A magyarok eredete és őshazája.

Történeti kor és őstörténet. Az emberiség eredete. Az európai és ázsiai emberfajok. Indóeurópaiak, uraliak, altájiak. A magyar nyelv eredete. A finnugorsághoz tartozó előmagyarok hazája és műveltsége. Altáji kultúrhatás nyomai, ogur-török sajátságok a magyar nyelvben. Az altáji nép ősi műveltsége és az ázsiai hún birodalom. A nyugat-szibériai ogurok. Az előmagyarok és ogurok keveredése. A magyar nyelv és kultúra kialakulása. Az onogur nép.

Urunk születésének 896-ik esztendejében, a pannóniai avar hatalom bukásának századik évfordulóján ismeretlen keleti nép megjelenése ejtette rémületbe Európának a hún és avar idők feltámadásától rettegő keresztény lakosságát.

Arab utazók a IX. század derekán kezdik a magyar népet emlegetni. 862-ben Európa nyugatán is hírét vették a Frankbirodalom keleti határvidékéig kalandozó „ismeretlen ungar ellenség” pusztításainak. Három évtizeddel később a frank király és a bizánci császár szövetségében támadják a morvákat, bolgárokat s a szerencsétlen kimenetelű bolgár és besenyő háborúk után a Kárpátokon átkelve, 895 őszén már birtokukba veszik Attila hún király és az avar kagánok örökét. A Tisza-Duna vidékéről évről-évre nyugat és dél felé száguldó félelmes lovascsapatok hamarosan rettenetes hírt szereznek népük „korábban nem is hallott” nevének s a jámbor krónikások Európa-szerte a gyűlölet tintájába mártott tollal jegyzik fel háborúban viselt dolgait.

Ezidő óta szakadatlan láncolatban ismerjük a magyar nemzet történeti életének eseményeit s a közkeletű felfogás szerint ezekkel a IX. századi feljegyzésekkel kezdődik a magyar nép és nemzet történeti kora.

A korábbi idők eseményeit valóban sűrű homály fedi. A mult kutatója mégsem elégedhetik meg az esetlegesen fennmaradt írott forrásokból ismert eseményeknek, a teljes etnikai és politikai egységbe forrott nemzet történetének vizsgálatával. Foglalkoznia kell az eredet kérdésével, az etnikum, a társadalmi és politikai szervezet kialakulásának bonyolult problémáival. Kutatnia kell, kik voltak, honnét jöttek, mily néven szerepelnek a magyar nép ősei, mily tényezők működtek közre kultúrája és politikai szervezete kialakításában. E kérdésekre a feleletet az őstörténet adja meg.

Az őstörténet a nemzet családtörténete s az őstörténeti érdeklődés forrása kezdetben a sajátmagunk és hozzánk közelállók teljes megismerésére irányuló természetes, bár gyakran öntudatlan vágy, az ember ösztönös genealógiai érdeklődése és a naiv léleknek minden misztikum iránt való vonzódása volt. A történeti szerephez jutott, történeti életet élő népet éppúgy érdekli saját származása és elődeinek sorsa, mint a társadalmi és gazdasági jólét magasabb fokára emelkedő, kultúréletet élő egyént és családot. Ma tudományos szempontok ösztönöznek az őstörténet művelésére, homályos problémáinak megoldására.

A történettudomány feladata az egyének, emberi közösségek, s az egész emberiség életében tapasztalható változások, vagyis a fejlődés, a mzgásban levő életfolyamat megismerése. A fejlődés jelenségeit azonban önmagukban, az előzményektől elszigetelten nem érthetjük meg. Az eredet és ősi történet ismerete nélkül nem tudjuk értékelni a későbbi fejlődés jelenségeit s a nemzet történeti szerepét. Az őstörténeti problémák megoldására a történeti korszak eseményeinek értékelése és teljes megértése végett van szükségünk. Nélküle nem juthatunk el végső célunkhoz, a vizsgált fejlődési folyamat képének teljes rekonstrukciójához, nem érthetjük meg a nemzet történetét, aminthogy az egyén felfogását, világnézetét, tevékenysége rugóit és működése irányát sem értjük meg, ha nem ismerjük származását, nevelkedése körülményeit, környezetét, a testi és lelki fejlődésére ható összes tényezőket.

A magyar őstörténet kutatói hosszú időn át teljes sötétségben botorkáltak s az ingoványos, göröngyös, irdatlan erdőkkel fedett talajon nem egyszer eltévedtek, megbotlottak. A magyarokat régletűnt népekkel azonosító középkori tudós elméletek óta se szeri, se száma, a népünket szumirral, pelazggal, etruszkkal, egyiptomi hikszosszal, zsidóval, filiszteussal, pártussal, szkítával, agarénussal, szerecsennel vagyis arabbal, ethióppal, húnnal, avarral és minden elképzelhető lovas keleti néppel kapcsolatba hozó eredetelméleteknek. E néha egészen fantasztikus kísérletek legtöbbjének közös hibája, hogy hiányzik alólok a tudományos módszer szilárd alapja.

Ma már sokkal biztosabb talajon járunk. Mint a többi tudományok művelői, az őstörténet vizsgálói sem nélkülözhetik a hipotéziseket, de feltevéseik már nem délibábos elgondoláson s az írott források néha bizony egészen homályos értesítésein, hanem a rokon tudományok által feltárt gazdag forrásanyagok és tudományos módszerrel megállapított tényeken alapulnak.

Az alapkérdéseket tisztázó és számos részletkérdésre világot vető kutatások kalauzolása mellett ma már összefüggő képet alkothatunk a magyar nép és nemzet származásáról, gyermek- és ifjúkoráról. E kép itt-ott még hiányos, hézagait feltevésekkel kell áthidalnunk, de egészében megbízható. Mindenesetre biztos alapul szolgálhat a további kutatásokhoz.

*

Az őstörténet első és legfontosabb problémája az eredet kérdése. Ismernünk kell a magyar nép viszonyát a többi népekhez, meg kell állapítanunk helyzetét a világ népeinek nagy családjában.

Az emberiség eredetét s az emberi faj bölcsőjét, őshazáját illetően a tudomány még mindig sötétben tapogatódzik. A természetbúvárok és régészek hosszú sora igyekezett és igyekszik világosságot deríteni a sűrű homályban, de eredményeik mindmáig csak feltevés értékével bírnak. A nagyvilág távoleső tájairól előkerült csontmaradványok és az őket kísérő csiszolatlan kőeszközök kalauzolása mellett már-már képet alkothatunk a jégkorszak emberéről s a palaeolithicum kezdetleges kutúrájáról. A leletek ezreiből ismerjük a csiszolt kőkor – a neolithicum – emberének a mai emberével azonosnak látszó testi alkatát, sajátságait és fejlődő kultúráját. De a világ minden részén felbukkanó neolith-fajták s a mai emberfajok összefüggésének, az emberiség szétszóródásának, e szétszóródási folyamat lefolyásának teljes felderítése ma is a megoldást váró feladatok közé tartozik. Az ősrégészet, a nyelvtudomány és a történelem világító fáklyáival csak hat-hét ezer évre tudunk a multba visszahatolni, mikor a későbbi főbb emberfajták ősei már egymástól régen elszakadva, a föld különböző tájain élték a maguk, többé-kevésbbé kezdetleges életét.

A Földközi-tenger délkeleti partvidékén, a mezopotámiai síkon és a Sárga-tenger partjain időszámításunk előtt mintegy öt-hatezer esztendővel indult meg a délszaki emberfajok – az előázsiai (sémi és kámita) és keletázsiai (mongol-kínai) ősnépek – önálló népnegyedekre oszlása s e népek politikai szervezkedése. A nagy folyók mentén – a Nílus deltájában, a Tigris és Eufrát mezőin, a Jangcekiang és Hoangho termékeny lapályain – már fakadoztak a nagy történeti államalakulatok csirái. Az euráziai kontinens északi vidékein ezidőben még minden szilárdabb politikai szervezet híján éltek az emberiség történetében később oly nagy szerephez jutott indoeurópai, urali és altáji népek ősei.

