A jobbágyság helyzete. Az alsó kulturális fok.

A jobbágyviszonyok európai alakulása; az újkori, gabonatermelő és eladó nagybirtok. Az 1514-i törvény és Verbőczi hatása. A szabad költözés kérdése. A vármegye szerepe. A nagybirtok üzemei; majorságok. Örökös jobbágyok. A török háborúk súlyosbító hatása; ingyen vármunka. Földesúri végletek. A vármegye túlhatalma a falu felett. A paraszt vármegye. Paraszti földmívelés, a nagybirtok hatása; parasztgazdaságok. A költözési tilalom korrektivumai: új telepítések, nemesítések, katonáskodás; kuriális szolgálat; hullámzó népesség, félszabadok. – Szellemi kultúra: házépítés, népművészet babona, pogány hiedelmek maradványai. A vallás hatása. Jobbágy lázadások.

A szegény nép, XVI. században is gyakori kifejezéssel misera plebs contribuens, tehát az, amely letelepedve, adózásnak alávetve, viselte állam és földesúr alatt terheit, fajilag nagy többségében magyar volt ekkor, mert láttuk, a nem-magyar népfajok ekkor még nagy tömegeikben nem érkeztek oda, hogy pénzbeli szolgáltatásra adóalanyként állandóan felhasználhatók lettek volna. A jobbágyság története tehát e korban még eminensen a magyar faj története, bár természetesen a jobbágyviszonyt szabályozó rendelkezések minden népfaj nemszabadjaira egyaránt vonatkoztak és a magyaron kívül elég tót, ruthén, oláh jobbágy volt már ekkor is.

A jobbágyviszonyok alakulására most is két erő hatott, mint általában a magyar történet más jelenségeinél is: az általános európai és a speciális magyar viszonyok hatása. Ha az előbbieket akarjuk megszemlélni, emlékezetünkbe kell idézni a föld megművelésének két, földrajzilag elkülönített területen fellépő formáját. Az egyik, mely Nyugatra, Francia- és Németországban, egész az Elbe vonaláig otthonos, abban áll, hogy a földbirtokos tulajdonjoga elismerése fejében a földet megművelőtől, a paraszttól jövedelmet, bérösszeget, évjáradékot kap, s ő maga nem műveli a földet, nem tart gazdaságot rajta. Ezzel szemben Kelet-Poroszországban, Csehországban, bajor és osztrák területen, valamint ezektől keletre, Lengyel- és Magyarországban a földbirtoklásnak másik fajtája fejlődött ki: itt a földesúr maga veszi kezébe birtokát, illetőleg nem adja ki azt teljesen a parasztnak, nem is elégszik meg évjáradékszerű hozammal, hanem birtokán nagy gazdasági üzemet létesít, melyben a paraszt már csak mint jobbágy használható, pénzszolgáltatáson kívül robottal, természetbeli és munkában lerótt szolgáltatásokkal. A két formának mindegyike logikusan fejlesztette ki önmagából a jövőt: a nyugati paraszt biztos léptekkel haladt a szabadság felé, amennyiben pénzbeli szolgáltatása pontosan körülírható volt, azt aránylag könnyen teljesíthette, s így jobbágyból egyelőre bérlővé, majd pedig megváltás útján örökjogú tulajdonossá, földje szabad birtokosává lett. Ez annál könnyebb út volt számára, mert a birtokjog e nyugati formája már korábban sem engedte meg túlságos nagy birtok kialakulását; ellenkezőleg, a birtokok mindinkább felaprózódtak és nagybirtokos osztály helyett szabad és félszabad kisbirtokosok, parasztok, földet művelő városi lakosok tömegei fejlődtek ki. Még Franciaországban is, melyet pedig XVIII. századi agrárviszonyai miatt nehéz a szabadság útján haladónak elképzelnünk, bár a paraszt a feudális terheket súlyosan érezte, a régi községi birtok egy részét sikerült faluközösségben megtartania, s amikor a földesurak ezt a közös birtokot megkezdték felosztani olyképen, hogy egyharmadát maguknak tartották, a királyság lépett ki a XVI. század végétől kezdve a parasztság védelmére. Anglia viszonyai itt kevésbbé jönnek tekintetbe; elég megjegyeznünk, hogy ott a juhtenyésztést szolgáló nagybirtokok kifejlődése a szabad parasztosztály elől elvette a földet, de jobbágyság így sem állott elő, Anglia a bérletek és a városi proletariátus országává fejlődött.

A jobbágyság e nyugati felszabadulása épp a XVI. és XVII. században tesz hatalmas lépéseket, s a korszak végén a rajnai paraszt, a fejedelmek többszörös közbelépése segítségével is, már inkább szabadnak, mint jobbágynak tartható. Nem így a keleti részeken, ahol a nagybirtokforma, a rajta levő jobbágyok jogi korlátaival együtt megmaradt és szabadság helyett szolgaság irányában fejlődött tovább. Itt keleten a XVI. és XVII. század a nagybirtok és vele kapcsolatban a földhöz kötött jobbágyság korszaka. Döntő hatással volt ez alakulásra a XVI. században nagyot fejlődő érintkezés az egyes népek között, a szállítás lehetőségeinek nagyobbodása, nyugati területek lakosainak szaporodása, nem kevésbé a sok háború és velük zsoldos hadseregek állandósága. Ezek a zsoldos seregek éppúgy, mint a földművelésben visszafejlődő Angolországnak, nagy Németalföldnek túlnépes városai a mezőgazdaság nagy fogyasztóivá lettek, úgyhogy a keleti nagybirtokosnak érdemes volt birtokainak gabonahozamát növelni: a fejlettebb útrendszer, főként a viziutak kihasználásával könnyen elszállíthatta a városokba vagy a hozzá legközelebb operáló seregekhez, melyek mindig biztos vevők voltak. Az ostelbingiai porosz nagybirtokos bátran termelhetett, Hollandia, mely gabonaimportból élt meg, s Anglia, egyképen megvették terményeit. Ezen eladási lehetőségek indították meg a keleti területeken az újkori jobbágyság kifejlődését, mely tehát különbözik a középkori jobbágyságtól és egészen új alakulat, melyre az európai emberiség éppenséggel nem lehet büszke.

A középkori nagybirtokon, mint tudjuk, igen különböző jogállású földműves-munkások laktak, a szabadság fokain át egész a szolgaságig, mindegyiknek meglévén az ő pontosan körülírt joga és kötelessége. Ebből a tekintetből a középkor sokszínű, változatos képet nyújt, de annál egyhangúbbat az újkori jobbágyság, melynek tagjai hatalmas országrészeken, sőt egész országokban ugyanazon szolgálatokkal tartoznak, s a szolgaság ugyanoly mértékével vannak lekötve. A nagybirtokosnak érdeke, hogy minél több gabonát termeljen, s ehhez elsősorban minél olcsóbb munkaerőre van szüksége; legolcsóbb munkaerő pedig a jobbágy, akit az ő középkori szabad bérlő, fél vagy negyed szabad állapotából leszorít a földhöz kötöttségbe. Ennek főeszköze a nagybirtok területén a birtokos kezében levő jogszolgáltatás, melynek alárendelve lévén a jobbágy, magasabb erők nem folyhatnak be többé a földesurához való viszony szabályozásába. A nagybirtokos az ő bíráskodási jogával elmetszi a kapcsokat, melyek a parasztot a közjogi hatalmakhoz, elsősorban a fejedelemhez kötik, aki különben a földesurakkal szemben természetes szövetségese volna a jobbágynak. Föllebbezés a földesúri szék ítéletei ellen nincs többé, a földesúr magánjogi hatalmához hozzáveheti a közjogiakat is, amelyeket természetesen szintén a saját hasznára gyakorol. Így lesz az eddig még többé-kevésbé bérleti viszonyban levő jobbágyból egyszerű mezőgazdasági munkás, aki jóformán fizetés nélkül, ingyen dolgozik, annak fejében, hogy a nagybirtokos földjén szabad tartózkodnia és ott magát a családját nyomorogva eltartania. A fejlődés további foka, hogy a birtokon tartózkodnia nem szabad, hanem kell: a szabad költözés megszűnik, és nincs többé magasabb közjogi hatalom, mely képes volna azt, a nagybirtokos ellenére, helyreállítani. Itt aztán kevés különbség van a porosz-német, balti, lengyel, orosz viszonyok közt: a moszkvai birodalom központi gabonatermő vidékein szintén a XVI. században szűnik meg a szabad költözési jog, nem egyetlen törvényhozási aktussal, hanem az itt vázolt fejlődés során, miután a nagybirtoknak sikerült a jobbágyviszonyok rendezésénél a közjogi hatalmat eliminálnia. S mivel a jobbágy folyton hátrálékban van súlyos szolgáltatásaival, lehetetlenség neki elköltöznie, míg végre a nemköltözhetés, a földhöz kötöttség lesz jogi és természetes életformája.


Köznemes, fia és jobbágya a XVII. század közepe táján.
Toppeltinus Lőrinc erdélyi szász író Origines et occasus Transsylvanorum. Lugduni, 1667. című munkájából; a köznemes és fia valószínűleg szász földön szokásos öltözetben; a jobbágy (bizonyára magyar nemzetiségű) a talán török hatás alatt elterjedt bő gatyában, aminek ez a legrégibb képes ábrázolása.

Ennek a fejlődésnek eredménye a nagybirtok túlsúlya, a domaniális birtok kizárólagossága az eddigi rusztikális, parasztbirtokkal szemben, a parasztok elűzése eddig szabad vagy félszabad birtokukról, s ez utóbbinak bekebelezése a nagybirtokba, melyet most már csak szerződésnélküli, örökös jobbágyok művelnek. A 30 éves háborúra ez a fejlődés teljesen kialakul: a porosz, bajor, lengyel, cseh nagybirtok népességi viszonyai immár lényegesen eltérnek a wesztfáliai, rajnai, németalfölditől, ahol nincs többé jobbágyfelszabadításra szükség, pedig a keleti részeken éppen ez lesz a XVIII. század nagy szociális és gazdasági problémája a nagybirtok kifejlődése után. A szász választó jobbágyvédelmi intézkedéseket tesz már a XVI. század végén, porosz területen I. Frigyes Vilmos, osztrák-cseh-magyar területen Mária Terézia. A XVI. és XVII. század a nagybirtok és vele az örökös jobbágyság kifejlődésének a korszaka, ez utóbbit, az örökös jobbágyságot a XVIII. század és a XIX.-nek első fele szüntetik meg, hogy utána az újkori nagybirtok likvidálása is kezdetét vegye.

