NEGYEDIK FEJEZET: NÉMETORSZÁG BEKERÍTÉSE

Az 1907-es békekonferencia bukása után közvetlen tárgyalások indultak meg Anglia és Németország között a német flottaépítési programm kérdésében. A flottafejlesztés terve 1908-tól 1911-ig minden évben három sorhajó és két kis cirkáló építését írta elő s ennek elfogadását Tirpitz tengerészeti miniszter azzal indokolta, hogy egy erős német flotta vissza fogja tartani Angliát a németellenes beavatkozástól. Angliában azonban ekkor már felülkerekedett a németellenes hangulat. Vilmos császár több oldalról értesülhetett arról, hogy az angolok a német flottaépítési tevékenységet a Bismarck által oly találóan exisztenciálisnak nevezett problémák sorába utalják. Erről a felfogásról tájékoztatta őt Cassel német származású angol bankvezér, ki a megegyezés érdekében fáradozott s ugyanakkor a londoni német nagykövet is. Nyilvánvaló volt, hogy Anglia állandó fenyegetésnek tekinti partjai közelében egy ilyen méretű flotta készenlétét, ami kényszeríteni fogja a brit kormányt arra, hogy a további flottafejlesztés beszüntetését követelje. De Vilmos császár 1908-ban „a nemzeti becsület és méltóság” követelményének nevezte a német tengeri hatalom kiépítését.

Az angol admiralitás 1908 őszén értesült a német flottaépítési munkálatok újabb gyorsításáról. Vilmos császár 1909 februárjában találkozott Edward királlyal, a császár ez alkalommal csupán annyit mondott unokafivérének, hogy ragaszkodik eredeti flottaépítési tervéhez. Az év tavaszán Bülow némi engedékenységre bírta a császárt, ekkor azonban az antantot már nem lehetett szétrobbantani, Grey nem volt hajlandó Anglia viszonyát szövetségeseivel megváltoztatni. Bülow tehát nem érte el célját s amikor őt a Reichstag 1909 nyarán leszavazta, utóda Bethmann-Hollweg, a „bürokrata és tudós különös keveréke” lett, aki már nem javíthatott a helyzeten és hasztalan próbálkozott 1909 végén azzal a javaslattal, hogy hajlandó vállalni a flottaépítés lassítását, ha Anglia harmadik állam támadása esetére semlegességi szerződést köt Németországgal. E szerződés különben is csak Németország számára jelentett volna előnyt, hiszen Angliát csupán Németország részéről fenyegethette támadás. Sőt abban az esetben, ha a német-francia háború átcsap Belgium területére, nem védhette volna meg a semleges országot. Hasztalan ismételte meg Bethmann többször javaslatát, a tárgyalások nem vezettek eredményre, sőt a második Marokkó-krízis következtében meg is szakadtak.

Marokkóban t. i. a kabil törzsek 1910-ben fellázadtak a szultán ellen. A szultán francia csapatokat kért segítségül. Párizsban 1911 márciusában jobboldali kormány került uralomra, melynek Delcassé is tagja volt. E kormány megszállta segítőcsapataival Fezt. Ekkor Kiderlen-Wächter államtitkár, az imperialista kor tipikus diplomatája, volt konstantinápolyi német nagykövet a császárral szemben, ki előnyösnek tartotta, hogy Franciaország Marokkóban van elfoglalva, úgy vélekedett, hogy miután a szultán függetlensége megszűnt, az algecirasi egyezmény érvényét vesztette s Németország szabad kezet nyert. Javasolta, hogy Németország küldjön hajókat a délmarokkói kikötőbe, így zálogot szerezve arra, hogy Marokkó elfoglalásáért Párizs megfelelő kárpótlásra kényszerüljön. A berlini francia követ felajánlott bizonyos kárpótlást, Kiderlen-Wächter azonban biztos zálogot kívánt.

A császár engedett a külügyminiszternek, Németország június 30-án közölte a hatalmakkal, hogy alattvalói védelmére hadihajót küld Agadirba (a „Panther”-t). E közléshez szóbelileg hozzáfűzték, hogy a kormány kompenzációra tart igényt. Cambon francia nagykövet érdeklődésére a német külügyminisztérium azt válaszolta, hogy az egész francia Kongót igényli. Franciaország ezt természetesen nem adhatta át s a viszályba Anglia is beavatkozott. Anglia attól tartott, hogy Németország Agadirban flottabázist szerez és ezután két oldalról fenyegeti a birodalmat, az angol felháborodás e fölött akkora volt, hogy Kiderlen-Wächter kénytelen volt meghátrálni és megegyezni a franciákkal. Szabad kezet adott Franciaországnak Marokkóban s ezért a francia Kongó Kamerunnal határos sávját nyerte el. Németország a „gazdasági nyitott kapu” elvének fenntartását könyvelhette el sikerként. E „siker” azonban ismét csupán presztizsét elégíthette ki, valójában tovább rontott helyzetén, minthogy az angol közvélemény ettől kezdve már nem utasította el többé az angol-német háború gondolatát s a francia-angol katonai tárgyalások ismét jelentős lépéssel jutottak előre.

