihajói a Fekete-tengerről, a szorosokon át, a Földközi-tengerre közlekedhessenek. Erről VII. Edwárddal Kopenhágában tárgyalt, mely alkalommal a király azt mondta, hogy a Dardanellák bezárása „sem abszolút, sem örök”. Jelenleg azonban folytatta a király, – az angol közvélemény nem alkalmas az ilyen egyezségre. Az 1907-es angol-orosz tárgyalások idején Izwolszki újabb tervet készített. Meg akarta engedni a Dardanellákon való közlekedést Anglia és más nagyhatalmak számára, a nélkül, hogy azok a Fekete-tengeren megjelenhessenek. Konstantinápoly így az angol hadihajók lőtávolába jutott volna, a Fekete-tenger ellenben orosz „zárt tenger” maradt volna. Grey azonban nem volt hajlandó az orosz-angol antantszerződésbe a közelkelet kérdéseit felvenni. Izwolszki erre elhatározta, hogy Aehrenthallal, a Monarchia új, ambíciózus külügyminiszterével lép érintkezésbe a tengerszorosok ügyében.

XI. A keleti kérdés 1878–1912

Aehrenthal 1908 elején, a delegáció ülésén jelentette be a szandzsák-vasút tervét. A szandzsák a berlini szerződés óta osztrák-magyar megszálás alatt állt. A Monarchia szerbekkel kötött kereskedelmi szerződése 1906-ban lejárt. A bécsi külügyminisztérium ekkor nem újította meg a szerződést, hanem közölte a belgrádi kormánnyal, hogy a Monarchia tilalmi vámot vet ki a szerb eredetű gabonára és állatra. E határozat sugalmazásával a magyar agrárköröket vádolták, noha a cseh ipari kapitalizmus a bűnös, melynek szemében nagy vétek, monarchia-ellenes cselekedet volt, hogy Szerbia nem rendelt hadianyagot a Skoda-művektől. Sándor király meggyilkolása (1903 június) és Karagyorgyevics Péter uralomrajutása óta a Monarchia viszonya Szerbiával rendkívül feszültté vált. A nagyszerb álmok ismét fellángoltak s Belgrádban az orosz barátság, a pánszlávizmus foglalta el a bécsi orientáció helyét. Ez a feszült viszony tette szükségessé azt, hogy Szaloniki felé, szerb terület megkerülésével építsenek vasútat. Európai Törökország vasútait 1870 óta török engedélyel, német és osztrák pénzen báró Hirsch osztrák pénzember építette ki. Vállalata öt év alatt három vonalat épített, hogy azonban ezek hasznot hajtsanak, össze kellett őket kötni. 1883-ban a Monarchia, Bulgária, Szerbia és Törökország megbízottai elhatározták, hogy mindegyik állam megépíti a maga hiányzó vonalát. 1888-ban ezek a vasútak meg is épültek és Bécsből Zimony–Belgrád–Szófia–Drinápolyon keresztül elkészült az összeköttetés Konstantinápollyal, ugyanakkor egy elágazás vezetett Nistől, Üszkübön át, Szaloniki felé. Hiányzott még Szerbia összeköttetése a tengerrel és a boszniai osztrák-magyar vasút folytatása a Szandzsákon keresztül, amely a dél felől Mitroviczáig már kiépült Üszküb–Szaloniki török vonalat közvetlenül kapcsolta volna össze Ausztria-Magyarországgal. E két hiányzó vasútvonal a Szandzsákot szelte volna keresztül. Az európai török vasutakat Hirsch báró társasága közben eladta a „Betriebsgesellschaft der Orientalischen Eisenbahnen” vállalatnak, mely mögött a „Deutsche Bank” vezetése alatt álló német bankcsoport húzódott meg. 1890-ben a Deutsche Bank elnyerte a Szalonikiből Monasztirbe vezető vasút építési engedélyét. A szaloniki–drinápolyi vasút építésére viszont francia vállalat kapott engedélyt, mely mögött a „Banque Imperiale Ottoman” állt. Törökország stratégiai okokból nem adott engedélyt a Szalonikitől délre a görög határig vezető vasútvonal kiépítésére, amiért Görögország igen neheztelt.

