KÜZDELEM A TRÓNÉRT ÉS HATALOMÉRT.

ÖRÖKÖSÖDÉS VAGY KIRÁLYVÁLASZTÁS. KÁROLY RÓBERT ELSŐ KORONÁZÁSA. AZ 1301. ÉVI ORSZÁGGYŰLÉS. CSEH LÁSZLÓ KIRÁLLYÁ VÁLASZTÁSA ÉS MEGKORONÁZÁSA. BOCCASINO MIKLÓS PÁPAI KÖVET, A FŐPAPSÁG ÁTPÁRTOL KÁROLY RÓBERTHEZ, PÁPAI DÖNTÉS A TRÓNKÉRDÉSBEN KÁROLY RÓBERT JAVÁRA. HABSBURG ALBERT ÉS KÁROLY RÓBERT SZÖVETSÉGE, 1304. ÉVI PESTI ZSINAT. I. KÁROLY KIRÁLY MÁSODIK ÉS HARMADIK KORONÁZÁSA. HATALMI VISZONYOK KÁROLY TRÓNRALÉPTEKOR. EGYESSÉG AZ OLIGARCHÁKKAL. CSÁK MÁTÉ ÉS AZ AMADÉ-FIAK LÁZADÁSA, A ROZGONYI CSATA. AZ OLIGARCHÁK ELVESZTIK TISZTSÉGEIKET. BORSA KOPASZ LÁZADÁSA ÉS BUKÁSA. A KÁNOK, ÁKOSOK, KŐSZEGIEK FELKELÉSE, SZERB HÁBORÚ, KÁROLY GYŐZELMEI. CSÁK MÁTÉ HALÁLA, TARTOMÁNYÁNAK FELBOMLÁSA. HABSBURG SZÖVETSÉG. FŐPAPI OPPOZICIÓ AZ EGYHÁZI STALLUMOK BETÖLTÉSÉNEK ÚJ RENDJE ÉS ADÓZTATÓ TÖREKVÉSEK MIATT. SUBICH MLADEN BUKÁSA. BASZARÁBA HAVASELVI VAJDA ÁRULÁSA. CSEH SZÖVETSÉG ÉS OSZTRÁK HÁBORÚ. ZÁH FELICIÁN MERÉNYLETE. KÁROLY SZEREPE AZ 1330–1332. ÉVI CSEH-LENGYEL HÁBORÚBAN. A NÁPOLYI TRÓNKÉRDÉS RENDEZÉSE, ENDRE ÉS JOHANNA ELJEGYZÉSE. A VISEGRÁDI KIRÁLYTALÁLKOZÓ, MAGYAR-CSEH-LENGYEL SZÖVETSÉG, OSZTRÁK HÁBORÚ. KÁROLY KÜLPOLITIKÁJA.

Az Árpádház fiágának kihaltával magyar felfogás szerint a nemzetre, illetőleg a nemzeti akaratok kifejező országrendekre szállt a királyválasztás joga. III. Endre leghívebb barátjának, Ákos István országbírónak szavai szerint „az ország főpapjai, bárói, nemesei és minden rendű lakósai Ráchelként elsiratván Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon származott utolsó aranyágacskáját, sokat aggódának és gondolkodának afölött, Isten kegyelméből hol és miképen találjanak maguknak a szent királyok véréből sarjadt új királyt.” A királyválasztás jogát tehát a rendek maguknak vindikálták, de a választást a szent királyok leszármazói, Árpád nőági ivadékai közt kívánták megejteni, mert az első fejedelem választásakor őseik megesküdtek, hogy „vezérük mindig Álmos nemzetségéből legyen.” A nemzet nagy többségének jogi felfogásával szemben a szentszék a nőági örökösödés érvényét vitatta, mivel „Magyarország királysága a származás jogán öröklődik s a választás kevésbbé törvényesnek és teljességgel ártalmasnak látszik.” Az elvi ellentét hátterében személyi okok húzódtak meg. A szentszék semlegességéből kilépve, végérvényesen az Anjouknak kívánta a trónt biztosítani. A magyar közvélemény viszont mit sem akart tudni az országot – hír szerint – pápai hűbérül felajánló Anjoukról.

Károly Róbertet az Anjou-párti urak nevében Subich György még 1300 tavaszán ünnepélyesen meghívta Magyarország trónjára. A tizenkétéves herceg nagyszülei engedélyével el is fogadta a meghívást. Augusztusban Spalatóba érkezett, hol fogadására az egész Subich-had összegyűlt élén Pál bánnal, „Horvátország, Dalmácia és Bosznia urával” s onnét a dalmát-horvát urak és a városok hódolatát fogadva, még ez év őszén megindult Szlavónia felé. A király halálának híre már Zágrábban érte. Kíséretével tüstént Esztergomba vonult és hívei ott Gergely választott érsekkel királlyá koronáztatták.

A királyválasztás rendjét és formaságait az egyházi szabályok és százados gyakorlat alapján kialakult törvényerejű jogszokás szabályozta. A felavatási szertartás első mozzanata a rendek és a nagyszámban összesereglett nép országos gyülekezetén végbement ünnepélyes kikiáltás – acclamatio – volt. Ennek elhangzása után az esztergomi érsek – az esztergomi szék üresedése esetén pedig rendszerint a kalocsai érsek – szentelt olajjal felkente és Szent István koronájával királlyá koronázta az új fejedelmet. E szertartás érvényességének korszakunkban már elengedhetetlen feltétele volt a gyermekuralom idején a magyar királyi hatalom szimbolumává nőtt, köztisztelettel övezett szent korona használata. A koronázás és a bírói, katonai hatalmat jelképező jogar, kard s más jelvények átadása után a trónraültetés és a nemzet színe előtt letett koronázási eskü következett, a korlátlan uralkodói hatalom törvényes és emberséges gyakorlásának hosszú időn át egyedüli alkotmányjogi biztosítéka. A felavatás a jelenvolt főpapok, főurak és nemesek hűségesküjével és a király vállraemelésével jutott befejezéshez.

Az esztergomi koronázás ezeknek a szokásjogi szabályoknak nyilvánvaló sérelmével ment végbe. A nemzeti akaratot kifejező országos gyűlés helyett csak egy kisebbségi párt fegyveres gyülekezete jött össze; a főurak és nemesek nagy többsége az egész főpapsággal együtt hiányzott. Szent Istvánnak az ellenpárt kezében levő koronája helyett ez egy alkalomra készült koronát használtak s a szertartást az esztergomi javadalmat – közfelfogás szerint – jogtalanul bitorló Bicskei Gergely választott érsek végezte. Mindez okok közül egy is elegendő lett volna az örökösödési jogra való hivatkozással végrehajtott koronázás érvényének megdöntésére; így együttesen a jogszerűségnek még a látszatától is megfosztották a kis herceg javára botorul kieszelt fait accompli célzatával végrehajtott királyavatást. Károly Róbert koronázása után is pártkirály maradt a nemzet szemében s hozzá egy elenyészően kis pártnak királya. A nemzet nagy többsége továbbra sem ismerte el uralkodójának. Más királyt keresett s meg is találta II. Vencel cseh király hasonló nevű tizenkétéves fia személyében. A választásnál figyelemmel voltak a szentszék által vitatott nőági örökösödés szempontjára is. E szerint az elhúnyt uralkodóhoz legközelebb álló női családtag a trón örököse. A szentszék és az Anjouk magyarországi hívei szerint ez a női családtag Mária nápolyi királyné, IV. László legidősebb nővére volt, mivel ők III. Endre származásának törvényességét és uralkodása jogosságát nem ismerték el. A magyar közvélemény szerint azonban Mária királyné és unokája III. Endre leányának születése által elvesztették öröklési jogukat s a nőági örökösödés értelmében nem őket, hanem Endre leányát s annak születendő fiát illette a trón. Erzsébet hercegnőnek pedig Vencel lett a jegyese s így annak megválasztásával az örökösödés elve is érvényre juthatott.

A rendek még 1301 tavaszán országgyűlésre jöttek össze s az esztergomi koronázást érvénytelennek nyilvánítva, Vencelt választották meg magyar királlyá, apját kérve fel, hogy helyette nagykorúságáig a ország kormányát vigye. A cseh király IV. László halála után nagyanyja jogán maga tartott igényt a magyar koronára. Most is örömmel járult hozzá fia megkoronázásához s 1301 júliusában mindketten Magyarországba indultak. A határon nagy küldöttség élén János kalocsai érsek fogadta őket és kísérte Esztergomba, majd onnan Budára. A gyermekkirály bevonulását az országgyűlésre Budavárába gyűlt nemesség a papsággal és a budai polgárokkal együtt harangszóval és istentisztelettel ünnepelte s miután az országgyűlésen királlyá kiáltották ki, Boldogasszony templomának főoltáráról mutatták be a népnek. Budáról Székesfehérvárra kísérték Vencelt s augusztus végén János kalocsai érsek Szent István koronájával megkoronázta. Az új király szláv hangzású nevét a magyaros László névvel cserélte fel s míg apja hazatért Prágába, – elsőnek királyaink közül – Budavárában rendezte be királyi udvarát.

1301 végén az ország népe Károly Róbert néhány délvidéki hívén és Gergely választott érseken kívül egy szívvel-egy lélekkel állt László király (1301–1305) mellett. A püspökök János érsek vezetésével egyhangúan mellette foglaltak állást. Vele tartottak III. Endre összes hívei Aba Amadé, Ákos István, Rátót Domokos, Pécz Apor és a többiek, de őt támogatták Csák Máté, Kőszegi Iván, Kán László és a Borsa-testvérek is. Ez volt a helyzet, mikor Boccasino Miklós pápai követ az országban megérkezett.

A bíbornok széleskörű felhatalmazással érkezett hazánkba. Határozott utasítása volt, hogy Károly Róbert királyságát elismertesse s a szentszék akaratával szembeszálló magyar főpapokat megrendszabályozza. A budai koronázó gyűlés után még külön felhatalmazást is kapott, hogy a királyt koronázó kalocsai érseket a pápa elé idézze. Boccasino inkább diplomáciával, mint erőszakkal igyekezett célját elérni, küldetése jó eredménnyel is járt. János érsek halálával a főpapság elvesztette erős vezérét s a pápai követ biztatására békés húrokat kezdett pengetni. Bicskei Gergelynek az esztergomi érseki székből leendő eltávolítása ellenében hajlandóknak mutatkoztak az Anjouk támogatására. A pápa által kinevezett István kalocsai érsek, Mihály zágrábi püspök, a veszprémi, pécsi és győri püspökök fenntartás nélkül Károly Róbert mellé állottak s a főurak közül is sokan – köztük az öreg Csák Ugrin, Rátót Loránt és a nagy szerepre hivatott Debreceni Dózsa – hajoltak a bíbornok szavára, ki több gyűlést zsinatot tartott s ott Károly királyt az ország urának kiáltatta ki. Működésének eredményeként Károly Róbert serege 1302 szeptemberében már fegyveres fellépésre határozta el magát s a dunántúli vidéket elfoglalva, Buda ellen vonult. Buda polgárai azonban ellenállottak az ostromnak. Jellemző a helyzet elfajulására, hogy a budaiak a Miklós bíbornok részéről városukat ért egyházi átok hatása alatt az egyházi szakadás útjára tértek. Lajos nevű papjuk vezetése alatt zsinatra gyűltek össze s magukat az egyházi átok alól feloldottnak jelentve ki, egyházi átkot mondottak az összes Anjou-párti urakra, főpapokra, sőt magára VIII. Bonifác pápára is. A botrányos esemény inkább javára volt Károly Róbertnek, semmint kárára. Csapatait mégis vissza kellett vonnia Buda alól, mert Kőszegi Iván nagyobb sereggel jött a város felmentésére.

Ezidőben a két király már megkapta az idézést Bonifác pápától, hogy a trónkérdés tisztázása végett ítélőszéke előtt megjelenjenek. Mária királyné és Károly Róbert képviseletében István kalocsai érsek, Mihály zágrábi, Benedek veszprémi és Tivadar győri püspökök mentek a pápához. Vencel és fia nem vallottak ügyvédet, csak három jogtudós követet küldtek álláspontjuk ismertetésére, mert ők nem akartak pereskedni Magyarországért, melynek trónjára Lászlót „egyhangúlag és szabályszerűen megválasztották.” Noha a szentszék iránt tartozó tiszteletet nem tévesztették szemük elől, eljárásukból és mentegetődző nyilatkozataikból világosan kiderül, hogy a pápa döntési jogát és hűbéruraságát vonakodtak elismerni. Egyebet nem is igen tehettek. Mivel László koronáját a magyar rendek választásának köszönhette, ragaszkodniok kellett a magyar jogfelfogáshoz. Károly Róbert ügyvédei viszont elismerve a pápa döntési jogát, az ellenfelet makacsságban igyekeztek elmarasztalni, mivel nem küldött megfelelő jogi képviselőket. Céljukat hamarosan el is érték. VIII. Bonifác a bíbornokokkal folytatott tanácskozás után 1303 májusában a cseh királyt és fiát ítéletileg eltiltotta a magyar királyi cím használatától, Magyarország lakósait a hűségeskű alól való feloldásuk mellett a nekik való adófizetéstől és szolgálattól. A magyar koronát Károly Róbertnek ítélte, őt és nagyanyját a magyar királyi és királynéi cím viselésére feljogosította s a magyar népet kiközösítés terhe alatt szolgálatukra és támogatásukra utasította. Bicskei Gergelyt az érseki pallium étvétele végett ugyanekkor Rómába rendelte. János kalocsai érseket az Anjou-ellenes párthoz szító magyar ferencesek, dominikánusok és pálosok megrendszabályozására utasította. Albert német-római királyt és Rudolf osztrák herceget pedig levélben szólította fel Károly Róbert támogatására.

A magyar és cseh udvarban éppoly megütközéssel fogadták Bonifác pápa határozatát, mint Szép Fülöp és hívei a francia belügyekbe való erélyes beavatkozását. Vencel, László és magyar híveik nem voltak hajlandók a pápa ítéletének engedelmeskedni. Ellenállásra, harcra készültek, mikor híre jött VIII. Bonifác pápa váratlan halálának. Colonna Jakab és Nogaret Vilmos francia királyi kancellár 1303 szeptemberében Anagniban fegyveres sereggel támadtak palotájára s a védőőrség nagy részét lekaszabolva, fogságra vetették. A küzdelemben a pápa oldalán tartózkodó Bicskei Gergely is elesett; magát Bonifácot az izgalom és szenvedések döntötték sírba. Utóda XI. Benedek (1303–1304) néven Boccasini Miklós lett.