Mindamellett 1911 végén egy pillanatra újra felmerült az angol-német megegyezés lehetősége. Az oroszok ugyanis Teherán megszállását készítik elő. Oroszország fokozódó aktivitása azonban védekezésre készteti Angliát s német-angol tárgyalás indul meg, de meghiúsul, mert Németország csak abban az esetben lenne hajlandó a flottanovellát elejteni, ha Anglia kilép az antantból. Lord Haldane hadügyminiszter Berlinbe utazott, ahol kijelentette, hogy Anglia ragaszkodik az u. n. kéthatalmi standardhoz, az angol flottának tehát tíz százalékkal erősebbnek kell lennie, mint bármelyik két más hatalom tengeri haderejének együttvéve. A németek csak csekély engedményekre voltak hajlandók, viszont a gyarmati kérdésben többet követeltek, mint amennyit Anglia adhatott. Azt kívánták, hogy Németország vásárolhassa meg Angola, Anglia pedig Timor portugál gyarmatot. Nyerjen Németország elővásárlási jogot a belga Kongóra, csupán arra kötelezve magát, hogy megengedi területén a Fokföldet Kairóval összekötő angol vasút építését. Ezenkívül mondjon le Anglia Zanzibárról s ennek fejében megkapná a Bagdad-vasút utolsó szakaszának részvénytöbbségét. Ha Németországnak ezen követeléseit teljesítik, olyan középafrikai gyarmatbirodalomra tett volna szert, amely a belga Kongó megszerzésével eddigi három gyarmatát, Kamerunt, Német-Délnyugat- és Délkelet-Afrika területeit összefüggő egésszé építette volna ki. Haldane mindenesetre magával vitte a javaslatok szövegét, többek között a flottaépítés szabályozásáról szóló ajánlatát is. Mikor az angol szakkörök ez utóbbit tanulmányozták, megdöbbenve látták, hogy nemcsak három új csatahajó építéséről van szó, hanem a személyzet nagyarányú növeléséről és egyéb kiadásokról is. Memorandumot küldtek Berlinbe, melyben figyelmeztették a német kormányt, hogy e programm Anglia részéről minden német hajóval szemben két hajó építését vonná maga után, sőt az angol flottának az Északi-tengerbe való behatolását. Az angol memorandum kifogásokat emelt a gyarmati tervezet ellen is. A német külügyi hivatal azt kívánta, hogy Tirpitz mondjon le a három új csatahajó építéséről, s egyelőre ne nyujtsa be a flottajavaslatot. Ekkor azonban beleavatkozott az ügybe a császár, aki nem volt hajlandó az angol memorandum alapján tárgyalni. A német-angol tárgyalások március 29-én már a diplomáciai vonalon is megszakadtak, az angolok és németek nem tudtak megegyezni a semlegességi formulában. Az események rohamosan követik egymást, április 14-én benyujtják az új flottajavaslatot, mely éppúgy törvényerőre emelkedik, mint az angol ellenjavaslat, amely minden német hajó építése esetén két angol hajó építését határozza el. Hasztalan hangoztatta Bethmann és Németország londoni nagykövete is azt, hogy Anglia ellenszenvét egyedül a flottaépítés váltja ki, a császár nem volt hajlandó engedékenységre, míg Anglia nem teljesíti követeléseit. A német-angol megegyezés tehát végleg meghiúsult.

XII. Oroszország, Anglia és Japán törekvései Ázsiában a világháború előtt

Bethmann ezután Oroszországgal kísérelte meg a tárgyalást s 1910-ben azt javasolta, közeledjék a két ország azon az alapon, hogy Németország a monarchia „nagyratörő terveit” nem fogja a jövőben támogatni. Szaszonov, 1910 óta az orosz külügyek vezetője, hajlandó lett volna arra, hogy a bagdadi vasút további építése elé nem gördít akadályt. Nem akarta magát titkos szerződéssel kompromittálni Anglia előtt s így, bár a németek többet reméltek, a megegyezés csak ebben a kérdésben jött létre. Az angol kormány tudomást szerzett a tárgyalásokról és figyelmeztette az orosz külügyminisztert, hogy az antant egységét veszélyezteti.

