A RENDI ÁLLAM KÖZHATALMI SZERVEZETÉNEK KIÉPÍTÉSE.

I. KÁROLY SZÁRMAZÁSA ÉS EGYÉNISÉGE. FRANCIA DINASZTIÁK TÉRHÓDÍTÁSA EURÓPÁBAN. BELSŐ VISZONYOK. ÚJ ARISZTOKRÁCIA, LOVAGI INTÉZMÉNYEK, ÚJ KORMÁNYZAT. A BANDÉRIÁLIS HADRENDSZER KIALAKULÁSA. AZ ÚJ VÁRRENDSZER. FEUDÁLIS ELEMEK A HADI SZERVEZETBEN S EZEK ELLENSÚLYOZÁSA A REGÁLEGAZDASÁG KIÉPÍTÉSÉVEL. A KIRÁLYI MAGÁNGAZDASÁGOK HELYREÁLLÍTÁSÁRA IRÁNYULÓ TÖREKVÉSEK, UDVARI GAZDASÁG ÉS KISEBB VÁRGAZDASÁGOK. A REGÁLEGAZDASÁG TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEI. NEKCSEI DÖMÖTÖR TÁRNOKMESTER. GAZDASÁGPOLITIKAI SZEMPONTOK A PÉNZÜGYI ÚJJÁSZERVEZÉSBEN. TELEPÍTŐAKCIÓ, VÁROSALAPÍTÁSOK, A KERESKEDELMI UTAK ÉS VÁMOK SZABÁLYOZÁSA, ÁRUMEGÁLLÍTÓ JOG. AZ ÚJ HATÁRVÁMRENDSZER. PÉNZREFORM: TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK, A PÉNZÚJÍTÁSI RENDSZER MEGSZÜNTETÉSE ÉS A PORTÁLIS ADÓ, EZÜSTGARASOK ÉS ARANYFORINTOK, AZ 1323., 1325., 1329., 1336., 1338. ÉVI VALUTAREFORMOK S EZEK KÜLPOLITIKAI HÁTTERE. A BÁNYAREGALE ÚJJÁSZERVEZÉSE, FÖLDESÚRI BÁNYASZABADSÁG. NEMESÉRCMONOPOLIUM. ADÓREGÁLE: RENDKÍVÜLI ADÓK, VÁROSI ADÓZÁS, A PAPI JÖVEDELEM MEGADÓZTATÁSA. A PÉNZÜGYIGAZGATÁS ÚJJÁSZERVEZÉSE. A REGÁLEGAZDASÁG KÖZJOGI JELENTŐSÉGE. A PROVINCIÁLIS KÖZIGAZGATÁS ÚJ SZERVEZETE, VÁRMEGYÉK, TERRITORIUMOK, VÁROSOK, FÖLDESÚRI HATÓSÁG. ÖNKORMÁNYZAT: SZABÁLYALKOTÁS, BÍRÓVÁLASZTÁS, KÖZIGAZGATÁS, MEGYEI TÖRVÉNYSZÉK ÉS ÚRISZÉK, NÁDORI KÖZGYŰLÉSEK. A RÉGI IGAZSÁGÜGYI SZERVEZET BOMLÁSA, MAGÁNHARCOK, JOGBIZONYTALANSÁG, A BIZONYÍTÁSI ELJÁRÁS REFORMJA, A KIRÁLYI KÚRIA ÚJJÁSZERVEZÉSE, ORSZÁGOS NAGYBÍRÁK. ALKOTMÁNY. BEFEJEZÉS.

AZ Árpádház leányági ivadékainak a magyar trónért vívott kétévtizedes küzdelme az örökösödés és az Árpád ivadékaira korlátozott szabad királyválasztás elvének bölcs és tapintatos összeegyeztetésével ért véget. I. Károlyt, mint az ősi királyi ház törvényes nőági örökösét, a nemzet „született urát” a nemzeti akarat kifejezésére hivatott birtokosrendek országgyűlési határozattal ismerték el és kiáltották ki „Magyarország igazi és törvényes királyává.”

Az új királlyal új dinasztia került a magyar trónra, melyet a magyar nagyanya vére és a szent királyok hagyományának tisztelete erős kötelékkel fűzött magyar alattvalóihoz, de származásra és gondolkodásra mégis idegen volt. I. Károly anyai részről a Habsburgok családi hatalmát megalapító I. Rudolf unokája, tisztavérű délnémet családok ivadéka, apai részről a Capet-ház nápolyi ágának és más jeles francia nemzetségének leszármazója volt. Nagyanyja révén a magyar királyok és kún fejedelmek mellett a Komnénosz-dinasztiát alapító I. Alexiosz császárt is ősei közé sorolhatta s így személyében négy kiváló, uralomratermett dinasztia – a Capetek, Habsburgok, Komnénoszok és Árpádok – vére, tehetsége, hagyományai egyesültek. Jelleme és képességei kialakításában a döntő szerep mégis apái vérének és tradicióinak jutott. A nápolyi udvar, hol gyermekkora első benyomásait szerezte, e korban még teljesen francia. Apja és nagyapja francia nevelésben részesültek, családjuk francia főágával szoros baráti és rokoni érintkezést tartottak fenn s a kezükre jutott olaszországi hűbéreket, főtisztségeket francia hűbéres báróiknak adományozták. A nápolyi királyság bárói, főméltóságviselői I. Károly és II. Károly idejében a Beaumont-, Puy-, Toucy-, Moriher-, Girard-, de Lamennais-, Merloto- és más francia családok tagjai voltak. Károly Róbert is francia nevelőt kapott Druget Fülöp személyében, kinek apja – a picardia Merloto-családból sarjadt Druget Miklós – Martel Károlynak mentora volt. Magát Károlyt erős autokratikus hajlam és céltudatos kitartás, de emellett kitűnő reálpolitikai érzék, kiváló emberismeret, diplomatikus tapintat, megnyerő modor, szórakozásra, víg mulatozásra és kitartó komoly munkára egyaránt hajlamos, kiegyensúlyozott kedély, harcrakész bátorság és könnyed lovagi szellem, csupa oly tulajdonság jellemezte, melyek a Capet-házat és annak idegenbe szakadt ágait a kor legjelesebb és hatalomban folyton gyarapodó dinasztiáivá avatták.

A Capetingek rohamos emelkedése más francia dinasztiák térfoglalásával együtt a keresztes háborúk korának karakterisztikus jelensége, a francia szellem és francia erő hirtelen előnyomulásának tipikus tünete volt. Európa középkori dinasztiái a XII–XIV. században jórészt kihaltak, elpusztultak. Hispánia nyugati gót eredetű uralkodóházainak, az angliai, sziciliai és antiochiai normann királyi családoknak, a jeruzsálemi királyságot és tripoliszi grófságot alapító francia dinasztiáknak még a XII. században magvukszakadt. A világbirodalmak bukása magával sodorta a Komnénoszok, Angeloszok és Hohenstaufok császári dinasztiáit s a spanyol félszigeten uralkodó arab Almohádokat. A XIII. században sorra kihaltak a hollandi, flandriai, luxemburgi, brandenburgi és osztrák uralkodóházak, majd a magyar és cseh dinasztiák is. Ausztriában új német dinasztia, a Habsburg-ház alapította meg a családi hatalmát, a többiek öröksége azonban kivétel nélkül francia lovagfejedelmek kezére került, kik ügyes családi politikával s ha kellett, karddal kezükben szereztek érvényt hatalmi törekvéseiknek. A francia dinasztiáknak ez a térfoglalása nyomon kísérte a keresztes hadjáratokat, mint félezredév előtt a germán királyoké a nagy népvándorlást és néhány századdal később a normann kalandoroké a Karoling-birodalom bomlásával s az arabok és magyarok Európába nyomulásával megindult nagy népmozgalmat.

A jeruzsálemi királyságot és Angliát Anjou és Maine régi grófjainak ivadékai – Anjou Fulko és Plantagenet Geoffroy családja – vette birtokába. Antiochiát a tripoliszi grófsággal együtt, majd Ciprust és a jeruzsálemi királyság maradványait is Poitou Raymond leszármazói kapták örökségül. Arragoniában s innét terjeszkedve a Baleárokon, Szardiniában, Sziciliában és Athénben a barceloniai őrgrófok, Kasztiliában és Leonban a burgundi őrgrófok, Navarrában a champagnei grófok sarjadékai alapítottak új dinasztiákat. 1204-ben a keletrómai császárság európai tartományai kerültek francia kézre s a latin császárság keretében több hűbéres francia fejedelemség keletkezett. Hollandia Seelanddal és Hennegauval a d'Avesnesekre, Flandria a Dampierre-ekre szállt, Luxemburgban a francia Arlon-ház ragadta magához az uralmat. A XIV. század elején luxemburgi VII. Henrik (1308–1313) már a német királyi és római császári trónt is elnyerte s fiának a cseh királyságot megszervezve, alapját vetette ivadékai egy századig tartó németországi uralmának. A német királyi és császári címmel már a Hohenstaufok bukása után negyedszázadig francia eredetű uralkodók – angliai Richard és kasztiliai Alfonz – díszítették magukat, de a hatalmas tartományurak felett tényleges hatalmat gyakorolni nem tudtak s a XIII. és XIV. század fordulóján újra német monarchák – két emelkedő fejedelmi család tagjai – tettek kísérletet császári dinasztia alapítására. A luxemburgi és cseh tartományok után Brandenburgot, majd a XIV. század végén Magyarországot is megszerző Arlon-ház hatalmával azonban sem a bajor hercegségen uralkodó Wittelsbachok, sem a Babenbergek ausztriai örökségére támaszkodó Habsburgok nem mérkőzhettek sikerrel.

Mialatt az új, izmosodó francia dinasztiák sorra birtokukba vették Európa árván maradt országait, a Capet-ház odahaza és túl a francia határon hatalmas lendülettel emelkedett az összes európai uralkodóházak fölé. Fülöp Ágost, Szent Lajos és Szép Fülöp francia királyok a hatalmaskodó bárók ellenállását megtörve, nagy erőfeszítésekkel és tudatos kitartással terjesztik ki elődeik korában az Isle de France területére korlátozott és már-már puszta címmé devalválódott királyi hatalmukat egész Franciaország területére. A nagy hűbérek – Artois, Valois, Maine, Anjou, Normandia, Bretagne, Bourbon, Burgund, Dauphiné, Poitou, Languedoc és a többiek – szerencsés házasság vagy foglalás útján sorra a Capet-ház és a francia korona birtokába jutottak. Portugáliában a XII. század eleje óta a Capet-ház burgundi ága uralkodott. 1217-ben Péter Courtenay-i gróf személyében a konstantinápolyi császárság is Capeting uralkodót kapott, kinek ivadékai a latin császárság bukásáig, névelegesen még tovább is viselték a császári méltóságot. 1268-ban Károly anjoui herceg – IX. Szent Lajos testvéröccse – a Hohenstaufokat legyőzve és kiirtva, elfoglalta Délitáliát és Sziciliát s megszerezte Firenze protektorátusát is. Leszármazói – a nápolyi Anjouk – a XIV. század elején birtokukba veszik Provence grófságot, a Peloponnézoszon még mindig francia kézen levő achájai hercegségét, Albániát Durazzo várával s a Corutenayk örökségeképen a konstantinápolyi császári címet, melynek realizálására törekedve, a magyar királyi házzal is házassági kapcsolatot kötnek. Hasonló politikai értékű házasságokat hoztak létre a Capet-ház francia, nápolyi és portugál ágának fejei más szomszédos dinasztiákkal. Navarra ezúton már a XIV. század elején a Capet-ház Evreux ágára szállt örökségképen. Angliában ugyanekkor Szép Fülöp francia király veje, majd unokája, Arragoniában, Sziciliában és Athénban Károly nápolyi király két veje, majd unokái, Csehországban Bourbon Beatrix férje, Kasztiliában Capet Dénes portugál király neje és unokája uralkodtak. Károly Róbert magyarországi trónfoglalásával a Capet-ház kelet felé ismét egy nagy lépést tett előre, hogy majdan északnyugaton a flandriai és burgundi tartományok birtokbavételével az Északi tengerig és Rajnáig, keleten pedig Nagy Lajos személyében Litvánia és Oroszország határáig nyomuljon.^[1]

A Capet-ház és a vele szövetséges luxemburgi Arlon-ház hatalma kiterjedésében messze felülmúlta a Hohenstaufok s a szász és frank császárok egykori hatalmát. Ez a hatalmi terjeszkedés 200 évvel korábban bizonyára a Karoling császárok birodalmával vetekedő világhatalom kialakulására vezetett volna, de a XIV. században már más volt a helyzet. A világbirodalmi gondolat – elméletben bármily szívósan tartotta is magát – a gyakorlatban megbukott. A nemzetegyéniségek ébredése útját állta megvalósításának s a reálpolitikus I. Károly nápolyi király és a mi Nagy Lajosunk politikájának irányító eszméi közül nem hiányzott a világuralom középkori gondolata, de – a Luxemburgokkal és Habsburgokkal ellentétben – annak megvalósítására igazán döntő lépéseket mégsem tettek. Nyilván felismerték, hogy a korszellem nem kedvez ily immenzis politikai alakulatnak. Capet Hugó ivadékai s általában a francia eredetű dinasztiák egész Európát behálózó dinasztikus világhatalom fantómjának kergetése helyett erős nemzeti királyságok alapítására és megszervezésére törekedtek. Francia eredetüket nem tagadták meg, családi kapcsolataikat lehetőleg fenntartották, sőt erősítették, érzékük volt a tágabb értelmű dinasztikus érdekek irányt is, de ezeket az érdekeket – szemben a családi érdeket rendszerint mindenek fölé helyező német dinasztiákkal – alá tudták rendelni új hazájuk és szűkebb értelemben vett családjuk érdekeinek. Új alattvalóikhoz igyekeztek áthasonulni. Odahaza és keleten – a Szentföldön és Görögországban – ízig-vérig franciák maradtak, másutt a régi normannok példájára bámulatos könnyűséggel asszimilálódtak s lettek Nápolyban olasszá, Hispániában spanyollá-portugállá, Britanniában angollá, Magyarországon érzésben és törekvésben vérbeli magyar uralkodókká.

*

I. Károly származása, nevelése és összeköttetései szerint francia volt, de gyermekkorában magyar földre szakadva, hamarosan magyarrá lett. Környezetében a Drugeteken kívül franciákat, olaszokat nem tartott, legbizalmasabb tanácsosait magyarok és kisebb részben horvátok közül választotta, magát mindig a szent királyok véréből sarjadt fejedelemnek, azok született örökösének vallotta. Politikája, kormányzati, eszközei, reformtevékenysége magukon viselik francia származása bélyegét, de célkitűzései, törekvési magyar érdekűek voltak. Mint egykor IV. Béla, ő is a magyar nemzetállam erősítését, az árpádházi királyok hatalmának és tekintélyének helyreállítását, a királyi hatalmat csorbító centrifugális erők megsemmisítését tűzte ki célul; csupán eszközei voltak mások. Béla nyílt erőszakkal, Károly inkább diplomatikus sakkhúzásokkal, az a régi szervezet erőszakolt konzerválásával és rekonstrukciójával, ez új intézmények létesítésével, az új és régi szervezetek kompromittálásával igyekezett célhoz érni. Más út nem is igen kínálkozott Károly számára, mert a régi közhatalmi szervezetnek már csak romjai voltak meg, az erőviszonyok pedig gyökeresen átalakultak Béla ideje óta.

A belső helyzet 1320 táján rosszabb volt, mint nyolcvan évvel előtt a tatárjárás után. A tatárveszedelem hirtelenül jött, de éppoly hirtelenséggel elmult elemi csapás erejével sodorta el a magyar királyság hatalmi szervezetét, a szélvihar dühével szántott végig a régi intézményeken, a társadalom és gazdaság szervezetén, ereje borzalmas pusztításokat okozott, de a pusztulás teljessé tételére nem volt ideje. A királyságban, az állami és társadalmi szervezetben volt annyi erő, hogy a ciklon elvonulta után romjaiból újraépülhessen. A gyermekkirályok – IV. László, Cseh László és Károly Róbert – idejében hatalomra jutott oligarchikus kormányzati rendszer, az országot darabokra tépő tartományurak félszázados harca-küzdelme sokkal teljesebb pusztulást idézett elő. Hosszú és alattomos lázbetegség módjára őrölte fel a régi intézmények életerejét. A közhatalmi szervezet működése megszűnt. A régi intézmények és kötelékek elenyésztek. A királyi vármegye végleg megbukott. A váruradalmak szétestek. A várföld jórészben az oligarchák és híveik, majd a leverésükben résztvett új arisztokrácia vagyonát gyarapította, másrészt a köznemesi osztályba emelkedett várjobbágyok és más szabadon vagy szabaddá lett népelemek birtokába került. A király kezén maradt részei kisebb gazdaságokra töredeztek szét. A XIII. században kialakulásnak indult nemesi vármegye autonóm működése is megbénult. A köznemesség az egykori várnépekkel együtt a nagybirtokos urak hatalma és befolyása alá került. A királyi hadsereg legfontosabb alkotóelemei – a várjobbágy zászlóaljak és a serviens-csapatok – a tartományurak magánhadseregébe olvadtak be s ezek az országos hadsereg méretéig fejlődő oligarchikus seregek magukbaszívták a környékbeli birtokosurak familiáris vitézeiből alakult földesúri zászlóaljakat is. Az országos tisztségek, megyés ispánságok a központi hatalom szerveiből a tartományúri hatalom kiépítésére irányuló törekvések centrifugális erőinek eszközévé lettek. A királyi hatalom centripetális erőinek szerepét a tartományurak kisebb méretű, de aktív hatalmának összetartó ereje kezdte átvenni. Egy-egy oligarchia főúr személye köré összpontosulva, új hatalmi szervezetek alakultak ki. A király győzelmével azonban ezek a tartományi szervezetek is szétestek, megsemmisültek. Egymástól független gazdasági, társadalmi és katonai egységek – földesúri magánhatalmak és megyei autonómiák – egész sora jutott önálló élethez s a közhatalmi szervezetétől megfosztott országban minden gazdasági és katonai erő ezeknek birtokába került. A királyi és tartományúri hatalom széthulló romjain a megyék és nagybirtokosok osztozkodtak, de ez a megye már nem a régi királyi vármegye s e nagybirtokosság már nem az Árpád-kor vérségi alapon szervezkedő főúri osztálya volt. A királyi vármegye nem tudott többé életrekelni, de az egy század óta területileg szervezkedő köznemesség – az egykori várjobbágyok, nemes serviensek és szegény nemesek – vármegyei önkormányzata, a nemesi vármegye túlélte a köznemesek elnyomására törekvő oligarchiát s a nagy leszámolás idején már hatalmas erőtényezőként lépett fel a tartományurak ellen küzdő király oldalán. Hasonló komoly erőtényezőnek bizonyult a régi társadalmi szervezet bomlásával kialakulásának indult új nagybirtokos osztály, mely az oligarchák bukása után ezek nyomasztó gyámkodása alól szabadulva, a király köré csoportosult és új arisztokráciává alakult. A vérségi szervezet felbomlott. A rozgonyi, debreceni, erdélyi és zalafői csatákban az Abák, Ákosok, Csákok, Héderek, Borsák, Kánok hatalmas nemzetségének tagjai a vérségi összetartozás érzésétől hajtva szálltak szembe a családjukból kiemelkedett oligarchák megbuktatására törekvő királlyal. De a rokoni és politikai összetartozásnak tudata már nem volt általános. Mindegyik nemzetségben akadtak olyanok, kik rokonaikkal szembehelyezkedve, királyuk oldalára álltak s ez az állásfoglalásuk a nemzetségi kötelékek elszakításával volt egyértelmű. A nemzetségeknek egymástól földrajzilag és politikailag eltávolodott ágai ellenségként kerültek szembe s a király győzelme után teljessé lett a szakadás a legyőzött, vagyonukat vesztett, üldözött ágak és a király kegyét élvező, gazdag rokonaik közt. Az egymástól elszakadt ágak önálló családokká alakulnak át. A származás megjelölése (de genere), a nemzetségnevek használata divatját múlta s a régi nemzetségekből kiszakadt és alacsonyabb sorból felemelkedett, új birtokos családok a XIV. századi törzsbirtokról (Nekcsei, Ujlaki, Hédervári, Szécsi, Szécsényi, Garai, Köcski), a XIV. századi családalapító nevéről (Lorántffy, Gílétfy, Apafy, Lackfy), méltóságáról (Bánfy, Vajdafy, Herczeg), származásáról (Tót, Horvát), tulajdonságáról (Balogh, Tar, Cudar, Ördög) vett családneveket kezdenek használni. A régi szerepvivő nemzetségek rovására ezek az új családok, hatalmas nemzetségek egykor előkelő rokonok szolgálatára kényszerült, elnyomott ágai – az Aba-nem Nekcsei ága, az Ákos-nem Ördög és Bebek ága, a Bórok Szeri ága, a Csanádok Telegdi ága, a Gutkeledek Báthori és Felsőlendvai ágai, a Hahótok Alsólendvai ága, a Héderek Köcski és Hédervári ágai, a Tomajok Losonci ága – mellett szegényebb sorsú és közszerepléshez korábban nem jutott nemzetségekből sarjadt, sőt a régi nemzetségekkel össze sem kapcsolható, alacsony rendből felemelkedett családok – a Kácsik-nembeli Szécsényiek, Osli-nembeli Kanizsaiak és Ostfyak, Hermány-nembeli Lackfiak, Balog-nembeli Szécsiek, Dorozsma-nembeli Garaiak, Szentemágócs-nembeli Alsániak, a spanyol Simontól származó Nagymartoniak, a francia eredetű Drugetek és Gilétfiek, debreceni Dózsa, zólyomi Dancs, dalmáciai Treuttel Miklós, a Kont-családot megalapító szlavóniai Tót Lőrinc és mások hirtelen emelkedő családjai – nyomultak előtérbe.

FRANCIA DINASZTIÁK EURÓPÁBAN 1375–1385.

Károly minden eszközzel előmozdította ennek az új, királyhű arisztokráciának emelkedését és erősbödését, mert királysága új közhatalmi szervezetét a változott viszonyokhoz képest nem az elpusztult királyi dominiumok helyreállításával, hanem alattvalói s elsősorban az új arisztokrácia gazdasági erejének kihasználásával készült felépíteni. A kezére visszakerült várbirtokból és a lázadók elkobzott vagyonából gazdag adományokban részesítette, tisztségre emelte, udvarába csalogatta s valóságos lovagi szervezetbe tömörítette harcokban kipróbált híveit.

A vele egyivású és fiatalabb vitézek közül ötvennel – a Szent Lajos alapította francia Plantagenet-rend mintájára – fejedelmi lovagrendet alapított, időrendben a másodikat Európa összes hasonló lovagrendjei között. „Szent György lovagjainak testvéri társasága” a király, haza és egymás védelmére, a legjobb udvari vitézek bajtársi érzésének s általában a lovagi szellemnek ápolására, a belső viszályok és pártoskodások megakadályozására rendelt vallásos szellemű udvari lovagtársaság volt. Tagjául csak az összes testvérek egyhangú szavazatát elnyerő, királyhűség és lovagi becsület tekintetében feltétlenül megbízható személyt vettek fel. A tagok vallásos és lovagi kötelezettségeit pontosan szabályozó kiváltságlevélből kitűnik, hogy a fekete csuklyás köpenyt s rajta piros alapra hímzett fehér keresztet viselő Szent-György lovagok a királyi udvarban havonként összegyűltek az aktuális politikai kérdések megbeszélésére s évente háromszor egyetemes rendi gyűlést tartottak, melyen a király és ország dolgában járók és a súlyos betegek kivételével valamennyien kizárás terhe alatt kötelesek voltak megjelenni. E közgyűléseken történt az ítélkezés is a lovagok ügyeiben, kik minden bíróság, még a királyé alól is mentesítve, csupán a rend két – egyházi és világi – bírájának ítélőszéke előtt feleltek tetteikért. A bajtársi érzés és lovagi szellem fejlesztésére Károly egyébként is nagy gondot fordított, ebben ismerve fel a pártoskodások, belső harcok, nemtelen viszálykodások legjobb ellenszerét. Visegrád udvarában lovagi becsületbíróságot – curia militaris – szervezett a társadalmi természetű vétségek, becsületügyek elbírálására. E lovagbíróság ítélőszékét maga a király, távollétében a királyi udvar ispánjának ősi tisztét is viselő országbíró tartotta. A személyes becsületet érintő sértéseken kívül a vitézi osztályokba tartozók minden becsületbevágó ügye, lovagiatlansága, hitszegése a kúriai bíróság elé került. A bizonyítás tagadás esetén lovagmódra bajvívással történt s a vesztes fél bűnhödése a jogi cselekvőképességet is korlátozó becsületvesztés, vagyis az udvarból és lovagi társadalomból való kizárás lett. Ugyane cél szolgálatában, a társadalmi szokások és erkölcsök finomítása végett honosította meg udvarában Károly a francia lovagtársadalom szertartásait, szokásait és szórakozásait. A nemzetségi címer és címeres zászló (bandière) viselése II. Endre keresztes hadjárata óta szokásos volt, de általánossá csak Károly idejében lett, aki a lovagságot a hiúságnak hizelgő külső dísszel is el akarván látni, az új arisztokrata családoknak címert kezdett adományozni. Az ököljog korában eldurvult társadalmi érintkezés finomítására az udvarban és az arisztokrata-társadalomban a francia lovagok kifinomult érintkezési formái, ceremóniái tétettek kötelezővé. A harcra-küzdelemre vágyó nemesifjak lobogó szenvedélyét a lovagi tornák rendszeresítésével elégítették ki. Mai szemmel nézve e tornák és bajvívások sokszor halálos kimenetelű szórakozása tán durvának látszik, de a XIV. század elején szigorúan megkötött formáikkal – a francia mintára kiépült rendes udvartartással együtt – kétségtelenül az erkölcsök szelídülésére, a szokások finomodására vezettek. Főhasznuk mindez intézményeknek mégis a lovagi szellem erősbítésében volt, ami rendkívüli mértékben növelte az udvar körül csoportosuló nagybirtokos nemesség korábban széthúzó és egymással küszködő elemeinek cohaesióját. Az új arisztokraták a lovagi eszmény jegyében olvadtak össze és sűrűsödtek érzésben és szokásokban egységes társadalmi osztállyá. Erre pedig igen nagy szükség volt, mert Károly király nemcsak az udvarban vette magát körül lovaggá ütött híveivel, hanem az országos kormányzatban is nekik szánta a főszerepet, bár lovagként a megtért ellenfelekkel sem éreztette haragját.

