A RENDI TÁRSADALOM SZERVEZETE.

Az alkotmánytörténeti fejlődésről világos képet kapunk a forrásokból, ha azokat a későbbi elméletek sallangjaitól megtisztítva, közvetlenül vizsgáljuk. Az irodalomból nagy hasznomra voltak Ferdinándy Géza: A koronázás és közjogi jelentősége. 1893, Az Aranybulla. 1899, A rendi elemek a magyar alkotmányban. 1907; Ladányi Gedeon: Modern alkotmányos intézmények a középkori államokban. 1873; Schvarcz Gyula: A miniszteri felelősség eredete az európai alkotmánytörténetben. 1883; R. Kiss István: Harmadik Endre 1289/1299. évi törvénye. 1917; Bartoniek Emma: A koronázási eskü fejlődése. 1917, A magyar királlyáavatáshoz, 1924, továbbá az összefoglaló művek közül Ladányi: A magyar királyság alkotmánytörténete I. Debrecen, 1871, Hajnik: Magyar alkotmány- és jogtörténelem. 1872, Magyarország az Árpád-házi királyoktól az ősiség megalapításáig és a hűbéri Európa. 1867. A Timon-Steinacker-polémiáról és Szekfűnek ehhez fűzött megjegyzéseiről v. ö. II. kötet 363. lapján mondottakat. A kérdések tisztázásához nagyban hozzájárult Eckhart Ferencnek a külföldi kölcsönhatásokra és analógiákra, valamint a histórikus szempontokra erős nyomatékkal rámutató Jog- és alkotmánytörténet (A magyar történetírás új útjai, szerk. Hóman, 1931) c. tanulmánya s az ennek nyomán kelt élénk vita, melynek termékei közül főleg Molnár Kálmán: Alkotmánytörténeti illuzió-e a magyar alkotmányfejlődés jellegzetes közjogi iránya? 1931, és Eckhart: A magyar alkotmányfejlődés. 1931, továbbá Kérészy Zoltán: Hűbéri eszmék és magyar jogfejlődés. 1931, vetnek fel a történész által is számbaveendő és értékesíthető szempontokat, míg a többiek a kérdés rendszeres taglalásának mellőzésével inkább a polemikus kritika eszközeit vették igénybe. A vita egyébként korántsem meritette ki az Eckhartnál felvetett alapvető kérdések egész komplexumát, szinte kizárólag csak Eckhartnak a jogászi szemlélet téves voltát vitató általános természetű megállapításai, az Aranybulla értelmezése és az Eckhartnál alig érintett Szent Korona-tannal kapcsolatos alkotmányjogi problémák körül forgott. E kérdések megvitatása mégis fontos tanulságokkal szolgált mind a jogásznak, mind pedig a történésznek. Meg kell azonban állapítanom, hogy a vita során mind Eckhart, mind Molnár túlzásokba tévedtek a jogászi és histórikus szemléletről szólva. Előbbi szerint „a jogi műveltségű magyar ember történeti felfogása homlokegyenest ellenkezésbe jutott a történeti műveltségű magyar ember szemléletével.” Utóbbi viszont erre válaszul kijelenti, hogy „ha e megállapítás nem ugyan általánosságban, de szórványosan fedi is a tényeket, ennek nem okvetetlenül a jogászok történeti ismereteinek, vagy történetszemléleti módszereinek fogyatékossága az oka. Lehet más oka is: a történeti adatok helytelen jogi megítélése, vagyis a téves jogászi szemlélet egyik-másik történészünknél” s ennek kapcsán rámutat a formalizmus szerepére és jelentőségére a jogalkotásban s a formalizmus mellőzésének szükségére a jogszabályok értelmezésénél. E sorokat és a hozzájuk fűzött fejtegetéseket olvasva, önkéntelenül az a benyomásunk támad, hogy mindketten torzított szemüvegen néznek. Eckhart a magyar jogtörténelem egyik túlzó irányával vitatkozva, Molnár viszont a maga történeti alapon nyugvó jogászműveltségének szemszögéből ítélve, túlságosan általánosítanak. A két szemlélet közt kétségtelenül ellentét van s ez a histórikus empírizmus és az apriori elméletekből kiinduló jogászi formalizmus ellentétében gyökerezik, amitől egyébként Eckhart sem maradt ment, mikor az Aranybulla hagyományos értelmezéséhez oly mereven ragaszkodik.

