NEGYEDIK FEJEZET: A HÁBORÚ KATONAI ESEMÉNYEI, A GAZDASÁGI ÉS PROPAGANDA-SZTRATÉGIA HATÁSA

Ha a gazdasági háború vigasztalan körülményeiről tekintetünket a fronton lezajló hadieseményekre fordítjuk, követve a háború katonai fejleményeit, e szemlélet szinte tragikus képet nyujt. A központi hatalmak részén az emberi hősiesség, a katonai kitartás, hivatott vezérek képessége és erőfeszítése küzd egyszer a döntés érdekében, máskor azért, hogy a végzetet feltartóztassa, a másik oldalon az ellenfél ugyanakkor felvonultatja a gazdasági erők és a propagandaháború minden eszközét is.

1915-ben a tényleges vezetést a nyugati hadszintéren Falkenhayn veszi át, a nagy német vezérek sorában talán az egyetlen korlátolt képzelő erejű, vagy jobban mondva, túlóvatos férfiú. A sokszor kicsinyességig menő és vészthozó óvatosság a következő események során ismételten megbénítja a nagy elgondolásokat végrehajtani kívánó hadvezérek, Hindenburg, Conrad, vagy Mackensen akcióit. A döntő sikerekből így csak időleges, részleges sikerek lesznek.

Keleten 1915 május 2-án, eddig példátlan nagyszabású pergőtűz után sikerült a gorlicei áttörés, amikor Mackensen két serege megrohanta Dimitrijev Radko állásait. De az oroszok szívósan védekeztek, Miklós nagyherceg fővezér hallani sem akart a visszavonulásról. Az orosz védekezés és ellentámadások nem segítettek, Mackensen megállás nélkül nyomult előre, megingott a kárpáti orosz harcvonal, május 9-én Böhm-Ermolli is megindult észak felé, Dimitrijev Radko és Bruszilov a San-folyó mögé vonult vissza. Az offenziva során az egész keleti arcvonal megmozdult és véres küzdelmek között folyt az előnyomulás június elejéig. Ekkor azonban az antant gyors tehermentesítő támadást intézett a nyugati fronton és Olaszország hadat üzent. Mindez a központi hatalmak erejének egy részét igénybevette és elvonta a nagy erejű akciótól. Olaszország 1915 április 20-án szerződésben kötelezte magát a nyugati hatalmakkal szemben, hogy egy hónap alatt beavatkozik. Május 23-án hadat is üzent, mielőtt még elérte volna teljes harcikészültségét. Olaszországgal szemben 220.000 főnyi osztrák-magyar haderő állt Tirolban, Karintiában és az Isonzó mentén. Minthogy az olasz seregek nem támadtak rögtön s csupán határmenti csatározások folytak egy hónapon át, Conrad tovább akarta folytatni keleten az előnyomulást. Az első cél Lemberg visszafoglalása volt, ami politikailag nagy jelentőségű volt Románia beavatkozása szempontjából, katonailag pedig a front megrövidítésével jelentett előnyt. Az áttörést Mackensenre bízták, aki három sereggel indult támadásra, Lembergtől északra, Ravaruszka irányába. Ugyanakkor Böhm-Ermolli nagyrészt magyar csapatokból álló seregének Grodeken át kellett Lemberg felé támadnia. A támadás június 13-án kezdődött és rendkívül nehéz küzdelem után sikerrel járt. A németek áttörték a frontot és elérték Ravaruszkát, Böhm-Ermolli pedig június 22-én visszafoglalta a megerősített Lemberget. Az eredmény: Románia meggondolta a beavatkozást. Szerbia nem támogathatta támadással az olaszokat, Bulgária a központi hatalmakhoz csatlakozott s az ugyanezen oldalon beavatkozott török haderők helyzete is kedvezőbb lett. Conrad 1914. évi keleti haditerve megvalósíthatóvá vált, sokkal kedvezőbb helyzetben, mint a háború elején. Kettős támadás Lemberg felől, Lublinon keresztül, észak felé, Kelet-Poroszországban pedig a Narev-folyón át, dél felé. Ebből a kettős támadásból még egy nagyobbszabású hadművelet bontakozhatott volna ki, ha az orosz haderőnek mintegy felét sikerül beszorítani a Narev, Visztula, Bug és Lemberg között képződött, aránylag szűk egérfogóba. Ha Mackensen tehát Lemberg felől észak irányában, Hindenburg pedig a Njemen felől, Vilna irányában délkelet felé előretör, akkor olyan csapást sikerül az orosz haderő zömére mérni, amely talán kikapcsolja ezt a hatalmas ellenfelet. A nagy lehetőség azonban nem valósult meg, Falkenhayn ugyanis, tekintettel az általános hadihelyzetre, nem merte magát egy ilyen nagyszabású, hosszabb ideig tartó merész hadműveletre elszánni. Magatartásához hozzájárult az is, hogy nem bízott az orosz haderők megsemmisítésében.

