Nemzetiségi viszonyok a királyi és erdélyi területen.

A nemzetiségi és kisebbségi kérdés akkori formái. A horvát népvándorlás. Utána a vlach népvándorlás; a drávántúli vlachok elterjedése, gazdasági, társadalmi és vallási viszonyaik. Konfliktusok a horvát földesurakkal. A határőrvidék kezdetei. – A felvidéki vlach bevándorlás. A keleti vlachok; az oláh pásztorelem; beolvadás a ruthénbe és tótba. A letelepedés ideje. Átmenetek hozzá. – Oláh bevándorlás erdélybe; magyar, székely és szász terület különbözőkép reagál. – A minoritásjog akkori állása, a cseh példa. A nem-magyar nyelvek használata, tót istentisztelet és iskola. Horvát kulturális törekvések. Magyar és nem-magyar érzelmi egysége. A német kérdés. – A magyar kultúra terjedési lehetőségei, az államkormányzás; közigazgatás hatása. – Az oláh kérdés Erdélyben: szász és fejedelmi beavatkozás vallási téren; az oláh nyelv és iskolaügy védelmére tett intézkedések. – A moldvai magyarok. – A magyar kultúra és politika természetes asszimiláló ereje. – Egyéb nemzetiségek: görögök, zsidók. – A nemzetiségi mozgalom mérlege.

Ha valahol, akkor a nemzetiségi viszonyok szemléleténél kell elvonatkoznunk a mai fogalmaktól és a mai gondolkodás formáitól szabadon kell keresnünk azon megnyilatkozásait a nemzetiségi kérdésnek, melyek akkor egyedül voltak lehetségesek. Szó sem lehet tehát arról, hogy nemzeti kisebbségek nyilatkozataira találjunk, avagy törvényhozásunkban és helyhatósági rendeleteink corpusaiban akadjunk nyomaira az egyes nemzetiségek evolúciójának. Nincsen nemzetiségnek nevezhető népi tömeg, mely iskolai, kulturális követeléseket állítana fel, nincsenek nemzetiségi gravamenek, s politikai téren is csak a régi német városokban figyelhetjük meg a magyar és német elem harcát a város kormányzatáért, s e harc mögött a „szlávok”, a tótok csöndes terjeszkedését. A mai kérdések visszavetítésével azt hihetnők, hogy nemzetiségi kérdés dolgában nyugodt korszakban vagyunk, ahol alig történik valami és minden marad a régiben. A régi állapot pedig a magyar népfaj többsége, szinte egyeduralma volt az ország területén, közben elszórt német foltokkal, köröskörül, a széleken pedig tót, horvát, ruthén, oláh kisebbségekkel, melyek együttvéve sem vetekedhettek az uralkodó magyar népfajjal.

Nemzetiségi bevándorlás a török pusztitás következtében.

De ha a török uralom századaiban nem találunk is modern nemzetiségi megnyilatkozásokat, végzetes tévedés volna, ha ebből a nemzetiségi mozgalmak hiányára következtetnénk. Ellenkezőleg, ezeréves történelmünkben soha, talán még 1711 után, a nagy betelepítések korában sem volt oly élénk mozgalom, nem volt oly gyors változás a nemzetiségek egymás közti arányában, mint a XVI. és XVII. században. Csakhogy ezek a nemzetiségek, a magyar népfajtól elütő népi tömegek nem mint nemzeti egyedek jelentkeznek, hanem foglalkozási ágak szerint csoportosulnak, s a történeti szemlélet csak ilyenekként tudja őket megfogni, kikeresni a történeti élet összevisszaságából. Hegytetőkön, legelőkön át pásztorok vonulnak, nyomukat senki se jegyzi fel, senki se keresi nemzetiségüket, csak annyit tudunk róluk, amennyit foglalkozásuk következtében találunk periratokban, hivatalos beadványokban. Itt lelegelik, tönkreteszik kecskéik az erdőket, melyeknek fájára, s ennek következtében rendezett voltára a királynak a bányaüzemek fenntartása végett szüksége van; ez az egész nyom, mely reánk marad: a király eltiltotta itt meg ott a kecskelegeltetést. Másutt nagybirtokosok, a Homonnaiak, Rákócziak kiadják havasaikat pásztoroknak, ennyi meg ennyi sajt beszolgáltatásáért, ez is nyom a nemzetiségi kérdés kutatása számára. Vagy a Zrínyiek és Frangepánok nem akarják eltűrni, hogy a birtokaikra telepedett pásztornép ne jobbágy legyen és ne fizesse a jobbágyi szolgáltatásokat: itt a földbirtokos és jobbágy közti viszály az, mely bennünket értékes adatokhoz juttat éppen a nemzetiségi kérdést illetőleg.

E többnyire indirekt, de biztos adatok oly óriási számban bukkannak fel és az ország oly nagy területeire vonatkoznak, hogy ki kell mondanunk: a török korszak alatt a nem-magyar népfajok valósággal elárasztották az ország területét. Helyet nekik a magyar faj adott, egyrészt olyképen, hogy a saját vérének pusztulásával üressé vált vidékeket engedte át nekik, amiben persze nem kell valami irgalmas cselekedetet látni, hiszen a lakatlan vadon benépesítése államérdek, s az állam magyar volt! Másrészt pedig az eddigi évszázadok alatt még meg nem szállt erdős hegyeket jelölték ki a nagybirtokosok új település céljaira a jövevényeknek. Hely tehát a török pusztítás következtében ajánlkozott, valamint az éjszaki vidékeken elterülő nagybirtokok intenzívebb gazdasági törekvései folytán; a nemzeti kisebbségek terjedésének ez a kettő: a török fegyvere és a magyar nagybirtok meliorációs politikája volt az előfeltétele. Ahonnan a magyar elpusztult és ahol még eddig lakatlan volt a terület, oda jött a nem-magyar népfaj, déli hazájából.

Mert itt valóban egy délről éjszakra és kisebb mértékben keletről nyugatra irányuló népvándorlásról van szó. A Balkán-félsziget ethnikai zűrzavara az, ahonnan ismeretlen népek kitörnek, hogy az elviselhetetlen török igától szabaduljanak és a magyar királyság még töröktől mentes területein új életet kezdjenek. Az európai középkor népvándorlási mozgalmával abban is megegyezik ez az új jelenség, hogy alacsonyabb kultúrájú népek kérnek bebocsátást magasabb fokon álló területekre, amely területek ha nem is akkor rögtön, de néhány század alatt az ő birtokukba kerülnek. Veteres migrate coloni: amint a római birodalom részeit is leszakították maguknak a barbárként betelepedett germán törzsek, hasonlóképen váltak a magyar föld és magyar nép uraivá az ősi királyság széles vidékein a török korszak menekültjei. A török kor népvándorlása nélkül nincs Trianon!

Régi népvándorlási szabály, mely mint láttuk, az ősmagyarok történetében is érvényesült, hogy az egyszer megindult népek egymás nyomába lépnek és amelyik már kimozdult helyéből, annak korábbi lakóhelyét az utána következő foglalja el. Ebben a láncolatban a nem-magyar népfajok közt a horvát az első, mely a török nyomás alatt éjszaknak indul, s ősi hazáját, a Kulpától és Unnától délre fekvő régi Horvátországot elhagyja. A horvátok kétségtelenül kis népe sok vért vesztett a török elleni védelemben, melyből a magyarságnak e régi szövetségese derekasan kivette részét; az életbenmaradtak a Dalmácia mögötti áttekinthetlen hegyes vidéken, hol könnyű volt a megkerülés és körülfogás, nem tudták többé fenntartani magukat kis váraik védelme alatt, s ezt belátva a nép ősi vezérei, a horvát grófok kezdték meg az éjszakra vonulást, átengedve a védhetetlen régi hazát a török foglalásnak. A Zrínyi-család éjszakra vonulását már korábban láttuk, hozzájuk hasonlóan éjszakra költözik a Keglevich-család, s a Kanizsai-birtokok örököse, Nádasdy Tamás. Az urakkal együtt mennek a községek, melyeknek új letelepedésére ismét csak a török pusztítás nyujt alkalmat. Ennek a népvándorlásnak sajátságos jelleget ad, hogy az ősi hazából kiindulás motivuma a töröktől való félelem, s az új hazát ott találják meg, ahol már a török lova lába nyomán ismét vadon állt elő, újra benépesíthető. A vadon félelméből pusztába menekülnek. Az első nagy horvát telepedés az 1529-i, de különösen az 1532-i török hadjárattól pusztán hagyott vidékeken megy végbe. Kőszeg környékét az osztrák határig Szolimán hadserege tette „alkalmassá” arra, hogy horvátok szállják meg, így Fraknó, Kismarton, Szarvkő, Sárfenék, Büdöskút uradalmait. Az új lakosok egy részéről tudjuk, hogy a régi Kanizsai-birtokról, Velike, Sztenyicsnyák falvaiból hozta fel őket Nádasdy Tamás, köztük görög keletiek is voltak, akiknek szláv ritusát utóbb az új telepeken eltiltották. Ez a horvát telepedés a XVI. században folyton folyik, Pozsony vármegyében Senkvicz lesz főhelye, Serédi Gáspár birtoka, Pozsony vármegyében 4, Mosonban 13, Sopronban 51, Vasban 55, Zalában 2, Győrben 1 és az Alsó-Ausztriának elzálogosított uradalmakban 54 ily új község létesül; lakóikat magyarul horvátnak vagy tótnak, latinul Slavi vagy Croatae-nak hívják; telepeik a vendekhez csatlakozva a szláv lakosság vonalát nyugati határainkon a Dunáig hosszabbítják meg és itt csatlakozva a tót telepedéshez, bár kis szélességben és nem is hiányok nélkül, de mégis elzárják a magyar telepedési területeket a németektől. Ennek persze akkor semmi politikai vagy kulturális jelentősége nem volt.

Tudomásunk van kisebb horvát kivándorlásról más országrészekbe is. A Perényiek elhagyván délnyugati uradalmaikat, miket a török nyelt el, Valpó körüli horvát és szerb jobbágyaikat éjszaki uradalmaik központjába, Sárospatakra költözették át, ahol ehhez képest az uradalom urbáriumai a XVI. század folyamán nagyszámú horvát nevet tartalmaznak. De került a Krusicsok birtokaira is, úgy a Felvidéken, mint Pozsony megyében, – a legtöbb horvát azonban mégsem ment ilyen messze, hanem az Unna vonalának elvesztése, az ottani horvát várak, így főként Kosztajnica bukása után a Kulpa mögé vonult, melyet Petrinja és az új alapítású Károlyváros erődjei védtek, s mögöttük Sziszek, Zágráb, Kőrös és Varasd várai is védelmet nyujtottak. A lakosság e változásával párhuzamosan tolódik el Horvátország elnevezése is: a középkori Horvátország, Czettin fővárosával most már egészen török kezére jut, s miután a horvátok átköltöztek Zágráb, Kőrös, Varasd megyékbe, az eddigi Szlavóniába, ennek következtében ez a három vármegye is lassankint Horvátországnak neveztetik. Ennek az eltolódásnak természetes következése lesz a török kiűzése után az ettől keletre fekvő Dráva–Szávaközi régi magyar vármegyéknek Szlavóniává, Tótországgá átalakulása.

A Kulpától délnyugatra a tengerig, Belső-Ausztria és Velence hátvédjeként megmaradt egy kis erdős, majd karsztos tartomány, melyet a tengerparton dél felé Zengg erős vára védelmezett, bent pedig horvát grófok uradalmai terültek el, a Frangepánok és Zrínyiek „tengeri birtokai”. A terület nagy marhakivitellel bírt Velence felé, Buccari kikötőjén át, ahonnan nemcsak alföldi, sőt havasalföldi és erdélyi marhát szállítottak át az Adrián, hanem igen sok helybelit, az említett uradalmak tenyészetének produktumait. Az állattenyésztést itt már az a népfaj művelte, mely a horvátok éjszakra vonultával kezdte meg vándorlását: a letelepedett, mezőgazdasággal foglalkozó horvát helyébe jött a félnomád állattenyésztő vlach.