Az Aranybulla értelmezését illetőleg e vita összes résztvevőivel szemben is fenn kell tartanom azt a forrásokban kellőképen igazolt felfogásomat, hogy miként a II. kötetben kifejtettem, az Aranybulla keletkezésekor nem volt az ország összes nemeseinek jogait egybefoglaló egyetemes nemesi szabadságlevél, hanem a nemesség alsó határán mozgó királyi serviensek részére kiállított privilégium, mely azokat a nemzetségi öröklési jog kivételével nemesi jogokkal ruházta fel s melyben a királytól kicsikart alkotmányjogi garanciák is biztosíttattak. Hogy az Aranybulla forradalmi megmozdulás eredménye volt, ahhoz – Molnár Kálmánnal szemben hangsúlyozom – szó sem férhet. Természetes, hogy e felfogásom tükrében rendkívüli mértékben megnövekszik Nagy Lajos 1351. évi törvényének, a magyar nemesi szabadság és rendi alkotmányjogok igazi magna chartájának jelentősége, amit egyébként már Ferdinándy Géza is minden korábbi kutatónál kedvezőbb világításba helyezett, kiemelte, „hogy itt nemcsak a törvény felelevenítéséről, hanem annak új törvényerővel való felruházásáról van szó.” (Az Aranybulla, 1899.) Ha Ferdinándy mégsem tulajdonít oly jelentőséget e törvénynek, mint jómagam, ez csupán annak tulajdonítható, hogy a serviens-intézmény mibenlétéről Szekfű és Erdélyi idevágó kutatásai előtt ismeretei nem voltak s nem is lehettek. Teljesen helytálló Ferdinándy felfogása az ősiség kérdésében is, amit némelyek a történeti kutatás régóta ismert eredményeit ignorálva, még ma sem haboznak az ugyancsak Árpád-kori eredetű banderiális hadrendszerrel s a hűbéri intézmények akceptálásával együtt az Anjouk újításának feltüntetni. Ezzel a felfogással szemben nem lehet eléggé hangsúlyoznunk ezeknek az intézményeknek a hazai fejlődésben gyökerező eredetét. (A banderiális hadrendszerről v. ö. a II. kötet 365–366. l. id. műveket, az ősiségről R. Kiss István: Nagy Lajos és az ősiség. Klebelsberg-Emlékkönyv, 1925, Waldapfel Eszter: Nemesi birtokjogunk kialakulása a középkorban. 1931, Illés: A törvényes öröklés rendje az Árpádok korában. 1904, Erdélyi: Igaz történetet tanítsunk, 1932.) Ideje volna, hogy ezeket a régóta ismert megállapításokat közjogi irodalmunk is figyelembe vegye, mert bármennyire hangsúlyozza is Molnár Kálmán, hogy „Nagy Lajos ősiségi törvénye csupán mesterségesen felvett fixpontot (1351) jelent alkotmányfejlődésünkben”, e „fixpont” állandó kihangsúlyozása téves szemléletre csábítja a történeti ismeretekkel nem rendelkező jogászokat. Tarthatatlan egyébként jogtörténeti és közjogi irodalmunknak az a merőben történetietlen beállítása is, mintha az ősiség a hűbéri eszmék hatása alatt alakult volna ki. Ellenkezőleg, az ősiség minden látszólagos hűbéries színezete csupán optikai csalódás s éppen arra az alaptalan feltevésre vezethető vissza, mintha azt Nagy Lajos idegenből akceptálta volna. Az ősiség, más szóval a nemzetségalapító ősök összes leszármazóinak a közös őstől örökölt vagyonra vonatkozó törvényes öröklése nem hűbérjogi, hanem vérségjogi intézmény s már a királyság alapításakor is élő jogszokás volt. A nyugatról importált hűbérjog alapján kialakult öröklési rend az adományos és fitestvérei egyenesági ivadékaira korlátozott törvényes öröklés s ezek kihalta után a királyra, mint hűbérúrra való viszaháramlás volt. Ezt a két egymás mellett élő és egymással küzdő jogrendszert egyenlítette ki Nagy Lajos ősiségi törvénye a nemzetségi jogon és adomány címén birtokló nemesek egységes öröklési jogának megállapításával. Ennek a történeti ténynek világos megállapítása is csak az Aranybulla már említett értelmezése mellett lehetséges. A régi értelmezés egyenesen útját vágja az öröklésjogi kérdések teljes tisztázásának.