A magyar fejlődés természetesen e keleti formákban folyik le, sőt egy váratlan esemény következtében egyszerre készen áll, jogilag megelőzve a többi nép fejlődését. Ismeretes, hogy az 1514-i nagy parasztlázadás alkalmat adott királynak és országgyűlésnek, hogy a jobbágyoktól eddigi szabadságukat elvéve, őket földesuraiknak tiszta, örök szolgasággal vessék alá. Ennek érthető feltétele volt, hogy egyúttal a szabad költözködés jogát is mindenkorra megszüntették. Verbőczi pedig az 1514. évi 14. tv.-cikket átvévén Hármaskönyvébe (pars 3. tit. 25), a jobbágyok földhöz kötöttségét a nemesi alkotmány egyik alappillérévé tette, amelyet utóbb már nehéz lett volna az épületből, annak veszedelme nélkül, kiszakítani.

A magyar jobbágyság az újkorban az 1514-i törvényen és a Hármaskönyv rendelkezésein nyugodott, melyek a legkevésbbé sem tagadják, hogy céljuk a retorzió, a jobbágylázadás megbüntetése és jövőbeli megakadályozása. Itt a szabad költözés eltiltásán kívül még két általános, minden jobbágyra vonatkozó rendelkezésről van szó: az egyik már az 1514-i törvényben a jobbágyok pénz-, természet- és munkabeli szolgáltatásait szabályozza: pénzadóban évi egy aranyforintot fizettet velük, szolgálatban hetenkint egy napot, továbbá különböző természetbeli ajándékokat; ez a törvény lesz alapjává a jobbágyterhek kirovásának az egész korszakon át. Nem kevésbé századokra kiható erőt nyert Verbőczi azon megállapítása, hogy a jobbágynak nem lehet birtoka és neki földesura földjén és birtokain, melyeket megművel, „a munka bérén és jutalmán kívül” semmije nincsen. Ehhez képest örökséget sem hagyhat maga után, csakis ingókban, s még azon ingatlant is, melyet maga szerzett, a saját munkájával, felében földesura örökli, csak másik feléről szabad végrendelkeznie (pars 3. tit. 30). A jobbágy tehát a nemes úr birtokán egyszerű bérmunkás, aki az úr birtokait művelni köteles, s e munkájáért lakást és tartózkodási jogot nyer a birtokon, anélkül, hogy annak akár egy rögéhez is örökjogot szerezhetne magának, holott pedig ugyanezen rendelkezések szerint egész életére ehhez a röghöz van kötve.

Verbőczi tana a jobbágyok helyzetéről már akkor is igen szigorú volt, s bár egészben véve alig állapított meg egyebet, mint ami más országokban a következő század folyamán lassacskán tényleg bekövetkezett, jogi formuláinak logikus ridegségével sokkal inkább megkötötte a jobbágyosztály egész jövőjét, semmint ez lassankénti fejlődés, a nemesi jogok organikusabb kiterjesztése esetén szükséges lett volna. Maga a tan annyira magán hordozta a bosszú és gyűlölet bélyegét, hogy később keresztény érzelemmel lehetetlen volt az egészet helyeslőleg tudomásul venni, s innen van, hogy a következő évtizedekben ahányszor csak szóba kerül országgyűléseken a jobbágyság sorsa, király és rendek kertelés nélkül kijelentik, hogy az eddigi törvények értelmében a jobbágy borzasztó elnyomást szenved. Az 1546-i országgyűlés szerint semmi sem ártott annyira Magyarországnak, mint a jobbágyok elnyomása, kiknek kiáltása Istenhez hatol fel az egekbe, s így Isten indignációjának elfordítására szükséges helyzetükön javítani. De a főkérdésben, a szabad költözés jogában igen nehéz volt eltérni a tilalomtól. A király, I. Ferdinánd és a főpapok ugyan többször javasolták a költözés újból való megengedését, de a köznemesség, s vele a főurak egy része joggal tartott attól, hogy az elkeseredett jobbágyság, ha megnyittatnék neki a költözés lehetősége, elhagyná földjüket, s vagy a néhány szelidebb hírű birtokoshoz állana, vagy a végvárakba szegődnék katonának, s így birtokaik munkáskéz híján tönkremennének. Az általános európai gabona-konjunktúra csak a század második felében, a 70-es, 80-as években érkezett meg Magyarországra, s így ha már a szabad költözés tilalma eddig érvényben maradt, mi sem természetesebb, hogy a birtokosok most még kevésbé voltak hajlandók önként lemondani az olcsó, azaz ingyenes munkaerőről, illetőleg ennek birtokukról való eltávozását megkönnyíteni. Ferdinándnak és Miksának minden erőfeszítése, többszörös országgyűlési propoziciói sem tudtak egyebet kivinni, mint hogy több törvény formálisan megengedte ugyan a szabad költözést, de végrehajtását az egyes esetekben oly zaklató feltételekhez kötötte, hogy a valóságban megmaradt a régi tilalom. Így az 1547 : 26., 27., az 1550 : 34., 1556 : 27–33. tv.-cikkek, melyek a költözést nemcsak hogy rendkívül bonyolult és hosszadalmas eljáráshoz kötötték, amely alatt a jobbágy természetesen ki volt téve ura bosszújának, hanem a vármegye hatóságainak is befolyást engedtek reá, ami azután a jobbágykérdés fejlődésének századokra megadta a maga, sajnos, igen egyoldalú irányát. E törvényeink értelmében minden egyes jobbágynak költözési szándékát a vármegyétől kiküldött, nemesekből álló bizottság vizsgálja meg, amely a faluban kihallgatásokat eszközölhet, amikor is a szolgabírótól és nemes esküdtektől megkérdezett jobbágyok vallomásaikban szabadoknak éppen nem voltak tarthatók. Ok nélkül távozni készülő jobbágyot a nemesek büntetésre ítélhettek, viszont a jobbágy a vármegyéhez föllebbezhetett, úgyhogy a költözési ügyekben legfőbb döntő hatóság megint csak a nemesek törvényszéke lett, az alispán vezetése alatt. Ugyancsak a vármegye lép közbe a szökött jobbágyok visszaadása dolgában, aminthogy a XVI. században a szabad költözés kérdésének feszegetéséből egyéb pozitivum rendesen nem is jött ki, mint hogy a szökött jobbágyok uroknak visszaadandók. Amikor pedig, mint pl. 1547-ben a fenti klauzulák szerint megengedték a költözést, az utána következő években már újra eltiltották, mivel „tavaly óta engedetlenség és lázadás” tapasztalható az urak ellen.

De ekkor már a vármegyék beleszólási joga nemcsak az országos törvényen alapult. Bármily szépen megírta is Verbőczi, hogy az országos törvény – lex – ellen nincs érvénye a törvényhatóságok jogszabályainak, a statutumoknak, a vármegyék a XVI. század közepétől fogva épp e jogszabályalkotó gyakorlatukra támaszkodva kezdtek jobbágyköltözési ügyekben önállólag, az országos törvénytől függetlenül, sőt annak ellenére rendelkezni. Ung vármegye 1555-ben „egyhangúlag megszüntette” a szabad költözést; Zala vármegye 1558-ban ugyanezt tette, látva, hogy abból „mindkét részre sok kényelmetlenség, gyűlölség, veszekedés és veszedelem” származik; Abaúj vármegye 1579-ben hasonlóképen azért tiltja el, hogy a gyűlölségek és jogtalanságok oka eltávoztassék a vármegyéből. Bizonyos, hogy vármegyénként különböző munka- és keresleti viszonyok voltak, és hogy ami Máramaros megyében jó volt, az gazdaságilag kivihetetlen lehetett Zalában, de általában a vármegyék meglehetős egyhangúlag a szabad költözés ellen használják ki statutarius gyakorlatukat. Zala megye 1558-ban eltiltja, 1585-ben megengedi ugyan, mert úgy látja, hogy több nemes úr és mágnás jobbágyaival mint ostoba barommal és rabbal bánik, amivel Isten haragját hívják a vármegye fejére, de már a következő 1586. évben újra eltiltja azzal, hogy a török sok jobbágyot vitt rabságba, ezért nem nélkülözhetők és nem engedhetők el. 1577-ben Ung vármegye a törvényt olyképen magyarázza, hogy a jobbággyal esküt akar tétetni – önként! teszi hozzá –, hogy „örökös jobbágy” legyen és soha többé ne legyen elbocsátható. Mindezen rendelkezések úgyis azt mutatják, hogy a jobbágy már elszokott a költözéstől, s amikor a reá nézve annyiféle veszedelmet magában rejtő költözési processzust mégis megkezdi, csak végső szükségében teszi és még ekkor is sajnálja eddigi lakóhelyének elhagyását. Nyitra megye 1580-i rendelete arról intézkedik, hogyan büntetendő az az elköltözött jobbágy, aki az ő helyébe jövőt, házába beköltözőt a ház felgyujtásával és halállal fenyegeti, sőt meg is öli. Mindezen vármegyei rendeletek azonban a törvények betűivel ellentétben lévén, nem igen számíthattak arra, hogy a nagybirtokos főurak is megtartják őket; különösen fitymálják a nagyurak a vármegye tekintélyét a szökött jobbágyok visszahozatalában; igen sokan, így pl. Báthory István országbíró, be sem engedik a vármegyei embereket birtokukra. Általában úgy látszik, hogy amennyire költözés tényleg van, ez a kisbirtokról önti át a jobbágyokat a nagybirtokra, a köznemest fosztja meg néhány jobbágyától és viszi el őket a hatalmas főúrhoz, aki már megkezdte birtokain a majorságok berendezését és az új telepeseknek emberibb megélhetést tud adni, semmint a kisbirtok szűkös viszonyai között.