A rozgonyi, debreceni, zalafői, komáromi, erdélyi, macsói, bliscai és szörényi győzelmek a királyi hatalom helyreállítása felé vezető diadalút állomásai voltak. Minden győzelemmel egy-egy országrész, vagy tartomány került Károly uralma alá, ki nagy diplomáciai tapintattal és bátor harckészséggel, a politikai és katonai művészet minden eszközét felhasználva oldotta meg nehéz feladatát. Vaskövetkezetességgel érvényesítette jogait, merész elszánással haladt célja felé, mindenkit megtört és megbüntetett, aki útjába állt, de sohasem feledte, hogy célja nem a megtorlás, hanem a társadalom felbomlott egyensúlyának, országa belső rendjének, királysága hatalmának helyreállítása. Energiája és következetessége IV. Bélát idézik emlékünkbe, de egyéniségéből hiányoztak annak komor és engesztelhetetlen vonásai. A büntetés Károlynál nem a bosszú a megtorlás eszköze, hanem a kiengesztelődés felé vezető út első állomása volt. Hatalmas alattvalóinak nem megsemmisítésére, hanem megfékezésére törekedett. Hűtlen nádorispánját, – Borsa Kopaszt – ki bizalmáért, barátságáért felségsértéssel és hazaárulással fizetett, Szent István törvényén alapuló kemény ítélettel kivégeztette, a királyi család életére törő Záh Felicián nemzetségének kegyetlen kiirtását tűrte, sőt helyeselte, de a megtérő ellenségeknek lovagi negylelkűséggel megbocsátott. Az oligarchák szolgálatából hűségére tért urakat – a Csák Mátétól hozzápártolt Kácsik Simont és Záh Feliciánt, a Borsa- és Kőszegi-hadból zászlaja alá sereglő Báthory- és Kállay-ősöket, Köcskieket, Héderváryakat és társaikat – örömmel fogadta szolgálatába, udvarába. Maguknak a lázadó báróknak – Amadé fiainak, Kőszegi Kakas Miklósnak, Subich Mladennek, Babonics Jánosnak – is megtudott bocsátani s ha vétküket megbánva, hódolatára jöttek, nemcsak ítéletüket enyhítette, hanem még adományokban is részesítette őket. Csupán a kormányzatból zárta ki mindazokat a hatalmas urakat és családtagjaikat, akik jogosulatlan hatalmi törekvéseikkel a királyi tekintélyt aláásni, a központi hatalmat gyengíteni segítettek. Mikor pedig az oligarchákon végleg erőt vett, a rozgonyi csata után hivatalbalépett főurakat is új méltóságviselőkkel váltotta fel. Az 1315. évi kormány tagjai, Rátót Domokos, Kompolti Péter, Babonics János, Pok Miklós, Csák Péter, Kőszegi Kakas Miklós még mindig igen nagy urak, kor, vagyon, tekintély dolgában túlságosan kiemelkedő egyéniségek voltak. Tartani lehetett tőle, hogy ők maguk, vagy fiaik kedvező alkalom esetén az imént letiport oligarchák példáját fogják követni. Károly ezért helyesebbnek vélte a régi hatalmas főúri családok ivadékainak eltávolítását a közéletből. Az utolsó árpádházi királyok és az interregnum idején vezetőszerepet vivő bárói családok letűntek a közszereplés teréről. A Csákok és Kőszegiek, Ákos-nembeli Ernye-bán leszármazói, az Aba-nem nádori ága, a Kánok, Borsák, Subichok, Babonicsok, Geregyék, Monoszlók, Hontpázmányok, a Győr-, Pécs-, Türje-, Pok-nemzetségek, a Hahótnem Buzád-ága, a Gutkeledek sárvármonostori és Lothárd-ágai, a korábbi időben nagy szerepet játszó Bór-, Kaplony-, Katapán- és Miskolc-nemzetségekkel együtt teljesen háttérbe szorultak. E családok egyes tagjai itt-ott feltünedeznek kisebb jelentőségű királyi várak, sőt néha egy-egy vármegye élén is, de kiemelkedőbb szerephez saját megyéjük határán túl többé nem jutottak. Az országos tisztségek és fontosabb ispánságok betöltésénél szóba sem kerülhettek. Helyüket az oligarchia bukásával felemelkedő új arisztokráciának kellett átengedniük.

A rozgonyi és debreceni csata után hivatalbalépett urak közül 1323 után csak az öreg Nekcsei Dömötör maradt helyén 1338-ban bekövetkezett haláláig. Az ő bölcs tapintatát és kiváló pénzügyi képességeit Károly nem nélkülözhette. A többi tisztségekre csupa új ember került. A nádori méltóságban a gyors egymásutánban elhalt Debreczeni Dózsa, Druget Fülöp, János és ennek fia, Vilmos követték egymást. Országbíró Köcski Sándor, majd Nagymartoni Pál lett. A királyné tárnokmesterének a gazdasági konszolidációval fontosságban emelkedő tisztét előbb Druget Fülöp, majd Ördög Micsk, utána a bánságról elmozdított Babonics János, végül Kerekegyházi Lack – a Lackfiak őse – vette át. A kisebb tisztségekre Károly fiatalabb hívei kerültek. Héderváry Dezső, majd Rátót Olivér királynéi udvarbíró, Lackfi István lovászmester, Szécsényi Kónya Miklós pohárnokmester, Szécsi Dénes étekhordómester lett. Még nagyobb gonddal szemelte ki Károly a tartományok és vármegyék kormányzatára legrégibb, legmegbízhatóbb hívei közül a legalkalmasabbnak tetszőt. Erdélybe Szécsényi Tamás ment vajdának, aki még 1301-ben minden vagyonát, birtokát, családját elhagyva szegődött Károly szolgálatába s a legválságosabb időkben tett bizonyságot nagy hűségéről. Most Erdély kormányzata mellett Arad, Csongrád és Szolnok vármegyék ispánságát is reábízta hálás királya. A székelyek ispánjává s egyszersmind a besztercei szászok és Csanád vármegye ispánjává másik odaadó hívét, Hermány-nembeli Kerekegyházi Lackot nevezte ki Károly, míg Lack apósa – Szeri Pósa – Krassó ispánja lett. A szörényi bánság élére Szécsi Dénes került, ki testvéreivel együtt Csák Máté haragját magáravonva hagyta oda gömörmegyei ősi birtokát, hogy Károlyt szolgálhassa. A macsói bánság – Kucsó, Barancs, Nándorfehérvár és Macsó – kormányzatát Szerém, Valkó, Bodrog vármegyék ispánságával és a pozsegai váruradalommal együtt Garai Pál – Dömötör tárnokmester veje - vette át, ki 1301-ben Pozsega átadásával az első királyi várat játszotta Károly kezére s azóta is mindig híven szolgálta. Mikor pedig őt királya más tisztségre udvarába szólította, a Garaiakkal atyafiságban és szomszédságban élő Alsáni János, majd 1336-ban Ostfy Miklós lett macsói bánná és Szerém, Valkó, Bács, Bodrog, Baranya megyék ispánjává. A sói és ozorai bánságok a királyhű Kotromanovics István bosnyák bán kormányzata alá kerültek. Szlavónia, Horvátország és Dalmácia élére Ákos-nembeli Ördög Micsk bánt, a rozgonyi csata egyik hősét állította Károlya. A déli és keleti határvidéki tartományokhoz hasonló két tartomány – mondhatjuk: őrgrófság – keletkezett északon is. Az Abák és Ákosok egykori birodalmának kormányzatán előbb Druget Fülöp és Micsk osztoztak, de az utóbbinak Szlavóniába távozása után az egész északkeleti részen a Drugetek lettek úrrá. 1328 és 1342 közt a nádorsággal együtt Ung, Zemplén, Sáros, Abaúj, Gömör, Borsod és Heves vármegyék s a nádor kún bírósága révén az egész Kúnság, 1322 és 1333 közt ezenfelül Fejér, Tolna és Somogy megyék is az Itáliából jött Druget-testvérek és fiaik kormányzata alatt álltak. Zólyom és a belőle kiszakadt Liptó, Turóc, Árva megyék, majd Komárom és Győr vármegyék ispáni méltóságát is Domokos fia Dancs viselte. A nyugati határ vármegyéinek élére a Csákok és Kőszegiek romjában is tekintélyes hatalmát ellensúlyozandó szintén a király kipróbált régi hívei kerültek. Trencsénben Dömötör tárnokmester, Nyitrában ennek veje, Gilétfi Miklós, majd Lackfi István, Pozsonyban a temesi ispánságról ide áthelyezett Treuttel Miklós, Sopronban és Vasban Héderváry Dezső és Köcski Sándor, majd a Rátót-nembeli Paksiak, Zalában Hahót-nembeli Miklós – az alsólendvai Bánfyak őse – viselték az ispáni tisztet. A belső területen Debreczeni Dózsa fiai, Báthori János, Pok István, Hagymási Dezső, Pálóczi Túsz Pető, Telegdi Miklós, Futaki Dénes, Fónyi Balázs, Becsei Imre és más megbízható fiatalabb urak lettek megyés ispánokká. Károly ezekre támaszkodva kezdte meg az egész közhatalmi szervezet újjáépítésére irányuló szervezőmunkáját.

A patrimoniális királyságra veszélyes volt a birtokos osztályok erejének és tekintélyének túlságos megnövekedése. A nyugati feudális világból ideszakadt király a birtokos rendek gyarapodásában már a maga erejének bázisát látta erősbödni. Az osztályok, családok és egyének hatalmának oligarchikus méretre növelését az erők és érdekek ügye egyensúlyozásával akadályozta, de gazdasági, katonai erejük és hivatalos tekintélyük gyarapításának nem állta útját, mert magánhatalmukat szerves tagként akarta országa új közhatalmi szervezetébe illeszteni.

*

Az új hadiszervezet az egyházi és világi birtokosok magánhatalmán épült fel. A hadsereg legfontosabb alkotóelemévé az árpádkori hadseregben mellékes szerepet játszó földesúri csapatok és vármegyei nemes-zászlóaljak, mint ezidőben nevezni kezdik: bandériumok lettek. Szervezésükben, létszámuk megállapításában s általában a banderális rendszer kiépítésében Károly és Nápolyból jött munkatársai – a királyi sereget vezérlő nádor méltóságára emelt Drugetek – kétségtelenül az itáliai és francia példát, a nyugaton jól bevált lovagkori hadsereget tartották szemük előtt, de korántsem gondoltak a hazai talajban gyökértelen idegen intézmény átültetésére. A banderiális hadseregben a történeti fejlődés eredményeként kialakult magyar magánhadseregeket foglalták rendszerbe és állították a központi hatalom szolgálatába.

A földesúri csapatok régidő óta alkotórészei voltak a magyar hadseregnek, de kezdetben jelentéktelen szerepük volt a vármegyei és más királyi hadak mellett. Keletkezésük az első birtokadományokkal függ össze. Az adománybirtok hűbéri kötelezettséggel járt, amit a kisebb adományok birtokosai, a serviens regis néven ismert vitézek a király seregében teljesített személyes katonai szolgálattal, a nagybirtokadományt nyert urak – a seniorok – saját vezérletük alatt hadbavezetett vitézek – milites felszerelésével és harcbaállításával róttak le. Már Kálmán király törvényben szabályozta az adományos ispánoknak ezt a kötelezettségét, pontosan megállapítva, mennyi földbérjövedelem után kötelesek egy-egy páncélost, vagy könnyű lovast felszerelni. Kezdetben a földesúri vitézek nem voltak sokan. Legtöbb adománybirtokos csak néhány vitéz kíséretében s így természetesen a király seregéhez, vagy ha éppen ispán volt, a vezérlete alatt álló megyei zászlóaljhoz csatlakozva szállt hadba. A XIII. században azonban a nagybirtok rohamos fejlődésével mind nagyobb csapatok fenntartásának kötelezettsége hárult a főurakra s e század második felében az egyházi és világi nagybirtokosok már a nyugati bárókéhoz hasonló nagyobb lovagcsapatokat, egész zászlóaljakat szerveztek. A katonáskodó népelem személyére szabad volt, de míg a királyi sereg vitézei a nemesség határán mozgó szabademberek, nemes serviensek és várjobbágyok, addig a földesúri csapatokat a német ministeriálisokhoz hasonlóan szolgasorból felemelkedett szabados vitézek, harcos jobbágyok, lovasszolgák alacsonyabb társadalmi rétegéből toborozták. Ennek a katonáskodó földesúri népségnek száma a nehézfegyverek használatával járó lovagi harc meghonosodásával természetszerűen meggyarapodott s a királyi seregben is feltűnnek a harcos szolgák és szabadosok, mert a páncélosok mellé megfelelő számú szolgáló személyzetre, fegyvernökre, csatlósra volt szükség. Ezek kísérték, öltöztették, vetkőztették, emelték lóra a nehéz fegyverzetben gyalogos mozgásra képtelen lovagokat. A tatárjárás után a várbirtok eladományozása, majd az oligarchia kialakulása következtében a földesúri csapatok erős zászlóaljakká, sőt magánhadseregekké fejlődtek s ugyanekkor megalakultak a vármegyénként területileg szervezkedő köznemesek összességének – universitas nobilium – a király zászlaja alatt hadbaszálló vármegyei zászlóaljai. A szolgasorból felemelt harcosok mellé e korban járult új elemként a királyi hatalom hanyatlásával és a nemesi társadalom leromlásával magánszolgálatba állt várjobbágyok, nemes serviensek és szegényebb sorsú köznemesek sorából kikerült magánföldesúri familiárisok vitézi szolgálatra kötelezett rétege. Az oligarchia virágkorában a megyei köznemes zászlóaljak és a hatalmaskodó tartományurak körzetében lakó birtokos urak zászlóaljai is az oligarchák fejedelmi sereggé nőtt magánhadseregében teljesítettek szolgálatot. Károly király győzelmes előnyomulásával a tartományuri hadseregek sorra felbomlottak, de a keretükben elhelyezkedett nemesi (vármegyei) és földesúri zászlóaljak az oligarchiától függetlenül maradt birtokosurak csapataival együtt épen maradtak. Ezekre a földesúr címeres zászlaja – bandière, bandiera – alatt hadbaszálló csapatokra építette fel Károly új hadseregét.

A főpapok az egyházi birtokon népes osztállyá fejlődött egyházi praediális nemesekből, a világi nagybirtokosok szabad, sőt nemes familiárisaikból vagyonuk nagyságához képest változó számú bandériumokat szerveztek s azokat mindegyikük saját zászlaja alatt vezette hadba. Egy bandérium létszáma három-négyszáz, később a XV. században ötven lovasvitéz volt. A kisebbszámú fegyveres kiállításra képes birtokosok csapatai a személyesen harcba szálló köznemesekkel együtt a vármegye ispánjának vezérlete alatt hadbaszálló megyei bandériumokba osztattak be, Erdélyben a vajda, Szlavóniában, Horvátországban, Macsóban, Szörényben a bánok, a székelyek a székely ispán, a kúnok a nádor zászlaja alá sorakoztak. Ezidő óta nevezik zászlósuraknak a bandériumokat vezető országos méltóságokat. A birtokos urak és köznemesek bandériumaihoz hasonló, de azok mindegyikénél nagyobb bandériuma volt magának a királynak és külön a királynénak is. A királyi bandérium békelétszáma ezer lovas volt. Ennyit állandóan fegyverben tartott uralkodó. Háború idején szükséghez képest sokkal nagyobb számú harcost toboroztak a király zászlaja alá.

A haderő törzsét alkotó banderiális hadseregen túl, melynek királyi bandériumába a régi királyi hadsereg maradványai – az udvari katonák (aulici, servientes vagy familiares, iuvenes regis stb.) – is beolvadtak, fontos alkatrésze volt Károly hadseregének a várkatonaság is. Ez a várkatonaság azonban már nem a régi megyei várjobbágysereg, hanem a tatárjárás után kiépített várvédelmi rendszerhez tartozó váraknak hivatásos katona népe. Míg a várjobbágyok zászlóaljai a mozgó sereg alkotó részei voltak, az anjoukori várkatonaság rendeltetése a királyi várak állandó őrizete, védelme s emellett a szomszédos vidék rendjének karhatalmi biztosítása volt. A várak amellett, hogy külső ellenség becsapása esetén a honvédelmi rendszer oszlopai voltak, egyszersmind a központi hatalomnak minden magánhatalom jogosulatlan törekvését ellensúlyozó provinciális bázisául szolgáltak. Hasonló szerephez jutottak a fallal kerített királyi városok is, melyek polgársága maga látta el a vár védelmét. Háború idején mindazonáltal a várkatonaság is köteles volt a felmerülő szükséghez képest és megfelelő őrség hátrahagyásával a királyi sereghez csatlakozni. A városok pedig meghatározott számú harcost küldtek a király zászlaja alá, később egész bandériumokat is állítottak ki. A városokban a katonai funkciók irányítása, a rendes szolgálat ellátása és a várvédelem az autonóm városi hatóság hatáskörébe tartozott. A többi királyi vár élére várnagy – castellanus – került. Ő volt a vár katonai parancsnoka és a várcsapatok vezére. E várnagyok az új arisztokrácia tagjai közül kerültek ki. Fontosabb várak várnagyának tisztét nem egyszer megyésispánok és országos méltóságok viselői – viselték, akik tisztükkel járó kötelességeiket és jogaikat, néha a hadvezérletet is saját familiárisaik köréből választott helyettes várnagyok, vicecastellenusok útján gyakorolták. A várnagyok – mint a gondjaira bízott várak parancsnokai – katonanépük felett a régi várispánokéhoz hasonló közigazgatási és törvénykezési hatáskörrel birtak s a tekintélyesebbek a királyi tanácsban is helyet foglaltak az országnagyok közt. Gazdasági funkciójuk is a várispánokéra emlékeztet. Hatáskörükbe tartozott a vár fenntartására, katonasága ellátására szolgáló várgazdaságok igazgatása.

Az új hadsereg felépítése határozottan feudális színezetű volt. A bandériumok a király, királyné, főpapok és nagybirtokos urak hűbéres magánhadseregei. Kötelékükben a bandériumot kiállító és harcbavezető birtokos urak – király, főpapok, bárók – hűbéresei, magánföldesúri hatóságuk alá tartozó hűbéres familiáris vitézei szálltak hadba s a szabad, sőt nemesi társadalomhoz tartozó familiárisok közül sokan maguk is saját hűbéres familiárisaik, servienseik – szolgáló vitézeik – kíséretében vonultak be hűbéruruk zászlóaljába. A közjogi elemet a vármegyei és tartományi bandériumok képviselték, de ezek sem voltak mentesek a hűbéri vonásoktól, mert a személyes hadbaszállásra kötelezett köznemeseken kívül az önálló bandérium létszámánál kevesebb vitézt hadbavezető birtokos urak familiáris csapatai és a bandériumot vezető vajda, bánok és ispánok magánseregei is kötelékükbe tartoztak. A láncolatos hűbériség nyugati intézményére emlékeztető banderiális hadszervezet élén a király nemcsak a maga hűbéres seregének, bandériumának, hanem a többi bandérium urának is főhűbéruraként tűnik fel.

*

A hűbéri alapokon nyugvó hadügyi szervezet nagy veszélyek csíráját hordta magában, mert a királyi hatalom bizonyos fokig függő helyzetbe került a birtokos arisztokráciával szemben, melyet gazdasági ereje a királyét számban meghaladó sereg kiállítására képesített. Ezt a veszedelmet ugyan ellensúlyozták a királytól közvetlenül függő királyi és királynéi bandériumok, valamint a világi nagybirtokossággal szemben rendszerint a királyt támogató főpapok, a tisztüket ismét királyuk bizalmából viselő megyésispánok és más méltóságviselők – nádor, vajda, bánok, székelyispán stb. – zászlóaljai, melyek zömét az oligarchikus törekvésekkel most már tudatosan szembenálló köznemesek s a velük azonos jogú kúnok, székelyek, szászok alkották. Mindazonáltal félni lehetett, hogy a vagyonban és hatalomban gyarapodó nagybirtokosság a központi hatalom esetleges elerőtlenedése idején ismét ártalmára lehet a királyi hatalomnak, amint ez a XV. században a nagybirtokosság hatalomrakapásával s az oligarchia feléledésével be is következett. Zsigmond és utódai ugyanis az államháztartás alapjává a magánurak jobbágyait terhelő egyenes adókat tették s így gazdaságilag is ugyanarra a birtokos osztályra támaszkodtak, mely a banderális hadrendszer értelmében a katonai hatalom nagyrészének birtoklása volt. Ez egyértelmű volt a katonai és pénzügyi, tehát a teljes államhatalomnak a birtokosrendek kezére való átadásával s végső eredményében szülőokává lett a királyi hatalmat lényegesen megnyirbáló alkotmányos rendiség kialakulásának. Zsigmond király állandó pénzszükségében kénytelen volt erre az útra térni, de az uralkodói hatalom teljes kiépítésére törekvő Anjouktól egészen távol állt ily politikai hibának még a gondolata is. Károly és tanácsosai teljesen tisztában voltak vele, hogy ha megakarják óvni a király függetlenségét és hatalma teljességét, a királyságot gazdaságilag függetleníteniük kell a katonai hatalomban részes nagybirtokosság döntő befolyásától. Egészen téves ezért korábbi történetírásunknak az a beállítása, mintha Károly a pénzverésből származó jövedelem, az ú. n. kamarai nyereség – lucrum cameral – helyébe életbeléptetett portális adót, vagyis a jobbágyadózást tette volna az államháztartás tengelyévé. A kapuadó lényegében nem volt új és önálló jövedelmi forrás. Mindig függeléke, nem is legjövedelmezőbb pénzforrása maradt a pénzverési regálénak, a államháztartás jövedelmei közt pedig egészen alárendelt szerepet töltött be. A XIV. században fokozatosan rendszeressé vált rendkívüli hadiadóból – a collectá-ból – kifejlődött magyar egyenesadórendszer fejlődésében egyáltalában nem volt szerepe. De az egyenesadóknak általában másodrendű szerepe volt az anjoukori államháztartásban. Károly az államháztartást a birtokos osztálytól független jövedelmekre alapította. Ily jövedelmek forrásául egyrészt a romokban heverő királyi magángazdaság, másrészt a pénzügyi regalitás és vele kapcsolatban a nagybirtoktól független szabad népelemek, elsősorban a XIV. század elején már hivatásos iparos- és kereskedőosztállyá fejlődő városi polgárság gazdasági ereje kínálkozott.

*

A királyi magángazdasági helyreállítása felé 1327-ben történt az első lépés, mikor Károly elrendelte a jogtalanul elidegenített királyi birtok visszafoglalását. Országszerte minden vármegyébe kiküldte megbizottait a királyi, királynéi és várjavak visszaszerzésére. Megbizottai a régi összeírások alapján revizió alá vették a birokviszonyokat és visszakövetelték az uralkodó földesúri hatósága alól önkényesen elvont személyeket, a kétes jogcímű adományokat és minden önhatalmúlag elfoglalt birtoktestet. A visszaszerző akció tizenöt éven át, egészen Károly haláláig szakadatlanul folyamatban volt s méreteiben megfelelt IV. Béla birtokvisszaszerző akciójának, de szellemében eltért attól.

A király családi birtokai, a korábban nádori hatóság, de most már az országbíró és más udvari főtisztek alá tartozó udvarnokgazdaságok tekintetében teljes sikerrel járt. A XIV. század első felében ismét a király s királyné kezén találjuk az Árpádház nemzetségi szállásbirtokának nagyterjedelmű maradványait – a csepeli, pilisi, bakonyi uradalmakat a hozzájuk tartozó solti, fehérmegyei, veszprémi községekkel – és a csallóköz-komáromi, segősdi pozsegai, besztercei, vizsolyi, munkácsi, máramarosi uradalmakat. Ezek élén most is, mint az Árpád-korban külön mező- vagy erdőgazdasági ispánok álltak, kik a hatóságuk alá tartozó uradalmakban a közigazgatás vezetői is voltak s nem tartoztak a szomszédos vármegyék ispánjainak joghatósága alá. Ezek a királyi uradalmak csak a XIV. és XV. század fordulóján olvadtak be közigazgatásilag a szomszédos vármegyékbe, illetőleg Máramaros és Pozsega ekkor alakultak át igazi vármegyékké.

A várbirtok tekintetében az akció már korántsem járt ily kedvező eredménnyel. A lázadók vagyonának elkobzásával és a visszaszerző akció során tekintélyes maradványai kerültek vissza a király birtokába. A régi zólyomi erdőgazdaság területén – Zólyom, Liptó, Turóc és Árva megyékben – s Erdélyben és Szlavóniában is nagykiterjedésű várbirtok állt ismét a király rendelkezésére s itt a királyi vármegye is továbbélt a XIV. század derekáig. Másutt azonban csak elszórt falvak, falurészek, puszták és erdők jutottak kezére. Ezekből a régi vármegyéket rekonstruálni nem lehetett. A királyi megye – Zólyom, Erdély és Szlavónia kivételével – egyébként is országszerte megszűnt élő intézmény lenni. Helyét a területi egységként kialakult nemesi vármegye foglalta el s a XIV. században a megyésispán már nem a királyi váruradalom igazgatásával, a várhoz tartozó népelemek katonai és gazdasági vezetésével megbízott királyi tisztviselő, hanem a király személyét, a centrális hatalmat az autonóm nemesi vármegye élén képviselő, reprezentáló közjogi méltóság. A vármegye-fogalom átalakult s az autonóm nemesi vármegye életerős fejlődése lehetetlenné tette a királyi vármegye rekonstruálását. De útját állta ennek az is, hogy az egykori várbirtok nagyrésze a királyhű arisztokrácia és köznemesség vagyonát gyarapította. Ezeknek visszaszerzésére gondolni sem lehetett, ha Károly leghívebb bajtársait, támogatóit nem akarta károsítani. Némely vidéken – így Csák Máté tartományában, vagy a Tiszántúl Borsa Kopasz és társai leveretése után – a váruradalmak a bukott főuraktól visszaszerzett és elkobzott vagyonságok felhasználásával reorganizálhatók lettek volna, de Károly az ekként visszaszerzett, elkobzott, valamint a háramlás – megszakadás – útján kezére jutott birtokokat a régi szokásnak megfelelően hívei jutalmazására fordította. Így jutottak hatalmas birtokadományukhoz Szécsényi Tamás, Druget Fülöp és János, Debreczeni Dózsa, Nekcsei Sándor és a többi vitézek, kiktől a jó szolgálatért adományozott javak persze később sem voltak visszavehetők. A visszaszerzett várbirtoknak az uralkodóház családi birtokaiból álló anjoukori magángazdasági szervezetbe való bekapcsolását pedig a területi összefüggés hiánya, a szétszórt fekvés s mellette a kétféle királyi birtok jogi természetének különfélesége tette lehetetlenné. A várbirtok minden magángazdasági jellege mellett már az Árpád-korban bizonyos közjogi színezetet nyert s ezt Károly sem hagyhatta figyelmen kívül. A hadügyi célt is szolgáló várföldeket nem olvaszthatta be a családi vagyonhoz tartozó udvari gazdaságába. Mindezt figyelembe véve a régi vármegyéket helyettesítő, de az új viszonyokhoz mért gazdaságigazgatási szervről kellett gondoskodni s ezt a problémát Károly az új várrendszer egyidejűleg felmerült hadügyi problémájával kapcsolatban oldotta meg. A hatalmaskodó főuraktól elfoglalt részek birtokbavételével szükségképen merült fel a királyi várakban elhelyezett állandó katonaság ellátásának és a várak fenntartásának pénzügyi problémája éppen, mikor a várföldmaradványok igazgatásának megszervezése is szükségessé vált. A két probléma együttesen kezelve egymást oldotta meg. A királyi várak önként kínálkoztak a várföldmaradványokból és egyéb királyi birtokrészekből alakítható gazdaságok központjául, a földek viszont e várak gazdasági bázisául. A várak környékén levő birtokrészeket a földmíves néppel együtt országszerte a várakhoz csatolták s így minden vár körül a várnagy hatósága alá rendelt kisebb-nagyobb gazdaságok keletkeztek, melyek egyedüli rendeltetése a várak és katonáik szükségletének fedezése volt. Az új várgazdaságok a régi királyi vármegyék szerepét vették át, de lényeges különbség volt köztük. A királyi vármegye fontos hadügyi és közigazgatási szerepe mellett is elsősorban az államháztartás szerve volt. A XIV. századi várgazdaságok viszont a hadügyi szervezet részei s a várnagyok katonai és – mai szóval élve – rendőri funkciójuk mellett csak mellékesen, annak járulékaként foglalkoztak a várgazdaságok igazgatásával. E gazdaságok sokkal kisebb terjedelműek voltak a régi vármegyéknél. Az Árpád-kor királyi vármegyéje földeinek szétszórt fekvése mellett is nagykiterjedésű uradalom volt s az élén álló ispán gazdasági funkciója a várnép szolgálatának és szolgáltatásának behajtásában, kezelésében merült ki. A tulajdonképeni gazdasági művelést maguk a várhoz tartozó népelemek végzeték, kik a földesúrnak, ez esetben a király képében eljáró ispánnak tartozó terméshányad beszolgáltatása és változatos szolgálatok – így a várjobbágyok katonai szolgálatuk – ellenében a várbirtokból élvezett földjükön önállóan gazdálkodtak. Az anjoukori várgazdaság sokkal kisebb terjedelmű volt és szervezete, igazgatása tekintetében közelebb állt a középbirtokhoz, mint az uradalomhoz. Kezelése intenzívebb, a várnagy gazdaságigazgatási funkciója – katonai hivatása ellenére – aktívabb és közvetlenebb volt a várispánénál.

