Honfoglalás.

Álmos feláldozása. A tiszai részek megszállása. Morva és Lombard hadjáratok. Pannónia megvétele. A törzsek megszállása. A megtelepedés gazdasági és katonai célszerűsége. Határvédelem. A honfoglalás történelmi jelentősége.

A bolgáriai vereség és a besenyő támadás következtében nyugatra költöző magyar nép – asszonyokkal, gyermekekkel, szolgákkal együtt mintegy ötszázezer ember – a 895. év őszén kelt át a Kárpátok hágóin. A sorsdöntő eseményeket nyomon követő nagy vállalkozás előestéjén – régi szokás szerint – áldozattal fordultak istenükhöz s az ősök varázshatalmú szelleméhez. A nemzetségi totem, a szent turul-madár inkarnációjaként tisztelt öreg Álmost áldozták fel, hogy varázsereje, bölcsesége és bátorsága a földi béklyótól szabadulva, fia lelkébe költözzék s azt betöltve, az ifjú fejedelmet képessé tegye nagy feladatainak megoldására.

A nagy áldozattétel után indult meg Árpád fejedelem a Felső-Tisza völgyéről az évek óta keresett új haza elfoglalására, mialatt népének egy része – talán három törzs népe – a Maros és Olt völgyén nyomult az ország szívébe.

Az északkelet felől közeledő magyar hadak Árpád vezérlete alatt a Tisza-jobbparti bolgár és szláv telepek lakosságát meghódoltatva – XII. századi hagyomány szerint – a későbbi Csongrád megyében, Alpár vidékén ütköztek meg egy nagyobb bolgár sereggel. A Tiszán átkelő hadak birtokukba vették a Körösig terjedő nagy síkságot s a Szamos völgyén át Kolozsvár és Gyalu vidékéig nyomultak, a tordai sóbányákat is kiragadva a bolgárok kezéből. Egy másik had a Rima, Zagyva, Ipoly és Garam völgyén a zólyomi erdőségig, majd a Dunát a váci könyöknél érintve a Nyitra folyóig és a Csallóközig hatolt. Az Erdély felől közeledő hadak a hozzájuk csatlakozó székelyekkel a Maros völgyét s az Al-Duna-Tisza-Maros közét foglalták el, majd valahol Szentes táján találkozván a főhaddal, birtokukba vették a bihari erdőséget és az Alsó-Tiszán átkelve, a Dunáig hatoltak.

A Tisza-Maros-vidéki és erdélyi bolgár törzsfők – Simeon cárt a magyar-görög háború nagy veszteségei semlegességre kényszerítvén – a létéért, jövőjéért teljes erővel harcoló magyarokkal szemben minden komoly ellenállásra képtelenek voltak. A kétfelől benyomuló magyar hadak kisebb harcok, néhány jelentéktelen összecsapás árán, szinte akadály nélkül jutottak el a Duna-vonalig. Az uralkodóréteg, a tulajdonképeni bolgár elem, elpusztult a harcban vagy Bolgáriába menekült szláv alattvalóik meghódoltak és szolgasorban magyar uralom alá kerültek. A később elmagyarosodott tiszavidéki szlávok emlékét nyelvünk számos bolgár-szláv kölcsönszava őrzi. Ugyane sorsra jutottak a tiszántúli gyér gepida-töredékek is, míg a hazai hagyomány szerint itt talált és Árpádnak önként meghódoló székelyek – ha hihetünk e régi hagyománynak – teljes szabadságukat megőrizve, mintegy kilencedik törzsként csatlakoztak a magyarokhoz.

A magyar törzsek megszállták a zólyomi, észak-gömöri és tornai őserdőségek, az Erdős Kárpátok, Keleti Kárpátok, Erdélyi Havasok, az Al-Duna és a Duna-Tisza-közi homokos, mocsaras pusztaság határolta területet. A magyarok számához viszonyítva – mai fogalmak szerint – igen nagy terület a meotiszi és etelközi hazához képest nagyon is szűk volt. Az erdős-hegyes, valamint a homokos és ingoványos részeknek a magyar semmi hasznát sem vehette. Pásztorgazdaságához, az állatok tízezreit számláló méneseinek és gulyáinak ellátásához rengeteg fűtermő sík vagy enyhén lejtős területre volt szüksége. Ezért kétesztendei pihenés után megkezdték a dunántúli és északnyugati részek meghódítására irányuló vállalataikat.

Régi szövetségesük, Arnulf német király, 896 óta az egész birodalom császára – szlovén hűbéreseinek 894. évi tapasztalatain okulva – felkészült fogadásukra. Pribina egykori tartományát Mosaburggal hűbérként Braszlav hercegnek adta, ki régebben a Száva-Duna közti szlovéneken uralkodott. Az Ostmark és Karinthia védelmét Aribo és Luitpold őrgrófokra bízta. Másrészt azonban – a régi kapcsolatot megújítva – a bajor grófok útján szövetséget kötött a magyarokkal, kik kettévágott kutyára és farkasra esküdve pecsételték meg a frigyet. A szövetség éle Morvaország ellen irányult, hol Szvatopluk két fiának – II. Mojmirnak és II. Szvatopluknak – viszálya bomlást idézett elő.