A döntő fordulat, mely a jobbágykérdés rendezését jogilag is a vármegyére bízta, 1608-ban következett el, amikor is a 13. t.-c. kimondotta, hogy a költözésből sok abúzus származván, amelyik vármegyében megvan, maradjon meg, de amely vármegyék azzal élni nem akarnának, szabad legyen nekik magánjogszabályt alkotni a jobbágyköltözésről. Ennek a törvénynek rendkívüli horderejét akkor értékeljük, ha visszaemlékezünk arra, hogy a XIV. századtól kezdve a jobbágyviszonyok általános rendezésénél király és rendek együttműködtek, s még a legutóbbi végzetes rendezés, az 1514-i is, országgyűlésen, a királyi hatalom hozzájárulásával jött létre, anélkül meg sem hozhatták volna. Az országgyűlés most megváltoztatja ezt a gyakorlatot: király, főurak és főpapok szinte formálisan lemondanak arról, hogy ezután a jobbágyviszonyok alakulásába beleszóljanak, s ezt a jogot átengedik a vármegyéknek, melyek ekkor már valóban a köznemesek univerzitásai, ahol a főúr és főpap kezdeményező szerepet már alig visz, legföllebb királyi és nádori rendeletek végrehajtása érdekében. A köznemesi vármegyék ez eddig hallatlan hatalmi gyarapodását a Bocskay-párti országgyűlés hozta meg, az az országgyűlés, mely előbb a bécsi béke törvénybeiktatásával egy új nemesi közjogi fejlődésnek nyitotta meg a lehetőségét, most pedig a király és jobbágy közt elszakítván a kötelékeket, a saját anyagi biztonságát érte el – századokra. Rudolf beteg közönyére és Mátyás főherceg lelkiismeretlenségére jellemző, hogy ezt a törvényt elfogadták, s ezzel maguk mondtak le a már abszolutizmus felé hajló fejedelmi hatalomnak más országokban legnagyobb dicsőségéről: arról, hogy a király már ekkor, a XVII. században hozzányúljon a nemességnek magánjogi helyzetéhez és sajátmaga indítsa meg a nemesi privilégiumok megtörésével a jobbágyság felszabadításának nagy munkáját. Kétségtelen, hogy ilyen törvényt I. Ferdinánd nem fogadott volna el, s az is világos, hogy Mátyás főherceg a saját királyságának biztos reményét vásárolta meg azzal, hogy a nemesség kívánságának eleget tett.

A vármegyei nemesség most már közjogilag födve volt, mikor statutumaiban tovább játszotta XVI. századi politikáját. Szabad költözésről ettől kezdve a vármegye mindig mint valami borzasztó, elítélendő bűnről beszél, s tényleg alig is van szabad költözés érvényben az ország egész területén. Sopron vármegye 1635-ben konstatálja, hogy ez sehol Magyarországon nem lévén életben, náluk is teljességgel eltöröltessék, de a földesurak tekintsenek a kereszténységre és jobbágyaikat ne terheljék túlnagy és szokatlan szolgáltatásokkal. Egyes vármegyék többszörösen is eltiltják, így Szabolcs 1672-ben, 1695-ben: szerinte az „örökös jobbágyok” is menekülnek a teher alól, s így újból gyakorlatba veszik a „menekülésnek kártékony vakmerőségét”; a vármegye most már azt is büntetni rendeli, akiről csak híre terjed, hogy szökni akar; az ilyen azonnal fogva vitessék be a vármegyére. Ezek az ismételt szigorú rendeletek maguk is bizonyítják, hogy az 1608-i törvény tulajdonképeni célja: a vármegyei nemességnek az állandó, olcsó munkaerőt biztosítani, nem volt elérhető. A XVII. században az ország egyes területeit annyi sokféle csapás, pusztulás sujtotta, hogy a jobbágylakosságot teljes lehetetlenség volt földhöz kötni: török, tatár, német, kuruc vonulás után a jobbágy, kit semmi jog nem kötött a földhöz, nem tért vissza, s a földesúr, akié volt minden jog, ott állott munkaerő nélkül, ha a rablócsapatok távoztával visszajött földjére. A jobbágy szökése valóban egyetlen korrektívuma a költözés hiányának, abban a szolgaságban, melybe épp a költözés megszüntetésével taszították. Szegény embernek könnyű volt távoznia, a szökött jobbágy igen gyakran el tudta hajtani marháit, sőt még faházát is lebonthatta és magával vihette. A háborús viszonyok között, nagy pusztaságokon át nehéz volt őt újra megtalálni, ennek következtében főként a XVI. század végétől kezdve, minél nagyobb számát tételezzük fel a szökött jobbágyoknak, annál közelebb járunk az igazsághoz. Ebből magyarázható egyúttal az is, hogy ugyanazon területen a jobbágylakosságnak egyébként érthetetlen nagy hullámzása észlelhető ami egyúttal mindenkorra lehetetlenné is teszi számunkra, hogy a jobbágyság számát statisztikailag megfoghassuk.

A szabad költözéstől megfosztott jobbágynak terhei is megsúlyosodtak, s idők folyamán azok a terhek, melyeket az 1514-i törvény rótt rája, az újakhoz képest könnyűnek tűntek fel. A terhek szaporításának formális lehetőségét a vármegyei kezelés adta meg; a földesurak egyeteme természetesen a legritkább esetben volt hajlandó a jobbágyot az úri tartozásoktól megvédeni, s így minden társadalmi és politikai erő, mely olcsó munkást keresett, szabadon kihasználta a jobbágy védtelen helyzetét. Az 1514. évi részletes megállapítások nem sokáig voltak érvényben, helyettük az 1548 : 35. s következő törvénycikkek szabták meg újból a jobbágy kötelességeit, kimondottan azon célból, hogy könnyítsenek rajta. Ez a törvény pontosan körülírja a heti egynapi ingyenmunka, robot módját: őszi, tavaszi vetésnél, szöllőmunkánál, aratásnál és szénakaszálásnál kell teljesítenie azt, aratás idején heti két nap legyen, de ezt a többletet be kell tudni az ötvenkét napba, aminél több robotnap ne legyen. Ahol eddig nincs szokásban a census, azaz a földbér, amit 1514-ben egy forintban állapítottak meg, sem pedig az ajándékok, ott vezessék be, még pedig a szomszéd birtokon élő formában. Azzal azonban, hogy a törvény csak általában beszél a cenzus, ajándékok és más rendes jövedelmek adásáról, lehetővé tette az eredeti terhek sokszoros felemelését. Aminthogy egy forintos földadóval és heti egynapi robottal nem is igen találkozunk többé; az első minimálisan 2–4 forintra, de még sokkal többre emelkedik, s pl. I. Rákóczi Ferenc lednicei uradalmi falvaiban az egész telkes jobbágy 20, a féltelkes 10 forintot fizet; a robotnapok száma szintén kivédhetetlenül emelkedik: Esterházy Miklós nádor lózsi jobbágyai, urbariumba írt, tehát szabályszerű kötelezettségük szerint heti két napot szolgálnak gyalog, vagy ha barommal és szekérrel, akkor csak egy napot. Ez azonban ekkor már könnyű robot, amint tudjuk is, hogy Esterházy Miklós, ahol csak tehette, védte a jobbágyokat; a XVII. században hetenkint három nap a rendes robot, úgyhogy a jobbágynak minden egyéb szolgálatára és saját adója és élelme megszolgálására csak heti három napja marad. A jobbágyot azonban nem a földadó, nem a robot, hanem a kezdettől fogva körüliratlan egyéb szolgáltatások teszik tönkre, amelyek aszerint növekednek, hogy mennyi új kereseti lehetőség nyílik meg a földesúr számára, – hiszen ez minden kereseti lehetőséget az ingyenes munkaerővel használ ki – és hogy neki mennyi hatalma van az új szolgáltatásokat elrendelni. Amint 1592-ben a Szatmár vára alá tartozó erdődi uradalmi falvakról meg is állapították: ezek a kapitányok és udvarbírák tetszése szerint vetéssel, aratással, kaszálással, kapálással, faszállítással, és minden egyébbel tartoznak: „szolgálnak Szatmár várához, miként ez nekik megparancsoltatik”. Ha az ilyen katonai uralom kétségkívül szigorúbb volt is, mint más polgári földesuraké, mégis a szolgálatok másutt is nagy mértékben növekedtek, még pedig 1. a nagybirtok új, speciális üzemfejlődése, 2. pedig az ország védelmére szükséges katonai terhek következtében.

A hazai nagybirtok a XVI. század vége felé bekapcsolódik abba a konjunktúrális fejlődésbe, mely a szomszédos nyugati országokban megindul, s amely a gabonatermelés emelését hozza magával, mivel a gabonát, akár szemben, akár lisztben, a nagybefolyású nagybirtokosok elsősorban a hadseregnek könnyen el tudják adni. Láttuk az előbbi kötetben, mint alakulnak ki osztrák és magyar arisztokrata nagybirtokok gabonaszállítás segítségével. Gabonát pedig nemcsak a jobbágynak kiadott birtokon termelnek, hanem a régi allodiális földeken is, melyeket minden módon szaporítani akarnak, s amelyeken most gabonatermelés és marhatenyésztés céljából majorságokat helyeznek el. A század végétől kezdve minden nagybirtokon a fődolog a „majorkodás”, egy 1608-i udvarbírói utasítás szerint: főgondviselés az majorkodásra, szántásra-vetésre legyen. Már egy 1570-i munkácsi utasítás szerint fő a földművelés: minél többet kell szántani, a krajnabeliek, tehát a ruthén pásztorok is rászoríthatók a szántásra, de ne annyira, hogy maguknak ne dolgozhassanak és éhen pusztuljanak; a cél mégis a „terjedtebb (uberior) agrikultúra”, felszántani a vár körüli földeket, és a termést behordani, viszont a távolabbi helyeken majorságokat, allodiaturákat alapítani. Majorság legyen minden arra alkalmas helyen, ott állatokat hízlaljanak, hogy hízott tehén, sajt, vaj, disznó mindig legyen, s ne kelljen semmit se venni. Majorságot úgy ajánlatos alapítani, hogy a parasztoktól kérjék el állataikat, s csak ha ez nem lehetséges, vegyen az udvarbíró újakat. Esterházy Miklós 1616-i, szintén munkácsi utasításában már nem elégszik meg azzal, hogy a várnak legyen elég élelem, az udvarbíró úgy vesse be őszi és tavaszival a majorságot, hogy „abból ha az úr hasznára minél több pénzt gyűjthet az ő industriája szerint, azon legyen és pénzt gyűjtsön. Summa szerint sokkal többet vettessen, semmint azelőtt”, maga is jelen legyen minden munkánál és vigyázzon, hogy a földeket jól trágyázzák és jól megműveljék. Íme, a többtermelés ideája, abban a pillanatban, amikor a termést el lehet adni; a földesúr minél többet akar eladni, hogy minél „több pénzt gyűjtsön”, ez az indítóoka a most kezdődő intenzívebb gazdálkodásnak. Az így megművelt föld természet szerint már sokkal több munkanapot kíván az esztendőben, semmint korábban, mikor még majorságok nem voltak, s a várföldeken, a birtokos székhelyén kívül csak a jobbágyföldek műveltettek meg. A Kismarton melletti Dávidcenk jobbágyai 1600-ban földbérben már alig fizetnek félforintot, de annál több robottal tartoznak, mert hiszen munkájuk sokkal több pénzt hoz az úrnak, mint a földbér maga; télen heti két, nyáron heti három robottal tartoznak, ezenkívül beszolgáltatnak egy hold után egy köböl termést, túrót, vajat, tyúkot, két csirkét, kappant, lúdat, karácsonyi kalácsot; tartoznak a roboton kívül nyáron az úrnak 12 pénzért (dénárért) dolgozni; minden eke egy héten át másfél napig az úrnak szánt, akinek birtokán az aratást, kapálást, kaszálást, szöllőmunkát nekik kell elvégezni, ezenkívül tartoznak szilvaaszalással, az Ikva-folyónak éjjel-nappal való őrzésével, udvari szolgálattal – a bíró vagy helyettese harmadmagával a földesúri kúriában hál; két hordó borból egyet az úrnak adnak, aki viszont az ő borát velük itatja és fizetteti meg.