Falkenhayn most már végrehajthatta Szerbia meghódítására irányuló tervét. A központi hatalmak szeptember 6-án katonai egyezményt kötöttek Bulgáriával, Szerbia megtámadására. A támadó erők október 11-ig befejezték az átkelés nagy munkáját, hogy a támadás észak, kelet és nyugat felől megindulhasson. Október 14-én megindultak a bolgárok is. Az előnyomulás eleinte meglehetősen lassan folyt, Mackensen október végén ért Kragujevácz elé, ahol döntő ütközetet akart kierőszakolni, a szerbek azonban nagy veszteségek árán megmenekültek a bekerítéstől és tovább hátráltak. A bolgár sereg ezalatt a Morava-völgyén szorította vissza a szerbeket s a Drina mentén álló népfelkelők Kövess jobbszárnyához érkeztek. Conrad és Falkenhayn megegyezése szerint a hadjáratot folytatni kellett volna a Szalonikiban partra szállt antanthaderő ellen, Falkenhayn azonban ismét megelégedett a féleredménnyel; miután a feladat első részét Mackensen hiánytalanul megoldotta, a Törökországgal való kapcsolat létrejött, Falkenhayn Mackensent Conrad tudta nélkül a hadjárat befejezésére utasította. Conrad a Rigómező felé törekvő szerb haderőkre halálos csapást kívánt mérni, majd Szaloniki ellen akart fordulni, hogy így a balkáni hadszinteret teljesen kikapcsolja a hadműveletekből. Falkenhayn azonban heves vita után, céltalannak látva a további hadműveleteket, lassan visszavonta a német erőket. Putnik, a szerb vezér, november 11-éig várta Sarrail segítségét, amikor látta, hogy Szaloniki felől nem érkezik támogatás, heves küzdelmek után a Rigómezőn gyüjtötte össze seregeit, majd amikor déli irányban nem tudott áttörni a bolgár erőkön, csapatait hihetetlen nehézségek között, Montenegro és Albánia havas hegyein át, az Adria partjára vezette. 400.000 emberből 150.000 maradt, 600 ágyúból 80. Ez a sereg kelt aztán hajókon át Korfu-szigetére. A bolgárok tovább folytatták az előnyomulást, december elején megtámadták Sarrail megerősített seregét, több napi küzdelem után legyőzték és az antanterők görög területre menekültek. Falkenhayn ekkor megállította a bolgár előnyomulást s Szaloniki az antant kezén maradt. Ismét egyszer döntő módon érvényesült Falkenhayn kishitűsége és rövidlátása, amikor nem értékelte Szaloniki jelentőségét. A Szalonikiben álló antantsereg volt Románia későbbi beavatkozásának egyik főtényezője s a központi hatalmak 1918 évi végleges összeomlásánál döntő szerepet játszott.

