A KERESZTÉNYSÉG VÉDŐBÁSTYÁJA. A VÉDELEM KIRÁLYI SZERVEZÉSE.

A MAGYARSÁG TÖRÖK ELLENI VÉDELMÉNEK VILÁGTÖRTÉNETI PERSPEKTIVÁJA. A VÉDELEM SZÜKSÉGE: KÉT VILÁG HARCA. A TÖRÖK ÉLETIDEÁL GYÖKERES ELLENTÉTE A NYUGATI KERESZTÉNNYEL SZEMBEN, MELYHEZ A MAGYAR MÁR EKKOR TARTOZIK. A VALLÁSI ELLENTÉT; IMÁDSÁG A TÖRÖK ELLEN; TÖRÖK ÉS TATÁR EMBERTELEN PUSZTÍTÁSAI A MAGYAR KÖZVÉLEMÉNYBEN. PROTESTÁNS FELFOGÁS A TÖRÖK HARC SZÜKSÉGÉRŐL. CSALÁDI ELKESEREDÉS, A BIRTOKVESZTETTEK ÉS CSALÁDTAGOKAT SIRATÓK BOSSZÚJA ÉS IRREDENTA HANGULAT. NINCS, NEM LEHET A XVI. SZÁZADBAN TÖRÖK BARÁTSÁG. A KERESZTÉNY SZOLIDARITÁS TUDATA. – AZ ÚJ VÉDELMI VONAL, MIÉRT ANNYIRA ÉSZAKON, A KORÁBBI ALDUNAI VONAL HELYETT? A KIS MAGÁNVÁRAK LESZERELÉSE. FERDINÁND TUDATOS AKCIÓJA AZ ÚJ VONAL KIÉPÍTÉSÉRE, KIRÁLYI ÉS MAGÁNVÁRAK, EZEK VISZONYA. EGYHÁZI VÁRAK. AZ ORSZÁGGYŰLÉSEK A KIRÁLYRA BÍZZÁK EZT A GONDOT. EBBŐL A MAGYAR ÁLLAMISÁG CSORBULÁSA, PÉNZ- ÉS HADÜGYI SÉRELEM. ZSOLD FEDEZÉSI MÓDJAI: TERMÉNYEKBŐL ÉS VÁRTARTOMÁNYOK. – PÉNZBELI SZÜKSÉGLET ÉVI ÖSSZEGE. A CSONKA ÁLLAM TÉNYLEGES BEVÉTELEI, ERRŐL EURÓPAI KÖZVÉLEMÉNY; MAGYAR JÖVEDELMEK ÖSSZEHASONLÍTVA NYUGATIAKKAL. A KIRÁLYI BEVÉTELEK: PÉNZVERÉS, BÁNYÁK, HATÁRVÁMOK, NINCS EGYSÉGES KEZELÉS, JÖVEDELMEK KIVÉVE A MAGYAR, POZSONYI ÉS SZEPESI KAMARA ALÓL. NEM MINDEN FORDÍTTATIK A VÉDELEMRE; BELSŐ POLGÁRI IGAZGATÁS ÉS UDVARTARTÁS KÖLTSÉGEI. ÁLLANDÓ DEFICIT. – KÜLFÖLDI SEGÉLYEK: NÉMET BIRODALMI SEGÉLY, ENNEK TECHNIKÁJA, NAGYSÁGA, BEHAJTHATATLANSÁGA; A NÉMET RENDEK FELFOGÁSA A TÖRÖK SEGÉLYRŐL, A KERESZTÉNY SZOLIDARITÁS UTOLSÓ NYOMAI. NEHÉZSÉGEK, ELLENSZOLGÁLTATÁSOK; NÉMET TELEPÍTÉS KÖVETELÉSE, A NÉMET LOVAGREND BETELEPÍTÉSE. A PÁPAI SEGÉLY ÁLLANDÓSÁGA; TÉNYLEGES PÁPAI KATONASÁG; PÉNZSEGÉLYEK; TIZEDEK- ÉS EGYÉB EGYHÁZI JÖVEDELMEKNEK A TÖRÖK HÁBORÚ CÉLJAIRA ÁTENGEDÉSE. SPANYOL ÉS EGYÉB SEGÉLY. AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖS TARTOMÁNYOK SEGÉLYE: FELKELÉS ÉS PÉNZ. A CSEH KORONA TARTOMÁNYAINAK SEGÉLYE; VISSZAÉLÉSEK, A MAGYAR SZUVERÉNITÁS CSORBÍTÁSÁRA IRÁNYULÓ TÖREKVÉSEK. BELSŐ-AUSZTRIA SEGÍTSÉGE, A HORVÁT-VENDÉGEK ELIDEGENÍTÉSE, A HATÁRŐRVIDÉK KIFEJLŐDÉSÉNEK KEZDETEI. – ÖSSZEFOGLALÓ SZÁMADÁSOK A VÉDELMI VONAL KÖLTSÉGEIRŐL ÉS AZOK FEDEZÉSÉRŐL. A PÉNZÜGYI KÖZIGAZGATÁS KÖZÉPKORI JELLEGE; NEM TUD MEGFELELNI A ZSOLDOS-VÁRVÉDELEM MODERN FELADATAINAK. ADÓSSÁGOK SZAPORODÁSA, ZÁLOGOSÍTÁS, BIRTOKRA UTALÁS, A HABSBURGOK ÁLLAMADÓSSÁGAI. AZ UDVARI KAMARA KÖZPONTI HELYZETE. – ZSOLDOSOK, MAGYAROK ÉS IDEGENEK. HUSZÁR, NASZÁDOS, GYALOGOS: HAJDÚ. AZ IDEGENEK ELHELYEZÉSE A KELETI TERÜLETEN, RÉSZBEN NÉMETESÍTÉS MIATT. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS FORMÁJA; EREDMÉNYE; A KÖVETKEZŐ SZÁZAD NÉMETGYŰLÖLETE.

 

A TÖRÖK harcból hősköltemény telnék ki, félistenek emberfeletti tetteinek, nagy naiv szavakban elmondása, hasonlóan a ciklopi falaknak óriáskezektől egyberótt köveihez, vagy romantikus regényt is írhatna róla az, aki képes volna ez évszázados harcnak véres és felemelő jeleneteit, nemzetek élethalál-küzdelmének tömegharcait és kitűnő emberpéldányok egyéni sorstragikumát egyetlen elbeszélés láncára felfűzni. A magyarságnak a török ellen folytatott küzdelme, amint az a nemzet egész életére 1526 óta ránehezedik, példa nélkül áll az emberiség történetében. Nagy emberi közösségek, mikor már a civilizáció bizonyos fokára felemelkedtek, mindenkor védekezni próbáltak a szomszédságukban élő, alacsonyabb műveltségi fokon álló törzsek ellen, melyek zsákmány reményében zavarták a műveltebbeknek békéjét, vagyonát és életét. A magyar-török küzdelmet a világtörténet ilyen jelenségei közé kell helyeznünk, hogy emberi magaslatait, melyekre felemelkedett, megmérhessük. Számba kell vennünk a kínai civilizáció évezredes küzdelmét a húnokkal és egyéb nomád lovasokkal, amikor a szorgalmas letelepedett népség a kínai nagyfal világcsodájának építésével védekezett a rabló betörések ellen. A magyarnak nem volt kínai nagyfala, mely mögött tovább folytathatta volna békés munkáját. Vagy tekintenünk kell Bizánc diplomáciai művészetére, mely a határain tolongó barbárokat pénzzel és csellel egymás ellen uszította, s ilyképen egyenkint szabadult meg tőlük, anélkül, hogy saját népét harcba kellett volna vinnie. Nekünk nem volt kincsünk, hogy a szultánt és basáit távoltarthattuk volna határainktól, s nem volt meg azon elvetemült diplomáciai tehetségünk sem, mely a görög császár városállamának, e belül férges almának életét szinte egy ezredéven át dicsőséges sikerrel meghosszabbította. A magyarság félnomád korában maga is közel volt Bizánc bűvköréhez, de később, a civilizáció védelmében, nem követte annak öreges, ravasz példáját. De nem követte nyugati szomszédait sem, akiknek európai hivatása a X. században éppen a magyar elleni védelmet jelölte ki, s akik, bajorok úgy, mint longobard-olaszok, Európa ügyét elárulva, magyar kalandozó csapatokkal kiegyeztek és maguk vezették őket keresztény testvéreik, szomszédaik elpusztítására. A balkáni oláh, szerb, bolgár népek ismét más módon fogták fel a kereszténység iránt való kötelességeiket, amikor az új barbárnak, a konstantinápolyi szultánnak hosszabb-rövidebb ellenkezés után behódoltak és neki évszázadokon át mint hitehagyott basák, rabló martalócok, janicsárok szolgáltak a keresztény testvérek ellen.

Nem tudom, jobb és bátrabb, nagy naivabb és gyermekibb volt-e a magyarság, avagy talán szerencsétlenebb, mint a felsoroltak, amikor egyiknek példáját sem volt hajlandó követni. A mi évszázados harcunkhoz csak egyetlen világtörténeti jelenség hasonlítható: Róma provinciáinak védekezése a germán és parthus barbárok ellenében. Állandó meg nem alkúvás, folytonos készenlét, erős disciplina és halálos önfeláldozása egyéneknek és tömegeknek: ez megvan mindkét esetben, de ugyan mennyivel könnyebb helyzete volt a római népnek, mely az egész világ gazdaságán uralkodva, nagyszerű védelmi vonalakat építhetett ki és ha saját vérét fogyóban érezte, a légiók itáliai katonasága helyett a provinciák, sőt a barbárok soraiból állította össze védekező apparátusát. Rómának három világrészben félezredéven keresztül folytatott küzdelme végtére is a fölényes ész, az erős akarat és mindent megvenni képes pénz harca volt szegény, ruhátlan barbárokkal szemben. Nálunk hatalmi szervezet, koncentrált akarat, mely parancsolni tud és anyagi eszközök mind hiányoztak, szegényen, szétszórtan, kevesen állottunk itt, megvetve lábunkat a Dráva-Száva mocsaraiban, a Bakony erdős dombjain és a Kárpátok félkörében és magunkra hagyatva, sokkalta hatalmasabb nagy nemzet ellenében leginkább saját vérünk hullásával védekeztünk. Mögöttünk Európa zavartalanul folytathatta az evoluciót, melyből új világ állott elő.

A magyarság küzdelmét példátlanná teszi, hogy rendkívül kedvezőtlen viszonyok közt, számarányban törpe kisebbségként évszázadokon át harcolt, amikor egyéb segédforrása alig volt, mint a saját harci akarata. A magyarság akarta védeni a kereszténységet és nem akarta azt a pogány ősi ellenségnek elárulni. A százados harcnak végső titka, a rejtély megoldása tehát a magyar nép keblében volt, önmagából újultak meg folyton az egyenetlen küzdelemben elernyedt energiái: a magyarság a lelkét tette fel, a saját lelki szöveteit tékozolta el más népek védelmére. Így nem csodálhatjuk, hogy a harc végső kimenetelekor, bár visszanyerte régi területét, a harcos faj kimerülten hevert a véres mezőkön, várva, hogy idegen vér átömlesztésével újra erőre kapjon és újra békésen dolgozhasson.

Az első kérdés, melyet tisztáznunk kell: mi indította a magyarság akaratát, hogy tétova nélkül megálljon a kereszténység mellett, bár érezhette, hogy ez állásfoglalása a saját pusztulását vonhatja maga után? Erre a kérdésre nem fogjuk megtalálni a mult tényeiben gyökerező választ, ha fel nem szabadítjuk magunkat az újabb kor szemléletmódjától, mely vallási és faji különbségeket elmosva a humanizmus magaslatairól egyenlőknek és testvéreknek tekinti a népeket. Ebbe az igen késői szemléletmódba nem szabad beleesnünk, valamint azt sem szabad feltennünk, hogy akkor bárki is a legcsekélyebb vérségi rokonságot érzett volna a törökökkel. A török-magyar egytestvér-elmélet újabb kor politikai gyártmánya, melyet csak a történeti érzék végletes hiányában lehetne alkalmazni e régi korszakokra. Vallási és nemzeti ellentét tartja fenn tehát a magyarságnak törökgyűlöletét, amint ez a XVI. században mindvégig megmutatkozik, de mindez csak részleges megnyilatkozása annak a mélyrenyúló, az egész anyagi és kulturális életre kiható ellentétnek, mely magyar és török közt a kiegyenlítést, a megegyezést teljességgel lehetetlenné tette.

Régi stilisztikai rekvizituma a mi történetszemléletünknek, hogy itt „két világ” ütközött össze egymással. Igen, az ellentét két, egymástól független világ közt van, amikor is mindkét világ a saját öncélúságát, különböző erkölcsi elvek szerint szolgálja. Magyar és török közt nem lehetett kiegyezés, nemcsak mert a magyar, a törökkel barátságra lépve sem nemzetiségét, sem vallását, sem rendi méltóságát, vagyonát, családját nem tarthatta meg, hanem első sorban azért, mert a törökhöz pártolva olyan életmódba került volna, mely az ő keresztény-európai felfogásához képest nélkülözte az emberi életmód ismérveit. A magyar immár félezredéven át végigment a nyugati társadalmi fejlődésen, melynek során rendek képződtek ki, s ezen rendek mindegyike pontosan körülírt kötelességekkel és jogokkal bírt. A nyugati társadalom már a munka elvén épült fel, a jobbágy, a városi iparos és kereskedő, a hadakozó nemes és főúr egyképen vérükben hordozták annak a tudatát, hogy így vagy úgy, de mindenképen dolgozniok kell, s ez az évszázados tudat az utolsó nyomait is kiölte emlékezetükből annak a régi felfogásnak, hogy munkátlanul tartassák el magukat rabszolgáikkal. A török azonban még ekkor ezt a régi felfogást vallotta, mely Európába több már nem illett be, ez tette őt Európában idegenné. Előkelői falvak népének verítékéből éltek, anélkül, hogy azoknak mezőgazdasági vagy ipari munkaberendezése iránt a legcsekélyebb érdeklődést is tanusították volna: az úr és szolga közti viszony csak a pénz és élelem átvételére szorítkozott, melyben nyoma sem látható a germán nyugaton kifejlődött és hozzánk is elterjedt magasabb erkölcsi kapcsoknak. A török úr nem védte szolgáját és nem kívánt tőle hűséget, csak pénzt, értéket, mit ő felhasználhasson. A török majorságokon, minők nálunk is, de nagy számmal a Balkán-félszigeten voltak, rabszolga-gazdálkodás folyt, melyben az ember egyszerűen értéket termelő gépnek számított, az úr bármikor összetörhette. De a szegény török sem emelkedett még fel a munka kategórikus életparancsához. Konstantinápolyban, Kis-Ázsia városaiban ezreknek szolgáltattak vallási alapítványok naponta levest, amivel megelégedve, ez ezrek egész napjukat munkátlanul töltötték. Dolog nélkül magát eltartatni: a XVI. századi töröknek életideálja, mely egyúttal egész erkölcsi felfogásába is szabályozóan nyúl be és olyanokat enged meg neki, mik a munka alapján élő nyugatiak szemében az erkölcstelenség szokatlan fokát jelentik. A szegény, ingyenlevesből élő török megházasodik – hét feleséget szabad vennie –, nem családalapítás céljából, hanem hogy feleségei, kiket természetesen nem tud táplálni, testüket piacra vive, tartsák el kényelemben urukat és parancsolójukat. A török uralom alá került perzsa, arab, szír területek mozgalmas, ipart teremtő városaihoz hasonlítva a fajtörök lakta területek a pusztulás képét nyujtják, s ami ezeken történik, az a veréstől remegő keresztény rabszolgák munkája. A munka megvetésének elve, mint a társadalom egyik alappillére: ebből érthető a házak, szántóföldek, szőlők elhanyagolása, ami, mint később látni fogjuk, egész országok flórájának és klimatikus viszonyainak megváltozására vezet; de ebből érthető egyúttal a közbiztonság végletes hiánya, mert hiszen a munkátlan töröknek kell, hogy szabad legyen a rabszolga munkájának gyümölcsét ott és úgy vennie el, ahol és ahogyan akarja. A török viszonyok egyik legpontosabb ismerője, Verancsics Antal követségének kísérője, Dernschwam János, ekkor nagyszombati kisbirtokos, a török igénytelenségéről, mely munkakerülés következése, az egész fajtörök területre illő rajzot ad, mikor a kisázsiai görög romhalmazok közt a török lakásokat leírja: fa és kő használata nélkül épült földalatti lyukak, földdel befödve, úgyhogy a tetőn jár az ember és észre se veszi, hogy alatta lakás van, alacsony bejárat, kecskével együtt lakik benne a ház ura; pince, szoba, kamra, ablak ismeretlen, tál, tányér, korsó, pohár, ágynemű, ágy, asztal, pad szintén, földön ülnek vagy fekszenek, mint a barom az istállóban. Láthatólag régebbi kultúrfok ahhoz képest, melyre ekkor már Európában, egész az orosz-tatár területekig minden nép felemelkedett. És az ilyen műveltségi igényekkel rendelkező török – a vallási és állami törvények szerint teljhatalmú ura a keresztényeknek, s ha mint katona európai területre jut, ott a magasabb kultúra kész termékeit teljes szabadsággal ragadja el a munkás keresztényektől. Az utolsó csausznak muzulmán szolgája is hatalommal bír, hogy ha egy keresztény faluba ér, ott a házakba egymás után bemenjen és ami neki megtetszik, akár bármi ellenszolgáltatás nélkül is magával vigye. De úri elhatározással adhat egy aszpert (két denárt) azért, aminek forgalmi ára tíz-tizenöt volna. A török utasok a keresztény lovát magukkal viszik, amíg másik lóra nem akadnak, aztán visszaküldik, vagy nem, ahogyan akarják. Ütlegek ellen keresztény egy mozdulattal sem védekezhetik, különben könnyen halálfia. „Ilyen engedelmességben tartja most a török a magyarokat. Egy-egy nagy községben vagy mezővárosban is, ahol egy-egy szpahi, janicsár vagy kádi, s összesen tíz török sincs, ez a néhány török uralkodik és parancsol száz vagy ezer kereszténynek, akik engedelmesen tűrnek mindent, mit a törökök velük kezdenek.” Az a török, aki hazájában, munkaiszonya miatt, szinte éhen hal és ha ezt kikerülendő, ekét vesz kezébe, melynek vasa nem nagyobb, mint egy kis kapáé, itt Magyarországon minden munka nélkül élvezheti azt a kényelmet, melyet egy magasabb kulturális fok képes nyujtani.

Ha így megértjük, hogy a török nemcsak vallási parancsból hódított, hanem egyszerűen jobb életnek munkanélküli lehetőségéért, akkor egyúttal megértjük a keresztények, magyarok irtózatát is, hogy erre az alacsonyabb műveltségi fokra leszálljanak. A török úr életmódja éppoly idegen volt a XVI. századi magyar számára, mint akár a rab, a munkás rája emberi méltóságtól megfosztott élete. A magyar a törökség úri életmódjában sem találta meg az emberi méltóságot, annál kevésbbé, mert a törököknél még a legnagyobb úr is csak rabszolgája a császárnak, vagyona csak ideiglenesen az övé, annak igazi birtokosa a császár, aki azt bármikor visszaveheti tőle, s természetesen életétől is megfoszthatja. Az alárendeltség ily szolgai viszonyát a magyar soha, még nomád korában sem ismerte, ez szintén hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság a törökhöz való hasonulást tűrhetetlennek találta, melynél a halál is jobb.

És csakugyan, a magyarságnak a török hódoláson vagy a halálos küzdelmen kívül nem igen volt mit választania. A törököt vallási parancs, gazdájának, a szultánnak szava egyaránt további hódításokra hajtotta, ami előtte nem hajolt meg, annak törnie kellett. Ez permanens, soha el nem pihenő hadiállapotot jelentett, melyet csak formálisan, tényleg azonban nem szakítottak meg a békekötések. A töröknek kielégítetlen hódító étvágya és a magyarnak hajthatatlan önvédelme teremti meg a XVI. századi magyarság alaphangulatát, a háborús nyomornak folytonos öntudatát. Ebben az egész század alatt nincs különbség katholikus és protestáns közt, s amint a magyarság vallás- és rendi különbség nélkül egyaránt harcol a török ellen, éppúgy érzi is az egész nemzet minden tagjában ezt az állandó üldöztetést. Szinte száz esztendőn át, Mohácstól Bocskayig, de még azután is, az egész nemzet szeme elől sötét véres köd fedi el a napvilágot, nemzedékek nőnek fel a védekezésben, sírásban és keserű panaszokban. A török veszedelem már elemi csapásokkal vetekedik, s ellene éppúgy imádkoznak, mint döghalál, mennydörgés és „kőeső” ellen. Ime a század végéről Szalaszegi György protestáns prédikátor imádsága a nagy Istenhez a török ellen: „Mindnyájunkat büntetsz a te nagy haragodban, mert a pogányok és kegyötlen törökök, az mi tartományunknak határát általhágván, kegyötlenképpen való sok rablásokat tesznek és tanulóhelyeknek az ő scholáit rontják, a szent gyülekezetöt és tudatlan szegény kösségöt, kegyötlenül levágják és ölik, szinte olyanképen, mint mikor a juhokat a mészárszékre viszik, sok népeket elszakasztván édös nemzetjöktől, kötözvén és fogva viszik, pogány országokra nagy messzire, szomorúságra... Bejöttek a pogány népek a te örökségödbe, a te szent templomodat megförtőztették, sok várasokat és a mi házainkat mind elpusztították és rontották, a te szentidnek holttestöket vetötték égi madaraknak és kegyötlen vadaknak, kiontották az ő véröket mindön felől, mint a sok vizet, nem vala senki se, ki az ő holttestöket eltemette volna, vagyunk immáron csak egy szidalom az mi szomszédainknak és azoknak megcsúfolás, akik környülünk laknak. Ó örök mindenható Uristen, mi szegény nyomorultak, ennyi sok csetepaté zanabonában és háborúságnak idején, mert a pogány népek országokat pusztítanak, csak Tehozzád folyamodunk. Adgyad Uristen, hogy a mi fölségös császárunk megerősíttesse az ő jobb kezét és föl fegyverködhessék mindön herczegivel, vezérivel, capitánival és főnépével egyetömben, kik az Istennek törvényéért és alattavalókért hadakoznak és viaskodnak.”

Imádságok és énekek az egész korszakban élesen megvonják és fenntartják a határvonalat török és magyar közt, a kiegyenlítés minden lehetősége nélkül. Tűz és víz egybe nem folyhat, a probléma megoldhatatlan, csak kard használ: ez a gondolatmenet minden magyar főt elfoglal, s mellette csak harci kötelesség és vad gyűlölet lakozik az ellen, akitől ez embertelenségeket szenvednie kell. A protestánssá vált országban mindenütt felhangzik a protestáns ének, mely „Szánjad meg Uristen mi nyomorúságainkat” refrénnel realisztikusan rajzolja az ország szenvedéseit:


„Pogány törökkel széljel kergettettél és mind ország szerint bujdosni eresztél,
Nagy sok pusztaságot törökök szerzének, mert mind az országban széjjel égetének,
Dulának, rablának, szűzeket rontának, sok nyomorultakat közöttünk szerzének,
Idestova széjjel mind megoszlatának, mint bárány farkastól széjjel hányattatánk,
A vén jámborokat nyakon kötve hordják, édes magzatjokat előttök levágják,
Nagy keserűséggel ott őket hordozzák, mint barmot piacon mind széjjel árulják,
Sok számtalan népet törökök levágnak és nagy sok árvákat közöttünk hagyának”,


s így tovább végnélküli sorban. A töröknek, aki már bent lakik, állandó nyomását is felülmúlja az országra zúduló tatár hordák pusztítása, az énekek, melyek ezeket panaszolják, minden felülmúlnak vérlázító, bosszúra hajtó részletekben:


„Éntelenségeket beszéllni nem merjük, mert soha hirrel is ezelőtt nem hallottuk,
      hogy mind az ég, a föld reájok nem szakad, azt mindnyájan csodáljuk.
Nagy undok étellel szegény rabokat tartják, az lóhust fövetlen őeleikbe hányják,
      az csitkok vérével, kaczolák tejével szegényeket itatják,
Meg nem keserednek az kisded gyermekeken, kettősível őket ültetik az nyeregben,
      az ártatlanoknak csak sírni nem hagynak, fejek öszve verésín.
Nehézkes asszonyok, kik köztük szülnek vala, gyermek lábát fogván,
      az Tiszába vetik vala, kőszivnek mondhatjuk, kinek szive rajta nem keseredik vala.
Szégyenljük mondani menyeken, leányokon és gyermekeken,
      szép asszony-állatokon az minemű szeplők ő rajtok lettenek, kiért Isten verd torkon.”


A kínzás és dúlás-fosztogatás sok fajtája, mellyel teli vannak az egykorú emlékek, s melyek egyébként a valóságban tömegesen és mindezek mutatják, hogy itt valóban két világ összeütközéséről van szó, amelyben a kettő közül a török az életformának lényegesen alacsonyabb, barbárabb fokát foglalta el. Ebből a szempontból a magyarság számára választás nem is lehetett: nemzet nem határozhatja el magát arra, hogy magasabb kulturális fokáról, mint egy lépcsőről lelépjen, mert ez a kulturális fok, évszázadok fejlődésében, már annyira beidegződött lelkébe, hogy saját lelkét kellett volna kitépnie, ha Nyugat helyett Kelet mellé áll és a törökkel megegyezve, előtte porbavágódva, kiszolgáltatja neki önmagát. Szent István óta a magyar műveltség belsőleg is keresztény, európai immár, nemcsak felületesen, potemkinszerűen, mint az oláhoknál és szerbeknél; ezért nincs többé választás egyebet nem tehetett, mint megvédeni magát saját európai énjének degradálásától, elkeletiesítésétől. János király magyar urai, akiket politikai érdekük a törökhöz küldene, lóra pattannak és iszonyodva futnak el, mikor szövetségesük, a török bég közeledik: ez a jelenet szimbóluma lehet a két világ örök idegenségének és kiegyenlíthetetlenségének.