Mint látható, a földesúr a legkülönbözőbb módokon próbál produkálni és pénzt szerezni, s mindenütt egy munkaerő jön nála tekintetbe: a jobbágynak lehetőleg ingyenes munkája. Ehhez képest egy-egy birtokon igen sokféle szolgálatot találunk, akárcsak a korai középkorban, azon különbséggel, hogy akkor minden egyes szolgálatot más ember végezett, most pedig amennyire lehet, ugyanazon jobbágyok vállaira rakják az összes terheket. Az ecsedi uradalomban a XVII. század közepén vágómarhaadást, kendermag-, len-, aszúszilva, aszúalmaadást találunk; a cenzus már évi 50 forint, de azért a munkák szaporodnak a birtok művelésének emelkedésével együtt, így különösen a virágos- és gyümölcskertek divatba jöttével; itt már az egyik falu cenzus és sokféle szolgáltatás mellett szántással nem szolgál, hanem ehelyett a „káposztás, hagymás, lugaskerteket” műveli és egyéb szolgálatra tartozik a „tisztek rendelése szerint”. Ezek a gazdatisztek kénytelenek most a jövedelem fokozása érdekében új és új kereseti módokról gondoskodni; helyzetük különben is gyökeresen megváltozik, mert míg a XVI. században familiáris viszonyban voltak urukkal, ami bizonyos patriarkális érintkezést tett lehetővé, most valóban fizetett szolgává lesznek, aki szigorú utasítást kap és akit nem kevésbbé szigorúan megszámoltatnak. Csáky Istvánnak régi hű udvarbírája felháborodva írja a XVII. század közepén, hogy ő tőle számadást követel: „engem pedig azelőtt Nagyságod soha számadó tiszttel csak nem is kénált, s magamat olyanra nem is köteleztem”, – persze Csáky is híve volt az új kereseti lehetőségeknek, édesanyja szemére is veti neki: „csak a majort építed, számtalan munkával terhelvén a szegénységet”; persze, az ilyen terhelésben a gazdatiszt volt a főeszköz, aki így, földesura nyomása alatt, valóban jobbágykergető, szegény népet elnyomó ember lett. Nem volt ritkaság, ahogyan I. Rákóczi György beszélt gyalui provizorával: „mind megfogadd a pásztorokat, mert Isten bizonyságunk, magadat veretünk vasba. Ki hinné ezt a hatalmas lopást, hogy mind (a juhokat) a dög vonta volna el.”

A súlyos szolgálatokhoz kell vennünk, hogy a majorsági földek egy részét tulajdonképen a jobbágy birtokából vágták ki a földesurak, legalább is olyan földből, amire ősi szokásjog szerint joggal igényt tartott, sőt gyakorolt is a jobbágy. Az allodiumok földművelésre fogott része, tudjuk, ősi földközösségben műveltetett, s mikor azt a nyilak útján évente kisorsolták, a földesúr rendesen két nyilat kapott belőle, míg a jobbágyok egyenkint egy-egyet. A falunak ez az évi osztásföldje most kizárólagosan urasági birtokká, allodiummá lesz; már 1575-től kezdve ismerünk eseteket, amikor a földesúr a nyilasföldeket egyszerűen „örökbe szekvesztrálja”, azaz az ő saját örökévé, nemesi jogú birtokává teszi, amelyen a jobbágynak birtok jog, földközösségi használatjog helyett csak bére lesz munkája után. Ezzel a jobbágy középkori szabadságának utolsó foszlánya is eltűnik: az, akinek még birtokjoga volt a közös földhöz, most egyszerűen „béresszolga” lesz, amint ez a kifejezés a század fordulóján állandósul is. A földesúr ilyetén ténykedése nem állt meg a már földművelés alá vett földeknél, hiszen a majorságok igen gyakran erdők helyén, irtványföldeken állottak elő; ehhez képest a korábban szintén földközösségben bírt erdőket is magának foglalja, azaz a községet onnan egyszerűen kitiltja. Íme egy ilyen rendelet 1620-ból, mellyel az erdőket maguknak foglalják: a kissárosi közbirtokosság kimondja, hogy „senki embere és jobbágya az tilalmas erdőkre rámenni és vágni azok (az urak) akaratja és engedelme nélkül ne merjen, hanem az földesurak és asszonyok esztendőnként darabbal osszanak az községnek, azt kivágván és elhordván, újabb darabot adjanak, azonkívül sem épületre, sem vásárra senki ember ne merjen az tilalmas erdőket vágni és hordani”, az udvarbírák az olyat fogják el, kocsival-lóval vigyék be a községházára birságolás végett. 1634-ben a Szinyei-Mersék tiltják el így erdőiket, s abból fát és vesszőt hordani, kovácsoknak szenet égetni, hársat hántani; csak egy erdőt engednek „szabadnak”, hogy azt egyszerre több falu használja, jómódjával, pazarlás nélkül, osztállyal. A földesurak rájöttek, hogy hasznuk csak okszerűbb erdőgazdaságból lehet, ezért a pénzbeli haszonért emelik az erdőkultúra színvonalát és zárják ki a községet régi jogából.

Még néhány földesúri jogot kell megemlítenünk, mint amelyek nagyban hozzájárultak a jobbágy helyzetének romlásához. Ilyen volt a borkimérési és mészárszéktartási jog, mindkettő azon célból, hogy a földesúr saját borát és marháját eladhassa a jobbágyoknak. Igaz, a borkimérés dolgában a község és földesúr rendesen megosztoztak, az év két, nem egyenlő felében előbb az egyik, azután a másik mérte ki borát, visszaélések azonban könnyen és nagyszámmal állottak elő. Egyszerűen azzal is, hogy az úr rossz, romlott bort méretett ki, vagy túlmagas áron; gyakorta megesett az is, hogy borát és gabonáját, ha romlásnak indult, cserébe rákényszerítette a parasztokra, azzal, hogy ezek szüret, illetőleg aratás után a magukéból: tehát a friss, új termésből adják vissza. Általában véve minden szolgáltatásnál lehetett ily visszaélést elkövetni. Báthory Györgyről, a híres zsugoriról, aki salátára olaj helyett csak zsírt öntetett, mondták, hogy falvaitól róka- és farkasbőrök beszolgáltatását követelte, s amikor kezébe kapta az ingyen bőröket, eladatta azokat jobbágyainak. Heltai Gáspár a gonosz „hispán” fortélyai közt egy csomó ily visszaélést sorol el: a jobbágytól szüretkor olcsón veszi a bort, s azt vízzel elegyítve, drágán adja el nekik, házanként osztogatván füzetésre: „Haza jövén, ugyan tanisztrával hozá vala a pénzt az úrnak”. Özvegyasszonyokkal égetett bort csináltatott a borseprőből, s azt adta el a jobbágyoknak. Ökörből, juhokból a faggyút lefoglalta, az özvegyasszonyokkal gyertyát csináltatott belőle, ismét eladva jobbágyainak. A kerteket velük kapáltatta, s a hagymát, petrezselymet velük vétette meg; bírságolással gyermeklovakat és ökröket szerez, azokat kiosztja a gazdákra, hogy télen ingyen felneveljék, s aztán visszaadják; bőjtben sós halat, vizát, pontyot, heringet vesz és eladja nekik; aratáskor tizedet, ötödöt, földvámot, asztalbúzát, a legkülönfélébb címen veszi el tőlük termésüket. Az ilyen visszaélések persze nem fordultak elő együtt és ugyanazon birtokos alatt, lehetőségük azonban megvolt és tudjuk is, hogy itt-ott előfordultak, úgylátszik azonban, inkább a XVI. században, mint később, amikor már ilyen eszközökre nem volt szükség, hogy a gazdasági üzem pénzt hozzon. Ilyen XVI. századi eseteket mond el Bornemisza Péter is, aki szerint az is gyakori volt, hogy a földesúr egyenesen pénzt kölcsönzött jobbágyától vagy fenyegetéssel vagy tömlöcöztetéssel. Choron András egyszer felhozatta gazdag jobbágyát, az „imegkötőt bekötötte neki és a fejét tapogatta, azután megszidta magát, hogy addig ki nem megyen a tömlöcből, míg száz forinttal meg nem fizeti munkáját”. Pekry Lajos meg egyik plébánosát jól tartotta, s azután azzal kínozta, hogy nem hagyta aludni, darabontjaival éjjel-nappal felköltette, míg ezer forintot nem fizetett neki, – az összeg valószerűtlen nagysága mutatja, mily nagy túlzásokkal kell számolnunk, amikor nem urbáriumban megszabott szolgáltatásokról van szó.