A magyarországi viszonyokat követsége idejéből jólismerő új pápa szakított elődjének néhány hó előtt inaugurált erőszakos politikájával s inkább diplomáciával igyekezett Károly Róbert ügyét diadalra vinni. Esztergomi érsekké a harcias Bő-nembeli Mihály zágrábi püspököt nevezte ki, az Anjou-párt egyik legerősebb támaszát s az új érseknek, miután Esztergomot a Kőszegiektől elfoglalta, a többi Anjou-párti főpapokkal hamarosan az egész püspöki kart sikerült megnyernie ura számára. Még az öreg Monoszló Péter erdélyi püspök is átpártolt s a főpapság agitációjára a főurak is sorra odahagyták László táborát, aki nem éppen királyi módon mulatozott, borozott, tivornyázott budai udvarában. Csák Ugrin és Rátót Loránt után Aba Amadé, Borsa Kopasz, Pécs Apor, Csák Máté, a budai polgárok egy része s a kúnok is az Anjou-párthoz szegődtek és az osztrák herceg szövetségében szándékoztak Csehországra támadni. Vencel király felkészült a védekezésre, de seregével előbb, Kőszegi Iván tanácsára Magyarországba jött, hogy fia trónját biztosítsa. Az itt tapasztaltak azonban nagyon elkedvetlenítették. Látta, hogy a helyzet tarthatatlanná kezd válni s ezért az ország kormányát Ivánra bízva, fiával titkon hazatért Csehországba. Magával vitte a szent koronát és többi koronázási jelvényeket is, nehogy Károly Róbertet velük királlyá koronázhassák. A trónigényt Vencel és fia még nem adták fel, de biztosabb helyen akarták bevárni a küszöbön álló összeütközés eredményét.

Vencel már odahaza volt Prágában, mikor augusztus végén Károly Róbert és Rudolf osztrák herceg Pozsony alá gyüjtötték hadaikat s a szövetséget a csehek ellen formálisan megkötötték. Habsburg Albert és fia mindeddig nem avatkoztak bele a magyar koronáért folyó küzdelembe. Károly Róbert és László anyjuk révén egyaránt unokái voltak Habsburgi Rudolfnak s a rokonság a német-római királyt és az osztrák herceget semlegességre késztette. Rokonszenvükkel mégis az Anjou felé hajoltak, kinek törekvései nem veszélyeztették az ő érdekeiket. Károly Róbert magyar királyságának előmozdítása mi kockázattal sem járt a Habsburg-hatalomra. A cseh trón örökösének magyarországi uralmával azonban újra feltámadt a Morvamezőn harminc év előtt elhárított veszedelem. II. Vencel 1296 óta Csehország mellett Lengyelország felett is uralkodott s hatalma a magyar királyság megszerzése után II. Otokár hatalmának szélesebb keretben való feltámasztását jelentette volna. A Habsburg-érdek Magyar- és Csehország egyesülésének megakadályozását követelte s ezért Albert szivesen engedett a pápa felszólításának, hogy Károly Róbertet Vencel ellen megsegítse. A szövetség egyébként hatalomgyarapodással is járt a Habsburgok számára, mert Károly Róbert beleegyezett, hogy Pozsony III. Endre osztrák özvegyének birtokaként osztrák kézen maradjon. A Károly Róbert táborában levő magyarok és kúnok Morvaországot támadták. Amadé nádor Lokietek Ulászló lengyel herceg kis csapatával Galiciába tört be. Albert német serege októberben cseh területen Kuttenbergig hatolt. A két hónapig tartó háborúban nagyobb ütközetre nem került a sor, de a cseh tartományok sokat szenvedtek a pusztító támadások alatt s a cseh király lengyelországi uralma alapjában megrendült. A háborúnak a tél vetett véget s miután II. Vencel 1305 júniusában meghalt, fia kötötte meg a békét Albert királlyal. E béke értelmében lemondott Magyarországról, felbontotta III. Endre leányával kötött eljegyzését és megígérte, hogy a szent koronát és a többi koronázási jelvényeket kiszolgáltatja. Károly Róberttel azonban nem kötött békét s mikor 1305 októberében ünnepélyesen is lemondott Magyarországra vonatkozó minden igényéről, jogait nem ruházta át, hanem Ottó bajor hercegre s neki adta át a koronázási jelvényeket is. Erre a lépésre magyar hívei birták rá Lászlót, aki III. Vencel néven lépett apja örökébe, de a koronát hirtelen halála miatt csak egy esztendeig viselte. Párthívei közül Ákos István bajor menye révén sógorságban állt Ottó herceggel. A Kőszegiek, Borsák és párthíveik pedig azt remélték, hogy meglett férfit állítva a fiatal Anjou herceggel szembe, könnyebben fognak az ellenpárttal elbánni. Ottó Ausztrián át titkon szökött Magyarországba s a Kőszegiek támogatásával december elején bevonult Fehérvárra. A szent korona kezében volt, de érseket koronázásához nem kapott. Az új esztergomi érsek, Tamás teljes lélekkel állt Károly Róbert oldalán s mialatt Rudolf herceg a Kőszegiek határszéli birtokait pusztította, még augusztus hónapban kiközösítette az egyházból Ivánt, Henriket és híveiket. A kalocsai érsek és a többi püspökök is Károly Róbertet támogatták, de Benedek veszprémi és Antal csanádi püspök vállalták a törvényellenes koronázást és december elején Szent István koronájával megkoronázták IV. Béla bajor unokáját. A koronázást csonka országgyűlés előzte meg, melyen az Ottó-párti oligarchákon kívül az ő hatalmi szférájukban élő nemesek, az erdélyi szászok s valószínűleg a budai, esztergomi és fehérvári polgárok küldöttei is résztvettek.

Ottó király (1305–1307) megkoronázására az Anjou-párti magyar urak körében nagy megdöbbenést keltett s első meglepetésükben erélyes fellépésre képtelenek lévén, fegyverszünetet ajánlottak. Az egyéves fegyverszünet kitünő taktikának bizonyult. Megakadályozta Ottó híveinek fegyverkezését, viszont a főpapságnak alkalmat adott az Anjou-párt megerősítésére. Letelte után Tamás esztergomi érsek újra kihirdette a Károly Róbert ellenségeivel szemben kimondott egyházi átkot. Vencel régi hívei közül sokat Károly pártjára vont s a Kőszegiektől visszafoglalta Esztergomot. Budavára is az Anjouk kezére került. V. Kelemen (1305–1314) pápa pedig Tamás jelentésére Rómába idézte a csanádi püspököt, hogy a szabálytalan koronázásért felelősségre vonja. Ottót magát eltiltotta a királyi cím viselésétől és a Károly Róbertet illető királyi hatalom gyakorlásától. A pápa és a főpapság határozott állásfoglalása s az Anjouk táborának folytonos erősbödése gondolkodóba ejtette Ottó párthíveit, kik közé éppen most készült beállani Kán László erdélyi vajda. László vajda a pártküzdelemtől eddig meglehetősen távoltartotta magát. Vencel és Károly Róbert küzdelmét ügyesen kihasználva, Csák Máté, Kőszegi Iván és Subich Pál hatalmához hasonló fejedelmi hatalmat épített ki e keleti országrészben s ezekhez hasonlóan messzire terjedő ambiciói voltak. Mint a Kőszegiek III. Endre anyjának családjával, az Ákosok a Wittelsbachokkal, Csák Máté néhány év multán a Habsburgokkal, ő is uralkodó-dinasztiával keresett rokoni összeköttetést. Ottó királlyal rokonságban álló felesége közvetítésével leányát ajánlotta nőül a királynak, ki első feleségét, Habsburg Katalint már régen elvesztette. Ottó rá is állt a házasságra, mert László megnyerése egyszeriben javára billentette volna a mérleget. Nyugaton a Kőszegiek, északon az Ákosok, keleten a Borsák és László vajda hatalmára támaszkodva, teljes siker reményével vehette volna fel a küzdelmet ellenfelével. 1307 nyarán el is utazott Erdélybe, leendő apósa látogatására. De László közben meggondolta a dolgot. Jó politikusként felismerte a tényleges erőviszonyokat s nem akarta végleg elvágni az Anjoukkal való kibékülés útját. Az esküvőre érkező királyt, kinek koronázását épp ezidőben nyilvánította a pápa érvénytelennek, fogságra vetette s evvel eldöntötte a magyar trón sorsát. László vajda nem tartozott még az Anjouk hívei közé, de hitszegő és erőszakos cselekedetével több szolgálatot tett nekik minden párthívüknél. Ottó a fogságból László feleségének segítségével megszabadulva, sietve elhagyta az országot s bár a magyar királyi címet 1312-ben bekövetkezett haláláig viselte, visszatérése többé nem gondolt.

*

Hét év alatt a hangulat Károly Róbert javára nagyon megváltozott. III. Vencel meghalt s vele kihalt a cseh királyi ház. Trónját Rudolf osztrák herceg rövid uralma után sógora, Luxemburg János, foglalta el. IV. Béla legidősebb leányának nem volt több fiági ivadéka. A második lány fia, bajor Ottó, csúfos kudarccal takarodott ki az országból. A harmadik lány veje, I. Ulászló lengyel király, barátja volt Károly Róbertnek s Vencel halálával visszaszerzett országa konszolidálásával volt elfoglalva. Halicsban még élt IV. Béla negyedik leányának fia, György fejedelem, kinek fiát 1317-ben megkísérelték trónkövetelőül kijátszani, de az ő neve most még nem került szóba. III. Endre leányát eljegyzésének füstbemenetele után anyja Henrik osztrák herceghez készült nőül adni, de a leány inkább az apácafátyolt választotta s életét egy svájci dominikánus kolostorban szentelte Istennek. V. István fiatalabb leányainak leszármazottai egyáltalában nem jöhetek tekintetbe testvérnénjük unokája mellett, de Mária nápolyi királyné is nagyon jól értett legközelebbi rokonainak összetartásához. Károly Róbert így Ottó elfogatása után egyedül maradt a küzdőtéren s a magyarok nagy többsége most már belenyugodott, hogy ő legyen a királyuk.

III. Endre, cseh László és bajor Ottó egykori hívei mind nagyobb számban tértek át Károly Róbert hűségére. A legelőkelőbbek közül – Csák Ugrinon kívül, aki kezdettől fogva Károly Róbert híve volt – Aba Amadé, Rátót Domokos, Loránt és László, Borsa Kopasz, Pok Miklós, sőt az öreg Ákos István is átpártoltak. László és Ottó csúfos szereplése, Károly Róbert megnyerő egyénisége, a főpapság erőteljes állásfoglalása és rábeszélése sorra meggyőzte őket korábbi álláspontjuk helytelenségéről. Belátták, hogy az eszes és vitéz francia herceg, ki régi családi kapcsolatait, előkelő származását szinte elfeledve, büszkén vallotta magát az Árpád-ház leszármazójának s mindig csak magyar őseit a szent királyokat emlegette, nem idegenként jött az országba s az Árpádok nyomdokán járó igazi magyar király akar lenni. Mellé állottak tehát, de elvi álláspontjukat nem adták fel. Ragaszkodtak hozzá, hogy trónját ne pusztán öröklés jogán és a pápa döntése alapján, hanem a magyar országgyűlés választása, illetőleg hozzájárulása alapján, a régi szokásnak megfelelő szertartások közt, a hagyományos koronázási eskü és Szent István koronájával leendő felavatás után foglalja el. Ezért a papsággal és köznemességgel 1307 október 10-én a pesti Rákosmezőn, Szent Péter egyháza mellett, országgyűlésre jöttek össze s ott „Károly király urat a törvényes örökösödés értelmében Magyarország királyának, örökös született uruknak” ismerték el, kiáltották ki, neki hűséget és engedelmességet esküdtek s erős fogadalmat tettek, hogy a koronajavak visszaszerzésében, az elfoglalt egyházi és nemesi birtokok visszavételében és visszaadásában, a köznemesség szabadságjogának helyreállításában és védelmében közös akarattal és egyesült erővel támogatni fogják. Az esztergomi és kalocsai érsekek felhatalmazást kaptak, hogy az országgyűlés határozatai ellen vétő, hűségi fogadalmukat megszegő országlakósokat egyházi átok alá vessék.

A rákosi gyűlésen a nemzet nagy többsége királyának ismerte el Károly Róbertet, de az új király zavartalan kormányzata még korántsem volt biztosítva. A leghatalmasabb oligarchák – László vajda, Henrik bán és Máté nádor – nem jöttek el az országgyűlésre. A várakozás álláspontjára helyezkedtek, mert hódolatuknak nagy árat kívántak szabni, tartományúri hatalmuk elismertetésére törekedtek. Megnyerésük végett valóságos diplomáciai tárgyalásokra, formális egyezkedésre volt szükség. Ennek a nehéz feladatnak megoldását Gentile pápai követ vállalta magára.

A ferencrendi szerzetesből bíbornoki méltóságra emelt diplomatát V. Kelemen pápa 1308 tavaszán küldte ki apostoli követül a magyar királyság és melléktartományai, valamint a lengyel tartomány egyházi ügyeinek felülvizsgálatára, rendezésére és Károly Róbert magyarországi uralmának végleges biztosítására. Fra Gentile a dalmát-horvát egyház ügyeinek elintézése után 1308 szeptemberében érkezett fényes papi kísérettel s a Subich Pál bán vezetésével hozzácsatlakozó horvát főurakkal Zágrábba, hol Károly Róbert fogadta egész udvarával.