Az indoeurópai ősnép hazája az Alpesek és Kárpátok vidéke, a Rajna, Duna, Visztula öntözte tágas térség volt. Körülbelül a Krisztus előtti III. évezredben indult meg kelet és dél felé terjeszkedése. A későbbi Szarmata-síkságra áthúzódó keleti ág, az indoiráni vagy árja ősnép a Krisztus előtti 2500. év táján végleg elszakadt nyugati testvéreitől s délkelet felé vándorolt. A költöző nép élén haladó ágazat, a hindu ősnép, az Indus- és Gangesz-folyókig hatolva, megalapítója lesz a kínai és sémi birodalmak közé ékelődő s azok közt kapcsolatot teremtő ind hatalomnak és kultúrának. Egy másik ágazat az iráni fennsíkon és a Kaukázus vidékén telepedett meg, később északnyugat felé a Donig és Dnyeperig terjeszkedve. Az iráni ősnép harcias utódai – a perzsák s a velük rokon népnek tartott, de mások szerint altáji eredetű pártusok, szkíták – sok gondot okoztak a sémi népeknek, később a Fekete-tenger partvidékén szomszédságukba hatoló görögöknek és rómaiaknak. Az indoirániak kivándorlásával egyidőre tehető az indoeurópai ősnép nyugati, európai ágának széttagolódása görög-latin, kelta, trák-frig, litván, szláv, germán és örmény (kaukázusi) ágazatokra. A szétválást a következő évezredben a népek teljes szétszóródása követte. A germánok az Északi- és Keleti-tenger partvidékére, a Jüt-félszigetre és Skandináviába húzódtak, a szlávok és litvánok tőlük délkeletre és keletre az indoirániak elhagyott lakóhelyén szálltak meg. A kelták a későbbi Germánia déli és nyugati részein, a trákok valahol a Kárpátok északi és északkeleti lejtőin találtak hazára, míg a latinok és görögök ősei a Kárpátokon, az örmények az irániak nyomában a keleteurópai síkon átkelve, dél és délkelet felé húzódtak. Századokkal később a Földközi-tenger félszigeteire költöző görögök és latinok nyomába trákok és kelták hatolnak a Duna és Rajna vidékére, benyomulnak a Balkán- és Appenin-félszigetre s a csatornán át a brit szigetekre. Újabb századok multán a Krisztus előtti I. évezredben a germánok is elhagyják északi hazájukat s a keltákat a Rajna és Duna vonala mögé szorítva, birtokukba veszik a későbbi Germánia széles térségeit. Délrehúzódásuk már befejezéshez közeledett, mikor a szlávok is megindulnak az északi népek dél felé vezető országútján. A germánok és szlávok vándorlása a történeti korban, szinte szemünk láttára folyik le. Velük egyidőben tűnnek fel a római birodalom népének látóhatárán az Európába nyomuló húnok, avarok és egyéb altáji népek.

Az indoeurópai ősnép, illetőleg a belőle keletre szakadt indoiráni ősnép északkeleti szomszédságában, a későbbi Szarmata-síkság északi határán elterülő erdős vidék volt az urali ősnép hazája. Az Ural-hegység, a Volga és mellékfolyói mentén tanyázó ősuraliak már a Kr. e. III. évezredben vagy még korábban jutottak érintkezésbe a kelet felé húzódó indoirániakkal. E szomszédság emlékét őrzik az urali nyelvek közös alaprétegébe lerakódott indoeurópai kölcsönszavak (pl. víz, ház, réz, vas a. m. réz stb.) s a keletre törekvő indoirániak nyomása terelte északkeleti irányba az urali népet. Legkeletibb ágazata – a szomojéd nép őse – rokonaitól elszakadva áthatolt az Ural-hegységen s annak északkeleti lejtőjét szállta meg. A finnugor ősnép a szamojédek elszakadása után még századokig élt teljes nyelvegységben, a Don és Volga mentén tanyázó ősirániak szomszédságában. Hazája a Közép-Volga és mellékfolyói – az Oka, Káma, Bjelája – mentén elterülő erdős vidék. Ide utalnak az archeológiai leleteken kívül a finnugor alapnyelvből származó állat- és növénynevek (a rénszarvas, méh, fenyő, cirbolyafenyő, mocsári szeder neve) s a finnugor nyelvet beszélő népek későbbi elhelyezkedése. Itt kerültek nyelvükbe a szamojéd nyelvből már hiányzó, de a finnugor nyelvekben közös indoiráni kölcsönszavak (száz, árva, menny, arany, ezüst, üsző, méh, varjú, méz stb.).

A finnugor ősnép igen régen – legalább is kétezer évvel Krisztus születése előtt – újabb ágakra szakadt, melyek később nyelvi tekintetben is elkülönültek egymástól.

A nyugati ág, melyet finn-permi ősnépnek szoktak nevezni, mintegy ezer évvel később újabb – permi és finn-volgai – ágakra szakadt. Előbbi ősévé lett a mai permi – zürjén és votják – népeknek, utóbbi az őshaza vidékén s attól délkeletre lakó volgai cseremisz és mordvin s a tőlük elszakadva északnyugat felé húzódó kelettengeri finn népeknek. Az észt, finn, karjalai népek mellett e csoportba tartozott az eredetileg más nyelvű lappoknak nyelvet adó ősnép is. E nyugati ágak már időszámításunk kezdetén érintkezésbe jutottak az északi és keleti germán törzsekkel s a Kr. u. VI. század óta a Keleti-tenger vidékén, új hazájukban az állandó szomszédság révén erős germán kultúrhatásban volt részük.

A keleti ág, melyhez a mai obi-ugorok – vogulok és osztjákok – tartoznak, az őshazából az Ural-hegység felé húzódott és korán érintkezésbe jutott a törökségnek az Ural lejtőjéig, majd a Volgáig hatoló nyugati ogur (ugur) ágával. A vogulok és osztjákok a VII–X. században ogur (volgai bolgár) fennhatóság alatt éltek s ezért zürjén rokonaik őket uraikról ogurnak vagy ugornak (jugra, ugra) nevezték el s ez az elnevezés honosodott meg jelzésükre a nyelvtudományban is ugor alakban.^[1]

Az altáji vagy török-tatár ősnép – nyelve ősi elemeinek tanusága szerint – valamikor az ősidőkben az urali ősnéppel egy törzsről szakadt s talán az Ural vidékéről költözött az Altáj-hegység vidékére, a keletázsiai népek (mongolok) szomszédságába. A mongolokkal való testi és nyelvi rokonsága mindenesetre igen hosszú, több ezredéves intenzív érintkezésre, tartós élet- és nyelvközösségre mutat, melynek során az északi mongolok elsajátították a törökök nyelvét, illetőleg e nyelv számos elemét, viszont az eredetileg urali eredetű törökség mongol faji sajátságokat öltött. Ez a századokon, sőt ezredeken át tartó őstörök-mongol nyelv- és életközösség a Kr. e. II. évezredben már mindenesetre megszűnt. Időszámításunk előtt ezer évvel a mandzsu, mongol, keleti vagy köztörök (hún, oguz vagy türk) és nyugati török (ogur vagy bolgár) ágak egymástól elszakadva népesítették be a Kínai-birodalom északi és északkeleti határán a Koreai-félszigettől az Uralig terjedő hatalmas térségeket. Közülük az ogurok időszámításunk kezdetén Nyugat-Szibériában éltek, az urali népcsalád keleti ágának szomszédságában.

