A RENAISSANCE FELÉ.

Mária királyné és Zsigmond uralkodása történetének egyetlen bővebb hazai elbeszélő forrása Túróczi János, aki épp e korban vált önállóvá forrásától, a Zsigmond korát már igen szűkszavúan tárgyaló Budai Krónikától. Túróczi nem volt kortárs, de egykorú feljegyzésekből, Monaci művéből, oklevelekből és Zsigmond kortársainak – köztük guti Ország Mihály nádornak – szóbeli közléseiből merítette adatait s általában megbízható képet ad az eseményekről. A kor egyes szereplőinek – így például Lackfi Istvánnak – jellemzésében azonban hibákat követett el, mert forrásul az ítéletlevelek és adománylevelek pártgyűlölettől sugallt elbeszélését használta fel. A Nagy Lajos halálát követő évtized történetére a lengyel Carnkowi Jákó és Dlugosz históriája, Gataro András Istoria Padovana-ja, Paulus de Paullo Memoriale-ja és mindenekelőtt Monaci Lőrinc: Carmen de Carolo II. cognomento Parvo című verses krónikája a legfontosabb források. A feldolgozások közül jelentősek Márki Sándor: Mária, Magyarország királynéja. 1885, Poór Antal: Ifjabb Erzsébet királyné, Nagy Lajos felesége (Századok, 1895), Kis Károly és Erzsébet utolsó évei (u. ott, 1896), Áldásy Antal: Adalék Mária királynő diplomáciai összeköttetéseihez; Karácsonyi: Mária királyné halála napja (Századok, 1907), R. Kiss István: Az 1386. évi országgyűlés (Századok, 1913). A nagy átalakulásokhoz vezető rövid, de epochális korszak eseményeinek és szereplő személyeinek hű és találó rajzát, sajnos, egyiküknél sem találjuk meg. Az anyakirálynő és Garai nádor kormányzata nyomán kelt elégedetlenség és az evvel kapcsolatos pártalakulások rúgói mind Márki, mind Poór előtt rejtve maradtak s e tekintetben Schönherr Gyula: Az Anjou-ház örökösei (Magyar Nemzet Története, szerk. Szilágyi Sándor, III., 1895) c. műve sem ad tájékoztatást. Az 1397–1403. év eseményeiből visszafelé vont következtetéssel valamennyi író két párt küzdelméről beszél három helyett. Garait a források ellentmondást alig tűrő, világos értesítéseivel szemben igazolni akarják és súlyos politikai ballépéseit félreismerve, mint kiváló politikust mutatják be, nyilván nagytehetségű fia, ifj. Garai Miklós kiváló képességeit tartva szemük előtt. Lackfi Istvánt, Czudar Pétert, Szécsi Miklós és társaikat viszont a Horvátiakkal egyhúron pendülő, erőszakos és hatalomraéhes lázadóknak tüntetik fel, holott történeti szereplésük ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Az id. Garai Miklós egyéniségének megítélésénél semmiképen sem hagyhatjuk figyelmen kívül az Erzsébet királyné emlékét és Mária személyét nagy tisztelettel övező Monaci Lőrincnek közvetlen tapasztalaton alapuló kedvezőtlen beállítását. A Lackfiak, Szécsi és társaik jellemzésénél pedig csak a legnagyobb óvatossággal szabad felhasználnunk a Lackfi kegyvesztése és kivégzése után birtokaiból tett adományok kapcsán kiállított oklevelek indokolásának ellenséges jellemzését. De el kell vetnünk Gataro krónikájának az 1386–87. évi eseményekre vonatkozó néhány értesítését is, mert ezek az 1397–1403. évi események hatása alatt keletkeztek s a Lackfiakkal ellenséges Garai–Frangepán-pártnak a padovai Carrara útján Gataro Galeazzóhoz jutott felfogását tükrözik vissza. V. ö. Paulus de Paullo id. műv. Az a körülmény, hogy a Zsigmonddal eredetileg szembenálló Garai-pártot kezdettől fogva Zsigmond hívének vélték, szükségképen szülte a feltevést, hogy Lackfiék Kis Károly hívei lettek volna, holott Lackfi csak 1396-ban csatlakozott Nápolyi Lászlóhoz s előbb Zsigmond legbensőbb híve volt. Az ifjabb Lackfi István személyében egy egész párt, sőt egy korszak: a nagylajosi lovagkor megtestesítőjét látom s ezért adtam rokonszenves egyéniségéről a megszokottnál terjedelmesebb képet.

