A törzsszervezet bukása.

Külpolitikai helyzet a IX. század utolsó negyedében. A hadnagyok uralma, a gyula és horka hatalmi törekvései. Népmozgalom, gazdasági és társadalmi átalakulás. Kulturális fejlődés, szláv hatás a nyelvben. A keresztényhit terjedése kelet és nyugat felől. Géza fejedelem békepolitikája. Bajor-német szövetség. Piligrim passaui püspök térítőakciója. Géza és családja megkeresztelkedik. Belső szervezőmunka. Szent Adalbert Magyarországon. A régi bajor szövetség megpecsételése: István és Gizella házassága. Géza halála és jellemzése, István fejedelem. Koppány lázadása és leveretése. A gyula és Ajtony országrészének birtokbavétele. István megkoronázása.

A magyar lovasok utolsó balkáni kalandozásaival egyidőben sírbaszállt Taksony, a magyarok utolsó pogány fejedelme. Országát s vele az Árpád halála óta aláhanyatlott fejedelmi hatalom helyreállításának nehéz feladatát Géza fiára hagyta.

A szomszédos országok hatalmi viszonyai a honfoglalás óta gyökeresen megváltoztak. Az utolsó Karolingok uralma alatt pártharcokba merült Frankbirodalom széthúzó tartományurakkal, lázongó alattvalókkal és pártos rokonokkal küzködő császárainak örökébe a szász dinasztia lépett. Madarász Henrik, Nagy Ottó és Henrik bajor herceg a frankoknál tán kevésbé művelt, de faragatlanságukban erősebb, vitézebb keleti német törzsekre – a szászokra és bajorokra – támaszkodva, vaskézzel fojtanak el minden partikuláris törekvést s a német egységet megteremtve, új életre keltik a Nyugatrómai birodalmat. Ottó császár utolsó éveiben a fiatal német-római császárság hatalma tetőfoka felé közeledik. A német hercegségek s az olasz tartományok élén a császár kipróbált, megbízható hívei és rokonai állanak. A birodalomnak a korábbi években sok gondot okozó keleti szláv szomszédok fejedelmei hódolva járulnak a császár trónja elé. Barátságát, szövetségét keresi a római pápától és bizánci császártól kezdve a bolgárok, oroszok, dánok fejedelméig Európa minden hatalmassága. Északkeleten a Visztuláig terjed a cseh, lengyel és más kisebb szláv fejedelmek hűbéres hódolatát fogadó császár befolyása. A Duna vidékén a nagy folyó két partján kelet felé húzódó bajor telepesek szállják meg a régi Ostmark félszázad óta magyar fennhatóság alatt álló határvidékét.

A bajor hercegi széken a magyarok engesztelhetetlen ellenségének, I. Henrik hercegnek harcias fia, II. „Civakodó”-Henrik ült, anyja – a hitbuzgó Judit – révén a magyarbarát Arnulf herceg unokája. Az Enns és Traisen közén Ostarrichi néven feltámadt s az Ennstől nyugatra eső Traungauval egyesített keleti őrgrófság élén Burkhard állt, a Luitpold-házi Judit unokafivére, Bertold fia Henrik kormányozta. A nagy császárhoz mindhárman rendíthetetlen hűséggel ragaszkodtak, de Arnulf herceg családjának hagyományaihoz híven békében éltek a magyarokkal, bár az Enns és Traisen közének a lechmezei csatáig magyar uralom alá tartozó vidéke – a X. századi határviszonyokat visszatükröző Nibelung-ének legendás Rüdigerjének őrgrófsága, illetőleg ennek az Erlafig terjedő része – Pribina egykori pannóniai hercegségének nyugati részével együtt az ő idejükben már német kormányzat alatt állt. A tartományurak kerülték az összeütközést, de a bajor főpapok, birtokos urak és telepesek csak a kedvező alkalmat várták, hogy továbbhatolva kelet felé addig magyar uralom alatt álló új területekkel gyarapítsák vagyonukat. Ez az alkalom alig néhány évvel később el is érkezett. II. Ottó császár a lázadó Henrik herceget és Burkhard osztrák őrgrófot 976-ban, Henrik karinthiai őrgrófot 978-ban megfosztotta tartományuktól és méltóságuktól. A bajor hercegi székbe Ludolf bátyjának fiát, Ottó sváb herceget (976–983), majd ennek halála után a hűségére visszatért karinthiai Henriket (983–985) emelte. Karinthia hercegségét frank Ottó, a lechmezei vörös Konrád fia kapta. Az osztrák őrgrófságot ugyanekkor Babenberg Luitpoldnak (976–994) adományozta, ki lassú térfoglalással 983 táján a Traisenig, majd a Wiener Waldig terjesztette őrgrófsága határait. Fiai – I. Henrik (994–1018) és Adalbert (1018–1055) őrgrófok – apjuk nyomdokain haladva, már a Lajta- és Morva-folyókig hatoltak, honnét 1030-ban rövid időre Szent István szorította őket vissza a Fischáig, illetőleg a Bécsi-erdőig s a túlsó parton a Morvamező nyugati széléig. A hercegség rangjára emelt Karinthia 978-ban pár évre, majd 1002-ben végleg különvált Bajorországtól s a veronai és isztriai őrgrófságokkal rendszerint egy kézben egyesítve állt őrt a német birodalom délkeleti határain.


Honfoglaláskori emlékek magyar vezér sírjából.
A Szabolcs megyei Geszterédről, a nyiregyházai Jósa András-Múzeumban (1927). A kép közepén fönn a szablya aranyveretei láthatók: markolatgomb, markolat alsó verete és a két hosszúkás díszítmény a hüvelyről. A többi ezüstveret a fegyveröv és lószerszám díszítésére szolgál.

Morvaország Szvatopluk fiainak 906-ban történt teljes leverése óta az Ostmarkhoz hasonlóan magyar fennhatóság alá tartozott. Lakói adót fizettek a magyaroknak s a Szászország felé irányuló hadjáratokban a dalaminci szlávokhoz hasonlóan bizonyára segítőcsapatokat is szolgáltattak. A század utolsó évtizedeiben ez a fennhatósági viszony meglazult. A belső szervezés munkájával elfoglalt magyar fejedelem éppoly kevés súlyt helyezett Moravia birtokára, mint a bajor telepesek által lépésről-lépésre elfoglalt Lajtán-túli területre. Függetlenségét Morvaország mégsem nyerte vissza. 1002-ben lengyel, majd két évtized mulva cseh uralom alá került.

Morvaország nem tudta többé visszaszerezni korábbi hatalmi állását, de szomszédságában a császári hatalom védelme és pártfogása alatt más hűbéres szláv fejedelemségek kaptak hatalomra.

Csehországban a 950. évi vereség után ismét a császár és birodalom hűségére tért I. Boleszláv (936–976) és II. Boleszláv (976–999) erősítik meg a Prsemyslidák fejedelmi hatalmát s a tulajdonképeni cseh törzs uralmát az összes rokon törzsek fölé kiterjesztik. Az ő idejükben kezd a kereszténység mélyebb gyökereket verni a csehek közt, bár a nép benső megtérésének ideje még korántsem következett el. A mainzi érsek joghatósága alatt 975 táján alapított prágai egyházmegye első püspökei – a szász Tietmár és Szent Adalbert – nem egyszer kerültek súlyos összeütközésbe a pogány szokású és erkölcsű cseh urakkal, sőt magával a herceggel is.

A Felső-Visztula, Pilica, Varta és Felső-Odera mentén élő lengyel törzsek között a normann eredetű Piaszt házából származó törzsfők ragadják magukhoz a hegemóniát s a X. század második felében keresztény hitre tért I. Miciszláv (963–992) Nagy Ottó császár és utódai hűbérurságát elismerve, megalapítja a lengyel fejedelemséget. Feleségével, I. Boleszláv cseh herceg Dombrovka nővérével, cseh és német papok jöttek Lengyelországba téríteni s megkezdik a magdeburgi érsek joghatósága alá rendelt lengyel egyház szervezését. Nagy Ottó halála után sikerült Miciszlávnak hatalmát Sziléziára, az Alsó-Odera és Visztula közére is kiterjesztenie s ezzel a középkor legnagyobb terjedelmű szláv államának vetette alapját. Harcias fia, Vitéz Boleszláv (992–1025), békés úton és fegyverrel kivívta országa egyházi és politikai függetlenségét s a XI. század elején már újabb hódításra indult. 1002-ben megszállta a magyaroktól védtelenül hagyott Morvaországot s egy évvel utóbb a II. Boleszláv cseh herceg fiai közt dúló viszályt kihasználva, Prágába is bevonult. A cseh tartomány 1004-ben visszakerült a császár pártfogását élvező Prsemyslidák kezére, de Morvaország két évtizedig lengyel uralom alatt maradt. A magyarok később sem tettek kísérletet visszafoglalására; Szent István is békén tűrte, hogy I. Bretiszláv cseh herceg vegye birtokába a megelőzőleg soha cseh uralom alatt nem állt területet.

A Lengyelországtól keletre lakó szláv törzseket a IX. és X. század fordulóján a normann-orosz Rurik (862–879) családjából származó germán eredetű kievi fejedelmek – Oleg, Igor, Olga és I. Szvjatoszláv – szervezik meg. Száz év alatt Kelet-Európa vezető hatalmává növelik a kievi fejedelemséget s hajóikkal Konstantinápoly faláig hatolnak. Szvjatoszláv 964 táján megdönti a Kazárbirodalmat és adófizetésre kényszeríti ennek a Kaukázustól a Donig lakozó alattvalóit. Néhány év mulva Konstantinápoly ellen indul. Bolgária hódítására és a görög császárváros bevételére indulva, mindannyiszor besenyő földön vezette hadait a császár ellen, harcra kényszerítve a vele kénytelen-kelletlen szövetkező Dnyeper-Al-Duna-vidéki besenyőket is. Szvjatoszláv kísérlete kudarcba fulladt, őt magát hazatérőben besenyő szövetségesei ölték meg, de utódai – Szent Vladimir (972–1015) és Nagy Jaroszláv (1015–1054) – a maguk birodalmának s az orosz egyháznak megszervezésén, a nagyfejedelmi hatalom megalapításán munkálkodva, győzelmes harcokat vívtak a X. század folytonos harcaiban számban és erőben megfogyatkozott besenyő szomszédokkal. A hosszú harcnak a XI. század derekán az úzok és a kúnok megjelenése vetett véget.