A visszaszerzett királyi uradalmak és az újonnan szervezett várgazdaságok birtokában a király újra az ország leggazdagabb földbirtokosa volt. Magángazdasági jövedelmei nevezetes szerepet töltöttek be a királyi magánháztartással még teljesen egybeforrott államháztartás jövedelmei közt, de jelentőségük már meg sem közelítette az árpádházi királyok hatalmas dominiumainak szinte kizárólagos jelentőségét. A várgazdaságok jövedelmét maguk a várak emésztették fel, az Árpádoktól örökölt patrimonium, az udvari gazdaság jövedelmét pedig elfogyasztotta legelemibb szükségleteire maga az udvar és a király személye mellett állandóan fegyverben álló udvari katonaság, a familiárisok serege. Fényűzési szükségletek kielégítésére, az egész ország birtokbavétele után Visegrádon kialakult fényes udvar, a budai, esztergomi, zólyomi és más királyi kastélyok fenntartására, udvari ünnepségek, lovagtornák rendezésére, a széles keretben megindult egyházi építkezésekre és az első Anjou-király utolsó éveiben kibontakozó nagyhatalmi politikával kapcsolatos kiadásokra azonban nem nyujtottak fedezetet. A földbirtok mellett más, bővebben buzgó jövedelmi forrásról kellett gondoskodni.

*

A pénzügyi regalitás fogalma már a XI. században ismert volt hazánkban. III. Béla korában a királyi jövedelmeknek 44%-a a regálékból folyt be s II. Endre óta határozottan felismerhetők a regálegazdaság elé való fejlődés összes tünetei. Endre a várbirtok eladományozása következtében megcsappant jövedelmét az adóregále – a felségjog alapján szedett rendkívüli adó – új jövedelmi forrásának megnyitásával, a külkereskedelmi vámok rendszeresítésével s a pénzverési és sóregálék gyümölcsözőbb kezelésével igyekezett pótolni. IV. Béla a kereskedelem céltudatos fejlesztésével, városok és telepes községek alapításával, a vásári helypénz természetével bíró vásárvámnak forgalmi értékvámmá alakításával és a pénzláb megjavításával fejlesztette a pénzügyi regalitást. A regalitáson alapuló államháztartás minden előfeltétele adva volt e fejlődésben, csupán elvi elismerése nem történt meg, mert Béla kihasználta a regálejogokat, de főtörekvése a dominiális államháztartás visszaállítására irányult. A regálékat akkor is másodrangú jövedelmi forrásként kezelte, mikor államháztartása már tényleg rajtuk nyugodott. Az utolsó Árpádok idejében bekövetkezett zavaros állapotok közepette pedig a regálejövedelmek is a királyi dominiumok sorsára jutottak. A vámok, révek, vásárok, bányák, sótelepek a földdel együtt a hatalmaskodó bárók kezére kerültek. A pénzregále jövedelmét a nehézkes ezüstrúdvaluta uralma és különféle régi hazai s jobb külföldi pénzek forgalma csökkentette a legminimálisabb mértékre. A királyság regálegazdasági természetű jövedelmi forrásai éppúgy veszendőbe mentek, mint a királyi uradalmak. 1320 táján e téren is tabula rasa állt Károly előtt. A regálegazdaság teljes újjászervezésre várt.

Károly e nagy feladathoz magyar embert vett maga mellé munkatársul. Aba-nembeli Nekcsei Dömötör tárnokmester egyike volt kora legkiválóbb államférfiainak. 1280-ban már testvéröccsével együtt felnőtt emberként említik s 1320 után ő volt az egyetlen korosabb ember a király környezetében. Kora és tekintélye egyaránt alkalmassá tették a legtöbb tapintatot igénylő s jelentőségében már-már a nádori méltóság fölé emelkedő tárnokmesteri tiszt betöltésére. A finomság és tapintat örökölt tulajdonsága volt. Hasonló nevű nagyapját – Kálmán halicsi király és szlavóniai herceg nevelőjét és bizalmas tanácsosát – is e tulajdonságáért dícsérték. Műveltségét külföldi, valószínűleg olasz egyetemen szerezte. Jeles tulajdonainak köszönhette, hogy Druget Fülöp, a Nápolyból hazánkba szakadt francia főnemes apjává fogadta. Élete folyásáról 1314-ig nem sokat tudunk. A századfordulón minden jel szerint az öreg Csák Ugrin környezetéhez tartozott vejével, Garai Pállal, együtt. Anyja révén László vajdával is rokonságban volt. Önzetlenségére jellemző, hogy míg Károly többi híveit gazdag adományokkal jutalmazta s közülük némelyek – így a Drugetek, Szécsényi Tamás, Nagymartoni Pál – hatalmas uradalmak birtokosaivá lettek, a királyi pénzügyek teljhatalmú irányítója negyedszázados hivatali működése alatt semmiféle ily kedvezésben nem részesült. Tehetsége és tapintata mellett ez a tisztult erkölcsi felfogása is valósággal predesztinálta tiszte betöltésére. Tárnokmesteri kinevezése volt az első komoly lépés az ország konszolidációja és az államháztartás újjászervezése felé. Működésének eredménye a regálegazdaságon nyugvó új pénzügyi szervezet teljes kiépítése.

A regálejövedelmek pusztulásának és megfogyatkozásának főoka – az eladományozások mellett – az volt, hogy a rideg financiális szempontoknak a legfontosabb gazdasági érdekeket is szívesen áldozatul dobták s a jövedelmi források mértéktelen és igazságtalan kihasználásával tönkretették az alattvalók szolgáltatóképességét. Károly és tárnokmestere felismerték, hogy tartós sikerre csak akkor számíthatnak, ha a regálék kezelésében a gazdaságpolitikai szempontoknak is érvényt szereznek. Utilitárius felfogásuk az ország gazdasági erejének legteljesebb kiaknázására, a királyi jövedelmek folyton fokozódó szaporítására vezetett, de ennek eszközét igazi reálpolitikus ésszel nem az alattvalók túlterhelésében, hanem szolgáltatóképességük fokozásában és az adózó alanyok szaporításában, a céltudatos és következetes gazdaságpolitikában látták. A király nápolyi őseinek II. Frigyes császártól örökölt regálegazdaságát véve mintául, a finánciális szempontok mellett érvényt szereztek az általános jólét emelését, az alattvalók szolgáltatóképességének fokozását célzó gazdaságpolitikai megfontolásoknak. Pénzügyi reformjaikat mindig megelőzték, vagy nyomon követték a sikert biztosító gazdaságpolitikai intézkedések s igazi jelentőségük is csak e gazdaságpolitikai reformokkal kapcsolatban érthető meg.

*

A király földesúri jogából származó magángazdasági jövedelmeket az alattvalóktól királyi felségjog – jus regale – alapján igénybevett jövedelmekkel pótolták s míg a patrimoniális királyság államháztartása a mezőgazdasági népelemek gazdasági erejére támaszkodott, a regálegazdaság a kereskedő, iparos, bányász népelemek szolgáltatóképességét vette leginkább igénybe. Ehhez képest a gazdaságpolitika iránya is megváltozott. Az árpádházi királyok par excellence mezőgazdasági politikát folytattak, most a kereskedelempolitikai szempontok kerültek előtérbe.

Az agrikultúr telepítés korábban elsőrendű államgazdasági problémája magángazdasági problémává devalválódott. A főpapok, az új arisztokrácia tagjai – a Drugetek, Nekcsiek, Gilétfiek, Köcskiek, Kanizsaiak, Szécsényiek – a lakatlan, irdatlan földekre az ország sűrűbben lakott vidékéről magyar és tót, a szomszédos országokból német, cseh, lengyel, orosz, oláh telepeseket hívtak be, a bevándorló csoportokat összegyüjtő és idebent községgé szervező telepítőket – a soltészeket, kenézeket – örökös előljárói és bírói tisztség adományozásával, a telepes népet évekig terjedő adómentességgel és egyéb kiváltságokkal csalogatták az erdőirtás, réttörés, faluépítés nehéz munkájára. Károly a soltészek és telepesek kiváltságainak megerősítésével, különféle pénzügyi kedvezményekkel elősegítette a magánföldesurak nagyszabású telepítőakcióját. Mint földesúr várnagyai és udvari gazdaságának tisztjei útján maga is résztvett a telepítőmunkában, de a regálegazdaság érdekében sokkal erőteljesebben karolta fel a kereskedelmi és ipari telepítés ügyét, mert általa a vám- és pénzregále útján adóztatható polgári elemet szaporíthatta. Egész sor városi község – Bártfa, Eperjes, Sáros, Kisszeben, Kass, Zsolna, Rózsahegy, Túróc-Szentmárton, Körmöcbánya, Szomolnok, Telkibánya, Bars, Nagymaros, Visk, Huszt, Técső, Hosszúmező, Máramaros-Sziget, Kolozsvár, Beszterce, Brassó – alapításával, illetőleg várossá fejlesztésével, más régi városok – Lőcse és a többi szepesi város, Komárom, Besztercebánya, Zólyom-Lipcse, Pozsony, Sopron, Kőszeg, Buda – kiváltságainak és vagyonának gyarapításával erősítette az államháztartás terheinek egyik főhordozójává lett polgári osztály gazdasági és jogi helyzetét. Budát – a külső és belső kereskedelem útjainak gócpontját – Esztergom rovására országa fővárosává, kereskedelmi központjává emelte s a régi jeles, de kereskedelmi szempontból másodrendű városok – Fehérvár, Esztergom stb. – helyett a külkereskedelem főútvonalain fekvő városokat részesítette előnyben, mert a királyi dominiumokkal egyidőben a belkereskedelem is elvesztette korábbi nagy finánciális jelentőségét.

A belsővámok, révek, vásárok jövedelme III. Béla korában még szinte kizárólag a királyt illette s a nyolcvanad határvámmal együtt évente 30.000 márka ezüst, vagyis 1,836.000 aranykorona hasznot hajtott. A XIV. század elejére azonban a legtöbb belsővám – az útvámok, hídvámok, révek, vásárok túlnyomórésze – az egyházi és világi birtokosurak tulajdonába ment át, kik a régi vámokon kívül királyi kiváltság alapján, sőt önhatalmúlag is számos új vámot létesítettek. Az államháztartás szempontjából már csak a királyi városok vásárai és a külkereskedelmi határvámok bírtak jelentőséggel. Károly itt is leszámolt az adott helyzettel. A belsővámrendszer erőszakolt helyreállítása, a király vámhelyek mértéktelen szaporítása helyett a XIII. század eleje óta szépen fejlődő határvámrendszer kiépítésére és fokozottabb gyümölcsöztetése végett a külkereskedelmi forgalom emelésére törekedett.

A XIII. század derekán a magyar városok már élénk kereskedelmi összeköttetésben álltak Itália és a Németbirodalom kereskedővárosaival. A keleti és délvidéki áruk Velence és a dalmát városok közvetítésével, a flandriai, rajnavidéki és németországi cikkek Regensburgon és Bécsen, vagy Morvaországon át kerültek hazánkba s ugyanez útakon ment a magyar áru – elsősorban a nyersarany és ezüst – külföldre. A századfordulón azonban a folytonos belső harcok miatt rablók, fosztogatók támadásának kitett útak bizonytalansága, a magánföldesurak által követett jogtalan vámok sokasága, a pénzviszonyok zavarossága elriasztotta a külföldi kereskedőket s a hazai polgárokat is az utazástól és kereskedéstől. A forgalom elhanyatlott, majd szinte teljesen megszűnt. Újrafelvételének előfeltétele az útak biztonságának helyreállítása, a vámok szabályozása és a külföldi kereskedők szabad közlekedésének biztosítása volt.

A SZEPESHELYI FALFESTMÉNY: I. KÁROLY KORONÁZÁSÁNAK SZIMBOLIKUS EMLÉKKÉPE 1317-BŐL A SZEPESHELYI SZÉKESEGYHÁZBAN.
Magyarország Nagyasszonya megkoronázza Károlyt. A király mögött pajzsbafoglalt címere volt látható, melyet utóbb ráfestéssel ovális ablakká alakítottak át. A baloldali alak Semsey Ferenc szepesi várnagy, a jobboldalon Tamás esztergomi érsek kezében koronával, mögötte Henrik szepesi prépost.

Károly a dunántúli viszonyok tisztulása után először az itáliai összeköttetés fonalát vette fel. 1316-ban generális oltalomlevelet adott a dél felől országába jövő idegen kereskedőknek, a régi szokás szerint jogosan lefizetett vám és a szávai révnél fizetendő harmincad ellenében teljesen szabad közlekedést és védelmet biztosítva számukra. Két évvel utóbb hasonló oltalomlevelet adott az ország területén kerekedő bécsi polgároknak. A Budáról Veszprém-Zákány-Zágráb-Zára-Velence és Győr-Moson-Bécs felé vivő útakon, valamint az Esztergom-Győr-Pozsony vonalon át ugyancsak Bécsbe vezető vízi úton a forgalom helyreállt. A nyugati német és flamand városokkal való közvetlen érintkezés újrafelvételének azonban nehéz akadályai voltak. A magyar-német és cseh-olasz kereskedelem útja korában Bécsen keresztül vezetett. Bécs árumegállító jogának kialakulása után azonban az áruközvetítésből élő bécsi kereskedők és a külföldieket mértéktelenül adóztató osztrák herceg kizsákmányoló törekvései más út használatára kényszerítették a cseh és magyar kereskedőket. Bécs gyámkodása súlyos teherként nehezedett a magyar-cseh és a krakkó-brünn-bécsi úton közlekedő lengyel kereskedelemre. A három országot így a közös gazdasági érdekek közös védekezésére kényszerítették az osztrák herceggel szemben. A magyar kereskedők már a XIII. század mások felébe Budáról az Esztergom-Nagyszombat-Holics-Brünn útvonalon át jártak a német városokba s ugyanerre jöttek Magyarországba Csehország, Regensburg, a Rajnavidék és Flandria kereskedői. A XIII. és XIV. század fordulóján azonban ennek az útnak a forgalma a magyarországi belső zavarok, majd a cseh-magyar viszony megromlása következtében teljesen megbénult. A helyzet csak 1325 után fordult kedvezőbbre, tíz évvel utóbb pedig a magyar, cseh és lengyel királyok Ausztria ellen irányuló visegrádi szerződése szabályozta az északi útak új forgalmát. Károly magyar és János cseh királyok kölcsönösen oltalomlevelet adtak országaik területén egymás kereskedő alattvalóinak s külön egyességben szabályozták a holicsi út vámjait. Hasonló kereskedelmi egyesség jött létre Lengyelországgal is, melynek fejedelmét, Kázmér királyt, Károly e találkozáson békítette ki végleg János cseh királlyal. Ez egyesség eredményeként kapcsolódott be a nemzetközi forgalomba a Kassáról és Lőcséről Szandecen át Krakkóba vivő, valamint a Kassáról a Bányavidéknek, Zsolnán és Teschenen át Brünn felé vezető út. A Kassáról és Lőcséről kiinduló útak forgalmának megindulta kétségtelenül a lengyel-magyar kapcsolat erősbödésével függ össze. Jelentőségüket és forgalmuk rohamos emelkedését azonban a magyarországi kereslet szempontjából alárendelt jelentőségű lengyel kereskedelmi összeköttetés korántsem magyarázhatja meg. Ez útak végpontjai a német-cseh és német-lengyel kereskedelem főútjának határállomásai – Brünn és Krakkó – voltak s megnyitásuk az északkeleti felvidék és a felsőtiszai területek számára egyértelmű volt a nyugat felől Bécs kikerülésével hozott áruk útjának lényeges megrövidítésével. Északkelet-Magyarország lakói ez útakon a brünn-buda-kassai (lőcsei) út hosszú kanyarulatát levágva, rövid és egyenes úton, a szállítási költségek lényeges redukciójával jutottak a német városok és Flandria áruihoz, így elsősorban a keresett textilcikkekhez. Mellékesen természetesen ez úton bonyolították le a magyar-lengyel kereskedelmi forgalmat is. Kassa felől északkelet felé is vezetett egy kereskedelmi út Lembergbe, az Oroszország felől jövő és odatartó áruk főpiacára, de ennek az útnak forgalma még alig kezdett fellendülni. Ennél is jelentéktelenebb volt a délkelet felé irányuló kereskedelmi forgalom. Az a feltevés, mintha Kelet árui a Dunán és Magyarországon át érkeztek volna nyugatra, téves. Az Alduna teljesen járhatatlan volt a nagyobb kereskedelmi gályáknak. A többszörös átrakodás pedig nemcsak nagy anyagi megterhelést jelentett volna a Fekete-tenger felé, vagy onnét hazánkba igyekvő kereskedőknek, hanem a bolgár, kún és oláh területek közbiztonságának hiánya miatt túlnagy kockázattal is járt volna. A keleti áruk a kései középkorig tengeri úton, a levantei kereskedelmet Genovával együtt kezébe kerítő Velence útján kerültek hazánkba és a nyugati országokba. A Kúnország területén kialakult oláh fejedelemségekkel, Bolgáriával s rajtuk keresztül a távolabbi kelettel csak Nagy Lajos vette fel az erdélyi szász-városok közvetítésével a kereskedelmi összeköttetés fonalát.

A kereskedelmi útvonalak biztosítása, védelme és ezek vámjainak pontos szabályozása az egykorú viszonyok mellett igen nagy jelentőséggel bírt. A külföldi és külföldre járó magyar kereskedők ugyanis kötelezve voltak ez útak használatára, mert a kereskedelmi forgalmat a maga javára adóztató közhatalom csak a főútvonalakon, az „igazi” útakon járó kereskedők áruit tudta megfelelően ellenőrizni. Az „ál-útnak” nevezett többi útvonalakon közlekedő kereskedőkre ezért szigorú büntetéseket róttak. Mint nyugaton is, áruik elvesztésével bűnhödtek.

Az útvonalak és vámok szabályozásával egyidejűleg nyert szabályozást a kereskedelmi gócpontok árumegállító-joga, a XIII. század óta Európa-szerte kialakult jus stapuli. „Az árumegállító-jog lényege az a kényszerintézkedés, amelynél fogva valamely város a rajta áthaladó, vagy mellette elvonuló kereskedőket arra kényszeríthette, hogy ott megállapodjanak és áruikat a városban kirakják és eladásra kínálják.” A kirakás és eladási kényszer mértéke különböző helyeken igen eltérő volt. A legkiterjedtebb volt e tekintetben a velencei, kölni és 1221 óta a bécsi árumegállító-jog, hol minden idegen kereskedő köteles volt megállni, áruit eladásra kirakni s a továbbutazásnak súlyos pénzbüntetés terhe alatt való eltiltása mellett kénytelen volt kizárólag a helyi polgároknak eladni. Másutt a kereskedők csupán áruiknak bizonyos időre való kirakására s teljes vagy részleges eladására voltak kötelezve, de a vásárló máshonnét érkezett idegen kereskedő is lehetett. Ismét másutt csak átrakási kötelezettség állt fenn s a kiváltságolt város polgárainak csupán a továbbszállítás joga volt fenntartva. Az árumegállapító-jog célja egyrészt a fontosabb kereskedővárosok felvirágoztatása, a hazai polgárság és a vásárvám révén a fejedelmi kincstár hasznának növelése, másrészt azonban az áruk nemzetközi kicserélésének megkönnyítése volt. A XIII–XIV. század közlekedési viszonyai mellett a tranzito-kereskedelemnek nagyobb jelentősége volt, mint mai nap. A kereskedőknek fontos érdeke volt, hogy értékes rakományukkal ne kelljen nagyon hosszú útat tenniük és előttük ismeretlen, nyelvben és szokásokban idegen országokat felkeresniük, ami a pénzviszonyok bizonytalansága és a közbiztonság változékonysága mellett mindenesetre igen nagy kockázattal járhatott. Ezt a kockázatot károsodás nélkül csak úgy kerülhették el, ha a közelebbi szomszédságban állandó és biztos piacra találtak, hol áruikat bármikor megfelelő áron értékesíthették és más távoli országokból jövő árucikkeket vásárolhattak. Még a kereskedelmi haszon tekintetében sem okozott nagy kárt az árumegállítás, mert a árumegállító város polgárai sokkal inkább tisztában voltak a hazájukkal más oldalról szomszédos országok szükségleteivel, mint maguk a messze földről jött idegen árusok s így az árukért méltányos árat fizettek. Az árumegállító-jog ilyképen a forgalom szabályozásának és a nemzetközi áruelosztásnak fontos tényezője volt s csak akkor vált a forgalom akadályává, ha – mint ez Bécsben történt – kiviteli cikkek termelésével nem foglalkozó országnak pusztán a tranzito-kereskedelemből élő és vagyonosodó polgársága gyakorolta. Ez esetben a szomszédos országok fejedelmei és kereskedői kénytelenek voltak a tranzito-forgalmat kiaknázó város és állam túlzott nyerészkedésének megakadályozása s az önkényesen megállapított árak realizálása, szabályozása végett védelmi intézkedéseket tenni. Védelmi eszközül a tranzito-forgalom eme gócpontjait nem érintő útak használatbavétele és a hazai városok árumegállító-jogának kifejlesztése kínálkozott. Más útnak használatbavétele nem szüntette meg a régi s rendszerint rövidebb út forgalmát, de a tranzito-gócpontok monopóliumán rést ütve, mérsékletre kényszerítette azok kereskedőpolgárait s így jótékonyan szabályozta az árakat. Az árumegállapító-jog életbeléptetésével viszont megakadályozták, hogy e gazdasági világhatalomra törekvő városok polgárai a szomszédos országok terményeinek és a távolabbi vidékről ott keresztülszállított áruknak forgalombahozatalát és árusítását a hazai polgárság rovására monopóliumszerűen hasznosítsák.

Károly király a védekezésnek mindkét eszközét felhasználta Béccsel szemben. A bécsi út kizárólagos forgalmát a cseh királlyal egyetértésben a buda-brünni és kassa-brünni útvonalak használatbavétele akadályozta meg. A hazai városok árumegállító-jogának fejlesztésével az idegen áruk Magyarországon túl való továbbszállítását és a magyar piacon való elosztását vette ki az osztrák kereskedők kezéből, ezek hasznát a magyar városok polgárainak biztosítva. A magyar városok árumegállító-joga Bécs kereskedelmi törekvéseinek visszahatásaként igen korán indult kialakulásnak, korábban, mint sokkal fejlettebb nemzetközi forgalom útvonalába eső nyugati városoké. A kereskedelmi forgalom természetes központjául tekinthető Pestújvár (Budavára) már 1244-ben jogot kapott IV. Bélától, hogy minden kereskedő-hajót és kocsit megállíthasson és tulajdonosaikat áruik kirakására, elárusítására kényszeríthesse. Hasonló jogot élvezett V. István óta Győr városa is, honnét a bécsi kereskedők Buda elkerülésével juthattak Fehérváron át Dél-Dunántúl és Szlavónia, Sopronon át a nyugati határvidék városaiba. A vízi úton Pozsony szerzett még az Árpád-korban részleges árumegállító-, helyesebben áruszállító-jogot. A bécsi hajók e kiváltság értelmében kénytelenek voltak kirakodni s az árukat a magyar Dunán külföldi árukra szállítási monopóliumot élvező pozsonyi hajósok szállították tovább. Ladomér érsek idejében Esztergom is kísérletet tett hasonló jog szerzésére, de törekvése a budai polgárság ellenállásán megbukott. Károly ezeket a jogokat nemcsak tiszteletben tartotta, hanem fejlesztette is. Az 1335. évi magyar-cseh kereskedelmi szerződés Budát és Brünnt nevezi meg a kereskedelmi út végpontjaiul, amiben implicite bennfoglaltatik e két város évtizedek óta gyakorolt ármegállító-jogának kölcsönös elismerése is. Budának ez a joga a XIII. századi kiváltságlevélben s a későbbi jogkönyv ezen alapuló szakaszában elég szűkszavúan van körülírva, de mégis nyilvánvaló, hogy ez a jog a legteljesebb volt s hogy Budáról a külföldi kereskedő tovább nem mehetett. A győri kiváltságlevél csak „lerakás”-ról, a budai tartós „megszállás”-ról és „mindennapi árusítás”-ról beszél s mikor Nagy Lajos Kassát 1347-ben a budai joggal ruházta fel, árumegállító-jogát Budavár 1244. évi privilégiumának szavaival biztosította, de mivel Kassa nem hivatkozhatott e tekintetben régi gyakorlatra, külön oklevélben részletesen körülírta, hogy Kassát a teljes árumegállításnak, az odahozott lengyel, orosz és magyar áruk kizárólagos továbbközvetítésének joga illeti meg. A hazai fogyasztóterület legnagyobb részének szükségleteit ilyképen a budai piac látta el. A külföldi kereskedők nem szívesen rakták ki áruikat az útbaeső kisebb városokban, hol nem találhattak a budai vásárokéhoz hasonló keresletre és kínálatra s ha az áruk egy része Zágráb, Pozsony és Nagyszombat közvetítésével került is a hazai piacra, mind a nyugati, mind a Velencén át érkező itáliai és levantei cikkek főpiacává, a nemzetközi kereskedelem központjává, a magyar gazdasági élet fővárosává a főútak gócpontjában fekvő Buda lett. Innét ment az arany, ezüst, ólom, só, bor, állatbőr, szőrme, ló, szarvasmarha és egyéb áru külföldre s innét osztották szét az egész ország piacaira a Brünnből, Bécsből, Velencéből hozott idegen árucikkeket. A közvetítés hasznában igen kis mértékben osztozott Pozsony és Győr, előbbi a hajóiért fizetett szállítási díj, utóbbi árumegállítása révén. Ha Győrnek meg is volt e joga, a Budára szánt áruk kötelező eladásáról ott szó sem lehetett. Nevezetesebb szerephez jutott északkeleten Lőcse és Kassa. Mindkét város Károlytól kapta az árumegállítás jogát, bár Kassáét csak Nagy Lajos tette Budáéval egyenlő mértékűvé. A rövidebb északi útakon Buda elkerülésével hazánkba érkezett nyugati, a Budától északkeletre vitt olasz és keleti árunak, valamint a lengyel és orosz földről jött cikkeknek főpiacává az északkeleti részeken teljes vámentességgel felruházott Kassa lett, melynek árumegállító-joga nem sértette a nyugati áruhoz más úton jutó Buda érdekeit. Lőcse szűkebb terjedelmű ármegállítása viszont Kassa jogával szemben ugyanazt a célt szolgálta, mint Buda mellett Győré, az útbaeső területek, elsősorban a szép virágzásnak indult szepesi városok piacának központosított ellátását.