Cadorna, az olasz fővezér nem használta ki a kedvező helyzetet, nem rohanta meg rögtön az Isonzo-vonalat, hanem június 23-án, egy hónappal a hadüzenet után, kezdte meg a támadást, a cél Trieszt el foglalása volt. Az első Isonzo csatában az olaszok semmi eredményt sem értek el. A második Isonzo csata július 18-tól augusztus 10-ig tartott, a Doberdón a leghevesebb küzdelem tombolt, a veszteségek rendkívül nagyok voltak, a magyar csapatok kemény ellenállása azonban eredménytelenné tette ezt a támadást is. Hosszabb szünet után, október 15-én kezdődött meg a rendkívül véres harmadik Isonzo csata, amely november 3-ig tartott. A Monarchia csapatainak vesztesége az Isonzo mellett, a három ütközetben immár elérte a 30.000, az olaszoké pedig a 120.000 embert. Az eredmény most is jelentéktelen maradt. A negyedik Isonzo csata november 9-től, december 4-ig tartott, a védők vesztesége ismét 25.000, a támadóké 35.000 ember volt.

Az 1916-os következő hadiév teendőit illetőleg a vélemények Conrad és Falkenhayn között ismét eltértek, az orosz hadszintér azonban nem nyujtott lehetőséget a döntésre, hiszen az arcvonalnak itt már nem voltak megkerülhető szárnyai. Conrad a döntést az olasz hadszintéren akarta elérni, a szokásos áttörés útján, Falkenhayn viszont nyugaton, azonban nem áttöréssel, hanem az antant tartalékainak Verdunnél való felőrlésével.

Falkenhayn február 21-én reggel 1400 ágyú tüzével indította meg a nagy támadást, amely végzetes következményekkel járt a németekre. A támadás ugyanis összeomlott. Falkenhayn nem érte el célját, hónapok teltek el s a borzalmas harc a támadókat is felőrölte.

Conrad déltiroli offenzivája 1916 május közepén indult meg bizonyos túlerővel, Déltirolban, Dankl arcvonalán. A támadás kezdetben eredménnyel járt, amikor azonban a tartalékok kifogytak, Asiago és Arsieronál meg kellett állni. Az a tény, hogy Conrad a németektől nem kapott segítséget, megakadályozta a nagy eredményt, közben az oroszok Lucknál áttörték a frontot s az offenziva folytatására többé nem lehetett gondolni. Az antant eredetileg egységes nagy nyári ellentámadást tervezett, a keleti offenziva azonban hamarabb kezdődött, hogy Cadornát tehermentesítse. Bruszilov hadserege június 4-én indította meg a támadást 512.000 emberrel a Monarchia 440.000 védőjével szemben. Ha a védőcsapatok csupán gyengén szállják meg az első vonalat és az erők jelentékeny része hátul, tartalékban várja, hogy a veszélyeztetett ponton a kellő időben közbeléphessen, akkor a támadást ki lehetett volna védeni. Így azonban a legjobb csapatok hasztalanul véreztek el, vagy fogságba kerültek. Bruszilov jobbszárnya Kaledin vezetésével rohanta meg József Ferdinánd főherceg Olykánál álló, déli szárnyát. Az áttörés sikerült, a 82. székely ezred állományának 90%-a megsemmisült. A Bruszilov-offenzíva eredménye nagyobb volt, mint azt az antant remélhette. Conradnak be kellett szüntetnie déltiroli offenzíváját, Falkenhaynnak csapatokat kellett elvonnia nyugatról a nagy antant-támadás küszöbén, végül pedig beavatkozásra bírta ez e siker a románokat akkor, amikor a központi hatalmak nem állíthattak megfelelő erőt Romániával szemben.

Az antant-offenziva a Somme-partjain június 24-én indult meg, Below seregével szemben, ahol 45 kilométer széles arcvonalon több, mint egymillió antant-katona és 4000 ágyú készült az áttörésre. Verdun ostromát be kellett szüntetni, a németek mégis szerencsésebben védekeztek, mint a Monarchia csapatai keleten, a nagy támadást sikerült kivédeni. A tulajdonképpeni igazi „anyagcsata” itt kezdődött, a tűzérség hihetetlen tömegét használta fel az anyagnak.

