A magyarok eredete és őshazája.

Az őstörténet legmegbízhatóbb forrása a történetileg kialakult élőnyelv. Belőle a nyelvszerkezet és a szókincs történeti rétegeinek módszeres vizsgálatával következtetéseket vonhatunk a nép etnikus jellegére, faji hovátartozására, ősi kultúrájának színvonalára és e kultúra idegen hatás alatt időnként bekövetkezett gyarapodására.

A nyelvtudomány régen túl van azon a fokon, mikor dilettáns szófejtők idegen nyelvekben felbukkanó, elszigetelt hasonlóságokra, értelemben és hangalakban többé-kevésbé hasonló szavak vélt azonosságára támaszkodva, igyekeztek magyar nyelv rokonságát felkutatni. A nyelvi tényekkel szemben mégis elővigyázatosnak kell lennünk, nehogy többet következtessünk belőlük, mint amennyit mondanak. A különböző nyelvekben felismerhető szerkezeti azonosságok és közös elemek mindenkor egy közös „alapnyelvre” vezethetők vissza, tehát az illető nyelvek rokonságát bizonyítják, de a nyelvrokonságból nem következik szükségképen a rokon nyelvet beszélő népek közeli és kizárólagos rokonsága. Azonos nyelv néha csak tartós együttélés és ősidőkben végbement fajkeveredés emléke. A történeti korból számos példáját ismerjük különböző fajú és nyelvű népek keveredése nyomán bekövetkezett nyelvváltoztatásnak. Így lett a római földre telepedett és latin elemekkel vegyült germán vizigótok, frankok és longobardok nyelvévé a latin eredetű spanyol, francia és olasz nyelv, a turáni bolgároké a bolgárszláv, a normann oroszoké az oroszszláv, a szláv poroszoké a német, a lappoké a finn nyelv.

Hasonló keveredésnek, két vagy több fajtabeli emberek tartós együttélésének emlékei a nyelvben megállapítható kölcsönszórétegek, míg az elszigetelt, egyes kölcsönszavak kevésbé beható szomszédsági vagy irodalmi érintkezés emlékei is lehetnek.

Valamely fogalom jelzésére használt idegen szóból még nem következik, hogy a fogalom is hiányzott a nyelvfejlődés előbbi étape-ján. Gabona, pecsenye, birka, kakas, marha szavaink szláv vagy német eredetűek, de a hozzájuk tartozó fogalom már régen ismeretes volt a magyarok előtt, hiszen a honfoglalás előtt is megvolt nyelvükben a búza, árpa, sült, bika, tehén, ökör, ürü, kos és tyúk neve. Honfoglaláskori írott források és régészeti leletek tanusítják, hogy a magyarok ősidők óta használtak hajító fegyvert. Nyelvünkben mégis csupa idegen eredetű kölcsönszó – az olasz dárda és lándzsa, szláv cúca és kopja, germán gerely, iráni kelevéz – használatos e fegyvernem megjelölésére. Átvételük nem fogalomgyarapodást jelöl, csupán új fegyverformák meghonosodását. Viszont más szavak ősi eredete nem mindig bizonyít a hozzájuk tartozó fogalom régisége mellett. Vaj, kenyér és kengyel szavaink finnugor eredetűek, de mai jelentésükhöz a török hatás korában jutottak. A vaj előbb általában zsiradékot, a kenyér valami darát, gyökérport, a kengy rénszarvasbőrbocskort jelentett. Az elszigetelt szavakból vont következtetésektől tehát óvakodnunk kellett.

A nyelvi tanulságokat értékesen egészítik ki a régészeti, néprajzi és antropológiai emlékekből vonható következtetések. A ruházati és berendezési tárgyak, különféle eszközök és szerszámok, fényűzési cikkek, népszokások és intézmények, népköltészeti és népművészeti termékek, testi maradványok felvilágosítást adnak az ősi kultúra jellegéről és színvonaláról s egyben a faji sajátságokról is. Felhasználásuknál azonban nagy óvatosságra volt szükség. A régészeti emlékekkel szemben különös vigyázatra intett az a körülmény, hogy Dél-Oroszország és Magyarország területén századokon át sokféle és igen különböző fajú nép fordult meg, melyeknek emlékanyaga a leletekben nem egyszer keresztezi egymást, sőt gyakran teljességgel összevegyült. A jórészben újabb korban feljegyzett és összegyüjtött etnográfiai és folklore emlékek nem egyszer kései és idegen kultúrhatásokat, máskor a primitív népeknél egyetemesen jelentkező tipikus jelenségeket tükröznek vissza. Az antropológiai emlékek felhasználását az egykorú, hiteles csontanyag szegénysége, rendszerezésének hiánya és a kutatások hátramaradottsága nehezítette meg.