A bajorok a császár segítségéhez folyamodó ifjabb Szvatopluk hívására, Luitpold őrgróf vezetése alatt 898-ban törtek morva földre. Támogatták őket a morva uralom alól szabadult csehek, szorbok és más szláv törzsek is. A magyarok – úgy látszik – a Garam-Zsitva közéről kiindulva, e hadjáratban foglalták el Nyitra és Vág vidékét s a Kis-Kárpátokig, illetőleg a Morva-folyóig szorították vissza a morvákat. E harcok emlékét őrzi a magyar hagyományban a morva népnévből (marovc-i) megszemélyesítette Marót fejedelem alakja és a messianus népnév. A II. Mojmir morva fejedelem uralma alól magyar hatalom alá került szlovén lakosság egykedvűen fogadta a változást és zúgolódás nélkül hódolt új urának.

A magyarok egy másik csapata ugyanekkor a Dráva-Száva völgyén és a velencei síkságon át a Brentáig hatolva, Itáliában portyázott. Arnulf hűbéresének, Braszlavnak, pannóniai tartományát – a szövetséges császárra való tekintettel – elkerülték, de meghódítását előkészítendő, a következő év tavaszán nagyobb sereggel támadtak Itáliára. Bajor szövetségeseik szlovénlakta déli tartományán akadálynélkül átvonulva, végigpusztították Lombardiát. Az ötezer főnyi magyar lovassereg egyik csapata Verona, Milano, Pavia mellett elszáguldva, Bergamoig, Vercelli városáig és a Nyugati Alpokig hatolt, pusztítva, rabolva s a kolostorokat dúlva. Más csapatuk lóháton a lagunákon átúsztatva kísérelte meg Velence megtámadását. Merész vállalkozásukat csak a hajóhad felvonulása hiusította meg. Lombardia ura s egy esztendeje Itália királya Berengár friauli őrgróf volt, ki a magyarok számát háromszorosan felülmúló hatalmas sereggel indult ellenük s a magyar vezér visszavonulóban a Brenta-folyóhoz érve, békét kért. Minden zsákmányát, málháját, sőt vezetéklovait is felajánlotta, kezeseket ígért a szabad elvonulás ellenében. Berengár mégis harcra határozta magát s a magyarok – bár a küzdelem reménytelensége iránt nem igen volt kétségük – kétségbeesett védelemre készültek. Mikor azonban a Brenta tulsó partján táborozó és lakmározó ellenség gondtalan hanyagságát látták, sűrű nyílazás közben rohamra indultak s a Brentán átgázolva, átúsztatva, 899 szeptember 24-én hirtelen rajtaütéssel tönkreverték a lombard sereget. Harcban és üldözés közben rengeteg vitézt leöltek, sok zsákmányt és foglyot szereztek. A nagy diadal után Itália belseje felé fordultak s a Pó-folyón átkelve, az egész jobbparti síkságot is végigdúlták. A gazdag lombardiai mezőkön kitelelve, 900 tavaszán indultak hazafelé, miután Berengárral – nagy ajándékok és kezesek ellenében – békét kötöttek, amit újabb portyázások után 904-ben állandó szövetség követett. A magyarok a szerződést híven megtartották és Itáliát ezidő óta csak Berengár hívására keresték fel.

A Karinthiát is magábanfoglaló bajor hercegség délnyugati szomszédjának megbénítása s a vele kötött barátság kedvező helyzetet teremtett egy bajor hadjárat esetére, aminek ideje a lombardiai kaland befejezésével már el is következett. A magyarok Lombardiában vették régi barátjuk, Arnulf császár, 899 decemberében történt halálának hírét. Vele megszűnt az akadály, mely őket Pannónia kíméletére kényszerítette.

A magyar sereg Itáliából hazatérőben Pannónián vonult keresztül és megsemmisítette Braszlav herceg Balaton-vidéki hűbéres tartományát. Néhány hónap mulva, még 900 nyarán felkerekedtek a Tisza vidékén s a Garam és Vág közt tanyázó törzsek s a Dunán átkelve, minden ellentállás nélkül vették birtokukba Pannóniát.

Az új hazában a magyar törzsek régi települési szokásaikhoz híven külön-külön szálltak meg egy-egy nagyobb földterületet, melyek a hazai krónikáknak családi hagyományokon alapuló elbeszéléséből pontosan megállapíthatók.