Azt viszont ki kell emelnünk, hogy amennyiben a gazdasági életben új kereseti lehetőségek nyíltak meg, s ezek érdekében munkásra volt szükség, a földesurak zavartalanul, ellenmondástól nem tartva, rótták ezen új munkákat régi szolgáltatások mellett jobbágyaikra. Munkavédelem ekkor sem nálunk, sem másutt nem volt intézményesen megszervezve, sőt ahol még a fejedelmi hatalomnak volt is befolyása a jobbágy és földesúr közti viszonyra, a munkakötelezettség ily magán, házi kiterjesztéseit ott sem lehetett megakadályozni. Nálunk a jobbágy helyzetét e tekintetben is nagyon megnehezítette az 1608-i törvénnyel kapcsolatban az a körülmény, hogy a munka megtagadása könnyen engedetlenségnek, az úri jogok megtagadásának volt minősíthető, s ilyenkor az úriszék lépett működésbe, a vármegye égisze alatt, csupa nemes, földbirtokos tagokból. Igaz, az úriszék ítélete ellen a vármegyéhez lehetett föllebbezni, ennek azonban, a vármegyének hasonlókép nemesi összetétele miatt, kevés értelme volt, amiből érthető, hogy pl. bár a pannonhalmai úriszék az 1615–1701 közti időközben 125 ülést tartott, s ezeken 400-nál több jobbágypört intézett el, egyetlen esetben sem történt fellebbezés a vármegyéhez. Úriszék és vármegye ugyanazon összetételű bíróságok voltak, s így a tényleges viszonyoknak is megfelelt, ha az úriszék ítéleteit föllebbezés nélkül végrehajtotta, még akkor is, ha halálos büntetésre szóltak azok. A nemesúr büntető bíráskodásának korlátlan, írott törvénytől vagy bármiféle perrendtartástól független voltát elijesztő világossággal fejezik ki Erdélyben Alsófejér vármegye főispánjai: „Akármely dominus terrestris ellen ha az parasztember vétkezik, szabad jobbágyával, miképen bünteti”, de ha ország törvényei ellen tesz a jobbágy, nem a földesúr, hanem a vármegyei tisztviselők büntetik.

Egyrészt a földesúri hatalom teljes ellenőrzetlensége, másrészt a gazdasági fejlődés folytán növekvő munkáshiány magyarázza azt is, hogy az úrnak nem egyszer sikerült „örökössé” tenni jobbágyát s ezzel a középkori viszonyokkal szemben a magyarországi munkáskérdésben a legalacsonyabb fokot jelentő helyzeteket statuálni. Az ismeretes esetek legtöbbjében a jobbágy e végletes megkötésének nyilvánvaló oka valami súlyos bűn, melyért ő halált érdemelt volna, de a földesúr kegyelmet gyakorol, s ennek fejében a jobbágy külön hitlevélben kötelezi el magát, sőt családját is örökös jobbágynak. Így Sennyey Borbála éradonyi jobbágya, Tóth Illyés, aki asszonya ellen „vétekbe esett, kiért halált érdemelt volna”, fogságban is tartatott, s onnan kibocsátva 1630-ban asszonyának és maradékinak „örökös helytartó jobbágyává” teszi magát. Vetésy Istvánnak egy fiatal jobbágya, Csomós András paráznaságban találtatván, miért halált érdemelt, így köti le magát 1638-ban: „teljes életemben az én uramat uralom, soha sem titkon, sem nyilván el nem idegenedem, s ő kegyelmének maradékit is uralom”. Ugyanezen Vetésy-családból való Ferencnek mezőterebesi jobbágya, Szatmári István 1666-i hitlevelében azt mondja, hogy „estem volt az én uramnak, nemzetes Vetési Ferenc uramnak haragjában” – vasra verettetve végül azon feltétel alatt bocsáttatott ki, hogy megfogadta: „az míg élek, őkegyelmének örökös helytartó és el nem kullogó jobbágya leszek”. Aki pedig hitét nem állta, ura megfogathatta szolgáival mindenütt, még „szabad sokadalmakban, zászlók alatti hadakban” is, azaz az örökös jobbágy sem katonasághoz, sem valamely város oltalma alá nem menekülhetett.

A földesúri terheken kívül állami és vármegyei szolgáltatásokkal is tartozott ekkor a jobbágy, akinek helyzetére ilymódon, terhei nagyobbodása által, mégis csak befolyással bírt az állam közjogi szervezete. A rendes állami adón, a dicán kívül különösen súlyos volt az ú. n. ingyen munka, mely, mint láttuk, a XVI. században az I. Ferdinándtól alapított végvárrendszer felépítésére és tatarozására volt szükséges és mint ilyen, a XVII. században is állandó volt. A tizenötéves háború után újra kellett építeni a sok lerombolt, megsérült várat, köztük az 1609 : 61. tv.-cikk szerint Tokaj, Ónod, Szendrő, Kálló, Érsekújvár, Fülek, Nógrád, Vác, Komárom, Pápa építésére kellett az ingyenmunka, melynek érdekében a vármegyék jobbágyai a XVI. századhoz hasonlóan be vannak osztva valamely vár állandó szolgálatára. A távolabbi vármegyék jobbágysága pénzzel, másfél forinttal váltja meg a munkát. Mióta az 1618 : 52. tv.-cikk portánként évi tizenkét nap ingyen robotot állapított meg, ez a teher állandósul; a jobbágy persze az államnak járó ingyenmunkát külön, a földesúri robottól függetlenül rója le, tehát már az 1514. évi 52 napi minimális robotnap is megnő az állami robot által 64 napra. De teljes súlyát e robotnak csak akkor képzelhetjük el, ha tudjuk, hogy az ausztriai német tartományokban a XVI–XVIII. században az egész földesúri robot évi átlaga tizenkét nap volt, de az egyházi birtokokon évi három napra is leszállott, – holott nálunk tizenkét napot maga a török elleni védelem, a várak fenntartása vett el a jobbágy munkájából. Ebből a szempontból az ausztriai jobbágyokért is dolgoztak a magyarok, akiknek helyzetét ilyképen indirekte is megnehezítette a török közelsége.

Az ingyenmunka teljesítését a XVII. században már nagy szervezet intézi, melynek élén a nádor alatt a kerületi főkapitányok állanak, de a szervezet tulajdonképen a vármegyék, alispánjaik és választott tisztviselőik által működik. A nemesi vármegye tehát mán e téren is képviseli az államot a jobbággyal szemben, miként a királyi adózásban is, ahol mint tudjuk, a vármegye hatósága hatalmazza fel a dikátort az adó behajtására. A nemesi vármegye ebben a korszakban kezdi az állam feladatait magára venni, s így a jobbágy erről az oldalról is teljesen nemes urainak és azok vármegyéjének befolyása alá kerül. Állami és vármegyei hatóság e jobbágyviszonylatban összefolynak egymással; a vármegye hajtja be az állami szolgáltatásokat, de egyúttal olyan terheket is ró a jobbágyra, melyek már nem az állam, hanem tisztán a vármegyei szervezet fenntartására szolgálnak. Bár az országgyűlési követek ellátására általában csak a nemeseket adóztatja meg a vármegye, a jobbágyokat nem, a vármegyei tisztikar fizetése fedezésénél már nem mond le a jobbágy filléreiről. A vármegyei notarius fizetésére már a XVI. században kénytelen a jobbágyság portánkint adózni, így Zalában 1584-ben portánkint fél forintot, holott a nemesek ugyanekkor szesszióként csak 15 denárt adnak. Ellenőrzés hiányában a vármegye közönsége mindnagyobb összegeket vet ki saját céljaira a jobbágyra; így Zólyom megye 1654-ben 3 forintot „a vármegye bizonyos szükségleteire”, mivel azonban maga is látja, hogy ez sok a szegény népnek, jámbor szándékként kifejezi reményét, hogy ez adóban a nemesek is segítni fogják őket. Igen nagy diszkrecionális jog jutott a vármegye kezébe azáltal, hogy királyi vagy nádori rendeletekre ő szervezte meg az inszurrekciókat, s hadbaszállás esetén a sereg ellátását, élelmezését, amikor is teljesen szabad belátása szerint kellett megterhelnie jobbágyait. Táborba szekerek, fuvar, élelem, kenyér, kappan, lúd, zab szállítását a vármegye rendeli el, s ugyancsak a vármegye hajtja végre a jobbágyság, a portális katonaság táborba szállását is, amit sok esetben pénzfizetésre is átváltoztat. Mindezeknél tág tere van a visszaéléseknek, különösen a vármegye céljaira szolgáló robotszolgáltatásoknál, így mikor a vármegye székére fát fuvaroztat; súlyos terhet alkotnak a vármegyei közmunkák is, köztük a folyók medrének rendbentartása, töltések építése, a Rábaközben a folyók medréből a fák kivágása, amire természetesen nem napszámosok alkalmaztatnak, hanem a vármegye rendeletére egész községek vonulnak ki szekerekkel, anélkül, hogy ennek fejében egyéb terheik alól felmentetnének. Kivételt képeztek a csallóköziek, akiknek kötelessége volt a Duna-ágak jegét törni, nehogy a török telente száraz lábbal átkelhessen; ezek ennek fejében több állami szolgáltatás alól fel voltak mentve.

A vármegyének ez a mindenre kiterjedő hatásköre az akkori politikai viszonyoknak volt következése, amint ezt a nemesi alkotmány kifejlődésével kapcsolatban alább látni fogjuk, – a jobbágyviszonylatban ez a jelenség mind a középkori rendi felfogással, mind pedig az ekkor már kibontakozó abszolutisztikus államelmélettel és -gyakorlattal éles ellentétben volt, s mint ilyen, valódi magyar specialitás volt. Itt ugyanis rendes, törvényes kialakulás útján jutott a földesúr és a földesuraknak politikai egyeteme ahhoz, hogy szinte kizárólagossággal rendelkezzék a jobbágyviszonyokról, s ezáltal a jobbágyság önálló életét szinte lehetetlenné tegye. A hangsúlyt itt nem szabad a visszaélésekre, az elnyomás kiáltó tényeire tennünk. Ilyenek mindenkor és mindenütt voltak, s ha a magyar földesúr időnkint korlátlanul terhelhette jobbágyát, ennek hasonlója megvolt a francia gyakorlatban a „taillable et corvéable à merci” jobbágy esetében, akárcsak az oroszban is, ahol a XVII. században kolostori nagybirtokokon az urbáriumok állandó kifejezése: „Kötelessége a barátok utasítása szerint minden munkát elvégezni.” A gazdasági élet szükségletei, éppúgy, mint az emberi szenvedelmek, harag, gőg, uralkodási vágy, jószív és irgalmasság minden országban ugyanazon latitude-öt engednek és a magyar nemes földesurat csak a történeti érzék teljes hiányával lehetne más nemzetbelinél rosszabbnak vagy jobbnak rajzolni. Nálunk is találunk igaz emberi hangokat és az irgalmasság cselekedeteit, nálunk is vannak öreg Wesselényi Annák, akik a jobbágy tartozásait megkövetelik ugyan, de szorgos mezei munka idején tisztjeiknek utasításba adják, úgy csépeltessenek, hogy a szegény nép is elvégezhesse mellette a saját mezei munkáját, s akik só, liszt, bor fuvarozásnál meghagyják, hogy „várjanak a jó szánútra, ebben a sáros időben rossz utakon ne gyötörjék a szegény népet”. Csáky Istvánné Wesselényi Annához bizalommal fordultak jobbágyai, mikor fia, Csáky István gróf megbántotta őket: a szegény jobbágytól jogtalanul elvett lovat vissza is adatja az anya hatalmas fiával. Viszont nálunk is vannak durva, lelketlen földesurak, akik embertelen hangon beszélnek jobbágyaikkal, ilyen, hogy az eddig ismeretes legkiáltóbb esetet említsem, Kapy Zsigmond, aki mátrai falvainak 1620-ban megparancsolja, hogy minden paraszt eskü alatt vallja be, mennyije termett és minden hatodik kepéje elveendő; mezei munkáit pontosan végezze el, ajándékot adjon mindenféle terményéből, szőlőből, barackból, úrigombából, zöld dióból, egresből stb., ezt az utasítását pedig – mondja gazdatisztjeinek – „egynéhányszor olvassátok el a szófogadatlan, koszosfejű jobbágyok előtt, hogy ezen pecsétes levelemben hagyom és parancsolom, hogy elhagyván az régi, goromba, vakmerő, oktalan, paraszt, szófogadatlan, ostoba, emberi természet ellen való, megrögzött, gonosz természeteket, fejek vesztése alatt szavatokat fogadják” – ez a földesúr egyúttal eltörli a parasztnak lakóházához való birtok joga utolsó halvány nyomát is, mondván: „Ács Mihálynak számtalanszor parancsoltam, hogy Czecze Mihály házába költözzék” – s ezt a parancsát most szigorral megújítja.