A szentkorona-tan kialakulása tekintetében Eckhartnak az a megállapítása, hogy az újkori magyar alkotmányfejlődésben oly nagy szerepet játszó elmélet mai, illetőleg XVI. századi alakjában Verbőczi fogalmazása, mindenesetre helytálló. Ebből azonban korántsem következik, hogy „a szentkorona tanának megalkotása Verbőczi egyéni genialitásának műve” volna. Verbőczi e pontban is az élő jogot kodifikálta és öntötte szabatos formába. A szentkorona-tan kialakulása kétségtelenül a XV. században következett be, mikor a legitim dinasztiának Máriával magva szakadt. Alkotóelemei pedig, miként azt a szövegben kifejtettem, már az Anjou-korban felismerhetők. (Ld. ehhez: 289–290. ll.)

Az 1351. évi törvény irodalmunkban többnyire mint országgyűlési törvényalkotás szerepel, holott erre a forrásokból, magából a törvény szövegéből semmi következtetés nem vonható. A formuláris részek egyeznek a nagyobb királyi tanácsban hozott más rendelkezések formuláival, e törvényre is vonatkozik tehát mindaz, amit Ladányi (id. műv., I. köt., 160–199. l.) az Anjou-kori alkotmányjogi viszonyokról helyesen megállapít. A sokszor emlegetett Anjou-kori „országgyűlések” nemlétezésének világos bizonyítékát találjuk a főpapságnak 1338-ban a pápához intézett panaszlevelében, mely szerint Károly trónralépése óta a közönséges gyűlések tartása betiltatott.

A koronázási esküre vonatkozó a II. kötethez idézett irodalomnak kiegészítéseképen Bartoniek Emma volt szíves figyelmeztetni, hogy Nagy Lajos koronázási esküjének emlékét is fenntartotta az egykorú Cronica egyik változata. V. ö. Domanovszky: A Budai Krónika. Századok, 1902. 733–734. ll.