A vlach vagy valach régi magyar neve oláh volt, amint ezt világosan mondta Tassi Gáspár, Esterházy Miklós diplomatája, akinél többet senki se alkudozott, veszekedett a törökkel a magyar haza foszlányainak visszaszerzése érdekében; szerinte „oláhokon a tótországi oláhokat értettük és értjük; mert rácoknak híjjuk mi a többit”; – ezek a tót, azaz horvátországi oláhok valójában nem oláhok, azaz románok, hanem maguk is rácok, görög-keleti délszlávok, akik a középkorban valahol Boszniában, Hercegovinában, Raguza mögöttes vidékein laktak, s ethnikailag bizonyára keverék nép voltak. Fejlődésükre döntő volt, hogy földesuraik mohamedán hitre tértek s mint boszniai bégek, megtartották török rabszolgagazdálkodásban birtokaikat, a tömeg pedig tovább folytatta nagy kecske- és juhtenyésztő életmódját, s amennyiben a horvát határokhoz közel voltak, mint martalócok is szívesen szolgáltak török uraiknak. A magyar végek horvát és magyar kapitányai és krajnai generálisai ismerték a török támadás előkészítésében szerepüket: állataikkal elözönlötték a török és magyar végek közti erdőségeket és azok közé szórt szántóföldeket, benyomultak magyar területre mindent felemésztve; támadásuknak a kis őrházak nem állhattak ellen, s ha ezek megdőltek és a török vonal e martalócok munkája folytán előretolódott, akkor indult meg a török reguláris hadak támadása, learatandó a vlachok eredményeit. Éjszakra nyomulásuknak több oka volt: egyik a legelőhiány, másik egyes török bégek és parancsnokok elnyomása, nem egyszer pedig maguk a krajnai, belső-ausztriai generálisok és kapitányok hívták őket, jobbnak találván, hogy a határokon innen, az ő zsoldjukban harcoljanak, semmint hogy martalócként pusztítsák a vend és horvát végeket. Különben testvéreik voltak az uszkokok, a tengerparti vlachok, a velencei hajók tengeri rablói, akik miatt a stájer főherceg és Velence háborúba is keveredtek egymással.

Helyet a vlachoknak is a török pusztítás szerzett, részben pedig, maguk lévén a török előcsapatjai, ők maguk. Támadásuk Boszniától éjszaknak és nyugatnak irányult, nyomása alatt a XVI. század második felében Kőrös vármegye szinte lakhatatlan volt, Zágráb és Varasd is állandó félelemben élt és a horvát-tót lakosság valósággal fellélekzett, ha egy-egy ilyen vlach csoport, biztatásra, zsoldígéretre, vagy a török elől menekülve, keresztény szolgálatba állott. Nem gondolták szegények, hogy helyébe új martalócokat küld ki magából a Balkán ismeretlen rengetege. A vlach bevándorlás gyorsabb ütemben a század végén és a XVII. század elején kezdődik, bár pl. Károlyváros 1581-i alapításakor is leginkább vlachokat telepített le a belső-ausztriai kormány, az ő legnagyobb pártfogójuk. Különösen Ferdinánd gráci főherceg, a későbbi II. Ferdinánd pártfogolta őket: kapitányai által zsoldot és földet ígért nekik, a zsoldot a magáéból adta, de a földet már a Zrínyiek, Frangepánok, Erdődyek uradalmaiból, akik emiatt éles panaszokkal fordultak Rudolfhoz és Mátyáshoz. Ez a két királyunk, sőt később maga II. Ferdinánd is tisztában volt a magyar urak jogigényeinek helyességével: a vend kapitányok a behozott vlachokat egyszerűen elhelyezték az uradalmak erdős vidékein, s azok ott, földesúri jogokkal nem törődve, szabadon legeltették nyájaikat, s így békésen birtokolták el az uradalmakat. Idők folyamán világosan szemlélhető, mint térnek át a nomád állattenyésztésből falusi életre. 1611-ben Ferdinánd főherceg zenggi várnagya négy vlach faluval tárgyalt, hogy átköltözzenek; a török észrevette ezt, s így csak 14 ház népe tudott átjönni, asszony, gyerek, ötven fegyveres férfivel s összesen 2500 állattal; ezeket a Frangepánok és Zrínyi György birtokain, Ogulin és Fiume közt, Gomirje, Verboszko, Moravica és más kis falvakban telepítik le, köztük az első háromban már 1632-ben nem kevesebb, mint 200 fegyverfogható férfi él, falvankint 20–20–12 családban, nagyszámú lóval és marhával, csak juhok és kecskéjük 18.000 van. Házakban laknak, házaik tágasak, aránylag gazdag bútorzattal; a fiatalok már mind ott születtek, s bizonyos is, hogy semmiért sem költöznének el, de mégis, inkább megszokásból, mint szükségből, folyton változtatják legelőiket, mindig újabb hegyeket foglalnak le maguknak, anélkül, hogy akár adót fizetnének, akár robottal szolgálnának. Jobbággyá tényleg lehetetlen őket tenni, mindegyre megesküsznek, hogy inkább visszatérnek a török igája alá, semhogy jobbágyként szolgáljanak. A zágrábi püspök, kinek szintén nagy kiterjedésű földjeit foglalták el, szelíden tárgyal velük; elismeri, hogy bátran megvédik magukat a török ellen, s ezért nem is kíván tőlük a haza szokása szerinti rendes jobbágyi szolgáltatásokat, megelégszik bármi csekély összegű elismerésével földesúri jogainak, – de persze, erre sem hajlandók.

A vlach telepedés ezen földesúri vonatkozásában állandó tárgyát képezi a horvát és magyar országgyűléseknek, ahol a földesurak panaszaikkal főként a vend és krajnai kapitányok ellen léptek fel, mint akik maguk biztatják a vlachokat, hogy ne vállaljanak jobbágyi tartozásokat. A magyar országgyűlések folyton bizottságokat küldenek ki, anélkül, hogy ezek határozatot hoznának, vagy ha igen, e határozatok végrehajthatók volnának. A földesurak annyira hátrányban voltak a német katonaságtól támogatott vlachokkal szemben, hogy pl. Frangepán György 1657-ben egész szokatlan módon egyezik ki a fentemlített három faluval: ezek határát, megtoldva néhány réttel és heggyel, eladja nekik 10.000 forintért, amiből 4000-et a vlachok, 6000-et a király, azaz a katonaság fizet le, – ez ugyan, mint maga Frangepán is megjegyzi, szokatlan dolog, mert „Magyar- és Horvátországon nincs megengedve hasonló allodiális birtokokat elidegeníteni”, s ezért legalább azt köti ki, hogy ha a töröktől visszakerül Horvátország és ezek a falvak nem esnek többé a végvonalba, 15.000 forint készpénzért visszaválthatja tőlük. Egyébként azonban az összes birtokjogok átszállanak a vlachokra, akik megmutatták, hogy fegyveres jobbágyok még a nemesi birtokjogot is meg tudják törni. Tudtommal ez az első eset az új jobbágyság történetében, hogy jobbágyok (nem magyarok!) nemesítés nélkül vehetnek – örökváltságként – nemesi birtokot.

A legtöbb birtokos azonban tovább járt panaszkodni, s végre is Eszterházy Miklós az ő nádori törvényszékén Pozsonyban 1628-ban ítéletet mondott: a panasztevő nagybirtokosok földjein élő vlachokat kivette a vend-horvát kapitányok alól, s visszaadta őket földesuraiknak, anélkül persze, hogy az ítélet végrehajtható lett volna. Ekkor már a következő földesurak birtokain éltek vlachok: a zágrábi püspök és káptalan, a pannonhalmi apát, csázmai káptalan, egyéb egyháziak, Dersffy, Bánffy, Kerecsényi, Greczy, Kutkóczy, Gregorianczi, Safarics, Miketincz, szentdomonkosi Konszky, Golecz, Ciganich, Tompa, Budor de Budrovecz, Prasskoczy. Mindezek továbbra is tűrni voltak kénytelenek birtokaik elidegenítését, s legfeljebb tovább fenyegetőzhettek, hogy kiűzik a vlachokat, mint pl. egyszer Konszky Gáspár: elűzi őket, s helyére a haza fiait, homines patriae-t fogja beültetni, akik úgyis hívebben őrzik a határokat, mint ezek a jövevények.

A vlachok határőrzésével maguk a német és vend kapitányok sem voltak mindig megelégedve. Szerintük is folyton érintkezésben vannak a törökkel, ennek kémszolgálatot végeznek, a keresztény gyermekeket neki eladják, rabolnak és fosztogatnak, s egymás közt folytonosan érintkezésben lévén, lázadásra készülődnek. Barátjaik, a német kapitányok, a vlachok e megbízhatatlanságát azzal magyarázták, hogy nem fizetvén adót, igen sok szökött jobbágy megy közéjük, s e rendetlen elemek okozzák a bajokat. Csakugyan többször meg is próbálják a rendes, zsoldos vlachoktól a „privát vlachokat” (földesúri jog alatt élőket), valamint a predaucokat, árulókat, renegát rablókat elválasztani. Vlachok és predaucok azonban többször is fellázadnak; Zrínyi Miklósnak, mint bánnak sok baja van velük, de mindez mégsem elég arra, hogy a császári kormány megvonja tőlük pártfogását. Mert itt nem jobbágyviszonyok rendezéséről volt szó – e tekintetben a vlachoknak semmi panaszuk nem lehetett, egészen olyan jogállásban voltak, mint pl. a székelyek János Zsigmond előtt –, a császári kormányra a vlach-ügy azért volt fontos, mert e jövevényekre támaszkodva, lehetett megvalósítani a magyar és horvát rendiségtől független határőrvidéket.

Ennek alapjául a vlachoknak ősi délszláv családi szervezete ajánlkozott. Több család, azaz a falu, élén a kenéz, vagy bíró állott, aki még a régi patriarchalis hatalommal kormányzott: az ő kötelessége volt a 17 éven felüli fiatalokat számon tartani, hogy katonai szolgálatra kiképeztessenek. A kenéztől elkezdve, a hivatali hierarchiát a vend-horvát főkapitányok építik ki, s egész szervezetté II. Ferdinánd 1630-i és Lipót császár 1667-i „vlach statutuma” alakítja. Ezek szerint a vlachok egész kommunitása 3 főkapitányságból áll, a körösiből, kaproncaiból, ivanicsiból, mindegyikben egy főbíró, akit a kenézek és a falvak szeniorai választanak Szentgyörgynapkor a főkapitányság várában, s akit a generális erősít meg. A választásokon kívüli gyűlések tilosak, egyik kapitányság vlachjai a másikéval nem érintkezhetnek és hadisegélyt sem kérhetnek egymástól. A falvak határait a főkapitány jelöli ki, ő nevezi ki a vajdákat, a falvakból kiállított katonaság, a haramiák tisztjeit, még pedig a falvak ajánlására. Katonai szolgálatukért zsoldot kapnak, de ezért kötelesek még a Dráva és Száva közti vadon erdők vágására is.