A kulturális különbségeket, melyek annál erősebben hatnak, minél öntudatlanabbak, fokozta és tudatossá tette a vallási ellentét. A mohamedán vallás, az iszlám volt az, amely a törökségre a keresztények támadását és kiirtását kötelezővé tette. Az iszlám szent törvénye szerint igazhitű és hitetlen gyaur (kjáfir) között az érintkezés egyetlen módja a dsihad, a szent háború. Ennek szabályai pontosan körülírvák: a mozlim köteles először felszólítni a gyaurt, hogy térjen át a iszlámra, s ha ennek eleget tesz, ezzel a probléma meg is oldatik: nincs ellenség, kivel háborút kellene viselni, az iszlám csapatai megszaporodnak. Ilyen felszólítás keleten, egymástól nem igen különböző kultúrájú arab, perzsa törzsek között, eredménnyel is járhatott, de nem lehetett eredménye Európában, ahol a gyaur nem mondhatott le régi kereszténységéről egyszerű felszólításra. Az iszlámra térés megtagadása esetén még mindig békesség vásárolható, ha az illető gyaur nép fejadót vállal, vagy pedig ennek fejében javai megmentésére pénz fizet, amit azonban az iszlám uralkodója csak akkor fogad el, ha arra szüksége van, különben fegyverrel kényszeríti hódolásra az ellenséget. A meghódított terület a khalifa birtokába kerül, joga van a lakosságot kardélre hányni vagy pedig adófizető rabszolgává tenni; fegyverét elveszi, állatállományát elhajtja vagy ha ez lehetetlen, megöli és kiirtja, csak éppen az állatok megcsonkítása nincs neki megengedve; a földet és ingóságot katonái közt hűbér gyanánt elosztja s a szentkönyv magyarázói, akik megegyeznek abban, hogy hódított gyaur kiirtható, azon vitatkoznak, milyen arányban részesüljenek a elfoglalt területen az iszlám lovas és gyalogos harcosai. Ezek az alapvető vallási parancsok szabják meg török részről a kereszténységgel folytatott háború permanenciáját, miután arra többé, a Balkán északi hegységeiből kilépve, semmi reménye nem lehet a khalifának, hogy a keresztény nemzetek maguktól áttérjenek az iszlámra. Keresztény és mohamedán közt a dsihad, a szentháború az egyetlen lehetőség.

Nem kevésbbé vallási parancsnak tesz eleget a keresztény magyar is, mikor pillanatnyi pihenés nélkül ellenszegül a török hódításnak. A század pápái számtalan nyilatkozatukban hirdetnek keresztes hadjáratot, vagy legalább a keresztes hadjáratokhoz hasonló erőfeszítésekre buzdítják Európa hatalmasságait. Bár a protestantizmussal járó vallási megoszlás és a fejedelmi politikának folyton növekvő elvilágiasodása meg is akadályozták a nyugati országok egységes megmozdulását, s bár ehhez képest a protestánsok nem is hajlandók a pápaság felszólításának eleget tenni: a kereszténység mégis egységesen reagál a török veszedelemre és a törököt protestánsok és katholikusok egyképen bálványimádónak tartják, akit a kereszténység elnyomásától távoltartani mindkét felekezetre nézve vallási kötelesség. Csakis a protestantizmus kezdő korában látunk oly jelenségeket, melyek ellenkezőt bizonyítanának. Így konstatálja nem minden megelégedés nélkül Hutten Ulrich, hogy a római pápaságot leghatásosabban a török taníthatja móresre, s ennek érdekében ajánlatosnak tartja, hogy a szultán Rómát és a papokat, ne pedig az ártatlan népet pusztítsa el. Maga Luther Márton is eleinte Isten olyan büntetését látja a törökben, mely megérdemelten éri a római pártot, nem hiszi, hogy az elvakult, pápához szító német fejedelmek legyőzhetnék a törököt: Isten nem fog nekik erőt adni mindaddig, míg a jó útra, azaz az új hitre nem térnek. A német reformátor ezen álláspontját pápai bulla is sietett megbélyegezni: a magyarság szempontjából nézve ezen dolgokat, a német protestanizmus ilyen és hasonló megnyilatkozásai mind 1526, illetőleg 1529 előtti évekből származnak, amely tény sokat megmagyaráz. Németország rendjei 1526 előtt álmukban sem képzelték el, hogy a hatalmas magyar királyság egy délután összeroppanhat, sőt még Mohács után sem érezték közvetlen veszedelemnek a török hódítást. Szolimán janicsárjainak és tevenyájainak Bécs alá kellett jönniök, hogy a németek komolyan vegyék a veszedelmet. Mindeddig csak erkölcsi példának tartották, mellyel teológiai és politikai küzdelmeikben operálhatnak. Hutten és Luther nyilatkozatai távolról sem azt tartalmazzák, mintha ők helyeselték, vagy éppen kívánták volna a török hódítás terjedését, nekik a török hódítás ténye ekkor még nemzetileg és vallásilag közömbös volt, melyet erkölcsi argumentumként vágnak theológus ellenfeleik fejéhez, akik szintén nem maradnak adósok a válasszal. Az a gondolat, mely a századfordulóra Magyary és Pázmány vitájában katholikus szerint a protestáns felfogás ütközőpontja lesz: a katholikus és protestáns tévelygésért, a protestáns szerint Róma bűneiért bűntet Isten a török keze által, ez a felfogás már ekkor készen áll, s Luther nyilatkozataiban nyer hosszú időkre érvényes formát. A mohácsi vész után Mária királynénak vigasztalásul írja, hogy a római egyház az oka a török hatalmának, s még 1529-ben is megírja egy magyarországi protestáns, Conradus Cordatus, hogy Mohácsnak oka a reformáció üldözése, a török sikerei: Istennek büntetése a katholikusok bűnei miatt.

Ez a később még annyiszor szereplő felfogás azonban a XVI. században csakhamar elhallgat, amikor 1529 óta a török Magyarországon lábát megvetve, közelről fenyegeti a kereszténységet. Ettől kezdve egészen, legalább is a század végéig protestáns és katholikus, Magyarországon úgymint a német birodalomban, egyképen harcot, heves ellenállást hirdet a bálványimádó, a pogány ellen. Ebben az irányban maga Luther és mellette Melanchton a vezetők. Az első a törökre vonatozó nézeteit 1528 és 1529-ben két röpiratban összegzi s tagadja a pápai bullával szemben, mintha ő a török elleni harcot Isten kísértésének, Isten ellen való fellázadásnak nyilvánította volna, aki bűneinket vesszőzi a törökkel, ilyent ő nem, csak néhány ügyetlen prédikátor állított, akiket most megleckéztet; a török ellen, igenis, kell védekezni, de a sereget ne Rómától korrumpált püspökök vezessék, mert ezeknek Isten nem ad győzedelmet, példa rá Várna és Mohács; a törököt Róma nem, hanem csak a Rómától függetlenített istenfélő evangélikus ember, a Christianus verheti meg, s ennek érdekében egész haditervet közöl: 50–60.000-nyi német sereg induljon el, ugyanannyi tartalékkal V. Károly vezetése alatt, s mentse meg a kereszténységet, nehogy a keleti szomszédok: magyar, lengyel, cseh egyedül, elhagyatva pusztuljanak el.

Luthernek ezen törökellenes tanításához hívek maradnak a protestánsok mindaddig, míg a század végén a tizenötéves török háború évenkénti szerencsétlen hadjáratai meg nem tanítják őket arra, hogy a kereszténység nem elég erős a török kiverésére. Melanchton maga, bár természetesen ragaszkodott azon alapfelfogáshoz, hogy a törökkel Isten a katholikusok bűneit bünteti, imáiba foglalja a török kiűzését, Nádasdy Tamást dícséretekkel halmozza el, hogy a török ellen hősiesen harcol, magyar tanítványa, Dévai Bíró Mátyás előtt pedig sokszor sóhajtozik, vajha Pannónia megint megnyugodhatnék, ejectis Turcis, a török kiűzésével. Ezen német vezetők nyilatkozatait ismerve, csak természetesnek tarthatjuk, hogy magyar protestánsaink, a török torkában, még inkább törökellenesek. Itt nem tesz különbséget az sem, hogy gyakran úgy tüntetik fel a törököt, mintha alatta a protestánsoknak jobb dolguk volna, mint a katholikusok alatt, s a török nekik barátjuk volna. Ezen állítás ténybeli hitelességét alább fogjuk megvizsgálni, a hódoltsági terület vallási viszonyainak rajzánál, itt elég kiemelnünk, hogy ilyen és hasonló állítások a XVI. században szintén csak hitvitacélokat szolgálnak: a katholikusok elé akarják tartani, hogy gonoszabbak a pogánynál, másrészt dicsekedni akarnak a protestantizmus hódító útjával, de mögöttük éppoly kevéssé rejtőzik török barátság, mint Luther korábbi nyilatkozataiban sem. Mi sem lehet erre jellemzőbb, mint a török harcokban résztvett Ferdinánd-párti, király kancelláriai titkár, Fejértói János levele Bullinger német reformátorhoz, melyben előbb eldicsekszik, az ismert tipikus módon, a protestáns hitnek török hódoltságbeli terjedéséről, s ennek alapján azon reménységének ad kifejezést, hogy hátha még egész Törökország is megtér – hozzátévén: ha ugyan idejében meg nem semmisül, mert ez bizony igen szükséges volna, hiszen most is – 1551-ben – Erdélyben nagy összecsapás készül és ha abban a török győz, egész Magyarországnak vége lesz, ezért maga is imádkozik a török vereségéért. A töröknek protestáns barátsága csak illuzió, mely a valóság első érintésére, az országban felhangzó fegyverzajban rögtön szétfoszlik. A XVI. századi protestáns kivétel nélkül törökellenes volt – és ha nem lett volna az, úgy Magyarországot és Európát a XVI. század második felében, mikor alig volt az országban katholikus úr, senki meg nem menthette volna a török inváziójától.

Kultúrát és vallást, mint törökellenes motívumokat átszőtte a nemzetiség, a nemzeti érzés, az egy néphez való tartozás tudata, mely mint alább látjuk, a végvári szolgálatban a társadalom minden osztályát egybefogta. A magyar védekezés ellenálló erejét ez az érzés hevíti fel, s benne, mivel a nemzet családi és rokoni öntudatokon is épül fel, ez utóbbiak is nagy szerepet visznek. A század második felében már alig van család, mely török harcban elesett tagokat, török rabságban elsenyvedetteket ne siratna, s az ilyen családokban a törökharc vérbosszú teljesítését, a meghalt ősök és rokonok emlékének vérrel kiengesztelését jelenti. Míg a Mohácsot látott első generáció mindegyre a régi, dicső Magyarország helyreállításáért küzd, szemei előtt soha el nem homályosodván Mátyás dicsőségének, a magyar nagyságának emléke, addig a második nemzedék, mely már nem látta személyesen a nagy Magyarországot, elsősorban a vérbosszúért harcol, az atyáit ért sérelmeket és a magyarság régi országából való kivettetését akarja megbosszulni. E korban híres törökverő huszártisztjeink legtöbbje délmagyarországi eredetű, s már csak gyermekkori emlékekből, anyjának, ki ölében mentette meg a török elől, elbeszéléséből ismeri a régi családi otthont, melynek falait Szlavóniában, Bácskában, déli Dunántúlon rég elnyelte a vadbozót, mely a török nyomában burjánzik fel új őserdővé. Az ilyenek vagyonukat, családi birtokukat, őseik sírboltját keresik szablyájukkal, mely immár egyetlen tulajdonuk s melyet többé pihenésre le nem eresztenek. Még keserűbb ellenségei a töröknek azok, kik egyenesen atyjuk haláláért keresnek bosszút a hitetlen törökön, engesztelődés, egyezség, békés egymás mellett élés ezekre teljességgel elfogadhatatlanok. Ilyen engesztelhetetlen a Majlád-fiúk gyűlölete, kiknek neveléséről, a fogarasi várból, anyjuk, Nádasdy Anna küld híreket Fráter György közvetítésével férjének, a Héttoronyba. Ilyen enyingi Török Jánosé, kinek atyja, Bálint úr szintén a Héttoronyban pusztult el. Ilyen örökös törökverő Verbőczi Imre, a törökbarát hiszékeny jogtudósnak fia. Török János Izabella királyné pártján állott, míg ez, Erdélynek végleges átadása előtt asszonyi komédiáit játszogatván, be nem hívja a törököt; ennek legelső hírére Török János azonnal elhagyja őt csapataival és Ferdinándhoz áll, már útközben is megtámadva az eléje kerülő törököket. „Én búcsúmat vészem, kérlek, ezt ne bánjad, az terek énnékem, nem barátom, ezt tudjad.”

Magasabb kultúra, keresztény vallás, családi hagyomány és vérbosszú, irredenta-törekvés a régi birtokállomány visszaszerzésére, mindezek együttesen szilárdítják meg azt a védsövényt, mely a XVI. században kemény, páncélos magyar derekakból áll össze a kereszténység védelmére. Keleti és nyugati Magyarország ellentéte, rendi aspirációk vagy protestáns-katholikus vallási viszály ekkor még nem képesek az egységes védelmet, a magyarság egy akaratát megosztani. És ez az egyetemes hangulat, mely alól senki se vonhatja ki magát, vezért nem talál másban, mint a Habsburg királyban, akit összes európai érdekei a török harc vezetésére predesztinálnak. Amíg a magyarság egységesen törökellenes, államának egyetlen formája csak a Habsburgi királyság lehet. Ferdinánd a török harc született vezére, s ez az a kapocs, mely minden másnál erősebben hozzáköti Magyarországot. A kapocs meglazul, mikor fia, Miksa, makacsul ragaszkodik a török békéhez, de már Rudolfnak kormányát megint csak törökellenessége fogadtatja el a magyarokkal. Hogy Rudolf ellen, kormányának minden bűne mellett is, szinte harminc esztendőn át egyetlen magyar sem lép fel, ezt a különös jelenséget – „rebellis” magyarok részéről, csak a törökgyűlölet érteti meg, mely a XVII. század elejéig élt és csak egy Bocskay geniális elfogulatlansága tudta egy időre, az ország egy részében, háttérbe szorítani.


TÖRÖK HADJÁRATOK MAGYARORSZÁGON 1526-1544-IG.

A török ezt a magyargyűlöletet illő módon viszonozta, bár nem tagadható, hogy gyűlölségébe itt-ott megvetést is vegyített. A végvári vitézek közt a XVI. század második felében, az úgynevezett békeidő alatt kifejlődött kölcsönös emberséges bánásmód, nem érinti ezt a megállapítást. Vitéz törökök megbecsülték a vitéz ellenfélt, ki kopjája hegyével, szablyája élével kényszeríté ki ellenségétől ezt az elismerést. De a hazánkba jött törökök tömege már csak vallási parancsra is megvetette a keresztény magyarokat, kikben alacsonyabb fajta lényeket, tisztátalan állatokat kellett látnia. Ezt a vallási momentumot, eminensen vallásos korszakban, csak történetellenes szemlélet tudná lebecsülni. A fogságban nemest és nem nemest a török egyformán lealázó büntetésekben részesített, minden magyart, ha csak át nem tért, egytásának. Ezt ismerve, nem fogunk magyarországi basák magyarnyelvű leveleiben őszinte magyarbarátságra akadni, mert egyrészt ezen leveleknek zamatos magyarsága nem a basáké, hanem az íródeákoké, kik renegát magyarok voltak, Debrecenből, Komáromból, Szebenből, másrészt pedig a magyarbarátság kifejezéseit politika sugalmazta nekik. Az atyafiságos kifejezések álnokságát maga az egyik császári magyar deák, Szepesi Gergely, Huszein bég leplezi le, mikor sajátmaga ír titkos levelet magyar kapitánynak: „... török hitinek ne higyjetek; vegyétek eszetekben magatokat, hogy török soha hatalmával semmit nem vett, hanem csalárdságával. Erősen vigyázzatok, hogy meg ne csalatkozzatok. Elevent ne fogjatok, mind vágjátok le”. Általában ezek a magyarnyelvű levelek, melyek közt a budai basáktól valók politikai fontossággal is bírnak, diplomáciai természetűek s bennük a magyaros, atyafiságos kifejezések a tárgyalások menete szerint változnak át minden átmenet nélkül brutális fenyegetésekre és szidalmakra. Udvariasság és káromlás azonban ugyanazon célt szolgál: a török császár hatalmának terjesztését, fenntartását, a magyar rabszolgaság állandósítását. Ezért iparkodnak igen gyakran éket verni a Habsburgi, német király és magyar alattvalói közé vagy olyképen, hogy magyar urakat királyság, vajdaság igéretével rebellióra, a királytól elpártolásra biztatnak, vagy pedig, hogy a bécsi királynál denunciálják őket, mint akik készek elárulni a kereszténységet. Az ilyen kísérletek a második generáció magyarjainál fordulnak elő a század második felében, amikor a német-magyar politikai ellentét, bár még a hamú alatt, ég és kitörésre készül. Így csábítja a temesvári beglerbég Dobó Ferencet, Eger védője fiát az árulásra: „Fejemre veszem, hogy mind országtok, szép jószágtok, feleségtek, gyermeketek békével megmarad a hatalmas császár szárnya alatt... Báthory Istvánnak (Rudolf hívének, az ecsedinek) adjuk az cseh királyságot, kit könnyen véghez viszünk, meglátja nagyságod. És nagyságodnak adjuk a kassai vajdaságot.” Még melegebben ír Báthorynak, aki igen hatalmas úr volt, megérte a fáradságot: „Az Isten a hatalmas császárnak oly hatalmat adott, hogy az juhászból királyt teszen, az királyból viszont juhászt tehet, kit egynéhányszor meg is bizonyított. Akaratom és igyekezetem ez, hogy ennél nagyobb méltóságra engedjem nagyságodat, mint jó fiamat.” Az ilyenre a magyar urak néha udvariasan válaszoltak, mint pl. Zrinyi György a szigeti hős fia: „Én azt irhatom, hogy egy szegénylegény vagyok. Azért lehetetlen dolog, ha szinte akarnék is, hogy ily hatalmas fejedelemmel tusakodhassam. Az én jószágom igen senki semmi; egy fejem vagyon, annak eddig tisztessége volt; mert valamely urat eddig szolgáltam, azt tisztességgel, jámborul s híven szolgáltam, tudja az egész világ.” Az ilyen nyugodt hangú válaszok mutatják, hogy a magyar urak tisztában voltak az ilyen, alantas egyének tollából való stílusgyakorlatok értékével, mikor a nemzetiró harc, névleges béke alatt is, napról-napra folyt. Csak akkor nyomják meg a tollat, mikor az emberséges basák beárulják hűségüket a királynál vagy méltatlan szidalmakat írnak róluk a bécsi hatóságoknak. Így írja Dobó Ferenc a budai basának: „csodálkozom rajta, mi vitt arra és micsoda gyermeki észszel bírtad reá magadat, hogy ilyen fő tisztviselő ember lévén, egy hatalmas római császárnak afféle dolgot mersz irni, aki úgy nincs, és soha senkitől nem hallottad, hanem csak magadtul gondoltad... Nem tudod-e, hogy az én kegyelmes uramnak sok szolgái vagynak, olyanok mint te vagy, esmér engemet az én kegyelmes uram fejedelmem, ki legyek, és nem kételkedik semmit se hűségem, se engedelmességem felől; kezében őfelségének az én üstököm, a te segítséged nélkül is, megbüntettethet engemet, valamikor akarja, de te neked főembernek, szégyen ily dolgot költened”, így megy tovább a feleselés, a század szörnyű fegyveres élményének papiros kísérője.

A magyarság mindvégig érezte az európai közösséget, melyet kultúra és vallás alkot, s mely a XVI. században még valóban uralkodik a tömegek, ha nem is fejedelmek, a politikusok lelkén. Ezt fejezi ki a Vernacsics-Zay követségben, 1555-ben Zay Ferenc, töröktől elüldözött földnélküli nemes úr, huszárkapitány, mikor Konstantinápolyban a diván végén a nagyvezér újra előveszi csábításait: „Te magyar vagy, ti magyarok miért nem nyugodtok meg, a német disznóktól térjetek át végre a hatalmas császárhoz; fejemre esküszöm, egész Magyarországot megkapjátok szandsákságban; a királytok úgy sem törődik veletek, a németek jobban gyülölnek benneteket, mint minket; okosabb lesz, ha mi, magyar és török, a német disznót kétfelől mészároljuk, most úgyis neki arattok és szüreteltek.” Erre Zay válaszában jobban kifejezte a század értelmét, mint történeti könyvek kötetei: „Nem helyes ez a beszéd, mert igaz ugyan, hogy a nyelvnek varietása megkülönbözteti a németet, spanyolt, olaszt, franciát, csehet, lengyelt, magyart, de egy és ugyanazon vallás köt össze bennünket, mert mindnyájan ugyanazon Istent hisszük.”

A keresztény szolidaritás ez erős tudata tartotta fenn ezt a vérző kis magyarságot, hogy szerb és oláh mintájára le ne feküdjék híd gyanánt a Nyugat meghódítására induló khalifa lábai alá. Keresztény szolidaritás és nemzeti érzés adott nekik erőt, ők voltak akkor Európa hívei, a jó európaiak, kiknél jobb nem volt és a nemzeti eszmének harcosai, mikor az nyugati területeken még alig élte gyermekkorát. Az üldözött magyarság egybeforrva, lélekzetfojtva nézi egy-egy vár ostromát, sikerül-e a pogányt feltartóztatni, visszaűzni. A korábbi feudális és területi különbségek a török védelem hatása alatt tűnnek el, a csonka ország ilyenkor egy szívvel érez és egy akarattal kíván. Mint Eger ostromakor, Dobóék sorsán aggódva: „Sirnak, óhajtanak, csak Hozzá kiáltnak, bőjtelnek és szünetlen imádkoznak, özvegygyé, árvává ne maradnának, ides hitvesektől meg ne válnának. Sok atyafiak szünetlen imádnak, egri vitézek hogy meg ne halnának, jó nevökön ővélek vígadnának – Úr Istentől kik meghallgattatának.”

*

A védelemnek helyét s módját és tempóját a töröknek foglalása és támadásai határozták meg. A magyarság kezéből a mohácsi katasztrófára következő polgárháború vette ki végkép az iniciatívát, melyet többé egész a tizenötéves háborúig vissza sem tudott szerezni. Mialatt a magyar fegyverek belső harcokban egymás ellen fordultak, a török nyugodtan régi hódító tapasztalataival építi ki határvédelmét, melyet aztán, újabb támadás alkalmával, egyszerűen tovább tol, be a magyar területre. A magyarság, elpazarolván a kettős királyválasztás következtében két drága évtizedet, nem tehetett egyebet, mint a töröktől diktált tempóba beilleszkedni és a török határvonalhoz hasonlóan saját védelmére is új vonalat építeni.

A töröknek legnagyobb erőssége volt, hogy a kezébe került várakat az elfoglalás után azonnal, kitataroztatva, erős őrséggel látta el, s ilyképen a tegnap még magyar várak ma már az ő területének védelmi vonalába illesztettek. Nagy könnyebbségére szolgált neki itt, hogy a döntő időszakban, a Buda elfoglalását követő néhány esztendő alatt a legtöbb magyar vár komolyabb védelem nélkül, tehát aránylag ép állapotban esik kezébe. Így vált lehetővé, hogy Buda elfoglalása után minden zökkenő nélkül előretolhatta azt a várvonalat, melyből két évtizeden át, Mohács óta szemlélte a magyarok önmarcangolását. Az első kimutatások, melyek a török őrségekre vonatkoznak, rögtön 1543-ból és a következő évekből mutatják, hogy ekkor már Budán néhány ember híjával 3000-nyi török őrség volt, Pesten 1500, Székesfejérvárott 3000, Esztergomban 2800, Vácott 500; ugyanekkor világosan szemlélhető az a rendszeresség, mellyel a csapatok folyton északra vonulnak, mindegyre a magyarsághoz legközelebbi, szomszédos várakat tömik meg velük, s a délen fekvők ehhez képest elnéptelenednek. A délibb fekvésű Pécs és Siklós váraiból már 1545-ben felvonják az őrség egy részét a simontornyai szandsák váraiba, melyek viszont a Budától északra való hódítás előhaladtával néptelenednek el. A régebbi magyar vonal legerősebb várai, melyeket nagy kiterjedésüknél fogva kisebb csapatok nem is tudtak védelmezni, így Pécs és Siklós, így válnak a védelmi vonal északra haladásával jelentéktelenné, Pécsett már 1545-ben is csak 828 ember, Siklóson 448 képezi az őrséget. Ugyanekkor a még inkább hátra maradt kalocsai várban 74, a szabadkaiban 19 emberrel találkozunk.

Az erőket az ellenséges vonal közvetlen szomszédságában nem ok nélkül halmozták fel. A török mindenképen meg akarta tartani az egyszer kezébe került várakat, melyeknek keresztény kézre bocsátását az iszlám parancsa is tiltotta neki; emellett azonban nem kisebb szerepe volt annak a törekvésnek, hogy birtoka határait az ellenség rovására folyton folyvást kibővítse. A határokon kommasszált nagy hadierők a további hódítás szolgálatában állottak; a hódítás folytatása a török katonai szervezetnek vérében volt, s éppen ez tette a törököt annyira elbirhatatlan, folytonos nyomásával elviselhetetlen ellenféllé. Annak, akit végzete szomszédjának rendelt, egy pillanatig sem volt szabad ölbetett kezekkel néznie a török határvárak működését: a törökkel szemben állandó, soha nem pihenő védelemre volt szükség.

Ez a védelem magyar részről, mint már említettük, Mohács után megkésett, annál inkább, mert a török, kihasználva azon formális függő viszonyt, melybe János és utána Ferdinánd, békekérésük által jutottak, mindenképen megakadályozta a magyar vonalnak kiépítését. Jánosnak természetesen nem volt szabad déli területein várakat építeni vagy tatarozni; Ferdinándtól, akit Szolimán fiának fogadott, hasonlóképpen rossz néven vette várai kiépítését és formálisan csak az 1559-i békekötésben ismerte el, hogy ehhez ellenfelének is joga van. Húsz esztendő késedelme okozta, hogy a török hódítás északi határa nem maradt meg a Kanizsa, Szigetvár, Pécs, Kalocsa, Szeged vonalán, ezek a várak az akkori hadi technika szerint, mely mocsárvárakat is bevehetetlenné tudott tenni, mindnyájan védhetők és hatalmas centrumokká kiépíthetők voltak, ehelyett a szerémségi és aldunai vonaltól egyetlen ugrással Győr, Esztergom, Eger, Szolnokhoz nyomult. Az új török várvonal a magyarságot egészen új feladat elé állította: eddigi belső, békés területéből kellett a legrövidebb idő alatt, védhető arcvonalat kivágnia.