*

A magyar nyelv – szerkezetének és szókincse alaprétegének kétségbevonhatatlan tanusága szerint – az urali nyelvcsalád finnugor ágának keleti, ugor ágazatához tartozik. A nép, melytől nyelvünket örököltük s melyet a később magyartól megkülönböztetendő előmagyar népnek nevezünk, az obi ugorokkal – vogulokkal és osztjákokkal – közel rokonságban álló finnugor nép volt. A nyelvrokonság, ha nem bizonyítja is minden esetben a közvetlen leszármazást vagy a közös eredetet, mindig hiteles és megbízható tanuja az ősi együttélésnek, a földrajzi kapcsolaton alapuló, hosszú és benső érintkezésnek. Ezért a magyarok eredetét és őshazáját kutatva, mindenekelőtt a finnugorsághoz tartozó előmagyar nép hazáját kell felkutatnunk.

A finnugor népek mai földrajzi helyzete pontosan megfelel a köztük fennálló nyelvrokonság fokának s az ebben kifejezett történeti kapcsolatoknak. Az ősidőkben két részre szakadt finnugor nép ugor ágát az őshazától keletre, a permi, volgai, finn és lapp csoportokra oszlott finn-permi ág egyes leszármazóit a középvolga-menti finnugor őshaza környékén s attól északnyugatra ma is a nyelvi rokonság sorrendjében elhelyezkedve találjuk. E sajátságos jelenség okát a finnugorság ősi kultúrájának alacsony színvonalában kell keresni.

A finnugor ősnép s a belőle kiszakadt népek – a korán germán hatás alá került finnek és észtek kivételével – legújabb időkig a társadalmi és gazdasági fejlődés igen alacsony fokán állottak. Fejlettebb politikai és katonai szervezetnek, a vérbosszú-harc fogalmát meghaladó hadivállalkozásoknak, aminővel a törzsszövetségben élő, pásztorkodó török-tatár lovasnépeknél vagy az indoeurópai népeknél találkozunk, semmi nyoma. Társadalmi szervezetük merőben vérségi természetű. A mordvinok egymással állandó ellenségeskedésben élő nemzetségeit a XIII. században is csak a nyelv közössége tartja össze. Nincs nyoma rendszeres gazdasági termelésnek, sem állattenyésztésnek, sem földművelésnek. Ha itták is a rénszarvas, később a juh és tehén tejét s ha volt is valami kezdetleges növénytermesztésük, lényegében zsákmányoló életmódot folytattak. Élelmüket halászattal, vadászattal, vadgyümölcs, gyökér és méz gyüjtésével szerezték meg. A társadalmi és gazdasági fejlődésnek ezen a színvonalán persze szó sem lehetett az iráni, latin, germán és török népek vándorlásait jellemző gyors, szinte förgetegszerű helyváltoztatásról, tudatos honkeresésről és honfoglalásról. A finnugor ősnépből kiszakadt népek a nekik sívársága és fürge, harcos lakói miatt egyaránt bizonytalannak tetsző déli pusztaság határait messze elkerülve, folyók mentén halászgatva, erdők sűrűjében vadászgatva, lassan nyomultak elő, szóródtak szét kelet és nyugat felé, helyet adva a mögöttük hasonló ütemben előnyomuló rokon népeknek.

A fokozatos és lassú helyváltoztatás, mintegy természetes szétszóródás eredménye, hogy a finnugor népek mai helyzete, illetőleg egymáshoz való földrajzi viszonya hű mása az ősi elhelyezkedésnek, csupán az általuk lakott terület keleti és nyugati határai tolódtak el.

Az osztjákok és vogulok őshazája a Csuszovája, Káma és Bjelaja határolta területen volt. Ma Nyugat-Szibériában, az északi Ural keleti lejtőjén s az Ob-folyó mentén laknak, de ide már történeti időben, a XIII–XIV. században költöztek át. A nyelvtudomány megállapításai szerint a magyarnak nyelvet adó előmagyar nép a finnugor népcsalád keleti ágának szélső tagja volt s ezért hazáját legközelebbi rokonain túl, az osztjákok és vogulok őshazájától délre vagy keletre kell keresnünk. Dél felé semmi nyom sem vezet. Nem is valószínű, hogy az erdei élethez szokott halász-vadász nép az életmódjának meg nem felelő és ezer veszélyt rejtő steppevidék rónáira kívánkozott volna. Annál több nyom mutat kelet felé.

Az ugor őshaza területén a régészeti ásatások az első lelőhelyről ananjinói műveltségnek elnevezett, sajátos ősi kultúra emlékeit hozták napvilágra, melyek a Kr. e. VII–II. századból származnak. A feltárt telepek közül a sírmezők és váracskák, melyeket a bennük talált csonteszközökről csontos gorodiscséknek neveznek, két különböző kultúra emlékei. A fejlettebb műveltségre valló sok bronztárgyat tartalmazó sírmezők, ha Herodotos idevágó értesítéséből szabad ily telepek létezésére következtetnünk, valószínűleg e vidékre beszivárgó idegen – szkíta vagy ogur-török? – prémvadász telepesek temetői, bár lehetnek az autochton lakosság idegen kultúrhatásban részesült előkelőbb rétegének temetkezőhelyei is. Az obi-ugorok mai váraihoz hasonló erődök azonban a maguk primitív csonteszközeivel mindenesetre az évezredek óta e területen lakó finnugor népek egykori kultúrájának korunkra jutott emlékei. A finnugorság harmadfélezer év előtti műveltségét illusztráló ananjinói kultúra központja a Csuszovája-, Káma- és Bjelája-folyók vidéke, vagyis az osztjákok és vogulok európai őshazája. Nyugat felé, a Káma és Volga mentén, e kultúra áthúzódik a szomszédos permi népek – zürjének, votjákok –, sőt a volgai cseremiszek, mordvinok akkori lakóhelyére is, kelet felé pedig az Ural-hegységen át a Tobolba ömlő Tura-, Pisma- és Iszet-folyók vidékéig, tehát az osztjákok és vogulok európai hazájától keletre eső szibériai területre.

Ennek a Kr. e. VII–II. századi nyugatszibériai finnugor kultúrának hordozói nem lehettek a Krisztus utáni XIII. századig Európában, az Uralon innét lakó osztjákok és vogulok, még kevésbé a tőlük nyugatra lakó finn rokonnépek, hanem csak egy onnét később eltűnt finnugor nép, vagyis a módszeres nyelvtudomány eredményeiből az ugorság legszélsőbb ágaként megismert előmagyarok népe.