Károly király régi városok fejlesztésével és újak alapításával, a kereskedelmi útak szabályozásával, a zavartalan forgalom biztosításával, új külkereskedelmi emporiumok alapításával alapját vetette XIV–XV. századi virágzó külkereskedelmünknek, új körzeteket vont Magyarország gazdasági érdekkörébe s a magyar-cseh-lengyel gazdasági szövetség megteremtésével kivívta országának Bécstől fenyegetett gazdasági függetlenségét. Kolozsvár és az erdélyi szász városok fejlődését előmozdító kiváltságleveleinek és 1330. évi havaselvi fegyveres kirándulásának tanusága szerint az erdélyi gazdasági körzet és a délkeleti külkereskedelem útjainak kiépítését is tervbe vette, de e szándékában a havaselvi oláh vajda árulása és ennek következtében bekövetkezett veresége megakadályozta. Nagykoncepciójú kereskedelempolitikai terveit csak Nagy Lajos juttatta tető alá az erdélyi városokból délkelet felé irányuló relációk megteremtésével.

Az ekként fellendült kereskedelmet, a városi polgárság gazdasági erejét az államháztartás a vámregále útján vette igénybe. Ennek súlypontját Károly a régi rendszerrel szemben a közlekedési – út-, híd-, rév- – vámokról a kereskedelmi, vagy áruforgalmi vámokra, a belső vámokról a külkereskedelmi vámokra helyezte át. Az áruk egynyolcvanad értékben szedett árpádkori határvámot – az áruk ellenőrzése, kicsomagolása határszéli vámhelyeken igen nehézkes lévén – teljesen elejtette. A „nyolcvanad” neve fennmaradt, de külkereskedelmi vám, a harmincad – tricesima – foglalta el. A harmincad eredetileg bizonyos városokban az eladományozott vásárvámjövedelemből a király, illetőleg a királyné részére fenntartott hányad volt. Az Anjou-korban a régi elnevezés alatt új intézmény lép fel: a behozatali és kiviteli áruk után a főútvonalakon levő harmincadhelyeken – az ország belsejében levő nagyobb kereskedelmi központokon – az áruk átvizsgálása mellett szedett 1%-os, majd 1405 után 3.33%-os külkereskedelmi értékvám. A belső forgalom harmincadvámjának a köztudatban meggyökeresedett, de elhalványult jelentőségű elnevezését az új általános külkereskedelmi értékvám megjelölésére alkalmazták s így az új vámot szinte észrevétlenül léptették életbe. A harmincad ezzel az ország belsejében szedett határvámmá alakult át, melybe a régi harmincad, majd a nyolcvanad határvám is beleolvadt. Jövedelme a külkereskedelmi forgalom nagyarányú fellendülése mellett megfelelő pótlására szolgált a királyi jövedelmek eladományozásával magánkézre jutott régi királyi vásárvámok hasonlóképen 1%-os értékben szedett jövedelmének. A király birtokában maradt csekélyszámú közlekedési és vásárvám teljesen elvesztette korábbi nagy finánciális jelentőségét. A harmincadvám viszont a kincstár egyik legfőbb jövedelmi forrásává lett.

*

Az útak bizonytalansága és a vámok szabályozatlansága mellett a kereskedelmi forgalomnak nagy akadálya volt a pénzviszonyok teljes bizonytalansága.

Ez az állapot korántsem volt valami hazai különlegesség. A kereszteshadjáratok óta fellendült nemzetközi kereskedelem Európaszerte szenvedett a nagyobb forgalom kielégítésére alkalmatlan középkori pénzrendszer elfajulása miatt. Az egységes és állandó értékű frankbirodalmi denár helyét elfoglaló, súlyban és értékben folytonosan csökkenő territoriális kis pénzek a nemzetközi forgalomban teljesen használhatatlanok voltak. Az évi pénzújítás és kényszerbeváltás kizsákmányoló rendszere s a vele kapcsolatos üzletszerű pénzrontás a hazai kisforgalom számára is szinte lehetetlenné tette ezek használatát. A pénz értékének folytonos ingadozása és a fejedelmi kamarák mértéktelen nyerészkedése elviselhetetlen terheket rótt a törvényes pénzt használó kereskedőkre s ezért a XII. században – Itáliát kivéve – egész Európa forgalmi értékpénzévé a súly szerint mért veretlen ezüst lett. A XIII. és XIV. században egyre élénkülő nemzetközi forgalmat a nehézkes ezüstrúdvaluta sem elégíthette ki. A veretlen ezüst használata emellett az uralkodók anyagi érdekeit is sértette, mert a királyi pénz használatának kiküszöbölésével a pénzverésben rejlő hasznot elvonta a kincstáraktól. A XII. század vége óta ezért Európaszerte feltűnik a pénzjavításra, jó és állandóbb jellegű pénzek verésére irányuló törekvés. Ennek eredménye volt némely jóhírű pénzfajnak – a friesachi, bécsi, aquilejai, regensburgi, nálunk a szlavón báni denároknak – közkedveltsége és nemzetközi forgalma. Az ezüstdenár-valután alapuló reformok azonban csak ideiglenes orvoslást hozhattak. A világszerte dúló válságon csak más pénzrendszer, a denárnál sokkal értékesebb, jobb és állandóbb pénznem forgalombahozatalával lehetett segíteni. Az olasz városok tizenkét kis denár értékű nagy ezüstpénzek – soldo, grosso – verésével végrehajtott reformja rövidesen sok követőre talált. Velence, Firenze, Pisa, Parma, Milano és a többi olasz város után Franciaország, Trient, a tiroli grófok, majd a Moselvidéki városok s a XIII. és XIV. század fordulóján Szilézia és Csehország is verettek garasokat s a nehéz garas a nemzetközi forgalomban is szóhoz jutott. A tengerentúli kereskedelem nagy fellendülése mellett azonban a nehéz garasoknak a denárrendszeren nyugvó reformja sem vezethetett teljes eredményre. A kereskedelem már nem nélkülözhette az aranyat, mint fizetési eszközt s a XII. század végén megindul az arany térhódítása a nehézkesebben kezelt ezüst rovására. Előbb arab és bizánci aranypénzzel és súly szerint mért veretlen arannyal fizettek. A XIII. század közepén pedig megindult Európában is az aranypénzek verése. Célja állandó és értékes kereskedelmi pénz forgalombahozatala, a fizetések lebonyolításának könnyítése s a pénzverésből származó haszon otthontartása volt. Sziciliának arab mintára vert aranypénzeiről nem szólva, elsőnek 1252-ben Firenze, Itália egyik leggazdagabb városa s a XIII–XIV. századi Európa bankára veretett aranypénzt. Az évszázadokon át állandó súlyban és változatlanul jó minőségben vert aranyforint – fiorino d'oro – gyorsan elterjedt s a nemzetközi forgalom legkedveltebb fizetési eszközévé lett. A firenzei és más olasz kereskedők mindenütt arannyal fizettek s maguk aranyban hajtották be követeléseiket. A XIII. század végén már Európaszerte ismert és használt volt a forint, mely keleten is sikerrel vette fel a versenyt Bizánc aranyával. Ugyanekkor a pápai kamara is a forintot tette hivatalos pénzévé s adószedői minden országban aranyban követelték a tizedet. Az aranyforint verésével Firenze megoldotta az állandó értékű világkereskedelmi pénz problémáját. A forint használatával megszűnt a pénzviszonyok bizonytalansága, mert a helyenként és időnként változó értékű ezüstpénz értéke kurzusának, vagyis az aranyforinthoz való viszonyának megjelölésével mindig és mindenütt pontosan meg volt állapítható. A nemzetközi forgalomban a forint vette át a súly szerint mért ezüstrúd szerepét s az ezüstpénz váltópénzszerű fizetési eszközzé sülyedt s bár a belső forgalomban mindenütt főfizetési eszköz maradt, ahol az aranypénz forgalomba jött, az értékmérésnél szerepe alig maradt. Az első firenzei aranyak verése után, valószínűleg már 1252-ben Genova, nem sokkal utóbb Milano és Róma, 1254 óta a francia, 1257 óta az angol és 1278 óta a nápolyi király is veretett forintnak nevezett aranypénzeket. A velencei dogek 1284-ben kezdték meg félezredévig azonos formában és értékben vert aranyuk – a ducato d'oro – verését. Míg a többi aranypénzek csak szűkebb körben voltak használatosak, a velencei dukát a nemzetközi s különösen a levantei forgalomban is sikerrel versenyzett Firenze forintjával. A francia arany Szép Fülöp 1295 óta vert gros royaux d'or-jaival jutott világkereskedelmi szerephez, míg az angol arany forgalma csak 1344 után lett kiterjedtebbé. Az aranypénzek verésével az ezüstpénz forgalma még nem szűnt meg, s a Földközi-tenger mellékét kivéve a XIII. században nem szólhatunk az aranypénz uralmáról. A belkereskedelem fizetőeszköze, a hétköznapi forgalom pénze – még Itáliában is – ezüstpénz volt. Franciaországban 1295 előtt, az Alpeseken innen a többi országokban, így Német-, Cseh- és Magyarországon pedig még a XIV. század első negyedében is kizárólagos volt az ezüst uralma.

A Magyarországon járt pápai adószedők számadásaiból megállapítható, hogy 1320 táján mintegy harmincöt fajta hazai és külföldi pénznem volt egyidejűleg forgalomban s mellettük az értékpénz szerepét még mindig a súly szerint mért veretlen ezüst töltötte be. A veretlen ezüst márkájának a különféle kispénzekhez való értékviszonya szabályozatlan volt s az átszámítással és beváltással járó nehézségek mérhetetlen károkat okoztak a kereskedőknek és a királyi kincstárnak. A változó értékben, nyerészkedésre vert királyi pénz forgalma nagyon csekély volt s így az évi pénzkibocsátásban rejlő haszon is minimálisra csökkent.

Károly ezen az áldatlan állapoton segítendő, 1323-ban Temesvárott országgyűlésre egybegyűlt alattvalóinak kérésére, a királyság korábbi állapotának helyreállítása végett elrendelte az országlakósok kárára, szolgáló rossz pénz verésének beszüntetését és „örökkétartó, vagyis állandó és az egész országban mindenütt forgalomba hozandó, jó, új pénz verését.” A rendek minden jobbágyporta után egyszersmindenkorra fél ferto ezüst (kb. 8 aranykorona) adót ajánlottak fel a reform költségeire. A király pedig az ország összes pénzverőkamaráit öt kamaraispánnak bérbeadva, kötelezte őket, hogy a félszázad óta állandóan egy súlyban és finomságban vert jóhírű szlavón báni denárok pénzlába alapján az egész ország területén érvényes, állandó és egységes pénzt veressenek. Az új pénz kizárólagos forgalmát a régi és külföldi pénzek beváltási és forgalmi értékének rendeleti lecsökkentésével és szigorú büntetőszankciókkal biztosította, kötelezően elrendelve minden más pénznem azonnal kényszerbeváltását.

I. Károly főtisztviselői.

Az 1323. évi reform rést tört a harmadfélszáz éve uralkodó, közgazdasági szempontból mérhetetlenül káros és minden országlakóst súlyosan terhelő financiális elven, mely a pénzverési felségjogot tisztára mint államháztartási jövedelmi forrást kezelte. A rendelet elvben megszüntette a periódusonként való pénzújítás rendszerét. I. Géza halála óta 1323-ba vertek először kényszerbeváltás alá, nem eső s így törvényes értékcsökkenésnek alá nem vetett, állandó pénzt hazánkban. E reform azonban nem járt sikerrel, mert nem volt elég radikális. A kor gazdasági szükségletének megfelelő magasabb értékű pénznem életbeléptetése helyet a régi ezüstdenárrendszer megjavításával kísérleteztek, pedig a VIII. század óta uralkodó frank ezóüstdenárrendszer, illetőleg ennek Európa-szerte virágzó hajtásai már végleg megbuktak.

A tengerparti tartományok, Dalmácia és Horvátország, Velence és Firenze aranyát és garasát használták. Az északnyugati szomszédságban Csehország és Szilézia – láttuk – garasvalutára tértek át. E területekről a firenzei aranyforint és a cseh garas hamar útat talált Magyarországra s a XIV. század első negyedének végén a veretlen ezüst mellett már a cseh garas volt az ország tulajdonképeni forgalmi értékpénze, míg a nemzetközi fizetéseknél a forint kezdett szóhoz jutni. A kereskedelmi számítások veretlen ezüstértékben vagy garasértékben történtek s a forgalomban a veretlen ezüst márkájának és a királyi denárnak, valamint a garasnak és királyi denárnak értékviszonya módosulásoknak volt alávetve, mert a törvényesen megállapított értékviszony nem felelt meg a denárok tényleges ezüstértékének. Ezen a helyzeten az 1323. évi reform sem változtatott, mert az új királyi denár névértéke a garas- és ezüstrúdvalutához viszonyítva túlmagasan volt megállapítva. Az ezüstrúdvaluta további használata pedig a nemesércek szabad kereskedelmi forgalma mellett teljesen kiküszöbölhető nem volt. Magyarországon minden kereskedőnek módjában volt veretlen aranyat és ezüstöt vásárolnia s akár az így szerzett érccel, akár azon vásárolt külföldi pénzzel – forinttal vagy garassal – fizetett, nagyobb nyereséghez jutott, mintha érckészletét magas névértékű királyi pénzre váltotta volna be. Egy-két év tapasztalatai nyilvánvalóvá tették, hogy az 1323. évi intézkedések elégtelenek a pénzforgalom terén tapasztalható bajok megszüntetésére, a tiltó rendelkezések nem akadályozták meg az idegen és régi pénznemek forgalmát. Az ezüst-denárvaluta Európa-szerte megbukott s minden reformkísérlet, mely ezen alapult, már eredetében bukásra volt ítélve. Ha az ezüstrúdvaluta és külföldi pénzek uralmának véget akartak vetni, s a királyi pénz kizárólagos fogalmát biztosítani, a pénzregále financiális jelentőségét fokozni kívánták, a valutarendszer és nemesércforgalom gyökeresebb reformjához kellett folyamodni.

Károly és tárnokmestere egész világosan felismerték a helyzetet s az első sikertelen kísérlet után új reformok útjára tértek. Az 1325 és 1338 közt végrehajtott nagy pénzreform különálló és egymásnak sok tekintetben ellentmondani látszó reformintézkedések sorozata, melynek főmozzanatai a kamaraigazgatás újjászervezésén kívül az idejét mult ezüstdenárvaluta és a gyakorlati ezüstrúdvaluta teljes kiküszöbölése, új, értékes és állandó arany-, majd ezüstpénzek verése, a évi pénzújítás rendszerének teljes eltörlése a kamarai haszon pótlására szolgáló kapuadó behozatalával kapcsolatban, végül az arany- és ezüstbeváltás monopolizálása, vagyis a nemesércek szabadforgalmának tilalma.

Két esztendővel az első sikertelen valutarendezési kísérlet után, 1325-ben kezdték meg a legújabb korig azonos értékben vert és egész Közép-Európában közkedvelt fizetési eszközzé lett magyar aranyforintok verését. A magyar aranyforint mind külső kiállítás, mind belső érték tekintetében a firenzei aranyforint utánzata. Színsúlya 3^.52 g volt, ami pontosan megfelel a firenzei arany színsúlyának; nyerssúlya 3^.48 g, a firenzei 3^.531 grammal szemben, mivel ennek 23 11/12 karátos finomságával szemben finomsága csak 23 3/4 karát volt. A forint mellett az ezüstdenár csupán a váltópénz szerepét tölthette be s így Magyarország 1325-ben az aranyvaluta rendszerére tért át. 1329-ben azonban az aranyforint mellett új, nehézsúlyú ezüstpénzeket kezdek verni a cseh garasok mintájára, de ezeknél valamivel könnyebb pénzláb alapján. A cseh garasok 3^.59 grammos színsúlyával szemben 3^.19 gramm színsúlyú magyar királyi garasoknak az aranyforinthoz és az ezüstrúdvaluta márkaezüstjéhez való állandó és szilárd értékviszonyát a nemesfémek egykorú európai értékviszonyának megfelelően törvényesen szabályozták, a forint értékét 16 ezüstgarasban, egy budai márka 0^.900 finomságú ezüstét 4 forintban, illetőleg 64 garasban, egy márka 0^.800 finomságú közönséges ezüstét 3^.5 forintban, vagy 56 garasban állapítva meg. A forint és garas mellett továbbra is vertek denárokat és obolusokat, melyek váltópénzként valódi értéküket messze meghaladó névértékben kerültek forgalomba. Míg a forint és garas állandó, beváltás alá nem kerülő értékpénzek voltak, a kis denár évi kényszerbeváltás alá esett. Minden ház, illetőleg jobbágyporta meghatározott mennyiségű aprópénzt volt köteles beváltani s ennek elmulasztása esetén portánként régi szokás szerint büntetésdíj jellegű fél vagy egy ferto ezüst 8–16 aranykorona) adót, a jobbágyaikat pénzváltásban akadályozó nemes urak pedig egy márka ezüst (= 64^.63 aranykorona) büntetésdíjat fizettek.

Magyarország érdekei kétségtelenül az aranyvaluta mellett szóltak s ha Károly 1329-ben mégis a kettős valutára tért át, ennek külpolitikai okai voltak. A XIV. század elején Csehország gazdag ezüsttermelése révén magához ragadta Közép-Európa gazdasági életében a vezető szerepet. Magyarország bányászatának az oligarchia kezében bekövetkezett kényszerű hanyatlásával az egyébként is rohamosan fejlődő cseh ezüstbányászat jelentősége meghatványozódott. A magyar nemesércforrás bedugulása következtében a nyugati és keleti szomszédság – Ausztria, Bajorország, a többi német tartományok és Lengyelország – ezüstszükségletük fedezése tekintetében teljesen Csehországra voltak utalva s II. Vencel ezt a helyzetet a nemesérckiviteli tilalom életbeléptetésével alaposan kiaknázta. A magyar királyság konszolidálása súlyos válsággal fenyegette Csehországot, mert a bányagazdaság terén egész Európában csak Magyarország vehette fel vele biztos sikerrel a versenyt. Csehország most már csak hazánkkal osztozkodva tarthatta meg a nemesérctermelésével szerzett gazdasági pozicióját. Viszont a magyar király szintén kívánatosnak látta az együttműködést, mert a garasok beözönlésével Magyarországon is szóhoz jutott cseh versenytárs veszélyeztethette a kezdet stádiumában levő nagyszabású terveinek sikerét. Európa ezüsttermésének több, mint fele, aranytermésének 11/12-ed része Magyar- és Csehország bányáiból került ki. Külön utakon járva, egymás terveit keresztezhették volna, karöltve mindketten a siker biztos reményében haladhattak nagy gazdasági és financiális céljuk felé. A viszonyok 1325 táján egyenesen egymásra utalták a két ország uralkodóját, kik néhány év előtt ellenségként álltak egymással szemben. Károly osztrák szövetségben harcolt a csehek ellen, de gazdasági érdekeit helyesen felismerve, már 1323-ban békeközvetítőként lépett fel szövetségesei és János cseh király közt. Békés törekvései még ugyanaz évben barátságos érintkezésre, négyévvel utóbb cseh-magyar szövetségre vezettek, melyet János király nagyszombati látogatása pecsételt meg. Károlyt Dömötör tárnokmester, a királyi pénzügyek vezetője és Micsk szlavón bán, a jóhírű báni pénzverés irányítója kísérték Nagyszombatba s a találkozón a következményekből ítélve formális valutaszerződést kötöttek a csehekkel. Csehország aranytermelése nem volt jelentős s a cseh királynak – ezüstpénze a szomszédos országok tényleges forgalmi értékpénze lévén – egyáltalában nem állt érdekében az aranypénz verése. Európa leggazdagabb aranytermő országának ura, Károly király viszont egyenesen hivatva volt az aranyvaluta fenntartására, amitől a XIV. század eleje óta folyton emelkedő aranyárak a garasvaluta fenntartása mellett szóltak, Magyarországé most is, mint két év előtt, az aranyvaluta mellett. János király 1325-ben – az első magyar aranyak verésével egyidőben – megkísérelte ugyan, hogy hasonló értékű aranyforint verésével a versenyt e téren is felvegye, de tisztán kellett látnia, hogy Magyarországgal szemben az aranyvaluta alapján nem védelmezheti meg a középeurópai piacon elfoglalt pozicióját. A magyar királyt viszont néhány év tapasztalatai is eléggé meggyőzhették, hogy a tiszta aranyvaluta fenntartásával sok nehézséget okozhat Csehországnak a középeurópai piacon, de az ezüstpénzhez ragaszkodó hazai hétköznapi forgalomból a közkedvelt cseh garasokat kiszorítani nem tudja. A két uralkodó ezért kompromisszumra lépett s mindketten a kettősvaluta alapjára helyezkedtek. A garasok veréséhez Károly cseh szövetségestől kért gyakorlott pénzverőket s a csehországi Kuttenbergből jött német polgárokat Körmöcbányán letelepítve a nagy fejlődésre hivatott bányatelepet Kuttenberg jogával ruházta fel. Ugyanekkor léptette életbe, mint látni fogjuk, cseh mintára a földesúri bányaszabadság rendszerét és a nemesércmonopóliumot.

Az állandó értékű, beváltás alá nem eső arany- és ezüstpénzek forgalombahozatala és az egész ország pénzverésének egységesítése hamar megteremte gyümölcsét. A XIV. század negyedik évtizedében a pénzviszonyokba határozott javulás észlelhető. Az aranyforint a belső forgalomban most sem jutott nagyobb szerephez, de a magyar királyi garasok országszerte használatba vétettek s a számadások is a garasérték szerint történtek. Az aprópénzforgalom terén is megjavult a helyzet. Az erdélyi forgalomban még kísértett a régi bizonytalanság, gyakori volt a különféle régi pénznemek és veretlen ezüst használata, de a többi országrészben általánossá vált a királyi denárok forgalma. Mellettük csak a nyugati határvidéken találkozunk még itt-ott bécsi s a Szlavóniával határos országrészben báni denárokkal. A helyi pénzszámítási gyakorlat változatosságban rejlő bajoknak azonban az új rendszer sem vetett véget. A pénzszámítás a forint, a garas és denár értékviszonyának törvényes rendezésével sem lett egységessé. Az 56 és 64 garasos törvényes számítási márkák mellett különféle vidékeken igen különböző átszámítási módokra visszavezethető számítási pénzek – 40, 48, 50, 62 garasos, 320, 400 és 448 királyi denáros, 200, 240 báni denáros, 400 és 480 bécsi denáros márkák – voltak divatban. A forgalom nem alkalmazkodott a törvényes rendelkezéshez, mert a magas névértékkel forgalomba hozott aprópénz az év megújítás következtében most is értékcsökkenésnek volt alávetve. E zavarok oka az aprópénzre korlátozott évi pénzújítás rendszerének fenntartása volt, ami szöges ellentétben állt az állandó és változatlan pénzérték elvén felépült új forint- és garasrendszerrel.

Károly ezért 1336-ban a korábban is vert apródenárokat állandósítva, azok kibocsátási névértékét állandó és változatlan névértékké nyilvánította, forgalmi értékük csökkentését szigorúan eltiltotta s az évi kényszerpénzváltás, valamint az ezt elmulasztókra kivetett félfertós adó kötelezettségét végleg eltörölte. A pénzváltásból származó jövedelem pótlására – a nemesség, a királyi, királynéi és egyházi conditionáriusok és nemesjobbágyok adómentességét érintetlenül hagyva – minden kapura évi három garas (3 aranykorona) egyenesadót vetett ki. Az új rendelkezéssel az évi pénzújítás gazdaságilag rendkívül káros és nyomasztó rendszere harmadfélszáz évi fennállás után végleg megbukott s a pénzverési regále elvesztette túlnyomóan financiális jellegét. A kincstár pénzverési hasznának helyét a lucrum camerae címén szedett háromgarasos kapuadó foglalta el. Jövedelme a pénzújítás eltörlésével nagy haszontól elesett kamarabérlők javára fordíttatott.

A kettősvaluta alapján felépült új pénzrendszer 1336-ig minden zökkenő nélkül elégítette ki a forgalom igényeit, bár a két értékpénznem egymáshoz és a váltópénzhez való értékviszonyát teljesen stabilizálni nem tudta. 1337-ben az arany értékének hirtelen felszökkenése miatt újra nagy zavarok keletkeztek. Az aranyérték abnormis emelkedése miatt a két valutapénz 1325 óta állandónak tekintett törvényes értékarányát a kincstár károsodása nélkül fenntartani nem lehetett. A forgalomban 16 garas helyett előbb 18, majd 20, 22 sőt 24 garast számítottak 1 forintra. Két út állt a király előtt. A törvényes értékarány új megállapítása, vagy a garasverés beszüntetésével a tiszta aranyvaluta behozatala. Mind a finánciális, mind a közgazdasági szempontok az aranyvaluta mellett szóltak. Az a szoros egymásrautaltság, mely 1325 óta Cseh- és Magyarországot közös valutarendszer elfogadására kényszerítette, megszűnt. A magyar királyt már nem feszélyezték azok az utilitárius gazdaságpolitikai szempontok, melyeket 1329-ben a cseh viszonyokhoz való alkalmazkodást indokolták. A magyar bányászat rohamos fejlődése és a magyar királyi értékpénzek – forint és garas – forgalmának a cseh garas teljes kiküszöbölésével kapcsolatos megszilárdulása lehetővé tette a magyar valuta teljes függetlenségét. Ily körülmények közt hiba lett volna, ha a gazdaságilag megerősödött Magyarország királya szövetségese kedvéért továbbra is lemondott volna a középeurópai pénzpiacon országát aranytermelése révén, most a nagy aranykrízis idejében fokozott mértékben megillető vezetőszerepről. Károly ezért 1338-ban szakított a kettősvalutának törvényesen tíz esztendeje, a gyakorlatban azonban tizennégy éve fennálló rendszerével s az aranyvalutára tért át. 1338 óta az ország egyedüli értékpénze a Budán, Körmöcbányán és Erdélyben vert magyar aranyforint volt. A garasok, valamint az apró ezüst denárok verését teljesen beszüntették s helyettük új, az eddiginél nagyobb ezüsttartalmú denárokat vertek, melyek azután Károly haláláig állandóan érvényben voltak. Az új ezüstpénz kizárólagos forgalmának biztosítására rendkívül szigorú intézkedések történtek. 1338-ban a portális adó szedését is felfüggesztették egy esztendőre s e helyett országszerte elrendelték a még forgalomban levő régi és külföldi pénzek – köztük a magyar garasok – és a veretlen érc végleges és kötelező beváltását. A következő évtől kezdődőleg pedig a kapuadó összegét három garas helyett tizennyolc denárban állapították meg.

