ÖTÖDIK FEJEZET: A BALKÁNI HÁBORÚ

A balkáni államok már szeptember végén Törökország ellen készülődtek. A bolgárok Macedóniába akartak bevonulni, ahol az ifjú-török uralom kegyetlenül elnyomta a bolgár lakosságot. A szerbek viszont nem nézhették tétlenül Bulgária fellépését. Oroszországnak nagynehezen sikerült szövetséget létrehozni a két balkánállam között, mely szerint Szerbia nem követelhet az Ochrida-tótól délre macedón területet, Macedónia keleti részét Bulgária nyeri el, Monasztir sorsáról a cár fog dönteni. A két állam kötelezi magát a közös katonai akcióra, éppúgy Törökország ellen, mint minden más nagyhatalom ellen, amely balkáni területet akarna megszállni. Ez utóbbi Ausztria-Magyarország, melyről különben a macedón vita közben Milanovics szerb külügyminiszter azt mondta, mennyivel egyszerűbb megoldás volna, Törökországgal egyidejűleg Ausztriát is felosztani, Szerbia elnyerné Boszniát, Bulgária Macedóniát, Románia pedig Erdélyt. A balkáni tömörüléshez májusban Görögország, augusztusban Montenegró is csatlakozott. A pánszláv és militarista orosz körök támogatták Szerbia törekvéseit, sőt Hartvig belgrádi orosz követnek nagyobb szerepe volt a Balkán-háború kitörésében, mint Szaszonov azt jónak látta. Őt az angolok, sőt franciák is mérsékletre intették. Szaszonov e mellett tudta, hogy a nagy orosz katonai reform még távol áll a befejezéstől, épp ezért mindenáron vissza akarta tartani kis szövetségeseit a túlzott akcióktól s amikor újabb macedóniai török vérengzések híre érkezett, ő maga iparkodott megnyerni a nagyhatalmakat a közös eljárás érdekében, reformokat követelve Törökországtól. A nagyhatalmak október 7-én megegyeztek abban, hogy Oroszország és a Monarchia figyelmezteti a Balkán-államokat, amennyiben a békét megzavarnák, nem számíthatnak területi nyereségre. A figyelmeztetés október 8-án hangzott el, de már késő volt, a Balkán függetlenítette magát Európa ellenőrzésétől, Montenegró október 8-i hadüzenetét tíz nap mulva követte a többi Balkán állam, azzal az ürüggyel, hogy Törökország nem tett eleget reformköveteléseiknek.

Az olasz-török háború befejeződik és megkezdődik a balkáni háború. Törökország október 16-án sietve megegyezik Lausanneban Itáliával, elismeri Tripolisz autonómiáját, az olasz megszállást és visszavonja csapatait, Olaszország viszont kiüríti a török szigeteket és biztosítja a mohamedán vallásgyakorlat szabadságát.

Európa nem számított a balkáni szövetségesek gyors sikereire. A bolgárok október végén Kirkilissze, a szerbek pedig Kumanovo mellett döntő győzelmet arattak. November elején a görög csapatok is bevonultak Szalonikibe. E győzelmek hatása alatt jelentette ki Asquith angol miniszterelnök, hogy a nagyhatalmak el fogják ismerni e vérrel szerzett területek bekebelezését. A bonyodalom azonban az Adria és Bécs felől fenyegetett. A szerbek megszállták Dubrow albán kikötőt, mire Ausztria-Magyarország olasz támogatásra támaszkodva kijelentette, hogy nem tűri Szerbia térfoglalását az Adria partján. Oroszország tiltakozása feltartóztatta a Konstantinápoly felé törekvő bolgárokat, bár a csataldzsai vonalon maga a török hadsereg is visszaverte a támadást.