A besenyő törzsszövetség a XI. század derekán bomlott fel, de lassú haldoklása már száz évvel előbb megkezdődött. Az oroszok és úzok szomszédságából délnyugat felé törekvő nép vére elfolyt, ereje teljesen felmorzsolódott az oroszok, bolgárok, görögök ellen vívott évtizedes hiábavaló harcokban. Egyes töredékei már a X. század derekán elszakadtak, bolgár vagy magyar földön találtak új hazára. A század végén már csak árnyéka volt meg az egykor félelmes besenyő hatalomnak s a XI. században elkövetkezett teljes bukása. A besenyő nép rövidesen felszívódott a hódító kún népbe s az új hazául választott szomszédos országok népébe.

A besenyő hatalom bomlását nyomon követte a Bolgárbirodalom bukása. A Keleti-Frankbirodalom konszolidációjával s a német-római császárság megalapításával egyidőben a keletrómai császárság hatalma is újraéled. A birodalom a VI. század közepe óta állandó hanyatlásban volt. Justinianus (527–565) gyenge utódai alatt a belső viszályok, külső háborúk s a Balkánra telepedett szlávok és bolgárok térfoglalása következtében a császári hatalom és tekintély fokozatosan sülyedt. A külső pompában, formaságokban magát kiélő udvar képmutató szertartásaival és romlott erkölcsével melegágya lett az aljas cselszövéseknek, intrikáknak. Túlfinomodott, dekadens kultúrája belső rothadás szennyes foltjait takarta. Ha akadtak is kiváló, uralomratermett fejedelmek, aminők Herakleiosz (610–641) és III. Izauri Leo (718–741) voltak, csak ideig-óráig hátráltatták a bomlást és hanyatlást. A IX. század végén trónrakerült Makedón-ház végre sikerrel szállt szembe a dekadenciával. Nagytehetségű katonacsászárok – Nikeforosz Fokasz (963–969), Zimiszkész János (969–976) és II. Baziliosz (967–1025) – uralmuk alá vetik a gyenge Péter cár (927–969) idején bomlásnak indult Bolgáriát. Péter 963 óta, majd utóda, II. Boris (969–972) is kénytelen a császár főhatóságát elismerni, míg az idegen uralom ellen lázadó Miklós északmakedóniai comes a délnyugati bolgár tartományokban önállóan kezd uralkodni. János császár a bolgár földön át Konstantinápoly ellen támadó Szvjatoszláv kievi fejedelem seregein döntő győzelmet aratván, 972-ben elzáratta Borist s a keleti bolgár területeket bizánci tartományként kebelezte birodalmába. A császár az Al-Dunánál Magyarország közvetlen szomszédságába hatolt, de új tartományáért évtizedeken át nehéz harcokat kellett vívnia Miklós comes fiaival. Közülük Sámuel cár (980–1014) királysága és az újjászervezett bolgár egyház székhelyéül Ochridát választotta és mindjárt trónralépte után sikerrel vette fel a harcot a görögökkel. Az arabokkal és belső lázadásokkal küzdő Baziliosz császárt több ízben megverte. Másfél évtized alatt sikerült országa határait délen a Peloponnézoszig, nyugaton – az összes szerbeket hódoltatva – az Adriáig, északon az Al-Dunáig és a Fruskagoráig, keleten Szaloniki és Drinápoly vidékéig kitólnia. Pillanatra úgy látszott, Bolgária megnövekedett hatalommal kerül ki a küzdelemből. De Sámuel túlsokat akart s a Peloponnézosz meghódítása végett 996-ban indított hadjárata súlyos vereséggel végződött. II. Baziliosz jól felkészült a harcra s 999 és 1005 közt a Dunáig, Drináig és az Adriáig hatolt és végleg meghódította Bolgáriát. Sámuel és utódai, Gábor Radomir (1014–1015) és János Vladiszláv (1015–1018) egyideig még tartották magukat Makedóniában, míg végre Baziliosz 1018-ban véget vetett a rövidéletű dinasztia uralmának. A bizánci császár ezidő óta ismét ura volt a Balkánnak. Birodalma határai északon az Al-Dunáig és Száváig terjedtek s neki hódoltak a bolgárok nyugati szomszédságában lakó szerb törzsek és a horvát fejedelmek is. A honfoglaláskor oly veszedelmes ellenfélnek bizonyult bolgár hatalom félszázad alatt összeomlott, de helyét még félelmesebb szomszéd, az újraéledő keletrómai császárság foglalta el.

A Bolgárbirodalom nyugati szomszédságában hol a bizánci császárnak, hol meg a bolgár cárnak hódoló szerb törzsek még egészen laza politikai kapcsolatban, egymástól független törzsfők, zsupánok uralma alatt éltek s nagy eredmény volt, ha egyikük-másikuk néhány szomszédos törzs népét – így a magyarok ellen vívott küzdelemben elesett Csaszláv (930–960 körül) a Rása-Lim-vidéki tulajdonképeni szerbeket és a Boszna-völgyi törzseket – egyesíteni tudta uralma alatt.

Délnyugatra húzódó avar töredékekkel és dalmát-olasz elemekkel keveredő horvát szomszédaik már előbbre haladtak az állami szervezkedés útján s a frank uralom alól szabadulva, a bizánci császár hovatovább névlegessé vált főhatósága alatt építik ki a dalmát városok protektorátusát is megszerző királyságukat. A IX. és X. század fordulóján, a magyar honfoglalás nyomán előállt kedvező helyzetet kihasználva, hatalmukat a Száva völgyéig terjesztették. Országuk ezidő óta északnyugaton a Száva jobbpartjára átnyúló karantán hercegséggel és a vele többnyire egykézben egyesített isztriai őrgrófsággal volt határos.

A Dráva-Száva közén Pozsegától nyugatra elterülő Szlavónia a magyar honfoglalásig a szlovén Braszlav kormányzata alatt álló frank-birodalmi tartomány volt. Ekkor a Száva völgyén át 898-ban Itáliába indított hadjárattal – Ostmarkhoz és Moraviához hasonlóan – a magyarok hatalmi szférájába került és felvonulási terepül szolgált az itáliai hadjáratok alkalmával. A frank uralom idején a salzburgi vagy az aquilejai egyházmegye joghatósága alá rendelt, most a pogány magyaroknak adózó lakossága visszasülyedt a pogányságba. Géza és Szent István békés uralkodása idején a szlovén nemzetségek – éppúgy mint a morvák és az Ostmark gyér lakossága – a magyar hatalom alól felszabadulva, függetlenül éltek zsupánjaik uralma alatt.

*

A politikai viszonyoknak a szomszédságban bekövetkezett gyökeres átalakulásával egyidőben a magyar fejedelemség hatalmi állása is megváltozott.

A X. század első harmada a magyar hatalom emelkedésének kora. Árpád fejedelemnek Arnulf és Leó császárokkal kötött szövetségétől a nyugati hadjáratok hosszú sorozatán s a bajor herceggel és Itália királyával kötött barátságon át a hatalmas német király és bizánci császár adófizetéséig vezető út a fegyverrel szerzett politikai hatalom és katonai tekintély folytonos gyarapodásának útja volt. Merseburgnál fordult a kocka s a magyarok Ottó király steterburgi, Henrik herceg Rába-menti győzelmein keresztül, a német, bajor és olasz adót elveszítve, eljutottak a Lech mezejére, legünnepeltebb vezéreik a gyalázatos bitóra. 954-ben mégegyszer és utoljára remegett meg Nyugat-Európa népeinek szíve a félszázad óta jólismert lódobogás zajára. Egy évvel utóbb végleg bezárultak Nyugat kapui a magyar lovasok előtt s alig másfélévtized mulva lélekzetvesztve hagynak fel az adófizetést megszüntető görög császár birodalmába intézett becsapásokkal is. A félelmes húnok és avarok emlékét felidéző magyarok, egész Európa lovas rémei, hazájuk határai közé szorítva várták a bizonytalan jövőt, amit még bizonytalanabbá tettek a szomszédságukban magasra törő új hatalmi alakulások. Ha a magyarok régi ellensége – a nyugatrómai császárságot feltámasztó hatalmas német király – rászánja magát a háborús jel megadására, a bajor és cseh hercegek és a többi hűbéresek minden habozás nélkül harcba fognak szállni keleti szomszédukkal. S e háború kimenetele – Nagy Ottó világraszóló sikerei után és a magyar fejedelmi hatalom elhanyatlása következtében – alig lehetett kétséges.

A fejedelem nem volt többé Árpádhoz hasonló korlátlan úr, katonai monarcha. Akaratát alá kellett vetnie a hadnagyok kollektív akaratának s a hadnagyok tanácsában az ő mellőzésével két más, hatalmas törzsfő ragadta magához a vezetést. A bírói és hadvezéri tekintélyükre támaszkodó gyula és horka a X. század közepén a hadjáratokon megismert nyugati tartományurak és balkáni fejedelmek partikuláris hatalmához hasonló, saját törzsük határain túlterjedő tartományfejedelmi hatalom alapítására törtek. Bulcsu horka a dunántúli törzseket – Lél és Botond népét – vonta a maga érdekkörébe s a fejedelemre közvetlen befolyást gyakorolva igyekezett hatalmát erősíteni. A gyulák külföldi, görög összeköttetésekre támaszkodva függetlenítik magukat s a Tisza-Kőrös-Maros-vidéki törzsek fölé terjesztik ki hatalmukat. A fejedelemnek – ha a törzsszövetségben a maga főhatalmát, saját törzsének hegemóniáját biztosítani akarta – szükségképen szembe kellett kerülnie a függetlenségre és fejedelmi hatalomra törő vetélytársakkal.

*

A politikai változásokkal párhuzamosan gazdasági és társadalmi téren is nagy átalakulás indult meg. A magyarok a honfoglaláskor – számukhoz mérten – igen nagy területet szálltak meg, a határon s bent az ország szívében mégis igen nagy területek maradtak lakatlanul. Nem szólva a magas hegyvidékről s a kopár, mocsaras és homokos pusztákról, Dunántúl, Bihar és Békés vidékén, az Al-Duna balpartján, a Dráva-Száva-közön, Erdélyben és másutt is sok gazdasági művelésre alkalmas föld hevert kihasználatlanul.