Az ország belseje, mint a korábbi történetekből tudjuk, teli volt apró magánvárakkal, melyek különösen a Jagellók-korabeli zavarok alatt szaporodtak el, egyébre nem voltak alkalmasak, minthogy az illető úri család fegyveres szolgái segélyével néhány napig védekezhessék szomszédjának támadása elől. Védekezés mellett támadás is indítóoka új magánvárak építésének, így a polgárháború alatt, amikor sok udvarházat, kúriát láttak el toronnyal és falakkal, hogy belőlük a környéken hasznothajtó rablásokat űzzenek. Ezt a módját a vagyonszerzésnek néhány elvetemedett nagyúr is űzte. Serédi Györgyöt például az országgyűlés kötelezi, hogy tisztán a nemesek és a szegény nép elnyomására épített Hangács és Sztropkó várait lerombolja. Általában a magánvárak az ország belsejében teljességgel használhatatlanok voltak az új török védelmi vonal kiépítésénél, s mivel fenntartásuk bizonyos számú fegyverest mégis csak igénybe vett, akiket a török ellen sokkal hasznosabban lehetett volna alkalmazni, innen a király és rendek többször kifejezett akarata, hogy az ország belsejében levő magánvárak leromboltassanak. Ezt egymásután több országgyűlés mondja ki: 1535-ben, 1543-ban, 1546-ban, 1548-ban. Ezek szerint a vármegyék írják össze, mely várak rombolandók le, s jelentésükre a király intézkedik a végrehajtást illetőleg.

A mögöttes vidéknek ez a leszerelése előjátékul szolgált az új védelmi vonal kiépítéséhez, ahhoz, hogy a magyar haderő a déli, török határokon koncentráltassék. Ehhez volt szükséges egyúttal az ország belsejében a katonatartás redukálása is, nehogy az erők szétforgácsolódása, a védelem céljai helyett bent az országban a nép elnyomását növeljék. Országgyűlési articulus szerint is az ország belsejében tartott várbeli lovasok úgyis a falusiak könnyeiből táplálkoznak, akiket szörnyű ütlegekkel kényszerítenek mindenük kiszolgáltatására. Az országban nincs szükség más lovasra, mint aki a török elleni védelemben résztvesz, ki velük hát a határvárakba és ez a végbeli élet kezdete.

Várak nélkül a török védvonal nem paralizálható. Ezt Ferdinánd világosan látja már a nagyváradi béke megkötésénél, amikor János királynak csak azon esetre ígér segítséget a török ellenében, ha csakis erődített helyek védelméről lesz szó: szabad mezőn való védelemre maga sem elég erős, ehhez egész államszövetség állandó segítsége volna kívánatos. A védelmi rendszer tehát várak láncolatából áll elő, s ezek a várak, melyek a rendszerbe beillesztésre földrajzi fekvésüknél fogva alkalmasak, eleinte eddigi birtokosaik, magánosok kezén maradnak. Még ott is, ahol János uralmától függetlenül Ferdinánd már korábban megkezdhette a vonal kiépítését, eleinte alig van királyi vár, így Horvátország tizennégy várából 1537-ben csak kettő a királyé, Bihács és Repach, ugyanakkor Szlavóniának mind a húsz vára magánosoké. A szorosan vett magyar területen is a legfontosabb támpontokat eleinte magánbirtokosaik építik ki határvárnak, így Egert Perényi Péter, Szigetet Török Bálint, Kanizsát Nádasdy Tamás, Füleket Bebek Ferenc. De már a királynak is kezdettől fogva dolga akad, mivel vannak várak, mégpedig fekvésüknél fogva igen fontosak, melyeknek birtokosa nem képes azokat az új körülményekhez képes kiépíteni. Itt azután a királynak kell segítenie. Ilyen vár, hogy csak a legnevezetesebbet említsem, Győr vára, a győri püspök és káptalanának tulajdona, mely az ország belsejében mindeddig alig szorult rá nagyobb őrségre és erősebb falakra. 1526 előtt egész őrsége hét kapuőrből, száz lovasból és két püspöki várnagyból állott, az utóbbiak mindegyikének személyes szolgálatára volt még tizenkét lovas a várban. A káptalan maga évtizedeken át egy denárt se költött az erődítésekre – ki gondolt akkor, Mohács előtt arra, hogy Győr még valaha végvár lehet! – s ennek következtében 1529-ben, Szolimán hadjárata alkalmával Lamberg, Ferdinánd kapitánya, kénytelen volt a nem védhető várat felgyujtani és sorsára hagyni. Világos volt, hogy a birtokaitól már ekkor majdnem egészen megfosztott káptalan, püspökével együtt, nem lesz képes a várat ostromállóan megerősíteni, ezért lép közbe Ferdinánd és építi ki Győrt királyi költségen a nyugati részek leghatalmasabb védbástyájává. Már 1537-ben, mikor még az egész ország visszaszerzését remélhette, tehát amikor Győrnek határhelyzete még nem volt biztosan előrelátható, megkezdi Ferdinánd az építést, Vels Lenárt várkapitány 254 sáncásót foglalkoztat napi tízórai munkával, majd Budavár bukása után Nádasdy Tamás folytatja a munkálatokat, ekkor már jobbágyok által, kiket Pozsony, Sopron, Győr, Veszprém, Vas vármegyékből rendeltek el. Ugyanekkor már a püspöki katonaságot is felváltja királyi őrség, németekből és magyarokból. Majd ausztriai hadi biztosok jönnek kész modellekkel, melyekből a kiépítendő tervet a helyszínén választják ki, az építés mind több pénzt vesz igénybe, eleinte pápai segélypénzekből fedezik, utóbb alsó- és felsőausztriai rendek is fizetnek rá, olasz építők jönnek, akik az újonnan felállított bécsi haditanács utasításai szerint dolgoznak, s végül 1561–1575 között elkészül az a vár, mely a tizenötéves háború alatt bevehetetlennek látszik, csak árulás, vagy Pálffy Miklósnak huszáros rajtaütése foglalhatja el.

Király és magántulajdonos vállvetett munkájának, közös áldozatkészségének köszöni erődítését Érsekújvár, Győrhöz hasonlóan a magyar védelmi vonal egyik legszilárdabb pillére. Már a török korszak legelső esztergomi érseke, Várdai, megkezdte építését, folytatták utódai, Oláh Miklós és Verancsics. Oláh Miklós 1554-től kezdve építkezik nagyban, Csallóközből negyven hajóval hozat fát a sánc kiépítésére, ami, hogy erősebb legyen és jól tartson, a bástyafalak kötését vessző vagy kosárfonás helyett vasból készítteti, abból a kétszáz mázsa vasból, amit e célra a király adott. Verancsics utóbb felemelte a sáncokat, belül házakat, istállókat épített, a malmot helyrehozta, melyből a várárok víz alá meríthető; a befejezésnél már olasz építők dolgoznak. A költségeket már Oláh Miklós sem bírja egyedül viselni, részben a király vállalja, aki 1572-ben veszi át készen a várat az érsektől, hogy már néhány év mulva, Salm Miklós vezetése alatt, új várat építsen az eddigi Oláhújvár mögé; a két erődítés együtt lesz Érsekújvárrá.

A magánosok várépítkezéseit lehetővé teszi, hogy kőfalakat, a hegyi vidékeket leszámítva, nem építenek, hanem magyar módra sövényt vagy palánkot készítenek, kő és vas helyett fa és föld és kosárvessző az építési anyag. Földbeszúrt karók közét sárral töltik ki és megdöngölik; ahol a közök jól vannak kitöltve, ott erős a várfal. A cövekek, gerendák összefonására vessző szolgál, csak kivételes esetben, mint Újvárnál, vaspántok. Ezenkívül földsáncok és árkok is hozzájárulnak a védelemhez. Ilyen palánkká építette Szigetvárt Török Bálint, majd utána, a király kezén, Kerecsényi László és Horváth Markó, Gyulát Mágócsy Gáspár, s utóbb Kerecsényi, aki el is vesztette. Nádasdy is csupa palánk-sövénnyé teszi Kanizsa belső, közép, külső várait, a kapuknál földbástyákat emeltet, a munkát udvarbírája végzi jobbágyokkal, akik hogy gyorsabban dolgozzanak, ebédre, vacsorára két-két tál ételt kapnak, borral és kenyérrel. Eger vára hasonlóképen ily magyar módra készült, a nagy ostrom után a katonák elhordják a falakat, a tölgytakarókat és a vesszőfonást, tűzelőnek, s az új kapitány, Mágócsy, ismét tölgyből reparálja a károkat.

A magyar módra való várépítés, mely a XV. században kezdett kifejlődni, mikor a déli, dunai végvonal nagy kővárai közé kellett, a folytonos török portyák miatt, ily kisebb, könnyű építésű várakat beiktatni, most elterjedt az egész országban, s különösen betölti feladatát az északi alföld és a dunai vidék mocsaras, kőszegény területein. A munkában a nagybirtokosok vesznek részt, a király vezetése alatt, aki az egészbe rendszert hoz be és a védelmi vonal alkotója lesz. Ő állapíttatja meg, külön királyi bizottságok útján, hol érdemes új várakat emelni, s hol kell a meglevőket lerombolni, a romokat, nehogy török költözzék beléjük, eltakarítani. Ilyen királyi bizottságot vezet 1551-ben Zay Ferenc, ekkor kassai kapitány, Szolnok környékére: megvizsgálja az elhagyott monostorokat és templomokat, s amelyiknek erős tornya és cimiteriuma van, azt várnak építteti ki, így Apátit, Várkonyt, Tószeget, lakos ezen a vidéken úgysincs már, a katona szabadon építhet és rombolhat, s az erősítésre nem méltatott elhagyott templomokat aztán a magával vitt vas faltörő kosokkal rombolja szét.

A király gondoskodása nem áll meg az ilyen apró váraknál. Félre nem érthetően nyilvánul meg törekvése, hogy a várvonal területén a magánvárakra is – ezek a legnagyobbak! – befolyást szerezzen. Itt természetesen a királyi hatalom terjesztéséről, a feudális erők visszaszorításáról is szó van, de a mostani viszonyok közt minden új erődítés, melyet a király alattvalóitól átvesz, nem hatalomgyarapodást, hanem költségek elvállalását is jelenti. Már az átvételnél is nagy áldozatokat hoz, mert csak ritkán akad olyan szerencséje, mint Perényi Péter esetében, amikor a fogoly nádorfi kénytelen-kelletlen kiadta neki a védelmi vonal két nagy várát, Egert és Sárospatakot. Máskor Pekry Lajost kieresztvén a fogságból, ennek kezén hagyja ugyan Likava várát, de várnagyai a király hűségére esküsznek. Várakat áldozattal vesz át ott is, ahol a feudális urak hatalmától nem kell tartania, s ahol a várátvételnek csakugyan nincs egyéb motivuma, mint a hazai várvonalnak tudatos, magánosoktól nem zavart kiépítése. Így köt Ferdinánd 1550-ben Kerecsényi Lászlóval szerződést, akitől hat esztendőre átveszi Zokol várát Horvátországban azzal, hogy a várat saját, királyi költségén fogja fenntartani, s Kerecsényinek tulajdonjoga elismerésére száz forintot fizet évenkint egy szlavóniai harmincad jövedelméből; ez a helyzet néhány évig tart, amikor Kerecsényinek magyarországi birtokot adományoz és a horvát várat, a török torkában, maga veszi át védelemre. Hasonló esetek nagy számmal ismeretesek a töröknek legjobban kitett déli végeken, ahonnan a horvát grófok egymásután költöznek, jobbágyaikkal együtt, a Dráva vidékére, a Dunántúléra, s unnai, kulpai váraikat Ferdinánd védelmére hagyják. A király azután megvizsgáltatja a várak fekvését, állapotát, s hosszas tárgyalás után egyeseket erősen kiépített, másokat leromboltat. Mikor Zrinyi Miklóstól 1563-ban tizenhárom ilyen kis horvát várat vesz át, Zrinyi maga is lerombol belőlük négyet, s a királyi biztosok még négynek elpusztítását javasolják. Zrin várában ekkor már kétszáz főnyi gyalogos őrség van, ez is várja a lerombolást.

A királyi végvárak sora nagyban szaporodik az egyházi birtokok lefoglalása, kisajátítása vagy szerződéses átvétele útján. Itt legnevezetesebb Eger, melyet a bitorló Perényitől királyi őrség vesz ugyan át, de a püspök fenntartja jogait, s azokról az 1557-i szerződésben is csak részben mond le: a vár és uradalma jövedelmének egyharmadát tartja magának, a másikat átengedi a vár erősítésére és temploma fenntartására, a harmadikat az őrség zsoldjára. Az esküt a várnagy ekkor még a püspöknek, Verancsicsnak teszi le, aki azonban 1563-ban átadja az egészet a királynak, maga számára némi egyházi közigazgatási jogokat kötve ki. Ettől kezdve Egerben sokkal több katona tartható, ami bizonyítja, hogy az uradalommal bíró várakat a király saját kezelésében könnyebben el tudja tartani, mintha magánosok kezén maradnak. Egyházi birtokot különben főkép a javadalom új betöltésénél szerez magának a király, így veszi át Várdai érsek halálával a sági, drégelyi és újvári őrségek gondját, ekkor kerül először királyi szolgálatba a „nagy” Thury György, aki utóbb ismét magánúrhoz megy, Podmaniczky Rafael birtokán, Palotában lesz kapitány, míg a király, a birtokos halála után, 1559-ben ezt a várat is saját kezébe veszi, s Thury is újra királyi kapitány lesz. Palotára nagy szüksége volt a királynak, mint Győr előretolt, erős bástyájára.

A király ezen állandó törekvését, a védelmi vonal kiépítésére, maguk a rendek is elismerik, sőt belátva, hogy a várfenntartás költségeit egyesek nem, csak a király tudja viselni, egyenesen felkérik őt, hogy a végvárakat gondjai alá vegye. Alig néhány éve, hogy Ferdinánd módszeresen megkezdette a várvonal kiépítését, mikor az országgyűlés ezt a feladatot egyenesen az ő vállára helyezi. Történetünkben ez rendkívül fontos fordulatot alkot, s így részleteit is pontosan szemügyre kell vennünk. Már az 1543. évi VII. törvénycikk megállapítja, hogy a végvárak tulajdonosai a töröknek állandó pusztításai miatt nincsenek abban a helyzetben, hogy váraikat megerősíthessék, s ezért a rendek a királyt kérik, küldjön be a végvárakba, azok fenntartására megfelelő, erős őrséget. Ez a kívánság egyrészt a köztudatot fejezi ki, hogy a végvárak nélkül, az új védelmi vonal nélkül, melyet Ferdinánd állít fel, nincs „conservatio”-ja az országnak, másrészt ezen végvárakat, s különösen a magánkézen levők fenntartását is, a király feladatává teszik. Eddig a dolog, a középkori rendiség felfogása szerint rendben volt: az országgyűlés úgyis adott a királynak hadi adót, éppen hadi célokra, ebből eleget tehetett feladatának. A döntő lépést az 1547-i országgyűlés teszi, mely előbb megállapítja, hogy a haszontalan, a király engedelme nélkül épített várak lerombolandók, azon várak fenntartására és őrzésére pedig, melyek nem rombolhatnak le, ő császári és királyi felségeik – tehát Ferdinánd és V. Károly –, valamint a német birodalom pénzbeli és katonaságbeli segítsége vétessék igénybe, miután – mondja a XVI. törvénycikk – „őfelsége már tudja, hogy a magyar hadi adó minderre semmiképen nem lesz elégséges”. Ugyanezt a felfogást: hogy az új várvonalat a király tartsa el, akár idegen segítségből is, fejezi ki az 1550-i országgyűlés: a rendek kérvén a királyt, hogy a Dunán innen és túl szinte minden bevétel nélkül szűkölködő végvárakat tartsa, ő erre azt válaszolta, hogy bár eddig is igen nagy pénzeket költött Magyarország megtartására, a saját bevételein felül is, és bár a rendek ez évben is a tavalyinál kisebb hadi adót szavaztak meg neki, ő mégis ígéri, a rendek iránti kegyességében, hogy most is el fogja tartani ugyanazon végvárakat, melyekről tavaly gondoskodott. Ugyanezen kérést találjuk az 1555 : XI. törvénycikkben: miután őfelsége már többször megígérte, hogy a jövedelemnélküli várakat sajátjából fenntartja – ezek őnélküle nem lévén tarthatók –, most pedig Fülek eleste óta, erre még nagyobb szükség van, kérik őt továbbra is gondoskodni, amibe őfelsége bele is egyezett.

Ezek az országgyűlési kérések igazolták végre a Habsburg-királyválasztásnak híveit, azokat, akik a pozsonyi országgyűlésen résztvettek. János királyhoz, s annak fiához ilyen kéréssel hiába fordultak volna. Igaz, a nemzet a választás napján bizonyára nem azt remélte, hogy a Komárom–Esztergom–Léva–Tokaj vonalat fogja Ferdinánd birodalmi segítséggel megtartani számára; a királyválasztók még az ország integritásának visszaszerzéséről ábrándoztak, míg végre a kétségbeejtő realitások súlya alatt maguk is feleszméltek: kettős királyság, háromféle szakadás mellett egyelőre szó sem lehet az integer ország helyreállításáról. És ekkor, az illúziók eltűntével ébredtek tudatára a habsburgi, birodalmi összeköttetés tényleges, reális jelentőségének. A fenti törvénycikkek szellemében már az 1546-i országgyűlés Ferdinánd őrizetébe ad egy csomó magánvárat, köztük éppen az erőseket, így Szigetvárt, Lévát, Kaposvárt, Somogyvárt, Pannonhalmát. A király tehát a magyar rendi kívánságnak engedelmeskedik, mikor áldozatokat is hozva kiterjeszti hatalmát lehetőleg az egész várvonalra, s ezáltal a védelem egységes, egy központból való vezetését teszi lehetővé. Hogy ezt a feladatot elvállalták a Habsburgok, ezzel utólag bebizonyíták, hogy az ország fenntartására komolyan csak ők jöhetnek számba: visszafoglalni egyelőre nem tudják az országot, de igenis megvédeni – a rendek szempontjából azonban ez az egész országgyűlési gondolatmenet a hatalmi állásról való önkéntes lemondást jelentett. Kétségtelen, hogy a rendek ezt csak végső szükségükben tették, mikor a végvárakat másként már nem tudták megvédeni; de hogy a védelmet nem tudták maguk megszervezni, ez is mutatja, hogy az új fokozatosan bonyolult állami feladatok megoldására a magyar rendiség nem volt többé képes. A végvári vonalat a királyi és a nagybirtokosok szervezik meg, a hatalom és tekintély az övék lesz tehát, ők gondoskodnak az anyagi eszközökről is és az ő szolgáltatásaik mellett a rendi testület szolgáltatásai alig jönnek számba. Ameddig ez a helyzet tart, azaz ameddig a védelmi vonalak fenntartása szükséges, addig a rendi országgyűléseknek sem lehet hatalmukat visszaszerezniök, változást itt is csak Bocskay hozhatott, a török béke helyreállításával.

De a magyar rendiségnek ez a sebe egyúttal a magyar államiságé is. Ha a rendek a honvédelem ügyét magyar, belföldi királyra bízták volna, aki a pénzt itthon, saját birtokairól, saját vállalkozásaiból szerezte volna elő, így az államiságot nem érte volna sérelem. De az adott helyzetben a rendek idegen eredetű királyt, a határokon kívül székelőt bíztak meg vele és világosan kimondották, hogy az külföldi pénz és katona segélyével védje meg az országot. A magyar állami szuverénitásnak évszázadokon át tartó elhomályosítása itt kezdődik, olyan tényben, mely a magyar rendeknek több országgyűlésen kifejtett könyörgésére jött létre. Az az ország, mely kénytelen magáról kimondani, hogy nincs elég anyagi ereje a saját honvédelmére, s e célból várait megnyitja, minden feltétel nélkül, idegen pénznek és idegen katonaságnak, az valóban nem számíthat államiságnak, önrendelkezésének csorbítatlan fenntartására. Államok és nemzetek egymásközti érintkezésében nincs ajándék, nincs barátság, csak érdek és do ut des. Magyarország sem kaphatta tehát a védelmi segítséget ingyen, ellenszolgáltatások nélkül. Az ár: az önrendelkezésnek pénzügyi és hadügyi téren való, századokra kiható megcsonkítása lőn.

Mindezen szomorú viszonyoknak a legmélyebb okát keresve, igen rossz helyen kereskednénk, ha Ferdinánd elnyomó politikáját hoznók elő bűnbaknak. Már láttuk, hogy nemzetileg elnyomó, beolvasztó politikáról akkoriban szó sem lehetett. Ferdinánd maga a várvédelem új megalapozásával nagy érdemeket szerzett magának: az új védelmi vonal, melyet semmiből állított elő s amely másfélszáz éven át dacolt annyi belső viharral és külső támadással, ennek kiépítése őt azon királyaink közé emeli, akik e nemzet fennmaradásáért nevezetes, megbecsülendő nagy munkát végeztek. A helyzet előidézője – ez kétségtelen – a török hódítás volt, mert egyedül a török fenyegető hatalma, a naponkint megújuló támadások, az emberek és állatok elhajtása, a lakóházak és a kultúra minden nyomának elpusztítása lehetett az, ami a rendeket e végzetes lépésre indította. A nemzeti autonómiának innen származó évszázados sérelme tehát tisztán és kizárólag a török hódításnak következménye.

A sérelem a pénz- és hadügyek terén történt. A kettő szomszédos, összefügg egymással.

Az állandó várvédelem állandó katonaságot a várak állandó őrzését, ez pedig rendes, havonkint esedékes, megszakítatlan fizetést követelt. A probléma lényege itt is az, hogy ilyen állandóan fizetett katonaság eltartására a középkori állam nem képes, hiányzik neki minden használható berendezése. Az állandó katonaság behozása a nyugati államokban is az újkor kezdetét jelenti, sőt a legtöbbnél állandó hadsereggel csak akkor találkozunk, amikor az újkori állam, a rendiséget elimináló abszolut fejedelmi hatalom már nagy kifejlődésben van. Nálunk a török veszedelem a középkori államot minden átmenet nélkül állítá ezen későbbi korokból anticipált, modern feladat elé, s így ez a körülmény is közreműködik, hogy a rendek teljesen tanácstalanul állanak az új problémával szemben, melyet a modernebb kormányzati elveknek hódoló király sem tud egyhamar megoldani.

A középkori államgazdaságban a várvonal fenntartásánál elsősorban a vártartományok jövedelmei jöttek számba. Az egyes várakhoz tartozó uradalmak hozama a XVI. században is tetemes összeget tesz ki, amely az illető vár fenntartására lévén deponálva, nem a központi, királyi hatóság, hanem a várkapitány hajtja be és használja fel. Így rúgott Eger várának saját jövedelme 12–18.000 forintra évenkint, Gyula váráét bukása előtt 10.000-re becsülték. De a legtöbb nagy vártartománnyal bíró vár messze a védelmi vonal mögött feküdt, így Trencsén, Likava, Sáros, Makovica, Munkács várai, melyek ennélfogva nem igen jöttek számba a védelemnél, a király el is zálogosítja és eladományozza őket, s így alapjait képezik új nagy dinasztia-családok, az Illésházyak, Eszterházyak, Rákócziak hatalmának. A várvonal vártartományi jövedelme 50–80.000 forintnál nem tesz többet, 1558-ban a király és rendek megbízottja, Révai Ferenc, a felvidéki várak egész ily jövedelmét csak 21.850 forintra teszi, ezért kénytelen a király folyton egyéb jövedelmeket is fenntartásukra deputálni, így Egerhez a püspökség birtokain kívül, az 1557-i szerződés szerint, a jász-kún illetéket, Pest, Solt, Szolnok, Csongrád, Heves vármegyék hódoltsági falvainak adóját, s a tárkányi karthauzi-kolostor jövedelmét. A vártartományok deficitjét fedezik az egyházi tizedek is, az egri püspökség tizedeiből él Eger mellett Kassa, Szendrő, Szatmár őrsége is. De a várbirtok jövedelmei magukban is annyi különböző forrásból táplálkoznak, hogy rájuk nehéz állandóan számítani: a várföldek termése, hegyvám, bortized, malmok bevételei, a majorságok állatállományából származó bevételek; a jobbágyok pénzbeli szolgáltatásai, természetbeliek is: baromfi, tojás, vaj, a felvidéken sajt, bárány, szárított hal, mindennek beszedése egész birtokkezelő apparátust foglalkoztat a nagy vártartományoknál, hol száz, kétszáz falu szolgál az őrség eltartására. A török szomszédságában, a Dunántúl látunk olyan esetet is, mikor például Palota várának hatvanhét faluja nem központi igazgatás alatt adózik, hanem ki van osztva húsz palotai vitéznek, főlegénynek, akik e déli Fejérbe, sőt Tolnába is elnyúló várbirtokra maguk járnak ki fegyveres erővel, s hajtják be a várőrség, az ő fegyveres szolgáik fenntartására a jövedelmeket. A török várak közelsége természetesen illuzóriussá tette az ilyen bevételeket, s valóban, ha a végvárak csakis e birtokjövedelmekből lettek volna fenntartandók, akkor az új védelmi vonal sem ki nem fejlődött, sem meg nem élhetett volna.

Itt most be kell hatolnunk abba a sűrű bozótba, melyet a XVI. század folyamán a védelem költségeinek és fedezetének problémái alkottak.

*

A védelmi költségek már a tizenötéves háborút megelőzőleg is bármennyire változnak, a zsoldosok számához, az egyes fegyvernemek: nehéz, könnyű lovas, tüzér, hajdú egymáshoz való viszonyához, s az idegen és hazai katonaság arányszámához képest, mégis szemmel látható a hadi költségek folytonos emelkedése, mely csak igen kis részben függ a pénz értékének, az amerikai ezüstbehozatal miatt való folytonos, lassú esésétől. Míg 1552-ben, tehát háborús évben, a dunántúli várak fenntartása 334.000 forintba került, addig 1577 „béke” évében a Dunától a Balatonig terjedő vonalé 476.000-be. A 40-es években 12–14.000 katona szolgál az ekkor épülő várakban, 1556-ban már 16.000, kiknek évi zsoldja 925.000 forintot tesz ki. Más számadások szerint 1549-ben 571.000, 1554-ben 871.000 forint az ország hadi költsége. A jól értesült velencei követek szerint az ország védelme az 50-es és 60-as években évi 900.000 forintba került, amely összeg végvári élet kifejlésével, a várak száma gyarapodásával már a hosszú háborút megelőzőleg is folyton növekszik: 1577-ben a várvonal havi zsoldja 85.507 forint, évi kiadása 1,026.084 forint, ami pedig ettől kezdve minimálisnak mondható, mert már a következő évben 1,313.000 forint, a 80-as években pedig 1,900.000 és kétmillió forintnyi költségvetésekkel találkozunk.

Ezen kiadásokkal szemben, hogy a helyzetet tökéletesen megérthessük, előbb a magyar állam tényleges bevételeit kell szemügyre vennünk, s azután azt, hogy minő forrásokból fedezték a valóságban ezeket a hadi kiadásokat. A kutatás itt rendkívüli fontossággal bír, mert belőle derül ki, vajjon a magyar állam a török támadástól reá rótt feladatokat a saját önrendelkezése kereteiben meg tudta-e oldani.