Conrad állandóan javasolta Szerbia megtámadását, Ferenc József és Aerenthal azonban ellenállt, annál is inkább, mert Berlin és London mindent elkövetett, hogy a Monarchia követeléseinek teljesítésével biztosítsa a békét. A Monarchia csapatai már a szerb határon gyülekeztek, a német kormány azonban mérséklőleg hatott Bécsben. Franciaországban Caillaux radikális pacifista kormánya helyén már a Poincaré-kormány vezette az ügyeket. Párizs most Londonnal igyekezett megegyezni s 1912 november 22-én és 23-án kelt Grey és Paul Cambon londoni francia követ között az a nevezetes levélváltás, melyben a két kormány kijelenti, hogy ha a béke veszélyben forogna, azonnal érintkezésbe lép egymással, a közös akció ügyében. Oroszország azonban katonailag még nem készült el a háborúra s ezért a béke érdekében vetette latba befolyását. Maga Vilmos császár is mindent megtett, hogy a Monarchia és Szerbia között fennálló feszültséget enyhítse. December 16-án az angolok meghívták Londonba a nagyhatalmak és a háborúban résztvett kormányok képviselőit, hogy a békét előkészítsék.

A londoni konferencia első és legfontosabb problémája az albánkérdés volt. E török tartomány lakosai nagyrészt mohamedánok s e terület választotta el Szerbia új szerzeményeit az Adriai-tengertől. Amikor a szerb csapatok Észak-Albániába nyomultak, Izmail Kemal albán törzsfőnök társait Tiranába hívta össze, ahol november 28-án olasz és osztrák-magyar jóváhagyás mellett kikiáltották Albánia függetlenségét. A londoni konferencia tehát helyt adott az albán függetlenségre irányuló kívánságnak és hozzáfogott Albánia határainak megállapításához. Közben Törökország okozott újabb bonyodalmat januárban, amikor nem volt hajlandó Drinápoly erődjét átadni a bolgároknak. A háború kiújult s a harc csak áprilisban ért véget, a Drinápoly elfoglalását követő újabb fegyverszünettel. Ekkor Nikita montenegrói királyt kellett Szkutari kiürítésére kényszeríteni. Amikor a szerbek látták, hogy nyugaton bezárul előttük a terjeszkedés lehetősége, nagyobb területre tartottak igényt keleten, Macedóniában. A béke ismét felborult, a bolgárok június 29-én váratlanul szövetségesükre támadtak és hiába tagadta meg a szófiai kormány e katonai akciót, a második balkáni háború kitörését már nem lehetett megakadályozni. E kegyetlen háború rövid néhány hét alatt ötvenezer ember halálát okozta s az egyesült szerb és görög seregeknek sikerült győzelmet aratniok a bolgárok felett. Enver bey, aki január végén magához ragadta a hatalmat Konstantinápolyban, elűzte a gyenge török kormányt s felhasználta a bolgárok szorongatott helyzetét, megszállta Drinápolyt. A semleges románok erre hátbatámadták Bulgáriát. A bolgárok négy oldalról szorongatva, kénytelenek voltak augusztus 10-én Bukarestben aláírni a megalázó békét, melyben Románia javára Dél-Dobrudzsáról és Szilisztria erődjéről, Szerbia javára Monasztirról, Görögország javára pedig Szaloniki és Kavalla kikötőjéről lemondtak.