Árpád a Megyer vagy Magyar haddal a megyeri réven átkelve, a Közép-Duna két partján telepedett meg. A fejedelmi nemzetség a bal- és jobbparti Sárvizek közt elterülő későbbi Fehér megyét, a solti részeket, a Csepel-szigetet, a Pilis-, Vértes-, Bakony-hegységektől övezett dunántúli földet és Veszprém, Tolna, Somogy szomszédos vidékét ülte meg. A törzs többi nemzetségei – köztük a foglaló Szabolcstól származó Csák-nem – a fejedelmi nemzetséget gyűrűként övezve, a későbbi Pest, Fehér, Veszprém, Tolna, Somogy és Bodrog megyék területére szálltak. A Duna-Tisza-köz északi részén tanyázó nemzetségek Külső-Szolnok tiszaparti részeit is megszállták s igen korán – talán már a X. században – áthúzódtak a későbbi Közép-Szolnok megyének Kraszna-menti területére. Honfoglaláskori és X–XI. századi szállásaik voltak az Árpád ivadékainak nevét őrző Solt, Tas, Taksony, Üllő (Ölle), Jutas, Tarhos, Tormás, Tevel, Fájsz s a Csák, Szalók, Baracska, Csanád, Tétény, Bicske, Szolnok, Ákos és Kartal nemzetségek X. századi őseiről nevezett Szabolcs, Csákvár, Szalók, Ősi, Vajta, Doboka, Csanád, Tétény, Bicske, Szolnok, Ákos, Kartal falvak.

A fejedelmi törzstől északnyugatra – a későbbi Pozsony, Nyitra, Moson, Győr, Komárom, Esztergom, Hont megyék területén és az Ostmark határos vidékén – találjuk a X. században nagy szerepet játszó Szoárd és Lél hadnagyok törzsét. Nemzetségük – a Szoárd- vagy Zovárd-nem – a csallóközi Lél község körül s a Duna két partján, a törzs honfoglaláskori hősének, Hubának, nemzetsége – a Szemere-nem – a zsitvavölgyi Huba s a győrmegyei Szemere községek körül szállt meg. A törzshöz tartozó Alap és Pok nemzetségek ősének nevét őrzik Alap és Pok falvak.

Tőlük délre a Zala megyei Kál, Lád, s a Somogy- és Vas megyei Bogát, Kál és Bulcsu községek a 924-ben szereplő Bogát vezér s a horka méltóságot viselő Kál és Bulcsu nemzetségének – a Vérbulcsu vagy Lád-nemnek – birtokát jelölik. E törzs Vas és Zala megyék területén s a Rába völgyén találta meg honát.

Az Al-Duna két partján – a későbbi Bodrog, Bács, Valkó és Baranya megyék területén – megtelepülő törzs két legelőkelőbb nemzetsége a Bodrogvár vidékén s az Al-Duna két partján megtelepedett s később a Szerémségben is birtokos Botond-nem és a Baranya, Valkó megyék Dráva-kétparti részein megszállt Kán-nem volt.

Az ötödik törzs, melynek hadnagyai a X. században a gyula méltóságot viselték – a Maros két partján – a későbbi Temes, Torontál, Csanád, Arad, Zaránd, Békés megyék sík területén szállt meg. E törzshöz tartozott Szent István anyai nagybátyja s a Kőröstől és Tiszától Erdélyig uralkodó marosvári Ajtony, kinek birtokai a szent király adományából Csanád kezére kerültek. Emléküket a békési és temesi Gyula, továbbá Zaránd megyében Gyulavarsány, az erdélyi Gyulafehérvár, az Arad megyei Ajtonymonostor és Kolozs megyében Ajtony falu őrzik.

A Közép-Tisza mentén – Csongrád megye Tisza-kétparti területén, Ete falu környékén – szállt meg Ond hadnagy, a Boor- vagy Kalán-nem őse Ete fiával, míg a törzs többi nemzetsége – köztük a Barsa és Csolt községeket telepítő Barsa- és Csolt- vagy Vatha-nem – Csongrád, Békés és Bihar szomszédos vidékeit ülte meg.

A régi fővezér, Előd kende nemzetségei – az Aba, Örösur és Bors vagy Miskolc nemek – a Mátraalját s a Tisza-kétparti Hevesújvár és Borsod területét ülték meg. A többi kabar – Anonymus szerint kún – nemzetségek a Felső-Tisza mellékfolyói mentén szálltak meg. Az Aba-nem X. századi tagjai telepítették Abád és Pata, a Borsok Borsod és Miskolc, az Örösur-nem tagjai Sajó-Örös és Örösurvára helységeket.