Az Anjou-kori társadalom szervezetére és tagozódására vonatkozólag alapvető munkát végeztek Illés József: Anjou-kori társadalom és adózás. 1900, Schiller Bódog: Az örökös főrendiség eredete Magyarországon, Szekfű Gyula: Serviensek és familiárisok. 1912, Mályusz Elemér: Geschichte des Bürgertums in Ungarn. (Vjschr. f. Social- u. Wirtschaftsg. XX.) (Schiller műve a „nagyobb királyi tanács” mibenlétére és összetételére is helyes világot vet.) Buday Károly: A magyar művelődés a XIV. század első felében. Sátoraljaújhely, 1912 c. összefoglalásában sok becses adatot tár fel s egyedül mutat rá a szolgák (servi) Anjou-kori szereplésére Kovachich (Formulae solennes styli, 84–86. l.) adatai alapján, mit az 1351. évi törvény és számos oklevél is támogat. V. ö. még Knoll István: Társadalmi és rendi tagozódás az Anjou-korban. 1914, Békefi: A rabszolgaság Magyarországon. 1904, Gáspár Mária: A rabszolgaság megszünése hazánkban. 1909, Nagy Benjamin: A magyarországi jobbágy állapota 1514-ig. 1896, Schneller: A jobbágyság társadalmi helyzete a parasztlázadások előtt. Pécs, 1929. A jobbágyság kimerítő történetét adja Acsády Ignác (A magyar jobbágyság története. 1908) a birtokos osztályokkal szemben igaztalanul elfogult művében. A XV. század földesurairól adott jellemzése, egynémely kisiklásokról nem szólva, találó, az Anjou-kori állapotok jellemzése azonban nem sikerült. Egyáltalában nem veszi észre a szolga-intézmény létezését s a jobbágyság kialakulásában felismerhető emelkedő tendenciát. Ennek következtében „az új és súlyos tehernek” feltüntetett kilencedadó lényegével és jelentőségével sem tud tisztába jönni. A parasztjobbágy osztály előkelőbb elemeinek süllyedésére, illetőleg a korábbi harcos jobbágyoknak adózó parasztjobbágyokká süllyedésére Erdélyi László hoz fel döntő fontosságú adatot (Pannonhalmi Rendtörténet, X. 454–457 l., Igaz történetet tanítsunk. 1932). A régi hospesek és jobbágyok összefüggéséről figyelemre méltó észrevételt tartalmaz Léderer Emma (A legrégibb iparososztály kialakulása. Századok, 1928) értekezése. A polgári osztály, illetőleg a városlakó nép helyzetére világot vetnek a kor kereskedelemtörténetével foglalkozó művek, így Csánki Dezső (Hazánk kereskedelmi viszonyai I. Lajos korában. 1880), Hóman (A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája I. Károly korában. 1921), Pleidell (A nyugatra irányuló magyar külkereskedelem a középkorban. 1925), Fekete Nagy Antal (A magyar-dalmát kereskedelem. 1926), Kováts Ferenc (A magyar arany világtörténeti jelentősége. Történeti Szemle, 1922), Borcsiczky (A politikai változások befolyása Magyarország kereskedelmi útjaira a XIV–XV. században. 1914) stb. Mályusz megállapítása (id. m.), hogy a XIV. századi sok város, mezőváros és szabadközség lakóiban nem szabad valami kialakult polgári rendet látnunk s hogy a városi polgárság, mint zárt országos rend csak a XVI. században alakult ki, minden tekintetben helyt áll. Viszont az is kétségtelen, hogy a későbbi városi polgárság magva már az Anjou-korban adva volt a nagyforgalmú kereskedővárosok és bányavárosok polgárságában. Mályusz mutat rá arra is, hogy az a feltevés, mintha Zsigmond 1405-ben országgyűlésre hívta volna meg a városok követeit, téves törvényfordításon alapszik. Az 1405. évi dekrétum szövegében a városok követeinek országos gyülekezetéről s nem a nemesekkel együtt országgyűlésre gyült polgárokról van szó. A székely társadalomról legalaposabban ír Connert János (A székelyek intézményei. Kolozsvár, 1901) és Szádeczky-Kardoss Lajos (A székely nemzet története és alkotmánya. 