E kísérlet tehát csak elszigetelt eset maradt s az igazi problémát továbbra is a gyarmati kérdés jelentette, amely Marokkó okkupálásával előtérbe került. Ekkor Olaszország lépett akcióba, elérkezettnek látva az időt arra, hogy Tuniszért Tripolisz megszállásával kárpótolja magát. A diplomáciai előkészítés már régebben megkezdődött, előbb Franciaországgal, majd Oroszországgal kötnek megállapodást. Az 1909-ben létrejött orosz-olasz titkos szerződés kimondja, hogy a Balkán-félszigeten a balkáni államok terjeszkedését a nemzeti határok elve szabja meg, s Oroszország érdekeit a tengerszorosok ügyében jóakaratúlag veszik tekintetbe. Viszont Olaszország elnyeri Oroszország beleegyezését a tripoliszi kérdés olasz irányú elintézésébe. E szerződés aláírása után néhány héttel az olasz kormány ezzel teljesen ellentétes szellemű megállapodást köt Ausztriával. Olaszország diplomáciai játékot folytat a két hatalmi csoporttal, hogy célját elérje.

Az olasz irredenta nem érvényesülhet francia és osztrák területen. A gyarmatosítás számára valóban létérdek s találóan nevezték el e törekvést a „szegény emberek imperializmusának”. E mellett azonban más szempontok is szerepelnek, a szomáli félsziget két partját a század végén ugyan sikerült okkupálni, a félsziget belsejébe, Abesszíniába azonban az olasz erő csak rövid időre volt képes behatolni s ennek a terjeszkedésnek az aduai csata vetett véget. Amikor a XX. században Észak-Afrika felé fordulnak, terjeszkedésük érdekében igénybeveszik a politika összes eszközeit. A marokkói kérdésben megegyeznek Franciaországgal, Olaszország lemond marokkói igényeiről, Franciaország viszont a szultán birtokában álló Tripolitániában ad Olaszországnak szabad kezet (1902). Olaszország ezután a gazdasági térfoglalás eszközeivel akarja megakadályozni, hogy a terület más nagyhatalom érdekkörébe kerüljön. Erre a munkára a „Banca di Roma” vállalkozott, eredetileg kisebb pénzintézet, mely korábban a vatikáni pénzügyeket bonyolította le, működését az olasz kormány nem nézte jó szemmel s ott kellemetlenkedett neki, ahol lehetett, így pl. váltóit az olasz nemzeti bank nem fogadta el. E bank azzal akarta helyzetét megerősíteni, hogy elöljárt Tripoliszban és gazdasági eszközökkel egyengette a politikai imperializmus útját. Közüzemek és hajózási vállalatok alakultak, mielőtt a kormány a pénzintézet ajánlatát elfogadná. E vállalkozások veszteségesek, mert a tripoliszi mohamedán tényezők minden eszközzel megakadályozzák az olasz vállalatok szabad fejlődését és működését. E helyzeten csak az olasz okkupáció segíthetett volna. A bank 1911-ben értesíti az olasz kormányt, hogy kénytelen lesz vállalatait a jelentkező angol vagy német tőkének átengedni, ha nincs kilátás okkupációra. Az esetben viszont, ha e területen más hatalom veti meg a lábát, kétségtelen, hogy a gazdasági vállalkozást a katonai akció fogja követni s e hadászatilag is fontos területek idegen kézre kerülnek. A kormány 1911 szeptember 29-én ultimátumot intézett a portához, melyben reformokat követelt Tripoliszban és bejelentette a katonai megszállást. Törökország a követeléseket elutasította, megindult a háború. Oroszország érvényesíteni akarta az olaszokkal kötött megegyezést és a konstantinápolyi orosz nagykövet szabad utat követelt a tengerszorosokon át hadihajói számára. Anglia ellenállása meghiúsította az orosz tervet, a kormány kénytelen volt dezavuálni a konstantinápolyi nagykövetet.

A tengerszorosok jelentősége félelmetes módon megnövekedett, Oroszország előtörése csupán Anglia ellenállásán hiusult meg és e kudarc ismét Ausztria ellen fordította Oroszország dühét. Tevékenységének színhelyét a Balkánra helyezte át, ott akart az olasz háború által gyengített Törökország helyzetének kihasználásával előnyöket kicsikarni, miután békeközvetítési ajánlatát december 19-én a nagyhatalmak Törökországgal együtt elutasították.