A helyzet 1916 derekán minden téren a központi hatalmak hátrányára tolódott el. Falkenhaynt a sorozatos balsikerek következtében felmentették a nyugati vezetéstől, helyébe Hindenburg lépett, Ludendorffal. Románia augusztus 27-én hadat üzent és megindult Erdély felé. De a románok túlerejüket és előnyös helyzetüket nem tudták megfelelően kihasználni. 240.000 harcosból álló három román hadsereggel szemben kezdetben nem állt több a 600 km hosszú erdélyi határon, mint 30.000 puskás, de ez sem volt mind elsőrendű harcos. A központi hatalmak katonai vezetésében megnyilvánuló új szellem azonban hamarosan éreztette hatását. A Monarchia és a német hadvezetőség fokozatosan állította fel a románokkal szemben seregeit, Arz, Falkenhayn és Mackensen vezetése alatt. Szeptember elején sikerült megállítani az orosz támadásokat, és megindult Mackensen ellentámadása az Alduna felől. Mackensen egy bolgár sereg élén Dobrudzsába nyomult, Falkenhayn a szeptember 26-tól 28-ig vívott nagyszebeni ütközetben legyőzte az első, majd október 7-én a brassói csatában a második román sereget. Bruszilov szeptember 30-án újabb tehermentesítő támadást intézet a Monarchia frontja ellen, a küzdelem több mint egy hónapig tartott, az orosz erőt felőrölte és nem tudta elhárítani a románok katasztrófáját. Sarrail serege Szaloniki körül immár közel 400.000 főre erősödött meg s a francia fővezér ugyancsak tehermentesítő támadást intézett a bolgárok ellen, azonban eredménytelenül. A központi hatalmak seregei az ősz folyamán teljesen megtisztították Erdélyt a románoktól s előnyösnek látszott, ha Romániát végleg elintézik. Katonailag az arcvonal megrövidítése, gazdaságilag pedig Románia természeti kincsei jelentettek sokat. A támadást Falkenhaynnak kellett kezdenie s a hadműveletet Arz serege fedezte. November 11-én indult meg az offenziva s december 6-án a támadók elfoglalták Bukarestet. Mackensen hadai megszállták Dobrudzsát és a Havasalföldet.

Bruszilov támadása lehetővé tette Cadornának, hogy az Isonzo mentén kedvező körülmények között, támadólag lépjen fel. Augusztus 5-én kezdődött meg a rendkívül véres 6. Isonzo-csata, melyben Görz és a Doberdo elesett. Ezt követőleg az olasz erő az ősz folyamán még háromszor támadott s a támadások között az október 31-én megindult 9. Isonzo-csata volt a legvéresebb. A nagy vérveszteségen kívül azonban különösebb eredményt az olaszoknak nem sikerült elérniök.

A verduni kudarc után a német hadvezetőség a legkíméletlenebb harc mellett döntött. Ez valóságos katonai diktatúrát jelentett Hindenburg és Ludendorff vezetése alatt. Minden erőt a harc szolgálatába állítottak. Az offenzív megoldás a Hindenburg-féle javaslatban szereplő korlátlan tengeralattjáróharc. E szerint a hadvezetőség arra számított, hogy a tengeralattjárók segítségével sikerül Angliát teljesen körülzárni, tehát 130 tengeralattjáróval megbénítani a tengeri kereskedelmi forgalmat. A tengeralattjáróharc tulajdonképpen már 1915 februárjában megindult, négy hónap multán azonban abbamaradt az Egyesült Államok tiltakozása miatt. 1916 január végén ismét 68 tengeralattjáró kezdte meg a blokádot, mely két hónap mulva ugyancsak megszűnt. Amikor Hindenburg vette át a legfőbb vezetést, érvényre jutott a korlátlan katonai vezetés, a nagyarányú tervek a német gazdasági életet gazdasági védekezésre és az anyagcsata lehetővé tételére rendezték be s az antant gazdasági sztratégiája ellen a kíméletlen tengeralattjáróharc az ellenfél megbénítására alkalmas eszköznek látszott. Miután a központi hatalmak decemberi békeajánlatát az antant visszautasította, 1917 február 1-én megindult a korlátlan tengeralattjáróharc. Ennek egyik következménye az április 6-án bekövetkezett amerikai hadüzenet, mellyel a német vezető körök számoltak, de azt hitték, hogy Angliát térdrekényszeríthetik, mielőtt az Egyesült Államok beavatkozásának hatása a gyakorlatban érvényesülne. A búvárhajók 1917 nyarán igen kellemetlen helyzetet teremtettek Angliában, a várt döntő eredményt azonban nem érték el. A fokozott mérvű hajóépítés pótolta a német pusztításokat és nyilvánvaló lett, hogy a tengeralattjáróharc nem felelt meg a hozzáfűzött várakozásoknak, ugyanakkor, amikor előrelátható volt, hogy az amerikai csapatok hamarosan félelmetes tömegekben özönlenek a nyugati hadszintérre.