A nép természetes szaporodásával megkezdődött e vidék lassú benépesítése. A szaporodás bő volt. Árpád fejedelem maga öt fiút nemzett. Ezek közül négy alapított családot s mindannyi más vidéken, a fehérvári fejedelmi székhelytől távol ütött szállást. Tarhos ivadékaival Tolnában, Üllő a pesti síkon, Solt fiával, Taksonnyal és Tas a későbbi solti széken, Jutas Veszprém vidékén telepedett meg. Gézának fián kívül három leányáról, Mihály öccsének négy fiunokájáról tudunk. I. Andrásnak négy, I. Bélának hét, I. Gézának három, II. Bélának hat gyermeke volt. S a királyi családra jellemző szaporság nem állt egyedül. A X. századi közös ős nevét viselő nemzetségek közül az Aba-nem a XIII. században már huszonhét, a Bór- vagy Kalán-nem öt, a Szalók-nem tizenkét, a Csák-nem tizenhárom, a Kaplony-nem tizennégy, a Bors- vagy Miskolc-nem tíz népes ágra szakadt. Ez adatokat ismerve, a X. századi szaporodást – a két nyugati törzset különösen érintő vérveszteségek figyelembevételével is – az eredeti számnak legalább háromszorosára kell tennünk. A nemzetségtagok elszaporodásával, a fiatalok családalapításával új meg új földterületek kaptak lakót. A nemzetségek ősi szállásához közeleső részek kihasználása és megszállása után sor került a távoli vidékre. A fejedelmi törzshöz tartozó Ákos- és Káta-nemzetségek például igen korán, úgy lehet már a X. században bocsátottak ki települő rajokat a Kraszna-folyó és a Meszes-hegység vidékére.

Bármilyen bőséges volt is az Isten áldása, a természetes szaporodás mégsem volt elegendő az országban szerte tátongó ür betöltésére. Ha valamely nemzetség birtokába vett addig szűz területeket, emberi és állati erőre volt szüksége annak műveléséhez. A vadászat, halászat, állattenyésztés szabad emberhez illő foglalkozások voltak, de már a föld művelésére, irtásra magyar ember nem szívesen vállalkozott. A régi hazában megszokták, hogy az alsóbbrendűnek tekintett gazdasági munkára idegen szolgákat alkalmazzanak. Az új hazában kezdetben – a magukkal hozott nem nagyszámú szolgán kívül – csak az itt talált és meghódolt szláv és egyéb népséget foghatták munkára, terményadózásra. Némely vidéken – a Nyitra és Vág folyók közelében, a Balaton déli és nyugati partvidékén, a Rábától nyugatra eső területen, a Tisza és Maros mentén – nagyobb számban voltak ily hódolt szolgáik, de az ország többi részén csak elszórt telepeket találtak. Számukat mindenesetre szaporítani kellett, ha gazdaságuk jövedelmét fokozni akarták. Ez magyarázza meg, miért hurcoltak el oly sok embert fogolyként a nyugati országokból. Egykorú írók panaszolják, hogy különösen a nőket és gyermekifjakat vitték szívesen magukkal, míg a kevésbé idomítható és nagy tömegben veszedelmessé váló férfi foglyokat leölték vagy eladták. A fogolyként Magyarországra került szolgák száma tekintélyes volt. Piligrim passaui püspök 974-ben említi, hogy papjai sok keresztény szolgát találtak magyar földön, akiket gazdáik egykor harcban ejtettek foglyul. A hazai hagyomány is megemlékezett róluk. Kézai Simon szerint a szolgák az ország elfoglalásakor és a későbbi hadjáratokban foglyulejtett keresztények ivadékai, kik a kereszténység terjedésekor a föld művelésére rendeltettek. A nyugati hadjáratok megszünte után kereskedelmi úton is szívesen gyarapították szolgaállományukat. A csehek még a XI. század végén is magyar földre hozták eladni rablóhadjárataikon szerzett morva foglyaikat.

A fogolyként behurcolt szolganépségen kívül külországból jövő szabad emberekkel is gyarapodott a lakosság. Már Taksony korában jöttek bolgárok és besenyők, köztük a Tisza vidékén megtelepedett Tanuzaba vitéz, a Tomaj-nemzetség őse. A besenyő telepeseket az orosz hatalom térfoglalása késztette törzsük elhagyására, míg a mohamedán bolgárok – az első hazai izmaeliták – kereskedők voltak, bár Anonymus szerint nagy nemes urak is akadtak köztük. 960 táján már zsidókról is hallunk, kik Magyarországból mentek a prágai vásárra.

A külföldi hadjáratokon szerzett zsákmány és szolganépség a vezérek, jó vitézek nemzetségének vagyonát növelte, s megadta a módot a földbirtok gyarapítására is. A vagyonban gyarapodó nemzetségek társadalmi tekintetben fölé emelkednek a nagy szaporaság és a hadiszerencse hiánya miatt elszegényedőknek. Az őshazában már kialakulásnak indult társadalmi rétegek közt élesebbé válik a különbség. A bevándorló idegenekkel és a fogolyként hozott szolgákkal számban erősödik a társadalmon kívül álló népelem, a későbbi hospesek és különféle szolganépek őseinek jogtalan rétege, mely a X. században már rohamos gyarapodásnak indult.

A földet művelő, erdőirtó szolganépség hasznos és az úrnak jövedelmező kultúrmunkát végzett s megkedveltette a magyarokkal az intenzivebb mezei gazdálkodást. A lechmezei csata után tétlenségre kárhoztatott vitézek ivadékai zsákmányolás helyett gazdaságuk fejlesztésével növelik vagyonukat. A nemzetségi szállástelepek körül szépen népesedő lakótelepek, szolgafalvak keletkeznek s a helyhezkötött földműves elem az addig túlnyomóan pásztorkodó lakosság mellett mindinkább előtérbe nyomul. A kereskedést sem vetik meg s a szomszédos szláv fővárosok – Pereszljavec és Prága – vásárain is megjelennek áruikkal. Zsákmányban szerzett és adóban kapott ezüstöt, aranyat, foglyokat és idehaza tenyésztett lovat, szarvasmarhát visznek eladásra vagy ruházathoz való anyagért, fényűzési cikkekért cserébe.

A honfoglalás előtt frank vagy bolgár államszervezetben élt szláv szolgáik, külföldről hozott foglyaik s a nyugati és bizánci udvarokkal való közvetlen érintkezés révén új fogalmakkal ismerkednek meg s ezek jelölésére idegen – szláv és német – szavakat vesznek át (császár, király, herceg, udvar, nádorispán, ispán, poroszló, vádol, perel, szavatol, tömlöc, mesgye és megye = határ, polgár, molnár, ablak, ajtó, oszlop, asztal, nyoszolya, cső, csöbör, villa, kapca, deszka, borona, kasza, járom, gereben, rozs, csép, lencse, ecet, borostyán, szamár, galamb, gerlice, bolha, csuka, igric stb.). Az idegen népeket is rendszerint az avval korábban érintkező szomszédos vagy hódolt nép nyelvéből vett szóval nevezik. Az orosz és böszörmény (= muzulmán) kazár, a lengyel és palóc orosz, a görög és oláh bolgár-szláv, a német, morva, cseh, horvát, olasz és zsidó szlovén jövevényszavak nyelvünkben. Gyakorta megtörtént, hogy a szolgákkal folytatott mindennapi érintkezés során régismert tárgyak és fogalmak jelölésére is ezek nyelvéből vett szavakat használtak, melyek azután a régi magyar szóval párhuzamosan vagy azt kiszorítva honosodtak meg a nyelvben (pl. vojevoda > vojvoda > vajda = hadnagy, kakas = kantyúk, birka = ürü, kos, pecsenye = sült hús, kelepce = tőr, gabona = búza, árpa, kalász, szalma; család, familia, mostoha, unoka, szomszéd, abrak, zabola, parittya, kopja, dárda, gatya, konyha, marha, elemózsia, pohár dézsa, ebéd, göröncsér, csolnak, bognár, gát, zsilip, árboc, gomba, halom, morotva, álnok, parázna, ritka, beszéd stb.).

Az új szavak különböző nyelvek szókincséből kerültek a magyarba és korántsem jelölnek oly intenziv műveltségátalakító hatást mint a honfoglalás előtti ogur (bolgár) jövevényszavak. Legkevésbbé lehet erről a szlávoknál szó. Az egyes szláv népek – orosz, bolgár-szláv, szerb-horvát, a mai kaj-horváttal rokon pannóniai szlovén, tót és cseh – egyenként igen kevéssel gyarapították a magyarok műveltségét. Az öt nyelvből vett szláv jövevényszavak semmiesetre sem jogosítanak fel oly feltevésre, mintha a magyar kultúra egységes szláv hatás alatt gyökeresen átalakult volna. Még legtöbb nyomott a pannóniai szlovének kultúrája, illetőleg ismeretkészlete hagyott nyelvünkön, de itt is inkább csak közvetítésről lehet szó.

A gazdasági kultúra terén a szókészlet gyarapodása nem jelent lényeges változást. Mindössze néhány új állat- és növényfaj, addig ismeretlen gazdasági eszköz, háztartási cikk, bútor megismeréséről, meghonosodásáról, a földműves gazdálkodás intenzitásának növekedéséről tanuskodik. Jelentősebb ismeretgyarapodást jelölnek az állami és egyházi élet fogalmi körébe tartozó kölcsönszavak. De itt sem mindig a szót átadó nép volt a szavakban kifejezett műveltség hordozója. A nyugati intézmények – királyság, grófság, törvénykezési szervezet – jelölésére például a magyar uralom alatt élő pannóniai szlovének nyelvéből kölcsönzött szavak jöttek forgalomba, nem mintha ezek lettek volna az intézmények meghonosítói, hanem mert ezek nyelvében a honfoglalás előtti frank uralom idejéből fennmaradtak a megfelelő szavak, melyeket azután tőlük magyar uraik is eltanultak s hozzájuk hasonlóan alkalmaztak a frank-bajor intézmények megnevezésére. Kétségtelen azonban, hogy a keresztény hit terjesztésében nagy részük volt a pannóniai szlovéneknek.

*

A kinyilatkoztatott egyistenhívő vallások iránt való hajlandóságot a magyarok magukkal hozták a Fekete-tenger vidékéről, hol a török népek körében már a VII–VIII. században megindult s a IX. század vége óta feltartózhatatlan ütemben haladt előre a keresztény, mohamedán és zsidó hitre való áttérés folyamata. A keresztény vallás sem volt ismeretlen előttük. Fejedelmük, vezéreik közvetlen érintkezésben álltak a bizánci udvarral. Keresztény papok – így Szent Ciril és Metód – is megfordultak körükben.