Az 1338-ban végrehajtott utolsó valutareform jelentős eredménnyel járt. Már 1325-ben az aranyvaluta, majd 1329-ben a kettősvaluta életbeléptetésével nagy lépést tettek a pénzviszonyok állandósítása, a pénzgazdaság meghonosítása felé, de mivel a két fém forgalmi értékarányváltozásait figyelmenkívül hagyták s az értékpénzül vert garas névértékét financiális okokból valódi értékénél mintegy 8%-kal magasabban állapították meg s mivel kezdetben az aprópénz évi kényszerbeváltását is fenntartották, teljes sikert nem érhettek el. A pénzújítási rendszernek a kapuadó behozatalával kapcsolatos eltörlése és az aranyvaluta életbeléptetése végre meghozta a bajok teljes orvoslását. A pénzviszonyok bizonytalansága megszűnt. Az ezüstrúdvaluta uralma megtört s az aranyforint mint egyedüli állandó értékmérő elfoglalta őt megillető helyét, mellette a forgalomban is törvényes névértékében használt királyi denár az állandó váltópénz szerepét töltötte be.

A pénzviszonyok rendezésével a kereskedelem nehéz és bénító akadályoktól szabadult meg, financiális szempontból azonban a reformok nem jártak haszonnal. Az állandó értékpénzek verése végleg útját állta minden pénzrontási manipulációnak, az állandó váltópénz verésével pedig elveszett a kényszerbeváltásban rejlő gazdag jövedelmi forrás. A portális adó jövedelme alig fedezte a kamaraispánoktól királyuknak fizetett évi bérösszeget és korántsem pótolhatta a lucrum camerae és büntetésdíjak korábbi gazdag jövedelmét. Ezért Károly a kamarák jövedelmét minden eszközzel biztosítani és fokozni igyekezett. A titkos pénzváltókra és a kapuadó fizetését megtagadókra rótt szigorú büntetésekkel, valamint új szakértő kamaraispánok – pénzüzletben járatos városi polgárok – alkalmazásával is a pénzregále intenzívebb financiális kihasználására törekedett. Pénzügyi szempontból azonban mindez intézkedéseknél jelentősebb újítás volt a földesúri bányaszabadság és nemesércmonopólium életbeléptetése.

*

A középkori Magyarország gazdasági jólétének egyik legjelentősebb tényezője virágzó nemesércbányászata volt. A világ aranytermésének mintegy harmadrésze Magyarországból, kétharmada Afrikából került ki; az afrikai aranynak azonban csak kisebb része jutott Európába az arab kereskedők útján, a többi Keleten ömlött szét. Csehország és Szilézia, valamint a többi európai országok összes termelése a legnagyobb virágzás idején is alig érte el a magyar termés egyötödét. Európa fő aranytermő területe tehát hazánk volt. Ezüsttermelése is számottevő, de itt már komoly versenytársai akadtak. Csehország ezüstben kb. másfélannyit termelt, mint Magyarország, hasonló mennyiségre tehető a többi ezüsttermő országok – Szilézia, Németország, Skandinávia stb. – összes termése is. A magyar bányákból kikerülő ezüst ilyképen mintegy 25%-a volt a európai termelésnek. Konkrét számokkal a magyar aranytermés évi mennyisége 1000 kg-ra, az ezüsté 10.000 kg-ra tehető. A XIII. század második felében a krónikákban és oklevelekben sűrűn emlegetett erdélyi aranymosó-telepeken és aranybányákon kívül a későbbi északi bányavidéken, a Szepességen, Lipótban, a Duna felsőfolyása mentén, Szatmárban és Szlavóniában hallunk aranybányákról, aranymosókról, arannyal adózó népekről, Aranyos nevű falvakról és folyókról. Az ezüstbányászatnak Selmecbánya volt a központja s mellette már művelték Besztercebánya, Bakabánya, Jászó, Gölnicbánya, Rozsnyóbánya, az erdélyi Radna, Korpona, és Zólyom bányáit is.

Az országnak ez a virágzó nemesérctermelése vonzotta hazánkba a külföldi kereskedőket. Bécs igen korán kihasználta kedvező földrajzi helyzetét s már a XII. század végén magához ragadta a nemesérctermelő Magyarország s a fogyasztó nyugati és déli országok közti közvetítő kereskedelmet. Az arany és ezüst főpiacává Bécs lett. Mikor azonban a bécsi kereskedelem az árumegállító jog révén túlságosan megadóztatta a magyar termelőket és idegen fogyasztókat, Itália és Németország kereskedői közvetlen érintkezést kerestek a magyar piaccal. Velence hamarosan élénk forgalmat teremtett s utána Firenze kereskedői is megjelentek a magyar piacon. Az aranypénzek verésével hatványozottan fokozódó itáliai aranyszükségletet a XIII. században túlnyomó részben a magyar bányák egészítették ki. Mily nagy volt a magyar arany jelentősége Itáliára nézve, az afrikai aranykereskedők későbbi olasz elnevezése – Ungaro – bizonyítja. Ezüstkivitelünk is jelentékeny volt mind Itália, mind a délnémet tartományok és Flandria felé, honnét a magyar ezüst és arany utat talált Franciaországba, Angliába és Spanyolországba is. A külföldi nemesérckereskedők helyzetét nagyon megkönnyítette, hogy az arany és ezüst forgalma teljesen szabad volt. A vám-tarifák idevágó tételeiből kiderül, hogy sok kereskedő pusztán nemesércért jött Magyarországba. IV. Béla a bányatelepek városi rangra emelésével s a selmeci jognak a morvaországi Iglau jogának mintájára történt kodifikálásával nagyban előmozdította a bányászat fellendülését, de a XIII. század végén az országos gazdasági életre nehezedő áldatlan politikai viszonyok ezt a rohamos fejlődési folyamatot megakasztották.

Az Árpád-ház kihalta után a legfontosabb érctermelő területek az oligarchák kezére kerültek. A nyitrai, liptói, zólyomi, honti és gömöri bányavidékek Selmecbányával együtt Csák Máté hatalmában voltak. Az erdélyi bányák László vajda, az északkeletiek Amadé vagyonát gyarapították. A termés nagyrésze az ő kincsesházaikba került, de korántsem volt annyi, mint korábban. Az ököljog kora nem biztosította a bányásznépnek kiváltságai és jövedelme zavartalan élvezetét, mikor pedig Károly újra birtokába vette a bányákat, a királyi bányaművelési monopólium rendszere hatott bénítólag a termelésre.

A bányaművelési monopólium értelmében a király kiváltságolt bányászai – a királyi bányatelepesek és bányavárosi polgárok – bárkinek birtokán szabadon kereshettek ércet s az így talált ércereket a földesúr igényeire való minden tekintet nélkül saját hasznukra aknázták ki, a királynak járó bányabér – urbura – lefizetése ellenében. A nemesércet rejtő földbirtokot a király kívánságára tulajdonosa tartozott pénzért, vagy más cserebirtokért a kincstárnak átengedni. A földbirtokosok érdekeit sértő monopólium a magánbirtokon talált arany- és ezüsterek eltitkolására s így a királyi birtok megfogyatkozása után szükségképen a bányászat visszafejlődésére vezetett. A vállalkozó szellemű bányásznép igyekezett kiváltságai alapján mennél jobban kiterjeszteni munkássága körét, de a királyi birtok határán túl útját állta a földbirtokosok közönye, sőt ellenállása. Ezen a helyzeten mitsem változtatott néhány földesúrnak egyéni jellegű bányaművelési kiváltsága, ami csupán a kivételes jogot statuáló középkori mentességek egy faja volt. A királyi bányamonopóliumnak a királyi bányászok kiváltságain, az ú.n. bányaszabadságon felépült rendszere mellett a termelés nagyobbarányú fokozására gondolni sem lehetett. Ha a király erre törekedett, a kincstár érdekeit összhangba kellett hoznia az érctartalmú földbirtokot kezükben tartó földesurak érdekeivel.

Csehországban korán belátták a reform szükséges voltát s ott már a XIII. század elején kialakult a földesúri bányaszabadság új rendszere. A királyi bányászok, a bányavárosok polgárai e rendszer értelmében továbbra is szabadon kutathattak érc után s a korábbi feltétel mellett – aranynál egytizedre, ezüstnél egynyolcadra rúgó bányabér megfizetése ellenében – az egész ország területén szabadon bányászhattak, de ha magánbirtokos földjén találtak ércre, a birtok annak tulajdonában maradt s neki jutott a királyi urbura egyharmada is. A királyi bányaművelési monopólium tehát elvben fennmaradt, de korlátozott formában. Nem terjedt ki többé a bányaművek fölött elterülő birtokra s a jövedelem egyrésze is a magánföldesurak birtokába került. Ezt a rendszert honosította meg Károly király hazánkban is, mikor 1327-ben, János cseh királlyal történt első találkozása után s úgylehet ennek tanácsára elrendelte, hogy mindazok a földesurak, kik a király bányászainak kutatását, birtokaikon új bányák feltárását és művelését nem gátolják, továbbra is teljes tulajdonjoggal élvezzék birtokukat, sőt a rajtuk művelt bányák terméséből szedett királyi urbura egyharmadát is. Az univerzális rendeletet nyomon követték az egyes földbirtokosoknak hasonló mellett adományozott egyéni bányakiváltságok s ezekben a király a földesurak érdeklődését és ambicióját előmozdítandó, gyakran az urbura beszedését s a király kétharmadrészének beszolgáltatását is az ő kötelességükké tette, megkímélve őket a királyi bányatisztek alkalmatlankodásától.

I. KÁROLY ARANY ÉS EZÜSTPÉNZEI.
A legfelső sorban a XIV. századi firenzei aranyforint és az első magyar aranyforint, a következő két sorban Károly ezüstgarasainak négy típusa, az alsó sorokban különböző típusú denárok.

A birtokos urak ezidő óta egyre-másra alapították a bányatelepeket s minden eszközzel előmozdították a bányászat fejlődését. Maga Károly pedig sorra megerősítette a régi királyi bányavárosok kiváltságait és több új virágzó várost alapított. Az aranypénzverés megkezdése óta főleg az aranybányászat fejlesztésére fordított nagy gondot. Erdélyben Aranyosbánya (Offenbánya), Szatmármegyében Nagybánya és Felsőbánya várossá emelése az erdélyi és szatmárvidéki aranybányászat nagyarányú felvirágzásának kezdetét jelölték. Észak-Magyarországon az aranytermő Szomolnokbánya és különösen a csehországi Kuttenberg német polgárságából telepített Körmöcbánya alapítása az aranybányászat jelentőségének hirtelen emelkedését bizonyítják. A bányaművelés központjai korábban a leggazdagabb ezüsttermelő városok voltak, Erdélyben Radna, az alsómagyarországi bányavidéken Selmecbánya, a felsőmagyarországi bányavidéken Gölnicbánya. 1325 után az aranytermő Offenbánya, Körmöcbánya, Szomolnok és Szatmárban Nagybánya jutottak vezetőszerephez. Az aranypénzverés szempontjai követelték meg az új körmöci, szomolnoki, szatmári és erdélyi pénzverőkamrák megszervezését s ez új kamarák székhelyéül az említett aranytermő városok kijelölését. Bár ilyképen az ezüst jelentősége meglehetősen háttérbe szorult, Károly az ezüstbányászatot sem hanyagolta el. Besztercebánya és Gölnicbánya régi kiváltságainak megerősítése, Telkibánya, Zólyom-Lipcse és Rózsahegy várossá emelése az ezüstbányászat fejlesztése érdekében történt. A nemesérctermelés mellett a réz- és ólombányászatra is gondot fordítottak. A bécsi vámszabályok Károly idejében kezdik a magyar földről hozott áruk között a rezet és cinnt emlegetni. A réztermelés központja Besztercebánya volt. Vasbányászatnak még kevés nyoma van, főleg az erdélyi Torockón, hol a stiriai Eisenwürzelből odaszakadt német telepesek elmagyarosodott utódai termeltek vasat. Higanybányászatról első ízben a XIV. század végén szólnak forrásaink. A sóbányászat fejlődéséről és pénzügyi eredményeiről a XIV. század első feléből – sajnos – nincsenek részletes adataink. Bizonyos azonban, hogy a máramarosi öt város alapításával Károly vetette alapját az addig kiaknázatlan máramarosi sóvidék Nagy Lajos korában már virágzó bányászatának.

Az 1327 óta rohamosan fejlődő ércbányászat pénzügyi kihasználása részben az urbura, nagyobb részben azonban a nemesércmonopólium útján történt. A tulajdonképeni bányaregále jövedelme hozzávetőleges számítás alapján 10.000 márka ezüstre – mai pénzben közel 650.000 aranykoronára – tehető. Még sokkal többre rúgott azonban a pénzverési reformmal kapcsolatban életrehívott nemesércmonopólium jövedelme.

*

A nyugateurópai államok hazai érctermelés híján már a XII. század végén védekezni kénytelenek külföldről behozott ezüstkészletüknek nyers alakban leendő kivitele ellen. A német tartományok sorra eltiltották a veretlen ezüst és idegen pénz kereskedelmi használatát és kivitelét s a XIII. század végén már Franciaország is kénytelen volt ezüstpénze védelmében hasonló szigorú rendszabályokat hozni. Az ezüsttermelő Meissen és Csehország a XIII. és XIV. század fordulóján szüntették meg az ezüst addigi szabad forgalmát. 1325-ben Károly is erre az útra lépett. Cseh mintára életbeléptetett a nemesércek kiviteli tilalmát s a királyi pénzverőkamarákat a nemesérc beváltásának kizárólagos jogával ruházta fel, ami egyértelmű volt a veretlen arany és ezüst szabadkereskedelmi forgalmának teljes megszüntetésével. A bányavárosokban és más forgalmas helyeken királyi finomító házakat állítottak fel, hová mindenki köteles volt nyers aranyát és ezüstjét finomítás és hitelesítés végett beadni. A hiteles próbajeggyel ellátott fémet azután tulajdonosa a pénzverőkamarákhoz tartozott beszolgáltatni s érte a törvényesen megállapított árfolyam szerinti értékben új királyi pénz kapott cserébe. A veretlen érccel kereskedőkre s különösen a nemesércek kiviteli tilalmát megszegőkre szigorú büntetéseket róttak.

A nemesércmonopólium Német- és Franciaországban védelmi intézkedés volt, mihez a fejedelmi kamarák a pénzveréshez szükséges fémkészlet biztosítása végett folyamodtak. Hazánkban csakúgy, mint Meissenben vagy Csehországban, tisztán utilitárius pénzügyi célokat szolgált. A kiviteli tilalom és beváltási monopólium életbeléptetése óta az országot elsősorban nemesérce miatt felkereső idegen üzletemberek többé nem juthattak veretlen érchez. Ha aranyat vagy ezüstöt akartak szerezni érettük cserébe hozott áruikért, csak a fejedelmi kamarában vert legális arany- és ezüstpénzt kaphattak. A fejedelmi kamara a monopóliummal a folyton növekvő nemesérckereskedelmet adóztatta meg; a termelésből az urbura révén kapott haszon mellett a közvetítés hasznának meghatározott részét is idehaza tartották. A nemesércek beváltási árfolyamának alacsony megállapítása következtében az ezüstbeváltásnál mintegy 35%, az aranybeváltásnál 40% haszna volt a kamarának.

A nemesércmonopólium nem önálló, hanem a pénzverési regáléhoz tartozó jövedelmi forrás volt. Vele pótolta Károly a pénzverőkamaráknak az évi pénzújítás megszüntetésével leapadt jövedelmeit s mivel a monopólium a portális adónál sokkal jelentősebb és gyümölcsözőbb volt, hamarosan a pénzverési regálé financiális kihasználásának középpontjává lett.

A magyarországi nemesérckiviteli tilalom világszerte érezhető gazdasági következményekkel járt. A két nemesfém értékaránya az európai piacon a VIII–XIII. századig csekély ingadozásokkal 1 : 10 volt s ez a viszony a XIII. században az aranykereslet és ezüsttermelés nagyarányú növekedésével sem változott meg. A levantei piacon szerephez jutott olasz városok közvetítésével Európába került afrikai anyag mennyiségének növekedése s az emelkedő magyar aranytermés nagyrészének Itáliába vitele által a növekvő kereslettel párhuzamosan az aranykínálat is növekedett s így a két fém értékarányában semminő eltolódás nem következett be. A XIII. és XIV. század fordulóján azonban mind az afrikai, mind a magyar aranyforrás bedugult. Akkon várának 1291-ben bekövetkezett eleste nyomán újraéledt a keresztesháború gondolata s a szentszék, majd az 1312. évi viennei zsinat is szigorúan eltiltotta minden keresztény kereskedőnek Szíria, Egyiptom és Afrika muzulmánjaival a kereskedést s nehogy e tilalmat megszegjék, formális blokád alá vetették a Földközi-tenger keleti partvidékét. A johanniták és Henrik ciprusi király flottillái minden Egyiptom és Szíria felől jövő, vagy oda tartó kereskedelmi hajót feltartóztattak s 1320-ban még Velence is kénytelen volt polgárainak a keleti kereskedést megtiltani. Izmael egyiptomi szultán 1343-ban felpanaszolta, hogy Velence hajói huszonhárom évig elkerülték Egyiptomot. A kereszteshadjárat jegyében megszületett kereskedelmi tilalom a nyersarany afrikai forrását tömte be. A körülmények sajátságos összejátszása következtében ugyanekkor a magyarországi kínálat is elhanyatlott. Az Árpád-ház kihaltát követő zavaros állapotok, a bányászat elhanyatlása, az utak bizonytalansága, a kereskedelem ellanyhulása a magyar arany- és ezüstkivitel rohamos megfogyatkozására vezettek. Az ezüst tekintetében kárpótlást nyujtott Európának a XIV. század elején rohamosan fellendült cseh bányászat. A magyar és afrikai arany pótlására azonban más források nem álltak rendelkezésre. Az aranynak az egész középkoron át változatlan ára, ezüstértéke emelkedésnek indult. Már 1295-ben 1 : 11 volt a két fém értékviszonya s ez az arány 1324-ben már 1: 14 és 1 : 16 közt ingadozott. A magyarországi bányászat fellendülése, különösen az aranytermelés fokozása miatt emelkedő magyar aranytermés piacrahozatalával 1325 után a krízist enyhíteni lehetett volna, de Károly a nemesércmonopólium életbeléptetésével útjátállta az aranyár hirtelen csökkenésének s az aranyforintok verésével és forgalombahozatalával saját kincstára javára gyümölcsöztette az arany magas árfolyamát. Mivel királysága financiális érdekei úgy kívánták, gátat vetett a normális nemesfémérték érvényesülésének és ezzel húsz esztendővel meghosszabbította az európai aranyválság élettartamát. Az abnormisan magas aranyárak egészen 1344-ig érvényben voltak s akkor az afrikai kereskedelem újrafelvétele és a magyar királyi kincstár aranykészletének Itáliába vitele vetett véget az európai aranykrízisnek.

*

A XIII. század végén a magángazdasági és regálejövedelmek megfogyatkozása miatt az adóregále, vagyis az alattvalók megkérdezése nélkül, önkényes felségelhatározással kivetett rendkívüli adó szinte egyedüli jövedelmi forrásává lett a koronának. A vám-, és pénzverési és bányaregálék újjászervezése és mindfokozottabb gyümölcsöztetése, a királyi magánuradalom és várgazdaságok reorganizációja után ez a kizárólagos jelentőségük természetesen megszűnt. Károly mindazonáltal gyakran igénybevette az adóregáléban rejlő gazdag jövedelmi forrást, még pedig az Árpád-korban szokásos mértékben. Összege portánként fél vagy egy fertó ezüstben volt megállapítva, de kivételes esetben egészen egy márka ezüst összegéig terjedő adót is vetettek ki. 1332-ben a cseh hadjárat és Endre herceg kiházasítása tették szükségessé ily súlyosabb adó kivetését. A rendes összeg azonban egy fertó, vagyis egy aranyforint volt s ez maradt századokon át évi összege a rendi adómegajánlási jog kialakulása után már nem „gyüjtés”, „kivetés” (collecta, exactio), hanem „segély” (subsidium), vagy magyarosan: „adó” néven szereplő rendkívüli adónak. A rendkívüli adó Károly idejében vesztette el korábbi illetékjellegét, ekkor alakult át minden ellenszolgáltatás nélkül szedett adóvá. Az oklevelekben már nem jelölik meg az adó ellenértékéül feltüntetett fiktív szolgáltatást, csupán az adókivetésre okot szolgáltató pénzügyi célt nevezik meg. Így 1323-ban a kamarai reform költségeire, 1332-ben hadviselés céljaira vetettek ki rendkívüli adót.

Az illetékjelleg teljes elhomályosulásával alakult ki a királyi adófelségjog elmélete, melynek értelmében az uralkodónak jogában állt saját földesúri népein kívül a többi birtokosok – egyházi és világi földesurak népeinek – gazdasági erejét az államháztartás számára önhatalmúlag igénybevennie. A királynak a többi regálejogtól elkülönült adóztatási felségjoga nemcsak az adóval terhelt alsóbb népelemeket, hanem a földesurakat is súlyosan érintette, mert általa a közhatalom maga számára aknázta ki a földesúri gazdaságok népének szolgáltatási képességét s így a földesurak kevésbbé tudták azokat a maguk céljaira igénybevenni. A birtokos rendek ezért a király adófelségjogát nem ismerték el s ha az erélyes Anjoukkal szemben nem is tudtak az Aranybullában és más kiváltságlevelekben, törvényekben biztosított adómentességüknek érvényt szerezni, a rendkívüli adók önhatalmú kivetését törvénytelennek tartották s egyebet nem tehetvén többször nyomatékosan tiltakoztak annak kivetése ellen. E tiltakozás, mellyel először az ország főpapjainak 1318. évi szövetséglevelében találkozunk, első megnyilvánulása az alkotmányos rendi felfogásnak, minek értelmében a király a birtokos urak jobbágyait csak a rendek előzetes hozzájárulásával adóztathatja meg. A királyi adófelségjog elméletével szemben itt jelentkezik először a birtokos rendek adómegajánlási jogát vitató rendi felfogás.

A királyi birtok eladományozásának a kincstárat súlyosan érintő következménye volt a várispánokat terhelő „ajándék” (donum) és a várnépeket terhelő „beszállás” (descensus) jövedelmének elmaradása. Az így elmaradt jövedelmet a XIII. században a donum és descensus kötelezettségének a birtokos urakra, illetőleg ezek jobbágyaira való kierjesztésével próbálták pótolni, mihez jogalapul szolgált az a régi szokás, hogy az alattvalók uralkodójukat önszántukból megajándékozták s utazásaikon kíséretükkel együtt ellátták. Az önkéntes szolgáltatásoknak a rendkívüli pénzadóval lényegében azonos jellegű, adófelségjog alapján szedett terményadóvá való átalakítása ellen az egyházi és világ birtokosság éppoly következetesen tiltakozott, mint a rendkívüli pénzadó önkéntes kivetése ellen s a XIV. század elején a descensus kötelezettsége valóban bele is olvadt a rendkívüli adóba. Az egyházi és világi urakat terhelő donum azonban élő kötelezettség maradt s éppen Károlyról tudjuk, hogy a főpapokat – tiltakozásukkal mitsem törődve – pontosan megállapított összegű „ajándék” fizetésére kötelezte.

A közjogi természetű rendkívüli adók egyaránt terhelték a király és a többi földesurak joghatósága alá tartozó népelemeket. Mivel azonban a király a saját népének gazdasági erejéhez könnyebben hozzáférhetett s másrészt a birtokos urak is mindent elkövettek, hogy népeik rendszeres adóztatását megakadályozzák, a királyi birtokon élő szabad népelemek, elsősorban a telepesek – hospites regis – adózása a többi országlakósétól eltérő irányban fejlődött. A királyi telepesek földbére – a terragium – rendszeres földesúri adóvá – census – alakult át. Mikor a városi és territoriális önkormányzatok kialakulásával a telepesek polgárokká lettek s így mintegy kiemelkedtek a magángazdasági népek köréből, adójuk is elvesztette magángazdasági karakterét s – miután a regálejogi természetű régi adók, így a szabad denárok és a rendkívüli adó is beléolvadtak – felségjog alapján szedett egyenesadóvá alakultak át. A polgárok teljes mentességet kaptak az évente kivetett redkívüli adó alól, mivel ők az évi census rendszeres fizetésével e kötelezettségüknek is eleget tettek. A magángazdasági eredetű földbér és a regálejogi rendkívüli adó az Anjou-korban teljesen egybeolvadt. Ezidő óta a két adónemből kialakuló s hol censusnak, hol collectának nevezett, felemelt összegű új városi adót az egész városi közösségre egy összegben vetették ki, s azt az autonóm városi vagy területi hatóság osztotta meg belátása szerint az egyes polgárok közt. Hasonló fejlődésen ment keresztül a descensus is, mely a városokban évente háromszor fizetett rendes ünnepi terményadóvá alakult át. A városi és territoriális adónak ez a különleges fejlődése vezetett az adóregalitás szempontjainak a többi országlakósokétól eltérő irányú alkalmazására. Az adóregále a többi alattvalókkal szemben továbbra is szükség esetén igénybevett, rendkívüli jövedelmi forrás maradt, a városi polgársággal szemben azonban rendes kincstári jövedelmi forrássá alakult.

A földbér és rendkívüli adó összeolvasztásával létrejött rendes városi adón kívül Károly kezdetben mivel sem terhelte a polgárságot, de később ezen felül is igénybevette gazdasági erejét. Már Nagy Lajos első éveiben találkozunk a városokra időnként kivetett újabb rendkívüli adó – taxa, subsidium – nyomaival. Analóg jelenséggel találkozunk a királyi kamara szolgáiként kezelt zsidók adóztatásában is. A magángazdasági természetű zsidóbér – census judaeorum – mellett ők is fizettek a városi rendkívüli adóhoz hasonló taxá-nak nevezett rendkívüli adót.

A városok és szász territorimok adózásával hasonló irányba fejlődött a szabad kúnok, jászok, a szepesi tízlándzsás nemesek és más arannyal adózó népek adózása is, míg a korábbi várjobbágyságból kiemelkedő erdélyi és szlavóniai nemesek a teljes nemesi adómentesség útján haladtak.

Az adóregále kihasználásában Károly akkor ment legmesszebb, mikor a pápai tized kivetése kapcsán az egyházi jövedelmet is megadóztatta. A szentszék a hitetlenek ellen folytatandó hadviselés címén a XIII. század vége óta rendszeresen jogot formált a világszerte szedett papi tized egytized részére. Hazánkban is érvényesítette e jogát már IV. László, majd Károly Róbert korában is. Adószedői három ízben – 1281 és 1286, 1308 és 1311, 1317 és 1320 közt – működtek Magyarországon. 1331-ben új adószedőket küldött a magyarországi egyházi jövedelmek pápai tizedének behajtására. Az egyházfőket és alsópapságot kellemetlenül érintette az újabb megterhelés s rá akarták bírni a királyt az adószedés betiltására. Károly azonban, kit nem a papság, hanem saját kincstárának érdekei vezettek, tiltakozott ugyan az adószedés ellen, de hosszas alkudozás után engedélyt adott a pápai tizedszedők működésének megkezdésére azzal a feltétellel, hogy a beszedett összeg egyharmadrészét a kincstárba szolgáltassák be. A pápai tizedszedők tíz esztendeig egyhuzamban működtek hazánkban s működésük a királyi kincstárra igen gyümölcsöző volt, mert a kezelés költségeit a pápai kamara viselte s a király csupán az adószedők mellé rendelt ellenőrző közeget díjazta.