Ilyen végletek nálunk is csak kivételek, s nem is oly kiáltó formában fordulnak elő, mint nyugaton, akár a német, akár a francia területeken, hol az újkor is annyi véres parasztlázadást látott. Viszont a törvényen kívüli puszta elnyomás, kínzás, nyúzás divatja keleti országokból soha nem került át hozzánk; a fent felsorolt súlyos esetek valóban a legsúlyosabbak, melyeknél terhelőbbeket a földesurakra nem ismerünk. A török vagy oláh földesúrral való párhuzamról valóban felesleges beszélni; egykorúak azt is világosan látták, hogy a lengyel jobbágyénál is sokkal jobb a magyarnak a helyzete: a Báthory Istvántól Lengyelországból Erdélybe küldött jezsuiták többször is konstatálják ezt, észrevévén, hogy a lengyel elnyomás módjai hiányoznak nálunk; így mikor ott a földesúr jobbágyait városba küldi ipari üzemekbe dolgozni, amiért ő kap pénzt, holott a jobbágy maga kénytelen önmagát élelmezni, vagy pedig a jobbágyoknak az úri ház lealázó szolgálataira nagy tömegekben való berendelése; mindez Magyarországon elképzelhetetlen. A másutt annyira nyomasztó földesúri vadászati jog sem tudott nálunk meghonosodni, s még a XVII. század közepén is azt halljuk, hogy Magyarországon mindenki illetlennek találná a parasztot a vadászattól eltiltani, ezért van annyi nyúl, dámvad, szarvas, vaddisznó a jobbágy asztalán.

A magyar jobbágyiga tehát bizonyára sokkal könnyebb volt, mint keleti szomszédjaié, s amennyiben a nyugati paraszténál mégis nehezebb volt, ezt részben a török korszak rovására írhatjuk, mely az állam és társadalom érdekében tőle is sokat követelt. A hazai specialitás, hogy ehhez visszatérjünk, abban áll, hogy a jobbágy idővel teljesen a földesúrtól és a földesurak osztályától hozott törvényhozás karja alá került, a királyság, mely nyugaton ekkor készült hozzá legszebb történeti feladatához, a jobbágyság felszabadításához, nálunk épp ellenkezőleg érdektelennek nyilvánította magát és tűrte, hogy a jobbágy egyetlen patrónusa, sorsának egyetlen irányítója éppen az legyen, akinek gazdasági érdekei diametrális ellentétben voltak az övéivel. A földesúr és vármegye e kizárólagos hatalmából azután nemcsak az egyes jobbágyok anyagi helyzetének romlása következett, hanem az egész alattvaló-osztály egyéniségének bizonyos elsatnyulása is. Itt a középkor viszonyaihoz képest kétségtelen a visszafejlődés. Mert hiszen a parasztosztály politikai érzékére végzetes hatással kellett hogy legyen a vármegyének s földesuraknak mindent abszorbeáló, mindent a jobbágy nélkül szabályozó hatalma. A falu, mint önálló életű közigazgatási egység, szinte teljesen megsemmisül, ügyeit többé a parasztok nem magoktól, hanem mindegyre földesúri utasításra, kezdeményezésre intézik. Belső élete a falunak nincs többé, mióta a vármegye naponkénti rendeletekkel szabályozza, hogy egyszer kiki idemenjen, máskor amoda; a falu bírójának tisztsége ilyen körülmények közt nem irígylésreméltó, aminthogy a falusi önkormányzat e legfontosabb tisztsége most már nem is igen esik választás alá, mert alig van, aki elvállalná. Itt is a vármegye az, mely beleszól a dologba, s a legtöbbször elrendeli, hogy a házhelyek sorrendje szerint vállalják a bíróságot, minden évben köteles legyen arra az előbbi bírónak a szomszédja. A falu vezetésének, nevelésének egyik módja lett volna, hogy a jobbágyság közt lakó szegényebb, egytelkes nemesek legyenek bírák, amitől azonban ezek vonakodtak, s így a vármegyék egymásután el is tiltják a „vakmerőséget”, hogy a falvak nemest válasszanak bírájuknak. A gazdasági önállóság, önálló gondolkodás kifejlődésére a sokféle szolgáltatás magában véve is bénítólag hatott, hiszen a jobbágy látta ugyan földesuránál az újabb kereseti lehetőségeket, de ezeknek kialakításában néki más hasznára kellett dolgoznia, úgyhogy ennyi idegen hasznú munka után saját vállalkozási kedv nem ébredhetett benne. S a vármegye urai maguk is megkötötték a gazdasági mozgékonyság lehetőségeit, különösen a kölcsönvétel tilalmával: a XVII. század legtöbb statutuma csak egy forintig engedi meg, hogy a jobbágy kölcsönt vegyen, kivételt csak, ismeretlen okból, Hont vármegye 1689. évi szabályrendelete tesz, mely 40 forintig engedi meg a földesúr tudta nélkül az adósságcsinálást, azonfelül a földesúr engedélyét látja szükségesnek. A kereskedői szellem működésének legalkalmasabb alapja a bor és általában a szeszes italok voltak; de a jobbágy borkereskedelmére súlyosan ráfeküdt a földesúri educillatio, az italmérési jog, mely megakadályozta őt a saját falujában, szállítási költségek nélkül adni el termését. Az úri boreladás védelmében a vármegye itt is átveszi a dolgok rendezését, ami pedig korábban országgyűlési tárgy volt; ennek érdekében tiltják el a parasztok sör- és pálinkamérését, sőt fogyasztását is; Szabolcs vármegye 1629-ben sörmérést csak akkorra enged, ha az uraknak nincs eladó boruk; a XVII. században gyakori égetett bor-, pálinkatilalmak, minden humanitárius frazeológia ellenére, elsősorban az úri borfogyasztás védelmére adatnak ki.


Felül: Két magyar városi polgár. – Alul: Két magyar jobbágy.
Wilhelm Dillich, Ungarische Chronica, Cassel, 1600-ban megjelent munkából; némileg stilizált képek.

Itt a vármegyék ruhaviselési tilalmait kevésbbé kell tekintetbe vennünk: posztóköntös és csizma tilos, asszonynak rázsa-köntös, fátyol, angliai vagy arany-, ezüstcsipkés ruha; Erdélyben éppígy eltiltják a csizma, nyestes-rókás süveg, posztónadrág, színes nadrág, gyolcs vagy varrott ingek használatát, – mindez általános európai tilalom volt, melyet gazdag parasztságnál úgysem lehetett végrehajtani: a felsőausztriai parasztok 1626-i nagy lázadásuk és leverésük előtt páncélban, gyűrűkkel, tollas kalpagokban jártak, akárcsak a lovagok. A földesúri tekintély védelméről egyébként is sok rendelet intézkedik: Hont vármegye 1650-ben a nemest és mágnást szidalmazó jobbágyot úriszék elé állítja, hogy az violentiában elmarasztalja, Moson vármegye pedig 1670-ben azért haragszik, hogy a jobbágyok, még ha szekerükben könnyű teher vagy semmi sincs, nem térnek ki a nemesnek, az ilyenek makacsok lévén, a sértett nemes szabadon megbotozhatja őket, s ezért ha ők panasszal mernének a vármegyére menni, az alispán ne járjon el benne. De eltekintve az egyes rendelkezésektől, a jobbágyosztály későbbi sorsára rendkívüli jelentőséggel bír e rendelkezések összessége, s vele együtt az a tény, hogy a jobbágy immár a saját legcsekélyebb dolgaiban sem rendelkezhetik önmagával. A középkori félszabad, félig kötött állapotnak nyoma sincs többé, a jobbágyból nem lesz bérlő vagy szerződéses munkás, viszonyai nem differenciálódnak, hogy mozgásba kerülhessenek, ellenkezőleg: minden megáll, a régebben még helyváltoztató és különböző jogállásokban levő jobbágyokból egy massza lesz, ugyanolyan földhözkötöttséggel, ugyanolyan súlyos terhekkel, a földesúri vármegyétől való ugyanoly meg nem szakítható függésben. A földbirtokos gazdasági befolyása a földközösség összekötő erejét is meglazítja, s azt tisztán a mezőgazdasági üzemre, a földek évenkénti felosztására korlátozza, anélkül, hogy annak szociális kihatásokat engedne. Még az erősen földesúri fejlődésű Franciaországról is tudjuk, hogy ott az egy családból származó jobbágyok egy födél alatt, patriarchalis összefüggésben élnek egészen a XVIII. századig, – nálunk ilyennek nyoma sincs, a jobbágyság, önmagához való viszonyában atomizálva van, egyenkint végzi keserves munkáját, anélkül, hogy nagyobb összefüggésekre, a közre, vagy legalább saját falujára is gondolhatna. Önálló falusi élet híján megindul az úton, melyen természetes józan eszét politikai horizonton nem tudja többé alkalmazni, autonómiára éretlenné válik, s így a rendi uralom egykor elkövetkezendő meglazulásával szabad prédájává lesz minden politikai kísérletezésnek. A későbbi magyar parasztnak közcélokra össze nem foghatósága, végzetes atomizáltsága innen ered, a földesúr és vármegye kizárólagos gyámkodásából.