Az új hazában még több alkalmuk nyílt a keresztény tanok megismerésére. A pannóniai szlovének, a Fertő-vidéki avarok, nyitrai szlovének már néhány évtized óta keresztények voltak s ha a magyarok pogány szokásaihoz alkalmazkodtak is – mint Teotmár salzburgi érsek panaszolta – sokan közülük tovább vallották hitüket s a vallási dolgokban türelmes magyar urak közül is bizonyára nem eggyel megismertették vallásuk tanításait. Nem lehet egészen a véletlen számlájára írnunk, hogy a magyar vezérek közül elsőnek a pannóniai szlovéneken uralkodó Bulcsu vette fel a keresztséget.

A külföldi hadjáratok is alkalmat adtak a keresztény tanok megismerésére. Buzgó szerzetesek és martirhalálra vágyó papok nem egyszer keresték fel a német és francia földön táborozó magyar katonákat. A vértanuság koronáját nem tudták körükben elnyerni, de hívő lelkeket gyakran szereztek egyházuknak. Szent Wikbert apát 954-ben Gembloux vidékén térített eredménnyel Bulcsu táborában. Egy sangalleni feljegyzés szerint a közelebből ismeretlen Prunwart püspök is, aki előbb sangalleni szerzetes volt, megkeresztelt sok magyart királyukkal együtt. A király alatt persze valamelyik hadvezér értendő, mert a nyugati írók királynak (rex) nevezik a külföldön harcoló hadnagyokat, Bogátot, Dursákot, Bulcsut, Taksonyt s a többieket.

Még több érdemük van a térítésben a magyar földre került keresztény foglyoknak, kik közül Piligrim papjai húsz évvel a lechmezei csata után is sokat találtak hazánkban. A vallásukhoz szerencsétlenségükben is híven ragaszkodó keresztények erős hite nem maradhatott hatás nélkül uraikra, akiknek közvetlen környezetében éltek.

A fejedelmi családnak és a vezéreknek személyes érintkezése a keresztény uralkodókkal szintén növelte a krisztusi hit iránt való fogékonyságot. Ily érintkezés eredménye volt a század elején – ha hihetünk a kései bajor hagyománynak – Arnulf herceg magyar feleségének, később Bulcsunak és a gyulának megtérése. A gyula népe megtérítését is megkísérelte. „Nemsokára Bulcsu látogatása után – írja Kedrenosz – Gyula, ki hasonlóképen fejedelme volt a magyaroknak, szintén eljött a császárvárosba, ott megkeresztelkedett s ugyanazon tisztségre lett méltatva. Ez elvitt magával egy kegyességéről híres Hiereteosz nevű szerzetest, akit Teofülaktosz Magyarországi püspökévé szentelt s ki a barbár tévelygésből sokakat kereszténységre térített. Gyula azután is megmaradt a hitben és sem maga nem ütött be soha a római birodalomba, sem a fogoly keresztényeket kiváltatlanul nem hagyta, hanem megvette, gondjukat viselte és felszabadította.” Félszázaddal később a gyula országrészében tűnik fel Ajtony marosvári fejedelem, aki – a hagyomány szerint – bolgár földön keresztelkedett meg és tartományában keresztény papokat, szerzeteseket tartott. Vajjon két egymástól elszigetelt térítési kísérletről van-e szó, vagy feltehetjük a hitélet folytonosságát? nyílt kérdés marad. A magyar nyelv bolgár-szláv egyházi szavai, az anyagi ágon gyula-ivadék Szent István udvarában uralkodása első éveiben feltűnő görög nyomok, az oroszlámosi görög kolostor a térítés eredményességére vallanak. Viszont Ajtony többnejűsége s a külsőségeket, látható tárgyakat, elemi fogalmakat jelölő bolgár szavak természete a hit gyökértelensége mellett szól. Kétségtelen azonban, hogy a térítés megindult és Szent István csapatai Ajtony legyőzése után Marosváron és környékén keresztény magyarokat is találtak. Persze ez alapon a görög keleti térítés prioritásáról nem beszélhetünk, mert a bizánci és bolgár egyház ez időben a pápa főségét elismerve, hitegységben élt a római katholikus Anyaszentegyházzal s mert egyidejűleg a Dunántúl is terjedt a keresztény hit egyszerű, de buzgó szlovén papok és a föld hívő népének érdeméből.

A kétoldalról is megindult térítőakció emlékét nyelvünk egyházi és vallási fogalmakat jelölő kölcsönszavai őrzik. Míg a külsőségek jelölésére több bolgár-szláv szó jött át nyelvünkbe (kereszt, feszület, oltár, barát, zarándok; keresztel, koma, vecsernye, zsolozsma; szerda, süket = csütörtök, péntek, szombat; karácsony, szent, angyal), a benső hitélettel s az egyházi szervezettel összefüggő szavaink egy része pannóniai szlovén közvetítéssel gyarapította a magyar szókincset (ádvent, alamizsna, apáca, apát, apostol, bérmál, cella, cinterem, csuha, diák, ereklye, eretnek, esperes, kámzsa, malaszt, orgona, paradicsom, plébános, pokol, pünkösd, püspök, remete stb.). E szavak – a pogány terminológiából átvett magyar szavakkal (Isten, ördög, imád, hisz, bocsát, bűn, esküvés, ünnep, vasárnap, bálvány) együtt – a X. század folyamán, a német, olasz és cseh térítők megjelenése előtt kerültek nyelvünkbe, míg a cseh (dusnok, érsek), olasz (ereklye, gardinál, pogány) és egyházi latin (diliciom, csizió, eklézsia, gyehenna, kántor, kardinális, klerikus, klérus, kórus, mártir, ministrál, parókia, prezsbiter, próféta, religió, templom, testamentum) szavakat Géza és István korában jött idegen papok honosították meg.

A magyar nép a X. század második felében már megérett a keresztény eszmék és nyugati intézmények befogadására. Csak vezetőre volt szüksége, aki kora követelményeit felismerve, helyes útra terelje. Ez a vezér érkezett el Géza fejedelem személyében, akiben újra felcsillantak „tanácsban és gondolkodásban bölcs, uralomratermett” ősének, honalapító Árpádnak kiváló tehetségei.

*

Géza fejedelm (? 970–997) uralomra lépve érett ésszel ismerte fel helyzete komolyságát; erős akarattal fogott a külső béke és a központi hatalom helyreállításához. Érintkezést keresett a német fejedelmekkel s megtérési szándékát bejelentve, keresztény papok küldését kérte tőlük. A régi hagyományokhoz híven először is a bajor herceghez fordult támogatásért és felújította vele őseik barátságát. Szent Wolfgang, az első magyar földre jött német pap sváb ember volt, de Bajorországból került hazánkba s azt elhagyva még ugyanez évben a bajor főváros püspökévé, Henrik herceg családjának gyóntatójává és gyermekei nevelőjévé lett. A hercegi házhoz közelálló Wolfgang magyarországi kiküldetése bizonyára Henrik herceg műve volt s talán része volt benne Arnulf herceg – úgy lehet magyar anyától született – hitbuzgó leányának, Judit anyahercegnének is. Wolfgang 972 elején érkezett Magyarországba, de nagyobb eredményt nem tudott elérni. Piligrim passaui püspök hatáskörének sérelmét látta az idegen egyházmegyéből jött Wolfgang működésében; néhány hó mulva visszahívta s Ottó császárnak jelentette a magyarok megtérési szándékát. Ottó Burkhard keleti őrgróf és Piligrim tanácsára Wolfgangot 972 decemberében a regensburgi püspöki székbe emelte s maga vette fel a tárgyalás fonalát Gézával. Géza fejedelem 973 tavaszán tizenkét magyar urat küldött Quedlinburgba, hol a császár a húsvétot ünnepelve a tisztelgésre jött fejedelmeket – köztük Boleszláv cseh és Miciszláv lengyel hercegeket – s a bizánci, római, beneventumi, bolgár, orosz és dán követeket fogadta. A követjárással végeszakadt a nagy császár családja és a magyarok közt – kilenc éves megszakítással – hét évtized óta szakadatlan ellenségeskedésnek. A sír szélén álló Ottó császár és az ifjú Géza fejedelem barátságot kötöttek s még ugyanez évben II. Ottó császár Brunó verdeni püspököt küldte a magyar fejedelemhez, Piligrim térítőakciójának útját előkészítendő. A passaui püspökhöz intézett ajánló levelében különös figyelmébe ajánlotta Brunót, kinek küldetése „Piligrimnek és övéinek is hasznára lesz”. Nem sokkal utóbb megjelentek Magyarországon Piligrim passaui püspök papjai. Ezek egyike keresztelte meg Gézát és testvéröccsét és Gézának 969-ben született ötéves Vajk vagy Bajk fiát, ki a keresztségben a passaui egyház védőszentjének – István vértanúnak – nevét kapta.

Piligrim nagyralátó tervekkel indult a magyar térítésnek. A római időben egész Pannónia, Morvaország és Moesia felett joghatóságot gyakorló, de a húnok elől Passauba menekült állítólagos laureacumi vagy lorchi érsekséget akarta életre kelteni. A metropolitai jogokért s a megtérítendő magyarok feletti lelki uralomért küzdve, hamisításoktól sem riadt vissza. Hamis oklevelek egész sorozatával bizonyítgatta 739-ben alapított püspökségének a lorchi érsekséggel való összefüggését. II. Ottó (973–983) és Henrik herceg, akihez rokonság is fűzte – úgy látszik – szívesen látták törekvéseit s a nagyravágyó főpap 974-ben már a pápától kéri érseki rangra emelését és az alapítandó magyar püspökségeknek joghatósága alá rendelését. VI. Benedekhez intézett levelében addigi működéséről és eredményeiről is beszámol. Kiemeli, hogy a módzsert az angolszász térítést leíró Beda klasszikus művéből tanulta. A magyarok kérésére hithirdetésre, térítésre alkalmas jámbor szerzeteseket, papokat és klerikusokat küldött hozzájuk s ezek rövid idő alatt ötezer előkelő, törzsökös magyart – férfit és nőt – térítettek Krisztus hitére. A szolgák közt sok keresztényt találtak s ezek most gyermekeiket viszik hozzájuk keresztelésre, mait a pogány urak sem tiltanak, mert a keresztény és pogány magyarok a legjobb egyetértésben élnek egymással.