A bíbornok első feladatának az egyházi fegyelem helyreállítását és a papság politikai megszervezését tekintette. Boccasino Miklósnak sikerült a főpapok többségét a pápa támogatását élvező Anjouk ügyének megnyernie, de az ellenzéki papság számra még mindig nagyon tekintélyes volt. Benedek veszprémi püspököt inkább csak a Kőszegi-hatalom torkában fekvő birtokaiért való aggódása vitte bajor Ottó táborába, de Antal csanádi püspök magyar lelke teljes meggyőződésével vállalta a nemzet szabadságának biztosítása végett megválasztott Ottó koronázását. A kisebb javadalmasok, apátok és kanonok egy része alsópapság nagy tömegeivel együtt Ladomér és János érsekek hagyományainak megtagadását, a nemzeti ügy elárulását látta a főpapság Anjou-barát állásfoglalásában. A változott politikai helyzet megítélésére képtelen vidéki papság Károly Róbertben most is csak az utolsó nemzeti királlyal szembeszálló idegen trónkövetelőt látta. A papság két táborra szakadt s a politikai ellentét nyomán – aminek legkirívóbb tünete a budai papok pápaellenes fellépése volt – a hierarchikus rend, a papi és szerzetesi fegyelem is megbomlott. A budai zsinaton és Ladomér működésével nehezen orvosolt régi bajok újra kiütköztek. Gentile ezeket orvoslandó a pápa felhatalmazása alapján közhírré tette, hogy a székes- és társaskáptalanok kanonoki stallumai és az évi tíz márka ezüstöt meghaladó jövedelmet adó összes javadalmak betöltésének jogát magának tartja fenn, hogy a dús javadalmak elnyerésének reményét csillogtatva „a római egyház iránt odaadásra és Magyarország békéjének helyreállítása ösztönözze” a papságot. Egyidejüleg vizsgálóbiztost küldött az összes kolostorokba a szerzetesek életének felülvizsgálatára és szükség esetén megrendszabályozására. Az elébe került ügyek elbírálásánál tapintattal és kímélettel járt el, de ha ellentállással találkozott, nem riadt vissza a legszigorúbb fegyelmi büntetések, az egyházi kiközösítés, súlyos pénzbírság és javadalomvesztés alkalmazásától sem. Erélyes, de mégis tapintatos fellépésével hamarosan sikerült a papság nagy többségét meghódítania, a többieket pedig megfélemlítenie.

A papság megfegyelmezésével párhuzamosan fogott az oligarchák meggyőzéséhez. Még Zágrábból érintkezésbe lépett Kőszegi Henrikkel és László vajdával. Lászlót óva intette a szkizmatílus szerb királyi házzal való rokoni összeköttetéstől, ami nemcsak az egyház, de a magyar király szempontjából is aggályos volt, mert az emelkedő szerb hatalom ezidőben már szemet vetett déli tartományaira. Henrik bánnal folytatott tárgyalásainak közvetlen emléke nem maradt fenn, de az 1308. évi gyűlésen való részvételből nyilvánvaló, hogy előzően egyesség jött létre. Ennek létrehozatala után indult el Gentile október végén Károly királlyal együtt Budára, honnét tüstént követet küldött Csák Mátéhoz s őt találkozóra hívta. Máté Budára nem mert eljönni, mert cseltől tartott. A találkozás mégis létrejött Visegrád mellett Kékesen, hol Máté a bíbornok egyenes kérdésére némi habozás után kijelentette, hogy hajlandó a király és ország szolgálatára állni. Gentile kezébe a hűségi fogadalmat is letette Károlynak és megigérte közreműködését a rend helyreállításában. Ugyanekkor levél útján László vajdával is létrejött valami egyesség. A leghatalmasabb és legveszedelemesebb oligarchákkal ilyképen előzetesen megegyezve, a bíbornok november végére országos vegyes zsinatot hívott össze Pestre melyen Csák Máté, László vajda és a délvidéken elfoglalt öreg Csák Ugrin tárnokmester követekkel képviseltették magukat, Kőszegi Henrik és Miklós – Iván unokája – pedig a többi bárókkal együtt személyesen megjelentek. Tamás esztergomi és Vince kalocsai érsek vezetésével eljöttek az összes püspökök, az egész nemesség, a kúnok, szászok, sőt a budai polgárok is.

I. KÁROLY ÉS CSALÁDJA.
Ismeretlen festő Magyarországon készült miniatür képei Nagy Lajos király könyvtárának kódexeiről, az ú. n. Bécsi Képes Krónika 1358. évi kéziratából és az oxfordi Bibliotheca Bodleiana Aristoteles-kódexéből. Baloldalon a felső kép Erzsébet királynét ábrázolja öt fiával, Lajos és Endre királyokkal, Károly, László és István hercegekkel; alatta a lippai egyházat az Úrnak felajánló I. Károly és Erzsébet láthatók. A jobboldalon a felső kép tárgya Nagy Lajos születése, alul Nagy Lajos arcképe.

Gentile megnyitó beszédében a történetből vett példákkal, főleg Szent István koronakérésével kezdte bizonyítgatni, hogy a magyar trón betöltésének, a korona átruházásának joga a pápát illeti meg. A főurak és nemesek erre morogni kezdtek. „Nincs tetszésükre,” – mondották – „hogy a római egyház, vagy nevében a követ úr gondoskodjék az országnak királyról, de hozzájárulnak, hogy a követ az egyház nevében megerősítse Magyarország királyi méltóságában azt, akit ők az ország régi és meggyökeresedett szokása szerint már megválasztottak és királlyá emeltek s hogy jövőre mindenkor a pápának és a római egyháznak legyen joga megerősíteni és megkoronázni azt, akit ők az igazi királyi nemzetségből egyhanggal és egylélekkel meg fognak választani.” E javaslat biztosította a nemzet szabad rendelkezési jogát, de honorálta a szentszék álláspontját is a megerősítés formális jogának elismerésével. Az okos olasz megelégedett e kompromisszumos megoldással, mely a pápának – ha csak formailag is – biztosította Magyarország feletti fennhatósági jogát, védencének a magyar koronát. A rendek erre az előző évi országgyűlés határozatát megismételve „igazi és törvényes királynak, született uruknak” ismerték el és kiáltották ki Károly Róbertet s neki a feszületre egyenként hűséget és engedelmességet esküdtek, a legátus pedig a pápa nevében megerősítette Károlyt királyi méltóságában. A november 27-én megnyílt zsinat december 3-ig maradt együtt és fontos határozatokat hozott az országos rend és egyházi fegyelem helyreállítása érdekében. A bíbornok által ünnepélyes okiratba foglalt határozatok közül az első az ország állapotával foglalkozik. Ünnepélyesen megállapítja, hogy Károlyt az országrendek az ország régi szokása szerint törvényes királyukká fogadták és ismerték el s hogy a követ őt a római egyház nevében megerősítette és Magyarország született és törvényes királyának nyilvánította, kinek mindenki engedelmességgel tartozik. Mindazokra, akik őt elismerni vonakodnak, vagy ilyeneknek kedveznek, szigorú büntetést szabtak. Egyházi átok, interdictum, jószágvesztés, börtön voltak a büntetések. A második szakasz a király sérthetetlenségéről intézkedett s a felségsértők ellen a világi törvényben előírt büntetések – vagyonvesztés és halál – mellé az utódokat is terhelő szigorú egyházi büntetéseket állapított meg. A harmadik szakasz a koronázásról intézkedik, kimondva, hogy, ha a koronát az 1309 júniusra hirdetett országgyűlésig László vajdától visszaszerezni nem tudnák, új koronát fognak készíttetni s a királyt azzal koronázzák meg. A negyedik szakasz a királyi javak visszaszerzéséről és helyreállításáról rendelkezett. A következő tizennégy szakasz egyházi természetű intézkedéseket tartalmaz. Rendelkeztek a főpapok bántalmazóinak, az egyházakat támadó világiaknak segélyt vagy tanácsot adó papoknak, az egyházi javadalmakat és jövedelmet birtoklóknak szigorú büntetéséről, a papok taníttatásáról és műveléséről, az istentisztelet megtartásáról, a nyilvános ágyasság megszüntetéséről, a kánoni választásról és az addig szokásos kegyúri gyakorlattal ellentétben minden papot eltiltottak, hogy világi személy kezéből bárminő egyházi javadalmat elfogadjon. A zsinati határozatokat azután a budai főtemplomban 1309 május 8. és július 14. közt sorra kihirdették a koronázásra nagy tömegben Budára, Pestre sereglett országlakósoknak.

László vajdától a koronát nem sikerült visszaszerezni s így a pesti zsinat határozata értelmében a koronázó országgyűlésre új, díszes koronát készíttettek. A bíbornok június 11-én ünnepélyesen megszentelte a koronát s miután Károly Róbert a koronázási esküt június 15-én az országgyűlésre összegyűlt rendek és a nagyszámban eljött polgári és paraszt népség színe előtt letette, Tamás esztergomi érsek a következő napon királlyá koronázta. De a magyarok még mindég elégedetlenkedtek. Bármily ünnepélyességgel szentelte is meg a pápa követe az új koronát, bármennyire hangsúlyozták is, hogy erre a rendkívüli eljárásra csak azért van szükség, mert Szent István koronája illetéktelen kézbe került, a nélküle végrehajtott koronázást teljes érvényűnek elismerni nem tudták. A közvélemény teljes egyhangúsággal követelte, hogy a szent király véréből való származás címén trónraemelt király az ő koronájával avassák fel. A közhangulat hatása alatt Gentile is erélyes lépésre szánta el magát. 1309 karácsonyán egyházi átok alá vetette László vajdát s megfenyegette, hogy ha gyertyaszentelőig vissza nem szolgáltatja, a pesti zsinaton kiszabott súlyosabb büntetéseket is alkalmazni fogja. Megtérés esetére azonban kilátásba helyezte minden büntetések elengedését. A vajda még most is habozott, de később jobb belátásra tért s visszaküldte a jelvényeket. Tamás esztergomi érsek 1310-ben Szent István napján a Fehérvárra gyűlt országrendek jelenlétében most már Szent István koronájával harmadszor is királlyá koronázta Károly Róbertet, ki magát ugyan örökös királynak tartotta, de belenyugodott, hogy jogos öröksége birtokbavételéhez alattvalóinak hozzájárulását is meg kellett szereznie s uralkodása éveit következetesen 1301-től számítva – hallgatólag bár – III. Endre uralmának törvényességét is elismerte.

*

I. Károly (1307–1342) trónralépése idején a hatalom tényleges birtokosai, az ország igazi urai az oligarchák voltak, kik a gyermekkirályok – cseh László és Károly Róbert – küzdelme idején teljesen függetlenítették magukat a központi hatalomtól. A Duna-Tisza-köze és a Köröstől az Aldunáig terjedő tiszántúli vidék kivételével az egész ország az ő hatalmi körükbe tartozott s a tengermelléken Subich Pál, Szlavóniában és Dunántúl Kőszegi Henrik – Iván bátyjának 1307-en bekövetkezett halála óta családjának feje –, a szávántúli Szlavóniában Babonics István és János, az északnyugati felföldön Csák Máté, északkeleten Aba Amadé, Borsod és Gömör megyékben Ákos István, tőle délnyugatra Rátót Domokos és rokonsága, a Tiszántúl „erdőninneni” részben Borsa Kopasz, Bereg, Ugocsa, Máramaros vidékén Pok Miklós, Erdélyben Kán László Szörényben Tivadar bán fia, Havaselvén a kún vagy bolgár származású Baszarába oláh vajda, Macsóban Dragutin István, a Szerémségben és környékén Csák Ugrin szinte korlátlan fejedelmi hatalommal uralkodtak. IV. Béla óta szerzett törvénykezési és pénzügyi kiváltságaik s az érdekkörükbe tartozó megyék és országrészek fölött királyi adomány címén, vagy önhatalmúlag gyakorolt örökös ispáni, báni, vajdai hatalmuk birtokában fejedelmi jövedelemmel rendelkeztek, nagy hadseregeket tartottak s a közigazgatás és törvénykezés funkcióit saját közegeikkel látták el. A vármegyéket királyuk megkérdezése nélkül örökös birtokukként kormányozták, vagy kormányoztatták saját híveikkel. Kőszegi Henrik bán, fiai és unokaöccsei a szlavón báni méltóság mellett kezükben tartották Győr, Moson, Sopron, Vas, Zala, Somogy, Tolna, Baranya és Bodrog vármegyék ispánságát s a Károly megkoronázását megelőző időben Esztergom, Pilis, Veszprém és Fehér megyékre is kiterjedt hatalmuk. Csák Máté királyok módjára nádort, tárnokmestert, kancellárt tartott és tizenhárom megyére terjedő tartományába megyésispánokat nevezett ki a szolgálatába szegődött birtokos urak közül. Hasonló jogokat gyakorolt László vajda és Amadé nádor is, kinek családja az ungmegyei örökös ispánság mellett Zemplén, Abaúj, Sáros és Torna megyék ispánságát is kezében tartotta. Bihar, Szabolcs, Szatmár, Kraszna és Szolnok megyék ispáni méltóságát a Borsák viselték. Hadbaszállás idején a hatalmi körzetükben lakó katonáskodó népelemek a tartományurak zászlaja alatt vonultak hadba s a kisebb bárók, valamint a király személyes vezetése alatt hadra kötelezett birtokos urak, köznemesek, serviensek és várjobbágyok akarva-nemakarva kénytelen voltak az ő hadseregükhoz csatlakozni. Az 1307. évi országgyűlési ezért tartotta szükségesnek kimondani, hogy az elnyomott nemesek szolgálatukat, fegyverüket önkéntes elhatározással ajánlhatják fel annak, akinek akarják. A nagy bárók nagyratörő fejedelmi aspirációja családi politikájukban is kifejezésre jutott. Henrik bán leányát – láttuk – III. Endre olasz unokaöccséhez adta nőül. Ákos István hasonló nevű fia a bajor Wittelsbach-házból házasodott. László vajda felesége is bajor herceglány volt, leányát pedig előbb Ottó királynak szánta, majd II. Uros István szerb király fiához adta nőül. Csák Máté veje István cseh főúr volt s a Habsburgokkal is házassági kapcsolatokat keresett. Vodicsai Babonics felesége III. Endre olasz nagynénje volt, János fia pedig Albert görzi gróf leányát vette nőül. Subich Pál nővére Tiepolo Lőrinc velencei doge fiával lépett házasságra s a Subichokkal maguk az Anjouk is sógorságot tartottak.