Miután Szerbia és Bulgária kiépítette a maga vasútvonalait, kellemetlen tehernek érezte határain belül a Keleti Vasút-vállalat önállóságát. E vállalat állítólag az osztrák-német gazdasági életet szolgálta s megakadályozta Bulgária gazdasági fejlődését. Ausztria-Magyarország még ki akarta építeni a bosnyák határ és Mitrovicza között hiányzó 150 km-es vonalat. E vasút építését eddig a magyar ellenállás akadályozta meg. Amikor azonban Oroszország, Olaszország és Szerbia a Duna–Adria vasút kiépítését tervezte, a monarchia sem akart tovább várni, biztosítani kívánta katonai fölényét Macedóniában, európai Törökország felosztása esetén. A macedón vasúthálózat ezzel a Monarchia befolyása alá került volna. A kormány a berlini szerződésben biztosított jogára hivatkozott. Aehrenthal 1908-ban engedélyt nyert a Portától a vasútépítésre, bár e jogot az orosz és francia kormány kétségbevonta s a mürzstegi megegyezés megsértésére hivatkozott.

Konstantinápolyban ezalatt, 1908 nyarán, olyan események folytak le, amelyek veszélyeztették a balkáni status quo fenntartását. Az ifjú-török mozgalom, a Szalonikiből irányított titkos társaság mozgalma meg akarta valósítani Törökország parlamentáris államformára való áttérését, a demokrácia bevezetését és a török közélet reformját. A Szalonikiban és macedón területen állomásozó katonaságra támaszkodó forradalom sikerrel járt. Úgy látszott, hogy a „beteg ember” meg fog gyógyulni. Izwolszki erre, július 2-án, jegyzéket intézett Bécsbe, javasolva, hogy induljanak tárgyalások a tengerszorosok és a Monarchia által megszállt török területek kérdésében. Ugyanakkor Aehrenthal is elhatározta Bosznia és Hercegovina annexióját. A külügyminisztert már eddig is nyugtalanította a nagyszerb propaganda, amely nem törődött bele Bosznia okkupációjába, az ifjú-török mozgalom pedig látszólag időszerűvé tette a „befejezett tény” megteremtését. Meg kellett akadályozni, hogy Törökország a megszállás visszavonását követelje és Boszniában török képviselőket válasszanak.

A Monarchia három évtized alatt hatalmas gazdasági, katonai és kulturális befektetésekkel biztosította jogát Boszniára, melynek mohamedán lakossága rokonszenvezett uralmával, görögkeleti lakossága viszont még mindig Szerbiához vonzódott. Boszniának katonai kormányzója volt, aki mellett polgári adlátusként a bécsi közös pénzügyminiszter kiküldöttje működött s e két tényező gyakran egymással ellenkező utasításokat adott ki. E nehézkes szervezet bizonyos fokig indokolta, hogy az annexió kihirdetésével végleges helyzet alakuljon ki. E lépés következményei azonban oly súlyosak voltak, hogy nem volt érdemes Aehrenthalnak e többé-kevésbbé formai változásért veszélybe sodorni a Monarchiát.