A balkáni hatalmak tehát a londoni konferenciától függetlenül egyeztek meg egymással, egyedül az albán kérdésben engedtek a nagyhatalmak, elsősorban Oroszország nyomásának. Berchtold ugyan azt sem akarta tűrni, hogy Szerbia Monasztirt elnyerje, amikor azonban Bethmann-Hollweg arról értesült, hogy Berchtold a bolgárok oldalán be akar avatkozni a második balkán-háborúba, hosszú levélben kérte, hogy elégedjék meg az albán kérdésben elért eredménnyel. – Szerbiát Macedóniából – írja Bethmann-Hollweg – diplomáciai akcióval úgy sem lehet kiűzni, a katonai akció pedig a háborút jelentené, ezért azt kívánja, hogy minden ilyen akció előtt tanácskozzék Bécs Berlinnel. – E június 6-án kelt erélyes hangú levél tartotta vissza Berchtoldot és Conradot a szerbellenes akciótól. Amikor a szerbek 1913 őszén sem mutattak hajlandóságot Észak-Albánia teljes kiürítésére, a Monarchia bizonyos katonai intézkedéseket foganatosított. Az október 13-i bécsi minisztertanácson heves vita folyt a döntő tényezők között. Conrad szerint elérkezett az utolsó alkalom Szerbia annektálására, akár tárgyalások útján, akár ultimátum és háború révén. Tisza szerint, miután Belgrád nem teljesíti a londoni konferencia határozatait, a Monarchiának önállóan kell érdekei védelmében fellépnie, de az esetleges ultimátum, vagy katonai fellépés célja semmiesetre sem lehet új szláv területek annektálása, hanem egyedül Albánia függetlenségének biztosítása. Berchtold a két álláspont között tétovázott s így csak a hadsereg fejlesztésében tudtak megegyezni. Másnap kelt Berchtold „barátságos kérése” Szerbiához, Albánia kiürítése tárgyában. Amikor erre Pasics kitérő választ adott, Berchtold október 18-án, Berlin jóváhagyásával, ultimátumot intézett a szerb kormányhoz, azzal a követeléssel, hogy Szerbia vonja vissza egy hét alatt csapatait. A hatalmak figyelmeztették Szerbiát a helyzet komolyságára, Pasics tehát engedett. Hogy azonban e kérdést nem tartotta lezártnak, arra vall Politisz előtt tett kijelentése: „megnyertük az első játszmát Törökország ellen, készüljünk tehát a második játszmára a Monarchia ellen”. Oroszország ezúttal ugyanolyan hangon intette türelemre Szerbiát, mint 1908-ban. Májusban azt írja Szaszonov Hartwignak, nyugtassa meg a szerbeket, az ő ígéretföldjük nem a déli terület, hanem a Monarchia.

A balkáni háború természetesen megbontotta a Balkán egyensúlyát, amikor majdnem az egész európai Törökországot Oroszország szövetségesei között osztotta fel. Szinte csodával határos, hogy az európai háború kitörését meg lehetett akadályozni és a Monarchia az érdekeit súlyosan érintő változásokat tudomásul vette. Ez Ferenc József és Ferenc Ferdinánd békeóhaján és Berlin mérséklő befolyásán mult. Előre látható volt azonban, hogy egy ismételt konfliktus alkalmával Ausztria-Magyarország nem fogja többé eltűrni Szerbia további gyarapodását.

Oroszország viszont ismételten tapasztalhatta, hogy célját a tengerszorosok kérdésében nem érheti el addig, amíg általános európai háború ki nem tör. Hiszen Anglia éppen most hiúsította meg az oroszok örményországi terveit. Oroszország számára nem maradt más lehetőség, mint a fegyverkezés fokozásával készülni a nagy összecsapásra, amely majd egyszerre hozza meg Franciaországnak Elszász-Lotharingiát, Szerbiának Boszniát és Oroszországnak a tengerszorosokat. A Balkánon tehát csak úgy alakulhatott ki béke, hogy úgyszólván az összes érdekeltek megegyeztek a határok ideiglenes voltában. A világháborút bizonyos szempontból joggal nevezik a harmadik balkáni háborúnak.

A keleti kérdés fejlődése arra mutat, hogy a Török birodalom hanyatlása az orosz-osztrák-magyar ellentétet egyre jobban kiélezte. Különösen amióta Izwolszki és Aehrenthal 1908-ban megegyezett Bosznia annexiójában és Oroszország igényeinek jogosultságában a Dardanellákat illetőleg, éleződött ki ismét az ellentét. Oroszország nem nyerte el a tengerszorosok feletti hatalmat, haragja a Monarchia ellen fordult, hiszen a szövetséges Anglia ellen nem irányulhatott. Amikor 1912-ben Szerbia megnövekedését előmozdította, visszaadta a kölcsönt a Monarchiának. Látható volt, hogy a következő összecsapás már nem fog ilyen símán lefolyni.