1927). V. ö. még Lóránd Lajos: A székely jobbágyság kialakulása 1540–1571. 1906. A székely település, ősfoglalás-jellegét s a keletrehúzódást illetőelg új adalékokat hoz Asztalos Miklós: A székelyek őstörténete letelepedésükig (Erdélyi Múzeum, 1932), hol a Küküllőmenti őshazából való keletre költözésüket jellemzi. A kún és jász társadalom XIV. századi rétegeződéséről alapos tanulmányt írt Kring Miklós: Kún és jász társadalomelemek a középkorban. 1932. V. ö. Gyárfas: A jász-kúnok története. 1870–1885. Az oláh kenézi és vajdai szervezetről kitűnő áttekintő képet ad Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza II. és V. kötetében Temes és Hunyad megyék földrajzához írt bevezetésében. V. ö. még Sólyom Fekete Ferenc: A magyarság és az oláh incolatus Hunyadban és Vázlatok az oláh kenézi intézmény története ismeretéhez. (Hunyad megyei Tört. és Rég. Társ. Évkönyve. I., II., 1882–84), Szilágyi István: Máramaros megye általános történelméből (Századok, 1889), Csánki: Máramaros megye és az oláhság a XV. században (Századok, 1889), Hunyad megye és a Hunyadiak (Századok, 1887), Szádeczky: Az oláh település legelső okleveles emléke (Századok, 1908), Bunyitay: Bihar vármegye oláhjai és a vallási unio (Századok, 1892), Petrovay György: A máramarosi oláhok (Századok, 1911), Az Ilosvay-család története (Turul, 1896), A dolhai és petrovai Petrovayak története (Turul, 1897), Mihályi: Máramarosi diplomák a XIV–XV. századból. Az erdélyi szászokról Teutsch: Geschichte der Siebenbürger Sachsen. 1. Nagyszeben, 1899. Horváth Jenő: Az erdélyi szász városok közgazdasági viszonyai. Gyula, 1905. A szepesi szászokról Hradszky: Szepes vármegye a mohácsi vész előtt (Szepes megyei Tört. Társ. Évk. IV. 1888), Demkó: Lőcse története. Lőcse, 1897. A ruténekről Petrov A.: Drevnějšija gramoty po istorii karpatorusskoj cerkvi i ierarchii 1391–1498. (Legrégibb oklevelek a kárpáti orosz egyház és hierarchia történetéhez.) Prága, 1930 és Drevnějšaja na Karpatokoj Rusi šoltysskaja gramota 1329. g. (A kárpátalji Oroszföldre vonatkozó legrégibb soltészoklevél az 1329. évből.) Karpatokij Svět. Ungvár, 1929. Bonkáló: Die ungarländischen Ruthenen. (Ung. Jahrbücher. I. 1921), Hodinka: A munkácsi gör. kat. püspökség története. 1910. A nyugatmagyarországi német településről Schwartz Elemér: A nyugatmagyarországi német helységnevek. 1932 (a 265–269. lapján részletes bibliográfia). A nemzetiségi kérdés egyházpolitikai kezelésére vonatkozóan lásd a megelőző fejezethez idézett irodalmat.

Az Anjou-kor társadalmi és gazdasági erőinek megoszlásáról, a rendi tényezők – főpapság, főnemesség, nagy-, közép- és kisbirtokos köznemesség – egymásközt és a királlyal szemben fennálló erőviszonyáról a történeti, de főleg a jogtörténeti irodalomból nem kapunk világos képet. Noha a századforduló nagybirtokos főnemeseinek és tartományurainak bukásáról és az új arisztokrácia kialakulásáról tudósaink hű képet rajzoltak, e folyamat gazdasági, társadalmi s egyben politikai következményeit nem mérték fel a maga teljességében. Az Anjou-korban is immensis kiterjedésű nagybirtok-komplexumokról hallunk beszélni, holott a századvégi nagy birtoktestek és tartományuraságok széttöredezése után ilyenek a XIV. és XV. század fordulójáig nem keletkeztek. A tényleges viszonyok megismerése végett kísérletet tettem az Anjou-kor birtokstatisztikájának kidolgozására. E merész kísérlet alapjául Csánki Dezső hatalmas művének (Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I–III., V/1. 