Károly Róbert trónfoglalását ezek a bárók saját hatalmi törekvéseik biztosítására, kiváltságos helyzetük, bitorolt tartományúri hatalmuk megerősítésére igyekeztek felhasználni s az ifjú király – harmadik koronázása idején töltötte be huszonkettedik évét – akarva-nemakarva alkudozásra kényszerült. Trónraemelése forma szerint az országgyűlésre egybesereglett rendek, a főpapok, főurak és nemesek egyhangú választásának eredménye volt, de uralma valójában nem ezen a választáson, hanem a katonai és gazdasági hatalmat az ország legnagyobb részével együtt kezükben tartó oligarchákkal kötött paktumon alapult. Gentile bíbornok irataiból tárgyalásainak csupán legfontosabb mozzanatairól, rendszerint csak az eredményről értesülünk, de a következményekből nyilvánvaló, hogy a bíbornoknak a király nevében formális egyességet kellett kötnie a hatalom tényleges birtokosaival. Csák Máté, Kán László és Kőszegi Henrik épp ezért maradtak távol az 1307. évi országgyűlésről, hogy hódolatukat uralkodó fejedelmek közt szokásos diplomáciai egyesség alapján mutassák be. S ez az egyesség eléggé lealázó volt Károlyra. A nagy bárók hűségesküje ellenében kénytelen volt teljes királyi hatalma gyakorlásáról, főtisztviselői önkéntes megválasztásáról lemondani. Közvetlenül koronázása előtt három nádor szerepel egyidőben környezetében, kik közül Csák Máté északnyugaton, Borsa Kopasz a Tiszántúl s Aba Amadé észak-keleten, a Tisza-Duna közén és a Dunántúl északkeleti csücskében tényleges nádori hatalmat gyakorolt. A Dunántúl viszont a Dráva-Száva-közével együtt Kőszegi Henrik szlavón bán hatósága alatt állt. A tengermelléki horvát bánság és Bosznia ura továbbra is Subich Pál maradt, míg a Babonicsok „nagyzsupáni” címmel kormányozták a szávántúli Szlavóniát. László vajda is megmaradt Erdély kormányzata élén s Károly még koronázása előtt kénytelen volt a tárnokmesteri méltóságot is Csák Máténak adni. A királyné tárnokmesterségének tisztét ugyanekkor Borsa Beke, Kopasz testvéröccse vette át, országbíró Csák János, lovászmester Kőszegi Henrik fia János lett. A kormányhatalom tehát az interregnum idején kormányzó tartományurak kezében maradt s ha Amadé, Kopasz és Babonics István őszintén elismerték is uruknak a magyar királyi hatalom szimbolumaként tisztelt szent korona viselőjét, a magyar lélektől idegen Henrik és Pál bánok s a honfoglaló Árpáddal egyenrangú ősök – Szabolcs és Gyula vezérek – jogaira hivatkozó Máté nádor és László vajda az új királyra nem sok tekintettel voltak. Hűségesküjük ellenére továbbra is önálló fejedelemként viselkedtek, királyuk koronázásán nem jelentek meg s utána tovább folytatták garázdálkodásaikat.

*

Károly király színre belenyugodott hatalmának oligarchikus korlátozásába, de titkon leszámolásra készült. A nagy küzdelemre természetes szövetségesül, hűséges segítőtársakul kínálkoztak az oligarchák hatalmaskodásaitól sokat szenvedett birtokos urak. Szlavónia, a Duna-Tisza-köz és a Maros-vidék birtokos nemessége – élén az öreg Csák Ugrin atyafiságával, Aba-nembeli Nekcsei Dömötörrel és Sándorral, Bór-nembeli Szeri Pósával, Hermány-nembeli Lackkal, a Lackfiak ősével és Tót Lőrinccel, kinek fia később Kont István néven lett Nagy Lajos nádora – seregestől tódultak fegyveres rokonaikkal és familiárisaikkal a király szolgálatára. A kúnok is egyszívvel-egylélekkel álltak Károly mellé s eljöttek a felvidéki oligarchák zsarnoksága elől menekülő, hazájukat, birtokukat odahagyó urak, köztük a Balog-nembeli Szécsiek, Kácsik-nembeli Szécsényi Tamás, az Ákos-nemzetség Bebek és Ördögh ágának ősei és mások. Hamarosan egész lovagsereg állt így a délvidéken, Temesváron udvart tartó király rendelkezésére, de ereje korántsem volt elegendő az összes oligarchák egyidejű megtámadására. Ezért a divide et impera elvét alkalmazva, már 1307-ben szövetségre lépett, ligát kötött a királyi hatalomra legkevésbbé veszélyesnek látszó tiszavidéki oligarcha csoporttal, melynek Aba Amadén, Ákos Istvánon és Rátót Porcs István fiain – III. Endre egykori főtámaszain – kívül Borsa Kopasz és Pok Miklós voltak a tagjai. Ez a szövetség nagyon értékes volt Kán László hatalmának ellensúlyozására, de Csák Mátéval és a Kőszegiekkel nem mérkőzhetett. Károlynak így azok egyikével is meg kellett alkudnia. Gentile tanácsára előbb Mátéval próbálkozott meg. A Kőszegi-hatalom ellen irányuló titkos szerződés értelmében Máté a jól jövedelmező tárnokmesteri méltóság és a hatalmába került királyi javak nagyrészének megtartása ellenében köteles lett volna az elfoglalt egyházi vagyont visszaadni és az idegen kézre került királyi birtokot fegyveres erővel visszafoglalni királya számára. Gentile azonban figyelmen kívül hagyta Máté erőszakos természetét, nyilvánvaló hatalmi törekvéseit és nehezen kierőszakolt hűségesküjének kétes értékét. Csák Máté a szerződés értelmében tüstént nekilátott a szomszédos birtokosok kezén levő királyi javak visszafoglalásának, de azokat magának tartotta meg s az egyházi javakat egyáltalában nem készült visszaszolgáltatni. Mikor pedig eljárásáért a király és bíbornok megintették, nyilt ellenségként lépett fel s az esztergomi érsek birtokait, majd a pilisi királyi uradalmat és Budavárát is fegyveres támadással háborgatta. Alig egy évvel a koronázás után Gentile kénytelen volt a király és egyház ellen támadó főurat az egyházból kiközösíteni. A király ugyanekkor tárnokmesteri méltóságától fosztotta meg. Gentile politikája Csák Mátéval szemben tejes kudarcot vallott s ő maga nem sokkal utóbb végleg elhagyta hazánkat.

Csák Máté a kiközösítő ítéleten és méltósága elvesztésén felháborodva, most már nyiltan szakított királyával. Magát uralkodó hercegnek, fejedelemnek – princeps – kezdte címeztetni és formális hadjáratot vezetett a királypárti főurak, az esztergomi érsek és nyitrai püspök ellen. Károly erre Gentile politikájával végleg szakítva, a Csákokkal évtizedek óta ellenségeskedő Kőszegiekkel keresett összeköttetést. Henrik bán már nem volt életben, a család hatalma is megcsorbult, mikor Károly helyére 1309-ben Babonics Istvánt nevezte ki Szlavónia bánjává, de a Kőszegi-testvérek családfő nélkül maradt ivadékai még mindig birtokában voltak a dunántúli vármegyéknek s Károly, hogy Mátéval szakítania kellett, Gergely fia Miklóst, Moson és Sopron vármegyék főispánját Csák Máté helyébe tárnokmesterévé, Henrik fia János, Bodrog, Baranya, Tolna és Somogy vármegyék főispánját pedig lovászmesterévé nevezte ki. Miklós fia Kakas Miklós Vas, Gergely fia András Zala megye főispánja lett.

1311 derekán Csák Máté és László vajda kivételével az összes bárók a király táborában voltak s Károly erre a hatalmas főúri ligára támaszkodva készült Mátét megtámadni. Már az országgyűlést is összehívta evégből 1312 tavaszára, mikor egy sajnálatos esemény szakadást idézett elő párthívei körében.

Amadé nádor régóta küszködött a kasai polgárokkal, kik semmiképen sem akarták elismerni uralmát, protektorátusát s még fegyveres küzdelem árán is készek voltak szabadságuk és kiváltságaik védelmére. Az öreg nádor békés kiegyezésre törekedett, de fiai harcot szítottak s a polgárság is két pártra szakadt. Fegyveres összeütközés támadt s a küzdelemben Amadé életét vesztette, két fia pedig fogságba került. A király által kiküldött főpapok egyességet teremtettek a város és Amadé hat fia között, kik kénytelenek voltak elismerni Kassa önállóságát és esküvel kötelezték magukat, hogy Zemplén és Ung vármegyéket, Lubló és Munkács várát a királynak visszaadják s jövőben hatalmaskodni, a nemességet elnyomni, saját szolgálatukra kényszeríteni nem fogják, egyszóval lemondtak apjuk tartományúri hatalmának gyakorlásáról. Az Amadé-fiak meghódolása nem volt őszinte. Alig tértek haza a tárgyalásról, nyilt lázadásra készültek s a vállalt kötelezettségek teljesítése helyett Csák Mátéval szövetkeztek királyuk ellen. Az összeesküvésben résztvett Csák János országbíró és az egész kiterjedt Aba-nemzetség, a király mellett híven kitartó Kompolti Péter, Nekcsei Dömötör és Sándor kivételével. Amadé fiai 1312 márciusában támadták meg Sáros-Patakot, majd visszaveretvén Sáros várába zárkóztak. A királyi sereg április derekán érkezett Sáros alá, de Csák Máté és az Abák egyesült ereje elől kénytelen volt a Szepességre visszavonulni, a lázadók pedig Kassa ostromára indultak, hová nemsokára a szepesi hadakkal erősbödött Károly király is követte őket. A döntő összecsapás 1312 június 15-én történt meg a Hernád mellett a rozgonyi síkon s a lázadók teljes leverésével végződött. A király maga is kivette részét a harcból, de a diadal kivívásában az oroszlánrész a saját rokonságával merészen szembeszálló Nekcsei Sándort, Druget Fülöpöt és Szécsényi Tamást illette.

A rozgonyi csatával végleg leáldozott a hatalmas Aba-nemzetség nádori ágának szerencsecsillaga. Amadé fiai nemzetségük sok más tagjával együtt elestek vagy javaikat vesztve földönfutókká lettek. A nádor és fiai kezén volt királyi várak és birtokok visszakerültek Károly birtokába, az elkobzott családi vagyon egy része pedig királyi adományként a nemzetség királyhű tagjainak kezére került. Károly később megbocsátott a hűségre tért lázadóknak s elkobzott birtokaik egy részét is visszaadta.

Az ország északkeleti részén megszűnt az oligarchia uralma, de Rozgonynál döntő vereség érte Csák Mátét is, aki hadainak színe-javával támogatta Amadé fiait. Károly azonban nem használta ki a győzelmet. Miután a szomszédos országrészeket megszabadította Máté folytonos támadásainak veszedelmétől s hatalmát megmutatta hűtlen alattvalójának, a végleges leszámolást későbbre halasztotta. Tűrte, hogy Máté tartományában továbbra is önálló fejedelemként uralkodjék s mikor ez 1314-ben a Habsburgokkal lépett szövetségre János cseh király ellen, a háborúba minden cseh szimpátiája ellenére sem avatkozott be. Megelégedett vele, hogy Visegrád várát, Máté dunántúli hídfőjét, visszafoglalja, de egyébként semleges maradt, mert belső tervei sikerét nem akarta külső háború felidézésével veszélyeztetni. A hatalmában megrendült, de ragaszkodó hívek erős táborával körülvett Csák Máté további támadása helyett a többi oligarchák megfékezésére fordította erejét.

*

Károly a nagy győzelem után teljes erővel látott a királyi javak visszaszerzéséhez és a közhatalom helyreállításához. Az északkeleti országrészben sikerült is uralmát a várak birtokbavételével megszilárdítania, de az ország többi részében maguk a királyi főtisztviselők álltak útjába törekvésének. A Kőszegiek, Borsák, Ákosok – a nemrég elhúnyt István nádor fiai – és Kán László nem voltak hajlandók a király őrségét városaikba beereszteni, mereven ragaszkodtak a hatalmukban levő királyi javak birtokához. Ellenállásukat a király szépszerével nem tudván megtörni, sorra megfosztotta őket tisztségüktől s helyükbe a kisebb vagyonú bárók közül többnyire idősebb, országos tekintélyű főurakat emelt. Az országbírói méltóságot tüstént Csák János árulása után Hermány-nembeli Lampért nyerte el. A tárnokmesterséget Kőszegi Miklóstól 1314-ben Borsa Beke, majd egy évvel utóbb Nekcsei Dömötör vette át. Ugyanekkor Kopasz nádor és László vajda helyébe is új emberek, az 1307. évi országgyűlésen vezetőszerepet játszó Rátót Domokos és Pok Miklós kerültek. Lovászmesterré Csák István fia Pétert, a székelyek ispánjává Tomaj-nembeli Losonci Istvánt, a királyné tárnokmesterévé pedig két évvel később Aba-nembeli Kompolti Pétert nevezte ki Károly. Az oligarchiák közül csak Subich Mladen és Babonics János, az ezidőtájt elhúnyt Pál és István bánok utódai, maradtak helyükön.

A tisztségviselő urak elmozdítása, az oligarcha báróknak nagytekintélyű, de feltétlenül királyhű s a közjavak visszaszerzését és a rend helyreállítását főkötelességüknek ismerő főurakkal való felcserélése egyértelmű volt az 1309. évi paktum teljes felborításával, az oligarchák tartományúri jogainak nyilt és félreérthetetlen megtagadásával. Aba Amadé és Ákos István a maguk tisztultabb hazafias érzésével talán bele tudtak volna nyugodni az új helyzetbe, de Borsa Kopasz, Kán László s az ifjú Kőszegiek és Ákosok a király hűséges támogatásáért a maguk hatalmaskodásainak hallgatag elnézését remélték. Károly új intézkedéseiben szószegést, jogsérelmet, nyilt kihívást láttak. A elégedetlen urak országszerte mozgolódni kezdtek s 1317 tavaszán Borsa Kopasz nyiltan kibontotta a felkelés lobogóját. Szövetségre lépett Ákos István fiaival, a rozgonyi vereségért duzzogó Amadé fiakkal, Kán Lászlóval és fiaival, a zempléni Petne fia Péterrel, a Mojs-ivadék Majosokkal, sőt – némely jelek szerint – Csák Mátéval és a Kőszegiekkel is. Siker esetére Kopasz trónkövetelőről is gondoskodott András halicsi fejedelem személyében, ki magyar nagyanyja révén IV. Béla szépunokája volt. Az oroszokon kívül a felkelők II. Uros István szerb király segítségére is számíthattak, kinek fia László vajda leányát vette nőül s a nemrégen elhúnyt királyhű Dragutin fiának macsói tartományára áhítozott. A felkelést Kopasz kitűnően előkészítette, csak két dologgal nem számolt: saját környezete, régi fegyvertársai hangulatával és a királyi sereg mozdulatainak gyorsaságával. Csák Mátét a rozgonyi csata után alattvalóinak hűsége és ragaszkodása mentette meg a teljes bukástól, mert ez az erőszakos, hatalmaskodó úr nem volt fejedelmi erények híjával. Tudott jó és elnéző is lenni, jól értett az emberek megnyeréséhez, hívei jutalmazásához és kitüntetéséhez. Borsa Kopasz és a Kőszegiek nem értettek ehhez. Táboruk kényszerből és félelemből hozzájuk csatalakozó urakból és vitézekből állt, kik csak az alkalmat lesték, hogy a gyűlölt oligarchák uralmától, zsarnokságától szabaduljanak. A Borsa-hatalom körzetében birtokos Debreceni Dózsa, a Kállay-ősök, a Gutkeled-nem Báthori és Doby ágának mindjárt Kopasz első megmozdulása után egész nemzetségükkel és a zászlajuk alá sereglő köznemesekkel együtt királyuk oldalára álltak s mialatt Druget Fülöp szepesi és abaújvári ispán az északkeleti határon verte vissza a halicsi fejedelem támadásait, Dózsa ispán a meglepő gyorsasággal felvonuló királyi sereg élén Debrecennél döntő csapást mért a bukott nádorra. Kopasz erősségeinek pusztulása, hadának szétszóródása után Sólyomkő várába húzódott s miután ott néhány hétig vitézül védekezett, megadta magát. A megtérő, sőt harcban elbukott felkelőkkel szemben is kegyelmes és elnéző király hűtlen nádorának nem tudott megbocsátani. Törvényes ítélettel fejét vétette.