A Felső-Maros, Küküllő és Felső-Olt völgyét környező erdős hegyvidéken a székelyek laknak. A történettudomány – adatok híján – mindmáig sem mondta ki a döntő szót a székely kérdésben. Annyi bizonyos, hogy a székelyek nem voltak az ország különböző vidékéről jött magyar telepesek. A középkori források egybehangzó vallomása szerint a székelyt mindig a magyarral egytőről szakadt, de tőle mégis különböző, százados távollét után vele újra egyesült népnek tartották. Vérségi szervezete, ősi intézményei, jogviszonyai bizonyítják, hogy erdélyi földjét, mint zárt tömegben települő, ősfoglaló nép, legkésőbb a XI. század elején szállta meg s nem a királyok telepítették oda. Hazánk területére vagy a magyarokkal együtt jöttek, vagy más korábban is itt voltak. Noha a székelyek őseit a honfoglalás előtt csatlakozó kazár-kabarokkal és eszegel-bolgárokkal azonosító tudós elméletek okfejtése sok tekintetben tetszetős, idevágó forrásadatok teljes hiányában nem adnak elég alapot arra, hogy a XI. század vége óta kimutatható hazai hagyomány határozott állításainak hitelét kétségbevonjuk. A hagyományból nyilvánvaló, hogy a XI. században a székelyeket Magyarország honfoglalás előtti lakóinak és Attila népének tartották. Ez a tudat minden alap nélkül nem alakulhatott ki. A X. század vége óta betelepülő besenyőket, bolgárokat, kúnokat sohasem mondta senki őslakóknak. Anonymus a honfoglalás előtt csatlakozó s nála „kún” néven szereplő kabarokat és Mén Marót „kozár”-jait is élesen megkülönbözteti a székelyektől. Mindezt figyelembevéve, a székelyeket az Avarbirodalom bukása után Magyarország területén meghúzódó s a honfoglaláskor Árpád fejedelemnek meghódoló avar vagy avaruralom alatt élő másfajta – kuturgur-bolgár vagy onogur – néptöredéknek kell tartanunk. Ha feltesszük, hogy az avarokkal idesodródott onogurok ivadékai voltak, az onogur-magyarokhoz való gyors nyelvi áthasonulásuk – az eredetkérdés legnehezebb problémája – is teljes megoldáshoz jut. Hegyvidéki elhelyezkedésük is a magyar hagyomány igazát látszik bizonyítani, mely szerint a „hún”, helyesebben az avar hatalom bukása után ellenük kelt idegen népek nyomása elől húzódtak erdős-hegyes hazájukba, ahol az onogurok és bolgárok régi vadászfoglalkozásához igen alkalmas területeket találtak. Más nyomok viszont arra mutatnak, hogy erdélyi megtelepülésük előtt Biharban, a Berettyó és Szamos közén laktak s onnét a X–XI. században vándoroltak a Meszes-hágón és a Felső-Szamos völgyén át erdélyi hazájukba, hol később a X. század második felében megmozdult besenyőség, majd az úzok és kúnok elleni határvédelem feladata hárult reájuk.

A törzsek kiterjedt szállásföldjén belül minden nemzetségnek megvolt a maga téli és nyári szállástelepe. Télen – ősi szokásukhoz híven – a folyóvizek, lápok, tavak mellett laktak. Tavasszal a termékeny rónákra, hátságokra, dombos vidékre, hegyi lejtőkre húzódtak s a hideg beálltáig ott sátoroztak. Árpád nemzetségének szállásai Fehérvár és a Csepel-sziget a solti részekkel. A Csák-nem szállástelepei a vértesalji Csákvár és a Fehér megyei Szabolcstól a Dunáig terjedő síkság, a Kurszán- vagy Kartal-nemé a dunamenti Kurszánvár és az aszódi dombok, a Zoárd-nemé Nyitra és Csallóköz, a Vérbulcsu-nemé a Balaton mocsaras partja, az Örösur-nemé a Bükk és a Sajó-torkolat vidékén voltak. Az állandó nemzetségi szállástelepek körül csoportosuló szolgák telepei fejlődtek utóbb népes falvakká, melyek nevükben a foglalóbirtokos nemzetségfő vagy külön szállást ütő nemzetségtag nevét tartották fenn.

A megszállt területek az ország gazdaságilag legértékesebb, legelőben dús, szénát bőven termő és művelésre alkalmas vidékei, ahol a magyarok mindent megtaláltak, amire életfenntartásukhoz és gazdálkodásukhoz szükségük volt. A ló- és szarvasmarhatenyésztésre, földművelésre alkalmatlan magas hegységek, őserdők s a kopár, homokos pusztaságok lakatlanul maradtak, mint semleges zónák választván el egymástól a törzseket s az egész törzsszövetség népét a szomszédos népektől.