A fejlődés tehát arra a pontra érkezett, amikor az antant nem katonai jellegű, de katonai vonatkozásokat is teremtő akcióinak körvonalai félelmes komorsággal bontakoztak ki. A gazdasági háború hatása a belső fronton kezdett megnyilvánulni. Ennél talán még jelentősebb lesz a másik, nem katonai jellegű akció eredménye, azé a tevékenységé, melyet általában propagandaháborúnak neveztek. Ennek éppolyan következményei mutatkoztak, mint a gazdasági háborúnak. A gazdasági háború egyik részében az anyagcsatával kapcsolatos, a részleges akciót támogatja. Eleinte a propagandaháború is kisebb, elszigetelt jelenségekkel foglalkozik, amikor sajtóban, képben és írásban terjeszti híreit a német kegyetlenkedésekről. Idetartozik az amerikai közvélemény befolyásolása a tengeralattjáróharc korábbi stádiumában elsüllyesztett hajók eseteiben. Ezzel kapcsolatos Belgium is, mint az antantpropaganda tárgya. A diplomáciai történet utóbb kétségen kívül felderítette, hogy az angol beavatkozás oka nem Belgium semlegességének megsértése volt, az előzmények jóval korábbi időre nyúltak vissza.

A propagandaháború később azáltal vált úgy a háború eldöntése, mint a béke szempontjából félelmessé, hogy céltudatos és hatalmas rendszerré fejlődött. A toll éppolyan veszélyes fegyvernek bizonyult itt, mint a leghatásosabb nehéz üteg. Ez az elképzelés a hadicélok összefüggő rendszerét építette ki a köztudatban, elterjesztette a hiedelmet, hogy az antant a kis nemzetek felszabadításáért harcol, céljai emberségesek és küzdelme a militarizmus túltengése ellen irányul. Itt szerepel a népek önrendelkezési jogának csábító fogalmazása, amely világméretekben kelti fel a demokratikus közvélemény gyűlöletét a központi hatalmak ellen. Ugyanez a rendszeres propaganda hatott a front mögött a különböző nemzetiségi csoportok emigrált tagjainak tevékenységében, illetve baloldali pártok antimilitarizmusát táplálva.

A gazdasági háborúval szemben a központi hatalmak bizonyos ellenrendszabályokat alkalmaztak, amikor kiépítették az anyagharc lehetővétételére harcos gazdasági rendszerüket, sőt – bár szerencsétlen módon – ellentámadásba is mentek. A propagandaháborúval szemben azonban védtelenül álltak. A német hadvezetőség kezdettől végig a megfoghatatlan szellemi erőkkel való tudatos szembehelyezkedéssel tüntet.

Amikor a küzdelem egyik részében már mesteri módon folyik, nagy sztratégiává alakul, a békecélok kitűzése, semleges államok beavatkozása, lázadó népek magatartása, mindmegannyi döntő sakkhúzás, ugyanakkor csupa bizonytalanság a központi hatalmak lengyel terveiben s méginkább a békekísérletek körül. Mikor már nyilvánvaló, hogy a háborút lehetetlen megnyerni, az uralkodásban Ferenc Józsefet követő Károly király mindent elkövet a béke érdekében. A német hadvezetőség azonban még mindig fantasztikus célkitűzésekben bízik.

Az utolsó két háborús esztendő eseményeinek kialakulásában több tényező hatása érvényesül. Az egyik a központi hatalmak fokozatos gyengülése a gazdasági háborúban, a másik a propagandahadjárat végzetes hatása, a harmadik az előzményekből következő kétségbeesett kísérlet az utolsó nagy katonai döntésre.