A század végére 6–7000 fegyverest kiállító, legalább 50.000 lélekből álló lakosságról van szó, mely vármegye, földbirtokos, polgári rend iránt ősi gyűlölettel telve, egyedül tisztjeinek, s azokon keresztül császárjának engedelmeskedik, bár még Lipót is hangsúlyozza, hogy területeik felett mint magyar király rendelkezik. Készen van a horvát határőrvidék, ahonnan a granicsárok kétszáz év mulva, bécsi parancsra, Buda ellen fognak indulni. Azzal a különbséggel, hogy e horvát határőrök ekkor még vlachok, azaz görög nem egyesült, orthodox rácok, kiknek a katholikus egyházba térítésük munkáját korán megkezdik a zágrábi püspökök és a magyar kormányhatóságok. Domitrovics Pál zágrábi püspök közvetíti a Törökországból bevándorolt Vratanja Simon bazilita szerzetes unióra térését, ez utóbbit V. Pál pápa 1611-ben kinevezi a „Magyar-, Tót- és Horvátország végein élő rasciánusok” püspökévé, ezzel megalakul a marcai, másként schweidnici uniált vlach püspökség, melynek viselői ugyan maguk is többször visszaesnek a schizmába, s kinevezésük ügye a magyar királynak és püspöki karnak állandó gondokat okoz, de az új püspökség legalább is előkészíti alattvalóit az unióra, mely a század végén végbe is ment. Addig is a betűre nehezen szoktatható vlach ifjúságot és fiatal kalugyereket a zágrábi jezsuiták tanítják szemináriumukban, s eltartásuk költségeit a pozsonyi magyar kamara fedezi.

A drávántúli vlach vándorlás ismerete alapján közelebb juthatunk a felvidéki vlachkérdéshez, melyre vonatkozólag, sajnos, ma aránylag kevés ismerettel rendelkezünk. Annyi bizonyos, hogy a vlach vándorlás nem állott meg a Dráva vonalánál, a Dunántúlon is áthaladt, s a XVI. század közepén már a Kárpátok egész kiterjedésében találkozunk vlach pásztorokkal, akik a tót és magyar települési vidékeken tiszta szlávoknak tűnnek fel, s éppen olyan hegyi pásztor-életmódot folytatnak, mint drávántúli testvéreik. Ott, ahol megtelepedett tótok közt szerepelnek, ezektől nem nyelvük, hanem egyedül életmódjuk különbözteti meg őket; az életmód és foglalkozás az, ami a Kárpátok szlávlakta vidékein jellemző reájuk. Valach, valasz ehhez képest a liptói és szomszédos tót nyelvben nem is külön népet jelent már, hanem egyszerűen pásztort, bojtárt, aki erdőkben őrzi és hajtja nyáját: valaszka-nóta a pásztoréletről, s ezzel összefüggő dolgokról szóló népdal, mely az erdei pásztorok életének eseményeivel, a pásztorok szállásain, sövényből készült tanyázó helyein történt dolgokkal foglalkozik. Ilyen és hasonló ártatlan, politikától mentes adatok és tények mögött kell felfedeznünk a török korszak e nagy népvándorlását, mely a nyugati határok mentén Pozsony vármegyétől Árváig és Liptóig tolta előre a szláv lakosságot, s ugyanekkor a ruthén területeken át Erdély felől felhozta a már inkább román, oláh népi összetételű keleti vlach pásztornépet. Ez a két irányú néphullám Liptó, Szepes, Sáros hegyein találkozott össze, s együttvéve még szorosabban fogta körül szláv lakossággal a magyarságot, mint azelőtt.

A vlachok jelenléte az éjszaknyugati hegyvidéken korán megállapítható. Már 1550-ben találunk a Thurzó-birtokokon Árvában. 1553-ban Árvában, Trsztena, Dubova vidékén vlachokat, 1566-ban Nyitra, Turóc vármegyékben, ahol őket szerződött oláhoknak nevezik; Zólyom vármegye kiűzi őket, mivel nem akarnak jobbágyként adózni; Trencsén vármegyében a XVI. század vége felé Telekessy Mihálynak, a rablás és utonállás miatt kivégzett fiatal főúrnak bandáiban szerepelnek; ez időnkint oláh pásztorokat fogad fel szolgálatába, akiket vajdáik vezetnek, akárcsak a déli vlachokat. A hegyeken át tovább vándorolnak Morvaországba, hol egyrészük Oláh-Mezericsben le is telepszik; még Gusztáv Adolf seregében is ott vannak ez oláh pásztorok, akik itt, a távoli Éjszakon újra visszatértek déli testvéreiknek, az uszkokoknak harci foglalkozásához. Különösen világosan szemlélhetjük úgy elterjedésüket, mint életmódjukat a bányavárosok körül, ahol az erdőkre mindig szükség volt bányafa miatt és a kohók ellátására: ennek következtében I. Ferdinánd, Miksa és Rudolf korában állandóan figyelemmel kísérték a bányahatóságok a vlach pásztorok vándorlásait, akiknek kecskenyájai a legnagyobb károkat okozták, a bányaigazgatóságtól ekkor már előrelátóan felnevelt fiatal erdőket teljesen tönkretették. Jelenlétük már ekkor megállapítható Selmecbánya, Körmöc-, Libetbánya környékén, a Garam mindkét partján elvonuló erdőségekben, a zólyomlipcsei, murányi, véglesi uradalmakban, a Balassák, Dobók, Dóczyak birtokain, tovább éjszakra Liptóban a Szentiványiak, Tersztyánszkyak, Szmrecsányiak közös havasain. Mindenütt kecske- és juhpásztorkodás a foglalkozásuk; sövényből vagy fából készítik esztrengáikat, azaz cserényszerű fejőhelyeiket és juhaklaikat, ahol sajtot készítenek, a saját élelmükre és a földesúr számára, akinek ezenkívül juhokat, vagy azok váltságáúl juhadót fizetnek az erdők használatáért. A nyugati területek vlachjainak életmódja semmiben sem különbözik a keletitől, az Erdély felől jöttekétől; nyelvben sem lehet őket egymástól megkülönböztetni, mivel ekkor már a keletiek is, ha ugyan valaha románul beszéltek, szlavizálódtak és az éjszakkeleti Kárpátokban a ruthénektől, tovább nyugatra, keleti tót vidéken a tótoktól nyelvben már nem különböztethetők szét. A keleti áramlat a munkácsi uradalomból haladt a makovicai Krajna felé, s onnan tovább Liptóig és Túrócig, ahol összeütközött a nyugoti áramlattal. Hasonlóképen nehéz megkülönböztetni a rutén pásztort az oláhtól az éjszaki és éjszakkeleti vidéken, s igen valószínű, hogy amint az oláh éjszakon beolvadt a tótságba, úgy tűnt el nyom nélkül a rutén tömegben is.

A tótság elterjedésének határait e korszakban alig tudnók megvonni; kétségtelen csak annyi, hogy a magyarság és németség ekkor még sok helyütt lakott, ahol később a tótok hódítottak. Utóbb látni fogjuk, hogy a XIX. században tekintélyes tót kisebbséggel vagy egyenesen tót többséggel bíró városokban és mezővárosokban ekkor még csak magyarok és németek küzdenek a hatalomért; a tót bevándorlás még nem olyan nagy, hogy szóba jöhetne. Általában tudjuk, hogy a tótok a nagyobb központokba, városokba a körülfekvő falvakból költöztek be, s hogy ez a folyamat megindulhasson, ehhez szükséges volt maguknak e falvaknak kifejlődése, állandósulása, lakosokkal megtöltése. Ez pedig előbb meg nem kezdődhetett, mint mikor a vlach pásztorok felhagytak nomád életmódjukkal és akár hegyi községekben letelepedve, állandó lakosokká, s most már tót parasztokká, jobbágyokká lettek. A vlach letelepedés a XVI. században még igen csekély mértékben figyelhető meg; ez a kor az, mely mindenütt a vándorlás, a folytonos hullámzás képét mutatja; a nagybirtokosok majorságaikat nagyobb mértékben a század végén kezdik alapítani, s ezzel az intenzívebb gazdasággal kapcsolatban fordítanak gondot erdőik és havasaik jövedelmezővé tételére, próbálják meg a vlachok vándortömegeitől előbb csak sajtot és juhadóként huszadot követelni, majd pedig őket rendes jobbágyokká tenni. A folyamat egyes momentumait másként nem is képzelhetjük el: vlachok, mint félnomád pásztorok, nem szállhattak le egyenesen a magasabb műveltségű városokba, hanem előbb a falusi, jobbágykultúrába kellett beilleszkedniök, s ha már az ő tömegeikkel feltöltettek a tót falvak, csak ekkor indulhatott meg ezekből a beköltözés a városokba. Itt ugyan pontos adatok híjján sötétben tapogatózunk; abból azonban, hogy a XVII. században már aránylag kevesebb vándorlásról hallunk és annál több megtelepedett vlach, ruthén, oláh faluról van tudomásunk és hogy a vlach szó a XVII. században már mindinkább csak pásztort jelent, anélkül, hogy nemzetiséget, a környezettől eltérőt tudnánk mögötte sejteni: ezek alapján feltehető, hogy a vlach letelepedés korszaka a XVII. század volt.

Ugyanez állapítható meg, már több adat alapján, a ruthén földet illetőleg. Itt már pontosan tudjuk, hogy a magyarság határa éjszaknak tovább terjedt, mint manapság; egy csomó magyar falu volt, mely később ruthénná lett, s e magyar falvak egy része éppen a török elől menekülő délvidéki magyarság alapítása. A Bereg megyei Verhovinán Krajna, Lucska, Magyarovica ekkor magyar községek, az előbbiek 40–50 családdal, 200–300 lélekkel; egy csomó protestáns falu is található, melyek magyar lakossága később ruthén és görög keleti lett, így Pósaháza, Munkácsújfalu, Klacsanó, Oláhkerepec, Kucsava stb. Tovább nyugatra Abaújvár, Torna, Ung, Sáros, Ugocsa megyékben ekkor még a havasi legelőkön kívül alig van ruthén falusi lakosság, a falvak mind magyarok és németek, az évszázados telepedési állapotok még nincsenek megzavarva, a ruthén vagy kisorosz népfaj még fönn vonulgat a havasi, hegyi legelőkön és nem is álmodoz a jövőről, mely őt messze be a magyar síkságra fogja elterjeszteni. Hiszen ekkor még pl. Mármaros hegyes vidékein is magyar jobbágyok vannak, Huszt várának és uradalmának jobbágyai névleg is szinte teljesen magyarok.