A pápai tized megadóztatása felségjog alapján történt s egyértelmű volt a magyarországi egyházak jövedelmének közvetett megadóztatásával. Az adóregále elvének kialakulása és a regálejog következetes gyakorlása lehetővé tette, hogy az adóztató hatalom oly vagyonokat és jövedelmeket is igénybe vegyen, melyek egyébként a kor felfogása szerint teljesen adómentesek voltak.

*

Az államháztartás új rendszerének kiépítésével kapcsolatban szükségszerűen sor került a pénzügyigazgatás újjászervezésére is. A kezdő lépés e tekintetben Nekcsei Dömötör tárnokmesteri kinevezése volt 1315-ben, az egész pénzügyigazgatási szervezet reorganizációjára azonban csak a belső ellenségek teljes leverése után, 1321 és 1323 közt került sor. Károly és tárnokmestere nagy óvatossággal jártak el. Reálpolitikai érzetük visszariadt a momentán rendetlenül működő, de történetileg kialakult régi szervezet teljes lerombolásától, mert nem látták biztosítékát valamely új igazgatási szervezet kifogástalan működésének. Ismerték a bérletrendszer minden hátrányát és káros kinövését, de felismerték a teljes rendszerváltozás leküzdhetetlen nehézségeit is. A domaniális államháztartás királyi közigazgatásának visszaállítása idejétmult dolog, meddő kísérlet lett volna. Fizetéses, vagy a jövedelemből részesülő pénzügyi tisztviselők alkalmazására a kincstár szomorú helyzetében nem is gondolhattak. Viszont a bérletrendszernek – minden hátránya mellett – igen nagy financiális előnyei voltak. Az üzleti alapon dolgozó bérlő sokkal nagyobb jövedelmet tudott a kincstárnak biztosítani, mint a legszolidabban működő közigazgatási tisztviselők. S ez a jövedelem a szerződésben meghatározott fix összegben teljes egészében folyt be a kincstárba, melyre házi kezelés esetén igen nagy üzemi és ügykezelési költség terhe hárult volna. Ez okok vezettek a XIII–XIV. században Németország kivételével szinte egész Európában – így az Anjouk nápolyi királyságában és a magyar pénzügyi reformokhoz sok tekintetben például vett Csehországban is – a bérletrendszer állandósulására. Károly ezért nem is foglalkozott e rendszer elejtésének gondolatával, hanem a bérlők megbízhatatlanságában, az igazgatás külső szerveinek kiépítetlen voltában és a megfelelő központi ellenőrzés hiányában rejlő bajokat igyekezett a bérletrendszer fenntartása mellett orvosolni.

Először is a lelkiismeretes igazgatás személyi garanciát igyekezett megszerezni. 1323-ban az Aranybulla szellemének megfelelően nemes urakat állított bérlőkként a pénzverőkamarák élére s ugyanez időtájt bányabíróvá is egy tekintélyes nemes urat nevezett ki. Rikolf-fia Kakas mester – a Berzeviczy-család őse – személyében, kinek a földesúri bányaszabadság meghonosításában is fontos kezdeményező szerepe volt. Mikor pedig a pénzverőkamarákat bérlő dillettáns kamaraispánok tehetetlensége kiderült, üzleti ügyekben járatos, előkelő városi kereskedőkkel, többnyire budai polgárokkal lépett összeköttetésbe.

Az 1323. évi reform sikertelensége megmutatta, hogy a személyi biztosíték ugyan fontos, de nem egyedüli feltétele a kezelés lelkiismeretességének. A bajok nagyrésze az igazgatási szervezet hiányaiban és nehézkességében gyökeredzett. Az Árpád-kor meglehetősen bizonytalanul elhatárolt pénzverő kamarái már nem elégíthették ki a növekvő pénzforgalom és a nemesércmonopólium igényeit. A fennálló négy kamara mellé ezért hat újat állítottak fel s míg az Árpád-korban a kamarai székhely megválasztásánál pusztán a forgalom szempontjaira voltak figyelemmel, most a nemesércmonopóliumra való tekintettel az ország különböző bányavidékeire helyezték az egymástól területileg pontosan elhatárolt kamarák központját. Az újjászervezés után tíz pénzverőkamara volt az anyaországban, tényleg azonban a pénzverés és pénzváltás igazgatása nyolc központban – a körmöcbányai, szomolnokbányai, erdélyi, lippai, nagyváradi, nagybányai (szatmári), továbbá a Pécsen székelő pécs-szerémi s a Budán működő buda-esztergomi egyesített kamarákban – volt decentralizálva. Kívülük még az Imre király uralkodása óta működő szlavóniai kamara is fennállt, ez azonban nem tartozott a királyi kamaraigazgatási szervezethez. Jövedelme 1272 óta a bánt illette s kezeléséről is ő gondoskodott. Ez az autonómia I. Károly reformjai után szükségszerűen hanyatlásra vezetett, mert a szlavón bán nem rendelkezett a királyi pénzzel szemben versenyképes, értékesebb pénznemek veréséhez szükséges nemesérckészlettel. A báni pénzverés mindezek ellenére 1351-ig eltengődött, ekkor azonban Nagy Lajos a királyi pénz érvényét és a portális adó fizetésének kötelzettségét Szlavóniára is kiterjesztette s az egykor oly jóhírű báni kamara működését beszüntette.

Az új kamarák bányavidéki elhelyezése a nemesércmonopólium behozatala miatt vált szükségessé. Ugyanez októl merült fel a pénzügyigazgatás két korábban független ágazatának, a pénzverő kamaráknak és bányahivataloknak egyesítése. A bányakamarák – urburariatusok – funkciója a királyi nemesérchányad, az urbura, beszedésében merült ki. A monopólium alapján beszolgáltatott érctermést már a pénzverőkamarák vették át s maguk az urburariusok is odaszállították be a hányad címén beszedett királyi érckészletet. A bányavidéki kamarák alapításakor Károly az illető kamaraispánság területén feltárt új bányákat s ezek urburajövedelmének kezelését is elvonta a bányatisztek hatásköréből s a pénzverőkamarák ispánjaira bízta. Ily körülmények közt a XIII. század végén kialakult bányakamarák elvesztették létjogosultságukat. Bérbeadásuk ugyan még hosszú ideig külön szerződés tárgya volt, de bérlőik a terület szerint illetékes kamaraispánok lettek s az együttes bérbeadás 1338-ban már véglegessé vált rendszerével a bányakamarák beolvadtak a pénzverőkamarákba.

A kamaraispán – comes camerae monetarum – a királlyal szerződéses viszonyban álló bérlő volt s magánjogi természetű kötelezettségéből kifolyólag maga és összes alkalmazottai ténykedéséért közvetlen felelősséggel tartozott a királynak. A kamara személyzete azonban csak tőle függött, mert a tisztek és munkások egyaránt magánalkalmazottai, familiarisai voltak. A közjogi természetű jövedelmeket kezelő kamaráknak ez a magánjogi kapcsolatokon alapuló szervezete lényegében azonosnak látszik az Anjou-korban már a közigazgatás minden ágában, országszerte jelentkező hűbéri természetű familiáris szervezettel. Közöttük mégis lényeges különbség ismerhető fel. Az országos, tartományi és vármegyei főtisztviselők velük állandó magánjogi viszonyban álló familiárisaikat alkalmazták ideiglenesen közfunkciókra. Az alnádor, alvajda, albán, alispánok, vicevárnagyok, és más megyei, tartományi tisztek a tisztségviselő úr hűbéresei, familiárisai voltak s e tisztükről az úr által bármikor más magánszolgálatra – birtokkezelésre, magánbandérium vezetésére – voltak kirendelhetők, uruk hivataloskodásának letelte után pedig az ő hivataluk is szükségképen megszűnt. A kamaraispánoknak is voltak ily állandó familiárisaik, de a kamarai személyzet túlnyomó része, így a vagyonos városi aranyműves polgárok közül toborzott pénzverők és ércöntők s a kereskedők sorából kikerült pénzváltók évről-évre kötött magánjogi szerződés alapján álltak a kamaraispán szolgálatába. Familiárisaivá lettek a szerződésükben meghatározott időre, de állandó hűbéri vagy szolgálati viszonyba nem léptek vele szemben. A pénzverés, ércöntés, pénzváltás rendes hivatásukból következő állandó foglalkozásuk, familiáris viszonyuk azonban ideiglenes volt. A közigazgatás más ágaiban észlelt familiaritás – a viszony személyes jellege és felbonthatósága mellett is – állandó kapcsolat és határozottan feudális természetű jelenség. A pénzügyigazgatási familiaritás ideiglenes természetű s már az újkori munkaadó és munkás viszonyával rokon jelenség volt. A hűbéri familiaritásnak ez a módosult alakja a városok gazdasági életének fejlettségére vezethető vissza. Még lazább volt a viszony a kamaraispán és a bányásznép között. A bányászok országszerte városi polgárok és telepesek voltak s az urbura és ércbeszolgáltatás kötelezettségén túl semminő viszonylatban sem tartoztak kamaraispáni hatóság alá. A hatásköri összeütközések elkerülése végett azonban később divatbajött az illetékes kamaraispánoknak a bányavárosok királyi rectorává való kinevezése, mely minőségben a városi önkormányzat élére kerültek.

A kamaraispán a bérletszerződésben gondjaira bízott, több vármegyét felölelő területnek a helyi hatóságoktól független s velük minden tekintetben koordinált pénzügyigazgatási s az ezzel összefüggő mindennemű ügyben egyszersmind bírói hatósága is volt. Hatáskörének teljes kialakulásával nemcsak a vele szerződéses viszonyba lépett kamarai alkalmazottak, hanem bizonyos vonatkozásban a többi országlakósok is joghatásuk alá kerültek s így a vármegyei, városi és földesúri hatóság alól elvonattak. Törvénykezési jogkörük kiterjedt minden a pénzverési regáléval, nemesércmonopóliummal és bányaregáléval kapcsolatos pénzügyi kihágásra és bűntettre. A szabad városoknak mindössze csak annyi kiváltsága volt, hogy vétkes polgáraikat a városi hatóság fogatta el és szolgáltatta ki a kamaraispánnak, ki a hatáskörébe tartozó ügyekben az országos és territoriális bíróságokéhoz hasonló, teljes juriszdikcióval rendelkező bírói hatóság volt. Üzleti foglalkozása miatt azonban a kamaraispán nem rendelkezett a többi közhatóságnak, a királyi főtisztviselőknek és önkormányzatoknak egyaránt rendelkezésére állókarhatalmi erővel. Ezért közfunkciója gyakorlása közben a közhatalom központi és vidéki szervei – a tárnokmester, vajda, bán, megyésispánok, megyei és városi autonómiák – részéről teljes támogatásban és védelemben részesült. Ez a támogatás és védelem adta meg neki közigazgatási és bírói hatalma gyakorlásához az erőt és a hatalmat.

A kamaraispánoknak ez a széleskörű hatalma és kiterjedt hatásköre kellő ellenőrzés híján könnyen visszaélésekre, az országnak és lakósainak súlyos károsodását előidéző túlkapásokra vezethetett volna, mert a kamarabérlet végeredményben a bérlő szempontjából mégis csak üzlet volt s nem közhivatali funkció. A bérszerződésekben ezért pontosan szabályozták az üzem- és ügykezelés minden részletét, biztosították az összes kamarai funkciók intenzív és állandó ellenőrzését és szigorú szankciókkal írták körül a kamaraispánok büntetőjogi felelősségét. A bérletszerződéssel a kamaraispán jogot szerzett a pénzverési és bányaregáléval kapcsolatos összes üzleti, közigazgatási és bírói funkciók gyakorlására és a belőlük származó összes jövedelmek élvezetére, de ezeket a jogokat csak a szerződésben pontosan körülírt kezelési módozatok szerint, megfelelő közhatósági ellenőrzés mellett gyakorolhatta. Károly kamarabérleti szerződései teljes szabatossággal állapították meg a pénzlábat, vagyis a súlyt és finomságot, a pénz forgalmi értékét, alakját, veretét, az évente veretendő pénz minimális mennyiségét, a pénzverés idejét, a pénz- és nemesércbeváltásnak és a portális adó szedésének módozatait. Az állandó ellenőrzés két országos méltóság – a pénzverés tizedét élvező esztergomi érsek és a tárnokmester – hatáskörébe tartozott, kik az összes kamarákban állandóan megbízottakat tartottak. Az érsek és tárnokmester saját földbirtokos familiárisaik, megfelelő anyagi biztosítékkal rendelkező nemes hűbéreseik közül választották bizalmi embereiket s ezeknek ellenőrző hatásköre a kamaraigazgatás minden ágára kiterjedt. Bizonyos funkciók – így a pénzverés, pénzváltás és adószedés – csak az ő személyes jelenlétükben történhettek. Az ellenőrzés módozatainak szabályozásával kapcsolatban a szerződések kiterjeszkedtek a szabálytalanul eljáró kamaraispánok büntetőjogi felelősségének tisztázására is s a vétség természetéhez képes kisebb pénzbüntetésektől kezdve egészen a vagyonvesztésig és börtönbüntetésig terjedő büntetéseket róttak a vétkes bérlőre.

A pénzverő- és bányakamarákhoz hasonló szervezethez jutott a só- és vámigazgatás is. A sótermelés és sóárusítási monopólium összes jövedelmeinek kezelése, a termelés, szállítás, raktározás és árusítás irányítása Károly idejében az erdélyi sókamarát, teljes néven: „az erdélyrészi királyi sók kamaráit” bérlő sókamaraispán – rendszerint egy pénzüzlettel foglalkozó városi polgár – hatáskörébe tartozott. A sókamara személyzete a pénzverőkamarákéhoz hasonlóan a kamaraispán magánalkalmazottai, familiárisai közül került ki. A sóbányászok vagy sóvágok és sószállítók pedig az ércbányászokhoz hasonlóan városi polgárok voltak s nem tartoztak a kamarai ispán hatósága alá. A többi jövedelmekhez hasonlóan bérbeadott határvámok igazgatása a többi kamarai szervek mintájára felállított harmincadispánság hatáskörébe tartozott, melynek működéséről első adataink Nagy Lajos korából vannak, de keletkezését mindenesetre Károly idejére kell tennünk.

A rendes regálejövedelmek kezelésében tapasztalható üzleti jelenségekkel szemben az adóregále kezelését a király közegei s nem üzletemberek végezték. A rendkívüli adók beszedésével vagy egy erre különös megbízással ad hoc kiküldött királyi ember, vagy maga a központi pénzügyi hatóság volt megbízva. Első esetben a királyi ember magánalkalmazottai, familiárisai, utóbbi esetben a királyi familia tagjai közül kiküldött udvari emberek vagy a központi hatalom vidéki exponenseinek – ispánoknak, várnagyoknak – emberei működtek közre az adók beszedésénél. Az adóregále kezelésének a többi regálejövedelem bérletszerű kezelésétől elütő módja az adójövedelem rendkívüli természetében és az adószedési funkció mobilitásában találja magyarázatát. Az adókivetés minden gyakorisága mellett rendkívüli intézkedés maradt s így rendes adóigazgatási szervezet kiépítéséről nem lehetett szó. Az országlakósok ebben a rendkívüli adó rendszeresítésére irányuló törekvés jelét látták volna. Az adójövedelem bérbeadását viszont az adószedés sürgőssége és mobilis jellege akadályozta. A többi regálék igazgatási funkciója túlnyomórészben helyhez – a pénzverő műhely, finomítóház, bányatelepek, sóraktárak, sótelepek, városi harmincadhivatalok székhelyéhez – kötött műveletek voltak s így ellenőrzésük minden nehézség nélkül megoldható volt egy-egy központi tárnokmesteri közeg kiküldése által. Az adóregále bérbeadása esetén a bérlőnek az egész országba szerteküldött adószedői mellé külön-külön kellett volna egy-egy ellenőrző közeget állítani. Itt tehát sokkal célszerűbbnek és gazdaságosabbnak mutatkozott a központi pénzügyi hatóság közvetlen ellenőrzése alatt álló királyi közegeknek alkalmazása.

A pénzügyigazgatás külső szervezetének kiépítésével szoros kapcsolatban alakult ki és szilárdult meg a központi pénzügyigazgatási szervezet, élén a királyi tárnokmesterrel. A tárnokmester kezdetben a királyi magángazdaság tárainak – a magtáraknak és egyéb terménykészleteknek – őrizetével megbízott királyi tárnokok udvari főtisztje volt. A XIII. század elején átvette a nádorispán kincstartói funkcióit. II. Endre korában a király pénzügyi tanácsosává, a pénzügyek üzleti részének központi irányítójává, IV. Béla idejében a pénzügyigazgatás legfőbb központi hatóságává lett és III. Endre korában e pénzügyi funkciója következtében a nádorral egyenrangú, sőt azt felül is múló országos méltóság rangjára emelkedett. Az interregnum ideje alatt tisztsége a többi tisztségekhez hasonlóan a viszálykodó oligarchák martalékává, a tárnokmester a királyi pénzügyigazgatás legfőbb irányítójából bizonyos királyi jövedelmek élvezőjévé lett. A XIV. század első évtizedének nagyuri tárnokmesterei méltóságukat üres címmé süllyesztették s hivatalos tekintélyüket saját tartományúri tekintélyük alá rendelve teljesen aláásták. I. Károly és Nekcsei Dömötör újra tartalommal töltötték meg a címet, visszaszerezték a tárnokmesteri méltóság tekintélyét s érvényt szereztek közigazgatási és bírói hatalmának.

Károly Róbert korában a tárnokmester tényleges vezetője volt az államháztartásnak, irányítója az ország pénzügyi és gazdaságpolitikájának, pozitív hatalommal rendelkező feje és hatósága a pénzügyigazgatásnak. Kezében futott össze az összes pénzügyigazgatási szervek ellenőrzésének és felügyeletének minden szála s a pénzügyigazgatás egész személyzetének ő lett legfőbb közigazgatási és bírói hatósága. De hatásköre korántsem merült ki ebben. Általában odatartoztak az összes koronajavak. Ha nem is gyakorolt hatósági jogokat a várgazdaságok és királyi uradalmak népei fölött, mint a kincstár főnöke követlen érintkezésben állt a várnagyokkal s a mező- és erdőgazdasági ispánokkal, mert az udvari tárakba beszállított terményjövedelmek kezelésével még e korban is a hatósága alá rendelt királyi tárnokok voltak megbízva. Teljes juriszdikcióval rendelkezett a magángazdasági keretek közül kiemelkedett koronajavak – a szabad városok és a zsidók – felett. A városok nagyrésze már a XIII. század derekán a tárnokmester bírói hatósága alá tartozott, a zsidókat pedig mint kamaraszolgákat IV. Béla rendelte hatósága alá. Törvénykezési hatásköre mellett a városok felett némi közigazgatási ellenőrző hatáskörrel is birt. A tárnokmesteri hatáskör nagyarányú kibővülése után viselője – éppúgy, mint százötven évvel korábban a nádor – nem felelhetett meg tovább a tisztével járó eredeti, alárendeltebb jelentőségű feladatoknak. Országos teendői mellett nem igen jutott ideje a központi kincstár és a többi tárak közvetlen ellenőrzésére. E kényes feladatra alárendelt tisztviselőket, tárnokispánokat, majd 1320 táján Magyar Pál gimesi várnagy személyében egy központi főtisztviselőt, tárnoknagyot alkalmaztak, ki Dömötör tárnokmester hatósága alá tartozott. Dömötör halála után Károly a kincstár kezelését is reá bízta s ezóta a kincstartó – thesaurarius – új tisztségét viselte. A kincstartó kezdetben alárendeltje volt a tárnokmesternek, de hivatalának bizalmas természete következtében tekintélye folyton gyarapodott s alig félszázaddal a hivatal 1338-ban történt megszervezése után kivált a tárnokmesteri hivatalból, országos méltósággá lett. A tárnokmesteri és kincstartói tiszteknek 1385-ben bekövetkezett szétválásával a tárnokmester pénzügyi hatásköre teljes egészében átszállt a királyi kincstartóra s a tárnokmester országos főméltóságként csupán a királyi szabad városok, a polgárság főbírája maradt.

*

A regálegazdaság újjászervezése és teljes kiépítése által az államháztartás fő jövedelmi forrásává a regálejogok lettek. A király földesúri jogából származó magángazdasági jövedelmeket a király felségjog alapján az alattvalók – elsősorban és főképen a regálék révén leginkább igénybevett kereskedő, iparos és bányász városi polgárok – gazdasági erejének felhasználásával szerzett regálejövedelmekkel pótolták.

A patrimoniális királyság nagy közjogi hatalma tisztán magánjogi jogviszonyokon alapuló gazdasági erőforrásokra támaszkodott. A rendi állam királya hatalmának teljes elhűbériesedése, magánjogivá válása ellen közjogi jogviszonyokon alapuló gazdasági erőforrások igénybevételével védekezett.

Míg az országos politikában, hadügyi szervezetben, közigazgatásban s magában a pénzügyigazgatásban is a fejlődés feudális irányú, a pénzügyi politika határozottan közjogi irányba fejlődött. Ez nemcsak abban nyert kifejezést, hogy a magángazdasági jövedelmek helyét felségjog alapján szerzett jövedelmek foglalták el, hanem a regálejogok kihasználási módjának közjogi irányú fejlődésében is. A bányászat terén korábban a regálejelleg csupán a birtokelcserélési kötelezettségben, a király bányaművelési monopóliumában fejeződött ki, de maga a bányaművelés más magángazdasági üzemekhez hasonlóan, királyi bányászok, tehát a királlyal magánjogi jogviszonyban élő népek által történt s így az urbura közjogi természetű szolgáltatássá alakult. Még inkább áll ez az újonnan életbeléptetett nemesércmonopóliumra, melynek értelmében az országban bárki által termelt és birtokolt összes nemesérc forgalombahozatala a királyi kincstár útján történt. A fejlődésnek ugyanezt a tendenciáját észlelhetjük az adó és vámregále területén. Úgy a pénzverési nyereség, mint a rendkívüli, a városi rendes adók már a XIII. században elvesztették illetékjellegüket, illetőleg magángazdasági természetüket és felségjog alapján szedett adókká alakultak, de ezt az átalakulást még részben a magángazdasági eredetet bizonyító elnevezések (terragium) fenntartásával leplezték. Károly Róbert korában már feleslegesnek tartják az illetékszerűség és a domaniális jelleg kiemelését s a rendkívüli adó kivetésekor vagy mellőzik az indokolást, vagy csupán a pénzügyi cél megjelölésére szorítkoznak; a városi rendes és rendkívüli adót államgazdasági szolgáltatások nevével (collecta és taxa) jelölik meg. Az Árpád-kor illeték címén szedett út- és hídvámjainak, réveinek és vásárpénzeinek helyét az ellenszolgáltatás ismertetőjeleit nélkülöző, tisztán a felségjog alapján szedett külkereskedelmi vám, a harmincad foglalta el. A pénzügyi politika közjogi irányú fejlődését bizonyítják az adómentes jövedelmek megadóztatására irányuló törekvések is, így a főpapokra önkényesen kivetett donumok és a pápai tizedjövedelem egyharmadának lefoglalása.

A banderiális rendszer és regálegazdaság két főpilléren nyugvó új államszervezet életképességét, a magángazdasági erőforrásaitól megfosztott királyság hatalmi tulsúlyát azáltal sikerült biztosítani, hogy a királyi magángazdaság népeiről az alattvalókra hárult katonai és gazdasági terheket két különböző s érdekeikben is divergáló országos rend közt osztották meg, kik között a királyi hatalom az egyensúlyozó szerepét töltötte be. A banderiális hadrendszer intézményesítése és regálegazdaság kiépítése egyértelmű volt a katonai terheknek a birtokos nemességre, az államháztartás terheinek a polgárságra való áthárításával s a közhatalmi funkcióknak az országos rendek közt való arányos és egyensúlyozott megosztásával, ami mindenkor jellemző törekvése volt a rendi államok erős egyéniségű uralkodóinak.

*

A hadügyi és pénzügyi szervezet újjáalakításával párhuzamosan az egymástól e korban még szétválaszthatatlan közigazgatási és törvénykezési szervezet is átalakult. Az Árpád-kor decentralizáltságában is központosított királyi közigazgatását, melynek szálai a királyi gazdaságok főtisztjeinek személyén keresztül a királyi tanácsban futottak össze s mely így végső eredményben az uralkodó autokratikus irányítása mellett működött, a partikuláris önkormányzatok központi ellenőrzés és felügyelet alatt működő, de mégis önjogú közigazgatása váltotta fel. Ennek az átalakulásnak első kezdetei már II. Endre korában felismerhetők s üteme a tatárjárás után gyorsabb lett. A királyi vármegyének s a nemzetségi szervezetnek bomlásával és az új nagybirtokos osztály kialakulásával a királyi és nemzetségi közigazgatás provinciális szervei helyébe már a XIII. század folyamán területileg körülhatárolt autonóm közigazgatási szervek – nemesi vármegyék, kiváltságos nemzetiségi jellegű területi közösségek, városok és földesurak – léptek s a királyi közigazgatás régi funkcionáriusai korábbi aktív igazgatási hatáskörüket elvesztve, mindinkább az önkormányzatok élén közhatalmi ellenőrzést és felügyeletet gyakorló hatóságokká alakultak át. A század végén felmerülő oligarchikus törekvések azonban keresztezték e fejlődés útját. A régi királyi főtisztek helyébe lépő nagyúri ispánok a maguk tartományúri hatalmának szolgálatába állították a nemesi vármegyét és a körzetükbe eső városokat is. Az autonómiák a központi hatalom ellenőrzése és felügyelete alól az élükön örökös ispánként elhelyezkedő oligarchák hatósága és irányító befolyása alá kerültek. Károly a hatalmaskodó tartományurakat megtörve, felszabadította a nemesi és polgári közösségeket ezek kéretlen gyámkodása alól és ezzel szabad útat nyitott a száz év előtt életrekelt önkormányzati szellem teljes érvényesülésének. IV. Bélához hasonlóan ő is elősegítette a vármegyei nemesség és a városi polgárság autonóm szervezkedését, de míg Béla az önkormányzatok mellett a régi királyi vármegye helyreállítását is célul tűzte, Károly leszámolt ennek bukásával s az új szervezetet a rendiség és az önkormányzati elv szellemében építette ki, illetőleg hagyta kiépülni.

Az új közigazgatási és egyben törvénykezési szervezet alapeszméje a feudalizmus korának és szellemének megfelelő partikuláris önkormányzat, melynek értelmében – a központi hatalom ellenőrző és felügyeleti jogának és főhatóságának épségbentartása mellett – az országlakósok provinciális közösségei, a nemesi vármegyék, szabad kerületek és városok közönsége, valamint a földesurak is a maguk területén önrendelkezési jogot nyertek, autonóm közigazgatási bírói és jogalkotó hatósággá lettek.

Az önkormányzati jog leglényegesebb alkotóelemei a szabályalkotó jog (jus statuendi), a bíró- és előljáróválasztás joga (jus eligendi), az önhatalmú közigazgatás és törvénykezés joga, mikhez utóbb – a szabályalkotó jog továbbfejlesztéseként – az országgyűlési követküldés és követi utasításadás, vagyis az országos törvényhozásban való részvétel joga járult.