A csonka állam bevételeit illetőleg Európában pesszimista volt a közfelfogás. Az egyik velencei követ, Soriano, az 1554-i Magyarország bevételeit csak 250–300.000 forintra becsüli, ugyanekkor Erdélyét 120.000-re, holott az Fráter György kormánya alatt 400.000-re is felment. Mocenigo követnek 1559-i becslése szerint a királynak a bányákból 300.000 forint jövedelme van, mert az aranyat és ezüstöt, mit az ország termel, a magánosok egytized értékben kénytelenek neki eladni, a rézbányákból saját kezelésben 100.000 forintot vesz be, a harmincadokból 100.000-et, de mindezen jövedelmek nagy része nem folyik be ténylegesen, hanem különböző kötelezettségekre le van kötve, vagy zálogba adva és a rendkívüli adó végül, melyet a rendek szavaznak meg, 400.000 forintra rúg. Így az 1559-i hozzávetőleges becslés szerint az ország bevétele 900.000 forintot tett volna ki, ha mindez valóban be is folyt volna. Mindezen becslések bizonytalanságát mutatja Giacomo Soranzo 1563-i jelentése, mely szerint a bányák, éppen az említett nemesércbeváltási különbözet következtében, 400.000 forintot hoznak, a harmincad, mely minden, az országból kivitt ökör után egy és fél forint, 80.000-et, a rendi adó, a jobbágytelkek után két forintot számítva, 50.000-et, egyéb rendi adó 100.000 forint, úgyhogy az egész bevétel már csak körülbelül 630.000 forintot tesz ki, Erdély jövedelme ugyanekkor János Zsigmond kezén 150.000, s mindezzel szemben Magyarország állandó védelme 900.000 forintba kerül, Ferdinándnak pedig összes országaiból 1,800.000 forint jövedelme van.

Mindezen adatok, egymástól való eltéréseik mellett is nagy értékkel bírnak, mivel az ország bevételeiről egész képet próbálnak nyujtani akkor, amikor e bevételek a valóságban a legkülönbözőbb helyeken folytak be, a legtöbb be sem folyt, mert már évekre le volt kötve különböző célokra, s amikor egységes államháztartási mérleg ismeretlen volt. A velencei követek becslései, melyek lehetőleg hivatalos adatokon nyugodtak, különben is tanulságos alapokat nyujtanak egyéb államokkal való összehasonlításra is: Csehország rendes bevételét, ami a királynak jár, függetlenül az országgyűléstől, 4–500.000-re teszik általában, a legtöbb ebből soha nem jön be, mivel előre el van zálogosítva; a cseh rendektől megszavazott adó 250–300.000 forintra megy, Szilézia, Morvaország és a Lausitzok jövedelme 300.000, Alsó-, Felső- és Belső-Ausztriáé egymillió, Tirolé, a bányák jövedelmét is beleszámítva, 600.000, de mindezek szinte egészükben állandóan zálogban vannak, úgyhogy a Habsburg-uralkodó összes országainak jövedelmét ebben az időben a már említett 1,800.000 forinton jóval alul kell felvennünk. Sokkal nagyobb bevételekkel bírnak a német birodalom tartományai és államai: itt a összes egyházi fejedelmek évi bevételét kétmillió forintra teszik, a világiakét 4,300.000-re, s a szabad birodalmi városokét, köztük Nürnbergét, Augsburgét, Hamburgét, Lübeckét 2,300.000 forintra, úgyhogy a német territóriumok összes jövedelme, ami persze igen sok állami egység közt oszlik meg, 8,000.000 forintra mehetett egy 1548-i becslés szerint. A magyar viszonyok lehanyatlására jellemző, hogy míg Mohács előtt az esztergomi érsek jövedelme 130.000 forintra rúgott, s ezzel méltóképpen megjelenhetett birodalmi kollégái közt, akik közül a mainzi érseknek 100.000, a kölninek 200.000, a trierinek 70.000, a salzburginak pedig 150.000 forint évi jövedelme volt, addig a magyar egyház főméltóságának most 50.000-re is alig emelkedik a jövedelme.

A nyugati szomszédokkal való összehasonlítás mutatja, hogy Ferdinánd korában nem lehet többé Hunyadi Mátyás gazdag országáról szó. De ilyen általános hozzávetésekkel mégsem elégedhetünk meg, meg kell próbálnunk, bármily nehézségekbe ütközik is, a ténylegesen befolyt jövedelmeket szemügyre vennünk, hogy azután a védelem fedezetének lehetőségeire ráakadjunk. A nehézségek aktákból, számadásokból is alig oszlathatók el. A magyar állam ekkor még pénzügyi téren is valódi középkori alakulat, melyben a jövedelmek két részre oszlanak és ehhez képest külön-külön kezeltetnek. A rendi dualizmus két tényezője, a királyság és rendiség szerepel itt is. Az állam rendes jövedelmei most is, mint korábban századokon át, a király kezén vannak. Láttuk, hogy Ferdinánd épp akkor alakítá át a királyi jövedelmek kezelését, megalapítván a magyar kamarát, mely 1848-ig megszakítás nélkül működött. Tévednénk azonban, ha azt hinnők, hogy a kamara évi számadásaiban, melyek már Ferdinánd korából is tekintélyes számban ránkmaradtak, megtaláljuk az összes királyi jövedelmeket. A valóságban a kamara kezelése alól ki volt véve a vámok, királyi birtokok egy része, s a legtöbb bányajövedelem, úgyhogy a bevételek összegezése, ezen több helyen folytatott kezelése miatt, szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Emellett, még ha sikerülne is ugyanazon esztendőre megállapítani e különböző kezelőhatóságok bevételeit, még ez sem nyujthatna a királyi jövedelmekről teljes képet, mivel igen sok, tekintélyes nagyságú tétel semmiféle kezelési szerv kimutatásában nem szerepel, lévén már korábban elzálogosítva vagy hivatali fizetésekre, katonai szükségletekre, adósságok törlesztésére lekötve. Mindezen körülmények tekintetbe vételével le kell mondanunk arról, hogy a királyi jövedelmek összegét – ellentétben a rendi eredetűekkel, számszerinti pontossággal meghatározzuk, tízezer forintnyi, sőt annál magasabb különbségekkel is számolnunk kell majd, mint amelyekkel a valóságos, de ma már ki nem számítható bevételektől eredményeink eltérnek.

Pontosabban vagyunk tájékozva a dualisztikus bevételek másik részéről, arról, melyet az országgyűlés, mint rendi testület szavaz meg időnként. Ez a subsidium, contributió vagy dicának nevezett hadi adó, mely a korábbi egy forint helyett Ferdinánd alatt portánként két forintra emelkedik s így állapodik meg szinte tizenötéves háborúig. Ferdinánd uralkodása alatt huszonkét országgyűlés szavazza meg, egy vagy két évre, úgyhogy leszámítva a legzavarosabb időket, az 1529-i török hadjáratra következő hat esztendőt, majdnem rendes állami bevételnek számítható. Két országgyűlés felemelte portánként három forintra, egyszer pedig egyre, sőt félre is leszállították. Ez a középkori adófajta, mely a rendi hatalomnak a királlyal szemben legbiztosabb támasza, mert megtagadásával a király önálló politikája megbénítható, Ferdinánd alatt, kétségtelenül a török nyomás következtében, mindinkább elveszti ezt a kimondottan rendi jellegét: a rendek nem merik megtagadni, mert tudják, hogy rendeltetése szerint egészében az ő védelmüket, a török elleni védekezést szolgálja. A királyi hatalom, s a tőle képviselt államérdek érvényesülését e téren is hatalmas lendülettel vitte előre a török veszedelem tudata, melynek állandósága a rendeket partikularisztikus álláspontjuknak mind gyakoribb feladására késztette. Az már tisztán Ferdinánd és kamarája közigazgatási eredménye, hogy a rendektől megszavazott dica szinte teljes egészében, amint kivetve lőn, hátralék nélkül folyt be, ellentétben a Jagellók korával, ahol láttuk, minő hallatlan restanciákkal kellett a szegény kincstárnak számolnia. Ferdinánd alatt a hátralék alig egyhuszadát teszi ki a kivetett összegnek, még a legrakoncátlanabb urak is befizettetik jobbágyaikkal. Serédi György zempléni és szabolcsi birtokain 36 forintnyi restanciával találkozunk, Nádasdy Tamásnak óriási kiterjedésű soproni, zalai és somogyi birtokain összesen csak 43 forintnyival. A dicális adóból egyedül olyan összegek nem folytak be, melyeket az ellenségnek kitett területen, királyi engedéllyel, a várkapitány vagy valamely főtisztviselő maga hajtott be, anélkül, hogy az összeg előbb a kamarába került volna. Ilyen összeköttetésben találkozunk azokkal a nevekkel, melyek a magyarság védelmi harcában örök dicsőséget szereztek: Losonczy István, Zrinyi Miklós rendesen maguk szedik be birtokaikon portális adót, úgyis tudja mindenki, hogy a török ellen használják fel, épp így a kamara közbejötte nélkül szedi be Eger, Gyula, Szigetvár kapitánya a vártartományban esedékes dicális adót.

De bármily pontos is valamely bevétel kezelése, ezzel még nem szaporodik meg az illető összeg. A rendektől megszavazott portális adót aszerint zsugorodik össze egész csekély összeggé, amint az ország területe is kisebbedik. Ferdinánd országa tudvalevőleg a réginek alig egyharmadrészét képezi. Még a Jagellók korszakában is 90–100.000-re rúgott az ország portáinak a száma, most azonban Ferdinánd területén legföllebb 50–60.000 porta írható össze, s ezeknek a száma is folyton fogy, aszerint, amint a török hódítás terjed: mind több és több falu pusztul el, kerül az égettek és a puszták (deserta) listájára, vagy pedig török kézre jutva, jó ha a kivetett adó felét, nagynéha, ki tudja fizetni. A királyi területet a törökön kívül az erdélyi hódítás is emészti: egy-egy nagy úrnak Jánoshoz vagy János Zsigmondhoz csatlakozásával többezer portával fogy a nyugati terület, s vele a török elleni védekezés anyagi lehetősége. Mindezen tényezők magyarázzák a portaszámnak hallatlan ingadozását, 20.000-től 60.000-ig váltakozik ez a szám, s így a rendi hadi adónak egész összege is, két forintos adót számítva, 40.000-től 120.000 forintig változik. Aránylag jó esztendőnek számított az 1550-i, amikor 48.000 porta számláltatván, az adó két részletben, majdnem egészen befolyt; az első részletben 42.500, a másodikban 42.300 forint; ebből behajtási költségekre ment el körülbelül 4000 forint, úgyhogy ez évben a rend hozzájárulás a védelem fenntartásához 80.000 forintot tett ki.

Ezt a néhány számadatot fel kellett sorakoztatnunk, hogy megértsük, miért bízták a rendek a védelmet országgyűlési határozatokkal a királyra. Ha az Adriai-tengertől Szatmárig, Ecsedig, Nagybányáig félkörben vonuló védelmi vonalat megtekintjük, látjuk, hogy az egyvégtében kifektetve sokkal hosszabb annál a vonalnál, mely a Száva és Al-Duna mentében másfél századon át védelmezte Magyarországot. És ha ezt a rövidebb vonalat szinte 100.000 porta adójával tartották fenn, az újat, a hosszabbat hogyan tudta volna ez a csonka ország a maga néhány tízezer portájával fenntartani? A védelmi vonal meghosszabbodásával, a védelmi költségek rohamos emelkedésével fordított arányban van az ország területének nagysága és teherbíróképessége. Ez a sajnálatos eredményt már most teljes bizonyossággal megállapíthatjuk.

Vajjon lehetett ezen a helyzeten olymódon segíteni, hogy az állam és nemzet önrendelkezési joga érvényben maradjon? Az a megoldás, melyet a rendek a negyvenes és ötvenes évekbeli határozataikkal választottak, csak formálisan őrizte meg a nemzeti autonómiát: a magyar királyt kérte fel a török elleni védelemre, de tudta, hogy a magyar király idegen fejedelem, sőt még szó szerint is kimondotta, hogy a király idegenek segítségét is vegye igénybe a védelem megszervezésénél. Vajjon nem lehetett volna-e a nemzeti autonómiát határozottan megóvni azáltal, hogy a rendek a kétségtelenül elavult portális adóalapot elhagyva nagyobb hozamú adókhoz nyúlnak? A tizenhatodik században nyugati szomszédainknál a nemesség elveszti adómentességét: az osztrák tartományok és Csehország rendjei lassanként, némi visszaeséssekkel beletörődnek középkori privilégiumaik e legfontosabbikának megszüntetésébe; vajjon nem kellett volna-e a magyar nemességnek is ehhez az expedienshez nyúlni akkor, mikor éppen ő volt végveszedelemben?

A nemesi adózás gondolata korán felmerül, sőt egyszer megvalósulásra is talál. Az 1542-i besztercebányai országgyűlésen, a német birodalom készülő nagy hadi vállalata reményében a főurak és nemesek egyszeri vagyonadót ajánltak fel, még pedig minden nemesi birtok és örökség örökértékének egy hatvanad részét, továbbá az egyháziak jövedelmének egy tizedét, az idegen kereskedők, Fuggerek árui értékének egy negyvened részét, s végül az utolsó rend, a városok ingó vagyonának egy hatvanad részét. Ez az általában hatvanadnak, sexagesimának nevezett adó azonban szinte teljesen behajthatlan maradt, s mikor a rendek a következő, 1542. évi őszi, pozsonyi országgyűlésen újra kivetik, már csak a hatvanad felét ajánlják fel, ami azután épp oly kevéssé hajtható be, mint az előző adó. Ezzel a nemesség önmegadóztatásának kísérletei be is fejeződnek, hogy majd csak a század végén, a tizenötéves háború végtelen nyomorában éledjenek fel.

A privilegizált rendeket még sem lehet határozottan szűkkeblűséggel vádolni azért, mert a védelem céljaira sajátmagukat nem voltak hajlandók adó alá vetni. A kisnemességnek igen csekély vagyona volt, s amije volt is, az is naponként veszedelemben forgott, török, idegen zsoldos, magyar katona, nagyurak szolgái között, akik mindnyájan hozzányúlhattak a kisemberek ingóihoz. Igaz, az adómorál éppen a köznemesség körében volt a legrosszabb, mert ez még időnként visszaemlékezett a Jagelló-korszakra, mikor adómegtagadási komédiák segélyével biztosíthatta a főurakkal és királlyal szemben hegemóniáját. Most is ők azok, akik az adómegtagadás fegyverét alkalmazva akarják a királyt arra kényszeríteni, hogy a saját és Mária királyné birtokait hiány nélkül a védelemre fordítsa, s akkor nem szorul rá az ország adójára. Az 1545-i országgyűlésen a harminchárom vármegye követei ezzel a jelszóval alkotnak frontot a főurakkal szemben, akik viszont pártütőknek nevezik a köznemeseket. Ebben a jelenetben, melynek során a vármegyei követek kivonulnak a tanácskozó teremből, világosan látszik, hogy a köznemesség, a királyi jövedelmek nagyságáról valami ködképet alkotva magának, mindenképen szeretne a pénzbeli adótól szabadulni, illetőleg azt a jobbágytól a saját szükségleteire venni el. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy úgy a köznemes, mint a főúr és főpap pénzadó helyett még valósággal véradót fizetett, s ebben a tekintetben ég és földként különbözött helyzete a cseh-morva-ausztriai nemességtől. Az ugyanis, kivéve a déli osztrák tartományok nemességét, amely a horvát-vend végeken volt kénytelen saját tűzhelyét fegyverrel védelmezni, ha fegyvert fogott is, alig vagy soha sem került tűzbe, a török elé. A cseh-morva nemesség nagyszámú személyes felkelése mindenkor a morva-magyar, vagy pláne a cseh-morva határon állott meg, ott védte a hazát, ahova a magyar várvonal soha nem engedett ellenséget. Volt tehát valami osztó igazság abban, hogy ez a nemesség, mely nem harcolt, legalább adót fizetett a védelem céljaira, amikor a magyar nemesség, a legnagyobbaktól, püspököktől és országnagyoktól, le a legkisebb egytelkesig, vérével áldozott. Hiszen nincs család a XVI. században, melynek több tagja el nem esett vagy török rabságba nem került volna. Ha tehát magasabb szempontot alkalmazunk, akkor bizonyára fel kell mentenünk e nemességet, mely a századot vérben gázolta át és jobban ragaszkodott néhány forintjához, mint életéhez. Az adómentességhez való görcsös ragaszkodásban politikai életösztön is működött, hiszen adóvállalás egyenlő jelentőségű lett volna a rendiség ősi ellene, a királyság teljes, megdönthetetlen hatalmával. Így azután a rendi adózás terén döntő elhatározás nem történik, a rendek a legkisebb lépésnél is nehézségeket csinálnak, s közben megszabadulnak az immár állandóvá lett régi rendkívüli adótól, a kamara hasznától, melyet most már rendesen a portális, rovásadóba számítanak be húsz százalék erejéig, s így a hadi adónak csak többi, nyolcvan százalékát köteles a király a védelem céljaira fordítani. Az egytelkes nemeseknek rendes portális adóztatása, az alsóbb egyháziaknak, plébánosoknak, oltárigazgatóknak a fejadó egy nemével sujtása és a hullámzó lakosság, köztük zsidók, cigányok, oláh pásztorok megadóztatására irányuló kísérletek már nem tudnak változtatni az eredményen: a rendi testületektől megszavazott adó csak egy töredékét tudja fedezni a török védelem költségeinek.

Amint akkor mondták, a contributionale, a hadi adó, nem volt elég az ország fenntartására, szükségessé vált tehát a camerale-nak is erre fordítása. Ennek egy részét a pozsonyi, s mellette 1566 óta a szepesi kamara kezelte, de a regálék közül éppen a legnagyobbak: a bányák, a pénzverés, a vám egy része osztrák hatóságok kezén volt. A rendek a század folyamán néhányszor, így 1580-ban ki is jelentették, hogy ha ezen jövedelmek az országban maradnának, felhasználásuk minden külföldi segítséget fölöslegessé tenne, olyan gazdagon buzog szerintük a bányák és harmincadok, főként a marhaszállítás kiviteli vámjából a tiszta nyereség.

Abban a költségvetésnélküli, zárszámadásnélküli világban, mikor az állam pénzügyeiről gyakran azoknak sem volt áttekintésük, akik pedig velük hivatalból foglalkoztak, nem csodálatos, hogy a rendek tájékozatlanságukban túlbecsülték az országból befolyó jövedelmeket. Egészen bizonyos, hogy a bányák jövedelmét illetőleg, melyről legtöbb mesés hír, csodás nagyítás keringett, tévedésben voltak. A pénzverés, a bányavárosok jövedelme és a bányák egy része 1548-ig Mária királynét illette meg, özvegyi járandósága címén, viszont a legnagyobb jövedelemmel bíró és leginkább fokozható termelésű rézbányák a Thurzók, illetőleg a Fuggereknél bérben voltak. A besztercebányai, úrvölgyi bányák hozadékából alapították meg a Fuggerek még a Jagellók korában a korakapitalizmus legnagyobb vállalatát, de hozzátehetjük, nem tisztán a bányaművelésből, hanem a rézkereskedésből is. Ma már pontosan ismerjük a kereskedői élelmességnek, a példátlanul merész spekulációnak útjait, melyeken a magyar rezet és mellékterményeit a Fuggerek nyugati piacokra vetették, amikor nekik jólesett, máskor visszatartották, hogy drágaságot idézzenek elő. A rézüzlet azonban, elválasztva az antwerpeni és egyéb nyugat börzéken lefolytatott nagy fináncüzletektől, egymagában nem hozott annyit: bérletük utolsó éveiben, 1526-tól 1539-ig, e tizenöt év alatt tiszta nyereségük belőle nem több, mint 1,297.192 forint, azaz egy évre 90.000 forint. Ezzel Ferdinánd is tisztában volt, aki azt is tudta, hogy a magyar bányákból nyerhető rezet saját kezelésben nem képes olyan nyereséggel eladni a külföldi piacokon, mint a nagy tőkével rendelkező bankárcsalád. Innen van, hogy a szerződés lejártakor mindenképen rábeszéli őket a bérlet folytatására, ami sikerül is az 1541-i szerződésben: a Fuggerek újra bérbe veszik hat évre a bányákat, összesen 107.364 forint bérösszegért, ami még kevesebb annál, mint amelyet, évi 20.000 forintot, a II. Lajos korában kötött szerződés értelmében fizettek. Itt azonban mégsem károsodott az állam, a Fuggereknek még az alacsony bérösszeg mellett is alig volt nyereségük, úgyhogy 1546-ban könyörtelenül visszaadják a bérletet Ferdinándnak, csináljon bányáival, amit tud.

Igaz, a Fuggerek ekkor már szinte tönkrement emberek voltak, V. Károly hadjáratai, melyeket finacírozniok kellett, megrendítették az európai piacon uralkodó állásukat, s így a réztömegeket sem tudták többé a piacokon szuverén módon felhasználni. De egyúttal a rézbányák is kezdették kimerülni. Már az előző század végén kezdődő nagyhozamú bányaművelés is csak úgy volt lehetséges, hogy a Fuggerek óriási tőkéikkel végrehajtották mindazon technikai újításokat, melyeket Thurzó János és egyéb szakemberek javasoltak, hogy a bányákat a vízbefúladástól megmentsék, a melléktermékek kihasználására költséges építkezéseket végeztek, kohó, választó és egyéb üzemeket létesítettek. Mindamellett az érctartalom mindinkább elsikkad a kőzetben, s ezzel kapcsolatban a bérlet utolsó hat esztendejében a feltáró munkások száma is leszáll 41-ről 17-re. A Fuggerek nem mondtak volna le a bérletről, melyre Ferdinánd valósággal erőltette őket, ha bármi kis reménységük lett volna a bányákból továbbra is nagy hasznot húzni. Ők a magyar bányákat kimerült állapotban, kiszipolyozva adták vissza a királynak, aki alsóausztriai kamarája által megpróbálta azokat újra jövedelmi forrássá tenni. Az új üzem azonban, melyet Ferdinánd és utóda, Miksa, berendeztek, nem hasonlítható többé a Fuggerekéhez, a nagy kapitalista világvállalkozás után szinte kis vegyeskereskedési méretekben áll elő. A rézbányák hozama a királyi kezelésben alig múlhatja felül a többi bányákét, melyekről pontosan tudjuk, minő csekély haszonnal műveltettek. A körmöci kamarának tiszta nyeresége 1571-ben, Miksa reformja után, 24.000 forint, amit a király azon esetre, ha végvárak fenntartására nem szükségeltetik, az üzem javítására, befektetésre utal. 1574-ben már annyi jövedelme sincs a besztercebányai rézbányákból, hogy a művelési költségeket fedezhetné, erre a célra kölcsön kell venni a meggazdagodott bányapolgároktól. 1579-ben több selmeci bányában a kincstár kimutathatólag deficittel dolgozik, a besztercebányai kamarának 1583-ban már 47.000 forint adóssága van, egyes aranybányák is évenkint deficittel zárják üzemüket és a roppant gazdagság hírében álló aranybányák közt a valóságban olyanokat találunk, melyek 56 forint költséggel 13 forint nyereséget, máskor 293 forint költséggel 68 forint nyereséget produkálnak. Legnagyobb üzem még mindig az úrvölgyi, Besztercebánya rézbányája, de itt is csak 300–325 ember dolgozik, a század elejének nagy proletártömegei szétszóródtak, Libetbányán a tizenötéves háborút megelőzőleg csak 40–48 ember talál munkát. A királyi kezelés tőkehiánya, bürokratikus nehézségei mellett nyomasztólag hat a török veszedelem is, mely a század közepe óta már közvetlen szomszédságból fenyeget. Bár a bányavárosok védelmére egész csomó őrház, kis végvár van felállítva, a veszedelem oly közeli, hogy török hírre akárhányszor abbahagyják a munkát és felfegyverkezve őrségre mennek. A termelés visszafejlődésén nem segíthetett többé, hogy Ferdinánd, belátva az állam kezelés nehézkes voltát, a kitermelt rezet ismét nagykereskedő kezére adta, Manlich Mátyás augsburgi kereskedőnek, aki 1548-tól kezdve három éven át 12.000 mázsát, 1550-től hét éven át 23.000 mázsát vesz át. Ez utóbbi hétévi rézüzlet fejében, 161.000 mázsáért, 1,288.000 forinttal tartozott a királynak, úgyhogy ezen hétéves periódus alatt a kincstárnak 190.000 forint évi jövedelme lett volna, ha a szerződést végrehajtják. Sem a bányák nem tudták ezt a rézmennyiséget szállítani, sem a Manlich-cég nem tudta fizetni, annál kevésbbé, mert már első rézüzletét is csak a Fuggerek segélyével tudta lebonyolítani – ez a Fugger–Manlich rézszerződés a legkorábbi szindikátusok egyike, melyet az európai kapitalizmus ismer – s a cég maga is már 1573-ban tönkrement a nyugati: francia és németalföldi spekulációkban.

Mindezen körülményeket tekintetbe véve, nem csodálkozhatunk, ha a rendelkezésünkre álló pozitív számadatok sokkal kisebb bevételekről beszélnek, mint aminőknek híre volt. A réz- és ezüstbányászat 1550 körül mérlege, 24.000 mázsa réz és 8000 márka ezüsttermelés mellett, 220.000 forint bevételt és 144.000 forint kiadást tüntet fel. A körmöcbányai pénzverés jövedelme 1564-ből ismeretes, amikor 413.000 forint bevétellel 300.000 forint kiadás áll szemben, úgyhogy a tiszta haszon 113.000 forint. 1548-ig a pénzverés egész jövedelmét Mária királyné húzta, akitől jogait Ferdinánd 54.000 forint évi járadékkal váltotta meg. Bányászat és pénzverés egész jövedelmét ezek alapján igen magasra becsüljük, ha Ferdinánd uralkodása második felében és Miksa s Rudolf alatt évi 180–200.000 forintra tesszük. A sóbányák, melyek jó kezelésben mindenkor jövedelmezők voltak, már kiestek Ferdinánd uralma alól: az erdélyieket csak egy pillanatig birtokolta, Fráter György halála után, amikor is nagy apparátust mozdított meg üzemük helyreállítására; a máramarosiak már állandóbban voltak kezén, ezekből 3500–8000 forint jövedelmet húz. Az erdélyi sókamarákat, továbbá Máramarost és Husztot 1541-ben 8000 forintért adja zálogba Majlád Istvánnak, az akkori zavaros viszonyok között ez a jövedelem is jobb volt a semminél.

