OLIGARCHIA.

Az utolsó Árpádok és közvetlen utódaik történetére elbeszélő forrásokkal alig rendelkezünk. Kézai Simon megírta ugyan IV. László történetét 1285-ig, de elbeszélésének korunkra jutott kivonatából és az ő elveszett művét átdolgozó III. Endre-kori írónak a Budai Krónikában fennmaradt László-ellenes iratából alig néhány adatot és korfestő mozzanatot ismerhetünk meg. V. ö. Domanovszky: Kézai Simon mester krónikája. 1906. és Hóman: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és leszármazói. 1925. Külföldi krónikák közül – a szövegben (48. l.) az irodalomban tradicionálissá vált nevén „Horneck Otokár”-nak nevezett – stájer Otokár (V. ö. Vystyd: Die steierische Reimchronik. MIÖG. XXXIV. 1913) Rímes Krónikájában és néhány osztrák évkönyvben találunk értesítéseket a morvamezei csatáról és más háborús eseményekről. A törvényhozási emlékek közül IV. László korából néhány utaláson kívül csak az 1279. évi országgyűlésnek „kún-törvény” néven ismert határozatait, továbbá az 1290., 1298., 1299. évi országgyűlések, az 1279. évi budai egyházi zsinat határozatait ismerjük. Az 1299. évi határozatok az 1298. évi törvényhez fűzve (45. szakasztól) jutottak korunkra. Az 1267., 1290., 1298. és 1299. törvényeket ld. Kovachich: Sylloge decretorum I., az 1279. évi törvényszakaszok Fejérnél, a budai zsinatot ld. Hube: Antiquissimae constituiones synodales provinciae Gneznensis. Petropoli, 1856. A főforrás itt is, mint a megelőző korban a folyton gyarapodó okleveles anyag és a pápák levelezése.

A XIII. század utolsó negyedében bekövetkezett bomlási processzus okainak és motivumainak vizsgálatában nagyobb súlyt helyeztem az eddig elhanyagolt etnikai és lelki tényezők kidomborítására. A kún-magyar ellentét létezése és hatóereje eddig is eléggé ismeretes volt, de a számra tekintélyes pogány kúnságnak a tiszai magyarságra gyakorolt etnikus hatása nem részesült kellő figyelemben. Hasonlóképen nélkülöztük a Kőszegiek körül csoportosuló nyugati hatalmi szövetkezet német karakterének megállapítását, holott személyi okok és tárgyi jelenségek ezt egész világossá teszik. A kúnok településére és életmódjára a kún-törvény és a budai zsinat határozatai vetnek világot. IV. Béla kún-politikájáról a pápákkal folytatott levélváltása tájékoztat. A keleti orientáció tudatosságát IV. László kún-tatár politikája bizonyítja, legfontosabb mozzanatait Karácsonyi János foglalta össze (A mérges vipera és az antimoniális. Századok, 1910.) Az indigéna-családok politikai megoszlását a németes és magyar párt közt maguk a tények, a pártalakulások bizonyítják. A lelki egység megbomlásának tüneteire, jelenségeire már Pauler rámutatott, de nem hozta egymással vonatkozásba. A vallásos szellem erősbödését jelző egyházalapításokra vonatkozó adatokat ld. Rupp: Magyarország helyrajzi története. I–III., Balics: A róm. kath. egyház története Magyarországon. II. 2., Erdélyi: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I–XII., Békefi: A ciszterci-rend története Magyarországon. (Emlékkönyv, 1896.), Karácsonyi: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon. I–II. 1923–1924. Reiszig Ede: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend Magyarországon. I. 1925., Patek Ferenc: A magyarországi templárius-rendtartomány felbomlása. 1912., Zákonyi Mihály: A Buda melletti Szent Lőrinc pálos-kolostor története. 1911. A flagellánsokról Pauler i. m. A tatárvész utáni erkölcsi sülyedésről és pogányvilágról a pápai rendeletek, levelek, a budai zsinat határozatai, a Kún László korát jellemző krónikarészlet (Budai Krónika) és oklevelek tájékoztatnak. A társadalmi beomlás jelenségeiről az okleveles források adnak bőséges felvilágosítást.