1890–1913, továbbá Kőrös megye a XV. században. 1893) és Tagányi–Réthy–Kádár: Szolnok-Doboka vármegye monografiája. I–VI. Dés, 1904 adatai szolgáltak. A várak és helységek – városok, községek, praediumok – Hunyadi-kori birtoklási viszonyai mellett az Anjou-koriakat is jórészt feltüntető vagy legalább is biztos következtetésekre módot nyujtó, rendszeresen feldolgozott adatok hatalmas tömkelegéből ez ország kétharmad részénél nagyobb területnek birtokstatisztikai képe bontakozik ki. A többi országrészek – tíz északnyugati s három erdélyi vármegye, a mai Verőce megye kis részét felölelő verőcei királyi, zágrábi püspöki uradalmak és Varasd megye, a jász-kun terület, a Székelyföld, az erdélyi szászok királyföldje, Beszterce és Brassó vidéke – tekintetében Csánki művének befejezetlensége miatt közvetett következtésekre voltam utalva. De a tájékozódást itt is lehetővé tette a várakra, városokra és nevezetesebb uradalmakra vonatkozó adatok ismerete, amelyeket Szabó Károlynak – Csánki művéhez hasonlóan gróf Teleki József nagy művének kiegészítéséül szánt – történetföldrajzi összeállítása (Teleki: Hunyadiak kora. VI/1. 1863), Szerémi (hg. Odescalchi Artur) és Ernyey József: A Majthényiak és a Felvidék. 1913, Kővári László: Erdély építészeti emlékei. Kolozsvár, 1866 és Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I–III. 1901 című művei hoztak napvilágra. Ez összefoglaló művek mellett jó hasznát vettem több kisebb birtoktörténeti és genealógiai tanulmánynak, melyek közül csak példaképen hivatkozom a következőkre: Wenzel Gusztáv: Stibor vajda. 1875, Pesty Frigyes: Brankovics György rác despota birtokviszonyai Magyarországban. 1877, Karácsonyi: A Lackfiak története. (Délmagyarországi Tört. és Rég. Értesítő. III. 1987), A Csanád-nemzetség birotkviszonyai. (U. o. I–II. 1885–86). A kerekegyházi Lackfiak családfája. (Turul, 1886), Békés megye nemzetségei. (Békésvármegyei Rég. Társ. Évkönyve. XI. 1885), A Hunyadiak Békés megyei birtokai és a dobozi Dánfiak. (U. o. XII. 1885–86), Kisnemesi élet Békés megyében. (U. o. XVI. 1892), Csánki: A régi Szeghalom és Füzesgyarmat népességei és birtokstatisztikája. (U. o. XVI. 1892), Wertner Mór: A Garaiak. (Századok, 1897), a Horvátiak elei. (U. o.), Kemény fia Lőrinc nádor és utódai. (U. o. 1892. V. ö. Puky: A Matucsinaiak. Turul, 1893), Az első Korógyiak. (Turul, 1892), A ruszkai Dobó-, Pálóczi- és Bátor-családok közös leszármazása. (Turul, 1902. v. ö. Kállay Ubul cikkét u. ott, 1903), Smaragd vajda utódai (Turul, 1897), Az olnódi vagy bölcsi Czudarak genealógiája (u. ott, 1891), Az óvári és vöröskői Volfárt-család (u. ott, 1892 és 1897), Esztergomi érsekek (Telegdi–Kaplai–Vásári-rokonság; u. ott, 1912), Komáromy András: Dózsa nádor és a Debreczeni-család (u. ott, 1891), A Perényiek (Nagy Iván Családtörténeti Értesítő, III., IV.), Borovszky: A nagylaki uradalom (Akad. Ért., 1900), Muhoray: A Horváti- és Palisznyai-családok (Századok, 1896), Pór Antal: Nagymartoniak és Kanizsaiak közti rokonság (Turul, 1892), Az Osl-nemzetség története (u. ott, 1890), A Nagymartoniak (u. ott, 