A későbbi magyar népnek nyelvet adó előmagyarok 500 usque 1000 évvel időszámításunk kezdete előtt költözhettek át az Ural keleti lejtőjére, lassanként nyomulva előre a Tobol-folyóig. E nép kultúrájáról az anajinói korból származó régészeti emlékek mellett a magyar nyelvkincsnek az ugor nyelvközösség korából megőrzött művelődési szavai adnak képet.^[2]

Az előmagyarok és vogul-osztják rokonaik már fejlett családi életet éltek (apa, anya, fi, férj, vő, meny, ipa, napa, ángy, ős, árva, atval = mostohaapa, fial = mostohafiú) s a fiatalok családalapítása sem vonta maga után a gazdasági és jogközösség kötelékeinek elszakadását. A rokoncsaládok megmaradtak a természetes szaporodás útján létrejött tágabb vérségi közösség, a nemzetség (had) kötelékében. A korlátlan családapai hatalommal élő nemzetségfő (úr) uralma alatt álló és többnyire egy-egy kezdetleges erődítés, földvár, sánc, árok körül csoportosuló nemzetségek önálló életet éltek. Ha házasság, közös vállalkozás, ellenséges támadás időnként valami baráti vagy szövetségszerű kapcsolatot létesített is az egynyelvű szomszédos nemzetségek közt, ez állandóvá nem lett. Fejlettebb politikai szervezkedésnek, több nemzetséget politikai közösségben egyesítő törzsnek, törzsszövetségnek, törzsfői vagy fejedelmi hatalomnak semmiféle nyoma sincs. Szervezetük tiszta nemzetiségi szervezet. Legmagasabb társadalmi alakulat a vérségi köteléken nyugvó nemzetség. Nincs nyoma a nemzetség kereteit meghaladó katonai szervezkedésnek sem, bár a nemzetségek egymás között, a kezdetleges népeknél oly nagy szerepet játszó vérbosszú ősi jogát gyakorolva, bizonyára éppúgy háborúskodtak, mint a XIII. században mordvin rokonaik. E nemzetségi vérbosszúharcok hatása alatt alakult át eredetileg nemzetség jelentésű had szavuk katonai műszóvá.

Európa és Ázsia népei a Kr. e. I. század derekán.

Gazdaságuk a természet adományait felhasználó zsákmányoló gazdaság volt. Termelésnek vajmi kevés nyomát látjuk. Élelmüket halászat (hal, keszeg, sügér, tathal, őn, háló, para = hálóúsztató, fal = gát, vejsze, hajó, tat) és vadászat (róka, ravasz = róka, nyuszt, hölgy = menyét, nyúl, fajd, fogoly = császármadár, lúd, hattyú, daru, nyíl, íj, ideg, tegez, lő, les, eb) útján, vadméz (méh, méz), tojás (mony = tojás), vadgyümölcs (eper, bogyó), ehető gyökerek gyüjtésével szerezték meg.

Első háziállatuk a vadászkutya (eb). A rénszarvast, később a juhot már a finnugor őskorban ismerik, tejüket is isszák (juh, fejni, tej, üsző = rénszarvasborjú, ostor = vessző). A lovat (ló, fék?, nyereg) a nyugati finn népektől való elszakadás után ismerték meg az ugor népek. Az obi-ugorok ősi népénekei azonban a lovat csak mint isteneket hordozó „szárnyaslábú szép állatot” s mint áldozati barmot ismerik. Ha egy-egy nemzetségfő nevelt is magának fényűzésből vagy áldozat céljára lovat, mint az idevonatkozó szavak bizonyítják (másodfű, harmadfű), s habár a lóval egyidőben megismerték a déli szomszédok révén a szarvasmarhát is, rendszeres és intenzív állattenyésztésről, kiterjedt pásztorgazdaságról szó sem lehet. Még kevesebb nyoma van a földmívelésnek. Mindössze néhány homályos jel (kenyér = gyökérből tört daraféle, köles) és az ananjinói sírleletekben szereplő bronzsarló mutat arra, hogy valami kezdetleges, más zsákmányoló ősnépeknek az asszonynép által végzett kapásműveléséhez hasonló növénytermelésük is lehetett.

Rendszeres iparűzés, kereskedelem a gazdasági kultúra ily alacsony fokán nincsen. A mindennapi élethez szükséges fegyvereket, szerszámokat, eszközöket, edényeket és ruházati cikkeket háziipar útján állították elő. Mindenesetre járatosak voltak a famunkában, faragásban, hálókötésben, bőrfeldolgozásban, agyagművességben és utóbb talán a kovácsmesterségben is. A fémeket idegen kereskedők, indoiráni szomszédnépek útján ismerték meg (arany, ezüst, ón, ólom, vas), de csak szórványosan használták. Eszközeik, szerszámaik kezdetlegesek; a nyílhegyek, kések, árak, tűk, balták (ár, szeg = ék, szalu = balta, fen, köszörül, vág, szel, ró) ritkán bronzból, leginkább csontból készültek, bár a kőeszközök használata sem múlta divatját.

Közlekedési eszközként már a finnugor őskorban ismeretes volt a hótalp és valami kezdetleges, fatörzsből vájt csónak. Lakóházuk földbevert és földdel tapasztott favázú kunyhó volt (ház, fél = ajtófél, küszöb). Bútoruk állatbőrökből, növényekből összerakott kezdetleges fekvőhelyükön (ágy = alom) kívül nincsen. Ruházatuk (mez) állatbőrből készült ujjas, derékon alul érő ruhadarab (ujj = ruhaujj, öv) és bőrsaru (kengy = rénbőrsaru), melyeket állati ínból és növényrostokból font fonalakkal varrtak össze (ín, szösz, fon, sző = fon, varr, tű, ár). Eledelüket hol nyersen, hol meg bográcsban, üstszerű fa- vagy cserépedényekben megfőzve vagy nyárson sütve fogyasztották (fazék = üst, bogrács, szén, főz, süt, kozmás, lé = leves) s valami erjesztett italt (sör) is ittak.

A tizes számrendszer ismerete (egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, húsz, negyven, ötven, száz) éppúgy, mint a fémek használata s az adásvételre vonatkozó ősi finnugor szavak valami primitív kereskedelem létezésére mutatnak.

Hitéletük tekintetében néhány homályos jelentésű szón kívül csak analógiákra támaszkodhatunk. Vallásuk főelemei a primitív lélekhiedelem (animizmus) és a varázslásban való hit. Hittek a testhez kötött éltető lélekben (lélek) és a holtak felszabadult árnyéklelkében (iz, ami később a magyarban jelentésváltozáson ment keresztül). Ezzel kapcsolatban fejlett halottkultuszt űztek s valószínű, hogy a rokonnépeknél felismerhető totemisztikus állattisztelet is megvolt. Hittek a varázserejű jó és rossz szellemekben (hagy = a hagymáz betegséget okozó szellem), az emberi varázserőben (orvos = varázsló, javas, jós = gyógyító mágus, jövendőmondó, réülés, révülés, rütet, részeg: a varázsló által előidézett önkívületi állapotra vonatkozó kifejezések). De hittek az ég (ég, menny), természet vagy lég urában is (imád v. ö. finn ilma, votják inmar = légszellem, áld, átkoz = tabunak nyilvánít), akinek alattvalói a világosság, melegség, eső, föld, víz szellemei. Szellemi kultúrájukról egyébként nincs adatunk. Kétségtelen, hogy a vogulokhoz hasonlóan nekik is voltak népmeséig, dalaik (ének), de ezeknek emléke teljesen elveszett.

Mindaz, amit az ananjinói korszakban, vagyis a Kr. e. VII–II. században élő előmagyarok kultúrájáról ősi művelődési szavaink és a régészeti emlékek beszélnek, pontosan megfelel annak, amit finnugor rokonaikról közép- és újkori történeti forrásokból tudunk s a voguloknál és osztjákoknál még ma is tapasztalhatunk. Merőben elüt azonban attól a képtől, amit hiteles és megbízható források ezer évvel később a honfoglaló magyarok politikai és katonai szervezetéről, állattenyésztő, sőt részben már földmíves kultúrájáról, életmódjáról és fényűzéséről rajzolnak.

A feltevés, mintha a finnugorság keleti ága még az osztják-vogul-magyar nyelvközösség korában hatalmas kulturális fejlődésen ment volna keresztül s szervezetlen, zsákmányoló ősnépből lovas, harcos, állattenyésztő néppé alakult volna, amire a honfoglaló magyarság kulturális színvonalán kívül az obi-ugor nyelveknek néhány lóra vonatkozó ősi szavából (ló, másodfű, harmadfű, fék, nyereg) szoktak következtetni, tarthatatlan. A finnugor népek a magyar honfoglalás korában s azt követőleg még több századon át az eredeti kezdetleges viszonyok közt éltek. Nehéz volna elhinnünk, hogy éppen a rokonságban leghátramaradottabb ugor népek mentek volna ily gyors fejlődésen, majd – e feltevés hirdetői szerint is „csodálatos” – hanyatláson keresztül. A történet nem ismer ilyen ugrásokat.