A megszállás súlypontja a Dunántúlra esett, ami annál feltűnőbb, mert a húnok és avarok fejedelmei, kiknek kelet felé, a Kárpátokon túl is alattvalóik laktak, népük zömével annakidején a Tiszamentén szálltak meg. A magyar törzsek közül négy – köztük a legnépesebb Megyer-törzs a fejedelemmel – túl a Dunán telepedett meg, viszont a Tiszántúl keleti részén és Erdélyben hatalmas területek néptelenül maradtak. Kétségtelen, hogy gazdasági okok, a Dunántúl műveltebb földje, az állattenyésztő avarokkal szemben már a földművelést is megbecsülő magyarok szemében kívánatosabbá tették annak birtokát a részben őserdőségekkel, mocsarakkal borított és inkább állattenyésztésre alkalmas tiszántúli részeknél. Mégis az elhatározás főokát a katonai célszerűségben, a keleti veszedelemtől, a besenyő támadástól való félelemben kell keresnünk. A gazdasági szempontok mellett az elhelyezkedésben nagy, sőt döntő szerepe volt a katonai megfontolásnak s a dunántúli letelepedésben a magyarok tudatos nyugatra törekvésének egyik legbiztosabb jelét kell látnunk.

A magyar törzsek az Alföld szélein, a folyóvölgyek kijáratait szállták meg s a hadnagyok nemzetségükkel víz mellé, nagy folyók két partjára, szigetközökre, mocsaraktól védett területre telepedtek. A hirtelen támadás elleni védelem szempontjai tették kívánatossá a határhegységekbe vezető természetes hadiutak, a folyóvölgyek torkolatának megszállását és a nagy folyók átkelőhelyeinek – a réveknek, gázlóknak – kétparti biztosítását. Ellenséges támadás esetén a törzsnek a folyó másik partjára húzódó népét és vagyonát az átkelőhelyeknél állást foglaló férfinép könnyebben védhette a meglepetés ellen. Ugyancsak katonai szempontból volt fontos oly központi, állandó szállástelepek kiválasztása, ahová – mint megerősíthető, hozzáférhetetlen helyekre – meglepő támadás esetén is visszavonulhattak. Erődített helyeknek, földváraknak bőviben volt az ország. Ezeket a magyar nemzetségek a szlávok hódoltatása után birtokukba is vették, de védelemre nem minden esetben használhatták fel. A sík területen fekvő földvárak sáncai a lovas nomád szomszéd ellen kevés védelmet nyujtottak. Csak mocsárvárak, szigetközök vidéke adott biztos menedéket. A Csepel-sziget, illetőleg a kétparti Sárvizek mocsaraitól körülövezett Fehér megyei és solti nagyobb, szigetjellegű terület, a Csallóköz nyugat felől mocsártól, sártól védett keleti csücske, a Zalavár körüli mocsarak a Balatonnal, a Dráva-torkolat mocsarai, a Szárazér-Maros-Tisza-Aranka szögének mocsaras vidéke, a Körös-torkolat és a Sárrét járhatatlan ingoványai, a Szamos-Kraszna-vidéki lápok és a Sajó-Eger-vidéki morotvák egy-egy törzs, illetőleg hadnagyi nemzetség természetes mocsár- vagy szigetváraivá lettek. A hadnagyoknak itt állandó védett telepük, váruk volt, aminő Csepel és Fehérvár, Lél a Csallóközön, Bogát a Balaton mellett, Bodrogvár, Marosvár, Ete és Kaplony, ahova támadás esetén egész háznépükkel és barmaikkal visszavonulhattak s hol az asszonynép a gyermekekkel állandóan lakott.

A törzsek szállásföldjét széles, lakatlan földsávok, természetes határok választották el egymástól. E természetes határok hegyek, erdőségek, tavak, nagyobb járhatatlan mocsaras vidékek, vagy sivár pusztaságok voltak, de nyoma van annak is, hogy az avarok gyűrű néven ismert mesterséges gyepűrendszerét is felhasználták a törzsszállások elválasztására és védelmére. Árpád hadának szállásföldjét a Mátra-, Cserhát-, Pilis-, Vértes-, Bakony-hegységek láncolata, a Balaton déli partjának mocsarai, a Mecsek-hegység, a Duna bal partján a Sár, vagyis a bodrogi részektől Soroksárig húzódó mocsaras, ingoványos terület s ezen túl a későbbi Kis- és Nagykúnság és Jászság homokos és mocsaras területe övezte. Lél és Vérbulcsu törzseit egymástól a Hanság és a Rábaköz mocsarai s a Bakony nyugati kiágazásai, emezt Árpád és Botond törzsétől a Kis-Balaton mocsarai és a Mecsek választották el. A Botond-törzs és a tiszai törzsek közt pusztaság, a Gyula- és Ond-törzsek közt a Szárazér és Sárrét mocsarai terültek el. A kabarokat Ond törzsétől a Nagykúnság pusztasága, Lél és a fejedelem törzsétől a Mátra választotta el. A Kende-törzset nyugat felé a Hortobágy, a nyiri és bihari erdőségek határolták. E többnyire erdős határzónák a vadászatkedvelő magyaroknak vadászterületül is szolgáltak, de főcéljuk a védelem és a törzsközi összeütközések elkerülése volt.