Egyetlen jelenségre találunk, mely e megállapításunknak ellent mondhatna, s ez a paraszt vármegye, a Felvidéken tót névvel a zápisz. Ez intézmény Bocskay korát követőleg lép fel, a szabad hajduk és végvári vitézek, majd általában az elszaporodott rablók ellen alakul meg. Bars vármegyében 1607, Nyitrában 1615 óta hoznak rendeleteket, melyekkel a nemesi vármegye a „contubernium vulgo zapis”-t állítja fel, kötelezve a jobbágyközségeket, hogy a rablók ellen felkeljenek és egymást segítsék. Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy a parasztvármegye a jobbágyság valami autonóm szervezete lett volna! Benne éppen úgy a földesúri társadalom gyámkodása alatt áll a szegény nép, mint egyéb viszonylataiban: a parasztvármegye vezetője, a praeses előkelőbb nemes, oly területen pedig, hol nagybirtok van, az illető nagybirtokos jószágigazgatója, udvarbírája. Kóborló katonák jövetele hírére a falusi bírók jelentést tesznek a praesesnek, s ez utóbbinak rendeletére mozdul meg a parasztvármegye paraszti szervezete: a különböző kerületek parasztkapitányaik alatt fegyvert fognak és a rablókat lehetőleg elfogják. Ezzel azonban meg is tették kötelességüket, a további már itt is a vármegye dolga, mely megköveteli, hogy a parasztkapitányok a foglyokat neki adják át, s azon esetekben, amikor a parasztkapitány és legénysége a harc tüzében maga zálogolta meg a fosztogatókat s vette el tőlük ingóságaikat, a vármegye ebből is részt követel magának. A „spolia latronum”-ból rendesen csak egy részt kap a parasztság, egyet a vármegye, s a harmadik részt az alispán, de pl. Hont vármegyében a birság egyharmada az alispáné, más kétharmada pedig egészen a vármegyéé, mely különben szabályrendeleteiben azzal is foglalkozik, szabad-e és mily költségen áldomást rendezniök a parasztoknak a fosztogatók elfogása alkalmából. Mivel itt a jobbágyság fegyveres felkeléséről van szó, melyet a nemesség saját érdekében kénytelen megszervezni, az ellentétes érdekek könnyen kiütköznek; így különösen ott, ahol a dúlók, fosztók soraiban a földesurak jobbágyai találkoznak, akik nem egyszer uraik tudtával indulnak ily rabló expediciókra. Ilyenkor a földesúr mindent megtesz, hogy embereit kiszabadítsa a parasztkapitányok tapintatlan fogásából: Hont vármegye 1689-i rendelete szerint a parasztvármegyének nem szabad puszta gyanúra, hanem csak in flagranti, letartóztatnia olyan embereket, akikről tudják, hogy nemeseknek letelepedett, állandó lakhellyel bíró jobbágyai; sőt ha ezek valóban bűnben találtatnak s elfogásukról a parasztvármegye szabály szerint jelentést tett az alispánnak, mielőtt az alispán rendelete megérkeznék, az illető jobbágy urának joga van rátenni kezét, hogy ő maga ítélkezzen felette. Nógrád vármegye 1689-ben hasonlóképen kiveszi az ilyen jobbágyot az alispán alól, s egyenesen urának adja át, amivel a büntetés teljesen illuzóriussá válik.

A rendelkezésünkre álló parasztvármegyei szabályzatok (Pest-Pilis, Solt, Heves, Külső-Szolnok vármegyéké, 1638-ból és 1667-ből, Nógrád vármegyéé 1691-ből stb.) magukban is bizonyítják, hogy a parasztvármegye szervezetét a nemesek olyan közrendészeti és alsóbb közigazgatási feladatok érdekében állították fel, amelyeket a nemesi vármegye nem tudott a parasztság közreműködése nélkül elvégezni. A paraszt tisztek azért rendeltettek, hogy „őfelsége becsületét, azután az nemes vármegyéét s magukét a kóborlóktól, amint lehet megoltalmazzák”; a parasztkapitányokat a községek jelölik ki, de a vármegye nevezi ki, a kapitány azután maga választja ki tizedeseit; mindezen paraszttisztek továbbra is tartoznak jobbágyi kötelezettségeiknek eleget tenni, egyedül személy szerint mentesek az adótól, de nem vagyonuk után; hivatali esküt az alispán kezébe tesznek; a „parasztvármegye gyűlését” ők hívják össze; ők gondoskodnak, hogy a parasztoknak fegyverük legyen; Nógrád vármegye 6 forint bírság terhe alatt parancsolja meg a pénzesebb jobbágyoknak, hogy saját költségükön vegyenek fegyvereket. A kóborló katonákkal szemben a vármegye nem enged túlzásokat: ha a vitézlő embernek levele van kapitányától, azaz „iratos” és így kér valami segítséget, élelmet, ez még nem akadályozandó, a paraszttisztek csak akkor lépjenek működésbe, ha a katona „mindjárt iszonyú szitkokkal, átkokkal, veréssel, dúlással, fosztással kezdi eledelét és tartását kérni, s borra, serre, pecsenyére, pénzre és más illetlen dologra a szegénységet erőltetni”, de ekkor is előbb szelíden kérjék, s ok nélkül ne ingereljék, tyúk megöléséért ne fogják meg, sőt a vármegye azt a tizennégy esetet is felsorolja, amikor jogos a parasztvármegye önvédelme; köztük csupa súlyos kihágás van, ház- vagy ajtótörés, asszonyok megtámadása, barmok elhajtása, templomtörés és jellemzően: káromkodás Isten, király, nádor, főispán, alispán és vármegye ellen. A paraszttisztek további feladatát teszi általában a káromkodások büntetése a községekben, a vármegye területén kóborló erkölcstelen személyek kiűzése, néhol portális és egyéb adók beszedésénél is segédkezés, azután a kaloda kezelése, melynek felállítását a XVII. századi vármegyei rendeletek minden községnek kötelességévé teszik. Ezen, a vármegye tekintélyé alatt végzett alsóbb közigazgatási tevékenységükön kívül önállóbb működés csak a török hódoltság alatti vármegyék jobbágyságánál figyelhető meg: a Füleken székelő vármegyei menekült hatóság a Duna-Tisza közére is megalakította a parasztvármegyét, de működését már nem tudta ellenőrizni, aminthogy általában a török alatt élő jobbágyság, magára hagyatva, önfenntartása érdekében is kénytelen volt bizonyos önállóságra szert tenni. 1663-ban a dunamelléki és kecskemétkörnyéki falvak parasztvármegyéje Feketehalmon gyűlést tart „az helyeknek megmaradásáért az rajtok hatalmaskodók ellen, azkik az magyar pártról valók” (azaz végbeliek), s ellenük rendőri intézkedéseket tesz. A török hol tűrte a parasztok fegyverkezését, hol nem; nagy konfliktusba ezek a vármegyével jutnak, mikor 1672-ben a Dunamellék, Kecskemét és Kiskúnság falvai Nyéky Gábor kecskeméti jegyző vezetésével ismét megmaradásukról tanácskozva, a kassai tábornokhoz, Spankauhoz fordulnak, hogy védje meg őket. Ez ad is nekik védlevelet, mire ugyanily kéréssel járul hozzá a Jászság is, – a menekült Pest vármegyei hatóság ebben saját tekintélyének sérelmét, sőt hűtlenséget és a haza veszedelmét látja, a parasztok követeit elfogja; ez ellen pedig Nyéky Gábor azzal tiltakozik, hogy az elfogottak az „ország követei”, s ha a vármegye így bánik velük, ők ezután az elfogott latrokat nem a vármegyének, hanem Spankaunak fogják átszolgáltatni. Mikor pedig Pest vármegye a parasztokat tilos gyűlés tartása miatt elítéli, Nyékyt halálra, vagy ötszáz forint váltságdíjra, a parasztvármegye leteszi a fegyvert, hogy ő többet nem üldözi a latrokat s a végbeli katonák elleni panaszával a királyhoz készül. Ezt az ügyet végre is Esterházy Pál főkapitány simította el, miután közben Koháry István füleki főkapitány is a parasztoknak fogta pártját, sőt Nyékyt kecskeméti tiszttartójává tette. Ez egész világosan mutatja a tendencia érvényesülését, mely egyrészt a király és kormányférfiak, másrészt a parasztság érdekszövetségén munkálkodik, s amelynek útját nálunk a vármegye kifejlődése oly korán bezárta.

A jobbágyosztály anyagi és szellemi kultúrájáról e korban nehéz egységes képet adni. A magyar kertkultúrának úttörője, Lippay János jezsuita, gyakorlati útmutatásokat adva a növények ápolására, találóan mondja, hogy nem szabhat egyirányú regulát egész Magyarországra, mivel egyes részei nem egyarányúak: „néhol mind csak sík mezők és lapályföldek vannak, úgymint Tiszántúl, a Nyírbe, Budán alól a pusztákon és sok más helyeken is és azért melegebb tartományok is azok. Némely része hegyes, hegyes-völgyes, dombos és egyenes is. Némely pedig csak hegyes és foltonként vannak völgyeken a szántóföldek, imitt-amott az irtoványok: ilyenek Trencsénnek egy része, Turóc, Liptó, Árva, Szepes vármegyék és Lengyelország felé a Krainák. A hideg is jobban éri őket és tovább tart”, de a hegy- és vízrajzon kívül nagy különbségek voltak a paraszti kultúra dolgában a nagy- és kisbirtok között is, valamint aszerint is, hogy a jobbágy saját földjét művelte-e, vagy pedig munkaerejének nagy részét a nagybirtok fenntartására adta.