Az előmagyarok primitív kultúrája csak valamely magasabb színvonalon álló idegen kultúra tartós és intenzív hatása alatt mehetett át ily nagyarányú és minden tekintetben bámulatos fejlődésen. E műveltségalakító idegen hatás forrására nyelvünk altáji, vagyis török eredetű jövevényszavai vetnek világot, amelyek századokkal a honfoglalás előtt rakódtak le a nyelv finnugor alaprétegébe.

A családi és nemzetségi viszonylatok alapfogalmai már a finnugor korban ismeretesek voltak. E fogalomcsoportban alig találkozunk török eredetű szavakkal (iker, öcs, kelengye = hozomány). Annál több új szó meghonosodása bizonyítja a társadalmi, politikai és katonai szervezet fejlődését (gyűlés, sereg, tömény = tízezer lovast felölelő hadi egység, bátor = hős, gyáva, kantár, az előmagyarban még bőrbocskort jelentő kengyel, harang = rézdob, béke, törvény, or = tolvaj, bilincs, bakó, barom = vagyon, bér).

Legfeltűnőbb a gazdasági élettel kapcsolatos műveltségszavak elszaporodása. A zsákmányoló életmódra vonatkozó fogalmak gyarapodása mellett az állattenyésztés és földművelés fogalomköre teljes gazdagságában bontakozik ki, fontos új művelődési elemekkel gyarapítva az e téren koldusszegény előmagyar nyelvet.

A halászati eszközök új, tökéletesebb formái és új halfajok tűnnek fel (cége, gyalom, tok, sőreg). A régi eb mellett előkerülnek a lovas vadászt kísérő különleges vadászebek (kopó, agár, kölök). A madarat már nemcsak nyilazzák, hanem elevenen is rabul ejtik (tőr = madárfogó háló), a sólymot török népek szokása szerint más madarak (keselyű, ölyv, túzok, gödény) vadászatára nevelik.

Az állattenyésztésre vonatkozó szavak az előmagyar-korban ismeretlen rendszeres pásztorgazdaságnak jóformán egész fogalomkörét felölelik. A lovat, juhot és szarvasmarhát kor és nem szerint is megkülönböztetik (csikó, bika, ökör, tinó, ünő, borjú, tulok, kos, ürü, toklyó) és új háziállatokat tartanak (disznó, ártány, kan, kecske, olló = gödölye, teve, tyúk). A disznót rendszeresen hízlalják (ártány), a birkát nyírják (gyapjú), az állatoknak az emberi lakástól elkülönített hajlékot (ól) építenek s a ridególból (karám) ideterelt marhát, lovat, kecskét, birkát fejik, tejét feldolgozzák (az előmagyaroknál még zsiradék jelentésű vaj, sajt, túró, író, köpü), a szarvasmarhát, lovat befogják (ökör, gyeplő, tengely, békó, csökönyös).

Számos új kifejezés bizonyítja a földművelés ismeretét és gyümölcseinek állandó élvezetét. A szegényes köles mellett feltűnnek a nemesebb gabonafajok (búza, árpa), melyeket rendszeresen termesztenek (tarló = szántóföld, eke, arat, sarló, kéve, gügyű = marok, kepe, boglya, szérű, szór, ocsu) és feldolgoznak (őröl, dara). A gabona mellett más hasznos gazdasági növényeket (kender, csalán, komló, bors, borsó, torma), gyümölcsöt (gyümölcs, alma, körte), sőt már szőlőt is termelnek (szőlő, szűr, szüret, bor, söprő, csiger).

A gazdasági kultúra növekedésével emelkednek a kényelmi és fényűzési igények. Már megkülönböztetik az egyhelyhez kötött állandó lakást, a házat, a nyári barangolásokon használt, hordozható sátortól (sátor, karó, szaru-fa, kapu), lakásukat bútorozzák (szék-pad, bölcső), világítják (gyertya, csihol), kutat ásnak (kút). Konyhájuk új felszerelést kap (gyúr, teknő, szapu, kancsó). Öltözködésük csinosodik. A bőr mellett már növényi ruhadarabokat viselnek és ékszert használnak (ködmen?, köpönyeg, ölt, süveg, szirony, saru, kender, tiló, csepü, orsó, gyűszű, bársony = selyem, gyűrű, gyöngy, tükör). A mindennapi igények emelkedésével új mesterségek és velük új szerszámok honosodnak meg (balta = nyéllyukas balta, bicsak, csákány, ács, szűcs, borít, tűr, gyárt), fejlődik az ipar és feltűnnek a kereskedelem nyomai (szatócs, kölcsön).

A szellemi műveltség fejlődésére mutat az elvont fogalmak szaporodása (szám, idő, dél, kor, örök, szél, ige = szó, bűn, érdem, ildomos = okos, gyarló = bűnös, erő, hír, bocsánik) s az írás ismerete (ír, betű). A vallás fogalomköre is kibővült (bölcs = varázsló, egy, id = szent, egyház, idnap = ünnep, bű = varázs, bűvöl, bűbáj = varázskötés, bájol, igéz, boszorkány, tor, csök = keresztelőlakoma, gyász, koporsó).

Honfoglaláselőtti török jövevényszavaink kalauzolása mellett az előmagyar-korszak műveltségéhez képest igen magas fejlettségű kultúrával ismerkedünk meg. A belőlük rekonstruálható kép már mindenben megfelel annak, amit a törzsszövetségben élő, állattenyésztő, sőt részben már földművelő, lovas, harcos, honfoglaló magyarokról az egykorú írók beszélnek s aminek nyomai későbbi intézményekben és szokásokban is felismerhetők.

A nyelvi tényekből kétségtelenül megállapítható, hogy a finnugor népcsaládhoz tartozó előmagyarok kezdetleges kultúrája török hatás alatt alakult át, s a jövevényszavak hangsajátságai alapján a műveltségadó török népet is meghatározhatjuk.

Az altáji népcsaládhoz tartozó török-tatár népek nagy többsége – a hún, avar, az egész népcsaládnak nevet adó VI–VIII. századi türk, a kazár, ujgur, besenyő, úz, kún, szeldzsuk, oszmánli, kirgiz, turkomán stb. – az úgynevezett köztörök vagy oguz nyelvet beszélte és beszéli. Velük szemben az ogur-törökök, azaz az V–IX. századig szereplő ogur vagy bolgár népek s a volgai bolgártól származó mai csuvasok a nyugati-török vagy ogur (bolgár) nyelvet beszélték, melynek speciális hangsajátságai – az őstörök nyelvvel érintkező mongol nyelv egyező szavainak tanusága szerint – archaisztikus jellegűek. Ezek a hangsajátságok jellemzik a magyar nyelv ősi török kölcsönszavait is.^[3]

Honfoglaláselőtti török jövevényszavainknak ezek az ogur vagy bolgár hangsajátságai kétségtelenül bizonyítják, hogy a magyar nyelv ősi török elemei a török-tatár népcsalád nyugati, ogur ágának nyelvéből mentek át az előmagyarok nyelvébe.