A térítés szépen haladt előre, mikor a Németországban kitört belső zavarok útját vágták Piligrim magyarországi működésének. Civakodó Henrik bajor herceg és anyja 974-ben a cseh és lengyel hercegek segítségével lázadásra keltek II. Ottó császár (973–983) ellen, mibe utóbb rokonaik, a Luitpold-házi Henrik karantán herceg, Burkhard keleti őrgróf és ennek fia, Henrik augsburgi püspök is belekeveredtek. A lázadást a császár Ottó sváb herceg segítségével leverte s a magyarokkal rokonszenvező bajor tartományurakat megfosztotta méltóságuktól. A harcban Piligrim a császár oldalán küzdött, míg a magyarok – úgy látszik – régi barátaikat támogatták. II. Ottó idejében és III. Ottó (983–1002) első éveiben újra hallunk a határvidéket pusztító magyar becsapásokról. Bár biztos adatunk épp e korból Henrik és a magyarok összeköttetéséről nincs, nem lehet kétséges, hogy a Babenberg-kézre jutott Ausztriát Henrik herceg érdekében vagy az ő megbosszulása végett nyugtalanították. És nem lehet kétséges, hogy a régi Ostmark területén pásztorkodó Piligrim térítő kísérletének hirtelen megszakadása is e zavarokkal függ össze. Ha a megtért lelkek gondozása végett maradtak is bajor papok Magyarországon, a szép reménységgel megindult térítő akció 975-ben végéhez ért, mint ahogy a keleti térítésnek is véget vetett a bolgár-görög háborúság.

Az első rendszeres nyugati térítő akció – a dunántúli magyarság keresztény hajlandósága és Géza támogatása következtében – szép eredménnyel járt, de Piligrimnek a pápához írt jelentése, mintha 974-ben már az egész nép kész lett volna a hit befogadására, mindenesetre túlzás. A nép jó része még idegenül állt a krisztusi tanítással szemben, mert a gyula országrészében működő görög papok és Piligrim papjai nem tudták azt a lelkekbe meggyőző erővel átültetni. Piligrimet világias érdekek vezették. Egyházmegyéje kiterjesztése, jövedelmeinek gyarapítása lebegett szeme előtt. Papjai – a X. század eleje óta cseh és lengyel földön működő bajor papokhoz hasonlóan – bizonyára nagy gonddal igyekeztek egyházuk tizedjogának érvényt szerezni; viszont a pogány szokásokkal szembeszállni nem volt erejük. Még a fejedelmi családban sem tudott a hit mély gyökeret verni. Maga Géza politikai belátásból lett kereszténnyé s gyenge hite nem akadályozta meg abban, hogy – cseh és lengyel kortársaihoz hasonlóan – pogány szokásoknak hódoljon. Mint később mondották, elég gazdagnak tartotta magát, hogy két istent imádhasson. Mihály öccse még gyengébb lehetett a hitben; fiai és unokái félszázaddal később is a pogánysághoz szítottak. A somogyi Szerénd, kit pogány módra beretvált fejéről „Szár”-nak, kopasznak neveztek és fia Koppány – minden jel szerint Árpád legidősebb fiának, Tarhosnak leszármazói – megrögzött, makacs pogányok. A keleti törzseknél is nehezen vert gyökeret a keresztény tanítás. Békés és Bihar vidéke száz év multán is fészke volt az I. András és I. Béla trónraléptekor véres lázadásokban tobzódó pogány reakciónak. A keresztséget sokan felvették, de kevesen lettek bensőleg, lélekben is kereszténnyé s mikor Piligrim akciója megszakadt, méginkább visszasülyedtek pogány erkölcseikbe. Szent Adalbert húsz év multán joggal panaszkodott, hogy a magyarok kereszténysége pogánysággal van megfertőzve.

A hazai hagyomány szerint Géza ha lehetett, szép szóval, de ha kellett, erőszakkal terelte népét az igaz út felé. A maga törzsében mindenesetre úr volt és mindenkit akarata tiszteletére kényszeríthetett, de az önállóságukat és hatalmukat féltő többi törzsfőket inkább ésszel, mint erővel keleltt a maga felfogásának meghódítania, hacsak nem akarta őket saját hatalmának megszilárdítása előtt lázadásba hajtani. Ezért rokoni kapcsokkal igyekezett magához fűzni a leghatalmasabb törzsfőket.

Felesége a tartománya fölött szinte fejedelmi hatalommal uralkodó gyulának – az egykorúak szerint „gyönyörű” – Sarolt leánya volt. Bizonyos jelekből az Árpád-ház és Lél családjának rokonságára is következtethetünk s uralkodása vége felé Géza a kabarok élén álló Aba-nemzetséggel is rokonságot kötött, leányát adva nőül Aba-nembeli Sámuelhez.

Géza tisztán látta, hogy leghatalmasabb alattvalói csak színre hódoltak meg s hogy el fog érkezni a fegyveres leszámolás ideje. Ezért fejedelmi székhelyét nemzetsége dél felől, különösen a pogányhajlamú Szerénd és Koppány tolnai-somogyi szállása felől könnyen megközelíthető Közép-Duna-menti szállásföldjéről a rengeteg erdővel borított Pilis-hegység és a Duna védelme alatt álló Esztergomba helyezte át, hol a víziút nyugattal is megkönnyítette érintkezését. Új székhelyén hazájukból politikai okokból menekült s később a bajor hercegné kíséretében érkezett német és olasz lovagokkal vette magát körül, kik addig gazdátlan földterületen kaptak birtokot. A sváb földről jött Hont és Pázmány a Duna másik partján, Esztergomtól északra s északkeletre, Deodát sanseverinoi gróf a fővárostól délnyugatra, a későbbi Tata vidékén telepedett meg. Bizonyára e vidéken kapott földet a Koppány leverése és birtokainak elkobzása óta Somogy megyében birtokos Fanbergi Tibold is, míg Géza többi idegen híve – így a bajor Wasserburgi Vecelin és a Gizellával jött Hermann – a nyugati gyepű mentén, a későbbi Zala és Vas megyék területén kaptak birtokot.

A fejedelem körül csoportosuló nemzetségek tagjainak s a külföldről jött adománybirtokosoknak tömörülésével egy új társadalmi osztály, a Szent István korában kialakult adománybirtokos és udvari arisztokrácia csirái tünedeznek elő.

Mennyire haladt Géza a fejedelmi hatalom gazdasági megalapozásában, nem tudjuk, de feltehető, hogy megkezdte a királyi birtokszervezet kiépítését. A bakony-pilisi s talán a csallóközi uradalommal is ő gyarapította nemzetsége sárrét-csepel-solti szállásbirtokát és az ország egy részében ő hajtotta uralma alá a nemzetségek által birtokba nem vett területen szétszórtan s viszonylag függetlenségben élő hódolt népséget, a későbbi várnép őseit. Kétségtelen, hogy a tőle közvetlenül függő adománybirtokosok és kisbirtokos népség felfegyverzésével ő vetette alapját a földbirtokon alapuló királyi hadseregnek is.

A térítés és az egyházi szervezkedés lassan haladt. Papok voltak szép számban, talán valami térítő püspök is működött, de a Piligrim által tervezett egyházi szervezésnek útját vágta a térítőkísérlet meghiúsulása s a bajor-magyar viszony elmérgesedése. A helyzet csak a század utolsó éveiben változott meg. Géza fia békés uralmának biztosítása végett uralkodása utolsó évtizedében külföldi összeköttetéseket keresett. Egyik leányát még 987 táján nőül adta Miciszláv lengyel fejedelem fiához, a későbbi Vitéz Boleszlávhoz, de ez alig két év után eltaszította. A száműzött asszony kisfiával, a későbbi szerencsétlen végű Beszprém Ottó lengyel királlyal (1031–1032) haza menekült. A fiú nevét őrzi a fejedelmi ház birtokán épült Beszprém, ma Veszprém városa. E házassági kapcsolat emléke a későbbi lengyel hagyományban a X. század derekán lengyel földre menekült s ott II. Miciszláv leányával egybekelt és keresztény hitre tért Béla herceg – a későbbi I. Béla – házasságának emlékével olvadt össze s alapjává lett a Géza fejedelem lengyel házasságáról szóló XII. századi genealógiai mesének. Géza leánya vagy rokona volt az a „magyar királyleány” is, akit 980 táján Sámuel bolgár cár fia, Gábor Radomir vett nőül, de – apja kívánságára egy görög nővel lépvén új házasságra – 984-ben eltaszította. Géza öccse, Mihály – fiainak, Vászolynak (Vaszili) és Szár Lászlónak (Vladiszlav) szláv nevéből következtetve – valószínűleg egyik szomszédos szláv fejedelem leányát vette nőül. Mindezeknél nagyobb jelentőségű politikai összeköttetés volt István herceg házassága bajor Gizellával.

A magyar külpolitika – ha szabad e szót használnunk – Árpád óta nyugat felé orientálódott. A szász császári házzal a magyarok évtizedeken át folytonos harcban álltak és a bizánci császárokkal időről-időre kötött szövetségük is inkább a fegyverszünet, semmint a tartós politikai összeköttetés jellegével bírt, de állandó értékű politikai kapcsolatokra is szert tettek. Felső-Itália királyaival 900 és 955 közt állandóan barátságos, sőt szövetséges viszonyban éltek. A bajor hercegi házzal 913-ban kötött béke pedig hamarosan szoros fegyverbarátsággá fejlődött s a század végén – I. Henrik (947–955), majd Sváb Ottó és III. Henrik hercegek (976–985) uralkodása alatt két ízben beállt rövidebb megszakításokkal – immár nyolcévtizedes multra tekinthetett vissza. E barátság a politikai és katonai célszerűségen kívül a két nép rokonszenvében is szilárd alapra talált.