A szabályalkotó jog szükségszerű következménye volt a középkor partikuláris jogrendszerének, mely nem ismerte a jogban és törvény előtt való egyenlőség modern jogi principiumát s így nem ismerte az egyetemes érvényű törvények rendszerét sem. Mindenesetre voltak az összes országlakósokra egyaránt kötelező érvényű jogszabályok is, minők pl. az uralkodó iránt való hűség közjogi kötelezettsége, a papi tized fizetésének a XIV. századig általános kötelezettsége, bizonyos bűncselekmények egyetemes tilalma, a pénzváltási kötelezettség, de mindez csak kivétel volt; általában a jogi egyenlőtlensége elve uralkodott. Az alattvalók jogai és kötelességei nem egyetemes érvényű törvényekben gyökereztek, hanem jogszokáson és királyi adományon alapuló individuális kiváltságokban, privilégiumokban, melyeknek tartalma és terjedelme osztályonként, sőt egyazon osztály keretén belül népcsoportonként és egyénenként is igen változatos és különböző volt.

A királyság első századaiban a magyar nemesség s ugyanígy a székelyek, a horvát nemesek, majd a kúnok jogait is az ősi nemzetségi szokás – a consuetudo – szabályozta. Ennek érvényét az újabbkeletű királyi hatalom is elismerte, azonban némely kérdésekben – így a régi törzsfők jogát átöröklő királynak tartozó hűséggel összefüggő honvédelmi kötelezettség, a pénzügyi felségjogban gyökerező, valamint az egyházi és vallási kötelességek, a közbiztonságot veszélyeztető bűnügyek, stb. tekintetében – a maga királyi jogának és az egyházjognak is érvényt szerzett. A király földesúri hatósága alá tartozó s vele adománybirtok vagy tisztségviselés révén magánjogi függésbe került személyek és népelemek viszont valamennyien a törvénynek nevezett királyi dekrétumokban – így Szent István, Szent László, Kálmán törvényeiben – és egyének vagy közösségek számára külön adományozott privilegiális királyi oklevelekben – így az 1222. és 1231. évi Aranybullában, az 1267. évi privilégiumban, az 1224. évi szászkiváltságlevélben, városi kiváltságlevelekben stb. – körülírt, hűbéri színezetű királyi joggal éltek. Ez a sokágazatú királyi jog is igen sok esetben a gyakorlat által már szentesített szokásjoggal volt azonos, mint a királyi serviensek, a németjoggal élő telepes közösségek s a kúnok esetében látjuk, hol az uralkodó nem új jogot adott, csak a gyakorlatban kialakult, élő jogszokást erősítette meg.

A XIII. században addig eltérő jogviszonyok közt – királyi jog és nemzetségi szokásjog szerint – élő népelemeknek társadalmi összeolvadása s az egyazon jog szerint élőknek elkülönülése, szétválása után a korábbi éles határvonal mindinkább elhomályosult. A hűbéri elemekkel átitatott királyi jog és a nemzetségi szokásjog, mely az igazságszolgáltatási gyakorlatban szokássá merevült s bírói ítéleteken alapuló új jogszabályokkal bővült, egymást kiegészítő jogforrásokká lettek, egy jogrendszerbe olvadtak össze. Egyesülésük azonban korántsem vezetett új egyetemes érvényű, országos jog kialakulására, mert a királyi jog az összeolvadás előtt s azzal párhuzamosan partikuláris jogokra töredezett szét. A király saját törvényhozó, helyesebben szabályalkotó felségjogát kiváltságképen megosztotta alattvalóival, illetőleg ezek újonnan kialakult autonóm közösségeivel. A városok, szabad nemzetiségi territoriumok és nemesi vármegyék közönsége, sőt a földesurak is önkormányzathoz s ezzel együtt jogszabályalkotó joghoz jutottak, mely joguk részben királyi kiváltságon, másrészben azonban az ősi nemzetségi szokásjogon, a városokban és szász territoriumokon az ősi telepes szokásjogon alapult.

E partikuláris jogrendszer értelmében az országlakósok jogviszonyait egyrészt királyi dekrétumokban körülírt és a jogszokás által szentesített országos érvényű jogszabályok, mondhatjuk: törvények, másrészt azonban a országos jog alapvető principiumaival összhangban megalkotott helyhatósági – vármegyei, territoriális, városi és földesúri – statutumok szabályozták.

A provinciális önkormányzatok közül elsőnek a nemzetiségi eredetű városi és területi telepes-közösségek éltek királyi kiváltságon alapuló szabályalkotó jogukkal. A külső jogviszonyokat érintő alapvető önkormányzati jogok rendszerint már az első királyi kiváltságlevélben pontosan körülirattak. Az erdélyi szászok jogait II. Endre, a szepesiekét V. István, a szepesi magyar tízlándzsás nemesekét IV. Béla, a szlavóniai várjobbágyeredetű nemesekét IV. László korában Csák Máté bán foglalta kiváltságlevélbe, a kúnokét IV. László országgyűlési határozat alapján emelte törvényerőre, a városok jogát a XIII. század eleje óta egyre szaporodó királyi kiváltságlevelek szabályozták. E kiváltságlevelek szerkesztésében kérelmük előterjesztése által maguk az érdekelt autonóm közösségek is résztvettek s a királyi kiváltság voltaképen csak megerősítése, formábaöntése a maguk alkotta jogszabályoknak. De ezeken az alapvető statutumukon túl nemsokára sor került a belső jogviszonyokra, az önkormányzati élet minden ágazatára – közigazgatásra, törvénykezésre, rendészetre, gazdasági életre stb. – vagy azok egyikére-másikára kiterjeszkedő helyhatósági statutumok alkotására is. A királytól fehérvári és budai joggal felruházott városok, a csehországi iglaui jogon alapuló selmeci jogot élvező bányavárosok, az Eisenwürzelből ősi jogukat is áttelepítő torockói polgárok, a kuttenbergi jog szerint élő körmöcbányai németek, a magdeburgi jogot meghonosító budai polgárok, a Sachsenspiegelt átvevő szepesi s a Schwabenspiegelt és magdeburgi Weichbildrechtet használó erdélyi szászok semmiképen sem nélkülözhették az anyajognak, vagy saját annak alapján megszerkesztett helyhatósági joguknak írott példányát. Selmecbánya IV. Béla-kori jogkönyvén kívül ezeket a statutumokat e korai időszakban nem igen mutatták be a királynak megerősítés végett s a későbbi jogkönyvek szerkesztése után legtöbbjük megsemmisült; a legtöbb városnak és territoriális közösségnek mégis igen korán megvoltak maguk alkotta, vagy idegenből akceptált, házi használatra készült részletes jogszabályai.

A szállásbirtok és adománybirtok jogi különbségének elenyészte után az egyházi és világi nagybirtokosok egy része más földesúri jogokkal együtt – az ősi nemességnek a nemzetségi jog szerint szolgái felett gyakorolt teljes joghatóságában és mentességeket tartalmazó királyi kiváltságokban gyökerező – szabályalkotó jogot is szerzett. Népeik, jogviszonyait urbariumokban, szerződésszerű okiratokban szabályozták s azokat királyi megerősítés által jogszabály erejével ruházták fel. A XIII. és XIV. századból hosszú sorát ismerjük az ilyen, királyi kiváltságlevél vagy összeírás alakjában jelentkező földesúri jogszabályoknak, melyek közül elég lesz a pannonhalmi apátság népeinek és kötelezettségeiknek IV. Béla-kori nagy összeírására hivatkoznunk.

A magyar nemesség, valamint a székelyek és horvát nemesek autonóm közösségei nem gondoltak jogaiknak hasonló statuálására, mert az ősi nemzetségi szokásjogon alapuló nemesi jog országos jog volt s így partikuláris jogszabályba foglalni nem lehetett. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a vármegyei önkormányzatok is már a XIV. században gyakorolták szabályalkotó jogukat, azonban – Verbőczy tanusága szerint – csupán a mezőrendészetre és törvénykezési eljárásra korlátozva. A vármegyei autonómia szabályalkotó jogát a nemesség nem is igyekezett bővíteni, mert – bár az Anjou-királyok 1323 és 1382 közt országgyűlést csak egy-két ízben hívtak össze – a nemesi közvélemény ezidőben már országgyűlési törvényhozó jogot tulajdonított magának, aminthogy IV. László, III. Endre és a trónharcok idején valóban részt is vett a törvényhozásban.

A szabad bíróválasztás minden autonómiának legfőbb sarkalatos joga volt, mert ebben jutott kifejezésre a közigazgatási és törvénykezési önkormányzat. A vármegyék közönsége a XIII. század közepe óta évente négy nemesi bírót választott, kiket a köznemesség zömét alkotó és a vármegyei szervezkedést megindító serviens-elemről szolgabírák-nak – judices servientium – is neveztek. A nemzetségi szervezet területi szervezetté alakulása után a székely és kún nemzetségi bírák helyébe is a vármegyei szolgabírákhoz hasonló választott bírák léptek, kiket a szász mintára „szék”-nek – sedes – nevezett kerületekben csoportosult székelyeknél „székbíró”-nak és „hadnagy”-nak, a „szállások”-ban megtelepülő kúnoknál „szállásbíró”-nak neveztek. Az erdélyi szászok is székenként – sedes, Stuhl – választották székbíráikat – Stuhlrichter – és hasonló választott bírákat találunk a várjobbágysorból kiemelkedő szlavóniai nemes-kerületekben, valamint a hasonló eredetű szepesi tízlándzsás szék magyar nemeseinél is. A szolgabírák mellett a vármegyei törvénykezésben még „esküdt” bírótársak, a közigazgatásban ú. n. „megyei emberek” is működtek, de ezek korszakunkban még egy alkalomra ad hoc választott funkcionáriusok. Állandó esküdt ülnökök – jurati assessores – évenkénti választása csak a XV. század végén jött divatba. A városi polgárság azonban a városbíró – villicus, judex civitatis – mellé már a XIII. században is választott esküdteket (cives jurati, majores) s ezenkívül a bíróból és tizenkét esküdtből alakult városi tanács írásbeli ügyeinek ellátására városi jegyzőt (notarius) is. A Szepességen, hol a szászság – szemben a falusi településű erdélyi szászokkal – igen korán nagyobb városi közösségekbe tömörült s így voltaképen a huszonnégy város egyesült a hozzájuk tartozó községekkel együtt egy nagyobb önkormányzati testben, a szepesi szászok tartományában, a sajátos szervezethez képest a városi bírákon és esküdteken kívül még egy központi autonóm hatóság is kialakult az egész szász polgárság által választott szepesi tartományi ispán – vagy mint németesen mondták: a szász gróf – személyében. Belső ügyeikben autonóm törvénykezési és igazgatási joggal rendelkeztek a zsidók is. Hatóságuk a béth-din volt, melynek esküdt tagjai a községnek az ítélkezés alapjául szolgáló vallási törvényekben jártas előkelői, rabbija és zsidómester – Judenmeister – néven szereplő bírája. A hatóságokkal és keresztényekkel szemben fennálló jogviszonyaik tekintetében azonban a zsidók kezdetben a király által kinevezett, majd a városi önkormányzat által választott keresztény vallású községi „zsidóbírák” hatósága alatt álltak.

A provinciális önkormányzatok közigazgatási autonómiája kiterjedt a közigazgatás minden ágára. Az önkormányzati hatóság feladatai közé tartozott az országos törvények és rendeletek, királyi parancsok kihirdetése és végrehajtásuk ellenőrzése, a közrend biztosítása, a hadügy és pénzügy terén a hatósága alá tartozó népelemek közkötelességeinek pontos teljesítése felett való őrködés, a király, királyi tisztviselők, kamarabérlők és az egyház közigazgatási közegeinek aktív támogatása és működésüknek a magánérdek szempontjából való ellenőrzése is, az önkormányzat adóztató jogának gyakorlása – amire e korban még csak a városokban került sor – s a törvénykezési autonómiával összefüggő mindennemű közigazgatási és bírói funkciók ellátása. A városokban mindezen felül igen korán az autonóm közigazgatás feladatává lett az egyébként még egyházi gondozás alatt álló iskolaügy és egészségügy gondozása is.

Hatáskör tekintetében a városi önkormányzat teljesebb volt a megyeinél. A városi lakosság a szentszéki bíróságok elé tartozó ügyek kivételével minden tekintetben, sőt bizonyos vonatokozásokban a város területén tartózkodó idegen is a választott bíró és tanács hatósága alá tartozott, a király, illetőleg tárnokmestere városi ügyekben csupán a fellebbezési hatóság szerepét töltötte be.

A megyei és más területi önkormányzatok hatásköre ezzel szemben korlátozott volt, nem terjedt ki az önkormányzat területén élő összes népelemekre s a hatósága alá tartozókra sem minden vonatkozásban. A megyékbe ékelt városokról és egyházi birtokosságról nem is szólva, a XIII. század vége óta mindnagyobb számban kiváltságolt, csupán a királyi kúria ítélőszéke elé idézhető nagybirtokos nemesek egy része jobbágyaival együtt mentes volt a vármegye hatósága alól, mások kiváltságaikhoz képest többé-kevésbbé korlátolt mértékben tartoztak oda. A jobbágynépség általában a földesúr hatósága alatt állt, ki törvénykezési és közigazgatási jogát rendszerint gazdatisztjei és várnagyai által, kisebb jelentőségű köznapi ügyekben a jobbágyközösség választott falusi bírája útján gyakorolta. A jobbágyoknak csupán szoros értelemben vett bűnügyei, kamarai és tizedügyei kerültek a megyei hatóság elé, mely azonban felügyeletet és ellenőrzést gyakorolt a jobbágyok egyéb ügyeiben ítélkező úriszékek felett. A földesúri hatalom növekedésével némely nagybirtokosok a legszélesebbkörű önkormányzati jogokkal ruháztattak fel s már Károly idejében megkezdődött a főbenjáró bűnök ítélkezéséig, a halálos büntetés kiszabásáig terjedő földesúri autonómia, a „pallosjog” – jus gladii – vagy, mint e korban nevezték, a szabad ispánság adományozása. A szabad ispán, németesen: szabad gróf – liber comes – a maga birtokain teljes bírói és közigazgatási joghatósággal rendelkezett s a vármegyei hatóság teljes kizárásával csupán a királynak, illetőleg a királyi kúria bíróságainak tartoztak felelősséggel. A különös kiváltsággal, bírósági mentességgel meg nem adományozott nemesek, valamint a megye nem nemesi lakósai – így a várossá nem fejlődött szabad telepes községek lakói, a hospesek és a földesúri telkes jobbágyok – a vármegyei hatóság alá voltak rendelve, de mivel a nemesség bírája az ősi szokásjog és a serviens-nemesek kiváltságai értelmében a király volt, csak korlátolt mértékben. A szolgabírák (székbírák) és ad hoc megyei emberek kisebb közigazgatási, rendészeti ügyekben és perenkívüli cselekményekben az önkormányzat nevében önállóan is eljártak, de fontosabb közigazgatási funkciókat önállóan nem végeztek, önálló bírói széket nem tartottak, mert a közigazgatás és törvénykezés joga nem került teljesen az önkormányzat birtokába. A pénzügyigazgatás és hadügyigazgatás terén a megyei és területi autonómia tisztviselői csak kísérői, támogatói, ellenőrei voltak a közigazgatási funkciókat végző királyi közegeknek s az igazságszolgáltatásban is csak bírótársai a király képében ítélkező főtisztviselőknek – a vármegyékben az ispánnak, a kúnoknál a nádorispánnak, Szlavóniában a bánnak, Erdélyben a vajdának, székely ispánnak, szebeni szász ispánnak – vagy az ő helyettesítésében eljáró vicispánoknak.

A vármegyei és területi közigazgatás és törvénykezés szervezete tehát nem tiszta önkormányzat volt, mint a városoké, hanem az önkormányzat és a központi hatalom együttműködésén alapuló szervezet, melynek életműködésében az önkormányzati akarat körülbelül oly szerepet játszott a közhatalom képviselőjének akarata mellett, mint a rendi alkotmány törvényhozásában az országgyűlésen kifejezésre jutó nemzeti akarat a királyé mellett. A vármegye mintegy kicsinyített mása, vagy inkább előképe az alkotmányos rendi államnak, a megyei közgyűlés az országgyűlésnek. A megye kormányzata a király által kinevezett ispán kezében volt, de ez kormányzóhatalmát alkotmányos formák közt, az önkormányzati tényezők meghallgatásával és határozataik alapulvételével gyakorolta.

A királyi várispánok egykori széles közigazgatási és bírói hatásköre a várbirtok eladományozása, a várnép felszabadítása s a királyi vármegyerendszer ezzel kapcsolatos teljes szétzüllése következtében a XIII. században egyre szűkült s a XIV. század elejére szinte teljesen elenyészett. A várgazdaságok maradványainak rekonstrukciója után Károly mindazokat a hatósági jogokat, melyeket korábban a vármegyék ispánjai gyakorolták, a király földesúri hatósága alá tartozó népeket igazgató várnagyokra ruházta át. A nemesi vármegye ispánja, kit a XV. század elején divatba jött szóval e korban már bátran főispánnak – comes supremus, comes principalis – nevezhetünk, ezidő óta a királlyal csupán alattvalói, tehát közjogi viszonyban élő népelemek önkormányzati közösségének élére rendelt s az uralkodó képében eljáró közhatósági közeg, ki az önkormányzat jogainak minden sérelme nélkül volt köteles a törvények és királyi rendeletek végrehajtásáról, a közigazgatás és törvénykezés zavartalan menetéről gondoskodni s a provinciális közigazgatásban és bíráskodásban királya képviseletében aktive közreműködni. Kinevezését, illetőleg – a kor terminológiája szerint – a főispáni méltóságra szóló adományát, a királytól kapta, de nem élethossziglan, hanem visszavonásig (durante beneplacito regio). Hivatali esküjét a közhatalom legfőbb fóruma, a király és kúriai tanácsosai előtt tette le. Főispáni tisztéből kifolyólag országos és udvari kötelességei is lévén, tisztével járó összes kötelességeinek személyesen nem tehetett eleget s ezért közhatósági jogait rendszerint a régi udvarispán – comes curialis – helyébe lépő helyettes ispán, alispán – vicecomes – útján gyakorolta. Nagyobb vármegyékben a főispán több ily alispánt is tartott. A törvénykezés során felmerülő írásbeli teendők ellátására, különféle oklevelek kiállítására és a megyei irattár őrizetére pedig megyei jegyzőket alkalmazott. Ezek a tisztviselők a nagybirtokosság köréből kiszemelt főispánnak magánalkalmazottai voltak. Mint a kamaraispánoknál láttuk, a főispánok is saját nemes hűbéreseik, vitézi, gazdatiszti, várnagyi s más gazdasági és udvari szolgálatra kötelezett familiárisaik közül választották alispánjaikat és többi egyedi közegeiket, a nekik szerződéses viszonyuk alapján járó magángazdasági konvenciót a főispáni bírságjövedelemből e célra kihasított összeggel szerezve meg. A személy kiszemelése után a megye közönségét értesítették választásukról s az alispán annak színe előtt tette le hivatali esküjét. A közigazgatásban és törvénykezésben az ekként beiktatott alispánok az őket kinevező főispán képében és annak hatáskörében állandó helyetteseként működtek, uruknak azonban teljes felelősséggel és jelentéstétellel tartoztak. A főispánéval azonos állást, illetőleg méltóságot töltöttek be a területi önkormányzatok élén a nádor, mint a kúnok bírája, a székely ispán, a szlavón bán, a szebeni ispán, vagy – mint később nevezik – királybíró és a többi provinciális főtisztviselő, kik a vármegyei alispánokhoz hasonló tisztjeikkel helyettesítették magukat.

A XIII. század végén feltűnő és azóta egyre sűrűbben szereplő alnádorok, alvajdák, albánok, nádori, báni és vajdai jegyzők és más tisztek az alispánokhoz hasonlóan az illető zászlósúr familiárisai közül kerültek ki. A királyi közigazgatásnak tehát az országos méltóságokon, főispánokon és a székelyispánhoz hasonló területi közegeken kívül nem voltak tisztviselői. A közigazgatási tisztviselők részben az önkormányzatok választott alkalmazottai, részben a méltóságviselő urak hűbéres magánalkalmazottai voltak. A közigazgatásnak ez a feudális szervezete nagy hatalom birtokába juttatta a mindenkori tisztségviselőket, de e hatalom túlságos megnövekedésének, veszélyessé válásának útját vágta az utolsó félszázad zavaraiban kialakult örökös főispánság intézményének megszüntetése, a király kinevezési jogának és a főispáni felelősség elvének következetes érvényesítése, másrészt pedig a főispáni, báni és vajdai hatalommal szemben is jelentős erőt képviselő önkormányzatoknak ellensúlyozó szerepe. A közigazgatási szervezet teljes elhűbériesedésének ezenfelül akadálya volt a familiáris viszony felbontható és személyhez kötött jellege is.

A vármegyei törvénykezés állandóan működő szerve a XIV. század óta a megyei törvényszék – sedes judiciaria, röviden: sedria – volt. Ezenkívül sem az alispán, sem a szolgabírák nem ítélkezhettek. A kéthetenként rendszeresen ülésező sedriának tagjai az alispán, illetőleg alispánok, a négy szolgabíró és a törvényszéken megjelent nemesek közül legkevesebb négy bírótárs. A sedria hatásköre a XIV. század közepéig még birtokperekre is kiterjedt, de korántsem volt korlátlan. A vármegyei hatóság alól mentes előkelőbb birtokos urakról nem szólva, a mentességet nem élvező nemesek ügyei is csak bizonyos határig tartoztak ide. A XV. században száz aranyforint értékig volt kompetenciája. Nagyobb kiterjedésű vármegyékben két-három ily sedria is működött s ezeken a későbbi járásoknak megfelelő fél- vagy harmadmegyei sedriákon csupán két szolgabíró volt jelen. A sedria rendes alsóbírósága volt a vármegye népének, de egyben fellebbezési és ellenőrző hatósága a vármegye területén élő jobbágyságnak is. A kevésjobbágyú, kisbirtokos nemesek népének ügyei közvetlenül a sedria alá tartoztak. A nagyobb birtokosok úriszékeire pedig jelentéstétel kötelezettsége mellett egy szolgabírót, vagy más megyei embert küldtek ki. Ennek a megyei ellenőrzésnek életbeléptetése kétségtelenül Károly műve s célja az oligarchák uralma idején elhatalmasodott, eldurvult nemesség saját népével szemben tanusított önkényes s hatalmaskodó eljárásának megakadályozása volt. Az úriszéken egyébként továbbra is a földesúr gazdatisztje, vagy várnagya – porkolábja – ítélkezett a felekkel egy sorsban élő nem nemes bírótársakkal a jobbágyok ügyeiben, a sedria elé tartozó súlyosabb bűnügyek kivételével. A hétköznapi perpatvarok, tyúkpörök és csendháborítások felett való törvénykezési jogát azonban a földesúr gyakorta magára a jobbágyközségre, illetőleg annak a nép által választott falusi bírájára (villicus), újonnan telepített községekben pedig örökös kiváltságként a telepes népet oda vezérlő telepítőre – soltészra, kenézre – ruházta át.

A rendes megyei törvénykezések hatáskörét meghaladó ügyek a megyei bírósági közgyűlés elé kerültek, mely a sedriától csupán abban különbözött, hogy rajta az egész megyei nemesség köteles volt megjelenni s a tárgyalásokat maga a megyésispán vezette. Bírótársai a szolgabírák és a megjelent nemesek voltak. A közgyűlés már jelentősebb birtokperekben és büntető ügyekben – így a patvarkodás (calumnia) és emberölés ügyében – is ítélkezésre jogosult volt s előtte perenkívüli egyezségek is elintézést nyertek.

A sedriák igazi fellebbezési hatósága s egyben a királyi kúriának fenntartott különös fontosságú ügyek kivételével a vármegyei nemes és nem nemes lakósság mindennemű ügyeinek rendes bírósága a nádor által királyi rendeletre többnyire évenként tartott egyetemes nádori közgyűlés – congregatio generalis palatini – volt. A nádor akadályoztatása esetén néha saját familiáris nemesei közül választott alnádora, máskor a király különös rendeletére a megye ispánja tartotta meg a közgyűlést. Mivel a nádor nem juthatott el minden évben az ország valamennyi vármegyéjébe, kezdetben gyakorta több megye számára együttesen is tartottak ily közgyűléseket. A perifériákon a nádor helyett az erdélyi vajda és a bánok voltak a közgyűlések vezetői. A nemesség meghívásra teljes számban köteles volt a tíz-tizenkét napig tartó nádori közgyűlésen megjelenni. Az elmaradásért bírság járt s ha perbevont nemes maradt el, azt bűnössége bizonyítékának tekintették. A nemeseken kívül mások, így jobbágyok is megjelenhettek s panaszaikat, sérelmeiket a nádor elé terjeszthették. A közgyűlés az ügyek tárgyalása előtt a megjelent nemesek közül tizenkét esküdt ülnököt – jurati assessores – választott s a szolgabírákat és alispánokat is feleskette az igazságra. A megyés ispán az elnöklő nádor oldalán vett részt a közgyűlésen, hová a nádor magával hozta kancelláriai személyzetét s mivel hiteles okiratok kiállítására is sor került, a fehérvári káptalan egyik tagját is, mint hiteles személyt. A közgyűlések legfontosabb tárgya a gonosztevők büntetése és kiirtása volt, de a büntetőügyek mellett mindenféle polgári perben, így birtokperekben, állapotperekben, adóssági ügyekben is ítélkezett és a perenkívüli ügyek – határjárások, beiktatások, tiltakozások, szerződések stb. – egész sora került előtte elintézésre. Polgári perekben a tudományvétel, vagyis a felek által bejelentett tanuk – többnyire a megyés ispán, alispánok és szolgabírák – hit alatti kihallgatása a közgyűlés színe előtt történt s róla a nádor oklevelet adott ki. Itt történt az oklevelek bemutatása is. Ha azonban bővebb bizonyításra volt szükség, ezt a felek megidézése mellett rendszerint a kúriára halasztották. A polgári perekben az ítéletet a nádor hozta meg az esküdtek igazmondása alapján, kik a bizonyító eljárás befejezte után az alispánnal és szolgabírákkal tanácskozásra vonultak vissza s ott kialakult véleményüket a közgyűlés színe előtt adták elő. Büntető ügyekben a közgyűlésen felolvasták a gonosztevőknek az esküdtek által hosszú tárgyalások után összeírt – proscribált – jegyzékét s miután ehhez a megjelentek pro vagy kontra hozzászóltak s a megjelent vádlott is nyilatkozott, közgyűlési határozat alapján nádori ítélettel törvényesen proscribáltnak, levelesített gonosztevőnek nyilvánították a bűnösnek találtakat. Az ily bűnöst mindenki elfoghatta, megölhette, javaitól megfoszthatta s a neki menedéket adó is hasonló bűnhödésben részesült. Az esetek túlnyomó része rablás-tolvajlás volt, de emellett a gyilkosságtól az okirathamisításig mindenféle bűn előfordult.