A XVI. század második felének magyar országgyűlésein e vidékek lakóit ruthéneknek és valachoknak vegyesen nevezik, itt tehát már az egybevegyülés végbe ment, s amennyiben oláh eredetű pásztorokról itt egyáltalában szó lehetett, ezek már eltűntek a ruthén tömegben annál könnyebben, mert mind a két népfaj nemcsak foglalkozásban, hanem vallásban is azonos volt: görög keleti pásztorok voltak. A nemzetiségi történet ezen a vidéken a foglalkozáson kívül elsősorban a vallást kénytelen tekintetbe venni és átalakulni egyháztörténetté. Nekünk erre nincs terünk, s más összefüggésben úgyis látjuk majd, miként próbálja a katholikus magyarság és az erdélyi protestantizmus a görög keleti egyház kizárólagos uralmát a ruthének közt megtörni és uniót létesíteni. A nemzetiség fenntartásának itt is legbiztosabb, bár ekkor még teljesen öntudatlan támaszai voltak az orthodox lelkészek, ruthén néven a batykók, akik a román pópákhoz, vlach és rác kalugyerekhez hasonlóan szinte semmivel sem emelkedtek ki kultúra dolgában híveik közül; a ruthének közt állandó szokás volt, hogy tanulatlan jobbágyok, helyzetükön könnyítendők, felcsaptak batykónak, s viszont a batykók fiai visszaestek a jobbágyságba. Ez magyarázza, hogy a batykók nem voltak úgy elosztva a falvakban, mint ezt az istentisztelet szempontja követelte volna, hanem egy-egy faluban nyolc-tíz ilyen papi család is élt, ugyanúgy keresve kenyerét, mint a többi orosz jobbágy vagy pásztor. 1654-ben 600 orosz batykóról van tudomásunk, s ekkor az egész ruthén népet hozzávetőlegesen 300.000 lélekre becsülték, melynek legnagyobb része a Rákóczi-féle munkácsi uradalomban, 150 batykóval, a Homonnai-féle szentmiklósiban 170 batykóval, továbbá a Barkóczy-birtokon (30 batykó), Rákóczi Lászlóén (77), Szerednyén (37), Varannón (35), s a sztropkói birtokon (30) élt. Ebben az időben, a XVII. század közepén már a letelepedés igen előhaladt közöttük: a munkácsi uradalomban nagyszámú kenéz él mint lovaskatona, 1649-ben 122 főkenéz mellett 117 szolgáló kenéz; a falvak nagyrészt magyar mintára állandó jobbágylakossággal bírnak, s még ott is, ahol a főfoglalkozás az állattenyésztés és sajtkészítés, rendes jobbágyszolgáltatások állanak fenn, még pedig igen sokfélék, a kenézekkel kötött megállapodások szerint, de általában véve sokkal enyhébbek, mint aminőket a rég letelepedett magyar jobbágyfalvakban fogunk látni. A juhosok juh és kecske után huszadot, a sztrongálás idején sajtot adnak, és köteleztetnek sátoros ünnepeken az uraság borát és szilvapálinkáját kimérni és a pénzt beszolgáltatni. Még a XVI. század magyar törvényei különbséget tesznek olyan ruthének között, akik „falvakban jobbágyok között házakkal és más örökségekkel bírnak”, meg olyanok közt, akik „házakkal nem bírva, a havasokon és erdőkben legeltetik barmaikat”, s ennek következtében a két életmódnak megfelelően különböző adóelbánásban részesülnek. Ez utóbbiak tuguriumokban laknak, melyek ekkor már nem ide-odaszállítható sátrak, hanem a havasok legeltetési célokra alkalmas helyein felállított kalyibák, a hozzájuk tartozó juhsövénnyel, sztrongával; az egésznek magyarul „szállás” a neve. Itt tehát a lakás már állandó, csak lakosa változik: a ruthén pásztor, éppúgy, mint a nyugati részek vlachja egyik tuguriumból a másikba költözik és hajtja nyáját, a szállás maga pedig, ha az egyik pásztor elhagyja, üresen áll, míg másik jövevény el nem foglalja. A tuguriumok száma az, amit a földesúr összeír, s a tugurium után jár a pásztorok adója, tekintet nélkül arra, hogy melyik pásztor lakik benne. 1600 körül a rónaszéki uradalomban a Tisza forrásvidékén 18 ily adózás alá eső szállás volt, a Nagyág forrásainál pedig 12. A XVII. század második felére ezek a tuguriumok többnyire eltűnnek, s igen sok helyütt, ahol korábban kiterjedt juhtenyésztés folyt az alpesi legelőkön, így a Homonnai-birtokokon, később mindennek nyomát sem találjuk, ami ismét a telepedés előhaladását, szilárdulását, a falusi, jobbágyéletnek a pásztorral szemben való terjedését jelenti.

I. Ferdinánd még a ruthéneket, a déli vlachokhoz hasonlóan, univerzitásnak nevezte: a ruthén népnek e közösségét a hiten kívül ugyanazon foglalkozás és ugyanazon félnomád kultúra tartotta össze. Száz esztendő alatt ez az univerzitás falvak tömegére bomlik szét és a kisorosz nép néhány magyar földesúr fáradozása következtében nomád állattenyésztő állapotát elhagyja, állandó lakást választ magának, akár lesz belőle földművelő jobbágy, akár „szabados” kenéz, lovas katona vagy postálkodó, akár pedig továbbra is megmarad az állattenyésztésnél, melyet letelepedve, kétségtelenül magasabb fokon gyakorol, mint korábban félnomád állapotában.

Amikor a XIX. század nemzetiségi küzdelmeiben hallani fogjuk, miként vetik a politikai vezető nemzetnek, a magyarnak szemére a nemzeti kisebbségek szószólói, hogy a nem-magyar népeket kulturális elmaradottságukban hagyta, emlékezzünk rá, hogy ezek a kisebbségek még a XVII. században is műveletlen, babonás félnomádok voltak, akiket ekkor sikerült nagy nehézségek árán a magyarnak letelepedésre bírnia. A magyar kéz az, mely az ország viszonyait rendezve, rácot, vlachot, vlachhal kevert tótot, ruthént és tovább Erdély felé oláht félnomád sorból állandó faluba kényszerít, s ezzel a magyar települést körben övező idegen népeket arra a kultúrfokra emeli, melyen európai pályájukat egyáltalán megkezdhetik. Ezzel a tettével azonban, a körüllakó népeket földhöz kötve, havasi erdőkből falvakba szállítva, sajátmaga alól húzta ki a földet: az idegen jobbágynak adott földek soha magyar kézre nem kerültek többé; itt kezdődik tehát a trianoni tragédia, a nem-magyar települési területeknek a magyar állam testéről való leszakítása.

A nem-magyar nemzetiségek körét kelet felé bezárja az oláh telepedés, melyről az előzőkhöz hasonlóan megállapíthatjuk, hogy a török korszakban nagy lépéssel haladt előre. Erdélynek a nemzeti fejedelmek alatt töltött másfél százada az oláh néptömegek folytonos szaporodását, s elsősorban külföldről beözönlését látta. Békében és háborúban egyaránt folyt ez a processzus. Már Mihály vajda alatt is sokan jöttek be a Havasalföldről, akiknek ő magyar nemesektől elvett birtokokat adományozott. A Báthoryak korszaka alatt egész Bethlen Gáborig folyton tart oláh katonák, zsoldosok beáramlása, akiknek egy része, akár mint jobbágy is, előbb-utóbb telepedett. Az oláh beköltözés legnagyobb motivuma volt azonban a moldovai és havasalföldi vajdák és bojárok embertelen kegyetlen uralma, mely alól a szegény oláh jobbágy még akár török uralom alá is menekült, ha tehette. A román történetírók szerint az oláh jobbágy török alatt csak harácsot fizetett; szpáhi földesurának pedig adót, holott otthon, nemzeti vajdái alatt folyton a legnagyobb zsarolások, pénz- és élelmiszerkövetelések súlya alatt nyögött. E „nemzeti” uralom alól menekült át a Dunán török földre, de természetesen még szívesebben Erdély földjére, mely akkor a maga rendezett, békés viszonyaival és magasabb kultúrájával valóságban az európai civilizáció határvára volt az oláh, török, orosz elnyomatás szélén. Oláh és török területről időnkint valóságos népvándorlás indult meg, amikor a szegény jobbágyok már nem bírták el a bojárok és bégek nyomását, így jött pl. 1585-ben egy az akkoriaktól 10.000 családra becsült karaván, bolgárokból, szerbekből, oláhokból, akik a török uralmat el nem bírva, kérezkedtek be, s miután egy részük földmunkát talált Erdélyben, a többi tovább ment Lengyelország felé és Magyarországon át Nyugat irányában.

A bevándorolt idegenek letelepedését a régi magyar lakosság pusztulása tette lehetővé: az a processzus, melyet Bihar megye Körösvölgyeiben megfigyeltünk, sokszorozottan ment végbe Erdélyben is, különösen a magyaroktól lakott hét vármegye területén. Míg ugyanis a Székelyföld, pl. Csik és Háromszék még a XVII. században is áthatolhatlan erdőiről, sűrű vadonjairól volt híres, melyekbe csak II. Rákóczi György bukása óta merészkednek be néha a tatárok, s míg a szászok földjét városaik erős falai védelmezték ellenséges támadás ellen, addig a vármegyék völgyei, nagyszámú jobbágyfalvaikkal együtt nyitva állottak az ellenségnek. Tudjuk azt is, hogy Nagyvárad eleste óta a török hódoltság szinte Kolozsmonostorig hatolt, s hogy a közbeeső vidékeken a még túlnyomólag magyar falvak jobbágyai elpusztultak. Így azután az új oláh bevándorlás itt is magyarok elhagyott házhelyeit foglalta el; így nagymértékben a XVII. század második felében, annyira, hogy ez ellen az ország törvényhozása is védekezni kénytelen. Egy 1666-i törvény eltiltja, hogy a Tövisre most telepített alföldi rácok és oláhok nemesi házakat foglaljanak maguknak, elégedjenek meg olyanokkal, melyeknek tulajdonosai kihaltak vagy elmentek. Az 1689-i törvény általában konstatálja, hogy ahol régebben magyarok laktak, ott most oláhok vannak, akik tehát köteleztetnek a hívek nélkül maradt magyar papnak továbbra is papbért fizetni. Az ilyen csöndes helyfoglalásról általában csak akkor vesz tudomást az élet, ha a magyarok helyébe telepedett oláh jobbágyok nem hajlandók a kálvinista pap eltartására fizetni, mivel velük együtt úgyis bejött az ő pópájuk, aki régi szokás szerint oláh híveinek adakozásából él, mindennemű földesúri vagy fejedelmi hozzájárulás nélkül. Így állapítható meg a dévai oláhság bevándorlása is: Déva még a XVII. század elején is tiszta magyar lakossággal bír, Bethlen Gábor alatt költözik be 4–5 oláh család; jelenlétük csak akkor tűnik fel, amikor 1640-ben oláh templom építéséről van szó. A török és oláh területről bevándorolt oláhokat szinte teljesen a magyar vármegyék fogadták be, a székely székek nagyobb sikerrel zárták el magukat előlük, s az a fejlődés, mely a XVIII. században a szászföld nagymérvű eloláhosodásához vezetett, még ekkor szinte meg sem kezdődött. 1760 körül az egész szász területen 86–90.000 szászon kívül már 64–65.000 oláh lakik, holott az egész török korszak alatt legfölebb 14–18 olyan faluról van tudomásunk, mely a háborús időkben elpusztulván, szász helyett részben vagy egészben oláh lakosságot kapott. Valamivel több oláh gazdával, családfővel találkozunk egyes nagy szász városok külvárosaiban, így különösen Brassó „bolgár” városrészében; egészben véve az erdélyi szászok birtokállományukat úgy a magyarral, mint az oláhval szemben nagy sikerrel fenntartották, azon szigorú tilalmak segélyével, melyeket nem-németek beköltözése ellen érvényesítettek. Most is megesik, mint a középkorban, hogy megtelepedni készülő oláhokat kiűznek földjükről, s nagy ritkaságszámba megy, amikor Segesvár Bethlen Gábor uralkodása alatt maga telepít egy oláh jobbágyközséget a saját földjeire.

Az újonnan betelepedő oláh lakosság szinte egészében jobbágyként foglalta el az elhagyott magyar jobbágyfalvakat, ami már úgy a Havasalföldből és Moldvából menekült oláh, mint a hegyekről lebocsátkozó havasi pásztor számára emelkedést, magasabb kultúrformába lépést jelentett. A régi oláh lakosság azonban továbbra is megoszlott egyszerű jobbágy és privilégizált jogállású kenéz, boér vagy teljesjogú nemes között. A XVII. század legelején a nagykiterjedésű Zaránd vármegye nemességének fele oláh, Karánsebesen és Lugoson a sok kis nemesnek legfölebb egyharmada magyar, a többi oláh és rác; később más kerületekben is szaporodik az oláh nemesség, részben az eddig is privilégizált boérok megnemesítésével. A Kővár uradalmához tartozó boérok a XVII. században már nemes-számba mennek, s ha privilégiumaikat a zsarnok Báthory Gábor nem respektálja is, Bethlen Gábor ismét helyreállítja azok érvényét, Apaffi Mihály alatt pedig az uradalom 24 falvában szinte minden nemes oláh nemzetiségű. A régi kenézcsaládok egy része, igaz, a XVII. században leszorúl a jobbágyságba, vagy legalább ennek vezető rétegébe, a falubírák közé, azonban sok vidéken hanyatlás helyett emelkedés lesz sorsuk, így Kőváron kívül Máramaros megyében, ahol az oláh nemes családok tovább virágzanak, vagy a hatalmas fogarasi uradalom területén. Itt a boércsaládoknak jobbágy és nemes közti helyzete megszilárdul; a Báthoryak óta minden birtokosa az uradalomnak, fejedelmek úgy, mint fejedelemasszonyok, nemcsak megerősítik a boérok régi jogait, hanem jogállásukat ki is bővítik. Bornemisza Anna kezében az uradalom boérai maguk is földesurak, szántóföldeket és havasokat birtokolnak, jobbágyaik vannak, akik részben oláhok, részben cigányok – ez utóbbiak együtt tódulnak be az oláhokkal Havasalföldről és Moldvából –, saját jurisdictiójuk van, melyet a fogarasi udvarbíró tizenkét esküdt boérral gyakorol és szolgálatuk az országos nemesekhez hasonlóan nem egyéb, mint „régi szokás szerént Fogaras várához tartozó szolgálat jó köntösökkel, paripával és fegyverrel”. A kifejezés is ugyanoly tartalmú, mint a nemeseknél: „megnemesítettük aszerint, hogy boérrá tesszük”.