Az 1907-es bécsi tárgyalásokon közölte Izwolszki Aehrenthallal, hogy Oroszország a Földközi-tenger felé törekszik. Aehrenthal arra kérte Izwolszkit, hogy értesítsék idejekorán az orosz tervekről, mint ahogy ő is értesítené Oroszországot megfelelő időben annexió esetén. A külügyminiszter Conrad vezérkari főnökkel tárgyalt arról a lehetőségről, hogy a Monarchia az annexió elismerése fejében beleegyezne a tengerszorosok megnyitásába. Amikor Aehrenthal a szandzsákvasút tervét közzétette, Izwolszki azt mondotta a pétervári német követnek: „Aehrenthal bombát dobott lábam elé” és rögtön cselekedetre szánta el magát. Az 1908 februári titkos minisztertanácson kifejtette, hogy a balkáni kérdést meg kell oldani, Angliával egyetértésben, katonai fellépéssel, Törökországban. E javaslat azonban, mint tíz év előtt Nelidow javaslata, megbukott a szakminiszterek ellenállásán, akik azt állították, hogy hiányzik az akcióhoz szükséges pénz és hadifelszerelés. Izwolszki kénytelen volt ismét Aehrenthalhoz fordulni, hogy legalább békés úton elérje a Dardanellák megnyitását. Mindkét fél Törökország rovására alkudott. 1908 szeptember 15-én Buchlauban találkozott a két külügyminiszter Berchtold gróf kastélyában. Izwolszki beleegyezett az annexióba, Aehrenthal pedig a tengerszorosok megnyitásába. Aehrenthal hajlandó volt lemondani a szandzsákvasút kiépítéséről és ígéretet tett a szandzsák katonai megszállásának megszüntetésére. Bulgária függetlensége, Kréta és Görögország egyesülése kérdésében nem volt ellentét. Izwolszki utóbb azt állította, hogy tudomása szerint Aehrenthal október 8-án szándékozott az annexió tervét közölni a delegációval. Ezzel szemben a Monarchia külképviseletei szeptember 29-én értesültek arról, hogy Ferenc József október 7-én hajtja végre Bosznia és Hercegovina annexióját s utasítást kaptak arra, hogy az annexiót bejelentő iratot október 5-én nyujtsák át az államfőknek.

Izwolszki európai körútra készült, hogy a tengerszorosok ügyében a kormányokkal tárgyaljon. Berchtesgadenben a németekkel, majd Tittoni olasz külügyminiszterrel tanácskozott. A németek nem gördítettek különösebb akadályt a terv elé, Tittoni viszont feltételeket szabott. Miután Oroszország a tripoliszi kérdésben szabad kezet adott az olaszoknak, könnyen megegyeztek. Izwolszki azután Franciaországban október 4-én igen nagy csodálkozással értesült a francia külügyminisztériumban arról, hogy a párizsi osztrák nagykövet már előző nap átadta Ferenc József jegyzékét. Aehrenthal levelét, mely szeptember 30-án kelt, aznap délután kapta meg. Izwolszki megnyugtatta a párizsi szerb követet, hogy a Monarchia tulajdonképpen semmit sem nyer az annexióval, viszont kiüríti a Szandzsákot, ami lehetővé teszi Szerbiának Montenegróval közös határát. Izwolszki e kérdések rendezését a Balkán- és Dardanella-kérdés megvitatására összehívandó konferenciától várta. Október 9-én Londonba érkezett és itt vált teljessé csalódása, amikor megtudta, hogy az angolok nem hajlandók beleegyezni a tengerszorosok megnyitásába. Greynek „elvileg” nem volt kifogása a terv ellen, ha minden nemzet, tehát Anglia is „egyenlő jogot” szerez. Azt azonban Grey visszautasította, hogy az orosz hajók számára szabad legyen az út, a nélkül, hogy ugyanezt a jogot a többi hatalmak is elnyernék. „Háború esetén egyenlő eséllyel kell a hadviselő feleknek rendelkezniök”. Minden változtatás előfeltétele ez, ha pedig az út csupán az orosz hajók számára szabad, a Fekete-tenger „sérthetetlen kikötővé válik, melyet az orosz hadihajók kiinduló és visszavonulási bázisul használhatnának”. Izwolszki felháborodva fogadta e közlést és a szövetség felbontásával fenyegetődzött. Mégsem ért el semmit, ugyanakkor, amikor Aehrenthal október 7-én végrehajtotta az annexiót, sőt bécsi felszólításra Bulgária is kimondotta függetlenségét, a nélkül, hogy Izwolszkival e fontos lépést megbeszélték volna.