Tulajdonképpen a francia revánshangulat és a fokozott oroszbarátság fejlődését a második marokkó-krízis indította útjára. Németország immár másodszor állt Franciaország útjába, amikor az Marokkóban akart terjeszkedni. 1905-ben Németország megérte Delcassé bukását és Marokkó megszállásának elhalasztását, majd a második esetben a francia Kongo egy részét szerezte meg. Németország erélyes fellépése nem érte el a kívánt eredményt gyarmati téren, viszont Angliát mindjobban Franciaországhoz kapcsolta, úgy hogy a két országban népszerűvé kezdett válni a Németország elleni fegyveres együttműködés gondolata. A francia nacionalizmus, militarizmus és revánsgondolat ismét megerősödött, miután az 1900-as években a szocialista és radikális áramlatok uralma alatt már háttérbe szorult. Maga Vilmos császár és Miklós cár 1905-ben a björkői találkozás alkalmával azt hitték, hogy „az elszász-lotharingiai kérdés örökre el van temetve”. Ez a hit optikai csalódásnak mutatkozott, a revánsgondolat csakhamar újra felébredt. Amikor a német politika, eltérve Bismarck hagyományától, útjába állt Franciaország északafrikai terveinek, Franciaországban a düh, tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzését keltette fel s ott csakhamar olyan nacionalista csoport alakult ki, amely elhatározta, hogy a legközelebbi fegyveres fenyegetés esetén nem hátrál meg a német túlerő elől, hanem felveszi vele a küzdelmet. Erre a harcra diplomáciában és katonai téren felkészülni, volt programmja azoknak a politikusoknak, akiknek élén Poincaré állt.

Az első jelentős lépés ezen az úton az orosz-francia tengerészeti egyezmény megkötése. Az 1894-es orosz-francia katonai egyezményben a flották együttműködéséről nincs szó. Franciaország 1902-ben, Oroszország 1908-ban szervezte meg tengerészeti vezérkarát, 1912 februárjában azután orosz javaslatra megkezdődtek a két admiralitás párizsi tárgyalásai, melyeknek eredménye a július 16-án aláírt titkos tengerészeti egyezmény. Francia részről a németek régi ellensége, Delcassé tengerészeti miniszter, írta alá a szerződést, ugyanaz, akit a német intervenció a Marokkó-konfliktus alkalmával megbuktatott, amikor Vilmos császár azt hitte, hogy Párizsban annyira rettegnek a német fegyverektől, hogy a németellenes politikának egyszersmindenkorra vége. A konvenció kimondja, hogy a francia flotta jelentékeny része a Földközi-tengeren fogja megakadályozni, háború esetén, az osztrák-magyar és olasz flotta behatolását a Fekete-tengerre. Bizerta kikötőt orosz-francia flottabázissá kívánták kiépíteni. A két admiralitás elhatározta az állandó hírszolgálati összeköttetést. Franciaország helyzetét megkönnyítette 1912 augusztusában Anglia ígérete, mely szerint Franciaország északi és nyugati partjait háború esetén az angol flotta fogja megvédeni.

A tengeri egyezmény megkötése idején Poincaré Pétervárott tartózkodott, ahol közölte az orosz kormánnyal azt, hogy Anglia defenzív háború esetén százezer emberrel fogja Franciaországot támogatni és javasolta, hogy Oroszország építse ki nagyobb mértékben nyugati vasúthálózatát, Szaszonovnak pedig azt tanácsolta, hogy angliai útja alkalmával igyekezzék orosz-angol tengerészeti szerződést kötni. Poincaré remélte, hogy így a három állam, az antant katonai együttműködése teljessé válik, természetesen mindig csak védelmi háborúra gondolva. Szaszanovot arra kérte, hogy Grey szerezzen tudomást közléseiről.

Szaszonov szeptemberben a balmorali találkozó alkalmával azt kérdezte Greytől, nem volna-e hajlandó Anglia háború esetén a Keleti-tenger védelmére. Az angol külügyminiszter csak annyit felelt, hogy Anglia természetesen támogatná szövetségeseit és igyekezne nyilt ütközetre kényszeríteni a német flottát, amennyiben pedig ez nem sikerülne, zár alá venné az északi tengerpartot. A Keleti-tengerre azonban nem küldhet angol flottát, minthogy Németország Dániába nyomulva, esetleg elzárhatná a visszavonulás útját. Grey ezúttal azt is közölte, hogy Anglia Németország támadása esetén szárazföldön is segítené Franciaországot.