1889), Rénold nádor és ivadéka (u. ott, 1889), Gilétfi László veszprémi püspök (u. ott, 1901), Demeter bíboros esztergomi érsek (Esztergomvidéki Rég. és Tört. Társ. Évk., I., 1898), Csánki: Ajnárdfiak és Matucsinaiak (Századok, 1893), Nagy Iván: A Losonciak és Bánfiak nemzedékrendje (Turul, 1883. v. ö. még Nagy Imre és gr. Lázár Miklós cikkeit u. ott, 1883, 1884), Kállay Ubul: A Tornaiakról (u. ott, 1901), Czudar László váradi kanonok (u. ott, 1904), Daróczy: A Paksiak (u. ott, 1911), Holub: Himfi Benedek (u. ott, 1922–23), Daróczy és Keresztes: Zákányiak és Korbáviai grófok (u. ott, 1924–26), Keresztes: A Rozgonyiak (u. ott, 1926), Ila Bálint: A Szentgyörgyi és Bazini grófok birtokainak kialakulása (u. ott, 1927), Némethy: Adatok a Csetneki-család genealógiájához (Turul, 1884), Závodszky Levente: A Héderváry-család (Héderváry-Oklevéltár, II., 1922) stb. Az e művek adatai nyomán összeállított statisztika ellenőrzésére és a földesúri hatóság alatt álló népelemek lélekszámainak hozzávetőleges megállapítására Acsády Ignác tanulmányait használtam fel (Régi magyar birtokviszonyok, 1894; A magyar jobbágynépesség száma a mohácsi vész után, 1890), az időközben beállt változások mérlegelésével. Hangsúlyozom azonban, hogy ez a statisztika csak hozzávetőleges adatokon alapszik és így sem a teljesség, sem pedig a teljes szabatosság igényével nem lép fel. Az Anjou-kor pontos és minden részletében megbízható birtokstatisztikája csak az idézett művek és az okleveles adatok hosszadalmas munkát igénylő rendszeres, megyénkénti feldolgozásával volna elkészíthető. A népességre vonatkozó számadatok mindenesetre módosulnának ily feldolgozás esetén, mert a lélekszám megállapításánál minimális átlagszámokat vettem fel, egy jobbágytelekre a XV. századvégi és XVI. századeleji 3–8 család helyett 2 jobbágycsaládot a 4 lélekkel és 25 jobbágycsaládra ugyancsak minimális számmal 5 zsellér- (szolga-) családot számítva. A jobbágytelkek számában eltolódás a Nagy Lajos halálától 1494-ig – az első korunkra jutott adólajstromok idejéig – terjedő időszakban nem igen következett be s a népesség száma is inkább in pejus változott. A délvidéken szerbek és oláhok bevándorlása révén a népesség mindenesetre gyarapodott, de ezt a népszaporodást kiegyenlítik a felvidék cseh megszállása és a török háborúk miatt bekövetkezett súlyos veszteségek. A pontos számítások alapján így a birtokstatisztikai kép inkább csak részleteiben, némely vidékekre vonatkozólag fog módosulni, egészében nem sok változást szenvedhet. A birtokos-kategóriák vagyonát érzékeltető arányszámok pedig aligha változhatnak meg.

A nagybirtokos családok származása tekintetében a fentidézett művek és tanulmányok eredményeit fogadtam el. Egyetlen kivétel e tekintetben az Ujlaki-család, melyet saját kutatásaim alapján a Csák-nemzetség egy Szlavóniába szakadt ágának tartok. A Csák-nemzetséghez való tartozásukat igazolja Ujlaki Miklós bosnyák király és fia hercegi címere, melyben a családi címer részére használatos pajzsmezőben a Csákok oroszlánja látható, a másik két mezőben látható csíkolatcímer mellett, melyet mint az ország címerét Kont Miklós nádor vette fel és használta más nádori méltóságot viselő főurakhoz hasonlóan. A Csák-nembeli származás mellett szól az Ujlakiak birotkában való részeltetésük s a Csák-nemzetségre jellemző Guge, Ugrin, Miklós, Lőrinc nevek gyakori használata is.