Az ország bevételei közé tartoztak még a királyi harmincadvámok, melyek a nyugati és keleti határokon voltak felállítva, közülök ebben a korban legtöbbet azok jövedelmeztek, melyeken át a német tartományokba ment ki a magyar szarvasmarhakivitel. A negyvenes évek végétől kezdve általában emelkedés tapasztalható e vámbevételekben, 25.000 forinttól 70.000, sőt 82.000-re is emelkednek már Ferdinánd korában, s adatok szerint egy-egy nyugati harmincadnak, például a nagyszombatinak vagy a szempcinek a jövedelme a század második felében 40–52.000 forintot is kitesz. A pozsonyi kamarának a rendes, biztos jövedelme tulajdonképen a vámbevétel volt. Teljes összegét azonban nem tudjuk, mert egyrészt a leggazdagabb harmincad, a magyaróvári, ki volt véve a magyar kamara kezelése alól, s másrészt úgy ennek, mint a magyarnak megmaradott harmincadoknak jövedelmeit tekintélyes részben a helyszínén vették fel azok, akiknek a király adós volt. A magyaróvári harmincad magában hozott a tizenötéves háborút megelőző két évtizedben évi 100.000–120.000 forintot, úgyhogy az egész harmincadot, igen hozzávetőlegesen, Ferdinánd uralma alatt körülbelül 120, később pedig 180–200.000 forintra tehetjük.

Hátra van még azon hatóságok költségvetését megtekintenünk, amelyek tulajdonképen hivatva voltak a magyar királyság bevételeinek kezelésére. A teljes jövedelem, mely Ferdinánd idejében a még osztatlan pozsonyi kamarához befolyt, 80.000 és 190.000 forint közt hullámzik, átlaga az uralkodás második felében 136.000 és 180.000 forint. Mindezek azonban részint a harmincadból, a várak tartományainak bevételéből, részint a szinte évenkint megadott portális adóból tevődnek össze, úgyhogy ha az ország jövedelmeinek végösszegét akarjuk hozzávetőleg megbecsülni, akkor ezen összegeket vagy a harmincadnál, váraknál és rendi adónál, vagy itt számítjuk be, de kétszer nem tehetjük. A királyi városok taksája és cenzusa, azaz rendes és rendkívüli adója, szintén a kamarához folyt be, ez a század második felében együttvéve sem szokott 10.000 forintot kitenni. A szepesi kamarának a jövedelmei eleinte még alacsonyabbak: a 70-es években dica, taksa, cenzus, harmincad, egyházi tizedből 80.000 forintja van, de ez is csak úgy, hogy a pozsonyi kamarától kap évenkint 14.000 forint átutalást. Később, a keleti felföld betelepítésének előhaladásával ennek a kamarának a jövedelmei is szaporodnak, elsősorban a vártartományok bevételeiből, így a nyolcvanas években a várakból már 22.000 forintja van, köztük Tokajból 7400, Szatmárból 9900, Szendrőből 4300, úgyhogy egész jövedelme 100–102.000 forintra is felemelkedik.

Foglaljuk össze e nagyon is hozzávetőleges eredményeket, s arra az eredményre jutunk, hogy a magyar királyságnak úgy rendi eredetű, mint királyi jövedelmei a század közepén és második felében legfeljebb 580–600.000 forintra mehettek. A bányákból és a pénzverésből 180–200.000-et, a harmincadból 200.000-et, a sóból és a városi jövedelmekből egyenkint 10.000-et, a vártartományokból 80.000-et, s a rendi hadi adóból 100.000-et számíthatunk, ami összesen 580–600.000 forintot tesz ki. Ez az összeg önmagában véve rendkívül magas, ha tekintetbe vesszük, hogy kis országfoszlány fizette, évről-évre harcban, az elvérzéshez közel. Igen nagy összeg ez, bizonyítéka úgy a Ferdinándtól helyreállított pénzügyigazgatás kiválóságának, mint a magyarság önfegyelmezésének. Leszámítva a bányák és pénzverés jövedelmét, az egész összeg szinte teljesen mezőgazdasági eredetű: a jobbágyok földmunkájából és a szarvasmarhatartásból származik, az ipari és kereskedelem alig termel hozzá valamit, s itt jellemző, hogy a mégis elég nagyszámú városok a 600.000-nyi összegnek csak egy hatvanadrészét, 10.000 forintot szolgáltatnak, holott ugyanezen időben a német birodalom városai a nemzeti vagyonnak szinte egynegyedrészét tartják kezükben. Az országnak szinte kizárólagosan agrár jellege tehát ezen pénzügyi eredményekből is eléggé kiviláglik, amit egy későbbi fejezetben külön fogunk tárgyalni.

Már most nagyon tévednénk, azt hívén, hogy ez a 600.000 forintnyi bevétel tisztán és kizárólag a védelem céljaira volt fordítható. Ez az összeg az országnak teljes bevétele volt, rajta kívül semmi egyéb pénzforrás – kölcsönökön, a magángazdaság kihasználásán kívül – nem található az országban. Ha még a hadi szükségletek rovatába helyezzük is a töröknek fizetett évi adót, a konstantinápolyi diplomáciai tárgyalások költségeit, amik időnkint 50–70.000, sőt 100–128.000 forintra is rúgtak, ha ide vesszük a sebesültek, rokkantak, hadiözvegyek és árvák eltartási költségeit, ami szintén néhány ezer forintot tett ki, akkor is megmaradnak a szorosan vett polgári közigazgatás és az udvartartás költségei, melyeket előbb le kell vonni a végső összegből, hogy a maradék kizárólag hadi célokra legyen fordítható. Az ország polgári kormányzásának költségei alatt a központi hatóságok fenntartásának költségeit kell értenünk: a helytartó és tanácsosainak, továbbá a kamarai tanácsosoknak és a segédszemélyzetnek fizetését, a nádorság betöltése alatt ennek aránylag nagy fizetését. Polgári kiadás tehát legnagyobbrészt személyi ekkor, s összesen 20–30–32.000 forintot tesz ki, aminthogy rendesen ennyi is megy le a két magyar kamara összes bevételéből a polgári célokra. Sokkal nehezebb azon összegeket megállapítani, melyek az udvartartásra mentek, a magyar királynak külföldi, idegenben levő udvartartására. Ferdinánd alatt Bécs, Prága és Innsbruck volt az elismert, kimondott három székhely, mindhárom városban nagy építkezéseket végzett, Bécsben a palotát, Prágában a Belvederét, Innsbruckban templomot és síremléket. Pozsonyban is reparáltatta és festette a régi várpalotát, ami azonban, költség dolgában, alig jön számba az előbbiek mellett. Amint építkezései a renaissance-ból barokkba átmenő gazdag stílust mutatják, éppily túlterhelt, színpompás barokk volt, V. Károly császári példájára, az ő udvartartása is, bár saját személyére alig adott ki valamit. Velencei megfigyelők túlságosan soknak találják udvartartása és neje, valamint később fiai udvarának költségeit. 1536-ban a király udvara 100.000 forintba, feleségéé 50.000-be, Mária királynéé 15.000-be került; ez összegek azonban folyton emelkedtek. A magyaróvári főharmincad jövedelmének tekintélyes része állandóan ily családi és udvari tartáspénzekre volt lefoglalva, különösen a kiházasítások kerültek sokba: ismerünk 150.000 forintot kitevő kiházasítási összegeket is. Az óvári harmincad egész jövedelme 1556-ban Miksa trónörökös eltartására deputáltatik. Uralkodása végén Miksa udvartartására a magyar és ausztriai ökörvámból 200.000 forint van deputálva, Miksa feleségének udvara 81.000 forintba, Ferdinánd főhercegé, tiroli jövedelmekből 120.000-be, Károlyé 80.000-be kerül, magának Ferdinándnak udvarában 300 nemes eltartása, havi tíz forinttal, 120.000 forintot tesz ki, 300 alabárdos és egyéb udvari katonái 30.000 forintot, a király minisztereinek eltartására 40.000, a kápolnára 20.000, a követküldésre 284.000 fogy el. Így az udvarnak és a hozzátartozó központi kormánynak és külügyeknek költsége egy évre 490.000 forintot, a többi főhercegi udvartartással együtt 900.000-et tesz ki, ugyanannyit, mint akkor a magyar védvonal.

Érthető tehát, hogy úgy a bányajövedelmek, mint a harmincadok egy része ilyképen elvonatott a szorosan vett magyar céloktól, sőt már Ferdinánd korában különböző osztrák-német udvari emberek jutalmazására fordíttatott. A magyar nemzeti önrendelkezést bizonyára súlyosan sértette ez: a király nem lakik bent, udvartartása külföldön van és idegenekből áll, s az ország mégis kénytelen ez idegeneket abból a pénzből eltartani, amely pedig annyira szükséges lett volna a védelmi vonal fenntartására. Az ország pénzén idegenek éltek, távol a harctól, fényűző városokban, mikor itt az éhező katonák zsold híján rabolták a szegény népet. Hogy ez a helyzet Ferdinándtól kezdve századokon át változatlanul fennmaradhatott, ezt nem menti, de megmagyarázza a magyar királyi hatalomnak középkori telje: a királyi jövedelmek a királyéi, azokkal szabadon rendelkezhetik, s ezen rendelkezésbe senkinek nincs beleszólása. Ez a középkori patrimoniális elv érvényesül a harmincadokra csakúgy, mint a bányajövedelmekre: Miksának évszázadokra szóló nagy 1565-i bányarendelete, mely a bányák kezelését teljesen elnémetesíti, s jövedelmüket kivonja a magyar hatóság alól, azzal kezdődik, hogy minden bánya őfelségét, mint Magyarország uralkodó királyát illeti, az országlakóknak nem lévén bányákra semminemű joguk. A királyság nagy sikerrel használta ki ezt a középkori rendi felfogást még a magyar kamarákkal szemben is, melyeket különösen Rudolf korában erősen megterhelt családi célú fizetésekkel. Így kénytelen a folyton legnagyobb zavarral küzdő pozsonyi kamara 1585 óta Ernő, Mátyás és Miksa főhercegek eltartására évenkint 10.000 forintot fizetni. Az uralkodócsalád, bár nem tartózkodott itthon, elvárta, hogy a királyi jövedelmek rendelkezésére álljanak s ez ellen egyelőre a rendek sem léphettek fel, miután a kívánság kétségtelenül régi magyar közjogi és azonkívül az akkori európai felfogásban gyökerezett: abban a korban minden államban az udvartartásra ment a legtöbb bevétel. Tehát ez az igen odiózus dolog is, a Habsburg-családtagoknak, kiket semmi érzelmi kapocs nem kötött a magyarsághoz, oly időben való bőséges eltartása, amikor az ország a legnagyobb inséggel küzdött, ez is visszavezethető a külföldi székhely kérdésére. Ami az itthon székelő királynak természetes, közjogilag vitathatatlan joga, az külföldi királynál mélységes sérelemmé lesz.

Annyi kétségtelen, hogy a Habsburgok nem fordíták már a XVI. században sem az ország összes bevételeit a török ellen védelemre. Pontos adatok nem állanak, a kutatás mai állapotában, rendelkezésünkre, s igen valószínű, hogy az akkori, részletekre bontó és soha nem összefüggő pénzügyigazgatás mellett nem is fogjuk soha világosan, egy összegben látni az országból kivitt pénzek összegét, annyit azonban hozzávetőlegesen megállapíthatunk, hogy a bevételeknek legalább egynegyedét, de inkább egyharmadát nem az országban, s nem a védelem céljaira használták fel. Az a körülmény, hogy a bányák és némely harmincadok jövedelme ausztriai hatóságok kezébe folyt, természetesen még nem jelenti azt, hogy az illető összegek a védelem számára végkép elvesztek, mert pl. Rudolf korából ismeretes, hogy ő magyar jövedelmeiből azon kimondott szándékkal rendel Prágába bizonyos összegeket, hogy ezeken ott ezredeket szereljen fel a török háború szolgálatában. Egészben véve azonban bizonyos, hogy a 600.000 forintot alig kitevő összes jövedelemből jó, ha 2–300.000 fordíttatott szorosan vett hadi célokra, a többivel az uralkodó király, ősi magyar királyi jogán, idegen célok érdekében rendelkezett.

Már most a védelem szempontjából egészen világos, hogy sem 600.000, sem 2–300.000 forinttal nem lehetett azt a várvonalat fenntartani, melynek évi költségei, mint fent láttuk, 900.000, majd egymillió, másfél, sőt kétmillióra emelkedtek. Ez a várvonal azonban Ferdinánd alatt mégis kiépült, utódai alatt fennállott, a töröknek támadásait dicsőséggel visszautasítá és lehetővé tette, hogy hátamögött még a XVI. században az ország új benépesítése, a mezőgazdaság új fellendülése vegye kezdetét. Ez a védvonal tehát valóság volt, s mint ilyennek, valamiből élnie kellett. Igaz, a várak helyőrségei nem mindig voltak meg teljes számban, s a végvári fizetetlenség is szinte állandó volt, de a szervezetet mégis csak táplálni kellett valamiképen és ha ezt felismerjük, akkor rá fogunk jutni arra, hogy a védvonal anyagi szükségleteit mégis csak a Habsburg-király fedezte. Azaz, amit elvont a vámon, azt megadta a réven: az országból kiszállított jövedelmek fejében olyan összegeket egyedül ő, Közép-Európa széles területeinek ura, tudott megszerezni. A déli, középkori vonalat még el tudta tartani, úgy ahogy a régi, nagy Magyarország, bár tudjuk, hogy annak bukása is a Jagellók-korabeli pénzhiányból következett; az új, sokkal kiterjedtebb védvonal fenntartásában Csonka-Magyarországnak, a Habsburg-király közvetítésével, Közép-Európa jött segítségére: ezt a tényt felismerni nem lehet szégyenére azon nemzedéknek, mely maga is vállvetve küzdött szövetségeseivel Közép-Európa és benne Nagy-Magyarország fennállásáért.

*

Segélytkérő magyar követségek már a mohácsi vész előtt is gyakran felkeresték a német birodalom rendi gyülekezeteit, még többször azóta, hogy a magyar király egyszemélyben német király és császár is volt. A német nemzetnek elég oka volt a török támadással foglalkoznia, Mohács, Bécs ostroma, Budavár elvesztése a németséget is megremegtette és éreztette vele, hogy Magyarország végleges bukása a saját vesztét is jelentheti. Ezt a végső veszedelmet kikerülendő, a német rendi szervezet nem zárkózott el a Habsburg-uralkodók segélykönyörgései elől. A német rendek érdeklődése a magyar-török háború iránt a század folyamán megállapíthatólag emelkedőben van, legmagasabb fokra a tizenötéves háború alatt jut, hogy azután a XVII. század elején, a vallásháborúk kitörésével egyszerre megszakadjon. A birodalmi gyűlés elé terjesztett császári propoziciókban a töröksegély ügye Ferdinánd alatt még rendesen az utolsó helyen húzódik meg, később előrenyomulva mindjárt a vallási kérdés után talál helyet és Miksa és Rudolf alatt már a propoziciók legelső pontját képezi, a birodalmi gyűlések legfontosabb tárgyát, mely ha nem aktuális, a császár össze sem hívja többé a rendek gyülekezetét. Az érdeklődés ily emelkedéséhez képest válik állandóvá a tényleg szolgáltatott segély is. A birodalmi segítségnek rendes formája az egész tizenhatodik században is a régi „római hónap”, mely eredetileg a császár római koronázására adott hadi erőnek egysége volt és 4000 lovasból és 20.000 gyalogosból, illetőleg ezeknek egyhavi tartásdíjából állott. A négyezer lovasnak havi zsoldja, egyenkint tizenkét forintot számítva, 48.000 forintot tett ki, a 20.000 gyalogosé, egyenkint négy forintjával, 80.000 forintot, úgyhogy egy „római hó”, Römermonat, 128.000 forint birodalmi segélynek felelt meg. Ha tehát a birodalmi gyűlés hat római hónapot szavazott meg, ez az említett haderőnek hat hónapra való kiállítását, vagy pénzben 768.000 forint segélyt jelentett. A római hónapoknak török célra felajánlása már a mohácsi vészt megelőzőleg kezdődött, a század közepétől kezdve pedig, mióta, V. Károly után, nincs többé római, a pápa által eszközölt császári koronázás, ez a római hónap egészen átváltozik török védelmi adóvá, római hónapokat a birodalmi gyűlés csakis a török segély, a Türkenhilfe céljaira szavaz meg.

Eleinte a birodalmi segély csak alkalmi, a rendek egy-egy fenyegető török támadás előtt vagy után szavazzák meg, s akkor is az uralkodó nagy könyörgésére, hónapokon át tartó tárgyalások után. Ferdinánd korában a magyar rendek küldöttsége is gyakran megjelenik, hogy személyesen is előadja Magyarország fenyegetett helyzetét. De úgy a király, mint a magyar követek kénytelenek látni, hogy a kereszténység közös érdeke rendesen háttérbe szorul a német politikai világ partikuláris érdekei mögött; mikor például Frangepán Ferenc érsek a regensburgi országgyűlésen Buda elfoglalására kér 1541-ben segítséget, két hónapon át nem bocsátják be a gyűlés tárgyalásaira, mert előbb a vallási kérdést akarják megtárgyalni; végre beeresztik, hogy megtartsa a magyarok nevében nagy segélykérő beszédét, akik ha a németektől is elhagyatnak, mondja az érsek, immár nem marad nekik egyéb menekvés, mint hogy a törökökhöz álljanak. Az ilyen magyar követi beszédek, minél inkább halmozódtak, annál kevesebb hatást gyakoroltak a németekre, de állandóan hangoztatva a keresztény világ szolidaritását, az európai egységes keresztény szellem utolsó dokumentumainak tekinthetők, mely ekkor már, a nemzeti államok kezdődő elzárkózásakor elvesztette uralmát a lelkeken. Egyházi és világi fejedelmek ridegen, üzleties szellemben tárgyalják a magyarok kérését, folyton azt mérlegelve, mit és mennyit csikarhatnak ki politikai és vallási engedményekben a császártól, ha a török ellen segélyt adnak. Egyedül a birodalmi városokra van némi érzelmi hatása a magyarok könyörgésének, ezek nagy veszedelmek idején a birodalmi segélytől függetlenül is adnak a követeknek fegyvert, ágyút, lőport, amiben a harcias, jól védett Nürnberg, Augsburg, Ulm sohasem szenved szükséget, sőt nem egyszer zsoldos katonaságot is. A városoknak ekkor már protestáns lakossága, hatalmas bástyák mögött zavartalan gazdagságában és magasabb kultúrájában még leginkább meg tudta érteni a távol keleten pusztuló keresztény ország inségét.

Egyes nagy vállalkozásokon kívül, melyek közt az 1542-i hadjárat volt a legnagyobb: tizenkét római hónapot, azaz két egész „Römerzug”-ot tévén ki, a birodalmi segély csak akkor kezd állandóbbá válni, mikor egyrészt a schmalkaldeni háború megalapozza a Habsburgok birodalmi túlsúlyát, másrészt az 1555-i vallásbéke eliminálja a birodalmi tárgyalásoknak legveszedelmesebb pontját, a vallási kérdést. A birodalmi gyűlés már 1547-től kezdve öt éven át ad a magyar várak kiépítésére évi 100.000 forintot, 1559-ben pedig kimondják, hogy a török segély eddigi hátralékait szintén erre a célra adják. Az ötvenes évektől kezdve a császár állandóan tájékoztatja a birodalmi gyűléseket a magyar végvonal állapotáról, pontos kimutatásokat nyujt be nekik az egyes várak őrségéről, bennük a fegyvernemek megoszlásáról, valamint a zsoldszükségletről. Így áll elő az a sajátságos helyzet, hogy a magyar országgyűlések helyett a német birodalmi gyűlések nyernek bepillantást a magyar várvonal belső viszonyaiba, mert tőlük remélt a magyar király, egyszemélyben német császár, hathatós támogatást. Az 1556-ban felállított haditanács tagjai már az 1556–57-i téli birodalmi gyűlésen, Regensburgban is hónapokon át tárgyalnak az eddigi „gyors segély” helyett „állandó segélyről” (beharrliche Hilfe), mivel a védelmi vonal megszilárdulásával többé nem egy-egy elszigetelt nekilendülésre, hanem állandó zsoldfizetésre, a várak állandó fenntartására van szükség. Sikerül is nekik már ekkor tizenhat római hónapot kicsikarni a rendektől, ami a korábbi összegeket, még a Joachim-féle expedició költségeit is felülmúlta. Ettől kezdve a császári propozició, Miksa és Rudolf alatt is, részletes expozét nyujt a magyarországi politikai és hadi állapotokról, vázolja a török mozgalmakat és különösen kitér Erdély viszonyainak rajzára, mint amelyek a török-császári viszonyt is leginkább befolyásolják. A várvédelem ijesztően növekvő költségeit bemutatva, a császár elérte azt, hogy a római hónapok száma, melyek a rendek megszavaznak, a költségekkel együtt emelkedik, majd állandóvá lesz. Miksa óta öt-hat évre szavaznak meg egy összegben negyven-hatvan római hónapot, amit az egyes esztendőkre rendesen olyképen osztanak fel, hogy egyre tíz vagy tizenkét hónap jut. 1566 óta a bécsi udvari kamara és haditanács ezzel a tíz-tizenkét hóval, mint biztos költségvetési tétellel számol, s ehhez képest a török védelem költségvetésének bevétel rovatában állandóan találkozunk a 600.000 forintnyi birodalmi segéllyel, amely összeg az évi tizenkét római hónap 720.000 forintjából állott elő a behajthatatlan hátralékok leszámításával.

Az akták és számadások figyelembevételével nem mondhatjuk, hogy ez az évi 600.000 forintnyi segély valóságban is befolyt volna az udvari kamara vagy hadi fizetőmester kezéhez. A birodalom pénzügyigazgatási apparátusa sokkal nehézkesebb volt és sokkal inkább nélkülözte az erélyes végrehajtó szervezetet, semhogy a birodalmi rendektől kivetett adókat behajthatta volna. A török segélyadót az úgynevezett kerületekre, Kreisokra vetették ki, amelyek I. Miksa császár óta véglegesítve bizonyos területi beosztás szerint magukban foglalták az egy vidéken lévő legkülönbözőbb egyházi, világi, városi rendeket. A tíz kerület közül kettő, az osztrák és a burgundi, a Habsburgok kezén volt, de a török segélyt nem fizette: az osztrák fel volt mentve, mert a hozzá tartozó örökös tartományok úgyis hozzájárultak, a birodalmi részeken kívül is, a török védelem költségeihez, a burgundi kerület kötelezve volt ugyan a fizetésre, de a spanyol Habsburgok birtokában lévén, ezek még akkor sem tettek eleget kötelezettségüknek, amikor pedig az egész kerületben teljhatalommal, Alba herceg rémuralmával uralkodtak. De a többi kerület is állandóan hátralékban van, fejedelmek úgy, mint lovagok és városok. Olyan gazdag város, minő Hamburg, nem szégyenli, hogy pl. 1570-ben 8640 forintnyi nagy hátralékban lévén, a birodalmi fiskus könyörgéseire sem fizet többet, mint 220 forintot. A behajtást biztosító központi tekintély teljesen hiányzik, hiszen a birodalom már valósággal feloszlott független territóriumokra, s az árnyékhatalommal bíró Habsburgok emberfeletti munkára vállalkoztak, mikor e szétfolyó, szétfutó rendektől közös célra próbáltak nagy összegeket, évről-évre behajtani. A régi Habsburgok szívóssága, hajthatatlan akaratereje kellett ehhez: a török segélynek évenkénti behajtása a német birodalom régi egységes életének szinte utolsó nyilvánulása, haldokló életjele. A birodalmi fiskusnak egyéb kényszerítő eszköze nincs, mint a megrögzött nemfizetőket birodalmi átok alá vetni, így javasolja 1581-ben Savoya, Lothringen, Jülich, Münster kiátkozását a török adó nem fizetése miatt. A hátralékok évtizedekre elnyúlnak: az 1576-i adóból nem is az egész birodalomban, csak öt kerületben 927.000 forintnyi hátralék van még tíz esztendő mulva is, 1592-ben a régi tartozás 817.000 forintot tesz ki, ebből 210.000 forint burgundi hátralék, amit a császár behajthatatlannak nyilvánít. Általában az ilyen hátralékok addig húzódnak, míg a császárnak valamely politikai vagy magánügyben szükségessé nem válik az adós jóakaratát megszerezni, ilyenkor aztán elengedi neki az egész hátralékot. A savoyai herceg addig halasztgatta a fizetést, míg végre 1606-ban Rudolf császár kiegyezett vele: lefizetett 50.000 koronát, s a császár ennyi pénzt látva együtt, a 350.000 forintot kitevő összes egyéb hátralékot kegyesen elengedte. Hogy a zavar még nagyobb legyen, az is megesett, hogy a császár maga foglalta le, saját céljaira, az egyik vagy másik kerületből befolyó török segélyt, s tőle aztán éppoly kevéssé lehetett behajtani, mint a legmakacsabb birodalmi rendektől. Így vett kölcsön Miksa az 1570-i speyeri birodalmi segélyből 270.000 forintot, amit évek mulva sem tudott visszafizetni. Egyes, szegényebb rendek gyakorlattá teszik, hogy fizetés helyett időnként leszolgálják a birodalmi segélyt, így a sváb, frank, wetteraui, rajnai lovagok, akik felszedelőzködve néhány havi szolgálatra jelentkeznek a magyar várakban. Ez a szokás is kisebbítésére szolgált a tényleg beszolgáltatott összegnek, mely természetesen kezelés közben is könnyen elsikkadt. A birodalmi gyűlések maguk sem túlságos praktikusan rendelkeztek e tekintetben: az egyes rendektől a kerületek útján az adót három-négy, előre megállapított letéthelyre (Legstadt) kellett szállítani, rendesen Nürnberg, Augsburg, Frankfurt, Regensburg birodalmi városokba, ahol az összegeket a polgármesterek ellenőrzése alatt őrizték, s a császári fizetőmestereknek nyugta ellenében szolgáltatták ki. Ezek a fizetőmesterek voltak hivatva a magyar végvárakban a zsold kifizetésére, felettes hatóságuk a bécsi udvari kamara, de gyakran a birodalmi gyűlés is volt, mely megválasztotta őket, néha azonban egyiknek sem számoltak el, s ha évek multán sikerült őket elszámolásra kényszeríteni, nagy hátralékoknak és sikkasztásoknak jöttek nyomára. Az egész szervezet, helyesebben a szervezethiány, nemcsak a tényleg befolyó összeget tette folyvást kérdésessé, hanem a pontos, terminusra való leszállítást is. A birodalmi segélynél soha nem lehetett tudni, mikor és mennyi fog befolyni olyképen, hogy azzal Magyarországon tényleg is diszponálni lehessen. A magyar őrség éhezhetett és ruhátlanul didereghetett, vagy elkeseredésében a vár alatt levő falvakat fosztogathatta, mert a szász választó vallási vita miatt nem fizette be a római hónap ráeső részét, mert a braunschweigi herceg nem volt hajlandó fizetni addig, míg kerülete, az alsószász, ő rá nem bízza a kerület vezetését, mert a hildesheimi püspök, vagyoni viszonyaihoz mérten, igazságtalannak tartotta a rárótt összeget és ezért pört indított a birodalmi kamarai bíróságnál, mert a hesszeni herceg a franciákkal tartott, s ezért nem fizetett a császárnak, mert a rajnai rendek maguk is szenvedtek a spanyol betörésektől, mert a császári fizetőmester lassan utazott, öreg és kényelmes ember lévén s mindezen eseményeknek, melyek Közép-Európa törökmentes vidékein természetesen voltak, Magyarországon anyagi javak fokozott pusztulása, emberhalál és lelkek elidegenedése, végletes elkeseredés volt a következménye.