A felkelés vezérének bukása után szövetségesei sem soká tarthatták magukat. Az Amadé-fiak, Ákos István fiai és a velük újra lázadásra kelt Abák ellen Druget Fülöpöt és Ákos-nembeli Micsket küldte a király. Előbbit Szepes, Abaúj, Heves és Gömör vármegyék ispánjává, Micsket Sáros és Zemplén ispánjává nevezte ki s reájuk bízta az északkeleti részek pacifikálását. Csák Máté ellen III. Endre hűséges barátjának, Domokos zólyomi ispánnak a fia: Dancs vezetett hadat s miután a zólyomi erdőséget és Komárom várát elfoglalta, Zólyom megye s a belőle kiszakadt Túróc és Liptó vármegyék ispánjaként vette át a trencséni kiskirályság keleti határának őrizetét. Kopasz nádor egykori tartományának kormányzatát, Bihar, Szabolcs, Szatmár, Kraszna és Belső-Szolnok megyék pacifikálásának feladatával Károly győzelmes hadvezérére, Debreczeni Dózsára bízta. Ő reá hárult az erdélyi lázadás leverése is. Az öreg Pok Miklós vajda 1318-ban visszavonult máramarosi ispánságba s helyette Dózsa vette át három esztendőre a vajdai méltóságot. Feladata nem volt könnyű, mert az időközben elhalt László vajda fiainak serege megerősödött a debreceni csata után Dunántúl is fellobbant a felkelés lángja. Kőszegi Gergely fia András rokonsága egy részével fegyverre kapott. Szövetségesül sikerült megnyernie a Habsburgokat is, mert Szép Frigyest nyugtalanította Károly királynak 1318-ban – első feleségének, Mária tescheni hercegnőnek gyermektelenül bekövetkezett halála után – Luxemburgi Beatrix cseh hercegnővel kötött házassága. A magyar-cseh szövetségtől való félelmében szívesen küldött segédcsapatokat a magyar lázadóknak. A Felvidékről és Erdélyből szerb földre, László vajda leányához menekült magyar urak közvetítésével II. Uros István szerb királlyal (1282–1321) is sikerült Andrásnak szövetséget kötnie. Ratiszláv egykori tartományának – a macsói, kucsói, sói és ozorai bánságoknak – 1280 óta V. István király veje, Dragutin István volt szerb király állt az élén hercegi rangban. Dragutin vejével, Kotroman István bosnyák bánnal együtt kezdettől fogva az Anjouk híve volt. 1316-ban bekövetkezett halála után tartományának kormányzatát fia, László vette át, kit Károly és a pápa Szerbia törvényes királyának tekintették. Uros István veszedelmes vetélytársat látott unokaöccsében, kinek aspirációit az Albánia felől Szerbia ellen készülő Tarenti Fülöp császár – I. Károly nagybátyja – és Kotromanovics István bosnyák bán, valamint Subich Mladen tengermelléki bán is támogatták. Szívesen sietett azért a magyar felkelők segítségére s mialatt Kőszegi András Dunántúl, László vajda fiai Erdélyben harcoltak, Uros bevonult öccse tartományába s azt rövid küzdelem után Nándorfehérvárral együtt elfoglalta.

Uros sikere nem volt tartós. Károly ezt a felkelést éppoly gyorsasággal verte le, mint Kopasz lázadását. Eszközei is ugyanazok voltak; maguk a dunántúli urak, a Kőszegiek egykori hívei, rokonai – Héder-nembeli Köcski Sándor, Osli-nembeli Kanizsai Lőrinc, Gutkeled-nembeli Felsőlendvai Miklós, a spanyol Simon fia Nagymartoni Pál, Szentemágócs-nembeli János, Hahót-nembeli Miklós, a felsőlendvai Bánfy család őse és Héder-nembeli Dezső, a Héderváryak őse – jöttek támogatására. A királyi sereg vezérletével megbízott Köcski Sándor Zalafőnél teljes győzelmet aratott s a Kőszegiek várai sorra meghódoltak. A szerb király ellen maga Károly vezette a hadat, de vele volt Köcski Sándor, Garai Pál pozsega várnagy, az ifjú Lackfi István és a korábbi csatákban kipróbált vitézek egész serege. Macsó várát és Nándorfehérvárat rövid küzdelem után visszafoglalták. Miután az egész tartomány kezükre került, szerb területre nyomultak s mikor a délnyugati szerb határon előnyomuló Subich Mladen Hulmot elfoglalva, „Hulm urának” címét felvette, Károly némi túlzással Macedónia meghódításáról tett jelentést a szentszéknek. Dragutin fia László azonban nagybátyja fogságába került s csak ennek halála után, 1321-ben szabadulhatott. Kán László fiainak maradék hatalmát a vajdaságban Debreczeni Dózsát 1321-ben felváltó Szécsényi Tamás törte meg s ugyanekkor az északnyugati megyék is a király birtokába jutottak. Csák Máté 1321-ben meghalt. Fia nem volt s 1300 táján elhalt öccse után sem maradt örökös. Károly minden ellentállás nélkül foglalhatta el Máté tartományát. 1322-ben már Nekcsei Dömötör tárnokmestert találjuk Trencsén vármegye, Lampért országbírót Nyitra vármegye ispáni székében. 1322-ben került vissza Magyarországhoz Pozsony vármegye is, melyet III. Endre halála után Ágnes királyné kapott meg özvegyi tartás címén s ezidő óta az osztrák hercegség tartományaként kormányozták. Károly kezdetben belenyugodott ebbe az állapotba, mert osztrák unokatestvérei készségesen támogatták a cseh királlyal vívott trónharcában s mert Pozsony megye Vencel két főhívének – Csák Máténak és Kőszegi Ivánnak tartományát vágta el egymástól. A rozgonyi csata után azonban alkalmatlanná vált számára a osztrákok pozsonyi uralma s mikor a német királlyá választott Szép Frigyes 1315-ben Bajor Lajos ellenkirállyal szemben segítségét kérte, a segítség fejében Károly Pozsony visszaadását követelte. Ágnesnek más birtokok jövedelmét ajánlotta fel. Frigyes rá is állt ez ajánlatra, de a vállalt feltételt nem teljesítette. Az unokatestvérek viszonya így elhidegült. A Habsburgok Csák Mátéval léptek szövetségre, Károly pedig a Bajor Lajos oldalán harcba szálló János cseh királyhoz közeledett. 1317-ben Frigyes szakított Csák Mátéval s újra Károly segítségét kérte Lajos ellen s maga is küldött segítő csapatot Károlynak Komárom ostromához. A szövetség azonban a pozsonyi kérdésen újra meghiúsult s nyílt ellenségeskedésre fordult, mikor Károly 1318-ban Beatrix cseh hercegnőt vette nőül. 1319-ben a Kőszegiek felkelését osztrák csapatok is támogatták s a két fejedelem viszonya csak Beatrix királyné gyermekágyi elhalálozása és Károly harmadik házassága után javult meg. 1320 nyarán Károly lengyel földről hozott feleséget temesvári udvarába, a csehekkel vívott hosszú harcok után nemrégen királlyá koronázott Lokietek Ulászlónak IV. Béla unokájától, Hedvig kalisi hercegnőtől, született Erzsébet leánya személyében. A régi magyar-lengyel kapcsolatokat felelevenítő házasság természetszerűen a cseh király elhidegülését vonta maga után s ezért Károly 1321 őszén szívesen fogadta fegyveres segítség reményében látogatásra jött osztrák rokonát. A temesvári tárgyalás eredményeként a következő év őszén Károly király Köcski Sándor vezérlete alatt nagyobb sereget küldött Németországba, Frigyes viszont maga és testvérei nevében kötelező ígéretet tett Pozsony vármegye visszaadására. A mühldorfi ütközetben Frigyes a magyar segítség ellenére is teljes vereséget szenvedett, Henrik testvérével együtt maga is fogságba került, de Károly megkapta támogatása jutalmát. Lipót osztrák herceg átadta Pozsonyt.

*

A királyi hatalom teljes helyreállítására irányuló törekvései Károlyt a főpapsággal is összeütközésbe sodorták. A korábbi barátságos viszonyt Károlynak a főpapi székek betöltése tekintetében elfoglalt elvi álláspontja s ezen alapuló erőszakos cselekedetei, másrészt a megüresedett egyházi javadalmak kezelésében és a papi jövedelem megadóztatásában követett önkényes eljárása zavarták meg.

A főpapi stallumok betöltése tekintetében az egyházi és királyi felfogás ellentéte a XII. és XIII. század fordulóján kompromisszumos megoldással simult el. A XIII. században kialakult gyakorlat szerint a főpap halála után a káptalan, illetőleg – ha királyi kolostor apátjáról, prépostjáról volt szó – a rendház tagjai a király előzetes engedélyével választásra gyültek össze s az egyházi kánon szabályai szerint választották meg az új főpapot. A választás eredményét bejelentették a királynak, a személy tekintetében hozzájárulását – assensus – kérve. Ez a beleegyezés legtöbbször csak formaság volt, mert választás előtt a királyi engedély kérelmezése alkalmával rendszerint megállapodás történt a jelölt személyében is. Az ekként királyi hozzájárulással megválasztott főpapok azután – a király beleegyezéséről tanuskodó királyi levél felmutatása mellett – maguk eszközölték ki az egyházi megerősítést, vagyis a tulajdonképeni kinevezést a pápától, illetőleg a szentszék felhatalmazásából eljáró érsektől s e megerősítés megérkezte után történt meg a püspökké, érsekké, illetőleg apáttá, préposttá való felszentelés. A javadalomba a király iktatta be a főpapot, gyakran tüstént a választás után.

A szentszék sohasem vonta kétségbe, hogy hazánkban „a főpapok választásához az ország régi szokása szerint a király beleegyezését ki kell kérni” s így a választó egyházi testület és a király megegyezése esetén ez az út könnyen járható volt. Ha azonban ily megegyezés nem történt, a döntés az Anyaszentegyház fejére hárult. A pápa rendszerint a király álláspontját honorálta. Ha mégis a káptalan javára döntött, előzetesen hosszú tárgyalások árán is igyekezett a király hozzájárulását kieszközölni, nehogy a javadalom átadásának megtagadása miatt bonyodalom támadjon. Előfordult, hogy a szentszék sem a káptalan, sem a király jelöltjét nem fogadta el, hanem a választás sikertelenségét, illetőleg a királyi beleegyezés hiányára hivatkozva, maga élt a kinevezés jogával. Így történt II. Endre idejében, Róbert s IV. László korában Ladomér kinevezésénél. Ez egészen kivételes dolog volt, míg IV. Kelemen pápa (1265–1268) életre nem hívta a pápai rezervációk intézményét. Ennek értelmében a pápák a javadalmak némely közelebbről meghatározott csoportja tekintetében a betöltés és adományozás jogát – a kánoni választás és a királyi kegyúri jog figyelmenkívül hagyásával – maguknak tartották fenn.

Kezdetben ez a fenntartás csupán oly főpapok javadalmaira vonatkozott, kik a pápai udvarban való tartózkodásuk idején haltak meg, vagy mondottak le, de VIII. Bonifác (1294–1303) és utódai jogukat fokozatosan kiterjesztették a bíbornokoktól és kúriális papoktól élvezett s a pápai kinevezés, illetőleg áthelyezés folytán megüresedett javadalmak betöltésére, sőt esetenként minden különösebb indok nélkül más főpapi javadalmakra is. Utóbbi esetben még a főpap életében kinyilvánították, hogy az utód kinevezését maguknak tartják fenn. Rendkívüli esetekben – így hazánkban Gentile követsége idején – úgyszólván minden javadalom betöltését maguknak, illetőleg teljhatalmú követüknek rezerválták. Az indokot erre a királyi trón üres volta, vagy – mint nálunk is Gentile idejében – a trónkérdés tisztázatlansága szolgáltatta.

A rezervációk rendszere bevezetője volt az összes főpapi székek és káptalani első méltóságok betöltési jogának megszerzésére irányuló pápai törekvésnek. A szentszék a fejedelmi jogokat, vagyis a király előzetes hozzájárulásának jogát nem vonta kétségbe, sőt inkább az uralkodókkal egyetértésben igyekezett a pápai kinevezés jogát s kánoni választás rendszerével szemben érvényesíteni. Ez a törekvés jut kifejezésre V. Kelemen (1305–1315), XXII. János (1316–1334) és XII. Benedek (1334–1342) pápáknak a magyarországi főpapi javadalmak kérdésében követett konzekvens politikájában. Ha ellentét volt király és káptalan közt, a pápa – egy eset kivételével – mindig Károly jelöltjét nevezte ki a választott főpap helyett s ha a királlyal együtt meg is nyugodott az eléje terjesztett személyben, a választást valami formai okból rendszerint megsemmisítette s azután saját tekintélye alapján nevezte ki a posztulált főpapot. Károly semmi veszedelmet nem látott az új rendszerben, mert ennek segítségével sikerült a maga jelöltjeit kinevezéshez juttatnia, mikor a káptalanok és kolostorok nem respektálták kívánságait. Ha formális megegyezésről, konkordátumról nem is volt szó, az új rendszer kétségkívül a királyi kegyúri jog és a pápai főpapevezési jog szempontjait egyaránt szem előtt tartó egyezségen alapult. Károly nem adta fel jogát, hogy „mint a magyar egyházak kegyura, ő gondoskodjék, hogy csak jó pásztor kormányzására bízassanak,” de belenyugodott, hogy kegyúri jogát ne kánoni bemutatás (praesentatio), hanem ajánlás (commendatio) formájában gyakorolja s hogy a káptalani javadalmakat a pápa önhatalmúlag osztogassa.