A megyei törvénykezési rendszer teljes kialakulásával nehéz hivatalos kötelességek hárultak a bíráskodó királyi, ispáni és önkormányzati közegekre. A perek száma a belső mozgalmak, társadalmi és gazdasági átalakulások nyomán erkölcsileg eldurvult, harchoz, verekedéshez, rabláshoz szokott nép rossz szenvedélyei a küzdelmek befejezése után tömeges bűnözésben nyilvánultak meg. A pórnép körében napirenden volt a lopás, rablás, gyilkosság, gyujtogatás s a szegényebb nemesek közt is sok tolvaj, rabló és gyilkos akadt. Egy vármegye egy esztendei bűnözési statisztikáját hozva például, 1357-ben – mikor pedig a közrend már teljesen helyreállt – Zala vármegye nádori közgyűlésén egy okirathamisító pap, kilenc tolvaj, rabló és hamisító nemes és hatvanegy jobbágy került proskripciós lajstromra! A forrongó, átalakuló társadalom jogviszonyaiban bekövetkezett változások, a régi vérségi és magánjogi kapcsolatok bomlása, újaknak kialakulása, a háborús időben történt foglalások, oklevelek pusztulása a birtokperek és a társadalom egyes osztályaihoz való tartozás körül forgó állapotperek végeszakadatlan sorát hozták felszínre. Ugyanez okból szaporodtak el a korábbi békés viszonyok közt ritkán előforduló hatóságelőtti perenkívüli cselekmények, határjárások, szemlék, bizonyságszerzések, egyességek. Az alispánok, szolgabírák és megyei emberek állandóan munkába voltak s a kezdetben nobile officium-nak tekintett tisztség terhes hivatallá lett. A főispánok és a nemesek tekintélyes, előkelő köznemeseket kerestek az alispáni és szolgabírói székre, de ilyenek nem szívesen vállalkoztak, mert hivataloskodásuk éve alatt alig foglalkozhattak a maguk dolgával. A XV. században ezért kötelezővé tették a szolgabírói választás elfogadását, de korábban bizony megesett, hogy egészen jelentéktelen, szegény nemesek jutottak szolgabírói tisztségre, alispánná pedig a megszorult főispán nem egyszer kénytelen volt nemesi sorba nem is tartozó familiárisát kinevezni. Ezeket a szegényebb birtokosokat a tisztséggel járó jövedelem csábította, ami – néha – a perek számához képest igen tekintélyes összegre rúgott.

A királyi vármegye jövedelmének régi ispáni harmadából csak a királyi vámok, révék jövedelmének harmadrésze maradt meg, de ez is minimálisra csökkent a vámok nagyrészének eladományozása miatt. A főispán jövedelme így – fizetsége nem lévén – a bíróságokból őt illető hányadra szorítkozott. „Bírságot – judicium – fizetett minden peres fél, aki a peres eljárásból folyó bárminő kötelezettségét elmulasztotta, vagy megszegte.” Az alperes régi szokás szerint egyszerű bírságot fizetett 3 márka ezüst – 120–180 aranykorona – összegben, a felperes ennek kétszeresét tevő „királyi bírságot”. Ha a fél kirovott bírságát nem fizette meg a legközelebbi törvényszéki tárgyalásig, megduplázták. A bírság egyharmada a perbeli ellenfelet illette meg, egyharmadát a főispán, egyharmadát a szolgabírák kapták. A nádori közgyűlés bírságának egyharmada a nádort illette meg a főispán helyett. Az alispánt a főispán elégítette ki szerződésük értelmében a maga hányadából. Díj illette meg a hatósági személyeket a bírói székük előtt lefolyt vagy kiküldetésben végzett mindennemű perenkívüli cselekmény és közigazgatási funkció – adószedők, pénzváltók kísérete stb. – után is. A jegyző az oklevél kiállításáért járó taxából részesedett.

A vármegyei, városi és földesúri igazgatásnak és törvénykezésnek rendje a kései Árpád-kor gyakorlatában gyökerezett, de az Anjou-korban állapodott meg. A XIII. század sok tekintetben bizonytalannak tetsző, ingadozó joggyakorlata után Nagy Lajos uralkodásának első éveiben már teljesen kialakult közigazgatási és bírósági szervezettel és eljárással találkozunk. Kétségtelen tehát, hogy a vidéki közigazgatás és törvénykezés végleges szabályozása, az önkormányzati rendszer teljes kialakulása Károly korában következett be s ha százév óta fokozatosan fejlődő intézmények újjászervezését nem is írhatjuk teljesen az ő számlája javára, a provinciális közigazgatás új szervezetének kiépülését és az önkormányzati elv érvényesülését mindenképen előmozdító kormányzati rendszer és politikai irány kétségkívül az ő belátásának és a tényleges viszonyokkal mindi számoló reálpolitikai érzékének egyik jellemző megnyilvánulása. Az autonom provinciális bíróságok kialakulásával egyidőben végrehajtott felsőbírósági reform már teljes egészében az ő műve volt.

A felsőbíróságok szervezete a XIII. század utolsó évtizedeiben erős megrázkódtatásokon ment keresztül. A nemesség főbírája az ősi jogszokás szerint a király volt, de a kiskorú IV. László uralkodása óta a király személyes szerepe a törvénykezésben minimálisra csökkent. Vidékre már csak egészen kivételesen szállt ki bíráskodni. Ilyenkor is a megyei bírák ítéltek jelenlétében s még a fellebbezéseket sem ő maga, hanem kíséretében levő nádora bírálta el, ki a királyi kuriából kiválva a nemesség országos főbírájává lett. A nádor saját udvarában, a nádori kúrián, vagy vidékre kiszállva egy-egy, vagy több vármegye közönségével tartott közgyűléseken, a megyésispán, szolgabírák és esküdtek támogatásával ítélkezett mindennemű büntető és polgári ügyekben nemes és nem nemes fölött, a nemesség királyi ítélőszék elé tartozó főbenjáró ügyeinek kivételével. Bírói hatósága azonban korántsem terjedt ki az összes országlakósokra. Erdélyben a vajda, Székelyföldön a székelyek ispánja, a Szepességen a választott szászgróf (ispán), a Királyföldön a szebeni ispán, Szlavóniában és Horvátorszában a bán, később a többi melléktartományokban és azokkal kormányzatilag egyesített magyar vármegyékben is a macsói, sói, ozorai, szörényi bánok szereztek a nádoréhoz hasonló bírói joghatóságot. A polgárság, valamint a zsidók fellebbezési forumává, legfőbb bírói hatóságává a királyi pénzügyek élén álló tárnokmester lett. Az ő bírói hatósága alá tartoztak a pénzügyigazgatásban működő népelemek – tárnokok, pénzverők, vámszedők – is, míg a többi udvarnoknépség legfőbb bírája az országbíró maradt. Hasonló törvénykezési szervezet alakult ki a királynéi birtokon is a királyné tárnokmesterének és udvarbírájának főhatósága alatt, valamint a XIII. század végén az egyházi birtokon és a tartományúri méretű világi latifundiumokon is.

E sokféle felsőbb bírói hatóság kialakulásával párhuzamosan indult hanyatlásnak a királyi kúria jelentősége, hol a nádor kiválása után királya képében és jelenlétében az országbíró ítélkezett. Szerepe azonban fokozatosan háttérbe szorult a nemesség és a szabad kúnok, jászok, besenyők főbírájává lett nádoré mellett. A dolgok idefejlődésében nagy része volt a közbiztonsági viszonyok megromlásának, ami sokaknak szinte teljesen lehetetlenné tette a királyi udvar felkeresését, de része volt benne a királyi hatalom szemmellátható hanyatlásának is, minek következtében az oligarcha nádorok tekintélye lassanként az uralkodóé fölé emelkedett. A király bírói szerepe már-már csak a Szent István-napi törvénykezésre szorítkozott s még ez alkalommal is gyakran a nádor helyettesítette.

A világi bíróságok mellett kiterjedt hatáskörrel működtek minden egyházmegyében a római szentszék tekintélyével ítélkező szentszéki bíróságok is. Idetartoztak a szorosan vett egyházi és vallási természetű ügyeken kívül a házasságjogi pereik, a végrendelkezési és leányegyedre vonatkozó perek, hamis eskű, hitszegés, uzsora, valamint a tizedügyek is.

Az igazságszolgáltatás zavartalan menetét nagyon megnehezítette, hogy az új és átalakult törvénykezési szervek hatásköre és egymáshoz való viszonya nem volt pontosan szabályozva. A sűrűn adományozott bírósági mentességek – exemptiók – individuális természete teljes bizonytalanságot teremtett s a közjogi és magánjogi kapcsolatok révén gyakorta kettős, sőt hármas jogviszonyban élő országlakósok törvénykezési hovátartozása szinte megállapíthatatlan volt. A szabad kún például, ha vármegyei területre költözött s egy ottani nagybirtokossal familiáris viszonyba lépett, kún jogon bírt földje és származása révén a kún nemzetségi bírák, vármegyei földje révén a megyei önkormányzat, familiáris viszonya alapján egyidejűleg az illető magánúr bírói hatósága alá tartozhatott. Az igazságszolgáltatás terén úrrálett partikularizmus ilyképen áttekinthetetlen zavarok okozójává lett.

Tetézte e zavarokat a századvégi belső küzdelmek és pártharcok idején mindinkább elhatalmasodó önbíráskodás és magánharc rendszere is. A vérbosszú és az ezen alapuló engesztelési rendszer, minek értelmében a magánarcba keveredett felek ügyei nem a rendes bíróságok, hanem a két fél által választott közvetítők, békebírák előtt jutottak békés befejezéshez, egészen a XV. századig élő jogszokás maradt. A személy elleni bűnök és vétségek – gyilkosság, testi sértés, erőszak stb. – csak valamelyik félnek kifejezett óhajára, feljelentésére kerültek királyi bíróság elé, egyébként magánegyezkedés tárgyául szolgáló magánsérelmeknek tekintettek s a közhatalom elhanyatlásával mind kevesebben akadtak ügyeikkel a rendes bíróságokat felkereső nemesek. A király és nagyurak folytonos harca, fegyveres küzdelme csábító példa volt s nyomában a magánharc valósággal rendszerré lett az országban.

A bíróságok elkerülésének egyik foka az ítéletek igazságosságába vetett hit megrendülése volt. Az istenítéletekre alapított bizonyítási eljárás régen elvesztette hitelét. A forró víz- és tüzesvaspróbákat már IV. Béla betiltotta, de a peres felek egyéni szavahihetőségét bizonyító eskütársak perdöntő esküje és a bajvívás még mindég bizonyító eszközök voltak, pedig a gyakorlatban már régen bebizonyult, hogy velük – különösen a hatalmasok – könnyűszerrel visszaélhetnek. A perjog is gyökeres reformra szorult s Károly az igazságszolgáltatás reformját épp ezen a ponton kezdte meg.

Az Árpád-kor formai bizonyítása helyébe az anyagi bizonyítást léptette. A próbák közül a bajvívás szerepét minél szűkebbre igyekezett szorítani és a vívás szabályainak betartására is gondot fordított. A perdöntő eskü megítéléséhez korábban alapul szolgáló alaki tanubizonyítást, melynek értelmében a tanu nem az állítások igazságát bizonyította, hanem az általa megbízhatónak és tisztességesnek ismert fél esküjét támogatta a maga esküjét, teljesen eltörölte s helyébe a tudományvétel, mai szóval: nyomozás és tanukihallgatás – inquisitio – normann-francia eredetű anyagi bizonyítási rendszerét állította. Nagyobb szerepet juttatott a XIII. század második felében polgári perekben már döntő szerephez jutott okirati bizonyításnak is, tudatosan előmozdítva a káptalanok és konventek magyar földben gyökeredző és mindvégig speciálisan magyarnak maradt hiteleshelyi működését.

A magánharcok elharapódzásának megakadályozása és a közbiztonsági állapotok megjavítása végett közjogilag üldözendő főbenjáró bűncselekménynek minősítette a hatalmaskodás – potentia – korábban alig ismert vétségét. A hatalmaskodók, vagyis mindazok, akik az ország rendjét fegyveres magánharccal, foglalásokkal, ellenségeiknek üldözésével megbontották, az új rend értelmében nemcsak a sértettnek tartoztak elégtétellel, hanem a közhatalomnak is, mely őket jószág-, sőt fejvesztésig terjedő büntetéssel sujtotta. A magánharcnak Károly egyébként is minden eszközzel gátat igyekezett vetni. A vérbosszújog érvényét elvben nem vonta kétségbe. Az ezen alapuló kompozíciós rendszert, vagyis a személy elleni bűnökért járó magánbosszúnak vérdíj fizetés árán való kiengesztelését s az ideirányuló magánegyezkedést – amit még az 1435 : V. t.-c. is „dícséretes régi szokásnak” nevez – tűrte, sőt helyeselte. A fegyveres vérbosszút s a sértő fél önhatalmú elfogatását és megbüntetését azonban megtiltotta. A sértett csak a királyi bíróság ítélete alapján hajthatta végre bosszúját neki ítélettel kiszolgáltatott ellenfelén. A bíró ugyanis kísérletet tett, hogy a feleket egyességre bírja, de ha ez nem sikerült, – így mondja Nagy Lajos törvénye – a bűnöst „ellenfele kezébe adta, hogy ez az ország szokása szerint kijáró büntetést rajta végrehajtsa.”

A főbenjáró bűnnek minősített hatalmaskodás feletti ítélkezést Károly magának, illetőleg a királyi kúriának tartotta fenn s mivel a perek száma – különösen uralkodása első felében – igen nagy volt, általuk egyszeriben helyreállította kúriája korábbi tekintélyét. A nádori kúria Károly haláláig megőrizte ugyan önállóságát, de hamarosan háttérbe szorult. A hatalmaskodók hivatalból idéztettek a királyi kúria ítélőszéke elé s e bíróság szigorú, de igazságos és elfogulatlan ítélkezésének láttára más természetű büntető és polgári ügyekben igazságot kereső nemesek is mindgyakrabban folyamodtak a nádor helyett a király kúriájához. Az új arisztokráciának mindsűrűbben adott törvénykezési mentességek pedig szisztematikusan vonták el a nádori közgyűlés hatósága alól a hatalmasabb, előkelőbb nemeseket, kiknek kiváltságaik értelmében a királyi kúria lett kizárólagos bírói hatóságukká. A peres ügyek elszaporodása következtében az udvari kancellária nem tudta többé ellátni az egyébként is folyton gyarapodó írásbeli munkát s ezért mellette egy második, kizáróan az igazságszolgáltatás szolgálatára rendelt irodát, „titkos kancelláriát” szerveztek, mely később „kisebb királyi kancellária” néven a kúriai bíráskodásban is fontos szerephez jutott.

A király bírói hatósága alá tartozó ügyekben az ő képében és jelenlétében – praesentia regia – már a XIII. század eleje óta az országbíró, a király legszemélyesebb ítélkezésének fenntartott deliktumokban és különös kiváltsággal felruházott személyek ügyében pedig maga az uralkodó ítélkezett. Most, hogy ez utóbbi ügyek száma megnövekedett, „a király különös jelenlétét” – specialis praesentia regia – igénylő ügyek elbírálására a király személyében eljáró újabb bírói hatóság létesítése vált szükségessé. E bizalmi feladatra Károly az udvari főkancellár méltóságát viselő főpapot szemelte ki, magának csupán a legfontosabb, országos jelentőségű ügyek felett való személyes ítélkezést tartva fenn. A nemesség, főleg az arisztokrácia azonban az országbíróhoz hasonlóan a főkancellár ítélőszéke helyett is szívesebben folyamodott a király személyes ítélőszékéhez s ezért alig néhány évvel Károly halála után oly mértékben megszaporodtak a királyi személyes bíróság ügyei, hogy Nagy Lajos egy harmadik kúriai bíróságot volt kénytelen szervezni, „a királyi személyes jelenlét” – personalis praesentia regia – ítélőszékét s ennek élére a kisebb kancellária főnökét, a titkos kancellárt állította. E méltóságból alakult ki a királyi személynök – personalis – főbírói méltósága, melyet a XVI. század elejéig rendszerint papi személyek, Verbőczy Istvántól kezdve világi urak töltöttek be. Nagy Lajos még a personalis ítélőszék felállítása előtt, mindjárt apja halála után a nádori kúria önállóságát is megszüntette s a királyi kúriából másfél század előtt kivált nádort újra oda helyezte vissza. Ezidő óta a nádor is a királyi kúrián ítélkezett s a vármegyékbe sem saját tekintélye alapján, hanem királyi megbízásból, királyi tekintéllyel járt ítélkezni. A kúrián ilyképen öt országos főbíró, mint akkor mondták „nagybíró” működött: a nádor, az országbíró, a főkancellár, a personalis és a városi ügyekben, valamint pénzügyi vétségekben ítélkező tárnokmester. Közülük a tárnokmester, kinek hatásköre a szlavóniai és erdélyi városokra és korszakunkban a kamara szolgáinak tekintett összes zsidókra is kiterjedt, a XV. század elején kivált a kúriából s önálló tárnoki széket alapított. A század elején magát még „a király úr akaratából Magyarország legmagasabb bíráskodása rendes kezelőjének” nevező országbíró hatásköre mindjobban megszűkült a nádoré mellett, a kancelláré pedig – a rovására előnyomuló personalis jogkörének egyidejű kibővülésével párhuzamban – lassanként teljesen elenyészett.

A peres eljárás és felsőbírósági szervezet reformjával s a vidéki önkormányzatok kialakulásának előmozdításával Károly hosszú századokig virágzó intézményeket alapított, illetőleg helyezett biztos alapra. A speciálisan magyar alkotású vármegyék az ő idejében lettek az országos közhatalmi szervezet organikus részévé s az igazságszolgáltatás intézményei az ő reformjai által lettek a rendi Magyarország viszonyainak mindenben megfelelő, századokon át kifogástalanul működő intézményekké. Miként a hadügy terén a banderális hadrendszernek, a pénzügy terén a regálegazdaságnak, Károly a rendi Magyarország igazságszolgáltatási szervezetének és rendszerének is megalapítójává lett.

*

A közhatalmi szervezetben érvényesülő feudális vonások és a vidéki közigazgatásban domináló szerephez jutott önkormányzati szellem a rendiség eszméinek diadalával volt egyértelmű. Az országos politikában és a közhatalom centrális szervezetében azonban ezek az eszmék nem tudtak érvényesülni. A XIII. század elején megindult és IV. László ideje óta gyorsütemet vett alkotmányos fejlődés Károly hatalmának megszilárdulásával egyszeriben megszakadt, sőt a leghatározottabb reakciót váltotta ki.

Károly a maga nehezen megszerzett királyi hatalmát legkevésbbé sem volt hajlandó III. Endreként alattvalóival megosztani. Országgyűlést 1323 után, mikor a rendek kérelmére és tanácsával határozta el a pénzverés reformját, nem tartott. A rendek összegyűltek ugyan Szent István-napján, fontos események miatt máskor is, de e gyűlések szerepe és hatásköre nem lépte át az Árpád-kori törvénylátó gyűlések keretét. 1330-ban például a világi rendek, főméltóságviselők és birtokos urak országos gyűlést tartottak, hogy Záh Felicián nemzetsége felett ítélkezzenek, de a szó igazi értelmében vet országgyűléseknek semmi nyoma sincs. Károly ugyan nem volt oly vérbeli autokrata, mint IV. Béla, a birtokos rendek hatalmi törekvéseinek kifejtésére és realizálására szabad teret adott a megyei önkormányzatban, de országa központi kormányzatát saját kezében összpontosította s így lényegében mégis csak korlátlan uralkodó volt.

A hatalmuktól megfosztott oligarchák persze nehezen tudtak belenyugodni az erős kéz rendszerébe. Még 1336-ban is fellobbant folytonos lázadásaik tiltakozások voltak a korlátlan királyi hatalom helyreállításával szemben. De lázadozásuk megtört a király elszánt akaratán, fegyveres erején és a kisebb bárók, köznemesek felfogásán. Az oligarchia szabadságfosztó karjaiból menekült nemesség, az új arisztokrácia nyugodt élethez, birtokhoz, tisztséghez, kiterjedt földesúri hatósági jogokhoz jutott tagjai, a megyei és városi önkormányzatban komoly működési térre szert tett kisnemesek és polgárok és a zavaros állapotoktól legtöbbet szenvedő parasztjobbágyok is megszabadítójukat tisztelték Károlyban, ki – a Záh Felicián felett ítélkező országos gyűlés ítéletlevelének szavai szerint – „a szerencsétlen Magyarországot” a pusztulás és sanyarúság öléből kiemelve, „a szomszédos országok közt, az országok királynéjának” rangjára emelte. Elnyomatásukból szabadulva élvezték a zavartalan békét, közbiztonságot és nyugalmat, örvendeztek a királyi tekintély növekedésének, a lovagi ünnepségek fényében újraéledő udvar pompájának, az ország folyton növekvő nemzetközi tekintélyének s nemcsak tűrték, hanem örömmel üdvözölték az erős kéz uralmát, „igazi és született uruk,” a szent királyok véréből sarjadt, franciából igaz magyarrá lett Károly korlátlan, de megértő és igazságos kormányzatát. Ha Felicián nemzetségének borzalmas bűnhődése árnyat vetett is a király egyéniségére, ha a bukott nagyságok és híveik titkon elégedetlenkedtek is, Károlynak kormányrendszere országszerte mindenütt népszerűséget szerzett. S a nép ítélete, mint annyi más esetben, most is igazságos volt.

A magyar történetírás nemzeti hagyományok alapján csak egy királyunkat tiszteli meg a „Nagy” jelzővel. Kiváló katonai és diplomáciai sikerei, országának virágzó állapota, hatalmának bölcs és céltudatos gyakorlása, szép emberi vonásai és nemes lovagi jelleme Nagy Lajos valóban legnagyobb királyaink egyikévé avatja. Minden felkelés, lázadás és elégedetlenség zajától mentes negyvenesztendős uralkodása a legnagyobb olasz költő látnoki szemmel megjósolt „beata Ungaria”-jának valóraváltása, történetünknek legszerencsésebb, sikerekben leggazdagabb korszaka volt. E korszak előkészítése, az uralom szilárd alapjainak megvetése, a katonai és gazdasági hatalom, a nyugodt kormányzat, a korlátlan királyi tekintély, az országos jólét és elégedettség előfeltételeinek megteremtése azonban Károly érdeme, ki az objektív történelmi értékelés mérlegén nagy fiánál is súlyosabbnak találtatik. I. Károly a legnehezebb időben, polgárháború fegyvereinek csörgése közben vette át részekre szaggatott, feldúlt országa egy kis részének kormányát s a nagyrahivatott uralkodó akaraterejével és céltudatosságával szerezte vissza lépésről-lépésre haladva ősei egész birodalmát és vele az elveszett királyi tekintélyt. Az oligarchákon aratott diadalainak sorozata, a belső rend és biztonság teljes helyreállítása, a munkatársak megválasztásában megnyilvánuló kitűnő emberismerete, a fejlődés irányának megfelelő új közhatalmi – katonai, pénzügyi, törvényhozási és közigazgatási – szervezet rendszeres kiépítése, a nemzeti életben ható erőtényezők diplomatikus kiegyensúlyozása, nagyvonalú társadalom- és gazdaságpolitikája, a lengyel-magyar-olasz érdekközösség gondolatán nyugvó hatalmas külpolitikai koncepciója s mindezeket átható reálpolitikai érzéke legnagyobb szervező királyaink – Szent István, Kálmán, III. Béla és IV. Béla – sorában biztosít helyet Károlynak, kit méltán nevezhetnénk a mi Nagy Károlyunknak. Uralkodásával lezárul a magyar rendiség kialakulásának szomorúan mozgalmas kora. A régi királyi hatalom árnyékában nagyranőtt s utóbb e hatalom megdöntésére törekvő birtokos rendeknek egymással és királyukkal vívott nagy küzdelme végeredményben eldöntetlenül végződött. A Nyugatról behatoló rendi szellem úrrá lett Magyarországon is, de diadala nem lett teljessé. A közhatalom részévé lett rendi hatalomnak meg kellett alkudnia a szentistváni királyság romjaiból új alakban kiemelkedő királyi hatalom erejével és tekintélyével. Kettejük egyesüléséből született meg a rendi Magyarország – monarchikus és feudális erőtényezők egyensúlyozott együttműködésén alapuló – új államszervezete s ennek legnagyobb politikai teljesítménye: a XIV–XV. századi magyar nagyhatalom.

MAGYARORSZÁG PÉNZÜGYIGAZGATÁSI TÉRKÉPE 1308–1382.

A magyar királyi ház francia családi kapcsolatai I. Károly haláláig.
A magyar királyi ház francia családi kapcsolatai I. Károly haláláig.; Árpád-ház; Taksony; Mihály; Vászoly; I. Béla; I. Endre; I. Géza; Salamon; Álmos; Kálmán; II. Béla; II. István; II. Géza (VII. Lajos szövetségese); III. Béla; Imre; II. Endre; Jolán; III. László; (II. Endre) 1. f. Meráni Gertrud; IV. Béla (Anjou Károly szövetségese); V. István (Anjou Károly szövetségese); Mária; IV. László; Rurik-ház; Nagy Jaroszláv kievi nagyfejedelem; Anasztázia; Anna; Hauteville-ház; Tankréd hautevillei gróf; Sziciliai-ág; I. Roger sziciliai gróf; Barcelonai-ház: Buzilla; Matild f. II. Ramon; III. Ramon barcelonai őrgróf; IV. Ramon f. arragóniai Petronella; II. Alfonz arragón király f. kasztiliai Sancha; Antiochiai-ág; Guiscard Róbert; I. Bohemund antiochiai fejedelem; II. Bohemund; Konstancia f. Chatillon Rajnald; Anna; Capet-ház; Capet Hugó; II. Róbert francia király; Francia-ág; I. Henrik; I. Fülöp; Konstancia; VI. Lajos; Császári-ág; VII. Lajos (II. Géza szövetségese) f. kasztiliai Konstancia; Péter f. Courtanay Erzsébet; Péter konstantinápolyi császár; Margit III. Béla 2. felesége; II. Fülöp Ágost; VIII. Lajos; Jolán II. Endre 2. felesége; Burgundi-ág; I. Róbert; Kasztiliai-ház; Konstancia f. VI. Alfonz kasztiliai király; Henrik burgundi herceg; Urraka; VII. Alfonz; I. Hugó; I. Eudo; II. Hugó; II. Eudo; III. Hugó; Sancha f. II. Alfonz arragón király; Konstancia f. VII. Lajos francia király; II. Péter arragón király; Konstancia 1. f. Imre, 2. f. II. Frigyes császár; I. Jakab; Izabella f. III. Fülöp francia király; Dauphin-ág; VI. Guido viennei dauphin; III. Eudo burgundi herceg; VII. Guido; Anna f. I. Humbert; Nápolyi Anjou-ház (VIII. Lajos); I. Károly sziciliai király, Anjou hercege (IV. Béla és V. István szövetségese.); IX. Szent Lajos; III. Fülöp; Valois-ház; IV. Szép Fülöp; Károly Valois grófja; Izabella; II. Károly nápolyi király; VI. Fülöp; Magyar Anjou-ház; Martell Károly magyar trónkövetelő; Margit Anjou hercegnője f. Valois Károly; Róbert nápolyi király; I. Károly magyar király; Beatrix; Klemencia; Károly; X. Lajos; I. János; II. János; VIII. Guido viennei dauphin; Nagy Lajos; Endre; Martell Károly; I. Johanna.

[1] A mellékelt térkép a francia dinasztiák hatalmi körét 1375 és 1385 közt, legnagyobb kiterjedése idején mutatja be.