A régi magyar telepedési területet tehát csupa oly vidékek veszik körül, amelyeknek lakossága idegen, félnomád nemzetiségekből most sűrűsödik össze kompakt nem-magyar tömeggé, kihasználva azt az óriási vérveszteséget, melyet a magyarság, a honvédő nemesség és a többnyire jobbágyeredetű végvári katonaság révén, éppen akkor állandóan szenvedett. Ugyanekkor pusztulnak el az Alföld ősi magyar telepei, s mindezt tekintetbe véve, valóban fel kell vetnünk a kérdést, hogyan tudott az ország és kultúrája ilyen körülmények közt is magyar maradni?

Itt meg kell gondolnunk, hogy idegen nemzetiségek betelepedése akkor egészen más jelentőségű volt, mint lenne manapság, vagy akár a XIX. század első felében is, a nemzeti érzés hatóerejének állami keretekből népekre való átcsapása idején. Kisebbségi kérdés akkor annyira nem volt, hogy az ország régi birtokosai, közigazgatásának kezelői észre sem veszik, hogy idegen népek költöznek be, s ehhez képest gondolkodásukba nem is nyomul be annak szükséglete, hogy ezen népek ellen védekezzenek. A kisebbségi kérdés akkor mindkét fél megelégedésére megoldódott azáltal, hogy a nomád nem-magyarokat a magyar birtokos földjére engedte, s ott vagy továbbra is félnomád állattenyésztőnek hagyta meg, vagy pedig magyar jobbágyai mintájára jobbágyi szolgálatra kötelezve őket, falvakba telepítette. Ennél az egész népvándorlásnál és telepedésnél soha nem tesz különbséget a telepítő magyar úr nemzetiségek közt, népfajhoz tartozás szerint; ehhez képest hiányzik is minden nyoma azon rendelkezéseknek, melyek a nem uralkodó népfajhoz tartozókat szabadságaikban – nemzetiségük miatt – korlátoznák.

Pedig más népek ekkor már felismerték a közöttük lakók veszedelmes voltát a saját helyzetükre, s ebből a nemzeti önzésből kiindulva megkezdték a korlátozó törvények létesítését, melyek együttvéve az európai minoritásjognak oly szomorú monumentumait alkotják. Egy ilyen Corpus juris minoritatumnak élén állhatna a cseh országgyűlés 1615-ben hozott törvénye, mely ingatlan tulajdon öröklését a cseh nyelv ismeretéhez köti, ugyanezt teszi az igazságszolgáltatás, iskola és istentisztelet nyelvévé és az olyanokat, akik németül beszélnek, félév alatt kivándorlásra utasítja. Magyarországon nemcsak ily törvénnyel, de hasonló természetű közigazgatási rendelkezéssel sem találkozunk, ezekben a régi századokban a legkevésbbé. Nemzetiségi vonatkozású panasznak a most bevándorló népek részéről nyoma sincsen, nemcsak azért nem, mert hiszen e nomád nincstelenek csak örülhettek, hogy a magyar birtokokon békességes megélhetést biztosítanak nekik, de azért sem, mert a magyar uralkodó nép tényleg a legcsekélyebb mértékben sem nyúlt bele az ő nemzetiségi viszonyaikba. Ellenkezőleg, mind a két században azt látjuk, hogy a magyarság respektálja a nem-magyar lakosság közigazgatási és kulturális szükségleteit, s ezekkel kapcsolatban nyelvük gyakorlását is biztosítja nekik. Egyházi téren állandó a gyakorlat, hogy mindegyik nép fiainak a saját nyelvükön kell az istentiszteletet tartani. Így tesznek a katholikusok, akiknél a falvak népessége szerint változik a prédikáció nyelve, pl. a gyöngyösi ferencesek az ott levő nem nagyszámú tót lakosság miatt tótnyelvű prédikációkat is tartanak; ugyanezen elv érvényesül a papnevelésben is, ahol pedig, ha van elnemzetietlenítési törekvés, az ilyen könnyen és bizonyára legelőször nyilatkozhatnék. A magyar katholikus klérus 1611-i zsinata megbízza az esztergomi érseket, Forgách Ferencet, hogy Rómában kieszközölje a külföldi, főként jezsuita theológiai főiskolákon magyarok mellett szlávok, azaz tótok és horvátok felvételét is; majd pedig maga Pázmány Péter, a legmagyarabb katholikus főpap az, aki a pozsonyi gimnáziumban magyar-, német- és tótnyelvi tanításról gondoskodik. Ebben a korszakban, amikor az állam még nem törődött az iskolaüggyel, ennek istápolása tisztán az egyházak és patronusaik, valamint a községek, városok kezében volt, s mindezen iskolafenntartók, semmikép el nem térve Forgách Ferenc és Pázmány Péter példájától, a lakosság nyelve szerint rendezték be magyar, német vagy tót iskoláikat. És amint a katholikus magyarok természetszerinti kötelességüknek tartják tót prédikációkról és tót iskolákról gondoskodni, ugyanezt teszik az ágostai hitvallás híveinek vezetői, egyháziak és világiak is, amikor kezdettől fogva magyar, tót és német szuperintendenseket választanak. Hogy a reformáció mégsem gyakorolt pozitív hatást a tót nemzetiség kifejlődésére, sőt azt még hátráltatta is, ennek sem a magyar patronusok voltak az okai, hanem az a körülmény, hogy a tót lutheránusok a Felsőmagyarországon korábban elterjedt huszitáktól vették át az istentisztelet cseh nyelvét, s így a tót protestáns egyház tót helyett cseh irodalmi nyelvet alkalmazott és maga fosztotta meg saját népét a nyelvi fejlődés egy nagy lehetőségétől. A tót protestáns írók cseh nyelven írják munkáikat, s ritka eset az, hogy iskoláikban a köznép megvetett tót nyelvét is érdemesnek tartják tanítani; ily kivétel a XVI. század második felében Pruns János rektor Galgócon, Hussel Albert Privigyén. Egy tót származású prágai tanár, Benedicti Lőrinc már 1603-ban panaszkodik, hogy az ő tót honfitársai igen nagy hanyagsággal vannak nyelvük művelésében, – igaz, hogy ő maga is cseh, nem pedig tót nyelvtant írt. A nép nyelve azonban, bár öntudatlanul is, tovább élt, nemcsak a jobbágyfalvakban, hanem a nagy magyar birtokosok váraiban is, ahol a Thurzókkal élükön minden nemes úr tudott és szívesen beszélt tótul, sőt az asszonyok révén a tót gyakran a családi társalgásnak is nyelvévé vált. Látni fogjuk, hogy a XVIII. században is elsősorban a magyar földbirtokosok istápolták a saját írástudóitól elhagyott tót nyelvet. Másutt a reformáció és ellenreformáció egyformán nagy hatással volt a nem-magyar nyelvek kifejlődésére, így különösen a horvátra, mindenkor támogattatva a magyar nagybirtokosoktól. A protestáns Mihalj Bučičnak a Zrínyiek szereznek nyomdát (1564–74), s ez a nyomda adja ki Verbőczi Hármaskönyvének horvát fordítását. Valamivel előbb alapítja Ungnad János a protestáns tübingeni és urachi nyomdát, melyek a szlovén és horvát nyelv fejlődésére rendkívüli hatással voltak; majd a következő század elején megjelennek a horvát jezsuiták, akik egy csapásra megalapítják a horvát tudományos irodalmat. Mindez párhuzamosan és jó szomszédságban a hasonló magyar törekvésekkel. Zrínyi Péter, a költő Miklós testvére, megajándékozza horvát népét a magyar és horvát vitézség nagy eposzának horvát fordításával és Pavel Ritter Vitezović, zenggi és likkai kapitány, bécsi udvari ember, a neoacquistica bizottság tagja, nagy horvát író többek közt azzal foglalkozik, hogy levéltárakban aktákat keres a magyar királyságnak a Balkánra való jogai bizonyítására.

Nemzetiségi kérdés nem lévén, természetes, hogy az egyes népfajokat érzelemben sem választotta el semmi az uralkodó magyarságtól. Itt csak tisztán kulturális, vagy foglalkozásbeli különbségekről lehet szó. A horvát, tót vagy oláh jobbágy érdeklődési köre és felfogási képessége nem igen terjedt magasabb politikai összefüggésekig, amint a magyar jobbágyé sem; viszont a horvát és magyar főúr, az oláh és magyar nemes minden politikai kérdésben szolidárisak voltak egymással. Ahol pedig a jobbágy mégis csak kiemelkedett helyzetének napi gondjai közül, ott szintén egynek érezte magát a magyarsággal, így különösen a tót jobbágyok, akikről tudjuk, hogy mielőtt kurucdalokat énekeltek volna, népénekekben Lajos király mohácsi vesztét panaszolták, majd pedig Zrínyi Miklós hősi halálát; Szigetvár elestét a tót nép egyik ily énekében a cseh ágyúmester árulásával magyarázza. A tót jobbágy a felvidéki vármegyék insurrectióiban éppoly vitézül és kötelességtudóan vett részt, mint a magyar paraszt; ott van a föld tót népe a Bethlen Gábort támogató Illésházy- és egyéb főúri kontingensekben, ott van I. Rákóczi György mellett, Thököly Imre seregében pedig külön tót gyalog egységek működnek.

Nehézségeket két népfaj között csak a magyar-német viszonylatban találunk ekkor. De itt is különbséget kell tennünk a városi németség és a között, mely nyílt vidéken, legfölebb mezővárosi privilégiumok védelme alatt élt. Ez utóbbiak helyzete szinte változatlan maradt: a szepesi falvak, a szepes-gömöri bányavidék lakossága tovább élte a maga német életét, melyben a birodalmi és ausztriai német területekről, főként Sziléziából bejött nagyszámú protestáns lelkész és tanító meg is erősítette őt. A német telepek a Felvidéken még ekkor sokkal nagyobb kiterjedésűek voltak, mint később, a XVIII. és XIX. században. Különösen Sárosban, Ugocsában, Máramarosban éltek még ekkor nagy számmal német falvak, melyeknek lakossága a XVII. század vége felé kezd fogyni, amikor is a birtokos az elhalt német családok helyébe ruthéneket hoz be, s ezzel e német telepek elszlávosodása is megkezdődik, melyet azután itt-ott a megmaradt németeknek görög katholikus hitre térése tesz teljessé. Sokkal jelentősebb a városok fejlődése, amelyekben már valódi nemzetiségi küzdelmek figyelhetők meg a régi lakos németség és az újonnan beköltöző magyarság közt, – e harc fejleményeit, politikai és közjogi vonatkozásai miatt, egy későbbi fejezetben fogjuk érinteni. Ettől a kizárólag a városok belsejében dúló küzdelemtől eltekintve a németség sem érezte, hogy idegen, nem német földön van, részt vett nemzete minden kulturális mozdulásában és éppen e kor az, melyben először lesz tudatossá, hogy az ország területén szétszórt németek egybetartoznak és egy népnek fiai. Fröhlich Dávid késmárki rektor, II. Ferdinánd császári matematikusa 1641-ben megállapította a magyarországi és erdélyi német telepekről, hogy azok a Jafettől származó birodalmi németektől eltérően a Sem fiai közül való getáktól, gepidáktól, góthoktól származnak, ugyancsak gepida és herul eredetűek voltak azok a római légiók is, melyeknek maradványait a dunántúli németek teszik. Később jöttek az országba a szarmata szlávok, azután a hunok és utódaik, a magyarok, meg az avarok és ezek fiai: a legnemesebb szkitha törzsből való székelyek. Pannonia tehát kezdettől fogva folytonos változásnak, hullámzásnak volt alávetve, Fortuna kerek golyójaként; egyik nép bejött, a másik ki, területén ugyanaz ment végbe, mint az egész emberi életben, örök vándorlás. Ez nem akadályozta a késmárki rektort, hogy a németet őslakónak tartsa, s különben először használja a német-magyar, Deutschungar jellemző kifejezést, melyben benne van a németségnek a magyar hazához ragaszkodása, s melyhez hasonló kifejezést a németek ekkor még sehol sem alkottak más néppel szemben.

