Belső fejlődés, törvényhozó és szervező munka.

Főforrásaink a László- és Kálmán-kori törvények, zsinati határozatok és oklevelek, Szent István három életírata, a Bécsi Képes Krónikának egykorú íróktól származó XI–XII. századi részlete, Kézai Simon Gestájának függeléke. Az idézetek itt is Nagy Gyula és Szabó Károly fordításából valók. A kor és szereplők megítéléséhez Pauler és Marczali művein kívül sok becses megfigyeléssel járul a magyarokkal szemben egyébként eléggé elfogult Büdinger: Ein Buch ungarischer Geschichte 1058–1100. Leipzig, 1866. c. művében és Karácsonyi: Szt. László király élete. 1926. A gazdasági, társadalmi viszonyokra és szervezésre a 10. fejezethez idézett részlettanulmányaimon s Tagányi, Károlyi, Erdélyi ott idézett művein kívül v. ö. Szent László történelmi jelentősége (A Cél, 1910), a zágrábi püspökség alapítási éve (Turul, 1910), A veszprémvölgyi 1109. évi oklevél hitelessége (Turul, 1911) és Adalék X–XI. századi pénztörténetünkhöz (Századok, 1918) c. dolgozataimat.

A nemesi öröklési jogról és az adománybirtok hűbéri természetéről alkotott felfogásom lényegesen eltér az eddigitől, de alapjául István és Kálmán törvényeinek félre nem érthető szövege szolgált. Az esztergomi és kalocsai érsekek metropolitai hatáskörének kérdésében sem fogadhattam el a korábbi történetírók felfogását. Szent István Nagyobb legendájának írója és ennek nyomán Hartvik csak az alapítás idejéről szólva mondják az esztergomi érseket valamennyi püspökség metropolitájának. A zágrábi püspökség ügyében 1134-ben ítélkező Felicián érsek esetére sem lehet hivatkozni, mert ő akkor nem mint esztergomi érsek, hanem mint a király személyének képviseletére kiküldött bíró működött. III. Béla jövedelmi kimutatása szerint négy püspök a kalocsai érsek suffraganeusa volt s annak, hogy ez a helyzet később alakult volna ki, semmi nyoma sincs. Az ősvármegyék negyvenötös száma – mint már Pauler kiemelte – a Salamon-kori harcok krónikás elbeszéléséből állapítható meg; a későbbi 72 vármegyét Ottó freisingeni püspök, III. Béla jövedelmi kimutatása és az orosz krónikák is említik.

Az egyházi kérdésekre az általános egyháztörténeti műveken kívül felhasználtam Martens: Gregor VII. I–II. Leipzig, 1894; Delarc: S. Grégoire VII et la réforme. I–III. Paris, 1889; Hauck: Der Gedanke der päpstlichen Weltherrschaft. 1904; Gay: Les papes du XI Scle et la chrétienté. Paris, 1926. Az investitura kérdésére és a magyar királyok apostoli követségére v. ö. Fraknói id. művét, továbbá VII. Gergely és II. Orbán pápák leveleit. Az apostoli kereszt címerjelvényként való használatáról Hóman: A magyar címer történetéhez (Turul, 1918). A zsidókérdésről általában Stobbe: Die Juden in Deutschland während des MA. Braunschweig 1902; A Graetz-Braun: Gesch. d. Juden. Leipzig, 1902–08. Caro: Die Juden in MA. in ihrer wirtschaftlichen Betätigung. (Monatschrift für Gesch. des Judentums. 1904).

A középkori történetírást és a Szent László-kori Gesta Ungarorumot jellemző részletet majdnem szószerint vettem át erről írt munkámból. V. ö. még: X. és XI. századi történelmi elemek a Nibelung-énekben (Egyet. Philologiai Közlöny, 1923) c. dolgozatomat.

Madzsar Imre: A II. Géza korabeli Névtelen, 1926. c. tanulmányában kétségbevonja a Gesta Szent László-kori keletkezését, II. István-kori folytatását és III. Géza-kori átdolgozását vitató felfogásom helyességét és Marczali régi elméletét felelevenítve, II. Géza történetírójának tulajdonítja a magyar történet első rendszeres és összefüggő feldolgozását. Amíg módomban lesz érvelését részletes kritika tárgyává tenni, szükséges kiemelnem, hogy becses stíluskritikai összehasonlításai nem jogosíthatnak fel ily feltevésre. Mindössze azt bizonyítják, hogy a II. István-kori folytatóval szemben, ki saját lábán szeretett járni, a II. Géza-kori átdolgozó más középkori történetírókhoz – így Anonymushoz, Kézaihoz is – hasonlóan alaposan kiaknázta Szent László-kori forrásának stíluskészletét. Szent István legendáinak kritikájához becses adatokat találunk Pauler tanulmányaiban (Századok, 1884, 1892, 1894. V. ö. Karácsonyi polemikus cikkeit u. o. 1892, 1894 és Turul, 1909). Az eredményeket azonban lényegesen módosította Varju Elemér id. művében.