E jövevényszavak azonban nem egyszerre és egy időben kerültek nyelvünkbe. Az ogur eredetű magyar szavak nagy csoportjában hangtani alapon két réteg különböztethető meg, melyek a nyelvfejlődés két, korban egymástól távol álló fokozatát tükrözik vissza s így különböző korban kerültek nyelvünkbe.^[4]

Fiatalabb hangalakú szavaink átvételének színhelyét növény- és állatföldrajzi okok alapján a Kaukázus és Don közötti hazában kell keresnünk, hogy a magyar bolgár szomszédságban éltek. E vidékre utalnak az Ural-hegység északi vidékén ismeretlen növények és állatok nevei (pl. som, kőris, alma, körte, dió, szőlő, bor, gödény, borz, tőzeg) s több más szavunk, melyek fejlett fogalmakhoz kapcsolódnak (ír, betű, kölcsön, a szőlőművelésre és valószínűleg a földművelésre vonatkozó szavak egy része). Többi ogur eredetű szavunk sokkal korábbi átvétel.^[5]

Honfoglaláselőtti török szókincsünk rétegeződése azt bizonyítja, hogy a magyar nyelv századokkal a Kaukázus-vidéki bolgár hatás előtt már egy másik, korai ogur kultúrhatáson ment keresztül. Emellett szól az előmagyarok primitív kultúrája is. Eredeti kezdetleges állapotukban semmiesetre sem hatolhattak át az Ural- és Kaukázus-hegységeket egymástól elválasztó steppe-vidéken. A megszokott vadakban, erdőben, fában szűkölködő rónaság, a maga harcias szarmata, germán és török lakosaival, ezer és ezer veszedelemmel fenyegette az erdők sűrűjéhez, hegyek, fák és mocsarak védelméhez szokott halász-vadász népet. Többi rokonaik története és évszázadokig tartó lassú szétszóródása bizonyítja, hogy szervezetlenségük és életmódjuk következtében gyors helyváltoztatásra, nagy távolságok, nehéz természetű akadályok leküzdésére és komoly katonai erőkifejtésre teljességgel képtelenek voltak. Ha idegen nyomás alatt kényszerültek régi lakóhelyüket elhagyni, mint valamikor a szamojédek, majd a germánok és oroszok elől kitérő finnek, osztjákok és vogulok tették, inkább az északi hideg és terméketlen régiók felé húzódtek, semhogy az idegen és félelmes pusztaságon kísértsék istenüket. Legfeljebb arról lehetne szó, hogy egyes nemzetségek a szomszédos hatalom védelme alá húzódva, szolgasorban kerültek volna a déli vidékre. Ez esetben azonban – szétszórt nemzetségi telepekről lévén szó – semmiképen sem érthetnők meg, hogyan tudták volna a katonailag kitűnően megszervezett uralkodó népek hatósága alatt is népegyéniségüket megőrizni és önálló politikai szervezetüket kialakítani. A mordvinoknak századokon át török, bolgár, kazár, tatár uralom alatt élő ősei sohasem jutottak el a politikai fejlődésnek arra a fokára, ahol a honfoglaló magyarok álltak.

A magyaroknak a Húnbirodalom bomlása után, legkésőbb az V. század második felében, a nagy orosz pusztaságon át a Kaukázus és Fekete-tenger vidékére költöző ősei mindenesetre sokkal magasabb kultúrfokon álltak az ananjinói kor voguljainál és előmagyarjainál. Kulturális átalakulásuknak, az első ogur nyelvi hatásnak színhelyét északon, az Ural vidékén kell keresnünk és e hatás forrását kutatva, az egykori előmagyarok szomszédságát kell szemügyre vennünk.

*

Az Ural keleti lejtőjén s a Tobol mellékvizei mentén lakó előmagyarok szállásföldjét nyugaton az Ural-hegység határolta s erre felé legközelebbi szomszédaik az elhagyott vogul és osztják rokonok, északon a szamojédok ősei voltak. Délen és délkeleten azonban ogur népekkel jutottak érintkezésbe.

Ázsiának az Amu-Darja, Tarim és Hoang-ho-folyóktól északra elterülő, Kínával, Tibettel, Perzsiával határos és a Japán-tenger partjától egészen az Ural-vidékig nyúló hatalmas területeit az időszámításunk előtti évezredekben altáji népek lakták.

Az altáji népek kultúrája sokkal magasabb fokon állt az erdőlakó finnugorokénál. Évszázadokkal Krisztus születése előtt megteremtették a maguk sajátos politikai és katonai szervezetét s a nemzetségi kötelékek épségbentartása mellett törzsekbe, törzsszövetségekbe tömörültek, mely utóbbiak élén már többnyire egy-egy választott hadvezér vagy örökös fejedelem állt. A török népcsalád leghatalmasabb ága, az egykorú kínai évkönyvekben hiung-nu néven szereplő hún nép portyázó hadjárataival a Krisztus születése előtti évezredben igen sokat háborgatta a kínai császárságot. Kr. e. 209-ben trónralépő kiváló fejedelme, Motun tanhu, „az Ég fia”, hódoltatta az összes rokon törzseket és népeket s – mint később Attila és Dumin türk kagán vagy Dzsingisz-kán – egy nagy birodalomba egyesítette a Koreai-félsziget és az Ural-hegység közt élő mongol és török-tatár népeket. A húnok hatalmas nomádbirodalma ezidő óta közel két századon át igen sok gondot okozott a kínai császároknak. Motun és utódai ugyanazt a ravasz és eszközeiben nem nagyon válogatós barbár politikát alkalmazták, amit hatszáz évvel később a római császárokkal szemben álló Attila tett híressé. A százados ellenségeskedésnek és folytonos diplomáciai érintkezésnek köszönhető, hogy a kínai történetírók és államférfiak igen nagy figyelmet szenteltek a húnok történetének és politikai szempontoktól vezéreltetve, részletesen foglalkoztak a hún birodalom belső viszonyaival. Az ő tudósításaikból tudunk képet alkotni a húnok állami és katonai szervezetéről, gazdasági és szellemi kultúrájáról.

Motun hún király birodalma két részre – nyugati és keleti birodalomra – osztott, melyek élén egy-egy fejedelem állott. A lovas hadsereg a tízes számrendszer szerint tizedekre, századokra, ezredekre és tízezres egységekre (tömény) volt tagolva, mely egységek élén tisztek, főtisztek és tábornokok álltak. Az állami és katonai szervezet élén a különböző tartományok, illetőleg népek vagy törzsek felett uralkodó huszonnégy örökös főméltóság állt, közülük a főbbek a király testvérei és fiai voltak. E méltóságok rendszerint egy-egy tízezres hadiegység parancsnokai. A főkirály évenként egyszer birodalma összes főtisztjeivel tanácsot tartott s ugyancsak évenként számbavétette az ember- és állatállományt. A hún hadsereg százezrekre rúgó, bőrruhával vértezett, íjjal, rövid karddal, kopjával, kengyellel felszerelt könnyű lovasból állt. Az államhatalom fejlettségét bizonyítja büntetőjoguk, mely már nem a vérbosszúrendszeren alapult.

Az ősfoglalkozások közül a lovas vadászatot űzik nagy hévvel, gyermekeiket a lovagláshoz, nyílazáshoz korán hozzászoktatják. A török népek óriásméretű pásztorgazdasága már a legrégibb időkben feltűnt a kínaiaknak s a Kr. e. II. és I. században a marhák, lovak, szamarak, juhok százezreiről és millióiról hallunk. Az állattenyésztéssel természetszerűen együttjárt a pusztai, kóbor élet, de a Kr. e. I. században már földet is művelnek és gazdaságukban, háztartásukban szolgákat foglalkoztatnak. Lakásuk hordozható nemezsátor volt, melyet székkel, vagyis lócával, szőnyegekkel, állatbőrökkel bútoroztak be. A ruházat főanyaga állatbőr, de már növényei anyagból is szőnek ruhaszövetet s a kínaiktól átveszik a selymet. A kezdetlegesebb mesterségek mellett a húnoknál kocsigyártásról és fémfeldolgozásról is tudunk.