Oroszországban és Szerbiában lázas izgalom keletkezett. A szerb kormány kész volt a háborúra, a Szkupstina megszavazta a hadihitelt s megindult a mozgósítás. Ekkor azonban az oroszok még nem voltak elég erősek a háborúra. Ezért azt tanácsolták a szerbeknek, hogy maradjanak békében, hiszen az annexió úgysem végleges. Elégedjék meg egyelőre Szerbia a Szandzsákkal, idővel elnyeri Boszniát is. A balkáni konferencia összehívásába a Monarchia nem egyezett bele. A monarchiaellenes mozgalom tovább folyt Szerbiában, úgyhogy Conrad 1908 decemberében felhatalmazást kapott a mozgósításra. Oroszország ismét mérsékletre intette Szerbiát. Izwolszki azt mondotta: „Szerbia sajnálatraméltó létre kényszerül Ausztria bukásának pillanatáig. E pillanatot az annexió közelebb hozta…” ebben igaza is volt. Az elhamarkodott lépés Franciaország és Anglia közvéleményét is felingerelte. Anglia eddig csupán a tengerszorosokat védte az orosz igények ellen, a balkáni állapot fenntartásához azonban nem ragaszkodott, most éppúgy közeledett a szerb állásponthoz, mint Franciaország, amely már évek óta Szerbia főhitelezője volt. Azáltal, hogy Anglia Izwolszki Dardanella-tervét visszautasította, Oroszországot a balkáni hegemónia megszerzésére kényszerítette. Oroszország érdekelt fél lett a délszláv kérdésben és mint ilyen Ausztria-Magyarország felosztásának előkészítője.

Az annexiós válság megmutatta, hogy e feszültség milyen könnyen vezethet európai háborúra. A háború kitörését csak Oroszország készületlensége késleltette. Bülow herceg latba vetette befolyását, hogy Törökország 212 millió font kártérítés ellenében mondjon le végleg Boszniáról. Szerbia azonban még mindig ellenállt. Bülow erre március 14-én felajánlotta a közvetítést Bécs és Pétervár között. Amikor Izwolszki látta, hogy a Monarchia Conrad terve szerint kész Szerbiára törni, kieszközölte a cár beleegyezését. Ezt utólag úgy tüntette fel, hogy Németország ultimátuma kényszerítette erre. A német javaslatot Anglia, Franciaország és Olaszország is elfogadta, végül március 31-én Szerbia is elismerte, hogy az annexió nem érinti jogait és kötelezte magát az ellenállás megszüntetésére. Kötelezte magát arra is, hogy a Monarchiával szemben folytatott politikáját megváltoztatja és a jövőben „jó szomszédi viszonyt” tart fenn. Hadseregét az 1908 tavaszán fennálló létszámra csökkenti, az önkéntes bandákat leszereli. A következő hónapokban mindkét fél leszerelt.

Aehrenthalt, a viszály látszólagos győztesét Ferenc József grófi rangra emelte, a történelem azonban másként ítél. E nagyratörő bürokrata egyéniség nem tett jó szolgálatot uralkodójának, amikor kétes sikerekért eljátszotta Anglia rokonszenvét és a végsőkig elkeserítette Szerbiát. Ehhez járult az, hogy Bulgária is Oroszország felé közeledett. A bolgár függetlenséggel egyidejűleg az 1908 szeptemberi sztrájk alkalmával saját kezelésbe vett vasútvonalak jogilag is Bulgária birtokába jutottak. A megváltáshoz szükséges összeget az orosz kormány bocsátotta Bulgária rendelkezésére. 1909 decemberében orosz-bolgár katonai egyezmény tervét dolgozták ki. Oroszország már ekkor fáradozott a Törökország ellen irányuló balkáni szövetség megvalósításán. Olaszország támogatását az 1909 október 25-i racconigi szerződés biztosította. Bécs és Berlin tehát elszigetelődött, ugyanakkor, amikor Berlin érdeke Törökország épségét követelte, hiszen a német kormány Anatóliát és Mezopotámiát német expanziós területnek tekintette. Ezért határozta el Németország a török hadsereg újjászervezését.

A hágai második békekonferencia 1907 nyarán gyűlt össze. Anglia és az Egyesült Államok a leszerelést sürgették, hogy a német-angol flottaversenyt kiküszöböljék. Berlin e tervet éppúgy, mint a kötelező döntőbíróság javaslatát, nyers nyiltsággal utasította vissza. A konferencia kénytelen volt megelégedni ezzel a mondattal: „rendkívül kívánatos, hogy a kormányok a lefegyverzés kérdését ismét elővegyék”. Németország magatartása újabb tápot nyujtott a németellenes propagandának. Anglia látta, hogy ily módon nem ér célt, más úton óhajtott tehát Németországra hatni, hogy a flottakérdésben megegyezést teremtsen.