Az oligarchia szerepének megítélése tekintetében eltértem az eddigi felfogástól, mert a rendelkezésre álló forrásadatokból világosan kiderül, hogy a nagybirtokos bárók tartományúri hatalom, örökös grófságok és hercegségek kiépítésére irányuló törekvés tudatosabb és eredményesebb volt, mint a régi közjogtörténeti iskola hatása alatt történetírásunk hirdeti. Az egykorú hivatalos iratanyag, az oklevelek nagyrésze a régi terminológiához ragaszkodik s abban a korban is királyi elhatározásról, királyi tisztviselőkről, a közhatalmi funkcióknak megszokott módon való gyakorlásáról beszél, amikor a gyakorlatban a törvényhozó és végrehajtó hatalom már kicsúszott a király kezéből s a közhatalmi funkciókat a magánhatalmak birtokosai látták el. Ezek a formuláris kifejezések azonban az ellenkezőt bizonyító sok más forrásadattal szemben semmiféle súllyal sem bírnak s történetírásunknak végre le kell számolnia azzal a ténnyel, hogy a század forduló oligarchikus jelenségei nem pusztán egyes személyek hatalmi túlkapásaira vezethetők vissza. IV. László gyenge uralma idején Magyarországon is kialakulásnak indult az a tartományúri oligarchia, az örökös báróságnak az a formája, mely a nyugati államokban ezidőben már élethalálharcért vívta a folyton erősbödő királyi hatalommal, de Németországban teljes virágjában ált. Félszázadon át Magyarország államformája is az oligarchikus magánhatalmaktól korlátozott monarchia volt s éppen ez a körülmény vezetett a XIII. század végén észlelhető gyors alkotmányos fejlődésre, a királyi hatalom és a köznemesség szövetségére. Ezeken a tényeken mitsem változtat az, hogy az Anjou-királyoknak később sikerült az oligarchiát letörniök s a királyi hatalom régi teljességét új formák közt helyreállítaniok. Az oligarchikus törekvéseket találóan jellemzi Bartoniek: A magyar királyavatáshoz. 1924. 252–256 l. Az egyes magánhatalmi csoportok és szövetségesek kialakulását és szerepét Karácsonyi nemzetségtörténeti kutatásain kívül a részlettanulmányok egész sora világítja meg. Ilyenek Pór: A Németújváriak. (Századok 1888.), Déli szláv történeti tanulmányok (Századok, 1894.). Csák Máté, 1888. László erdélyi vajda (Erdélyi Múzeum, 1891.), Salamon: Az első Zrínyiek, 1865 (Subich Pálról és fiairól), Thallóczy: Tanulmányok a bosnyák bánság kezdetéről. 1905. és A Blagay-család. (A Blagay-család oklevéltára bevezetése. 1897.), Wertner: A Güssingiek (Századok, 1895.), Révész Ferenc: Németújvári Iván (Erdélyi Múzeum. VIII. 1891.), Bunyitay: Kopasz nádor. 1888. stb. A familiaritás hűbéri intézményének létesítését és jelentőségét elsőnek Szekfű ismerte fel és méltatta id. művében. V. ö. Ozorai József: Az esztergomi érsek praediális nemesei (Magyar Sion. 1887.) A köznemesi osztály kialakulására a már idézett művek közül Tagányi, Erdélyi, Váczy műveiből meríthetünk értékes tanulságokat. A rendi alkotmány XIII. századi fejlődése tekintetében Ferdinándy és Ladányi idézett művein kívül v. ö Schwarcz Gyula: A miniszteri felelősség eredete az európai alkotmánytörténetben. 1883, A király tanácsosainak felelőssége Arragóniában és Magyarországon. 1889., továbbá R. Kiss István: III. Endre király 1298/99. évi törvénye. (Fejérpataky-Emlékkönyv. 1917.), hol a bárók szerepe eddigelé a leghelyesebb megvilágításban részesült. A közjogtörténeti kutatás terén egymással szembenálló szélső felfogások és ellentmondó elméletek – Timon Ákos (Magyar alkotmány- és jogtörténet) és az osztrák Steinacker Harald (Über Stand und aufgaben der ungarischen Verfassungsgeschichte. Innsbruck, 1907) felfogása – rövid, de találó bírálatban részesültek Szekfűnél: (A magyar állam életrajza.). IV. László jellemét Karácsonyi János (A mérges vipera és az antimoniális. Századok, 1910.) kutatásai helyezték a korábbinál sokkalta sötétebb megvilágításba.

IV. László és III. Endre korának eseményei tekintetében ismét Pauler forrásművére és Szabó Károly: Kún László, 1886. című monográfiájára támaszkodhattam. Karácsonyi művének, Wertner archontológiai jegyzékeinek itt is nagy hasznát vettem. Sajnos, Szentpétery művének kalauzolását már nem vehettem igénybe. 1270-ig terjedő harmadik füzetét is csak korrektúrában használhattam a szerző szívességéből. A morvamezei csatáról Schilling: A morvamezei ütközet. 1878., BUSSON: Der Krieg von 1278 und die Schlacht bei Dürnkrut (Archiv f. ÖG. LXII. 1880.), Köhler: Entwicklung des Kriegswesens. II. 1886. és Redlich id. műve. A kún háborúról Karácsonyi: A hódtavi csata éve. 1282. (Századok, 1901), a hely szabatos meghatározását adja Czímer Károly: Az 1282. évi hódi csata helye és lefolyása (Hadtörténelmi Közlemények. 1929.). III. Endre származásáról Nyáry: Posthumus István (Századok, 1868.), Patek: Utószülött István, 1923, feleségéről és leányáról Pór: Habsburgi Ágnes magyar királyné és Árpádházi Erzsébet. 1888.