A hadnagyok székvárát, nemzetségük állandó szállástelepét ilykép hármas védgyűrű vette körül: a víz és mocsáralkotta váröv, a törzs többi, körülötte elhelyezkedő nemzetségeinek élő gyűrűje és a hegyek, erdők, mocsarak, puszták alkotta természetes várfal.

Mint a nemzetségek a törzsfő, a hadnagy nemzetségét, úgy fogták körül a fejedelem törzsét a többi törzsek. A Közép-Duna mentén központi helyzetben megszállt Árpád-törzset gyűrűalakban vette körül hat más törzs, melyek mindegyikére fontos katonai feladat hárult. A felső-dunamenti Lél-törzs szállásföldjén futottak össze a Vág, Morva, Duna völgyein át Morva-Csehország és Németország felé vezető hadiutak, míg a balatonmenti törzs földje gócpontja volt a Rába- és Muravölgyön át Stiria, Ausztria és Németország, a Dráva- és Száva-völgyön át Itália, a Száva- és Kulpa-völgyön át Horvátország, a Dráva-Száva közti síkon Szerbia és Bizánc felé vezető hadiutaknak. E két törzs fejei – az egykorú bizánci és nyugati forrásokból ismert Szoárd (Salard), Lél, Bogát, Kál, Bulcsu – vitték az előharcos szerepét a X. század nyugati és balkáni portyázó hadjárataiban. A Dráva-Al-Dunavidéki törzsre, a bizánci harcok hőseként megénekelt Botond hadára hárult a szerémségi bolgárok elleni védelem. A gyulák hatalmas törzse őrizte a Morava völgyén át Bolgária és Bizánc felé vezető hadiút kijárását s ez volt hivatva az Al-Duna és Morava, valamint a Maros-völgy felől várható bolgár és besenyő támadások feltartóztatására. Ond törzse a Körös völgyét, a kabarok az északkeleti szorosokon át vezető utak végpontjait tartották megszállva. A Berettyó, Ér és Kraszna völgyeinek védelmét talán már a X. században a fejedelmi had oda kiszálló nemzetségei, Ákos és Káta vették át. A veszedelem keleten volt a legnagyobb, amerre a régi, kegyetlen besenyő ellenség tanyázott. Ezért itt, túl a tiszai törzsek védővonalán és az ettől keletre húzódó erős, természetes bástyán – a nyiri és bihari őserdők s az erdélyi határon húzódó hegységek övezetén – a Belső-Tisza, Szamos, Maros és Küküllők völgyeinek bejáróit hátvédként védelmezték a Kende-törzs s a Felső-Maros és Küküllő-vidéki székelyek nemzetségei. A fejedelmi törzset kelet felé ilyképen négyes védősánc oltalmazta: a Sárvíz mocsarai mögöttük a homokpusztával, a tiszai törzsek védővonala, a nyiri, bihari erdőségek és erdélyi határhegyek öve, végül a szamosmenti és székely törzsek vonala.

A megszálláskor tudatos stratégiai tervszerűséggel kiépített védelmi rendszert betetézte a határok nagyszerű védelme: az összes törzsek szállásföldjét körülfogó, széles, jobbára lakatlan és gyakran járhatatlan területek gyűrűje. Északnyugaton, északon, keleten és délkeleten a természetalkotta hatalmas bástya, a Kárpátok úttalan őserdőkkel borított, széles övezete, a Temes-folyótól délre eső pusztaság az Al-Duna mocsaraival, a Fruska-Gora és Szlavónia (a mai Horvátország) erdős-hegyes vidéke, a nyugati határon a Muraköztől észak, majd északnyugat felé húzódó erdős földsáv a Wiener-Walddal, a Morvamező s az Olsava-Morava-Vág folyók köze a déloroszországi népválasztó semleges zónákhoz hasonló országválasztó közök voltak. E széles övezet, a gyepűelve, vagyis a mesterséges torlaszokon, gyepűkön túli terület megóvta a magyar népet minden, az etelközihez hasonló meglepetésszerű támadástól. Neki viszont módot adott, hogy a gyepűn keresztül vezető utak belső kijáratánál, a nemzetségektől megszállt folyóvölgytorkolatoknál mesterségesen elzárt, eltorlaszolt gyepűkapuk (porta) megnyitása után a tőle jólismert utakon áthatolva, váratlanul meglephesse szomszédait s emellett vadászterületül, portyázásuk előtt táborozó tanyául szolgált. A veszélyesebb pontokon állandó őrségeket tartottak az utaknak a gyepűelvéről kivezető külső kijáratánál, a tulajdonképeni országhatáron. A gyepűelve egyébként nem volt teljesen lakatlan. Nyugaton például a fertővidéki és alsóausztriai avar és német töredékek, az ausztriai és morvaországi magyar határőrök a tulajdonképeni gyepűvonalon túl laktak s a délnyugati határvidéken is elszórt kisebb szlovén néptöredékek húzódtak meg az erdőségekben. Kelet felé a Kende- és Gyula-törzs szamos- és felsőmarosvölgyi szállástelepei és a székelyek kívül estek a Meszes-, Réz-, Királyhágó-, Bihar- és Erdélyi Érc-hegységeken át húzódó belső gyepűvonalon.