A német és egyéb népfajok szabad fejlődését annál kevésbé volt oka a magyarságnak akadályoznia, mert maga a magyar nemzetiség is, dacolva a török korszak minden nyomorúságával, a megmaradt magyar és erdélyi területen hatalmas lendületet vett. A nagy európai szellemi áramlatok a magyar határokon innen elsősorban magyar kultúrát termeltek; a magyar szellemiség továbbfejlődésének állomásait jelzi a reformáció csak úgy, mint a rákövetkező katholikus ellenhatás. Mind a kettő sokkal mélyebb társadalmi rétegekhez hat el, mint korábban a renaissance és humanizmus, mind a kettő minden magyarhoz szól, a könyvnyomtatás útján az olvasóközönséghez, melynek köre kisnemesekre és falusi emberekre is kiterjed már, a prédikáció útján pedig az írni-olvasni nem tudó jobbágysághoz is. A nemzetiség erősbödését, öntudatosítását minden irodalmi mozgalom elősegíti, de az írókon kívül a köznapi élet jelenségei is folyton növekvő magyar öntudatról tesznek tanuságot, különösen a XVI. század fordulójától kezdve. Míg korábban a nem tisztán irodalommal foglalkozó nagyurakra is ráfeküdt a humanizmus latin kultúrája: Nádasdy Tamás inkább csak családi körében levelezett magyarul, s I. Ferdinánd államférfiaitól, Szalaházy Tamás kancellártól, Gerendi Miklós kincstartótól spanyol, olasz, francia levelek maradtak fenn, de magyar egy sem, addig a Báthoryak és Bocskay korától kezdve a családi és magánéletből kiindulólag az egész köz- és államélet nyelve is magyar lesz. Báthory István, a lengyel király az első, aki a legfontosabb politikai ügyeket is magyar nyelven szereti megbeszélni és elintézni; utána Bocskay, Illésházy István, Thurzó György már csak magyarul viszik az ügyeket, s a latin nyelv visszaszorul a tisztán jogi vonatkozású ügyek körébe, a diplomatikai gyakorlatba. Bár az ország sorszának intézői ekkor is tudnak latinul, a holt nyelv uralmáról még szó sincs állami vonatkozásokban sem, hiszen a törvénykezés nyelve is magyar még, s az 1574-i törvényben külön ki kell mondani, hogy a legfőbb törvényszékek, az oktavális bíróságok elnökei latinul is tudjanak. A latin nyelv, mely utóbb a magyar nemzetiséget évszázados álomba merítette, csak lassan terjed Verbőczi Hármaskönyvének hatása alatt a nemesség körében; a vármegyék emberei ekkor még alig tudnak latinul, a megyei kiadványok teli vannak magyar szavakkal és korcs latin kifejezésekkel; igen sok vármegye meg is únja a latinnal való küzködést, megyei instrukciók és jegyzőkönyvek nyelve a felvidéki, részben tót vármegyékben is a XVI. század végétől kezdve gyakran magyar. A magyarság államfenntartó és kormányzó munkája ily módon erősíti a magyar nemzetiséget és terjeszti annak hatókörét, anélkül azonban, hogy ebből a nem-magyar népfajokra bármily kár háramolnék.

Általában véve megállapítható, hogy a hatóságok mindenkihez a saját nyelvén szólanak, s ezt az egyedül természetes elintézési módját a közigazgatási ügyeknek még sehol sem zavarja meg az a soviniszta nacionalizmus, mely önimádatában egyetlen nyelv diadalmenetét készíti elő akkor is, mikor egyszerű törvénykezési, rendészeti s hasonló közigazgatási érdekek forognak szóban, magasabb nemzeti kapcsolatok nélkül. Amint Balling János, Bethlen Gábor és Rákóczi György erőskezű munkácsi kapitánya 1622-ben egy szabályrendeletben természetesnek tartja, hogy szavait a német, magyar, orosz és cigány nemzethez intézze, mert hiszen mindezen népek fiai ott laknak az ő keze alatt Munkács városában, hasonlóképen érvényesítik az állami, megyei és városi hatóságok a közérthetőség szempontjait kiadványaikban: azoknak nyelvén szólva, akikkel meg kell értetniök kiadványaikat. A vegyes lakosságú felvidéki vármegyék kiadványai vegyesen magyar, latin, német és tót nyelvűek; a magyar nagybirtokosokkal magyarul beszélnek, országgyűlési dolgaikat latinul végezik, tót jobbágyaikkal tót nyelven érintkeznek, amint pl. Túróc vármegye alispánja 1683-ban tót nyelvű rendeletben tiltja el a magyar nyelvű káromkodást – természetesen nem a magyar nyelv, hanem a káromkodás rút szokása ellen fordulva. És ha azt halljuk, hogy a besztercebányai toronyőr és az utcákon járó virrasztó őrök magyarul énekelték mondókáikat, miközben a német polgárság virradatkor magyar énekre: „Hajnal vagyon, szép piros hajnal” ébredt fel, ebből nem következtethető az, mintha a város német polgárai valami különös barátjai lettek volna a magyar éneknek, hanem csak az, hogy az éjjeli őrök magyarok voltak és hivataluk végzésénél magyar anyanyelvükön szólottak. Ebben a régi korszakban még senkitől sem követelték, hogy bármiféle működésében idegen nyelvet használjon; a magyarság „olvasztó ereje” valóban csak természetes, számbeli és műveltségbeli súlyából származott. A nemzetiségi kérdés tekintetében ezt a korszakot Magyarországon bátran nevezhetjük a tárgyilagosság korának: a hivatali élet minden fokán a tárgyilagosság, a célszerűség szempontjai érvényesült, az, hogy miként lehet a felekkel a dolgokat legegyszerűbben, legkönyebben elintézni; ennél a kérdésnél csak egyféle felelet lehet: az illető felek anyanyelvén. Így érvényesült minden körben az ott szereplő felek anyanyelve, tót, német, magyar, horvát egyformán, s ahol több nemzetiség volt együtt ugyanazon cselekménynél, ott legfölebb több nyelven beszéltek: a vármegye sedriáján tót és magyar nyelvű kihallgatásokat eszközöltek, aszerint, minő felek voltak jelen, s pl. Thurzó György nádor bicsei temetésén tót és magyar nyelvű búcsúztatókat tartottak.

Mély bepillantást nyerünk a nemzetiségi kérdésnek mai soviniszta gondolkodástól annyira idegen rejtelmeibe azon politika szemléletéből, amelyet erdélyi szászok, magyar nemesek és erdélyi fejedelmek folytattak az oláh görög nem egyesült, orthodox egyházzal szemben. Itt kétséget kizáróan hiányzott az az érdektelenség, melyet nemzetiségi dolgokban mint a korszak jellegzetes vonását állapítottuk meg. Úgy az ágostai evangélikus szászok, mint a kálvinista magyarok elégedetlenek voltak az oláhok viszonyaival, s arra törekedtek, hogy azokat magukhoz csatolják, asszimilálják, de nem nacionalizmus, hanem kizárólagos vallás dolgában. Ha mai gondolkodásunk formáit akarnók ezen dolgokra alkalmazni, és feltennők, hogy a magyarok és szászok asszimiláló törekvései nemzetiségi vonatkozásúak voltak, akkor valóban gyengeelméjűeknek kellene őket nyilvánítanunk, mert hiszen törekvéseik szolgálatában éppen az oláh nyelvnek támogatása volt egyik legfőbb eszközük. Az oláh nemzeti irodalom köztudomás szerint azon vallási asszimiláló mozgalomnak köszöni megszületését, melyet a szászok és magyarok szinte egyszerre indítottak meg. Az erdélyi magyar református egyház alig alakult meg, mikor János Zsigmond és országgyűlése az oláh orthodoxokat kálvinista püspöknek rendelte alá, s az oláhoknak ez első református püspöke 1567-ben zsinattal határoztatta el, hogy az oláh istentisztelet nyelve ezután szláv helyett oláh legyen. Ugyanez a gondolat, az oláhokat a számukra érthetetlen szláv egyházi nyelvtől megszabadítani, anyanyelvű istentisztelethez szoktatni, amely azután lassankint protestáns színezetűvé váljék, már a magyar kálvinisták előtt is felmerült a szász lutheránusok körében; már 1544-ben megjelent Szebenben egy oláh katekizmus, Benknek János brassai bíró pedig 1559-ben egyrészt az ottani orthodox oláh templomba bevezeti Luther katekizmusát, másrészt pedig oláh könyvnyomdát állít fel, ahol Coresi nevű tergovistyei diakon vezetése alatt kezdődik meg a tulajdonképeni oláh nyelvű könyvirodalom. Coresi kiadásában, részint lutheránus szász, részint kálvinista magyar támogatással, így különösen Forró Miklós nemesúr megbízásából jelennek meg 1561-ben az evangéliumok, 1562-ben az Apostolok cselekedetei, 1571-ben pedig a zsoltárok. Utóbb a katholikus Báthory István fejedelemsége alatt a protestáns propaganda egyidőre elül; ő az oláhoknak orthodox püspököt engedélyez a moldvai menekül Euthymus személyében, akit az ipeki pátriárka, a balkáni vlachok feje konszekrál, s ezzel az erdélyi oláh egyház újból bekapcsolódik a nagy szláv-orthodox közösségbe, s a szláv lithurgiát követő oláh püspökök most már erélyesebben ellenállhatnak a meg-megújúló evangélikus és református térítési kísérleteknek. Közben Coresi nyomdájából szláv lithurgikus könyvek is kijönnek, de 1581-ben újból lutheránus hatás alá kerül, kinyomatva Hirscher Lukács brassói bíró megbízásából a kommentált Evangéliumokat. Ezen szász pénzen készült publikáció ellensúlyozására 1581–82-ben a kálvinista oláh püspök, Tordai Mihály Szászvárosban kiadja az addig és még sokáig egyedülálló nagy oláh bibliafordítást, a „Paliát”, Geszti Ferenc dévai főkapitány költségén. A fordítást Tordaival együtt oláh kálvinista lelkészek készítették, karánsebesi, lugosi, hunyadi protopopák, még pedig Heltai Gáspár magyar bibliafordításából olyképen, hogy az oláh nyelvet kialakító fordítók kifejezések után tapogatózva, igen sokszor szó szerint átvették Heltai magyar szavait és kifejezéseit.