Mindezt figyelembevéve, nagy elővigyázattal kellett a magyarság ősi birtokállományához tartozó s az idegen eredetű más népektől kölcsönzött kulturális elemeket, jelenségeket, tárgyakat szétválasztanunk és e művelet eredményéhez képest forrásul felhasználnunk.

Feldolgozásomban a nyelvtudomány, archaeológia és a hún-török őstörténet legújabb eredményeire támaszkodtam. A nyelv jellegére, alaprétegére és legrégibb jövevényszavaira vonatkozó adatok és megállapítások forrásai Szinnyei: Magyar nyelvhasonlítás. 6. kiadás. Bpest, 1920; Pápay: A magyar nyelvhasonlítás története. 1922; Gombocz: Honfoglaláselőtti török jövevényszavaink. 1908, Die bulgarisch-türkische Lehnwörter in der ungarischen Sprache. Helsinki, 1912, Árpádkori török személyneveink. 1915; Munkácsy: Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben. 1901; Sköld: Die ossetischen Lehnwörter im Ungarischen. (Lund Univ. Arsskrift. Bd. 20.); gr. Zichy István: A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig. 1923. c. művek és a Magyar Nyelv, Keleti Szemle, Kőrösi-Csoma Archivum idevágó cikkei. A finnugor népek ősi kultúrájáról, rokonsági viszonyáról és az őshazáról: Szinnyey: A magyarság eredete és honfoglaláskori műveltsége. 2. kiadás. 1919; Setälä: Suomensukuisten kansojen esihistoria (bő kivonata Trócsányi: A finnugor népek őstörténete. Ethnographia, XXVII. 1916); Paasonen: Beiträge zur Aufhellung der Frage nach der Urheimat. 1904; gr. Zichy István id. m.; Gombocz: Életföldrajz és a magyar őshaza. (Természettudományi Közlöny, 1925); Pápay: A finnugor népek és nyelvek ismertetése. Budapest, 1922 eredményei alapján írok. A húnok s általában a török népek ősi történetéről és kultúrájáról a kínai évkönyvek (de Groot: Die Hunnen der vorschristlichen Zeit. Berlin, 1921, és Deguignes: Histoire générale des Huns, des Turcs, des Mongols et des autres tartares. I–V. Paris, 1756–58); Priszkosz rhetor, Ammianus Marcellinus, Menander tájékoztatnak s hasznomra voltak Parker: A thousand Years of the Tartars. London, 1895; Thomsen: Inscriptions de l’Orkhon. Helsingfors, 1896; Chavannes: Documents sur les Tou-Kiue occidentaux. St. Pétersbourg, 1903; Wylie: History of the Hiung-noo. (Journal of the anthropol. Institute III., V. 1874–1875); Zichy: id. m.; Peisker: The Asiatic Background (The Cambridge Medieval History. I. 1911); Ligeti: A kitaj nép és nyelv. 1927 és A Krisztus születése előtti húnok (De Groot ismertetése). 1926. Az ogur vagy bolgár népekről: de Groot id. m. 61–62., 76., 79., 202., 210., 221., 227. l.; Németh Gyula: Húnok, bolgárok, magyarok. (Budapesti Szemle, 1924), v. ö. Hóman: Újabb őstörténeti kutatások. (Századok, 1923). A fajkeveredést illetően v. ö. Zichy id. m.; Bartucz: Honfoglaláskori magyar koponyák. 1926; Méhely: A magyar fajvédelem irányelvei. 1926. Bartucz: A magyarság faji összetétele. 1927.