A birodalmi segély tehát nem tett ki évenként 600.000 forintot és sokat mondunk, ha azt Ferdinánd uralkodása második felében 100.000 forintra, később pedig 200–300.000-re tesszük. De ez az összeg mégis csak pozitívum volt, mellyel egy idegen ország járult hozzá, szinte évenként, a magyar várvonal fenntartásához. Ezen a tényen az sem változtat, hogy az összegnek aránylag csak csekély része került egyenesen, a végvárakban kifizetésre, nagyobb részét, minden valószínűség szerint, még mielőtt Magyarországra érkezhetett volna, kiutalták a bécsi hatóságok különböző sürgős adósságokra, amilyeneknek az akkori, nem centralizált pénzkezelésben se szeri se száma nem volt. A birodalmi segély azonban így is megkönnyítette a ország védelmét, mert betöltött a bécsi rendszerben olyan lyukakat, melyek ilymódon nem szorultak rá egyéb összegekre, s így valami mégis felszabadult a magyar várvonal számára. És a birodalmi segély összege, vegyük bár csak a felét az udvari kamarától kimutatott összegnek, mégis csak kitette jóformán a felét annak, amivel Magyarország járult hozzá saját fenntartásához. Végső megállapításunk, melyet ezek alapján ki kell mondanunk: Magyarország a védelem terhét nem egyedül viselte, támogatta őt ebben, aránylag lényeges és állandó összegekkel, a középeurópai főhatalom, a német birodalom.

A német birodalmi rendek ezt a segély elsősorban saját jól felfogott érdekükből határozták el és fizették. Szigetvártól és Kőszegtől már csak egy lépés volt Bécs és onnan a birodalmi tartományok. A törököt illetőleg pedig sem a közfelfogásnak, sem a politikusoknak nem voltak illuziói. Túlságosan sok német család hordott már gyászt a török miatt, túlságosan sok német rabszolga dolgozott a Balkán és Kis-Ázsia faluiban, semhogy a német közvélemény, az elfogulatlan franciát követve, Grand Turc-nek nevezhette volna a török császárt. A németség éppúgy ismerte a törökhódítás embertelen barbárságát, mint a magyar, s ennélfogva éppúgy gyűlölte is. A német röpiratok Szolimánt alig nevezik egyébnek, mint a „vérebnek, ki Szolimánnak hívja magát,” a közvélemény az egész XVI. században pogánynak tartja és megveti, gyűlöli a törököket. A pogány gyűlölete és félelme az, ami még egyszer valósággá teszi Közép-Európában a keresztény közösséget és ezekkel az egyébként önző, pénzsóvár, politikailag rövidlátó német rendekkel megfizetteti, ha nem is teljesen és nem is rendesen, az idegen ország fenntartására szolgáló összegeket. A birodalmi rendeknek felfogása szerint a török segély önkéntes adó, melyre ők a kereszténység iránti részvételből vállalkoznak, jószívből, kényszerítés nélkül. Ezért hívják az állandó török segélyt „mitleidige beharrliche Hilfe”-nek irományaikban, ahol egyúttal magyarázat gyanánt nem mulasztják el kiemelni, hogy a végvárak területe a német nemzetnek és Európának védőbástyája. „Die nächste Vormauer der teutschen Nation”, ez az állandó jelölése Magyarországnak a rendi és a császári iratokban. Keresztény hangulat és Közép-Európa földrajzi és politikai egységének primitív öntudata érvényesül tehát itt, amit nem zavarnak a felajánlások klauzulái sem. Ilyen gyakori kikötés az, hogy e szinte évenként való fizetésből nem származhatik a német birodalomra kötelesség, a magyarországi védvonal eltartására. Meg akarják óvni a német szabadságot a Habsburgok azon törekvésével szemben, hogy a török segélyt állandó kötelezettség gyanánt vállalják el. A „teutsche Libertä” nem engedi, hogy magukat hosszabb időre lekössék, ez kívánja, hogy az adó mindvégig birodalmi gyűlés tárgya legyen, tehát nem az egyes territóriumok, hanem a rendi gyülekezet elhatározásától függjön. Különösen a reformált hitű rendek hangsúlyozzák ezt, akik az augsburgi evangélikusokkal szemben nem élvezték a vallásbéke előnyeit, s így a török segély ügyét szívesen felhasználták, amikor alkalom adódott, vallásügyi engedmények kicsikarására. Az 1576-i birodalmi gyűlésen élesen körvonalazza ezt a pfalzi választó, a reformátusok feje: a török háborúnak soha sem volt, nem is lehet birodalmi jellege, arra a németek mindig csak „keresztény, önkéntes részvételből” vállalkoztak, s amit eddig készpénzben adtak, abból a haszontalanul kidobott pénzből akár két magyar királyságot is lehetne venni; semmi értelme tehát, hogy Németország továbbra is áldozatokat hozzon, mikor a törökkel úgyis béke van, a folytonos összezörrenéseknek a császár az oka, aki Erdélyt, a török védencét nem hagyja békében; ugyanitt szólal meg a törökkel kötendő állandó béke gondolata is: háborút hiába visel Németország, úgysem győzheti le a törököt oly megbízhatatlan szövetségesekkel, aminő Moszkva, a pápa és a spanyol király, inkább követnie kellene a franciák és lengyelek példáját és a törökkel örök békét, immerwährenden Frieden-t kötnie. Ilyen hang azonban ekkor még ritkán hallatszik és gyorsan elhallgat. A császárnak még nagy tekintélye van, ebben az esetben is a császár külön követet küldött a választóhoz, hogy nézetei megváltoztatására bírja, ez a követ előtt eleinte tovább jajgat a német szabadság vesztén, hogy a császár a török adóval a szabad birodalomból adózót akar csinálni, azután saját anyagi viszonyait panaszolja el: fiait és lányait rangjához illően kell kiházasítani, s ahhoz sincs pénze, végül pedig hajlandó lesz a török adót vallási engedményekért, a helvét hitvallás birodalmi elismertetéséért megszavazni. A török adónak egy-egy megajánlása hónapok megfeszített diplomáciai és politikai tárgyalásainak volt az eredménye.


FÜLEK VÁRA A XVI. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN.
Hufnagel metszete után, a Magyar Tudományos Akadémia palotájában levő Történelmi Képcsarnokból. Egyik legfontosabb végvárunk, mely 1554-ben a török kezére került, 1593-ban foglalta vissza Pálffy Miklós és a felvidéki urak (Rákóczi, Homonnai, Báthory stb.) hadserege. A füleki őrség vitézei hódoltatták a Duna-Tisza közén és a Tiszántúl a török alatt álló magyar falvak nagy részét. Környéke teljesen lakatlan.

Itt még azt a kérdést kell tisztázni, nem követeltek-e a német birodalmi rendek a magyaroktól a török segély fejében ellenszolgáltatást. A továbbiakban, főként a tizenötéves háború folyamán látni fogjuk, hogy a birodalmi segélypénzből német zsoldosok felfogadását követelték, s ezeknek vezetését is német születésű tiszteknek tartották fenn. Ezen túlmenőleg időnként, nagyobb ajánlásoknál, így 1566-ban, felmerül a gondolat, hogy Magyarország, mely annyi gondjába kerül a birodalomnak, valamiképen közelebbi kapcsolatba hozandó vele. Az ilyen törekvések azonban pozitívumot nem hoztak létre, elsősorban a dinasztia akadályozta kifejlődésüket, mert a Habsburgok már ekkor Miksa és Rudolf alatt örökös tartományuknak tartották Magyarországot, Erbkönigreich-jeik közt Csehországgal egy sorban emlegetik, s ennélfogva a német birodalommal való szorosabb kapcsolatot, mint amely a dinasztikus törekvésekre ártalmas és az „örökös tartományok” egységét zavarja, rossz szemmel nézték. Így marad a szorosabb kapcsolat egyes birodalmi rendeknek elszigetelt óhajtása, pl. az augsburgi püspök az 1594-i birodalmi gyűlésen az 1566-i kívánsághoz kapcsolva szeretné, ha a birodalom, állandó segítsége fejében, Magyarország részéről hálát tapasztalna, és építené azt ellenségeivel szemben.

Mindez akadémikus érdekű beszéd maradt, már azért is, mert hiszen a birodalomnak, mint az összes, katholikus és protestáns rendek egységének úgysem volt már önálló külpolitikája, melyhez Magyarország csatlakozhatott volna. Veszedelmesebbek voltak azon kísérletek, melyek a magyar végvonal olymódon való kiépítését célozták, hogy az egész birodalomnak ne legyen többé annyi gondja reá. Minek a rendeknek annyi törökadót fizetniök, s évenként újra zsoldosokat fogadniok, mikor sokkal egyszerűbben is elérhető a cél: német parasztok vagy lovagoknak Magyarországra telepítésével. Mind a két mód, parasztnak vagy lovagnak telepítése, végzetessé válhatott volna a magyar nemzetiség és állama további sorsára. Már a mohácsi vész után javasolja a bajor humanista Aventinus, hogy a régi római katonai kolóniák mintájára a törökkel szemben is határőrvidék állítandó fel, melyben a katonák maguk művelnék meg a földet és időnként, az alkalmat kihasználva, előretolnák, török területre, a határokat. Ez a gondolat a XVI. században folyton kísért, egyik részletes kidolgozását adja 1601-ban Karl von Liechtenstein, Rudolf tanácsosa, akinél már a német gyarmatok létesítésénél a német szón van a hangsúly. Tisztán német nemzeti szempontból dolgozza ki a tervet Miksa fővezére, Schwendi Lázár, aki a magyarság hátraszorításában, sőt kiirtásában a német kultúra terjedésének feltételét látja, a magyarok hűségében különben sem bízik, ezért javasolja többször is Debrecennek és környékének teljes elpusztítását, a Tiszántúl puszta vidékein, Szatmár központtal német kolóniák alapítását, melyekben a német parasztoknak és mesterembereknek a bécsi kormány házat, kertet, szőllőt, néhány földecskét adna. Az ilyen kolóniák természetesen a német birodalom részei maradnának, ki bízná őket a gonoszindulatú magyarokra?

Tényleges veszedelem e terveken túl a német lovagrend áttelepítéséből fenyegette a magyarságot. A tervvel Miksa császár lép fel, mindjárt Schwendi javaslatai után, az 1576-i regensburgi birodalmi gyűlésen: hivatkozva a szaracénok ellen dicsőségesen harcolt templomosok és johanniták példájára, s a német kardrendére Livlandban, azt kívánta a német lovagrendtől, hogy Magyarországon saját pénzén várakat építsen és új komturokat alapítson. Ennek fejében ígéretet tett, hogy a magyaroktól ki fogja eszközölni Kanizsának és környékének a rend számára átengedését. A terv a magyar állam autonómiájára sokkal veszedelmesebb volt, mintahogyan maga Miksa is elképzelte: a délnyugati határok védelme ekkor már nem a magyar királyság, hanem a belsőausztriai tartományok kezében volt, s ha most ehhez csatlakozóan a déli Dunántúlt is átadják az idegeneknek, ezzel a magyarság a védelmi karéjnak több mint egyharmadát elveszti. A német lovagrend elpuhult volta, sőt gyávasága volt az, ami ekkor Magyarországot megmentette. A birodalmi gyűlésen Miksa javaslatát a kerületi gyűléseknek adta ki megtárgyalás végett, melyek mind helyeselték és végrehajtását követelték. A lovagrend ötölt-hatolt, a bizalmat nem merte rögtön visszautasítani, eleinte arról beszélt, hogy neki inkább Livlandban volnának kötelezettségei, de mikor a közben trónralépett Rudolf császár a rendi nagykáptalant befolyásolni akarta és a lovagokat császári nemtetszéséről értesítette, nem szégyelték többé bíbornokok közvetítését venni Rudolfnál igénybe, ne kényszerítse őket, hogy ilyen „lóistállókba” menjenek be, minők a magyar várak. Azt is felhasználták, hogy nemes lovagok nem harcolhatnak sárfészkekben, ahol nem lovagi kard, hanem az időjárás és tűzvész az ellenségük. A lovagrend ezen vonakodásával szemben a belsőausztriai rendek: Stájerország, Krajna és Karintia őszintén megmondták véleményüket: a rend nem akar többé harcolni, de ha akarna, sem ért hozzá, különben Kanizsa helyett Kaproncát könnyen átvehetné, Sziget környéke, a Száva-Kulpa vidék jól művelhető, termékeny terület, ebből eltarthatná magát. A dolog így eredmény nélkül húzódott éveken át, a rendnek csak osztrák tagjai pártolták a tervet, köztük a laibachi komtur, Cobenzl, aki Kapronca és Szentgyörgy átvételére tett javaslatokat, és protestáns vallású németek betelepítését is kívánta, mert itt a rendnek úgyse egyházi, csak katonai funkciói lennének, de éppen ezt nem akarták a rendtagok, s így mult el a magyarság feje felett ez a terve is a területi elidegenítésnek.

A német birodalommal szemben összefoglalólag megállapíthatjuk, hogy a birodalom sem mentette meg a XVI. században Magyarországot a töröktől, de résztvett a védelemben, nem oly mértékben, mint ahogyan tervezte ugyan, de mégis állandó érdeklődést tanusított és állandó segéllyel szolgált. Összehasonlítva a Trianon utáni helyzettel, lehetetlen nem konstatálnunk az európai keresztény gondolat folytonos meggyengülését. A XVI. század óta a nemzeti államok mindnyájan nagy utat futottak meg az öncélúság politikájának kifejlesztésében és az államközi, európai, keresztény kapcsolatok brutális ignorálásában. Ma elképzelhetetlen, hogy a kereszténység bármely ellenségével, pl. Szovjet-Oroszországgal szemben közös védvonal fenntartására idegen államok évtizedeken át, a végleges győzelem reménye nélkül, pénzt és sereget és tanácsot, jót vagy rosszat szolgáltassanak, amint ezt megtették annak idején a német rendek.

A magyar védelem kiépítésében a keresztény összetartozás öntudatosabb kultuszával, de kevesebb anyagi erővel fáradoztak a század pápái. A németek lakta területeken kívül Itália földjén él a XVI. században is Magyarországnak, mint Európa védbástyájának fogalma. Megtaláljuk ezt a machiavellisztikus önzésű velencieknél, akik maguk óvakodnak fegyvert fogni a török ellen, de annál nagyobb lelkesedéssel ismerik el Magyarország kereszténységvédő szerepét, kifejezéseik, mint a bastione della Christianita, antemurale e balovardo di tutto il resto dei cristiani, olaszosan variálják a németeknek jelzőit. III. Pál pápa is ezeket az immár hagyományos szavakat alkalmazza: Magyarország a kereszténységnek erős bástyája és mintegy antemurale-ja, nem szabad tehát a világi fejedelmek egyenetlensége miatt sorsára hagyni.

A pápaságnak Magyarország megsegítésére irányuló politikáját erősen befolyásolta az első időkben az osztrák ház és Franciaország küzdelme, amelyben a pápák gyakran a franciák pártján állottak. Ilyenkor egyenes, pénzbeli segélyt természetesen nem adtak és nunciusaik által küldött jótanácsokra szorítkoztak, melyeket úgy V. Károly, mint Ferdinánd hidegen vissza szoktak utasítani. Nagy csapások idejére azonban pénzbeli segítséggel, sőt sereg kiállításával is szolgáltak: így jön Magyarországra Budavár elvesztének hatása alatt Savello és Vitello pápai csapatvezérek alatt 2500 gyalogos, kiknek kiállítása a pápai kamarának 77.000 aranyába került; a következő évben újabb csapat jön, Savello vezetésével, ennek csak az útja Bolognától Bécsig 60.000 frt aranyba került. A törökvédelem költségeire indirekt segélyt adtak a pápák, amikor ezzel a kimondott céllal átengedték az egyes fejedelmeknek az annatákat, papi tizedeket, néha még az egyházi vagyon egy részét is. A mohácsi vészt követő esztendőkben Ferenc király többször felvette az egyházi jövedelmeket a török elleni háború céljaira, Ferdinánd maga is engedélyt kap az összes egyházi vagyon felének lefoglalására, s a pápaság abba is beleegyezik, hogy a magyar egyházi vagyon jövedelmének tekintélyes része, egyharmada, sőt kétharmada is, a királytól a török elleni védelemre legyen felhasználható. De a pápaság a saját államát sem kíméli, a török ellen ott is súlyos adókat vet ki, így Bécs ostromának hatása alatt, az egyházi állam területén, minden száz arany jövedelem után fél aranyat vet ki, s a bíborosok egész jövedelmüket lekötik e célra a pápának.

Az egyetemes kereszténység gondolata nagyobb erővel hat a trienti zsinat pápáitól kezdve, akik az egyházi államot nem teszik világi diplomáciai küzdelem központjává és rokonaiknak sem akarnak mindenkép világi fejedelemségeket szerezni. IV. Pius pápa nagyban segélyezi a Malta szigetét megvédő johannitákat, s egyúttal Miksa császárt döntő lépésekre biztatja a török ellen. Úgy ő, mint utóda, V. Pius, a védelmen túl már a török elleni támadásra is gondol és hosszú idő múlva először mer álmodozni a töröknek Európából való kiűzéséről. Malta védőjével, La Valette johannita nagymesterrel megbeszéli az új keresztes hadjárat tervét, a legnagyobb várakozással tekint Miksa 1566-i hadjáratára, melyet nem kis mértékben az ő biztatásai hoztak létre; Sziget eleste hírére bezárkózik az Araceli kolostorba és egész nap siratja a kereszténység e szerencsétlenségét, melyért, ha meg nem történtté tehetné, saját vérét is szívesen adná. Energiáját nem töri meg e csapás, újra kezdi tárgyalásait, hogy Spanyolországgal és Velencével együtt döntő csapást mérhessen a törökre, emberfeletti fáradozással megmozdítja II. Fülöp rideg önzését, a velencéseket a töröknek brutalitása kergeti háborúba, s így sikerül megvívni 1572-ben a lepantói tengeri csatát, Hunyadi János óta a kereszténység első nagy győzelmét a török felett. Miksa király azonban Sziget óta az egyszer megijedt ember makacsságával ragaszkodik a török békéhez, a ligából Velence is kilép, II. Fülöp is, úgyhogy az új pápa, XIII. Gergely, a spanyolokból és olaszokból kiábrándulva, az akkori Európának egyetlen hősies uralkodójához, Báthory István lengyel királyhoz fordul és vele akarja megszervezni a török elleni hadjáratot. Ezt a szálat tovább fonja V. Sixtus, az ő nevében a nagy jezsuita diplomata, Possevino, közvetíti a tervet, mely Oroszország meghódítására, onnan a perzsákkal összefogva Konstantinápoly elfoglalására irányul, de megvalósítását elvágja Báthory István halála. Sixtusnak is folytonos kiábrándulás a sorsa keresztes hadjárati terveiben, rezignáltan vonja le a nemzetállamok kialakulási korára annyira jellemző tanulságot: miért nem lehet a keresztényeknek a törököt legyőzniök? mert míg a török minden vállalkozásánál egyenesen a saját érdekét követi, addig a keresztények részén sok ellentétes érdek érvényesül: Franciaország fél Spanyolország gyarapodásától, Spanyolország nem óhajtja Velence erősödését, Velence hasonló érzelmekkel viseltetik a többi kereszténység iránt, úgyhogy a keresztény közjót legyőzik és rajta triumfálnak ez egyes szenvedélyek és gyűlölségek. Azaz politikailag kifejezve: az egyes államok érdekei nem engedik többé a régi keresztény egyetemességnek érvényesülését, ez ellen hasztalan harcoltak a századnak pápái, akik Magyarországgal szemben egyes esetekben nyujtott segítségre, Miksának és Rudolfnak pénzösszegekkel való kisegítésére szorítkoztak mindaddig, míg a tizenötéves török háború újra alkalmat nem adott nagyszabású segélyakcióra utóduknak, VIII. Kelemennek.

Hasonlóképen alkalmi pénzsegélyekkel járul a török védelemhez a spanyol király, s különböző olasz fejedelmek, köztük a toskanai Mediciek, a modenai, ferrarai fejedelmek. II. Fülöp maga 300.000 aranyat adott az 1566-i háborúra, hozzá, illetőleg bécsi követéhez Rudolf is gyakran fordult, mikor sürgősen kellett a védelmi területen fizetéseket eszközölni. De ezek a hatalmak sem állandó segélyt nem szolgáltattak, sem pedig a magyar államiság kifejlődésére hatással nem voltak. Ahhoz túlnagy távolság választotta el őket Magyarországtól.

Hátra van még egy pillantást vetnünk azon tartományokra, melyek Magyarország közvetlen szomszédai lévén, maguk is ki voltak téve a török támadásainak. Az osztrák örökös tartományok közül itt Alsó- és Belső-Ausztria jönnek tekintetbe, mind a kettő már helyzeténél fogva is kénytelen komolyan foglalkozni a védelem problémáival. Alsó-Ausztria Bécs városának 1529-i ostroma óta részben hadi területnek számított, Bécs végvárként szerepelt, kiépítésének és őrsége fenntartásának költségei a magyarországi védelmi vonal költségvetésének egyik pontját képezték. Maga Alsó-Ausztria több módon járult hozzá a védelemhez. A császár az itteni tartománygyűléstől évenként megkívánta, hogy a határvédelemre bizonyos összeget rendelkezésre bocsásson, ez volt az ú. n. doppelte Gült, kétszázalékos jövedelmi adó, melyet az összbevételétől és szolgálmányoktól számítottak, és az urak és nemesek is fizették, kiknek saját bevallásaik alapján egy telekkönyvszerű feljegyzés, a Gültbuch készült, az egyes birtokok jövedelmének kapitalizált értékéről, ami azután a kétszázalékos adó alapját képezte. A Gültbuch-ot 1542-ben állították össze, s rajta 1817-ig nem tettek változtatást, minek következése az volt, hogy már a XVI. század második felében is, a pénz értékének hanyatlásával, a nemesek alig fizettek számbavehető összegeket. De az ellenőrzést is lehetetlenné tették azzal, hogy maguk kezdték és őrizték a telekkönyvet, s már Ferdinándnak sem mutatták meg. A Gült-ön kívül esetről-esetre is megszavazták pénzbeli segélyt, vagy pedig hadi veszedelemkor tényleges katonaállítást. Ilyenkor a nemes birtokosok egyenként kötelesek voltak egy felszerelt lovast kiállítani, a császár vagy fiának személyes vezetése alatt pedig fejenként hadba vonulni; nagy veszély esetén minden harminc jobbágyház után is ki kellett állítani egy puskás gyalogost, végső szükség esetén minden tizedik vagy ötödik embernek készen kellett lennie. Ezenkívül a jobbágyság sáncmunkára is volt kötelezve Bécsben, Bruck-Királyhidán és Bécsújhelyen. Török beütés hírére a személyes felkelés 1543-ig gyakran kiállott, utóbb ritkábban, 1566 óta csak 1595-ben, 1601-ben, 1605-ben, utoljára 1647-ben, de a XVI. században az ausztriai nemesség még állandó gyakorlatokon vesz részt, s Miksa császár megkövetelte tőle, hogy minden fiatal nemes Győrben vagy más végvárban, háromhavi határszolgálatot végezzen.

Ezen viszonyok vizsgálatánál az ausztriai rendeket nem szabad úgy elképzelnünk, amint ők a XVII. és XVIII. század óta a köztudatban, hatalom és igény nélkül, a fejedelem előtt hajbókolva élnek. A XVI. században Alsó- és Felső-Ausztria rendjei katonatartás és adófizetés terén sokkal erélyesebben érvényesítették rendi jogaikat, mint magyar kollégáik. A török adót maguk szedték be, maguk kezelték és az ő rendi kiküldöttjeik vitték el Magyarországra az eredetileg megállapított célokra. Ha a dunántúli végvárak, így Győr megerősítésére kell fizetniök, ilyenkor nem a királynak vagy az udvari kamarának, hanem egyenesen az építő hatóságoknak szolgáltatják be a pénzeket. Komoly konfliktusaik származnak Ferdinánddal és utódaival abból, hogy a magyar végvárak támogatásánál maguk fogadják fel az illető csapatot, maguk küldik el, maguk határozzák meg szolgálati idejét, s ezekbe a dolgokba a fejedelemnek sem engednek beleszólást. Így áll elő az a helyzet, hogy a század második felében a dunántúli várak egy részében, néha Győrött és Pápán, máskor Veszprémben és Tatán ausztriai csapatok szolgálnak, akik egyenesen az ausztriai rendek diszpoziciójától függenek, és jog szerint sem a királynak, sem a magyar hatóságoknak nem engedelmeskednek. Tekintve azonban, hogy az ausztriai rendek adó és katona megszavazásában igen tartózkodóak voltak, s megesett velük, hogy a király 138.000 forintnyi, győri hátralékokra vonatkozó kérésére végül is csak 30.000 forintot vállaltak el, mint 1592-ben a felsőausztriai rendek, a tőlük adott segély sem állandó nem volt, sem olyan nagy, hogy a magyar végvonal fenntartására döntő befolyást gyakorolt volna és belőle a magyar államiságra nagyobb kár származott volna. Bár a XVI. században már pontosan körvonalazható a Dunántúlon az alsó- és felsőausztriai rendek befolyása alá kerülő terület, Győrtől Kanizsáig – a déli részeken főként Kanizsa és Kiskomárom építésébe folyna be –, ez a befolyás csak a következő században fog állandósulni. A tiroli rendek inkább csak Ferdinánd korában fizettek néha a török védelemre, később, saját innsbrucki fejedelmük alatt kihúzták magukat alóla, de korábbi részvételükből sem volt sok haszon, pl. a tiroli töröksegély 1546-tól kezdve, mint tudjuk, a Fuggerek kölcsöneinek törlesztésére fordíttatik több esztendőn át.