A Palia megjelenése korszakot alkot az oláh művelődés történetében, mert megnyitja az irodalmi nyelv emlékeinek sorát, s ennél a döntő lépésnél az elmaradottabb oláh nemzetnek erdélyi magyarok nyújtanak segédkezet, s ők vezetik be az európai népek akkor már századok óta általános kultúrfokára, a szentírásnak anyanyelven való olvasására. Ugyanezen úton haladnak a XVII. század nagy erdélyi fejedelmei: Bethlen Gábor oláh bibliafordításon dolgoztat, Rákóczi György oláh könyvnyomdát alapít Gyulafehérvárott, oláh nyelven kálvinista kátét adat ki, s mikor ezt az orthodox jászvásári metropolita elítéli, neki a már oláh nyelvű válasziratot a Rákóczitól kinevezett erdélyi orthodox püspök, vladika írja meg. Így a polemikus és tudományos oláh irodalom megindításakor is ott áll segítő kézzel az erdélyi magyar fejedelem. A kálvinizmust ugyan nem sikerült az oláh orthodoxiában meggyökereztetni, külön oláh kálvinista püspök nincs is többé, csak bizonyos vidékekre nézve áll fenn az erdélyi magyar kálvinista püspöknek vizitációs és egyházi fegyelmi joga az oláh pópák felett, így I. Rákóczi György idejében Szászváros, Hátszeg, Hunyad, Illye, Fogaras és egyebek felett; különben pedig az erdélyi oláh vladikák ismét visszakerülnek a havasalföldi, tergovistyei exarchatus alá, ahol már az egész XV. században is voltak.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a magyar kálvinista fejedelmek feladták reménységüket az oláh tömegek vallási megnyerésére. Bár az erdélyi és két oláh vajdaságbeli egyháziak érintkezését nem akadályozták, korukban a recepta religiók rendszere következtében mindegyik befogadott vallás a fejedelemnek lévén alávetve, még jobban állott ez a csak tolerált orthodoxiára, melynek püspökei elé, megerősítésükkor, fejedelmi kondiciókat adtak, s ezekben megkövetelték az oláh nyelv gyakorlását és a szláv egyházi nyelv kiküszöbölését. Így szabja meg I. Rákóczi György 1641-ben a tőle kinevezett bihari vladikának, hogy „a szegény oláhságnak maguk született nyelvükön prédikáljon, hogy abból naponkint épülést vehessenek az üdvösséges tudományban és vallásban és így az babonás tévelygésnek homolyából napról-napra világosságra vezéreltessenek”. Utóbb, 1643-ban, I. Rákóczi György letéve az egyik tőle kinevezett görög és rác ritusú oláh püspököt, helyébe újat nevez ki, akinek kötelességévé teszi, hogy vasár- és ünnepnapokon istentiszteletet és minden egyéb, keresztelési, temetési stb. szertartást „vernacula sua lingua”, az ő oláh anyanyelvén tartsa és tartassa az alája tartozó pópákkal, akiknek babonás szokásait is lehetőség szerint szüntesse meg. Rákóczi ezen kinevezési okmányának feltételei mentek át aztán minden későbbi fejedelmi kinevezési okmányba, amelyek tehát mind megkövetelik az oláh püspököktől és a papoktól az oláh istentiszteletet és a hívek anyanyelvi tanítását. Egész nagy oláh kultúrprogrammot fejt ki Apaffi Mihály, kinevezvén 1686-ban egész Erdélyre, Fogaras földét kivéve, az oláhok, görögök és ruthének vladikájává Vaszilie Varlámot, meghagyva neki, hogy székhelyén, a fejérvári monostorban, továbbá Hunyadban és Máramarosban iskolákat tartson, amelyekben mindenki oláh nyelven részesüljön az írás és olvasás tudományában; a haladottabbak latin nyelvre is taníttassanak, – a magyar nyelvről szó sem esik; kötelessége továbbá a fejérvári régi oláh nyomdát újra felállítani, s azon pópákat, akik ruthénül mormognak a templomban, eltávolítani és helyükbe olyanokat tenni, akik az oláh irodalmat ismerik. A régi kálvinista propagandából mindössze annyi maradt meg Apaffinál, hogy a vladika kérjen időnként tanácsot a kálvinista magyar püspöktől, zsinatot is ennek tanácsa szerint tartson, s annak lefolyásáról a magyar kálvinisták zsinatának jelentést tegyen.

Az egész másfélszáz éves folyamat, melyet itt futtában áttekintettünk, bár a mi nemzetiségi gondolkodásunk számára idegen, mégis könnyen érthető. Sem az erdélyi szászoknak, sem a kálvinista magyaroknak nem volt célja az oláh jobbágyokat vagy papjaikat kivetkőztetni az ő nemzetiségükből; mind a két irányból kizárólag vallási téren történt nyomás, amely vallási térről a változások, mai tapasztalataink szerint, azonnal és hatványozott mértékben átmennek a nemzetiségi térre is. Akkor azonban vallás- és nemzetiség e kölcsönhatásáról senki sem tudott, s az erdélyi fejedelmek minden nemzetiségi mellékgondolat nélkül, tisztán hitük propagálása érdekében nyúltak be rendelkezéseikkel az oláh orthodoxia viszonyaiba, s e rendelkezések maguk hozták létre az oláh nyelv és irodalom első kifejlődését, az első gondoskodást az oláh orthodoxia viszonyaiba, s e rendelkezések maguk hozták létre az oláh nyelv és irodalom első kifejlődését, az első gondoskodást az oláh nyelvnek egyházi és iskolai érvényesülésére. Az oláh nemzetiséget erdélyi magyar fejedelmek pártolták és védték a két vajdaság szlavizáló áramlatával szemben, s igaza van a modern román történésznek, mikor megállapítja: „Tagadhatatlan tehát a reformáció ama jó hatása, hogy kiszorította az egyházi használatból a szláv nyelvet és a román nyelv csengését kezdte hallatni vallásos ügyekben és az irodalom terén. A román nyelven megjelent nyomtatványok lassankint kiszorították a szláv lithurgikus könyveket és így Erdélyben a nemzeti (magyar) fejedelmek pártfogása alatt indul meg azon irodalmi és művelődési áramlat, mely csakhamar átcsap a vajdaságokba és százados dermedtségéből föltámasztja a román szellemet.”

A vallás és nemzetiség ugyanilyen, de akkor senkitől nem érzékelt kapcsolata érvényesült döntő módon azon magyarok sorsát illetőleg, akik Erdély határain kívül a moldvai vajdaság területén laktak. A csángók a XVI. században még hatalmas katholikus szigeteket képeztek a moldvai oláh orthodoxiában, ebben a délbalkáni vlach, kún, bessenyő, tatár, kozák vegyülékben, melyen keleti despotiával uralkodott a szultántól behelyezett vajda, bojárjaival együtt, alattuk a lakosság nagy lelki sötétségben és anyagi kizsákmányolásban, annyira, hogy a jobbágy helyzetét a XVII. században is alig különböztette meg valami a rabszolgáétól. A magyarok körülbelül 40 faluban és városban laktak, földmíveléssel, iparral és keletről nyugatra, Erdélyből ki és be kereskedéssel foglalkoztak. Nemzetiségüket akkor egyedül vallásuk tudta biztosítani: abban a pillanatban, mikor a római katholikus vallást elhagyva, orthodox hitre térnek, nemzetiségileg sem tartható vissza eloláhosodásuk. Ameddig a magyar falvaknak megvolt a magyar katholikus papjuk, addig eloláhosodásról szó sem lehetett. Amint az erdélyi magyar fejedelem nem látott valami kívánatos dolgot a kormánya alatt élő oláhok elmagyarosodásában, hasonlóképen nem gondolt a csángók eloláhosodására a moldvai fejedelem, aki egyedül zsarnokságával, pénzbeli zsarolásaival nyomta el őket, mint más alattvalóit is. A XVII. század közepére igen sok csángó falu üresen áll, lakói szétszaladtak, nem bírván el a vajda és közigazgatása embertelen terheit. A helyükön megmaradtak pedig már közel jutottak az eloláhosodáshoz, éppen katholikus lelkészeik hiánya miatt. Az ősi bakói püspökséget e korban lengyel püspök töltötte be, akit hívei sohasem láttak; a lelkek vezetése így a bakói ferences kolostor barátjaira maradt, akik azonban lassankint kihaltak, a XVII. század közepén már csak emlékük él, így különösen a „kedves Ferenc baráté”, aki a legnagyobb háborús nyomorúságban sem hagyta el híveit. Ezen fapapucsos magyar barátokat a lengyel püspökök nem tudták, nem is akarták pótolni; így aztán a csángó falvakban egymásután elhaltak a magyar papok, s elhalt velük együtt a magyar beszéd is, mert a szegény nép, vallási szükségleteit kielégítendő, nem sokáig tudott ellenállni a vajdától párfogolt orthodox papoknak. A lakosság lelki gondját műveletlen, részeges, parázna álpapok vették át, vagy pedig világiak, akiket itt diákoknak neveztek, s akik a magyarországi licentiátusokhoz hasonlóan, némi szertartásokat végezhettek. Az erdélyi határhoz közelebb eső községekbe néha átjárt egy-egy székely pap, de tudjuk, hogy bizony ilyen is kevés volt és ritkán juthatott el Moldvába. A tatrosi magyarok emberemlékezet óta nem láttak papot, pedig ők nem akarnak „vagabund-barátot”, hanem a maguk nemzetéből konszekrált lelkészt. A sztanfalvaiaknak búcsújáróhelyük is volt, s így sátoros ünnepeken átjárt hozzájuk az osdolai pap misézni, ilyenkor nagy processziókat tartottak, elől a férfiak, utánuk az asszonynép, előénekesekkel, magyar énekeket énekelve a Szentlélek eljöveteléről, Szűz Máriáról és a magyarok más szent patronusairól.

Moldva területét a dioecesanus püspökök nem tudván gondozni, az is a római Propaganda-Kongregáció hatásköre alá került, amelynek megbízásából Bandinus Márk minorita, marcianopolisi érsek 1646. évben végigjárta a katholikus, azaz magyar falvakat. Jelentése borzasztó képet nyújt a pusztulásról, melyet a lakosság a folytonos háborúk, tatár, kozák, török, lengyel rablások, de főként a vajdai kormányzás súlya alatt szenvedett. A magyar falvak nagy része üres, vagy néhány családból áll, a legtöbb ember elpusztult, elveszett, elfutott. Ahol 200 magyar ház volt, ott már egy sincs, és a katholikus templomok alapfalait is széthordták a betelepedő oláhok. Lakott magyar falvak ekkor a következők voltak: Hus, Vaszló, Barlad, Galacz, Bogdana, Sztánfalva, Mánfalva, Godzafalva, Völcsök, Újfalu, Tatros, Lukácsfalva, Alfalu, Saloncza, Forrófalva, Parkan, Bogdánfalva, Hidegkút, Terebes, Bakó, Karácsonkő, Román, Tamásfalva, Dsidafalva, Domafalva, Szabófalva, Lökösfalva, Steczkófalva, Nemecz, mely szászból lett magyarrá, Gyula, Baja, Szeredvásár, Kuthna, Szeráta, Amadsej, Sztrunga; volt ezenkívül szász és magyar lakosság Szucsavában és Jassyban, a fejedelem székhelyén, hol ekkor épültek fa helyett az első kőházak, s ahol a fejedelem katonái közt 130 erdélyi kálvinista is volt. Magyarok éltek még a tatár határon is, így 200 a Dyeszter mellett, a tatár uralom alatt levő Csöbörcsök városában. Ez a legalább 5–6000 főre menő magyarság összesen tíz pappal és tizenhárom diákkal rendelkezett, de mindegyre védekeznie kellett lengyel és állítólagos olasz szerzetesek ellen, akik a Propaganda írásait felmutatva akartak betelepedni parochiáikba, anélkül, hogy nyelvüket tudták volna. Márk érseket meghatotta a sok panasz, mindenki magyar papot kért tőle, s nagy volt az öröm, mikor két magyar jezsuita, Beke Pál és Dézsi Márton számára tartózkodási engedélyt kapott a jassyi fejedelemtől. Bandinus bevonult a bakói elhagyott kolostorba, mint a magyarok püspöke, utána az ő egykori titkára, a horvát származású Parchevich Péter érsek próbált róluk gondoskodni; ez is meghatva jegyzi fel, hogyan könyörögnek neki magyar papért: „Monsignore, kérünk téged, adj nekünk papot a mi hitünkből”, mintha nem is lehetne katholikus az, aki nem magyarul beszél, teszi hozzá az érsek. Parchevich végül a csiksomlyói ferenceseket kérte meg, hogy régi multjokhoz képest terjesszék ki tevékenységüket a moldvai testvérekre; 1670-ben szerződést is kötött erre nézve a csiksomlyóiakkal, Domokos Kázmér erdélyi vikáriussal és Jegenyey Ferenc custosszal, a szerződést azonban a Propaganda nem hagyta jóvá, s a moldvai magyarok, kiknek ekkor már csak nyolc papjuk volt, nemzeti hithirdetők híján mindinkább pusztultak, vallásban és nemzetiségben is. Fagy, árvíz, egerek, éhség, pestis, a természeti károknak védtelenül kitett Moldva eseményei úgyis eléggé fogyasztották számukat; Forrófalván 1646-ban még 400 magyar volt, 1670-ben csak egy öreg asszony, – s ha a mostani fejedelem, Duka, tovább él és dühöng, az egész magyar lakosság el fog pusztulni, jövendölte Parchevich érsek.