A magyarok karakter és műveltésg tekintetében sokkal közelebb álltak a bajorokhoz, mint bármely más szomszédjukhoz. Bizánc a maga fényűző kultúrájával és túlfejlett államszervezetével, korhadó társadalmi és gazdasági szervezetével, alattomos és körmönfont diplomáciájával, istenség ködébe burkolódzó császárjaival a magyar szemnek elérhetetlen távolságban állt. Az övékénél kezdetlegesebb katonai szervezetben, politikai függőségben élő szláv népek – lengyelek, csehek, horvátok, szerbek – kultúrája, idegenszerű erkölcsei és szokásai sem vonzották a magyarokat. A bajorokban viszont magukhoz hasonló kitűnő harcost, fegyelmezett katonát, nyilt ellenséget és becsületes barátot, szabadságszerető, idegen jármot nehezen tűrő, független népet ismertek és szerettek meg. Gazdasági kultúra tekintetében sem álltak oly magasan a magyar felett, mint a nyugati frankok, olaszok vagy görögök és hiányzott belőlük az erkölcsöknek az a romlottsága, a visszavonásnak és széthúzásnak az a szelleme, amit Bizáncban és nyugaton tapasztalhattak. II. Henrik herceg idejében a feudalizmus káros törekvéseinek gátat vető erős központi hatalom, a vitézül harcoló, bölcsen kormányzó monarcha egészséges kormányzati rendszere is rokonszenvet, megbecsülést válthatott ki a központi hatalom megszilárdításán munkálkodó magyar fejedelemből.

II. Henrik bajor herceg, mióta 985-ben visszafoglalta ősei tartományát, majd Karinthiai Henrik halála (989) után a bajor hercegséggel újra egyesítette Karinthiát és Felső-Itáliát is, a béke és alkotómunka jegyében uralkodott. Személyében szerencsésen egyesült a magyarokkal egykor ellenséges szász dinasztia és a magyarbarát bajor hercegi ház s mint a bajor és felsőitáliai tartományok ura, természetes örököse volt a bajor hercegek és felsőitáliai királyok magyarbarát politikájának. A bajor hercegség reorganizációjában nagy része volt Wolfgangnak, Regensburg tudós és szentéletű püspökének. Az ő közvetlen hatására, személyes befolyására vezethető vissza Henriknek és a hitbuzgó burgundi Gizellának egyházalapító, gazdagító és újjászervező munkássága, gyermekeiknek benső vallásossága és hitbuzgalma. A két fiú közül Brunó papi pályára lépett s később Augsburg püspöki székére emelkedett. Henrik kegyes hajlamairól volt ismeretes, halála után népe szentség hírével övezte. Brigitta hercegnő Istennek szentelve magát, a regensburgi Szent Pál-kolostor fejedelemasszonyává lett. Gizella is apácának készült, mikor 996-ban eljöttek Regensburgba Géza fejedelem követei s az ifjú IV. Henrik hercegtől (996–1024) nőül kérték István számára.

A leánykérés összefügg Szent Adalbert prágai püspök 995. évi magyarországi látogatásával. Adalbert a cseh Prsemyslidákkal hatalomban és előkelőségben vetélkedő fehér-horvát család sarja volt, de nagyanyja – I. Henrik király leánya – révén Ottó császárral és a bajor hercegi házzal is közeli rokonságban állt. Apja, Szlavnik herceg, fejedelmi hatalommal uralkodott keleti és déli Csehországot felölelő, jórészt fehréhorvátoktól lakott tartományában, mely közvetlen szomszédja volt a magyar fennhatóság alá tartozó morva földnek. Fiaival együtt a császárhű és németbarát keresztény párthoz tartozott, szemben a birodalomtól való elszakadásra mindig kész, szokásaikban és erkölcseikben pogány Prsemyslidákkal. Adalbert papi pályára szánva, még az apai házban ismerkedett meg a keresztény hitelvekkel. Később atyja barátjának, Adalbert magdeburgi érseknek udvarában szívta magába kora újraéledő kereszténységének szigorúan aszkétikus és purifikáló szellemét. Apja halála után hazatérve, a mainzi érsek fennhatósága alatt 975 táján alapított prágai egyházmegye első püspökének, a szász Tietmárnak, környezetébe került s ennek halála után, 982-ben prágai püspökké szenteltetett fel. Szigorú egyházi felfogása, purifikáló törekvései, németbarátsága, császári rokonával, III. Ottóval szemben tanusított rendíthetetlen hűsége és családjának fejedelmi hatalma ellenségévé tették honfitársai egy részét s magát II. Boleszláv herceget is. Az örökös viszálykodást megúnva s népe féktelen szilajságán, pogány szokásain elkeseredve, Itáliába utazott. Itt találkozott Szent Nilussal, a szigorúan aszkétikus keleti szerzetesi szellem nagy képviselőjével és Majolus clunyi apáttal, a legszigorúbb fegyelmet hirdető clunyi reformirányzat buzgó apostolával. E találkozások rendkívüli befolyással voltak a szerzetesi elvonultságra, aszkézisre egyébként is hajlamos, gyakorlatiak iránt kevés érzékkel bíró Adalbertre. Kolostorba vonulva közel három évet töltött Monte-Cassino, Valleluce, majd a római Szent Elek és Bonifác-kolostor szigorú regulák szerint élő szerzetesei körében. Mikor előljárója – Willigis mainzi érsek – utasítására és Boleszláv herceg hívására visszatért egyházmegyéje élére, tizenhárom hitbuzgó olasz és német szerzetes – köztük féltestvére, Gaudentius, később a lengyelek első érseke és Anasztáz, a későbbi esztergomi érsek – kísérte hazájába. Ezzel a kis idegen szerzeteskolóniával alapította meg 993-ban a Szűz Mária, Benedek, Bonifác és Elek tiszteletére szentelt első csehországi benedekrendi kolostort a Prága melletti Breunowban.


A szász és bajor uralkodóházak összeköttetései a magyarokkal.
Ludolf szász gróf. † 866.; Liudswinda, Karlmann bajor király (†880) ágyasa.; Brunó szász herceg 866–880.; Ottó szász herceg 880–912. 906-tól: harc a magyarokkal.; Arnulf császár 887–899. 892-899: Árpád szövetségese.; Luitpold bajor őrgróf 883–907. 899-ig magyar szövetség; 900–907: harc a magyarokkal.; I. Henrik német király 919–936. 919–924: harc a magyarokkal. 924–932: adót fizet a békéért. 933: merseburgi csata.; Arnulf bajor herceg 907–937. 913-ig harc a magyarokkal. 914-től: magyar szövetség. ?2. felesége: magyar lány.; Bertold bajor herceg 938–947. 943: harc a magyarokkal. Felesége: Biletrud, 954: magyar szövetség.; I. Nagy Ottó német király, majd császár 936–973. 955-ig: harc a magyarokkal. 973: barátság Gézával.; Leány; I. Henrik bajor herceg. 947–955: harc a magyarokkal.; Judit bajor régens hercegnő 955–970.; Eberhard bajor herceg 937–938. 937: magyar szövetség.; Hermann gróf; Arnulf Pfalzgraf 938–954.; Leány f. Burkhard osztrák őrgróf 975-ig.; III. Henrik karantán herceg 976–978. bajor herceg 983–985.; 975–978: II. Henrik lázadó társai; Ludolf sváb herceg; Liutgard f. Konrád lotharingiai herceg.; 954: magyar szövetség.; II. Ottó császár 973–983. 976–983: harc a magyarokkal.; Szlavnik fehér-horvát herceg; II. Henrik bajor herceg 955–976 és 985–995. 972–974: magyar térítés patronusa. 975-978: lázadás a császár ellen.; Bertold gróf 955: magyar szövetség; Ottó bajor herceg 976–983. 976–983: harc a magyarokkal.; Ottó karantán őrgróf 978–983.; III. Ottó császár 983–1002. 966-tól: Szent István szövetségese.; Szent Adalbert prágai püspök 955: Géza udvarában.; IV. Szent Henrik herceg, majd császár 955–1024. 966-tól: Szent István szövetségese.; Gizella 966: magyar királyné.

Boleszláv és a cseh urak megbékültek szentéletű, szigorú püspökükkel, de csak látszólag. Mikor Adalbert a pogány vérbosszújoggal szembeszállva, védelmébe vett egy templomába menekült házasságtörő asszonyt, a régi gyűlölet kirobbant. A férj vérre szomjazó rokonsága betört a püspöki palotába, majd a szentegyházba s az oltár mellett gyilkolta meg szerencsétlen áldozatát. Adalbert átokkal sujtotta a szent helyet megfertőző cseh urakat, kik II. Boleszláv herceg legbizalmasabb környezetéhez tartoztak s mivel a herceg ezek pártjára állt, 995 elején székét újra elhagyva, Rómába utazott. Ellenfelei, távozásán felháborodva, a szokásjog alapján s a Szlavnik-ház tartományára éhes Boleszláv hallgatag beleegyezésével, vérbosszúharcra keltek családja ellen. A libicei várat ostrommal bevették, Adalbert testvéreit hozzátartozóikkal, híveikkel, cselédeikkel együtt kegyetlenül legyilkolták. A vérengzésből csak a papok menekültek, kiket a következményektől tartva, idegen létükre sem mertek bántalmazni.

Adalbert a vérengzés idején már Rómában tartózkodott, de odautaztában néhány hónapot Magyarországon töltött. Gézával követek útján már korábban is összeköttetésben állt s udvarában most szíves fogadtatásra talált. A magyarországi viszonyokkal, a pogánysággal fertőzött félkereszténységgel elégedetlenül a fejedelem családját és híveit igyekezett a hitben megerősíteni. Tanításai nem mindenütt hullottak termékeny talajba, de nagy hatással voltak az ifjú Istvánra, akit – úgy látszik – ő bérmált, erősített meg hitében. István pici kora óta keresztény hitben nevelekedett. Természetes hajlamai jók, képességei, tehetségei nagyok voltak, de mindeddig nem volt hozzámért, alkalmas nevelője, a krisztusi hit igazi szellemét ismerő és hirdető, erkölcsében és meggyőződésében szigorú, megalkuvásra képtelen tanítómestere. Ezt a mestert találta meg Szent Adalbert személyében, kinek tanításai megragadták fogékony szellemét. Valószínűleg Adalbert fordította a magyar fejedelem fiának figyelmét hitbuzgó rokonára, a bajor hercegkisasszonyra s talán ő járt közbe a házasság érdekében a kegyes hajlamú bajor hercegnél és Ottó császárnál, kit éppen 996 őszén kísért Rómából Németországba. A gondolat, hogy az apácajelölt hercegnő a pogány magyarok megtérítésén munkálkodó ifjú fejedelem hitveseként szentelje magát egyháza szolgálatára, mindenesetre közel állt a térítésre, mártirságra hajlamos Adalberthez, ki gyermekkora óta sokat hallott a pogány lengyelek térítésében férje oldalán eredménnyel működő cseh Dombrovka hercegnő áldásos munkájáról. Akármint volt is, IV. Henrik bajor herceg, a magyarok első térítőjének tanítványa, örömmel fogadta Géza ajánlatát. Gizella hercegkisasszony lemondott égi jegyeséről s a magyar fejedelem udvarába költözve, pogányok térítésével, új hívők gondozásával igyekezett Krisztus országának népét gyarapítani, magának a túlvilági boldogsághoz vezető érdemeket keresni.