Vallásuk főelemei a természetimádás, lélekhiedelem és őstisztelet, de nyoma van a zend vallás és a buddhizmus terjedésének is.

A Húnbirodalom népei közül az ogur népek voltak az előmagyarok közvetlen szomszédai. Egykorú kínai évkönyvekből tudjuk, hogy időszámításunk kezdetén Ázsia nyugatán a Kuen-lun-hegységtől északra, a Tarim-medence vidékén egy ô-sun néven említett nép élt s rajta túl északnyugat felé, a Balkas- és Aral-tavak közt tanyáztak a kínaiaknál kin-kun néven szereplő nép nomád, pásztor törzsei. Az ô-sun néptől északnyugatra, a kin-kunoktól északra ogurok laktak, kiket – kínai írásjegyekkel az r betű visszaadható nem lévén – a kínaiak ô-k’-ut (Ho-k’-ut) néven emlegetnek. Az ogurok hazáját dél és délkelet felé a Balkas-tó, Dsungária, a Tarbagatáj- és Altáj-hegységek határolták. Szállásaikat az Irtis- és Isim-folyók felső folyása mentén, a mai Szemipalatinszk és Akmolinszk városok környékén kell keresnünk. Tőlük északnyugatra és a kin-kunoktól északra az Irtis- és Isim-folyók termékeny vidékén, északnyugat felé a Tobol-folyóig és az Ural-hegység kiágazásáig húzódtek a kínaiaknál ting-ling (tim-lim), azaz mókusprémes néven emlegetett törökfajta nép szállásai. E nép a Kr. e. II. században – mióta Motun király őket 177-ben az ogurokkal együtt meghódította – a Húnbirodalom alattvalója volt s az I. század derekán Csitki nyugati hún királynak hódolt.

Az ogur nyelv önálló fejlődése és hangsajátságainak archaisztikus jellege csak a fajrokonoktól való korai elszakadásban és hosszú elszigeteltségben találhatja magyarázatát. Az ogurok – úgy látszik – már századokkal Krisztus születése előtt elszakadtak, az Altáj-hegységen, a Tarbagatájon és a Balkas-tavon túl lakó őstörököktől s nyelvükben megőrizték az őstörök nyelvegység korának számos – a mongolban is fennmaradt – jellemző sajátságát, mi alatt a szoros nyelvi kapcsolatban továbbélő keleti törökség nyelve egységes fejlődésen ment keresztül és új sajátosságokhoz jutott. A földrajzi elhelyezkedésből nyilvánvaló, hogy a többi törökségtől elszakítva, az ogurokon túl északnyugatra, a Tobol-Isim-Irtis vidékén lakó ting-ling népnek is az ogur nyelvet kellett beszélnie. A ting-ling nyelvből kínai átírásban fennmaradt egyetlen szó, a sarki róka (kursu, kursi) neve is a nyelv ogur jellegét bizonyítja. Az ogursághoz tartozó nyugatszibériai ting-ling nép, akárcsak a későbbi onogurok, bolgárok és magyarok, híres volt prémkereskedéséről s az általa forgalombahozott áruk közül a kínai írók különösen kiemelik az Ural-hegység és az Alsó-Tobol vidékén honos coboly és sarkiróka prémjét. Ez a nép közvetlen szomszédja volt az előmagyaroknak s mivel prémvadászat közben kétségtelenül behatolt az erdőrégióba, össze is kellett találkoznia azokkal.

Az ogur népek gazdasági kultúra tekintetében felette álltak a keleti törökségnek. Míg ezek kultúrája főleg állattenyésztő és katonai kultúra, az onogurok az V–VI. században, a volgai bolgárok és a bolgár elemekkel teli Kazárbirodalom népei a VIII–IX. században kiterjedt prém- és bőrkereskedésükről világszerte ismeretesek voltak. Róluk vette nevét a bagaria, azaz bolgár bőr. A IX–XIII. században a volgai bolgár kereskedők áruikkal egész Kelet- és Közép-Európát bejárták. A földműves kultúra fejlettségét a magyar nyelv honfoglalás-előtti ogur műveltségszavai és VIII–XI. századi írók adatai bizonyítják. Úgy látszik, már Nyugat-Szibéria termékeny folyóvölgyei a földművelésre csábították őket. E békés foglalkozások mellett a harcot sem vetették meg. Az ogurok katonai szervezetének fejlettségét bizonyítja, hogy a Kr. e. I. század derekán kitört zavarok idején fejedelmük elég erősnek érezte magát a hún főkirályt megillető tanhu cím felvételére. Lovasainak száma a kínai becslés alapján legalább húszezerre tehető. A ting-ling nép a Kr. u. III. században, ugyancsak kínai írók szerint, hatvanezer lovast tudott hadba küldeni. E szám, ha túlzott is, mindenesetre világot vet lótenyésztő pásztorgazdaságuk méreteire.

A magyar nyelv ogur jövevényszavai – nem szólva a Kaukázus vidékén átvett, fejlettebb fogalmakat kifejező szavakról – az ázsiai törökség nyugati, ogur ágának időszámításunk kezdetén már teljes virágjában élő kultúráját tükrözi vissza. A nyugatszibériai ogurok földrajzi elhelyezkedését, gazdasági kultúráját és az erdővidék ismeretére valló prémvadász kedvtelését ismerve, alig lehet kétségünk afelől, hogy előmagyar szomszédjukat ők nevelték, kultúráját ők formálták át.

Azt a mélyreható kulturális átalakulást, amin az előmagyarok nyelvünk ogur szavainak tanusága szerint keresztülmentek, puszta szomszédsági érintkezés nem magyarázhatja meg. Egyes művelődési szavak a hozzájuk tartozó fogalmakkal együtt szomszédság, futólagos érintkezés útján is megismerhetők és átvehetők, de egész művelődési ágakat, így az állattenyésztést, földművelést kimerítő fogalomkörök átvételét csak tartós együttélés magyarázhatja. Ne feledjük, hogy századokon át pásztorkodó és földműves iráni és török (szkíta, szarmata, bolgár, kazár) és szláv népek szomszédságában élő finnugor népek egyike sem ment keresztül ily átalakuláson a germánokkal keveredő finnek és észtek kivételével.

Az ogur művelődési elemekkel telített magyar nyelv kultúrszavai a két nép hosszantartó, intenzív együttélése és keveredése mellett bizonyítanak. Fajkeveredésre mutat a honfoglaláskori magyar csontanyagon végzett antropometriai vizsgálatok eredménye, a mai magyarság egyedein és csoportjain is felismerhető mongoloid, azaz török és keletbalti, vagyis finnugor sajátságok kettőssége, a honfoglaló magyarság kultúrájának, hadi szervezetének, életmódjának török jellege a sok török személynév s a IX. századi arab és bizánci írók értesítése, kik a magyarokat következetesen török fajúnak mondják és „türk” néven emlegetik.

A kevert nép közt uralkodó török réteg nyelvváltoztatására számos analógiát találunk a többi török népek történetében. A bolgárok elszlávosodása, az egy tömegben betelepedett kúnok gyors elmagyarosodása, az avarok, úzok és besenyők teljes felszívódása a rájuk telepedő idegen népekbe s a török népek körében divatos kétnyelvűség a nyelvváltoztatásra való hajlandóságot bizonyítja. Maguk a magyarok a X. században is két nyelvet beszéltek.