Nagyobb veszedelmek származtak a cseh tartományok részéről. A cseh rendeknél szintén fennmaradt a XVI. században a személyes felkelés, melyet török veszedelem hírére mondtak ki, ebből azonban legcsekélyebb haszna nem lehetett a magyar védelmi vonalnak, mert Csehország a maga felkelését csak a cseh határok védelmére, a morva felkelést pedig a morva területen rendelte el. A magyar területen dúló török háború hírére a csehek és morvák nagy harci zajjal felkészültek, s aztán bölcsen megállottak a cseh-morva határon, ahol teljes biztonságban várhatták ki, míg a magyar védelmi vonal visszaveri a török támadást. A harci készségnek már magas fokára jutottak a cseh rendek, amikor kivételesen, nagy veszedelemben, nem a cseh-morva, hanem morva-magyar határra vonultak és onnan nézték, karddal kezükben, a magyarok pusztulását. Ez a szokásuk már akkor is elég rossz hírt szerzett nekik Európában, a pápai követek is lemondóan emlegetik, hogy a török harcokra használhatatlanok, Aleander nuncius szerint a csehek annyira törődnek a törökkel, akárcsak a perzsákkal, minden török támadás hírét hazugságnak mondják, melyet azért talál ki Ferdinánd, hogy kizsarolja belőlük pénzüket. Nagyobb hajlandóságot csak 1547 óta tanusítottak, amikor a schmalkaldeni szövetség bukásába a cseh rendek is belebonyolódtak, felkelésüket Ferdinánd fegyveres erővel leverte, a feudális urak birtokainak egy részét lefoglalta, a városokat súlyos adókkal sujtotta, s ettől kezdve sokkal nagyobb hatalommal kormányozta őket, semmint előbb, mikor még kezét megkötötték a koronázási feltételek. A cseh lázadás ezen leverése óta Ferdinánd sokkal szabadabban mozgott, több pénze is volt, és nem minden alapnélküli az a felfogás, hogy a magyar védelmi rendszer nagyobbszabású kiépítése is kapcsolatban van csehországi helyzetének a megjavulásával. Csehország ezóta a bécsi pénzügyek embereinek Eldorádója volt, ahol rendi ellenzéssel nem törődve, szabadon kísérletezhettek új adókkal, s egymás után végigpróbálták a jövedelmi, forgalmi vagyonadók minden fajtáját. A csehek ilyképen már Ferdinánd alatt hozzászoktak a török adónak szinte évenkénti fizetéséhez, hogy azonban a cseh rendi adóból mennyi jutott el tényleg a magyar végvárak céljaira, ez még csak hozzávetőlegesen sem állapítható meg. Tudomásunk van időnként a dunáninneni és bányavárosi végeknek, egyes váraknak, vagy a komáromi naszádosoknak zsoldfizetéséről, amit a bécsi hatóságok a cseh vagy sziléziai adóból szolgáltattak. De már Miksa alatt kifejlődik az a szokás, hogy a cseh rendek elsősorban a bányavárosi végek katonaságáról gondoskodnak, még pedig az alsóausztriai példát követve olyképen, hogy lehetőleg kikerülve a Habsburgi hatóságokat, maguk szedik be az adót és saját rendi közegeik által fizetik ki a helyszínén, a végvárakban. A hetvenes és nyolcvanas években a cseh tartományoknak ez a segítsége a magyar állami autonómiának nem csekély sérelmére vezetett, miután a csehek azon segítség fejében, mellyel tulajdonképen csak a saját földjüket védelmezték Magyarországon, olyan előjogokat követeltek, minőkre a német birodalmi rendek soha se gondoltak. Azáltal, hogy a cseh segélyösszegeket rendi fizetőmesterek hozták a végvárakba, ezek helyőrsége csakhamar hozzászokott ahhoz, hogy a cseh rendektől várja a zsoldot. Már Forgách Simon főkapitány is többször fordul egyenesen a prágai rendi kormányhoz és sürgeti náluk a végvári zsoldot, mire ezek, a prágai „Landrecht” urai és nemesei megnyugtató válaszokat küldenek neki. Pálffy Miklós főkapitány 1590-ben lerajzolván a végvári állapotokat, Ernő főhercegnek megírja, hogy tavasszal már a végvárakban semmi zsold sincs, a katonák kihajtják lovaikat a fűre, rabolják a szegény népet, s ez a sajnálatos helyzet megmarad mindaddig, míg június havában be nem jön a zsolddal a morva rendi adószedő; Pálffy ezért szükségesnek látja, hogy a morva adószedő az egész morva adóval jöjjön be, s annak kiosztásával anép jajjai és az országgyűlés panaszai megszűnjenek. A csehek ezzel a helyzettel iparkodtak visszaélni: a rendi kiküldöttek, urak és magas hivatalnokok valóságos kéjutazásokat rendeztek a bányavárosi végvárakba, természetesen magas napidíjakkal, amik a kiosztandó zsoldösszeget terhelték meg és az éhező, mezítelen katonák zsoldját kisebbítették, úgyhogy az 1581-i cseh országgyűlésen Rudolf király erélyesen szemükre veti: utazásaik nemcsak hogy fölösleges költségeket okoznak, hanem a király legfőbb hadvezetési jogait is sértik. E tekintetben a csehek annyira mentek, hogy a bányavárosi kerülettel mint sajátjukkal rendelkeztek, bizottságaik ott kihallgatásokat eszközöltek, sőt azt is követelték, hogy Érsekújvár parancsnoka és kapitányai ezután ne csak a császárnak, mint „Csehország és Magyarország királyának”, hanem a „cseh korona-tartományok rendjeinek” is esküt tegyenek, mert ez utóbbiak fizetik őket és építék fel váraikat. Azaz a csehek a török segély örve alatt a magyar területek némi annexiójára gondoltak, amivel azonban nemcsak a magyar állam szuverénitását, hanem a királyi felségjogokat is megsértették, s ezért velük szemben még az udvari kamara is a magyarokat védi, kiemelve, hogy ilyen eljárást a csehek részéről a magyarok el nem tűrnének, és ha a cseh követelés tényleg megvalósulna, a többi tartomány is, mely a védelemben részt vesz, ugyanily bánásmódot követelhetné, s ezzel Magyarországon egészen lehetetlen állapotok jönnének létre. Ha a csehek ekkor nem is kapták meg ezt a közjogi borravalót, de ezután sem tartózkodtak a magyar ügyekbe való beavatkozástól. Országgyűléseik élénk figyelemmel kísérik a magyarországi belső eseményeket, azon szempontból, nem történik-e valami, aminek következéseként az ő pénzbeli terheik csökkenthetők volnának. Ilyen praktikus gondolkodást egyedül a cseheknél találunk, a német tartományok rendjeinek ilyes dolgok soha nem jutottak eszükbe. A cseh rendek tudomást szereznek maguknak minden nagyobb birtoktestnek megszakadás útján a királyra háramlásáról, s ilyenkor oszággyűlésükön követelik a cseh királytól, hogy mint magyar király ne adományozza el a birtokokat, hanem jövedelmüket a védelemre használja föl. Különösen sokat foglalkoztatja őket ez irányban a felsőmagyarországi Krusith-birtokok sorsa. De még attól sem riadnak vissza, hogy a királyt figyelmeztessék, ne töltse be az esztergomi érseki széket, mert ennek jövedelme is hasznos a védelemre, s amíg nincs betöltve, addig az ő terheik is kisebbek.

A cseheknek ez a kalmár szelleme, mely ég és földként különbözött a pápaságot, vagy a német birodalmi rendek egy részét betöltő egyetemes európai szolidaritástól, gondolkodóba ejtette a bécsi udvart, hol Miksa és Rudolf korában már megindult a fejlődés abban az irányban, hogy az egyes örökös tartományok segélypénzei a magyar védelmi vonal egyes szakaszaira állandóan utaltassanak ki. Belső-Ausztria a Drávától délre terülő szakaszt vette gondozásába, Alsó- és Felső-Ausztria a dunántúli vidéken volt érdekelve, s Rudolf még 1581-ben is arra kéri a cseh országgyűlést, hogy Cseh- és Morvaország a dunáninneni, Szilézia és két Lausitz a felvidéki katonaság zsoldját vállalja magára, de a cseh prepotenciának fenti eseteivel szemben csakhamar visszavonulót fuvat, a cseh tartományokat együttesen összeszidja azért, hogy bizonyos várcsoportokat zsoldfizetés dolgában előnyben részesítenek, másokban az éhező, ruhátlan katonákat nyomorúságban hagyják, holott, teszi hozzá a király, nem emlékszik arra, hogy egyik vagy másik tartománynak valamely védelmi szakaszt zsoldfizetésre különösképen kiutalt volna. Így aztán egyelőre megmaradnak a korábbi rendezetlen állapotok, az örökös tartományok segélyét a bécsi hatóságok rendszertelenül, végső szükségben fizetik ide-oda. A végvárak fenntartására adózó örökös tartományok és Magyarország pedig továbbra is csak indirekte, a bécsi hatóságok által érintkeznek, melyek így valósággal központi jelentőségre emelkednek. Egyszer ugyan, 1581-ben megpróbálják a csehek, hogy a török segély dolgában a magyar rendekkel valami beszélgetésbe bocsátkozzanak, amennyiben Érsekújvár építési költségeinek egy részét elvállalván, megkérik a királyt, közölje a magyar országgyűléssel ezt az elhatározásukat, melyre ők valódi keresztény részvétből jutottak, mert kíváncsiak rá, mit fognak a magyarok válaszolni és hogy kedves-e nekik a cseh segítség. A király ezt a cseh üzenetet a következő évi magyar országgyűlésen elő is terjesztette, de a magyarok semmit sem válaszoltak, amivel nem ugyan udvariasságukról, hanem józan eszükről tettek bizonyságot.

Ha a csehek nem is tudtak segítségük fejében magyar területet elidegeníteni, a déli végeken ez az elidegenítés mégis megtörtént. A Drávától délre fekvő horvát és vend végeket értjük itt, melyek magyar közjogi felfogás szerint Horvát- és Tótország részei voltak, de 1526 óta, sőt már azelőtt is külön védelmi csoportot alkottak. Emlékezünk, hogy a horvátok már 1526 előtt néhány évvel Ferdinánd főhercegtől várták a török elleni védelmet, aki Salm Miklóst, majd Katzianert küldte hozzájuk némi alsó- és belsőausztriai csapatokkal. Mohács után Horvátország déli és Szlavónia keleti részei csakhamar törökkézre jutottak, a megmaradt terület csak foszlányokat képezett a tengerparttól Dráváig az osztrák tartományok testén, melyek ettől fogva természetes hátterévé váltak a védelemnek. Már Katzianer is együttesen kormányozza a magyar királyság e részeit és az osztrák tartományokat, utána Ferdinánd 1537-ben Jurisics Miklóst nevezi ki a Tótországban és Alsó-Ausztriában levő királyi seregek főkapitányának, ennek utóda 1540-ben Ungnad János lesz, mint az „alsóausztriai, vend és horvát tartományok főkapitánya.” Ezek a főkapitányok anyagilag a belsőausztriai rendekre támaszkodnak, közjogilag pedig tisztán királyi tisztviselők, akik a horvát-szlavon-dalmát bánokkal legföllebb egyenrangú levelezésben vannak, de azoknak nincsenek többé alárendelve. Déli Horvátország, s a tengermellék ekkor már kiesik a magyar állam kereteiből. A tengermellék legfontosabb várát, Klisszát, kapitánya, Krusith Péter tíz esztendőn át védi 1537-i hősi haláláig, a belsőausztriai tartományok segélyével a horvát bánok, Karlovics, Nádasdy, majd Zrinyi Miklós a Dráva–Száva–Unna-vonal megvédésére kénytelenek szorítkozni. A déli végeken a király eleinte még ragaszkodik a régi magyar védelmi rendszerhez, mely szerint egyes urak, a királyi udvar familiárisai tartottak királyi pénzen zsoldosokat. 1536-ban még tizenkilenc ily úrnak ad Ferdinánd fizetést, köztük Keglevics, Kasztellánfi, Tahy, Zay, Rátkay, Pekry, Török uraknak és a horvát grófoknak, Blagayaknak, Frangepánoknak, Zrinyieknek, egyenként 10–12 lótól egész 50 lótartásig. A kis horvát sziklavárak azonban nem tudtak ellenállani a török nyomásának, tulajdonosaik egymás után átadják az uralkodónak, aki, mint láttuk, csak keveset konzervál belőlük, a legtöbbet lerontatja. A régi magyar védelem itt is tönkremegy tehát, a védelem helyei csak úgy, mint annak módszere. Új védelemről kellett gondoskodni, melynek emberei is újak, mert a horvát falvaik, s az üresen maradt vidékeket szláv pásztornépség, a vlachok, meg a morlákok, uszkókok foglalják el. Ezeknek a király ad lakóhelyet, vagy főkapitányai, köztük Jurisics Miklós, aki a szerb-vlach telepedésnek egyik főindítója volt. Az új lakosság már alig ismeri a magyar állam hatalmát, védelmét pedig az osztrák mögöttes vidéktől, Krajna, Karintia, Stájerországtól várja. És ezek nem sokáig haboznak, hisz az előttük fekvő horvát területeken keresztül vezet a török hadi út az ő testükön át, Friaul és a velencei Terra ferma kincses városai felé. Már 1530-ban magukra vállalják a horvát várak fenntartási költségeit, évi 203.000 forintot, Ferdinánd vállain hagyva a szlavóniai 232.000 forint évi kiadás. Ez a segítség még nem állandó, a terület védelmében magyarok, horvátok, németek egyképen részt vesznek, s ennek a helyzetnek szimbolumául szolgálhat a Katziáner seregének bábeli zűrzavara, benne a magyarok, Pekry, Bakics Pál, Erdődy Simon és horvátjaik mellett alsóausztriai, stájer, karintiai, krajnai, sőt cseh és tiroli kontingensekkel találkozunk. De itt is érvényesült az elv, hogy aki a pénzt adja, azé a befolyás. Már Ferdinánd életében a belsőausztriai rendeknek döntő szavuk lesz a várrendszer kiépítésében, részt vesznek ezzel foglalkozó bizottsági tárgyalásokon, majd pedig, mikor Ferdinánd halálakor Belső-Ausztriát Károly főherceg örökli, az ő felszólítására elvállalják mindkét végvonal eltartását, ami akkor 250.000 forintot tett ki. Ebből 50.000-ret Miksa király fedezett. Még tovább mentek a belsőausztriai rendek 1578-i brucki gyűlésükön, ahol a várak zsoldjára, építésére és ágyúkkal való felszerelésére majdnem 550.000 forintot szavaztak meg és egyúttal a területnek a belsőausztriai katonai adminisztrációba való bekebelezését is kimondották. Ennek értelmében Károly főherceg átvette a vend és horvát végeknek „örökkétartó generálisságát”, s Grác székhellyel, karintiai, krajnai és stájer tagokból megalakította a belsőausztriai haditanácsot. A végvárakra ettől fogva idegen hatóságnak van rendelkezési joga, a horvát tartománygyűlések nem a magyar rendekkel, hanem a belsőausztriakkal szemben kénytelenek jogaikért síkraszállani. A gráci tanács hatalmát folyton növeli a szerb-vlach bevándorlás, ezek a török területről futó barbárok katonai telepesek lesznek, akik a polgári közigazgatáson kívül élve, a gráci főhercegtől kinevezett tiszteknek engedelmeskednek. A horvát és magyar rendek védekezését itt is megbénítja egyrészt az a körülmény, hogy a gráci kormánytól fizetett védelmi segélyről nem mondhatnak le, másrészt pedig a magyar királynak régi tekintélye. Mert a közjognak ez újabb súlyos sérelmét ismét a magyar királyi jogokkal álarcozzák: a brucki és gráci eseményekre Rudolf király bejelenti az 1578-i magyar országgyűlésnek, hogy távollétére hadi ügyekben királyi joga szerint Ernő főherceget magyarországi, Károlyt pedig horvátországi helytartójának neveztek ki. A rendek hevesen tiltakoztak mindkét kinevezés ellen, Károllyal szemben kiemelték, hogy Horvátországban a közjog szerint a bán a fővezér s egyébként is hallatlan dolog, király létében, a királyi tekintélyt így darabokra vagdalni. Végül az országgyűlés a 15. t.-cikkben beleegyezett, hogy a két főherceg, az illető területeken, ő felsége helyettese legyen. A formát megtartották, a királyi család egyik tagja a kapcsolt részekben a király nevében az országgyűlés jóváhagyásával gyakorolja tehát a főhatalmat, de a lényeg más volt, ez a főherceg idegen központi szervezetnek exponense és mint ilyen, idegenekkel, külföldi szempontokból, felelősség nélkül kormányozza a magyar területeket. Magyarország és a tenger közé idegen hatalom ékelődött be; a magyar államnak alávetett és vele jóbarátságban élő horvát-szerb törzsek ekkor kerültek magyar hatás helyett német befolyás alá: a magyarságtól való elidegenedésüknek itt, a vend-horvát végeken van a gyökere.

Az új helyzettel nemcsak a magyaroknak, a horvátoknak is számolniok kellett. A horvát tartománygyűlések tovább üléseznek, a régi horvát falvak katonai szolgáltatásait, sáncmunkáit szabályozzák, miket a jobbágyok a gráci haditanácstól függő várakban végeznek; főfoglalkozásuk azonban, elvesztvén a védelemre való befolyásukat, az igazságszolgáltatásnak a bánnal karöltve rendezése. A gráci befolyás és a folyton szaporodó új vlach település elől ösztönösen húzódnak a magyar rendek felé, akikkel közös érdekeik vannak. A magyar országgyűléseken Horvátország ünnepélyes követségekkel képviselteti magát, utána a bán összehívja a horvát rendi gyűlést, hogy azon a magyar határozatok végrehajtását megtárgyalják. A magyarok ellen évszázadon át nincs panaszuk, együtt véreznek, együtt mulatnak, együtt tanácskoznak. Magyarország nem sérti a horvát autonómiát, a magyar központi hatóságok, még a kamara is, szorgosan vigyáz arra, hogy horvát-szlavón területen úgy a királyi tisztviselők, mint a különböző bizottságok tagjai horvátul tudjanak. Ami panaszuk van a horvát rendeknek, az vagy a nagybirtokosok hatalmaskodásai ellen irányul, vagy a betelepített vlachok ellen, akik a polgári kormányzatnak fittyet hánynak. Nagy elkeseredést szül a hetvenes évek végén Ungnad Kristófnak bánsága, aki a báni tekintélyt, maga is szlovén-német lévén, nem tudta eléggé megvédeni a gráci haditanácstól függő horvát és vend főkapitányokkal szemben és gőgösen beszélt a horvát nemesekkel. Szinte nemzeti felkeléssé erősödik az ellenérzés, melynek a király is enged és 1583-ban a huszonkétéves Erdődy Tamást nevezi ki bánnak, a horvátok ünnepelt törökverő vitézét. A déli nagyurak, Zrinyi György, Nádasdy Ferenc nem vállalják a bánságot, melynek tekintélyét a gráci uralom eléggé tönkretette. De komoly török harcban mindnyájan: magyarok, elmagyarosodott horvátok, elhorvátosodott magyarok egyforma hősiességgel küzdenek az ősi ellenséggel, immár a nyugati szomszéd, német urak, Herbersteinok, Auerspergek, Ungnadok vezetésével. Mert a vezetés a Drávától délre valóságban kicsúszott magyarok és horvátok kezéből. Ausztria még meg sem alakult formálisan, s máris kinyujtotta kezét a magyarság déli határának szervezésére.

*

Bármily részletességgel tekintettük is át a védelmi vonal fenntartására szánt segélyeket, nem volt fölösleges, mert ez adatok ismerete igen sok dolognak megadja a magyarázatát. Így nemcsak a védelmi vonal adminisztrativ mechanizmusának titkai tárulnak fel, hanem mélyebb tanulságok is nyerhetők egyrészt az állam történetére a magyar állami szuverénitás megcsonkítását illetőleg, másrészt a nemzeti lélek fejlődésére, s a németgyűlölet megerősödésére. Német király és magyar nemzet lelki eltávolodásában igen nagy része van a védelmi vonal tökéletlen anyagi berendezésének.

Mielőtt tovább mennénk, még egy összefoglaló számadást kell közölnünk. Az udvari kamara költségvetése szerint az összes hadikiadások az 1578. évre 1,422.606 forintot tettek ki, beleszámítva 9000 forintot Bécs város őrségére, mely, mint mondottuk, végvárnak számított és 100.000-et a hadi adósságok törlesztésére, amiről rögtön szó lesz. Ezen teljes kiadás födözetét az udvari kamara következőképen képzelte el: 600.000 forint a német birodalmi segélyből, 596.000 az osztrák-cseh tartományok adójából, ideszámítva valószínűleg a magyar portális adó hozadékát a pozsonyi kamara területéről, 80.000 forint a szepesi kamara portális adójából, egyéb jövedelmeiből és a bányákból, 60.000 forint a vártartományok természetbeli bevételeiből, a papi tizedekkel együtt, s végül 50.000 forint leszámítható a katonaság preliminált zsoldjából, azon esetre, ha idejében fizetik ki – ilyenkor ugyanis a szegény katonák örömükben, hogy végre pénzt láthatnak, lemondtak egyhavi fizetésükről, s ezt az udvari kamara bölcsen beállította a bevételek közé. Mindez összesen: 1,386.492 forintot tesz ki, a deficit 36.111 forint, amit a kamara különböző forrásokból remél pótolhatni, így a német birodalmi lovagok külön megadóztatásából, pápai, firenzei, ferrarai segélypénzekből, a magyar püspökségek intercaláris jövedelmeiből, melyek e célból lehetőleg nem töltendők be stb.

Az udvari kamarának ez a kimutatása, mely a cseh országgyűlés elé terjesztette, feltűnő optimizmussal számítja a tételeket. Sem a birodalomból, sem a tartományokból nem jött be, a tizenötéves háborút megelőzőleg még félmillió forint sem, annál kevésbbé az itt kimutatott 600.000 forint. Egy másik évre, 1584-re rendelkezésünkre áll nemcsak a haditanácsnak előre készült költségvetése, hanem az udvari kamarának egy józanabb, a hiányokkal már számoló kimutatása, s végül az udvari számszéknek utólagos jegyzéke a csakugyan befolyt összegekről. A kiadás ez esztendőben 1,310.000 forintra rúgott, erre a haditanács 961.000 forintnyi fedezetet vett fel, még pedig Magyarországból, harmincad, városi adó, dica és természetbeliekből 93.000-et, Alsó- és Felső-Ausztriából 220.000-et, a cseh tartományokból 296.00-et, a birodalmi segélyből 350.000-et. Ezen összegeket már az udvari kamara is leszállítja, az ausztriaiakat pl. 110.000-re, a magyarokat 30.000-re, a birodalmi segélyt 150.000-re, összesen 531.000-re; végül jön az udvari számvevőség, melynek kimutatása szerint tényleg nem folyt be több 399.646 forintnál, a birodalmi segély ez esztendőben semmit sem hozott, úgyhogy az év 910.403 forintnyi deficittel végződött.

Mindez elég tanulságos képet nyujt a védelmi költségek adminisztrációjáról. A jövedelmek kétség kívül meg voltak azon esztendőkben is, mikor nem folytak be, mert a harmincadok, a bányák, a cseh söradó egyképen jövedelmeztek és nem lehet mondani, mintha időnként, csupa rosszindulatból végkép eldugultak volna. A hiba a kezelésben volt, mely bár névleg központi akart lenni, a valóságban középkori viszonyok közt, teljesen szétforgácsolódva működött. Nekünk itt elsősorban azt kell megértenünk, hogyan állhatott fenn kétszáz éven át ez a rendszer, mely magyar és idegen katonaságot folytonos inséges helyzetben tartott, amikor Közép-Európa az ő gazdagságából mégis csak előteremthette volna a szükséges összegeket. A megértés kulcsa abban van, hogy a Habsburgok kormányai modern feladatra középkori elvekkel vállalkoztak. A hosszú vonalban kiterjedt végvárak eltartása, zsolddal, felszereléssel ellátása kétségtelenül a modern hadvezetést is kemény próbára tette volna. Képzeljük el a világháború második felének keleti vonalát, az albániai hegyektől az Egei-tengerig, továbbá Bulgária északi határaitól Románián, a kisorosz síkságon át egyenes vonalban a Balti-tartományokig, s képzeljük el, hogy ezt a vonalat évtizedeken, sőt évszázadokon át kellett volna tartani tökéletesen elavult középkori pénzügyi igazgatás segélyével! Csak így tudjuk megérteni a XVI. századi történetet, melyet egyrészt a királyság középkori hatalmi állása, másrészt a pénzügyek lokális kezelése jellemez, mind a kettő összeférhetetlen a modern katonai és financiális adminisztrációval. A királyság még középkori módon érzékelte a saját hatalmát, meg lévén róla győződve, hogy az országok rendes bevételei őt illetik, s azokkal úgy rendelkezhetik, mint a földbirtokos szántóföldjeinek jövedelmével. Ebből érthető, hogy a biztos bevételek nagy részét, így a bányákét, kivitte az országból és saját udvartartása költségeire fordította. Ehhez meg volt a joga, középkorból örökölt felfogása szerint, hiszen egyébként minden megtett a védelmi vonal fenntartására, új bevételi források megnyitására. Amikor az ország teljes bevétele 600.000 forintot nem tett ki, s a fedezendő kiadások 900.000-re rúgtak, ez a középkori felfogás, a királyi pénzügyek abszolút magánjogi kezelése, tette lehetővé, hogy az ország bevételeinek felét mégis kivigyék és az udvartartásra legalább is 8–900.000 forintot költsenek. Rudolfnak 1602-ben, háborús évben, hadikiadásai 878.172 forintot, udvartartási költségei pedig 484.905 forintot tettek ki. Mai felfogásunk szerint ezt a józan ésszel is ellenkező dolgot még a legloyalisabb parlamentaris testület is megakadályozná és kényszerítené a fejedelmet, hogy egyrészt az ország összes bevételét itt benn hagyja, másrészt a saját udvartartásának költségeit redukálja. De teljesen összezavarnók az egyes korszakok lelki tartalmát, ha a mai felfogás alapján ítélnők el e régi embereket. Az akkori gondolkodásmódtól nemcsak az uralkodó, de a rendek sem szabadulhattak, az udvartartás költségei ellen kifogást nem emeltek, sőt mikor egyszer a bányák bevételeinek az országban maradását követelték, ettől a rendszabálytól annyi nyereséget vártak, hogy még emelni akarták belőle az udvartartás költségeit, a királyi konyhára 15.000, a tornajátékokra 40.000 forinttal!