A balkáni háború másik sorsdöntő következménye Oroszország és Franciaország viszonyának elmélyülése. Az együttműködés fejlődését előmozdította az, hogy a francia kormány élén 1912 január 12 óta Raymond Poincaré állt. A lotharingiai származású politikus szívében olthatatlan lánggal élt az elvesztett tartományok visszaszerzésének vágya. Az átlagon felüli tehetséggel rendelkező államférfiú, logikus gondolkodó, józan szemmel figyelte a realitásokat, hatalmas akaraterejét azonban mégis mélyről fakadó, szinte misztikus nacionalista ösztön irányította.

Az orosz-francia barátságot a balkáni háború kitörése még jobban elmélyítette. A kis államok gyors katonai sikerét látva, Poincaré felfogása éppúgy, mint a francia közvéleményé, megváltozott s a francia kormány, mely Oroszország balkáni törekvéseivel addig közömbösnek mutatkozott, sőt mérsékelni igyekezett szövetségesét, ezután rokonszenves érdeklődéssel figyelte a balkáni eseményeket.

Franciaország mind nagyobb súlyt helyez az orosz együttműködésre és a tengerszorosok, valamint a Balkán kérdésében szakít eddigi óvatos politikájával. 1913 februárjában visszahívták George Louis pétervári francia követet, ki nem helyeselte Oroszországnak a tengerszorosokra és a Balkánra irányuló törekvéseit, mérsékelni kívánta az orosz kormány magatartását, hogy a háborús összeütközést ilymódon megakadályozza. 1913 januárjában Poincarét választották köztársasági elnökké, aki sietett Izwolszkit megnyugtatni, hogy a francia külpolitikára ezentúl is döntő befolyást fog gyakorolni, amit a nagykövet visszahívásával is bizonyított. Franciaország új képviselője a cári udvarnál éppen a reváns legkitartóbb híve, Delcassé lett. Az ő feladata volt a nyugatoroszországi vasútépítés sürgetése és az ehhez szükséges tőke megszerzése. E célra Oroszország 1913 decemberében 500 millió frank kölcsönt kapott.

A készülődések e végzetes esztendeje különös incidenssel, az ú. n. Liman von Sanders-üggyel végződött. Az ifjútörök kormány a vereség után a tengeri haderő újjászervezésére Angliát kérte fel, a brit kormány egyik tengernagyát küldte ki e célból. A szárazföldi hadsereg átszervezésére a németeket kérték fel. 1913 novemberében 42 katonatisztből álló katonai misszió utazott Konstantinápolyba, élén Liman von Sanders tábornokkal. Vilmos császár már májusban Berlinben közölte a cárral és György angol királlyal Törökország kérését. A cár helyeselte ezt az intézkedést, hiszen féltette Konstantinápolyt a bolgár megszállástól. Szaszonov csak novemberben értesült Giers konstantinápolyi orosz követtől a német katonai misszió küldetéséről. A porta Limant a konstantinápolyi török hadtest parancsnokságával kívánta megbízni, ami Szaszonovot megdöbbentette. Azonnal a szövetségesekhez fordult azzal a javaslattal, hogy követeljenek kompenzációkat. Paul Cambon londoni francia nagykövet támogatta az orosz követelést, minthogy szerinte ezzel az intézkedéssel a konstantinápolyi diplomáciai kar német védelem alá és a tengerszorosok kulcsa tényleg német birtokba jutna. Grey erre jegyzéket intézett a török kormányhoz, a legerélyesebb tiltakozást az orosz követ nyujtotta át a nagyvezérnek. December 13-án a három követ szóbeli felvilágosítást kért. A török kormány azt válaszolta, hogy ez Törökország belügye. Már majdnem orosz hadihajó kiküldésére került a sor. A német kormány úgy oldotta meg a kérdést, hogy a tábornokot porosz Generalleutnant-tá nevezte ki, ezzel Sanders török hadseregben viselt rangja is emelkedett s a konstantinápolyi hadtestparancsnokságról le kellett mondania. Sanders a török hadsereg főfelügyelője és a katonai akadémia vezetője maradt s a konfliktus megoldódott. Poincaré szerint azonban Oroszország elérkezett türelme végére s a legközelebbi konfliktus háborúra vezet. Ez a kijelentés valónak is bizonyult.