Nyilvánvaló, hogy az ogurság egyik ága valamikor az I–IV. század folyamán prémvadászat közben behatolt a szomszédos erdővidékre és uralma alá vetette a Tobol-vidéki előmagyarokat. Az V. és IX. század közt a volgavidéki finnugor népek egy része is ogur (bolgár) fennhatóság alá került, de itt a hatás felületesebb, rövid tartamú volt. A vogulok, osztjákok, mordvinok legfeljebb adófizetői lehettek az oguroknak. Az előmagyarok azonban – a magyar nyelv tanusága szerint – teljes életközösségben éltek a rájuk telepedő ogur néppel. Az érintkezések kezdetén vadak űzése közben családjuktól, a síkvidéken pásztorkodó törzsüktől messzire elkalandozó, talán évekig is távol, erdei vadásztelepeken élő ogur vadászok – fajrokonaiktól elszakadva – idegennyelvű szolgáik körében éltek s nem egyszer ezek nőivel házasodtak össze. Később finn-ugor nyelvű előmagyar szolgák kerültek a távoli ogur telepekre, viszont az ogurság is nagyobb tömegben hatolt be az erdővidékre. A két nép közt tartós együttélés fejlődött ki s az ogur urak nyelvtanulásra kevéssé fogékony asszonyaiktól és szolgáiktól megtanulták azok nyelvét, míg emezek uraiktól új, fejlettebb fogalmakat ismertek meg s jelölésükre a tőlük eltanult ogur szavakat használják. Ez a folyamat bizonyára századokon át tartott, míg végre kialakult az ogur jövevényszavakkal bővült magyar nyelv, a határozottan törökös jellegű magyar őskultúra és velük együtt az egykori előmagyar szolgákból és a hódító ogur harcosokból összeolvadt nép egyénisége, mely a későbbi századokban magyar néven szerzett hírt fegyverének, politikai sikereket államalkotó és kormányzó tehetségének, dicsőséget és elismerést kulturális fejlődőképességének.

Vajjon a kínaiaknál ting-ling néven említett prémkereskedő nép volt-e az előmagyarok ura és kiművelője, vagy az ogurságnak egy másik ága? az ogurok összeolvadtak-e már az Ural vidékén szolgáikkal vagy mint leigázott szolganépet hurcolták őket magukkal a Kaukázus vidékére? Nyilt kérdés marad. Bizonyos azonban, hogy a szibériai ogursághoz tartozó egykori prémkereskedő ting-ling nép III. századi hazájának déli részén s az ananjinói korban az Ural keleti lejtőjén élő előmagyarok hazájától délre a Kr. u. V. század derekán a prémkereskedéséről híres onogur nép tűnik fel. A ting-lingek ez időben már eltűntek a kínaiak szeme elől s az előmagyarok primitiv kultúrájának sem találjuk többé nyomát az uralontúli régi hazában. Ez utóbbiak nyelve azonban fennmaradt a Maeotis-menti Onogoriában, az Uraltól még az V. század közepén idesodródott onogurok donmenti hazájában századok multán feltűnő, törökös megjelenésű, török műveltségű magyar nép ajkán, melyet szomszédai megjelenésekor s azóta mindig ongurnak, ungrnak, vagyis onogurnak neveznek. A magyar nép ősei az V. század óta mindenesetre osztályosai voltak az ogurság sorsának. Ősi történetünket kutatva, az ogur népeket kell szemügyre vennünk és különösen figyelmet kell szentelnünk az onoguroknak.

A történeti magyar nép születési helye a nyugatszibériai erdőrégió és az euráziai steppe határvidéke. Ha igaz, hogy az urali és altáji népek valamikor az ősidőben egy tőről szakadt testvérnépeknek leszármazói, a magyarban két rokoncsaládnak egy-egy ága – a Volga-Káma-menti finnugorság keleti s az altájvidéki törökség nyugati ága – egyesült új, tartós vérközösségben. Talán az ősidőkben végbement keveredésben, két különböző vérmérsékletű és karakterű nép egyesülésében kereshetjük a magyar faj életképességének egyik okát. Talán e keveredésnek köszönhető, hogy a magyar nép – finnugor rokonaival ellentétben – igen korán nemzetté szervezkedett, államot alkotott s a kulturális fejlődés magas fokára emelkedett és az egyszer megteremtett szervezetet és intézményeket a körülményekhez óvatosan alkalmazkodva – török rokonaival ellentétben – állandósítani s a sors minden csapásával megküzdve egy ezredéven át fenntartani tudta.

[1] Történeti értelemben az ogur vagy ugor népnév a törökség nyugati ágához tartozó népek Kr. e. II.–Kr. u. VII. századi gyüjtőneve, amit később a bolgár név vált fel.

*Ma a tudományban az eredetileg török fajú és nyelvű népeket jelölő ugor név az urali fajhoz tartozó finnugor népcsoport keleti ágazatának megjelölésére használatos.

*A következőkben az ugor és finnugor neveket nyelvtudományi értelemben az urali nép- és nyelvcsaládhoz tartozó népek jelölésére használjuk, az altáji törökséghez tartozó egykori ogur vagy bolgár népek jelölésére az archaisztikus ogur alakot tartva fenn.

[2] Az ugor nyelvközösség korából való ősi kultúrszavakat, majd a különböző nyelvekből átvett kölcsönszavakat (zárójel) közt adjuk kurziv szedéssel. A kiveszett vagy jelentésváltozáson átment szavak mellett értelmük is fel van tüntetve.

[3] A köztörök –z– helyett az ogur nyelvekben és török kölcsönszavainkban –r– (népnevek: oguz – ogur; tokuzoguz – tukurgur vagy kuturgur; otuztatar – uturgur; oszmán üküz – csuvas vgr, mongol ükür, magyar ökör, ujgur töngiz – magyar tenger; osztmán ikiz, tatár igez – mongol ikere, magyar iker; csagatáj bozagu – csuv. pru, magyar borju). Az –s– helyett –l– (oszmán taš – csuv. tšol = kő, magyar Tas név; oszmán köšäk – mong. gülige, magyar kölök; köztörök tüš – mong. düli, magy. dél); A szókezdő j helyett sz (köztörök jäl, kún yel, csuv. sil, magyar szél; tatár jiläk – csuv. širla, magy. szőllő). A szókezdő c helyett s (tatár čüprä – csuv. šöprä, magyar borseprő; oszmán čatir – magyar sátor; ujgur čering – magyar sereg) hangot találunk.

[4] Az őstörökben s a mai köztörök nyelvek legtöbbjében j-vel kezdődő kölcsönszavaink egy nagy csoportjánál a török szókezdő j-nek nyelvünkben gy felel meg (gyaláz, gyalom, gyapjú, gyárt, gyász, gyáva, gyékény, gyenge, gyeplő, gyepű, gyertya, gyom, gyöngy, gyúr, gyűl, gyümölcs, gyűrű, gyűszű). Más ily kölcsönszavainkban a szókezdő j helyén sz van (szél, szérű, szölő). Nyilvánvaló, hogy e két szócsoport az ogur (bolgár) nyelvfejlődés két különböző korszakában került a magyarba. Az őstörök szókezdő j ugyanis az ogurban (ősbolgárban) dz-vé fejlődött s ebből később s-féle hang lett (v. ö. gyalom: kún ilim, baskir jylym, csuvas śalm; gyárt: köztörök jarat, csuvas šorat; gyúr: kún jur, csuvas šur). A magyar gy az ogur dz, az sz a későbbi bolgár s-féle hang megfelelője. A gyűrű és szérű egyazon, az őstörökben s a kún, tatár, baskir, csagatáj, oszmán nyelvekben ma is j-vel kezdődő ogur szónak különböző korbeli átvitelei.

[5] Gy-vel kezdődő jövevényszavainkról megállapítható, hogy abból a korból valók, mikor a bolgárok, illetőleg ogurok nyelvében az őstörök szókezdő j már dz-nek hangzott, de még nem alakult át s-sé.