*

A honfoglaló magyaroknak az az elhatározása, hogy településük súlypontját a Dunántúlra helyezték és kelet felé határozott védelmi állást foglaltak el, már az első megszálláskor megpecsételte a nemzet jövő sorsát. Noha a nyugattal szemben a honfoglaláskor s azt követően másfélévtizeden át következetesen ellenségképen léptek fel s noha a nyugati érdekkörbe való bekapcsolódásuk csak Szent István korában következett be, a nyugati keresztény kultúrközösséghez való csatlakozásuk két legfontosabb előfeltétele: a keleti érdekkörtől való teljes elszakadás és a földrajzi elhelyezkedés már a honfoglaláskor megvalósult. A Németországgal szomszédos és a latin-keresztény műveltség hagyományaival terhes dunántúli föld, frank fennhatóság alatt élt szláv és avar lakosságával ellenállhatatlanul sodorta a vérrokonaitól elszakadt magyar népet nyugat felé. A dunántúli megtelepedésre, mint végső okra kell visszavezetnünk a Dunántúl megszületett magyar királyságnak a bizánci térítő- és hódítótörekvésekkel szemben tanúsított szívós ellenállását. A megszállásban érvényesülő tudatos stratégiai tervszerűségnek volt köszönhető, hogy a magyarság ellen tudott állani a nyugat felé törekvő besenyők, úzok és kúnok támadásainak s így elkerülte a Magyarország és Balkán földjén elpusztult vagy felmorzsolódott hún, avar, besenyő, úz és kún népek s a keleti művelődési körbe ékelődve elszlávosodott bolgárok, kazárok és más rokon népek sorsát.

A legtermékenyebb, mezőgazdaságilag legértékesebb területek birtokbavételével, öntudatlanul bár, a magyarság gazdasági túlsúlyát biztosították a gyérlakosságú, külső településre szoruló országban. A később jövő keleti és nyugati telepesek – besenyők, kúnok, németek, flamandok, vallonok, oláhok, rutének – az ország szívében és a határszéleken lakatlanul maradt, gazdaságilag értéktelenebb homokos pusztaságot és hegyvidéket voltak kénytelenek megszállni. Ennek következménye volt, hogy még a kulturált német és vallon telepesek is csak a kereskedelem, ipar és bányászat terén vehették fel a versenyt a magyarokkal, de gazdasági fölényüket a mezőgazdaságra hivatott országban veszélyeztetni sohasem tudták.

A honfoglaló magyar nemzetségek szívesen keresték a már lakott vidéket s az országban elszórtan lakó szlovén, germán, avar és bolgár-szláv néptöredékeket közvetlen uraságuk alá hajtva, mintegy rájuktelepedtek, gyérlakosságú telepeik közé ékelődtek, minek következtében e népelemek, nyelvkincsük egy részét a hódítóknak átadva, gyorsan megmagyarosodtak.


Magyarország a honfoglalás előtt és a 895. évi besenyőtámadás

Azáltal, hogy a törzsek az ország belsejében hagytak pusztán nagyobb területeket, így a későbbi Kúnságot, Hajdúságot, Bihart és inkább az Alföld széleit – a folyóvölgyeknek a hegységekbe torkoló vidékét, a gyepűkön át vezető utak bejárásait – szállták meg, már a foglaláskor kijelölték a később mindig magyarnak maradt, zárt egységet alkotó belső terület határait és az ország határai felé irányuló kitelepülés természetes útvonalait birtokukba véve, megteremtették az új haza gazdasági, etnikai és politikai egységének előfeltételeit. Az etnikai egységek kialakításának útját állta ugyan a tatároktól és törököktől szenvedett s elsősorban a színmagyar lakosságot sujtó veszteség, de a honfoglaláskor kijelölt nyelvhatár körén belül a lakosság még e borzasztó csapások után is magyar maradt. A megritkult ősi lakosság ezen a területen a későbbi századokban tömegesen betelepített idegen nemzetiségeket is legnagyobb részben magábaszívta.