A házasságkötés még 996 végén vagy a következő év elején megtörtént és nyomon követte a magyar térítés megszervezése. Géza fejedelem Sabariának a Bakony északnyugati nyúlványán még látható s a másik Sabariában született pannóniai Szent Márton szülőhelyének vélt romjain egyházat és monostort kezdett építtetni Szent Adalbert Magyarországba menekült tanítványai számára.

A libicei vérfürdő után ezek sem maradhattak meg Csehországban. A vad csehek elől menekülve elsőnek Radla, Adalbert ifjúkori barátja és tanulótársa jött magyar földre s itt a fejedelmi pár belső bizalmasává, udvari papjává lett. Hamar megkedvelte a vendégszerető magyar fejedelmi családot s nem követte barátját Lengyelországba, hová ez Gézához, Saroltához és magához Radlához írt leveleiben hívta. Querfurti Bruno – Adalbert nagy rajongója és követője – még 1004-ben is itt találta a magyar királyi udvarban.

Radla után nemsokára megérkezett a breunowi kolostor olasz és német szerzeteseinek egy csoportja, míg egy kisebb csapatuk – Ascherikkel az élén – Lengyelországba menekült mestere után, ki Boleszláv lengyel herceg támogatásával Meseritzben alapított számukra kolostort s apátjukká Ascheriket szentelte fel. Anasztáz breunowi apát Itáliába ment, hol 1001 áprilisában is „a szláv tartomány Szűz Mária kolostorának apátja”-ként szerepel Ottó császár udvarában. Maga Adalbert 997 elején a pogány poroszokhoz indult téríteni s ott egy feldühödt pogány pap vágása szerezte meg számára a vértanuság annyira óhajtott koronáját. Halála után Ascherik apát is Magyarországba jött a meseritzi szerzetesház tagjaival.

István és bajor Gizella házassága nagy politikai sikere volt a magyarok erőskezű békefejedelmének. Géza külpolitikájának alapgondolata kezdettől fogva a tartós béke volt. Ezért igyekezett minden számottevő szomszédos hatalommal – lengyellel, bolgárral, göröggel – a barátságos viszonyt fenntartani. Főtörekvése mégis a bajor-magyar viszony elmélyítésére, a német szövetség kiépítésére irányult, mert a szomszédságban a német-római császár hatalma válhatott leginkább veszedelmessé a belső konszolidáció útján haladó országra. A Karoling-hagyományok örököseként fellépő német-római császár s a Pannónia fölött korábban hűbérúri hatóságot gyakorló bajor herceg nem mondtak le a régi keleti tartományok visszaszerzésének gondolatáról és ha a rendelkezésükre álló erő nem is volt elegendő e terv megvalósításához, mindenesetre nagy gondot okozhattak, nehéz küzdelmeket szerezhettek a magyaroknak, mint azt később II. Konrád, III. Henrik és IV. Henrik törekvései és kísérletei bebizonyították.

Géza politikai okokból kereste a bajor összeköttetést. Az ifjú István népének Krisztus anyaszentegyházával kötött örökös frigyét kívánta keresztény házasságával megpecsételni s az ő szemében e frigy megkötését jelképezte az első magyar egyháznak, a pannonhalmi bencés kolostornak a házasságkötést nyomon követő alapítása. Ez eseményekkel új korszaka kezdődik a magyar egyháznak, a pannonhalmi bencés kolostornak a házasságkötést nyomon követő alapítása. Ez eseményekkel új korszaka kezdődik a magyar törétnetnek, melybe Géza fejedelem a maga pogány erkölcseivel és felfogásával, külsőségekben kimerülő kereszténységével már nem illett bele. Nem is sokkal élte túl fia házasságát. Történeti hivatását betöltve a 997. évben megtért őseihez, keresztény hitben nevelt fiára hagyva országát.

Géza egyénisége a pogányságból keresztény hitre tért frank Klodvigra, angolszász Ethelbertre, bolgár Borisra, lengyel Miciszlávra és orosz Vladimirre emlékeztet. Ezekhez hasonlóan ő is keménykötésű, erőszakos, pogányerkölcsű ember volt. Megtérése, kereszténysége, ha nem is külső máz, inkább politikai megfontolás, semmint belső meggyőződés, lelki átalakulás eredménye volt. Felismerte a keresztény tanítások magasztosságát, az egyház erejét, az egyházi szervezet államfenntartó hivatását, de nem értette meg a keresztény hit lényegét, hiányzott belőle a benső vallásosság, a meggyőződéses hit. Inkább rokoni kapcsolatok teremtésével vagy erőszakos rábeszéléssel, parancsszóval, ha kellett véres kézzel, semmint példaadással és meggyőzéssel igyekezett népét az igazság útjára terelni. Mint Klodvig mellett burgundi Klotild, Ethelbert mellett frank Berta, Miciszláv mellett cseh Dombrovka, Vladimir mellett bizánci Anna, Géza mellett is ott állt a keresztény hitves, a Konstantinápolyban megtért gyula gyönyörű leánya. Sarolt, kit szláv alattvalói – török nevének (Sar-aldu = fehér menyét) előrészét szlávra fordítva – Beleknegininek, vagyis fehér királynénak neveztek, férjéhez hasonlóan erős akaratú, uralkodó természetű, férfias hajlamú asszony volt. Szívesen lovagolt, ivott, vadászott s ha a méreg elfutotta, verekedéstől sem riadt vissza. Az uralomban hű társa volt Gézának, kinek elhatározásaira döntő befolyást gyakorolt.

Árpád óta Géza volt az első fejedelem, akit Magyarország egyedüli urának elismertek. Ő állította helyre a fejedelmi méltóság tekintélyét s ha nem törte is össze teljesen a régi politikai szervezetet, meggyöngítette s a Dunántúl meg is semmisítette a fejedelmet hosszú időn át háttérbe szorító hadnagyok hatalmát. A külső béke biztosításával, a központi hatalom megerősítésével, keresztény térítők befogadásával alapját vetette a keresztény magyar királyságnak.

Az évtizedes bajor és lombard-olasz fegyverbarátságot a quedlinburgi követséggel, majd fia kiházasításával ő fejlesztette a magyar fejedelemség és a német-római császárság állandó értékű politikai szövetségévé s ezáltal ő vezette be keletről Európába szakadt népét a nyugati keresztény népek nagy közösségébe.

Kelet vagy Nyugat? Ez volt a nagy kérdés, amivel minden Európa szívébe szakadt keleti népnek szükségszerűen szembe kellett kerülnie. E kérdés helyes megoldásától függött valamennyinek sorsa, jövendője. A húnok, avarok, besenyők, úzok, kúnok Európában élve sem tudtak elszakadni Ázsia pusztáitól. Keleti rokonaik és nyugati ellenségeik két irányból jövő támadásainak ütközőpontján kétfelé hadakozva, sorsuk a teljes bomlás, szétszóródás, felszívódás lett. Szinte nyomtalanul tűntek el a népek tengerében. A közelebbi Kelet – Első-Ázsia és a Balkán – érdekkörébe kapcsolódó, kultúráját jól-rosszul elsajátító népek viszont elvesztették nyelvüket és eredeti népegyéniségüket, mint az elszlávosodott bolgárok, kazárok és tatár törzsek, eloláhosodott kún-besenyő töredékek példája bizonyítja. Mások elcsenevészedtek, mint a volgai bolgárok és magyarok kihalásra ítélt csuvas és baskir utódainál látjuk, vagy mint a törökök, visszaszorultak Ázsiába. E sorsok egyike várt a magyarra is, ha történeti élete sorsdöntő órájában kelet felé fordul tekintetével.

Géza, mint egykor Árpád, nyugatra nézett s ezzel eldöntötte nemzete sorsát. Ő volt az első magyar fejedelem, aki nyugaton – olasz és német földön – látta, innét várta azokat a művelődési értékeket, melyek befogadásával népét naggyá, hatalmát állandóvá és megdönthetetlenné teheti. Érdeme, hogy a magyarság végleg elszakadt az orosz hatalom növekedésével és a bolgárok elszlávosodásával párhuzamosan elhanyatló keleteurópai török kultúrkörtől és elfordult a bizánci-görög-szláv kultúrkörtől. Érdeme, mert ellenkező esetben a magyart is elérte volna a Magyarország és Dél-Oroszország területén összemorzsolódott és felszívódott, vagy a Balkánon elszlávosodott rokon népek sorsa. Géza körültekintő, bölcs békepolitikájának és szervező munkásságának köszönhető, hogy fia aránylag kevés küzdelem árán, rövid idő alatt meg tudta szervezni a magyar királyságot és a magyar katholikus egyházat.

*

Alig húnyta be szemét Géza, tüstént feltámadtak az udvarban nag befolyáshoz jutott idegeneket rossz szemmel néző, régi hitükhöz, pogány szokásaikhoz ragaszkodó, hatalmukra és függetlenségükre féltékeny pogány urak.