Annál nagyobb ellentmondást váltott ki az új rendszer magyar papi körökben. A király akaratának érvényesülését látva, a magyar papság a kánoni választás jogának konfiskálását is Károly számlájára írta s a szentszéket ostromolta a régi rendszer helyreállításának kérésével. Több magyar főpap 1338-ban Benedek pápához intézett feljelentésben – a pápa és király hallgatólagos megegyezéséről mitsem tudva – panaszolta fel, hogy „a király úr a székesegyházakat hosszú idővel főpapjuk halála előtt várományosan eladományozza s ezért mind a szerzetes, mind a világi főpapok választásánál huszonhárom esztendő óta – egyetlen eset kivételével – választás útján senki sem mozdíttatott elő, hacsak a választók a királynak inkább fenyegető kijelentése, semmint tanácsadó véleménye szerint nem jártak el.” E panaszoknak természetesen nem lehetett foganatja. A pápák több ízben fordultak ugyan ezek hatása alatt általános keretekben mozgó intelmekkel Károlyhoz, de ezek a figyelmeztetések az aliquid fecisse videatur elve alapján történtek, hiszen az új rendszer voltaképen a szentszéktől indult ki s Károlynak csupán eszközül szolgált, hogy a maga híveinek juttassa a főpapi javadalmakat.

Károly nem feledte, hogy egykor éppen a királytól független választási rendszer alapján uralomra jutott főpapok voltak vele szemben a cseh Vencelnek hívei s nem tudta megbocsátani, hogy a papság utóbb a választásoknál sem respektálta kívánságait, a javadalmak megüresedése idején követett önkényes eljárásnak és adóztató törekvéseinek pedig egyenesen ellenszegültek. Károly ugyanis a vákáns javadalmak kezelését magának tartotta fenn, mert „régi királyi jog szerint a megüresedett egyházak várainak és birtokainak megőrzése és kezelése Magyarország királyát illeti” s az innét származó interkaláris jövedelmet a királyi kincstár hasznára fordította. Ez a gyakorlat a szentszék érdekeit is sértette, mert a megüresedett egyházak javainak kezelésére és jövedelmeire a pápák is igényt tartottak s a rezervált javadalmak tekintetében következetesen éltek is e jogukkal. Elsősorban mégis a hazai egyházakat érte sérelem, mert általánosan elfogadott elvek szerint a interkaláre az illető egyház javára lett volna felhasználandó. De személyes sérelmek is érték a főpapságot, mikor egy-egy főpap elhalálozása után a király az 1298. évi törvény világos rendelkezése ellenére az ú. n. jus spolii alapján egész hagyatékukra rátette kezét, sőt a főpap életében tőle adományokban, ajándékokban részesült rokonait és familiárisait is megfosztotta ilymódon szerzett és legtöbbször jogosan megszolgált vagyonuktól. Másrészt Károly addig sohasem hallott követeléseket támasztott az egyházakkal szemben és régi szokáson, valamint királyi privilégiumokon alapuló jogaik sérelmével mindenféle módon meg is adóztatta őket és népeiket. Már a javadalomba való beiktatás alkalmával száz márka ezüstnél – kb. 7000 aranykoronánál – kezdődő díjakat követelt. Újévi ajándék címén az érsekek kétszáz márka, a püspökök ötven márka ezüstöt kényszerültek fizetni. Jobbágyaiktól éppúgy beszedette a portális adót és rendkívüli adókat, mint országa többi lakósaitól s immunitási kiváltságuk ellenére, várak építésére és más közszolgálatokra is kirendelte őket. Visszatetszést váltott ki az új hadszervezettel összefüggő azon rendelkezése is, hogy a főpapok javaik arányában más birtokos urakhoz hasonlóan fegyveres csapatokat küldjenek a külföldre hadbaszálló királyi seregbe. Hasonlóképen sérelmesnek tartották a főpapok, hogy a királyi javak visszaszerzésére és a birtokjogi viszonyok rendezésére irányuló eljárás során az egyházi vagyon részei is lefoglaltattak s a világi hatóságok okleveles bizonyíték híján százéves zavartalan birtoklás bizonyítását kívánták, holott a világiaknál harminc évvel is megelégedtek. Újabb súrlódási felület keletkezett a melléktartományokban az eretnekek kinyomozására és térítésére újonnan felállított inkvizicionális hatóságok térítőakciója nyomán. A dominikánus inkvizítorok a szentszék és királyi udvar intenciói értelmében a pogány és izmaelita kúnoknak, szkizmatikus oláhoknak és ruténeknek megtérés esetére kedvezményeket, egyebek közt tizedmentességet ígértek. A főpapok azonban ezt az ígéretet nem respektálták s jövedelmeiket gyarapítandó, rendszeresen szedették a tizedet, a hatóságuk alá került megtérő pogányok és szkizmatikusok – kúnok, oláhok, rutének – közt. Károly még a pápai adójövedelem megadóztatásától sem riadt vissza. 1317-ben Rufinus pápai adószedő minden akadály nélkül kezdhette meg a pápa által Európa minden keresztény országára kereszteshadjárat címén kivetett adónak beszedését. Másfél évtizeddel később azonban Berengár fia Jakab és adószedő társai a király tiltakozását csak a beszedett jövedelem egyharmadának átengedésével tudták leszerelni.

Mindezek az okok a király és főpapság viszonyának elhidegülésére vezettek s ennek első tünetei már 1318-ban mutatkoztak. Magyarország főpapjai Kalocsán formális véd- és dacszövetséget kötöttek a király velük szemben hatalmaskodó hívei, főtisztviselői ellen és sérelmeik orvoslása végett országgyűlés összehívását sürgették. Károly mindent megígért s oklevélben biztosította a papságot, hogy sérelmeit orvosolni fogja, de ígérete írott malaszt maradt. Ugyanerre a sorsra jutott 1327-ben László herceg halálának hatása alatt az elfoglalt egyházi javak visszaadását ígérő fogadalma is. 1338-ban a főpapi karnak vele és udvarával közelebbi viszonyban nem álló tagjai – gyaníthatólag Dörögdi Miklós egri, László pécsi és Lőrinc boszniai püspökök – valósággal az egyházi javait és jogait bitorló gonosz, zsarnoknak tüntetik fel három évtizeddel előbb egyházi segítséggel trónrajutott királyukat. A memorandumukban foglaltak – minden túlzás ellenére is – élénk színekkel és erős vonásokkal egészítik ki Károly uralkodói egyéniségének képét. Belőle állapíthatjuk meg, hogy a magyar Anjou-ház alapítója az egyház és papság támogatásáért hálával viseltetett ugyan irántuk, de királyi jogaiból engedni az ő kedvükért sem volt hajlandó.

Királyi jogait Károly papi alattvalóival szemben is érvényesítette s hogy ebben ne akadályozzák, bizalmas híveit segítette a főpapi székekre. Mivel összeütközései rendszerint a régi előkelő nemzetségekhez tartozó főúri papokkal támadtak, ezeket lehetőleg mellőzte. Az esztergomi érsekké választott Pécs-nembeli Dörögdi Miklós, valamint az előkelő dömösi káptalanból kalocsai érsekké választott Dömötör és váci püspökké választott Miklós pápai megerősítését megakadályozta. Kőszegi Miklós győri püspök és a Rátót-nemzetség tagjának látszó Lórántfia Lőrinc boszniai püspökök kinevezése pedig akarata ellenére történt. Szívesebben emelte főpapi méltóságra saját rokonait, udvari káplánjait, kancellárjait, így Piast-házi Boleszláv és Mesko hercegeket – első feleségének két fivérét, harmadik feleségének unokafivérét – az esztergomi, illetőleg a nyitrai és veszprémi székekre, természetes fiát – Kálmánt – előbb az esztergomi préposti, majd csanádi püspöki méltóságra, Telegdi Csanádot az egri püspöki, majd esztergomi érseki méltóságra, olasz kancellárját – Piacenzai Jakabot – a csanádi püspökségre. Szívesen mozdította elő a szentszéknél is kegyben álló pénzügyekben rendjük szelleme következtében is engedékeny és belátó ferencesek, dominikánusok főpappá nevezését is. Benedek erdélyi, Péter boszniai, Rudolf váci püspökök a XI. Benedek által 1303-ban kinevezett jeles Gazotto Ágoston zágrábi püspökkel együtt Szent Domokos rendjéből, László kalocsai érsek és Vid nyitrai püspök Szent Ferenc rendjéből kerültek főpapi székükre. Az oligarchákkal szemben felhasznált új arisztokratákhoz hasonlóan, ezekre az idegenből hozott s közvetlen környezetéből, vagy alacsonyabb sorsból kiemelt új főpapokra támaszkodva sikerült az oligarchákkal sok tekintetben azonos jogokat követelő régi főpapság hatalmi törekvéseit ellensúlyoznia, sőt megtörnie.

*

Az északnyugati részek hódoltatása után a déli tartományokra került a sor. Horvátországban és Dalmáciában teljes volt a felfordulás. Zára városa még 1311-ben fellázadt Velence ellen és grófjává Subich Pál fiát, Mladent, választotta meg. Ennek következtében háború tört ki Velencével. A küzdelem sikerrel bíztatott, de 1312 májusában, mikor a király a rozgonyi csata előkészületeivel volt elfoglalva, Pál bán hirtelen meghalt s utódává lett fia nem tudta megtartani az új hódítást. Zára újra velencei uralom alá került s a többi dalmát városban is elszakadási törekvések ütötték fel fejüket. E sikeren felbuzdulva Velence lázadást szított a horvát főurak körében, kik az öreg bán erős kezének elhanyatlása után Mladen bánnal szemben megkísérelték saját hatalmi törekvéseiknek érvényt szerezni. Mladen vérbeli oligarcha volt, hatalomvágyó és erőszakos, de hiányzott belőle apjának kiváló politikai érzéke és diplomáciai tapintata. A dalmát városok autonómiáját, a birtokos urak kiváltságait sértő kormányzata, erőszakos és hatalmaskodó fellépése általános elégedetlenségre vezettek. A lázadások, zavargások napirenden voltak s a Velencétől szított elszakadási törekvések is folyton erősbödtek. Mikor azután Trau és Sebenico 1322-ben a bánnal szemben Velence oltalmát kérték s a magyar korona hűségéről letérni készültek, Károly kénytelen volt személyesen közbelépni. Nagy sereggel indult Horvátországba, minek hírére Velence tüstént meghátrált, lemondott dalmáciai aspirációiról, mert „csupán a magyar király jogainak védelmére készült fegyvert fogni” a városok szabadságát sértő bán ellen. Mladen eközben saját híveivel, rokonaival is összeütközött. Ezek fegyverre kaptak s maga a király is kénytelen volt az ország nyugalma érdekében legrégibb hívének fiát elejteni. Babonics János szlavón bánt elküldte ellene s ez Bliscánál véres vereséget mért Mladenre. A csatavesztes bán Klisszába futott, de új sereg gyüjtésére képtelen lévén, utóbb önként meghódolt urának s miután méltóságairól lemondott, túszként jött Magyarországba. Károly nem feledkezett meg a Subichok háromévtizedes jó szolgálatairól, Pál bán és rokonsága tántoríthatatlan hűségéről. Barátsággal fogadta Mladent újra szolgálatába s elvesztett méltóságáért birtokaiért a Babonicsoktól elcserélt unnavölgyi Zriny-várával kárpótolta, amelyről Pál testvéreinek ivadékai, a Zrinyiek, később nevüket vették. Tengermelléki bánná a király Babonics Jánost nevezte ki, aki hosszú idő után először egyesítette kezében újra Szlavónia, Horvátország és Dalmácia kormányzatát. Kotromanovics István bosnyák bán pedig ugyanekkor végleg felszabadult a horvát bán félszázad óta gyakorolt hűbérurasága alól. Babonics János teljes erővel látott a hatalomban most emelkedő Nelipicsek és a többi lázongó horvát urak megfékezéséhez, de oligarchikus hajlamai és törekvései nemsokára őt magát is összeütközésbe sodorták királyával. 1323-ban lázadásra kelt, de hűtlensége nem járt súlyosabb következményekkel. A királyi sereg közeledtének hírére visszatért a hűség útjára, Károly megbocsátott neki, de méltóságától megfosztotta s a Szlavóniával kormányzatilag egyesített tengermelléki bánság élére félszázad óta először magyar főúr került, Felsőlendvai Miklós bán személyében, kit 1325-ben Ákos-nembeli Micsk bán – a peleskei Ördögh-család őse – váltott fel tisztében. Micsk bánnak 1326-ban még meg kellett küzdenie a Nelipicsek, Babonicsok és Kőszegiek újabb felkelésével, de azután tizenhat évi zavartalanul viselte báni méltóságát.

Magyar-Lengyel kapcsolatok.
Taksony; Mihály; Géza; I. Miciszláv; Vászoly; Szt István; Judit; I. Boleszláv 1. feleségétől Beszprém-Ottó, 2. feleségétől II. Miciszláv; Chrobry; I. Béla; Richeza; I. Kázmér; I. Géza; Szt László; Ulászló; Hermann; Álmos; Kálmám; III. Boleszláv; II. Béla; II. István; Boris - gyermektelen házasság - Judit; III. Miciszláv; Kázmér sandomiri hg; II. Géza; Gertrud; Lesko krakkói hg; Konrád mazovi hg; III. Béla; Imre; II. Endre; Ulászló odoniczi hg; Kálmán - gyermektelen házasság - Salome; Szt Kinga - gyermektelen házasság - Szemérmes Boleszláv; Kázmér; IV. Béla; V. István; Jolán; Mária; Jámbor Boleszláv kalisi hg; I. Lokietek Ulászló lengyel király; Martell Károly; Hedvig; I. Károly Róbert; Erzsébet III. Nagy Kázmér; I. Nagy Lajos

Szerbiában III. Uros István (1322–1331) szakított apja politikájával. Rokonságot, szövetséget keresett az Anjoukkal s az egyházi uniót is felajánlotta Rómának. Közeledési kísérlete nem talált kedvező fogadtatásra, de a magyar király és bosnyák bán támogatásával trónkövetelőként fellépett Dragutin fia Lászlón győzelmet aratott s ez 1324-ben kénytelen volt a magyar udvarba menekülni. A szerb hatalom ellensúlyozására Károly Sót és Ozorát a királyhű István bosnyák bánnak adta s így a Narenta völgyén át már korábban a tengerig, most északon a Száváig terjeszkedő bosnyák hatalmat a szerb királyság komoly vetélytársává növelte.