A magyarok megtelepülésének az a sajátossága, hogy az ország határán és belsejében nagy területek, mint ország- és törzsválasztó zónák megszállatlanul maradtak, mélyreható politikai következményekkel járt. Szent István ezeket a nemzetségi megszállás alá nem került területeket s azoknak a nemzetségektől nem függő idegen lakosságát szerte az egész országban birtokába véve szerezte és szervezte meg a központi hatalom gazdasági alapját, a rengeteg kiterjedésű királyi birtokot s így a nemzetiségi vagyont – nyilvánvaló hűtlenségi eseteket kivéve – érintenie nem kellett. Ennek a szerencsés körülménynek volt köszönhető, hogy a nagy politikai átalakulás néhány hatalmas törzsfő ellenállásáról nem szólva, minden nagyobb megrázkódtatás nélkül ment végbe.

Az egykori törzsválasztó közök lakatlan belterületén és a gyepűelvén alakultak ki a királyi család nagy birtoktestei: a pilisi, bakonyi, zólyomi, bihari, munkácsi, pozsegai és más uradalmak. Ugyanitt jutottak királyi adományból összefüggő nagy birtokhoz a keresztény királyság államszervező munkájának fő támaszai: az egyház és az új, részben bevándoroltakból kikerült tisztviselő és adományos arisztokrácia. A püspökségek: Esztergom, Kalocsa, Pécs, Veszprém, Győr, Vác, Eger, Bihar, Gyulafehérvár, társaskáptalanok: Nyitra, Dömös, Pozsony és a Benedek-rend első monostorai: Pannonhalma, Bakonybél, Pécsvárad, Tata, Zobor, Garamszentbenedek, a törzsszállások területének szélén, az addig megszállatlan erdős-hegyes vidéken helyezkedtek el s jórészt itt kapták birtokaikat. Ezen a területen alakultak ki a középkor nagy világi birtoktestei is.

A király tisztán gazdasági szervezetű családi birtokaitól elütő, gazdasági, de egyszersmind katonai rendeltetéssel bíró váruradalmak, a vármegyék birtoka viszont, bár e területből is gyarapodtak, a nemzetségi szállásbirtok közé ékelve tűnik fel. Sőt a vármegyék területi kialakulására hatással volt a nemzetségi szállásföldek, különösen a hadnagyi nemzetségek szállásföldjének helyzete. A törzsek vezetőnemzetségeinek szálláshelyéül megjelölt területeken Komárom, Esztergom és Fejér dunakétparti; Újvár, Szolnok és Csongrád tiszakétparti; Baranya drávakétparti, Csanád és Arad maroskétparti, Szatmár szamoskétparti és Zala megye balatonkétparti részeinek, valamint a később két-, majd háromfelé szakadt Szolnok megye távoleső területeinek gazdasági és közigazgatási összekapcsolása csupán a megyék területén lakó vezetőnemzetségek birtoklási viszonyaiban lelheti magyarázatát. Szent István az új államszervezetben s a vármegyékben is vezetőszerepet szánt és juttatott a hozzá hűnek bizonyult nemzetségeknek. Másrészt pedig hatalma biztosítása végett a várgazdaságoknak az egész országot behálózó láncolatával át kellett törnie a régi törzsi szállásterületek határait, a központi hatalom gazdasági és katonai exponenseit közbe kellett ékelnie a nemzetségi telepeknek.

Hasonlóképen felismerhető a honfoglaláskori megtelepülés hatása az egyházközigazgatási szervezet területi kialakulásán. Bár az egyházmegyék határainak kijelölésénél – nyugati mintára – tekintettel voltak a vízrajzi viszonyokra s a nagy folyókat rendszerint határvonalként vették fel, hét püspökség – az esztergomi, egri, váci, erdélyi, marosvári, pécsi és veszprémi – területének magva fedi némi módosulással hét honfoglaló törzs szállásföldjét. A nyolcadik, fejedelmi törzs szállásföldjének egyházi főhatóságán a kalocsai érsek a veszprémi, pécsi és váci püspökökkel osztozott. Ennek magyarázatát kétségtelenül abban kell keresnünk, hogy Szent István az első időben alapított dunamenti és dunántúli püspökségek főpapjaival – az államszervezésben legbuzgóbb munkatársaival – állandó összeköttetésben akart maradni. Győrött, Biharban, később Nyitrán és Zágrábban a honfoglaláskor csak részben megszállt területek kaptak püspökséget.

A honfoglalás diplomáciai és katonai előkészítése és tervszerű végrehajtása kétségtelenül Árpád fejedelem személyes érdeme. Az új haza megszállásában, a gazdasági és katonai szempontból egyaránt célszerű berendezkedésben megnyilvánuló tudatosság és tervszerűség a maga mélyreható következményeivel az egész nemzet életerejének, fejlődőképességének és államalkotó tehetségének bizonyítéka. Árpád magyarjai nemcsak honfoglalók, hanem egyben a középkori magyar állam alapjának megvetői is voltak.