Elsőnek Szár Szerénd fia Koppány támadt fel. A XI. századi hagyomány alapján író krónikás szerint „Koppány somogyi vezér volt és Géza halála után Szent István király anyjával akart vérfertőző házasságra lépni; Szent Istvánt megölni és birodalmát a maga hatalma alá akarta vetni”. Koppány tehát rokona volt Gézának s mivel birtokai – a somogyi Szerénd (később Szerén > Szörény) s a somogy-tolnai határon fekvő Koppány falvakkal – a legidősebb Árpádfi és ivadékai ősi szállásbirtokának, a Tolna megyei Tarhos, Tevel és Tormás falvak vidékének nyugati szomszédságában területek el, nyilvánvalóan Tarhos leszármazója volt s a leviratus ősi jogszokásának akart érvényt szerezni, melynek értelmében az özvegyet férje nemzetsége férjhez adhatja annak öccséhez – a magyar szólásmód szerint „kisebbik urához” – vagy a nemzetségnek más férfitagjához. A trónt pedig a senioratus hagyományos és Géza idejéig sértetlen örökösödési rendje értelmében, mint Árpád nemzetségének legidősebb férfitagja követelte magának. Géza és István viszont a sógorságban – a keresztény felfogáshoz híven – házassági akadályt, az így létrejött házasságban vérfertőzést láttak s ezért István később törvényesen is eltiltotta az özvegyek férjhez kényszerítését. A trónöröklés kérdésében pedig a régi jogszokással szemben, illetőleg azt kiegészítően az idoneitas, vagyis a kormányzásra való alkalmasság követelményének szereztek érvényt, mert középkori egyházi felfogás szerint az „alkalmasság” az öröklés jogcíménél is fontosabb és hatályosabb kellék volt. Ez alapon nyerték el a legitim uralkodókkal szemben Pipin frank és Bozo burgundi királyok, később a német ellenkirályok is az egyház támogatását. A pogány szokás szerint beretválkozó s ezért „szár”, vagyis kopasz jelzővel említett Szerénd pogány fia egyházi felfogás szerint semmiesetre sem volt alkalmas az immár keresztény fejedelemség kormányzatára. Ezért Géza kizárta őt az öröklésből s örökösévé a keresztény királyoknak a Karolingok, a szász császári dinasztia és a X–XI. századi francia királyok által is gyakorolt utódjelölési jogával élve, saját keresztény hitben nevelt fiát, Istvánt, jelölte ki utódjául s őt az egykorú nyugati szokásnak megfelelően „összehíván Magyarország előkelőit és a következő rendet a közös tanácskozás határozatából maga után uralkodóvá emelte s ennek erősségéül mindnyájuktól hűségesküt vett.” Koppány lázadása az ősi pogány jogfelfogás támadása volt a nyugatról hozott új, keresztény jogrend ellen.

Koppány pogány hadai a Balatont megkerülve s annak északi partján előnyomulva pusztítják a fejedelem bakony-veszprémi uradalmát és népét, mikor István seregei – magyarok és németek – a bajor Vecelin vezérlete alatt Veszprémnél rájuk törnek és döntő győzelmet aratnak. Koppány elesett. Testét felnégyelték; darabjait – hagyomány szerint – Veszprém, Győr és Esztergom kapujára szegezték, a negyediket keletre küldték intőjelként a fejedelem ellen zúgolódó gyula számára. Vagyonát elkobozták, birtokaiból István a pannonhalmi monostort és kiválóbb vitézeit – köztük Fanbergi Tiboldot – adományozta meg. A somogyi tartomány minden terménye és állatszaporulata után tizedet s ezenfelül több falut, sok népet a pannonhalmi bencés monostor, Szent Márton egyháza kapott, kinek nevével István hadai harcba indultak. Ezidőtájt fejezték be pannonhalmi építkezéseket. A monostor élére 1001 után Anasztáz került, az egykori breunowi apát, Szent Adalbert lelkes olasz tanítványa. Koppány tartományától keletre, a Meszes aljában István új egyházat alapított Szűz Mária és Szent Benedek tiszteletére és Adalbert lengyel földről menekült másik tanítványát, a német Ascherikot – az egykori meseritzi apátot – bízta meg a pécsváradi monostor megszervezésével.

Koppány bukásával István a Dunántúl egyszeriben ura lett a helyzetnek. A pogány magyarok – ha titkon elégedetlenkedtek is – nyilt ellentállásra többé nem gondolhattak. A Felső-Tisza mentén is biztosítva volt uralma. A kabarok, élükön István sógorával és későbbi nádor ispánjával, Aba-nembeli Sámuellel – úgy látszik – kezdettől fogva támogatták ifjú fejedelmüket. A tiszántúli, Körös-Maros-vidéki törzsek népe – a „Feketevár” (Csongrád) környékén és attól keletre lakó „fekete magyarok”, kiknek az egykorúaknál említett „fekete” jelzője tán a Kara (= fekete) törzsnévvel függ össze – és hatalmas hadnagyaik Koppány legyőzése után sem ismerték el Istvánt uruknak s a szomszédos bolgár hatalom segítségével igyekeztek a maguk függetlenségét megvédeni.

XI. századi csanádegyházmegyei hagyomány szerint e század elején Ajtony marosvári hadnagy uralkodott a Köröstől az Al-Dunáig, a Tiszától az erdélyi sóvidékig terjedő hatalmas területen és Bodonyban megkeresztelkedve, görög földről hozott papokat tartományába, mely 1002-ig Sámuel cár ekkor görög uralom alá került Bolgáriájával volt határos. A dunántúli szájhagyomány nem ismeri Ajtonyt, de szól az egykorú Hildesheimi Évkönyvekben is István anyai nagybátyjaként említett Gyula fejedelemről, aki Erdélyben – a Felső-Szamos- és Maros-vidéki sóbányák környékén – uralkodott és szoros összeköttetésben állt a „bolgárok és szlávok” felett uralkodó „Kán”-nal, míg apja – az idősebb gyula – korábban az akkori Kán testvérével Kulánnal és ennek fivérével, Beliüddel volt barátságban. A csanádi hagyományban is szerepel Gyula, mint az Ajtony ellen vívott harc egyik ellenszenves szereplője, tipikusan mondai elbeszélés keretében.

Az egymástól függetlenül fennmaradt különböző vidéki hagyományokat, a Gyulákra, a gyula méltóságra, Erdély akkori települési viszonyaira, a görög térítésre vonatkozó történeti adatokat, s a helyneveket – Ajtony országrészében három Gyula, Gyulavári, Gyulavarsány és Ajtony falvak, másrészt Gyula s a tőle származtatott Maglód- vagy Gyula-Zsombor-nemzetség erdélyi földjén Gyulafehérvár és Ajtony falvak nevét – egybevetve, Ajtony és Gyula azonosságára kell gondolnunk. Minden jel arra mutat, hogy Ajtony volt az utolsó gyula. De ha mellőzzük is az azonosság feltevését, kétségtelen a két személy szoros összetartozása. Ajtony – ha nem is volt azonos az utolsó gyulával – mindenesetre ennek érdekkörébe tartozó törzsfő vagy nemzetségfő volt; tartománya a gyulák marosvidéki tartományát keresztezi. A bolgár „kán”, akivel Gyulával kapcsolatban esik szó, csak Sámuel cár lehet, kinek leveretésében István is résztvett a görög császár oldalán.

A természeti erősségekkel, mocsarakkal, erdőséggel körülvett keleti országrész meghódítására az udvari katonság, a „német sereg” nem lévén elég erős, István 1002-ben a magyar nemeseket is hadba szólította s vezérükké saját unokafivérét, a Kalocsa és Érsek-Csanád vidékén birtokos Doboka fiát, Csanádot tette. Ugyanekkor szövetségre lépett II. Baziliosz bizánci császárral, ki 999 és 1005 közt vívta döntő harcát Sámuel bolgár cárral, a magyar hagyomány Keánjával. Csanád hadai Szeged alatt keltek át a Tiszán és Szőreg, Oroszlámos, Nagyősz vidékén döntő győzelmet arattak Ajtony felett. A kései hagyomány legendás elbeszélés keretében Ajtony harctéri halálát is elmondja, viszont a gyuláról egykorú bajor évkönyvírótól s az ő nyomán hazai krónikákból tudjuk, hogy királyi öccse 1003-ban két fiával és feleségével együtt elfogatta és szigorú őrizet alatt tartotta. Ajtonynak a diadalmas vezérről Csanádnak elnevezett Marosvár megyéjében fekvő, de Temesbe, Aradba s a gyula földjeként ismert erdélyi Gyula-Fejérvár megyéjébe is átnyúló marosvidéki birtokait István elkobozta és Csanádnak adományozta. Nemzetsége s az abból származó Telegdy, Makófalvy, Tömpösy, Ladányi családok birtokolják évszázadok multán is ősük harci szerzeményét. A csanádmegyei Ajtonymonostora környékén birtokos Ajtony-nemzetség s a Kolozs megyei Ajtony környékén birtokos Gyula-Zsombor-nemzetség tagjai viszont a vagyonvesztés után szegényebb birtokos nemesek maradtak.

A tiszántúli részek birtokbavétele után István császári szövetségese támogatására 1003 vagy 1004-ben a Morava völgyén bolgár földre nyomult, az Ajtonyt támogató bolgár „kán” – Sámuel cár – ellen. Résztvett egy város, valószínűleg Üszküb ostromában s onnét gazdag zsákmánnyal és Szent György ereklyéivel tért haza. Az ereklyéket Csanádon Szent György tiszteletére emelt templomban, a későbbi székesegyházban helyezte el, az arany-ezüst kincsekkel pedig a székesfehérvári bazilikát díszítette.

A veszprémi és nagyőszi csatában a monarchikus elv győzött a törzsi önkormányzaton. A hadnagyok függetlenségi törekvéseivel együtt az ősi politikai szervezet, a törzsszövetség is elbukott. István egyedüli ura maradt országának. Hatalmát korlátozni, uralma jogosságát kétségbevonni többé senki sem merte.

István fejedelem még a tiszántúli részek meghódoltatása előtt, az 1000. év őszén Rómába küldte Ascherik apátot, hogy II. Szilveszter pápától királyi címe és méltósága elismerését s a magyar katholikus egyház megszervezésére felhatalmazását kérje.

Szilveszter pápa – egykor Gerbert néven III. Ottó császár nevelője, most benső barátja és bizalmas híve – örömmel vette István egyházszervező tervének hírét. Elküldte a kért királyi koronát s vele együtt hosszú nyélre tűzött „apostoli keresztet” is küldött Istvánnak, jelképéül az idegen országok egyházi szervezetétől független, közvetlenül a római szentszék alá rendelt magyar katholikus egyház megszervezésére adott pápai felhatalmazásnak. Az ábrándos lelkű ifjú császár pedig, ki Szent Adalberttől már hallott István kegyességéről és buzgó hitéről, thébai Szent Móricnak Krisztus keresztjéről származó szent ereklyével díszített lándzsáját – mint a szuverén királyi hatalom jelvényét – ajándékozta az új keresztény fejedelemnek.

Az 1000. év karácsonyának ünnepén „elhozatván az apostoli áldás, korona és kereszt, a papság és a magyar nép örömrivalgások közt egy szívvel-lélekkel királlyá kiáltotta ki s a szent kenettel fölkenve, a királyi méltóság jelvényével szerencsésen megkoronázá Istvánt, az Isten választottját” s az új király a szentelt olaj és a szent korona érintésével homlokán, szent fogadalommal ajkán, az apostoli kereszttel jobbjában indult el a krisztusi hit terjesztésére, népe boldogítására, egyháza és magyar hazája felvirágoztatására.