Zsigmond németországi, csehországi és itáliai uralmára és egyházpolitikai működésére vonatkozó forrásaink kritikai ismertetését adja Áldásy Antal: A XV. század nyugati elbeszélő forrásai (Magy. Tört. Tud. Kézikönyve, I/7. c., 1928). E források közül magyar szempontból is jelentős: Windecke Eberhard, Nyem Theodorik és Ebendorfer Tamás műve, valamint a nikápolyi csatára és más török háborúkra vonatkozó francia források. Magyarország egykorú állapotait jellemzi Bertrandon de la Broquiére útleírása és Schiltberger János útinaplója. A politikai, társadalom- és gazdaságtörténet legelsőrangú forrásai e korban is az oklevelek. A nyomtatásban megjelent forráspublikációkon kívül itt igen nagy hasznát vettem Fejérpataky László kéziratos hagyatékának, a Magyar Tudományos Akadémia történelmi bizottságának irattárában őrzött hatkötetes Zsigmond-kori okmánytárnak. Zsigmond korának legalaposabb irodalmi feldolgozása ma is Aschbach: Geschichte Kaiser Sigismund’s, I–IV., Hamburg, 1838–45, a magyar történetre nézve pedig Schönherr id. műve. A részletek tekintetében jó tájékoztatást ad Silberschmidt: Das orientalische Problem zur Zeit der Entstehung des Türkischen Reiches nach Venezianischen Quellen. 1923, Cutulo: Durazzói László nápolyi király (Századok, 1929), Miskolczy István: Nápolyi László (Századok, 1923), Caro: Das Bündniss von Canterbury. Gotha, 1880, Áldásy: Az 1412–13. évi római zsinat. 1900, Zsigmond király és a velencei köztársaság. 1901 és 1907. Zsigmond király római császárrá koronázása (Századok, 1913), Schönherr: Nápolyi László trónkövetelésének külföldi vonatkozásai. 1898, Huber: Die Gefangennehmung der Königinnen Elisabeth und Maria von Ungarn und die Kämpfe König Sigismunds gegen die Neapolitanische Partei. 1885, Hoór-Tempis István: Zsigmond király és császár a baseli zsinaton. 1929, Herre: Die Beziehungen König Sigismunds zu Italien (Quellen und Forschungen, Hg. vom Kgl. Pr. Historischen Institut in Rom, IV/1., 1909), Goll: K. Sigmund und Polen 1419–36 (M. I. Ö. G., XVI., 1895), Beckmann: Der Kampf Kaiser Sigismunds gegen die werdende Weltmacht der Osmanen 1392–1437. Gotha, 1902, Pfitzner: Grossfürst Witold von Litauen als Staatsmann. Wien, 1930, Kupelwieser: Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen. Wien, 1899, Marczinkó: Bertrandon de la Broquière utazása. 1909, Bess: Das Bündniss von Canterbury, 1416 (M. I. Ö. G., XXII., 1901), Lewicki: Ein Blick in die Politik König Sigmunds gegen Polen (Archiv f. ÖG. Band 68., 1886), Lenz: König Sigismund und Heinrich V. von England. Berlin, 1874, Bezold: König Sigmund und die Reichskriege gegen die Hussiten, I–III. München, 1872–77, Fraknói: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a szentszékkel, I–II. 1901.

A birtokviszonyok Zsigmond-kori alakulásáról és általában a birtokmegoszlásról készült statisztikához a megelőző fejezethez idézett műveket, elsősorban Csánki történeti földrajzát használtam fel. Jó hasznát vettem Sinkovics István: Zsigmond korának nagybirtokos arisztokráciája című alapos kis értekezésének is, melyet szerzője kéziratban volt szíves rendelkezésemre bocsátani. V. ö. még Baranyai Béla: Zsigmond király úgynevezett Sárkány-rendje. Budapest, 1926, Wenzel Gusztáv: Ozorai Pipo. Pest, 1863, és Stibor vajda. Budapest, 1874, Pesty Frigyes: Brankovics György rác despota birtokviszonyai Magyarországon. Budapest, 1877, Szabó Ferenc: Társadalom, művelődés Zsigmond törvényeiben. Békéscsaba, 1927, Karácsonyi: Maróthy János macsói bán élete (A Békésvármegyei Rég. és Műv. Társ. Évkönyve, 1886/87, XIII.), Florio Banfi: Philippo Scolari és Hunyadi János. 1931.