A szerbiai trónviszályokat kihasználva s talán Uros István bíztatására Baszarába havaselvi vajda is kísérletet tett hatalma kiterjesztésére. 1324-ben átkelt az Olton és elfogadta a szörényi bánságot. Károly nagy sereggel indult ellene s a nagyravágyó vajdát megverve, a bánságot visszafoglalta. Élére bánná Balog-nembeli Szécsi Dénest nevezte ki. Baszarába a kudarc hírére tüstént hódolatát jelentette a királynak, de ez a hódolat csak színleges volt. Mikor Károly 1330 őszén kisebb sereggel személyesen indult tartománya látogatására, a kétszínű vajda kelepcét állított hűbérurának. A mély hegyi úton Baszarába embereinek kalauzolásával gyanutlanul közeledő magyarokra a hegytetőn elrejtőzött oláhok köveket, sziklákat hengergettek, nyílzáport zúdítottak s a szűk helyen halomrahullott sereg maradványait azután kétoldali támadással verték tönkre. Héderváry Dezső hősies önfeláldozással páncélt és fegyverzetet cserélt királyával s a címeres ruhában vezette végső támadásra a körülkerített sereget, mialatt Lackfi István lovászmester, Dancs zólyomi ispán és Csór Tamás csókakői várnagy Károlyt rejtett utakon kimentették a halálos veszedelemből.

Nemsokkal Baszarába első támadása után a tengerparton is kudarc érte a magyar fegyvereket. Micsk bán, István bosnyák bán és Frangepán Frigyes segítségével 1326-ban sorra hódoltatta a dalmát városokat, de mikor a Nelipicsek elől Szlavóniába volt kénytelen visszavonulni, Zára, Trau és Sebenico újra elpártoltak s egy évvel utóbb Spalató, majd Nona is követte példájukat. Velencének hódolva hangsúlyozták ugyan, hogy hódolatuk „a magyar király jogainak sérelme nélkül” történik, de ez a jogfenntartás csupán a városi vámoknak a magyar kincstárt illető kétharmadrészre vonatkozott. Politikailag és gazdaságilag teljesen Velence uralma alá kerültek.

*

Bármennyire érzékenyen érintette is Károlyt a tengerpart elvesztése és az oláhok árulása, fenyítő hadjáratra nem gondolhatott, mert ezidőben már nagyobbszabású külpolitikai tervek foglalkoztatták. A magyar-cseh-lengyel szövetség kiépítésén dolgozott, így akarván megfelelő ellensúlyt teremteni a nyugati határon egyre kényelmetlenebbé váló Habsburg-törekvésekkel szemben. Viszonya az első években jó szövetségesnek bizonyult Habsburg-atyafisághoz egyre rosszabbra fordult s mikor a mühldorfi vereség után visszakapott Pozsonyt az osztrákok újra elfoglalták, ellenségessé fajult. Szép Frigyes bajor Ottó fiához, Henrikhez adta nőül leányát, hogy alkalomadtán Károllyal szemben trónkövetelőül léptethesse fel a fiatal herceget, kinek özvegy édesanyja mindvégig viselte a magyar királyné címét. Károly viszont Ottó herceget vette pártfogásába, kit testvérbátyjai – Frigyes király és Albert osztrák herceg – teljesen kisemmiztek örökségükből. A fegyveres összeütközés már 1327-ben elkerülhetetlennek látszott s Károly ezért újra a cseh királyhoz közeledett, ki Bajor Lajos híve lévén, régi ellensége volt a Habsburgoknak. A két király 1327-ben Nagyszombaton jött össze találkozóra s gyermekeiket, a kis László herceget és Annát eljegyezve, szövetséget kötöttek osztrák támadás esetére. A szövetség kedvéért János király még Károly lengyel apósa ellen régóta tervezett támadásáról is lemondott s 1328-ban mindkét szövetséges erős haddal indult Ausztria ellen. A háború rövid ideig tartott s a szövetségesek teljes győzelmével végződött. Frigyes megígérte, hogy bajor Henriket nem támogatja Károly ellen. Albert visszaadta Pozsonyt és ígéretet tett az évek óta osztrák kézen levő Muraköz visszaadására is. Ottó herceg megkapta Ausztria Magyarország felé eső legfontosabb határvárat, Hainburgot és részt kapott a svájci családi birtok kormányzásából is. Károly ezzel szemben csak a háborús hódításokat adta vissza és szövetséget kötött unokatestvéreivel minden ellenséggel szemben János cseh és Ulászló lengyel király kivételével. Nemsokkal utóbb János is megbékélt súlyos hadisarc fejében a Habsburgokkal.

*

1330 tavaszán teljes béke és nyugalom csendjét verte fel a rémhír, hogy Károly király és családja ellen véres merényletet követtek el. A királyi család április 17-én a visegrádi kastélyban éppen ebédhez ült néhány udvari ember társaságában, mikor Záh-nembeli Felicián, a királyné egyik udvari hölgyének apja az ebédlőbe surrant és kardját kirántva a király fejéhez sujtott. Károly a dühöngő aggastyán támadása elől hirtelen lebukott s így a csapás csak karját érte, de tövéből lemetszette a királynénak férje elé védőleg felemelt jobbjának négy ujját. Felicián ezután a gyermekekre vetette magát, de csak Lajos hajából sikerült egy keveset levágnia; halálos csapását a kis fiúkat védelmező nevelők fogták fel.

A vérengzésnek az egyik étekhordó, Sándor fia János vetett véget. Tőrével szúrta le Feliciánt, kit azután az udvari nép tejesen összekaszabolt. Fiát, kísérőjét elfogták és lófarkra kötözve vonszolták végig a városon. Klára leányát a palotából kihurcolva szörnyen megcsonkították. Orrát, ajkát és nyolc ujját levágva lóra ültették s így vezették városról városra mindenek elrettentésére. Asszonyleányát Léván fejezték le, férjét és annak három testvérét felakasztották. Egy hónappal később országos ítélőszéket tartottak a magyar történetben példátlanul álló merénylet ügyében s ott az összes udvari méltóságviselők és megyésispánok ítéletével Felicián egész rokonságát harmadíziglen halálra, többi nemzetségét, rokonait vagyon- és jószágvesztésre ítélték. Az ítéletlevél hangsúlyozza Károly királynak az ország rendjének helyreállítása, az elvadult állapotok megszüntetése körül szerzett rendkívüli érdemeit, áldásos működését, minek eredményeként „a körülfekvő országok között Magyarország az országok királynőjévé lett.” Ezt a körülményt mérlegelve tartották szükségesnek az országnagyok példátlanul kegyetlen ítéletüket a király személye és családja ellen irányuló merényletben, illetőleg összeesküvésben részesnek talált, vagy részesnek vélt nemzetséggel szemben.

Az ítéletnek ebben az indokolásában a magyar közvélemény egy nagy részének, a királyhű arisztokráciának felháborodása jutott kifejezésre, mely Felicián tettében csak az ország és népe nyugalmát, jólétét biztosító nagy király személyének durva megsértését tudta látni s borzalommal gondolt a királyi család tervbevett kiirtásának végzetes következményeire. A közvélemény másrésze azonban elszörnyedve vett tudomást az ítélet borzasztó kegyetlenségéről s ennek terhét Károly király rovására írta, noha ő maga az ítélethozatalban nem is vett részt. Feliciánnal, fiával és hajadon lányával maga a merényleten felháborodó udvari nép végzett a népítéletek kegyetlen dühével, a nemzetség kiirtását pedig az országos méltóságok törvényszéke rendelte el, nemzetségi vérbosszúnak minősítve a nemzetség fejének gyilkos támadását.

A nép azonban ebbe az indoklásba nem tudott belenyugodni, kutatni kezdte a merénylet igazi okát és kereste az igazságosztó következményeket. Károly királynak ugyanez év őszén bekövetkezett havaselvi kudarcát, addig mindenkor győzelmes fegyvereinek elhomályosodását Isten igazságos büntetésnek kezdték tekinteni, az okot pedig személyes sérelemben keresték. Záh Felicián valamikor Csák Máté bizalmas híve, nádorispánja s a kékesi találkozón is egyik kísérője volt. Erőszakosságban méltó volt IV. László korában nagy hírhedtségre szert tett nagybátyjához, a győri püspök ellen támadó Záh Jób pécsi püspökhöz. 1318 táján azonban a király hűségére tért, sőt az udvarba is bejáratos volt, hol Klára leánya a királynénak szolgált s a merénylet után is az udvari hölgyek közül hurcolták ki támadói. Politikai okot így hiába kerestek a merénylet hátterében, személyes sérelemre kellett gondolniok s mivel Záh Klára a királyné udvarában élt s mivel bűnhődése valamennyi rokonáénál borzalmasabb volt, saját testén kellett a királynénak kijutott csonkítás fájdalmait elviselnie, ő került a szállongó hírek központjába. 1344-ben Erzsébet királyné nápolyi útja alkalmával jegyezte fel először egy Johanna udvarához közelálló olasz krónikás a szép Klára személyéhez fűzött hagyományt, mely szerint Kázmér lengyel herceg, a király sógora, nővére segítségével Klárát megejtette s apja ez okból tört a királyi család életére. Volt-e valami alapja ennek a híresztelésnek, nehéz volna eldönteni. Éppily joggal gondolhatunk valami politikai, vagy gazdasági természetű sérelemre is. A ítéletlevélnek nemzetségi vérbosszúra célzó megjegyzése és a hagyomány régisége mindenesetre a regényes történet valósága mellett szólnak, Bánk bán – ezidőtájt már a krónikából közismert – esetéhez való nagy hasonlatossága viszont a régi történet mondai hatására mutat. Annyi mégis bizonyosnak látszik, hogy ha Kázmér – a lengyelek későbbi nagy királya – valóban szerette is Klárát, összehozatalukban az erényes és szigorú királynénak része nem lehetett. Az ő kerítői szerepe kétségtelenül az ellenséges nápolyi udvarban kieszelt színezés. Bármiként volt is, Záh Felicián esete igen súlyos következményekkel járt Károly királyra. A merénylet előtt szinte már osztatlan népszerűsége nagy csorbát szenvedett s a kegyetlen ítélet nemcsak kortársainak szemében, hanem az utókor történetírói előtt is elhomályosította az ország helyreállítása körül szerzett érdemeit. A köztudatban meggyökeresedett Záh Klára-mondának igen nagy része volt abban, hogy történetírásunk a legújabb időkig nem tudta értéke szerint méltatni e nagy királyunk korszakos működését. Záh Klára árnyéka épp oly sötét felhőként nehezedett I. Károly emlékére, mint a megvakított gyermek árnya Kálmánéra.

*

A béke – úgy látszott – teljesen helyreáll a három szomszédos hatalom között, mikor 1330-ban János király addigi békés magatartásával szakítva, váratlanul hadbaszállt Ulászló lengyel király ellen. A cseh-lengyel háborúskodásnak mélyenfekvő történeti okai voltak. János király nem tudta elfeledni, hogy elődei Ulászló győzelmes fellépéséig évtizedeken át Lengyelországon is uralkodtak. Idevonatkozó igényeit ő maga sem adta fel s trónralépte óta következetesen használta Lengyelország királyának címét is. A lengyel királynak viszont fájt, hogy Szilézia, országának egykor leggazdagabb, termékeny tartománya cseh uralom alatt áll. Ulászló a megelőző időben részekre szaggatott országának helyreállítása és a német lovagrenddel Pomeránia birtokáért vívott harcai közepette nem gondolhatott támadó hadjáratra, ősei elveszett tartományainak visszafoglalására. János azonban a lovagrend 1330. évi támadását kihasználva fegyvert fogott. Három évvel korábban Károly kívánságára lemondott támadó szándékáról, de most már nem feszélyezte szövetségese, mert időközben lányának vőlegénye, a kis László herceg meghalt s így viszonyuk elvesztette családi jellegét. Károly megütközött a cseh király eljárásán. Nemcsak apósa érdekeit féltette, hanem saját királysága szempontjából is veszélyesnek ítélte a cseh király esetleges hatalmi terjeszkedését. Cseh- és Lengyelország egyesülése igen nagy politikai és gazdasági veszedelmet jelentett volna Magyarországra, nagyobbat az osztrák gazdasági és hatalmi törekvéseknél. Károly ezért a szövetséget véleménye szerint lengyel hadjáratával megszegő cseh szövetségese ellen régi közös ellenségükkel, az osztrák hercegekkel szövetkezett. Közeledésüket elősegítette a magyar és cseh kérdésben legállhatatlanabbnak bizonyult Szép Frigyes királynak 1330-ban bekövetkezett halála. Albert herceg sokkal konciliánsabb volt bátyjánál s a kormányzatban most Károly védence, Ottó is szóhoz jutott. Druget Vilmos nádor tízezer harcossal ment Lengyelországba s Ulászló főseregével együtt vonult a pomerán harctérre. Károly király pedig 1331-ben mintegy ötvenezer vitézzel a morva határra ment s ott egyesült Ottó hercegnek húszezer harcost számláló hadával. János király kitért az összeütközés elől, a seregek csekély határvédő erők hátrahagyásával eloszlottak s az egész télen át tartó határvillongások után tavasszal békét kötöttek. Az eredmény két cseh kézen levő határvár, Holics és Berencs visszaszerzése volt, melyeket Csák Máté leányának hozományaként egy István nevű cseh főúr tartott mindeddig birtokában. A békekötés után Károly nem vett többé részt a cseh-lengyel viszálykodásban. Minden eszközzel János és Ulászló kibékítésén fáradozott. Mielőtt azonban ezt a szándékát megvalósíthatta volna, délen akadt dolga.