A moldvai magyarság, ősi vallásának anyanyelvű hirdetői híján, védtelenül fogyott, kiszolgáltatva az ő földművelő kultúráján alul álló félnomád társadalomnak és hatalmi szervezetnek, amely egyszerűen barbár elnyomással semmisítette meg a magyar szigeteket. A nemzetiségi kérdés akkori jelentkezési formáit vizsgálva, a kulturális fok különbözőségeit sem szabad elfelejtenünk: a többségben levő népfaj, ha műveltsége felett álló kisebbséggel volt dolga, csak erőszakkal közeledhetett ehhez, s bár nemzetiségileg bizonyára nem volt célja a kisebbség megsemmisítése, ha sikerült azt szigorú politikai és gazdasági eszközök alkalmazásával a saját színvonalára lehúzni, ezzel már az illető kisebbség nemzetiségileg is asszimilálódott hozzá. Hasonló eredménnyel járt olyan országban, hol a többség a kisebb népfajoknál magasabb kultúrát alakított ki magának, ezeknek az ő alacsonyabb kultúrájukról való fölemelése. Ez jóformán az egyetlen eszköz, melynek segítségével a magyarság az ő borzasztó vérveszteségeit némiképen kipótolhatta ebben a korszakban is, természetesen öntudatlanul és akaratlanul, a népek egymásközti viszonyaiban maguktól ható erők dinamikájának szabad érvényesülésével. Magában véve az a körülmény, hogy az országban lakó népfajok közül egyedül a magyarságnak volt évszázados politikai gyakorlata, s ennek következtében az ország kormányzására egyedül ő volt alkalmas, a többi népre nézve nagy asszimiláció lehetőségeit foglalta magában. Láttuk a délszláv hullámot, mely Zápolyai János alatt a főhivatalokat elöntötte, mivel azonban Magyarországon ősi gyakorlat szerint magyarul, magyar gondolkodássel kellett kormányozni, anélkül, hogy bármiféle nyelvtörvények érvényesültek volna: ezek a délszlávok vagy maguk, vagy első utódjaik már átmagyarosodtak. Hasonló olvasztó ereje volt a legfőbb kormányzati foglalkozáson kívül az egyes resszortoknak: igen sok osztrák származású pénzügyi hivatalnok, kamarai tanácsos, vámos és harmincados magyarosodott el tisztán a környezetnek és hivatalos feladatainak erejénél fogva; különösen nehéz volt ellenállni a katonai szolgálat magyarosító hatásának a végvári élet fényesebb évtizedeiben. I. Ferdinánd király komáromi udvarbíróvá Hans Tatzger nevű bécsi németet nevezte ki, aki három évi magyarországi szolgálat után már így írja magát: „Én Németh János, ki vagyok a császár udvarbírája.” Egy csomó ősi magyarnak látszó családnevünk van, melyek mind e korban megmagyarosodott idegen családokat takarnak, így Szondy, Fejérváry, Maróthi Nagy, Földváry, Cseszneky, Prágay, Buday, nagykomáromi Gál és hasonló tiszta magyar nevek. De természetesen nem minden idegenre ragadt magyar név; sok német nevű is magyarrá lett katonai és polgári szolgálatban, így a kamarások közt a Hofmann-család, s később, a XVII. század vége felé szinte mindegyik bányakamaragróf; a tisztek közt ily magyar érzésű Kielmanseggi Kielman András, a Salmok, Teuffenbach Kristóf, s a Kollonicsok, akik közül az egyik, Kollonics Ernő komáromi főkapitány Bethlen Gábor korában Bécsbe idéztetvén, mint magyar, csak magyar törvény előtt hajlandó megjelenni. Ha nem is tennénk fel lelki asszimilációt, amit pedig a végvári katonáknál, a végvári élet speciális magyar légkörében fel kell tennünk, akkor is megértenők a természetes asszimiláció ezen útját, melyre rátérve, az illető birtokosává lehetett nemesi privilégiumoknak, előkelő összeköttetéseknek és e honban tiszteletnek és becsülésnek. És megértjük azt is, hogy máramarosi oláh nemesek, erdélyi boérek, meg német származású hivatalnokok csak a magyar nemzethez csatlakozhattak, anélkül, hogy csatlakozásuk érdekében a magyarságnak kisujját is mozdítani kellett volna. Ugyanilyen asszimilációt kell feltennünk, bár a kutatás mai kezdetleges állásában adatokkal alig rendelkezünk, a jobbágy és félnomád pásztor érintkezésénél is: ahol vlach vagy ruthén juhosgazdák magyar községekben, magyar jobbágyok közelében telepedtek le, ott természetes úton elhagyva kulturálisan alacsonyabb fokú életmódjukat, s átvéve a magyar jobbágyok letelepedett, állandó életformáját, ezekkel nemzetiségileg is egybeolvadtak.

Beszélhetnénk még más jövevényekről is, akiknek útját szintén a török hódoltság nyitotta meg, így a török kereskedőknek is nevezett görögökről, e délbalkáni orthodox népségről, mely rác, görög, makedovlach keverék volt, s a török kereskedelem áruit közvetítve járta be a magyar királyság és Erdély vásárait, s iparkodott már ekkor, nem egyszer katholikus hitre térve, polgárjogot szerezni a városokban. Gyakran armalis nemességhez is hozzájutottak, s ilyenkor könnyebben ment letelepülésük. Megvoltak a görögjei Debrecennek, Tokajnak, Kassának, s természetesen a hódoltságbeli városoknak is. Kereskedelmük kellemetlen versenyt csinált a városok céhjeinek, melyek folyton tiltakoztak is ellenük, így a csizmadia-, szabó-, gombkötő-céhek; a kassai szabók egyszer görögöktől behozott török nadrág konfiskálását követelik. Részletesebben lesz velük alkalmunk foglalkozni a következő század leírásánál, melyben sokkal nagyobb szerephez jutottak. Ugyancsak fejlődése kezdetén van a hazai zsidóság is, mely eddig túlnyomóan az osztrák tartományokból szivárgott be, most azonban a török pártfogása alatt délről közelíti meg az országot. Míg az ausztriai német zsidók, részben Csehországból jövén, az askenázi zsidósághoz tartoztak, addig a török hódoltság városainak gazdag, többnyire nagykereskedő zsidói spanyolok, a szefárdim közül. Ugyancsak spanyol zsidókat hozott be Erdélybe is Bethlen Gábor engedelme. Különben a török területbeli és keresztény földön élő zsidók közt élénk kereskedelmi összeköttetés volt, s a bécsi és budai zsidók gyermekeiket is kicserélték, hogy az üzlet lehetőségeit mindkét városban megtanulják. Viszont Lengyelországból még aránylag kevesebb zsidó jött, s aki igen, az is átmenetileg jár, kereskedik itt, anélkül, hogy letelepednék, amit különben úgysem engedtek meg a városok és vármegyék. A legtöbb a borkereskedő, akiktől el is akarják venni a vármegyék a borkereskedés jogát, továbbá kocsmárosok, az urasági bormérési jog bérlői. Munkács városának első letelepedett zsidó lakosa 1668-ban a Rákóczi-uradalom kocsmaházában volt szeszes italok kimérője. A XVII. század végén a pénzügyletek bonyolultabbá válván, a zsidóságnak is nagyobb szerepe lesz, s amint Lipót császár politikájának nagy támogatója az Oppenheim-ház, éppúgy használja fel Thököly is Ephraim zsidó támogatását. Ezek csak első taktusok voltak a zsidóság későbbi nagy szerepéhez.

A nemzetiségi viszonyok ez áttekintéséből a magyarságot illetőleg nagy passzivum és nagy aktivum állapítható meg. Az első a legborzasztóbb csapást jelenti, mely a honfoglaló magyarok utódjainak történetében eddig létrejött: a magyar települési területek nagyrészének elvesztése, ott a magyar elemnek kipusztulása; helyébe idegeneknek beköltözése. Nagyjövőjű, európai viszonyok közt is számottevő nagy népből, mely eddig joggal játszott Közép-Európa térein nagyhatalmi szerepet, most süllyedt le kis néppé, hasonlóan a csehekhez, horvát-szerbekhez, vagy az ausztriai német tartományokhoz. Ezt a vérveszteséget éppoly kevéssé lehetett többé pótolni, mint a területi veszteséget sem; a hódoltsági területek visszaszállhattak még a magyar koronára, de az elpusztult középkori magyar falvakat nem lehetett többé feltámasztani, sem pedig rácot, oláht, vlachot kiűzni onnan, ahol a magyar elem megsemmisültével megvetették lábukat. Ha ma súlyosan érezzük, hogy kevesen vagyunk és ha ma az elszakított területek egyrészét etnográfiai alapon: hogy ott is magyarok laknak, nem követelhetjük vissza, ebben egyesegyedül a török uralom bűnös, az ő magyarpusztító, idegennek utat nyitó századaival. Ez a török uralom a magyar történet legnagyobb, sőt talán egyetlen katasztrófája, melyből következett később minden egyéb keserűség.

A nagy aktivum abban az energiatömegben áll, melyet a magyarságban ugyanezen török uralom századai fejlesztettek ki. A legnagyobb feladat, a védelem feladata a magyar népfaj vállaira nehezedett, s ezek a vállak a százados teher viselésében megedződtek, a védelmet vezető nemesi és főúri osztályok akarata megerősödött, szelleme kiművelődött. A magyar csak most lett igazán sok más népet vezető, a többi helyett is gondolkodó, kormányzó, ideákat termelő nép az országban. Ezt a helyzetét megszilárdította az is, hogy a bebocsátást kérő, vagy a török által nyakára hozott népek az európai kultúrának hozzá képest alacsonyabb fokán állottak, s így előreláthatólag századoknak kellett elmúlniok, s a magyarnak századokon át kellett művelnie, anyagilag és szellemileg táplálnia őket, míg annyira megnőttek és öntudatossá váltak, hogy letelepedésüknek és földrajzi helyzetüknek politikai következéseit is megpróbálhatták kialakítani. Az államvezetés művészetét gyakorló magyarnak tehát, bár vérben és területben pótolhatatlan veszteségei voltak is, hosszú idő, több század állott rendelkezésére az alkotásra addig, míg majd az egykor félnomád nem-magyarok is részt kérnek tőle alkotásban úgy, mint az ország vezetésében. Hogy azonban ez a részkérés végül is katasztrófával végződött, ez mutatja, hogy a török korszak passzivuma mégis csak sokszorosan felülmúlta az aktivumot.

Újból hangsúlyozzuk: történetünk minden későbbi szerencsétlenségének kútfeje a török hódítás és nem egyéb volt.