A másik tiszta középkori hagyomány volt a pénzügyek olyatén kezelése, hogy a legtöbb bevételt rögtön a helyszínén, ott ahol az mint bevétel mutatkozott, utalványozás vagy más művelet által elköltötték. A vártartományok bevételei ki voltak utalva a várak fenntartására, a harmincadok nagy része előre le volt foglalva hivatalnokok fizetésére, adósságok törlesztésére, nemcsak nálunk, hanem az összes Habsburg-tartományokban. Költségvetést papíroson lehetett volna ugyan csinálni, de az esedékes bevételeket senki sem tudta begyüjteni, mivel azok száz és száz különböző célra lefoglalva, elzálogosítva, kiutalva voltak. Csehország rendes bevétele bár félmilliót is kitett, ebből Ferdinánd uralkodása után a Habsburgok jóformán semmit sem láttak, a többi cseh tartomány 300.000 forint jövedelme, az alsó- és felsőausztriai egymilliónak legnagyobb része, a tiroli bányák 600.000 forintja hasonlóképen előbb elfogy, semmint valamely fejedelmi pénztárba került volna. Volt idő, mikor Ferdinánd kezében egyéb biztos jövedelem nem volt, mint a magyaroktól 180.000 forint, a 100.000 forintot kitevő osztrák borvám és a cseh söradó 100.000 forintja. Az osztrák vicedomhivataloknál és a magyar harmincadoknál ott ültek a királyi hivatalnokok mellett azoknak megbizottjai, akiknek e bevételek ki voltak utalva, s csak természetes, hogy ilyen gazdálkodás mellett minden többe került, mintha rögtön, új célokra használtatott volna fel az illető jövedelem. Az udvari kamara ezen a helyzeten nem tudott segíteni, központi helyzetéből meglátta ugyan a szükségletet, de fedezésére válogatás nélkül kiutalt bármely bevételt, olyant is, melyet a helyi viszonyok tekintetbe vételével gazdaságosabban lehetett volna felhasználni.


TÖRÖK HADJÁRATOK MAGYARORSZÁGON 1545-1592-ig.

A bevételek e középkorias elaprózása teljességgel képtelenné tette a pénzügyigazgatást az új, nagy feladatok betöltésére: nemcsak, hogy adott pillanatokban nem tudta a szükségben kedvezőtlen kölcsönöket véve fel, ezeknek a jövedelmi forrásokra utalásával hosszú időre megbénította az egész államháztartást. Elmondhatjuk, hogy az udvari kamara felállításával kezdődik a Habsburgi-birtokkomplexum államadóssága is. Ennek a fejlődésnek egyes fokait Ferdinánd nagyobb hadi vállalkozásai foglalják el. Az 1527-i magyarországi hadjáratra a kamara 277.000 forintot szerzett össze, részben kölcsönökből, részben az egyes tartományok rendkívüli szolgáltatásaiból. Az 1528-i hadviselés 199.000 forintot emésztett fel, szintén nagyrészt adósságokból, sőt még ez összegen túl is kellett utólag kölcsönöket felvenni. Az 1532-i nagy hadsereg, mely nem kisebb szégyenbe fúlt, 1,843.200 forintba került, csak a vezérnek, Frigyes pfalzgrafnak a haditanácsosai, segédtisztjei, szolgái 11.273 forint havi zsoldot ettek meg; Vels Lénárd 1540-i budai vállalatára 119.000 forint kölcsönt kell felvenni, ebből 50.000-et V. Károly vállal el; az 1541-i hadjárat költsége, nyolchavi zsoldot számítva, 1,325.517 forintra ment, mely összeg egy része szintén adósságból gyűlt össze, még pedig a legkülönbözőbb helyekről: birodalmi városokból, osztrák apátságokból, bankároktól, egyes uraktól, köztük 16.000 forintot adott Serédi Gáspár is. Különösen szívesen adtak kölcsönöket az udvar emberei, mert kölcsönadás, s ezzel kapcsolatban állami jövedelmeknek éveken át felvétele a tőke elhelyezésének legbiztosabb módja volt. Így találkozunk kölcsönökkel, melyeket a kincstartó Hoffmann János, vagy Harrach Leonhard ad a zavarba jött kamarának. Az ilyen akkoriban épp oly kevéssé esett szigorú elbírálás alá, mint később, inflációk idején a pénzügyigazgatáshoz közelállók törekvése, hogy a börze mozgalmait felhasználva magánvagyonukat megmentsék vagy gyarapítsák. Az eredmény is ugyanaz mindenkor: az államvagyon bukása és egyes, szerencsés egyének gazdagodása.

Az adósságok így folyton szaporodván, csak egy részüket lehetett birtokokra utalni, azok jövedelméből lefizetni, miután a királyi birtokok, úgy Magyarországon, mint a cseh korona tartományaiban csakhamar kimerültek. Ferdinánd után alig van már birtok, mely nincs elzálogosítva. Az ő halálakor, végrendelete értelmében, három fia kénytelen az adósságokon is megosztozni, mégpedig egyszerre háromféle adósságon. Az egyik az úgynevezett fundált adósság, ami az örökös tartományokban valami bevételre, vámra, birtokjövedelemre van utalva, ebből Miksa országai: Alsó- és Felső-Ausztria 87.000 forintot vesznek át, a tiroliakra marad 2,100.000, a belsőausztriakra 1,100.000. A másik fajtából, a ki nem utalt, egészen lebegő adósságból van 2,389.000 forint, mely összegnek felét Miksa, egy-egy negyedét két testvére veszi át. A harmadik fajta a magyar hadi adósság, ungarische Kriegsschuld, egészben véve 1,066.836 forint, mely a várbeli katonaság zsoldhátralékából és a hadseregszállítóknak hátralékos összegekből állt elő; ezt az egészet magára veszi Miksa király, természetesen nem azért, hogy kifizesse, hiszen a kezelés ismert módja mellett a folyó kiadásokon kívül ily összegeket sehol sem lehetett találni, hanem azért, hogy alapjául szolgáljon a további államadósságoknak. Azok most gyorsított tempóban, rohamosan növekednek. Az 1566-i háború ismét igen nagy pénzbe került, Miksa adósságai már 1567-ben 8 millióra, 1573-ban 10-re mennek fel, Rudolf alatt a tizenötéves háború végére 12 millió lesz az adósság s a harmincéves háború kitörésekor már 18 millió. Hogy rohamosabban nem nő, ennek az az oka, hogy az uralkodó nagy könyörgéseire egyes tartományok időnként magukra vállalnak belőle bizonyos összegeket, így Alsó-Ausztria hárommilliót, a csehek 1611-ben ugyanennyit, 1615-ben 3,400.000 forintot; az ilyen átvett összegek azután az egyes tartományok saját államadósságait szaporitják, amiből pl. Csehországnak már a hetvenes években van 1,200.000 forintja. A központi kormánynak természetesen az a törekvése, hogy saját kötelezettségeit a tartományokkal elvállaltassa, s ezen törekvésében azzal az argumentummal él, hogy az államadósság a török elleni végvonal fenntartási költségeiből áll elő, amely vonalnak pedig mindegyik tartomány egyformán érzi a védelmét; a kamara szerint Rudolf király 1579-ben is 600.000 forintot volt kénytelen kölcsön venni, mert a végvonal fenntartása 1,600.000 forintot emésztett meg, erre fedezet nem volt egyéb, mint 600.000 a birodalmi segélyből és 400.000 az egyes tartományokból, úgyhogy csak a hadi kiadás 600.000-nyi deficitet mutatott fel, nem is számítva az udvartartást, melyet Rudolf, a kamara szerint, úgyis leszállított, testvérei és édesanyja udvarával együtt erre összesen 225.000 forint megy.

Ez a kezdete az osztrák államadósságnak, melyet Magyarország háromszáz év mulva kénytelen volt magára vállalni. Eredeténél elavult, középkorias pénzügyigazgatás állott, ez dajkálta és növelte nagyra, mert kétségtelen, hogy modern, centralizált kezelés mellett azon sok-sok forrásából, mely a Habsburgoknak rendelkezésükre állott, fedezni lehetett volna a török hadi kiadásokat. De erre az akkori pénzügytan nem volt képes, mind mélyebben süllyedt az adósságokba. Különben a világháború megtanított bennünket, hogy az állami pénzügytan mindig csak utána sántikál az eseményeknek. Viszont az előadottakból az is világos, hogy csonka Magyarország még akkor sem tudta volna saját hadi és polgári költségvetését fedezni, ha bevételei az országban maradnak, és jobb, modernebb kezelésben részesülnek. Ezt a tényt ismerte el a központi kormányzat is, amikor óvakodott attól, hogy a közös államadósságnak a tartományok közt felosztásakor Magyarországra is számítson. Hiszen annyira közismert volt, hogy ez a tönkrement, elpusztult csonka ország több terhet semmiképen nem vehet magára. Az ország szegénysége még a bécsi kamara áthárító tehetségének is határt szabott.

Mielőtt megtekinthetők a végvárakban harcoló katonaságot, még ki kell emelnünk a pénzügyigazgatás dolgában, hogy a védelmi vonal fenntartási költségei ennyiféle forrásból származván, az udvari kamarának mint központi hatóságnak közreműködése nélkül e források kihasználása egyenesen elképzelhetetlen. Ha az udvari kamara nem vágott is új utakat a pénzügyek kezelésében és ha nem volt is képes a bevételeket és kiadásokat másként, mint a valóságtól folyvást meghazudtolt költségvetések papirosán koncentrálni, mégis nagy munkát végzett azáltal, hogy annyiféle hatóságtól, külföldi uralkodóktól, bankároktól és legkülönbözőbb kölcsönadóktól kiharcolt bizonyos összegeket, melyek egyrésze mégis csak a védelem céljaira szolgált. Ezt a munkát csak oly központi hatóság végezhette el, mely a Habsburg-országok helyi hatósági fölé helyezkedve magasabb tekintéllyel rendelkezett és szinte nemzetközi fokra tudott emelkedni. A magyar vagy cseh kamara, nemzeti talajban gyökerezve, ily munkát nem végzett volna el. A pénzügyigazgatás a védelemmel együtt került, a dolgok belső erejénél fogva, magyar nemzeti kezekből bécsi központi kezelésbe.

A végvárakban itt-ott idegenek szolgáltak, gyakran külföldiek parancsoltak, de mindig magyarok harcoltak és mindig magyarok pusztultak.

Mindnyájan zsoldosok voltak. Az idegenek havonként kapták a zsoldot, a magyarok azonban, ősi magyar szokás szerint, egy esztendőre. A magyar zsoldos szolgálat ekkor még láthatólag a régi familiáris viszony hajtása: az úr évi bérrel fogad szolgálatába hadiszolgákat, akik tőle ellátást, ruhát kapnak, mint egyéb konvenciós szolgái. Ez a szolgálati viszony, melynek régi magyar nevét, a jargalást, e korszak megsárgult papírtömegének egy nagy, önzetlen kutatója, Takáts Sándor, ásta ki, sokkal inkább leköti egymásnak mind a két félt, munkaadót és szolgát, semmint a havonkénti zsoldfizetés. A havi zsold, vagy hópénz csak ekkor kezd elterjedni, idegen hatás alatt. A jargalás viszont még érvényben marad azon fegyvernemeknél, melyeknek a magyar katonai életben multjuk van. Így természetesen a huszároknál. A huszárságnak a beosztása is a régi: száz ember felett száznagy rendelkezik, tízszer száz felett ezredes. A XVI. század vérveszteségében ezt az egységet nem lehet fenntartani, a század lefogy ötven emberre, az ezred ötszázra, a huszárezredes tehát ötszáz huszárt vezet. Persze ötszáz huszár is csak ritkán jön össze, igen nagy várnak kell annak lennie, hogy benne ötszáz huszár legyen egy ezredes alatt. A huszárokon kívül jargaláson vannak, annuum salarium-on a naszádosok is, akik szintén régi fegyvernem, ezért marad meg náluk a zsoldszolgálatnak ez az ősi magyar formája. A naszádos vagy vizi hajdú nem evezőslegény, hanem gyalogos katona, aki dunai hajón megy a csatába. Amint a huszárok ekkor már, kihalván a Zápolyai János szerb huszártisztjei, mind magyarok, éppúgy a naszádosok is; az utolsó szerb naszádosok 1529-ben, Szolimán jövetelekor, a törökhöz állottak. A magyar naszádosokat Ferdinánd Komáromba telepíti, megújítva számukra II. Lajos kiváltságait: vám- és harmincadmentességet kapnak, s ennek birtokában kereskedésből próbálnak megélni, mikor a zsold késik vagy egészen elmarad; később kénytelenek a városi céhekbe belépni. Tisztjeik vajdáknak neveztetnek, s vannak vizi és száraz vajdák, ez utóbbiaknak nincsenek hajóik. A vizi vajda naszádot vezet, melynek személyzete harminchárom emberből áll, de vannak félnaszádok is, és a vajdák felett áll a naszádosok főparancsnoka, a fővajda vagy főkapitány, aki huszárszolgálatból kerül erre a tisztségre, rendesen huszárezredes és nem vezeti személyesen a naszádosokat. Ezek a magyar hajók mozgékony kis egységek, melyek a török Dunára leevezvén, legénységük partra száll és elvégzi munkáját, mielőtt a török nagyobb erővel megjelenne. A török maga is naszádokkal védekezik ellenük, melyek nagyobbak a magyarokénál, ágyúval felszerelve; a védekezés másik eszköze, hogy Budánál lánccal zárják el a Dunát. A magyar hajók azóta, hogy Szlavónia erdőrengetegei török kézre jutottak, Gmundenben készülnek, a Salzkammergut erdeiből. A szabályozatlan vizeken, sekélyes árterületeken csak ezek a kis magyar hajók tudnak mozogni, melyek a várvédelem energikus kisegítői; a bécsi Arzenálban készült idomtalan osztrák gályák mindegyre megfeneklenek, csak lefelé tudnak úszni, s akkor is Bécsből Komáromig két-három hétig tart útjok.

A végvárak őrségében huszárság mellett gyalogosok szolgálnak. A magyar gyalogosokat darabontoknak hívták, ezek eleinte igen kevesen vannak, a magyar inkább lovon szolgált, a darabont is inkább csak városi katona volt, a német nemzetiségű városok zsoldjában. A XVI. században azonban új neme fejlődik ki a gyalogságnak, melynek nagy jövő adatott: ezek a hajdúk eredetileg minden valószínűség szerint hajtólegények, ökörhajcsárok, akik a nyugatra hajtott félvad szarvasmarhacsordákat kísérték, s maguk is félvad emberek voltak. Tudjuk, hogy Dózsa György seregében is a legbátrabbak a hajdúk sorából kerültek ki. Igen sok köztük, különösen eleinte, a szláv eredetű vlach. Huszárság, naszádosok, hajdúk eleinte nagy tömegekben délszlávokból rekrutálódnak, mert most, mikor Mohács után hirtelen merül fel nagyszámú katonaság szüksége, elsősorban a délszlávok jelentkeznek, akik a török elől menekülvén, ez az egyetlen megélhetési módjuk. De nem kell sokáig várni, 1541-től kezdve a magyarság is földönfutó lesz és hirtelen megduzzad a lovas és gyalog szolgálatra vállalkozók tömege. 1553-ban az összes várakban 5400 magyar gyalogos szolgál, 1556-ban már 8300. Legnagyobb pártfogójuk Fráter György, aki, ahol teheti, magyar gyalogságot toboroztat. A darabont név a városi gyalogságról átterjedt egyéb puskás gyalogságra, hajdú és darabont elnevezés egymásba folynak. Hogy egyik sem régi magyar eredet, hanem új képződmény, ezt mutatja, hogy nem egy évre szolgálnak, csak havi zsoldot kapnak, s ebből kénytelenek magukat ruházni és élelmezni, szemben a huszárokkal, akik familiáris alapon szolgálván, uroktól teljes ellátást élveznek. A gyalogság tisztjeit, miként a naszádosokét, vajdáknak hívják. Eredetileg százas egységekben szolgáltak, de a horvát gyakorlat hatása alatt ez az egység is leolvadt ötvenre, az ötszázas gyalogcsapat lesz a magyar taktikai egység, ennek vezetője a fővajda, rangban megfelel a huszárezredesnek. Csakis az erdélyi területeken marad meg, horvát hatástól mentesen, az eredeti százas és ezres magyar egység.

Külön csapatok még a haramiák: kóbor szerbek, zsiványok, rablók, akiket horvát várakban rendes szolgálatra fognak, s belőlük fejlődik ki a horvát nemzeti gyalogság; a magyar várakban ezek összeolvadnak a hajdúsággal; ilyenek még a martalócok, akik Mátyás és a Jagellók alatt bosnyák várakban szolgáltak, rác, vlach gyalogok, igen gyakran pribékek, töröktől átpártoltak, először Nádasdy Tamás fogadja őket királyi zsoldba, s utána a horvát bánok állandóan alkalmazzák; végül a szabad hajdúk, akik a végházakban fizetés nélkül rablásból és zsákmányból tengetik életüket, s akiknek minden romantika nélkül leendő kiirtására a magyar országgyűlések is törvényeket hoznak.

Ezek a magyar és délszláv, de folyton magyarosodó zsoldosok a végvárakban szolgálnak, együtt a német nehéz lovasokkal, archibusierekkel és a német landsknecht-gyalogosokkal. Elhelyezésüket az a harcmodor határozza meg, mely a török támadások folytán mint egyetlen védelmi lehetőség fejlődött ki. Láttuk, hogy a védelmi vonal első kiképzése idején a király és rendek a kis várakat lerombolásra ítélték, mivel komoly támadás esetén védeni alig lehetett volna őket. Később azonban kiderült, hogy az ilyen kis erődöknek is megvan a hasznuk, a török várak nagyszámú lovassága ilyen közbeeső kis várak hiányában akadálytalanul törhetett elő a nagy magyar várak közeiből és rabolhatta a mögöttes magyar vidéket. Ennek megakadályozására tartatnak fenn a nagy várak között és terepük előtt a kisebb váracsok, bennük tíz-húsz lovas és darabont, csupa magyar, akik a vidék erdőit, bozótjait, gázlóit ismervén, kisebb török támadást maguk is vissza tudnak utasítani, s nagyobbal szemben az anyavárnak megfigyelői szolgálatokat teljesítenek. Nagyerejű török ostrom elől visszavonulnak, sorsukra hagyván a várat, melyet ha elfoglalja, a török sem tud hosszabb ideig tartani. A nehezen mozgó német katonaság viszont a fővárakban alkalmaztatik, ahol részben az idegen főkapitányok testőrségét is képezi. Így látunk a ránk maradt jegyzékek egyik legteljesebbikében, 1577-ből, a Duna és Balaton között a kis várakban kizárólag magyar huszárokat és darabontokat: a végvonal ezen szeletén Szent Márton-Pannonhalmán 50 lovas és 100 darabont, Varsányban 18 lovas, 25 gyalog, Cseszneken 18 lovas, 30 gyalog, Veszprémben 200 lovas, 300 gyalog, Tihanyban 25 lovas, 50 gyalog, Keszthelyen és Szigligetben 80 gyalog, 11 lovas, Csobáncon 20 gyalog, Pápán 300 huszár, 350 darabont szolgál, idegen legénységgel csak négy várban találkozunk: Komáromban, hol az ezredes mellett egy zászlóalj, 300 német landsknecht van, a 660 magyar naszádos és 64 száraz vajda oldalán, tovább Tatán, 170 magyar huszár és 100 darabont mellett 50 német gyalogos, Palotán 100 huszár és 50 darabont mellett 50 német gyalogos, s végül Győrben a kapitányság főhelyén 100 nehéz német lovas és két zászlóalj, azaz 700 német landsknecht, 400 magyar huszár és 300 trabant mellett.

Ugyanekkor a Balatontól Dráváig terjedő védelmi szakaszon a kisebb várakban mindenütt magyar katona szolgál: Zalavár és Kapornak, Kedhely, Csákány, Peleske, Rajk, Szemenye, sőt Légrád váraiban is, ahol pedig kerületi kapitány székel. Német őrség van Kis-Komáromban, 170 huszár és 130 darabont mellett 50 knecht és 50 archibusier, s főkép Kanizsán, a főkapitány székhelyén, 600 huszár és 400 darabont mellett 750 knecht, 100 nehéz lovas és 100 archibusier.

Mindezek tiszta magyar lakosságú vidékek voltak, ahol nemzetiségi szempontok kikapcsolásával szabadon érvényesülhetett a katonai szempont: a legjobban használható magyar katonaságnak minél nagyobb számban alkalmazása. Nem úgy az északi területek vegyes lakosságában. Korán vannak adatok arra, hogy a bécsi haditanács a felvidéki várakba, melyek egyszersmind népes német városok is voltak, azon szándékkal küld német katonaságot, hogy ez itt a német elemet erősítse, s amennyiben magyarosítási folyamat indult volna már meg, ezt megakassza. Különösen szükségesnek látja ezt a keleti részeken, ahol a török mellett Erdély is ellenség, melynek ugyanazon nemzetiségű seregei vannak, mint a végvárak magyar katonasága. A bányavárosok mellett Kassa a leginkább exponált hely, ahol Fráter György várkapitánya, Czeczei Lénárd erélyesen támogatta a magyarosítás ügyét: a Ferdinánd-párti német polgárok egyrészét kiűzte s házaikat, földeiket a saját magyar katonái közt osztotta ki. Újra Habsburg kézen a haditanács veszi gondjaiba Kassa németségének helyreállítását, biztosai 1570-ben megelégedetten konstatálják, hogy német őrsége megerősítette a német polgárok helyzetét, s erre a példára egyéb várakba is német katonaságot kívánnak. Ehhez képest a dunáninneni és bányavárosi végek királyi várai közt alig van 1577-ben olyan, hol német katona ne állomásoznék, kivéve csak Léva, 132 huszárjával és 50 darabontjával, Tapolca 20 darabonttal, Selmecbánya ötvennel, Szentantal 90-nel és Bozók 60 huszárral és 130 darabonttal. Ezzel szemben a következő vegyes helyőrségek állanak: Murány, 60 knecht és 30 darabont, Végles és Ocsova, 200 darabont, 50 huszár, 100 knecht, Korpona 240 huszár, 200 darabont és 100 knecht, Csábrág 50 lovas, 106 darabont, 50 knecht, Szitnyán 20 knecht, Libetbányán és Breznóbányán csak német: 130 knecht, Bakabányán 100 huszár, 100 darabont, 100 knecht, s végül a főkapitány székhelyén, Érsekújvárott 280 lovas, 200 darabont helyőrség mellett a főkapitány legénységenként 200 huszár, 200 darabont és 50 archibusier. A tulajdonképeni nagy német tömegek azonban a szélső keleti végekre vettetnek: Szatmárban nagy többségben a német őrség: 500 knecht mellett csak 100 huszár és 25 darabont, Tokajban 200 knecht, 50 archibusier és 50 német lovas, de csak 300 huszár és 15 darabont; Kállón 140 knecht, 50 archibusier, 60 darabont, 150 huszár; Kassán tisztára idegen őrség: 350 knecht és 50 archibusier, Szendrőn 370 knecht, 50 német lovas, 200 huszár, 70 darabont; Szádváron 70 knecht; Ónodon 50 knecht, 50 huszár. Tiszta magyar őrség csak ott található, ahol azt nem a király, hanem magyar urak tartják, így Ecseden, a Báthory-várban 100 huszár, 20 darabont, Krasznahorkán 49 királyi lovas mellett a birtokos 35 huszárja és 25 darabontja. Egerben az egykori tiszta magyar őrség helyén ekkor már 300 knecht, 100 német lovas és 500 magyar huszár képezi a helyőrséget, a kassai főkapitány szolgálatára pedig 200 huszár mellett 50 arkibusier áll.

Magyar és idegen őrségeknek közös szolgálata folyt itt évszázadnál tovább: ennek a ténynek jelentőségét nagyon jól fel tudjuk fogni azóta, mióta a mai nemzedék a világháborúban annyi tapasztalatot szerzett idegen, német, török, szláv népekkel együttes hadi szolgálatban. Nemzetiségi súrlódások nélkül ily közös szolgálat el sem képzelhető, de hogy a XVI. század folyamán, minden megfigyelhető torzsalkodás mellett is magyar és német folyton vállvetve küzdött, s a század végén a hosszú háborúban évről-évre ismét összetalálkozott, ez a tény magában is mutatja, hogy a nemzeti érzésnek akkor még nem volt meg az a kizárólagos hatalma a népek egymásközti érintkezéseinek szabályozására, mint később, a keresztény szolidaritás végleges letűntével. A kereszténység védbástyáján magyar és német együtt küzdött: ez az európai gondolat utolsó diadala volt, s a magyar végvárak falait a tűnőben levő keresztény szolidaritás utolsó sugarai aranyozzák meg, de ez a közös küzdelem már kezdettől fogva magában foglalta a magyarság alárendeltségének lehetőségét.

A küzdelem elsősorban a magyarok földjének védelmét célozta, s így elérhető, ha a véráldozatban a magyar megelőzte a többit. 15–16.000-nyi végvári katonaságból legalább 10.000 mindig magyar volt ebben a korban. A védelemnek eszközeit viszont a bécsi kormány állítván össze, a magyarság a hadvezetésben is háttérbe szorult. Ez már magában véve is felkelthette benne az elnyomatás érzetét, melyet növelt az a tudat, hogy a német katonaság a keleti végeken kommasszálva, az ottani nagy vártartományok jövedelméből könnyebben meg tudott élni, a zsold kimaradása esetén is, semmint a nyugati és északi várak magyar őrsége. A fizetetlenség, ruhátlanság és éhezés égbekiáltó panaszait mindegyre a bányavárosi és dunántúli végházakból halljuk. Bár a XVI. században még nincsen nyoma annak, hogy az udvari hatóságok a magyar katonaságot szándékosan hagyták zsold nélkül, ez a körülmény: a németeknek a kövér tiszai vidéken alkalmazása, mégis felkeltette a gyanút, mintha ebben szándékosság lett volna. Mindez együttvéve bizonyos közvéleményt, hangulatot hoz létre, mely Rudolf korában kezd erősödni, eleinte a magyar főkapitányok alkalmazásának követelésében tör ki, később pedig, Bocskay felkelésekor, az idegen katonaság eltávolítását viszi keresztül.

A szolidáris együttműködés most is, akárcsak a keresztes hadjáratok korában, alkalmat adott a közös működésre egyesült népeknek, hogy saját lelküket megismerve, saját önálló egyéniségüknek tudatára ébredve végkép elváljanak egymástól. Ez történt most is: a nemzeti egyéniség szinte meghatványozódva reagált a védelmi vonalba befoglalt német momentumokra és ez a reakció képezi alapját annak a történetnek, mely Bocskaytól II. Rákóczi Ferencig a németgyűlöletnek többé-kevésbbé tudatos politikai kifejezése volt. Ha a nemzeti egyéniség ez újabb kifejlődését vizsgáljuk, akkor a védelemnek királyi szervezetétől el kell válnunk és felkeresnünk a magyar nagybirtokot, mely ebben a korban nemcsak maga is színmagyar volt, hanem egyúttal központi szervezetét alkotta minden magyar törekvésnek. A nemzetiségnek nem mécsese pislákolt, hanem fáklyája lángolt a nagybirtokon a törökharcok százados éjszakájában.