Károly kalábriai herceg, a nápolyi trón örököse, 1328-ba fiörökös nélkül meghalt, két kiskorú leányt – Johannát és Máriát – hagyva hátra. Róbert király idősebb unokájának, Johannának szerette volna a koronát biztosítani, de e törekvésének útjában állt a magyar Anjouk kétségtelen örökösödési joga. A nápolyi királyág törvényes örököse már II. Károly 1309-ben bekövetkezett halálakor Károly Róbert volt, apja lévén az öreg király elsőszülött fia. Mivel azonban Károly magyarországi uralma abban az időben már teljesen biztosítottnak látszott s az itteni zavaros viszonyok miatt a nápolyi királyság kormányzására időt előreláthatóan nem szakíthatott magának, nagyapja a pápai hűbérúr beleegyezésével Magyarországot nyilvánította primogeniturának s a nápolyi trónt papi pályára lépett második fiának – Szent Lajos toulousi püspöknek – mellőzésével a harmadszülött fiúra, Róbertre hagyta. Károly kénytelen-kelletlen belenyugodott a változhatatlan helyzetbe, de itáliai igényeiről teljesen lemondani nem volt hajlandó. Beatrix nővérének férje, János viennei dauphin útján tüstént nagyapja halála után bejelentette igényét a salernói hercegségre és a szentangyalhegyi javadalomra. Róbert király és a pápa hallgatólagos beleegyezésével címei közé is felvette a „princeps Salernitanus et honoris ac montis Sancti Angeli” címet. Mikor pedig Róbert egyetlen fia, Károly kalábriai herceg 1328-ban meghalt, mindjárt tárgyalásokat kezdett a nápolyi udvarral fiainak trónöröklése tárgyában. Az 1330 és 1332 közt XXII. János pápa (1363–1334) közvetítésével szakadatlanul folyt tárgyalások eredményeként 1332-ben meg is egyeztek, hogy Károly két fia és Róbert két unokája egymást eljegyzik s az idősebb leány férje követni fogja Róbertet a trónon. 1333-ban Károly fényes kísérettel Nápolyba utazott kisebbik fiával, a hatéves Endre herceggel együtt. A gyermekek ünnepélyes eljegyzését szeptember végén tartották meg s az öreg király Endrét Kalábria hercegévé és trónja örökösévé nyilvánította. A kis herceg Róbert barát és a nevelőül mellé rendelt Csór Tamás társaságában a nápolyi udvarban maradt. Károly az ottani viszonyok alapos tanulmányozása után 1334 elején tért haza.

Itáliában dolgát jól végezve, újra hozzálátott másik kedvenc terve megvalósításához s törekvései most teljes sikerrel járta. Lokietek Ulászló 1333-ban meghalt s trónját fia, Nagy Kázmér (1333–1370) örökölte. János cseh király ugyanez időtájt összekoccant Bajor Lajos császárral, kit eddig a Habsburgokkal szemben tűzön-vizen át támogatott. A császár támogatásától megfosztva, régi osztrák ellenségeivel szemben sem érezhette már magát oly biztonságban, mint annakelőtte. Szívesen fogadta tehát Károlynak a lengyelekkel való kibékülését sürgető felszólítását. Hosszas tárgyalás után 1335 májusában létrejött a cseh-lengyel fegyverszünet, három hónappal később mindhárom király kiküldöttei összejöttek Trencsénben s miután a fejedelmi találkozó programmját megállapították, 1335 októberének derekán János cseh és Kázmér lengyel királyok Visegrádra jöttek Károly látogatására.

A visegrádi királytalálkozón a három hatalom formális szövetséget kötött egymással és Wittelsbach Henrikkel, Alsóbajorország hercegével. A szövetségbe névszerint befoglalták a cseh és magyar trónörökösöket – Károly morva őrgrófot, a későbbi császárt és a két bátyja halála után trónörökössé lett Lajos herceget – is. A cseh király ünnepélyesen lemondott a lengyel királyi címről és minden igényéről Lengyelországra. Kázmér viszont lemondott Sziléziáról és húszezer márka ezüst fizetésére kötelezte magát. Károly és János békebírákként békét létesítettek Lengyelország és a német lovagrend közt is, melynek értelmében Pomeránia a lovagoké maradt. Végül, de nem utolsó sorban rendezésre kerültek a három országot egyaránt érdeklő gazdasági ügyek is, melyekről Károly államszervező működése kapcsán fogunk részletesebben szólni.

Az új hatalmi csoportosulás híre természetesen nagy megrőkönyödést okozott Ausztriában. Albert és Ottó hercegek azonnal kibékültek Frigyes bátyjuk régi ellenfelével, Lajos császárral s hódolatukat nagy ünnepségek közepette mutatták be látogatásukra Bécsbe jött hűbéruruknak. Egyidejűleg megkezdték a magyar határvidék nyugtalanítását s hogy támadásuknak sikerét biztosítsák, összeköttetést kerestek Károly elégedetlen alattvalóival is, Magyarország birtokaiknak birodalmi hűbérré való átalakítását helyezve számukra kilátásba. Az árulásra mindig hajlandó Kőszegi-ivadékok és a Babonics-fiak leszármazói hajlottak is szavukra. Hűséget esküdtek a hercegeknek, kik Bécsben császáruktól felhatalmazást kértek és kaptak a császár nemlétező „magyarországi hűbéreinek” nevében leendő adományozására. A támadás és árulás hírére a szövetségesek tüstént fegyverre kaptak. János király 1336 februárjában gyors menetben vonult Ausztria ellen s Ottó herceget megszalasztva, az összes északi grófságokat megszállta. Károly, Lajos trónörökössel csak Kázmér király seregének megérkezte után szállt hadba s vele együtt május derekán vonult fel a Morvához; hadserege tényleges vezérletét harcban kipróbált régi hívére, Szécsényi Tamás erdélyi vajdára bízta. A három király Marcheggnél találkozott s a megrémült osztrákok azonnal békét kértek. János rá is állt a kedvező békére, de Károly csak fegyverszünetet kötött 1337 nyaráig. Ekkor újra hadbaszállt, visszafoglalta az évtizedek óta osztrák uralom alatt álló Muraközt, leverte a nyugati határszélen mozgolódó lázadókat s ennek megtörténte után 1337 őszén hagyta jóvá a megelőző évi ennsi béke feltételeit. Az osztrák támadás jó alkalmat szolgáltatott Károlynak, hogy a belső lázadások tizenöt évi szünet után újra éledő rémének fejét végleg levágja. A lázadók szigorú megbüntetése helyett megelégedett hódolatukkal, de elvette tőlük határszéli váraikat és birtokaikat s cserébe az ország belsejében adott nekik kárpótlást. Henrik bán leszármazói Szekcsőn és Tamásiban kaptak birtokot s a szekcsői Herceg és Tamási családok őseivé lettek. Kakas Miklós Léka vára helyett a zalamegyei Kéménden kapott birtokot; ivadékai a Kéméndyek és Rohonczyak. A nyughatatlan Iván fia János megtarthatta Ausztriához csatolt várát, Borostyánkőt (Pernstain) és végleg az osztrákokhoz pártolva, őse lett a Pernstain-családnak. A Babonics ivadékok is elvesztették határszéli birtokaikat s helyette vodicsai birtokuk szomszédságában, a Szana-menti Blagaj-várát kapták meg, honnét családjukat ezidő óta Blagaynak nevezték.

Az osztrák béke megkötése után újabb kötelékkel kapcsolta magához Károly cseh és lengyel szövetségeseit. 1338-ban tizenkétéves Lajos fia számára nőül kérte Margit hercegnőt, Luxemburg Károly morva őrgrófnak és cseh trónörökösnek Valois Blankától született háromesztendős leányát. A kis menyasszonyt Visegrádra hozták, hogy „a magyar nyelvet és szokásokat megtanulja” s így méltó hitvesévé legyen Magyarország leendő királyának. Visegrádon kötötték meg 1339-ben Károly és Kázmér országaik rendjeinek beleegyezésével és tanácsával a lengyel-magyar örökösödési szerződést is, melynek értelmében Kázmér gyermektelen elhalálozása esetére trónja örököséül a magyar királyfiak egyike lett.

*

Károly külpolitikája 1324-ig a országával szomszédos hatalmak politikai törekvéseinek ügyes ellensúlyozásában merült ki s a belső konszolidáló munka zavartalanságának biztosításához szükséges békeállapot megrögzítését célozta. Az oligarchikus magánhatalmak megtörése és királyi hatalmának megerősödése után azonban addigi passzivitását feladva, tüstént aktivitásba lépett. Az új külpolitikai elgondolás alapeszméje a két legveszedelmesebbnek és legmegbízhatatlanabbnak bizonyult szomszéd – Ausztria és Szerbia – elszigetelése s hatalmi törekvéseikkel szemben új és megbízható szövetségesek keresése volt. A Habsburgokkal szemben – láttuk – a cseheket igyekezett megnyerni, a Balkán-félszigeten hatalma tetőpontja felé közeledő Szerbia ellen Itáliában keresett szövetségest.

CSATAKÉPEK A BÉCSI KÉPES KRÓNIKÁBÓL.
A baloldali miniatür az 1312. évi rozgonyi csatát ábrázolja: a királyság kettőskeresztes lobogója már a porban hever, mikor a vár mögül az Árpádok és Anjouk egyesített címerével díszített családi zászló alatt érkező királyi csapatok felbukkannak. Jobboldalon az 1330. évi havaselvi támadás képe látható: a lovagi fegyverzettel felszerelt páncélos magyar sereget a hegytetőn elrejtőzve, állatbőrökbe öltözött oláhok kő- és nyílzáporral fogadják.

A magyar-cseh-lengyel szövetség nagyszabású külpolitikai koncepciója egyrészt a magyar és lengyel királyi házaknak mind szorosabbá és bensőségesebbé váló rokoni kapcsolatán, másrészt Magyar- és Csehországnak jól felismert gazdasági érdekközösségén, a két ország francia dinasztiáinak osztrákellenes, helyesebben Habsburg-ellenes politikáján alapult s messzemenő gazdasági és politikai perspektivákat nyitott meg a szerződő felek előtt. János király teljesen szabadkezet s egyben komoly és számottevő szövetségeseket nyert a Német-birodalom trónjának megszerzésére irányuló s alig tizenkét évvel később fia német királlyá és római császárrá emelésével valóságravált politikai törekvéseihez. Kázmér a külső támadások veszélyétől menekülve, teljes erővel szentelhette magát a megelőző évtizedekben folytonos pártoskodások és idegen uralom miatt kimerült és megtépett Lengyelország rendjének helyreállítására. Károly az osztrák részről várható ellenséges támadásokat ellensúlyozva, útját egyengette maga és fia délfelé irányuló erélyes külpolitikai akciójának. Emellett a hármas szövetség, melyhez Henrik alsóbajorországi herceg is csatlakozott, gazdasági tekintetben felszabadította a három keleti országot a Nyugateurópából Magyarország és Itáliából Cseh- és Lengyelország felé irányuló tranzitó kereskedelmet kezében tartó Bécs kéretlen gyámkodása alól.

Károly délfelé irányuló külpolitikai akciójának reális célja azonos volt az árpádházi királyok balkánpolitikai céljaival. Törekvése a déli melléktartományok – Horvátország, Dalmácia és Bosznia – uralmának biztosítására s az elveszettek – Szerbia és Bolgária – visszaszerzésére, a balkáni hegemónia megszerzésére irányult. Ezzel a törekvéssel függ össze neki és fiának a nápolyi trón megszerzésére irányuló, irodalmunkban gyakorta kalandos vállalkozásnak minősített akciója is. A bizánci görög császárság helyreállításával trónjátvesztett latin császári-ház – a Capet-ház Courtenay-ága – a bukás után sem adta fel igényeit Görögországra, melynek egyes részeiben továbbra is a latin császár hűbéresei maradtak urak. II. Balduin császár halála után fia, Fülöp namuri gróf viselte a konstantinápolyi császár címét, mely róla Katalin leányára, Valois Károly második feleségére, majd 1308-ban ennek hasonló nevű leányára szállt. Az ifjabb Katalin császárnőt 1313-ban Fülöp tarenti fejedelem és achájai herceg, II. Károly nápolyi király fia vette nőül s míg bátyjai közül az idősebbnek – Martell Károlynak – leszármazói a magyar trónt szerezték meg, Róbert pedig nápolyi király lett, Fülöp és fiai „Románia császárának” címével a latin császárság helyreállításáról ábrándoztak. Törekvésüknek reális bázisul szolgált II. Károly legkisebb fiának, Jánosnak, durazzói hercegsége s a Fülöp János családja által váltakozva birtokolt achájai hercegség. Innét Albániából és Moreából kiindulva Fülöp császár 1318-ban megkísérelte fennhatóságát Szerbiára is kiterjeszteni. Ez a törekvés kudarcot vallott a növekvő szerb hatalom erején, a magyar és nápolyi királyságok szorosabb szövetsége, sőt egyesülése azonban alkalmas útnak látszott ennek megvalósítására. Ha sikerült Nápolyt s vele a nápolyi király hűbérurasága alá tartozó Albániát is Magyarországgal közös uralom alatt egyesíteni, a két királyság hatalmának Szerbia aligha állhatott volna ellent. Károly királynak ilyképen a nápolyi trón megszerzése nemcsak hiúságból és dinasztikus érdekből volt fontos, hanem a magyar királyság balkáni érdekeinek szempontjából is. Ez az érdek valósággal a politikai szükségesség erejével nyomult előtérbe 1331-ben, mikor a szerb trónra III. Uros István halála után a hódító Dusán István (1331–1355.), Szerbia középkori nagyhatalmi állásának megalapítója lépett. Ennek a kiváló balkáni diplomatának és hadvezérnek folyton növekvő hatalmával szemben – akárcsak a mai szerb hatalommal szemben – csak a Balkán nyugati partvidékén gyökeret vert itáliai hatalommal való szövetkezés szolgálhatott védekezésül. Károly és Nagy Lajos nápolyi törekvéseinek reálpolitikai hátterét a szerbek elhatalmasodása adta meg.

I. Károly diplomáciai tehetséget és politikájának realitását az általa inaugurált külpolitikai irány tartóssága bizonyítja. Nagy Lajos az apja által kijelölt úton haladva jutott el 1370-ben a lengyel-magyar perszonális unióig, az ő törekvéseit realizálta a balkáni államok felett való hűbérúri jogának visszaszerzése által s az ő nyomdokain haladva szólt bele alig néhány évvel Károly halála után elhatározó erővel a nápolyi királyság ügyeibe. A magyar Anjou-ház külpolitikai törekvései a magyar királyi hatalom régi fényét újra visszaállító Nagy Lajos személyében testesültek meg, de e törekvések útját, irányát már apja kijelölte.