Bármily hézagosak is erre vonatkozó ismereteink, fel kell tennünk, hogy a parasztság anyagi kultúrája a nagybirtokon magasabb volt, semmint a kisnemesnek jobbágybirtokán, vagy pedig magán a jobbágyi telken, hol a munka a nagybirtok példaadásától függetlenül folyt. Ez a házkörüli, kerti gazdálkodásra nézve világosan látszik: a parasztháznak virágos- és veteményeskertjében kevés növény volt, s itt a nagybirtok, a klastromok példája és az azok szolgálatában folytatott munka volt az, ami a paraszti színvonalat emelte. Az említett Lippay mondja, hogy nemes kertbe más növény kell: „ne csak paraszt vetemények: fokhagyma bulbi, vöröshagyma bulbi, petrezselyem, káposzta, csillagvirág, bársonyvirág, kenyérbélvirág” legyen benne, hanem „nemes csomós és gömbölyű gyökerű idegen virágok is”. A nagybirtok sokféle üzeme nevelő hatással kellett, hogy legyen a népre, mely lassacskán a saját földjén is megpróbálta alkalmazni a nagybirtokosnál szerzett tapasztalatokat. A parasztkert veteményeivel szemben a XVII. század második felében földesúri kertgazdaságban már a következő növények tartása illendő: a hagyma és káposzta mellett különböző palánták, paréj, olasz káposzta, répa, retek, tök, ugorka, dinnye, spinácz, petrezselyem, ánis, olasz kapor, nyári endivia, bazsilikum, porcfű, majoránna, mustármag, vadsáfrány, coriander, turbolya, zsálya, sóska, pápafű, székfű, articsóka, narancs, citrom, fejér és vörös mák, izsóp, kömény, spárga, ökörnyelv stb., köztük kétségtelenül egy csomó olyan hasznos növény, melyet külföldről, Olaszországból, talán német közvetítéssel vettünk át. A nagyuraknál ekkor már korai növények termelése is divatban van; három-négy öl hosszú, egy öl széles, fél öl mélységű vermekben, melyeket deszkával támasztanak körül, belehordanak „meleg éretlen lóganéjt”, ezt összetiporják, rá zsíros fekete földet öntenek egy arasznyira, s a melegágyat éjjelre deszkával vagy szalmafödéllel, nagy hidegben belül is szalmával takarják be.

A nagybirtok ekkor már eladásra termel, és minden téren emberi munkával javítja a természetes termelő feltételeket. A majorságokban űzhető állattenyésztés hízlalással és általában racionalis kezeléssel törekszik nagyobbsúlyú állatok produkálására; az ártányhízlalásnak, baromfi: csirke, pulyka, lúd nevelésének már bonyolúlt szabályai vannak, melyek állandó gondot, kezelést kívánnak. A lúdfiak kezelésénél szükséges azokat előbb egy-két hétig kenyérbéllel tartani, azután „malátát adjanak nékiek, avagy ázott árpát, aki szép lágy, hogy hamarébb hízzanak” – még hamarébb nőnek a vízbe áztatott kenyérbélen, különben reggel egy kevés sót, babért és hamuzsírt adjanak nékik, hogy meg ne haljanak esztendő által; hogy pedig szétismerhetők legyenek, fejükre néhány csöpp viaszt kell csöppenteni, vagy lábukra késsel jelet vágni. A házi gazdálkodásnak titkai ekkor már kezdenek kifejlődni: már a XVI. századbeli nagybirtokosnék is tudják különböző házi szerek titkait és hogy a XVII. században mi mindent állítanak elő házilag, persze a jobbágy munkájának fokozott igénybevételével, erre jellemző a rózsavirágzás idejére adott utasítás: ilyenkor „a jó gazdaember sok vadrózsát vagy parlagi rózsát hozat magának és abbúl rózsavizet éget, vagy az kerti rózsából. Azonkívül rózsajülepet, rózsaszirupot, rózsacukrot, rózsaliktáriumot, rózsaecetet, rózsamézet, rózsaolajat, rózsabort, rózsaízt és más hűsítő eszközöket” készítenek, – ekkor már ezek egyikét-másikát is a parasztok közül is többen eltanulták. A javasasszonyok tudományának egy tekintélyes része kétségtelenül ilyen magasabb körből, nagybirtokos-udvarokból származik.

A jobbágyság megélhetésének alapja azonban nem a ház és mellette most már az ő kezelésében levő veteményeskert, néhány gyümölcsfával, hanem a gabona- és a bortermelés. Az elsőt a földesúr földjein végzi, melyek immár az ősi földközösségből kiszakítvák, viszont az egyes jobbágyok saját eltartására szolgáló jobbágyföldek még legtöbbnyire földközösségben vannak, nyilasföldek, melyek évenkint kisorsoltatnak vagy kiosztatnak. Ez az utóbbi termelési mód, a földközösségbeli, természetesen távol van minden magasabb művelhetési lehetőségtől: senki nem akar a legszükségesebb munkánál többet beleölni abba a földbe, mely nem az övé, s amelyet, ha, kimerül, belátható időben nem fognak többé művelés alá. Hiszen még népes városaink határaiban is annyi a föld, hogy évenkint csak egy része kerül művelés alá, a többi parlag, ugar, pásztorok és nyájaik eltartóhelye. Sőt még ott is, ahol aránylag sűrű népességet telepítenek le új városokba, a gabonatermelés továbbra is földközösségi formákban folyik: a határnak csak egy része nyílföld, mely házakhoz tartozik; ezt immár nem sorsolják ki évenkint, hanem kezd mindegyik darab hozzáragadni az illető ház birtokosához, a ház és belsőség állandó járuléka lesz, úgyhogy pénzért el is adható, ha a két szomszéd nem reflektál reá; – ezen nyílföldeken kívül van azonban a határban „fogott föld”, melyet kiki megművelhet, de nem idegeníthet el, ez még nem az övé, hanem a közösségé, s legföllebb annyiban kezd itt is kialakulni a magántulajdon, hogy a fogott föld művelőjének maradékjára szállhat, ha pedig nincs maradék, „aki hamarább éri, azé leszen”, rendeli egy 1643. évbeli hajdú városi statutum. A primitív földközösségből csak ily lassan, közbeeső állomásokat tartva, fejlődik ki a jobbágynak gabonatermő magántulajdona, amely fejlődésnek nagy kerékkötője a török uralom, az ő emberpusztító módszereivel. Török uralom nélkül a földközösség is korábban eltűnt volna; egyedül a sok uratlan terület tette lehetővé, hogy pl. 14–15.000 lakosú város, aminő Debrecen volt, területét nagy részben műveletlenül hagyja. A debreceni földeket, amennyiben művelés alá veszik, hétévenkint osztják fel, az első évben kölest vagy kukoricát, a másodikban tavaszi, a harmadik és negyedikben őszi gabonát, az ötödik és hatodik évben árpát vagy zabot termesztenek, s azután 12–15 évig pihenni hagyják, ugarnak, legelőnek. A királyi Magyarország hegyes vidékein persze nem lehet már ily kényelmes gazdálkodás, de azért még oly aránylag jól művelt területen is, aminő az erdélyi Szászság, megmarad és csak lassan szorul vissza a földközösség a községek és városok életéből.

A hármasnyomású gazdálkodásban a búza és rozs mellett főként zab szerepel, mert ennek a sok háborúban, lovascsapatok, szekerek ide-oda vonulgatásánál nagy kereslete van. A talaj javítására a „ganéjozás” magán a nagybirtokon mindenfelé divatos már, kalendáriumok is beveszik verses gazdasági tanácsaik közé. Különben a természet a dolgok legfőbb irányítója a jobbágy gazdaságában: igen sok az irtoványföld, mely nagy termést hoz, sokfelé hatalmas búzafajok nőnek, melyeket nádvastagságúaknak néznek; ahol a természet produkál, ott szép az eredmény, a természetet még nem nagyon szorongatják és kényszerítgetik. Magyarország sík földein ehhez képest nem igen trágyáz a jobbágy, Erdélyben is inkább csak a hegyes vidékeken. Sok helyütt a szántóföldön végzik el a cséplést és a szalmát ott hagyják, felhasználatlanul. Általában véve a XVII. században a magyarországi földművelés nem állott oly magas fokon, mint az erdélyi, viszont ez elmaradt Németország mögött.

Mindezek részben elszórt, részben nagy általánosságban mozgó adatok, melyekből nehéz volna biztos képet alkotnunk a jobbágy anyagi helyzetét illetőleg. A természet csapásai, fagyok, vízáradások, emberi pusztítások amúgy is rendkívül labilissá tették a viszonyokat; tudjuk, hogy Bethlen Gábor hadjáratai a hadszíntérbe eső vidékeken mindennemű mezei munkát megakasztották és nagy drágaságot, meg éhséget okoztak. Még nagyobb mértékben a folytonos török, majd kuruc hadjáratok. A lakosságnak ilyenkor egyetlen biztos segítsége volt a nagybirtok, mely vermeiben, búzacsűreiben mindig nagyobb mennyiségű gabonával rendelkezett, s ebből, ha másként nem, kölcsönbe adott az éhséget sínylő szegénységnek. Az Illésházy-birtok számadásaiban folyton szerepel, hogy az udvarbíró „rozsos búzát osztott ki új fejébe az szegénységnek, azkiért tisztát adnak”, „rozsot osztott ki, akiért vetnivaló búzát adnak”, – az ilyen igazán nagybirtok aztán el is engedi a szegénységnek „restanciáit”. Igaz, a nagybirtokhoz kötött jobbágyság könnyen kerülhetett gonoszúl zsaroló udvarbírák, gazdatisztek kezébe, de általában véve, mégis jobb dolga volt, mint kisebb nemes birtokán. Láttuk, az öreg Illésházy István büszkén emlegette, hogy jobbágyait szekeressé, ekéssé tette, zsellérből telkes, földes jobbágyat csinált, ahelyett, hogy lerontotta, földönfutóvá tette volna őket.

Ehhez képest az ország különböző vidékein aránylag jól berendezett parasztgazdaságokat is találunk a nagybirtokkal és egyházi birtokkal kapcsolatban. A XVII. század végén a Pannonhalma alá tartozó Ravazd községben 28–30 család él és szöllőműveléssel 2550 akó bort termel, azaz családonkint 90 akót; egy akónak eladási ára 2 forint 50 dénár, úgyhogy egy családnak borból a keresete nem kevesebb 225 forint volna, ha arányosan bírnák a szöllőket (amit persze nem tudunk). Ugyanekkor zsoldos magyar katona havi 3–5 forintnál nem kapott többet, úgyhogy a jobbágynak a főapát úr földjén sokkal jobb dolga volt, még akkor is, ha jövedelme nagy részét adóba, szolgáltatásba adta, hiszen a szöllőgazdaságon kívül egyéb gazdasága, veteményei, állatai is voltak. Az erdélyi jezsuitáknak a Báthoryak alatt három falujok van, amelyeket meglehetős elsilányított állapotban vettek át a korábbi birtokosoktól: Forgách Ferenc, a humanista, püspök 6000 aranyat szorított ki a falvakból az ő történettudományi kedvteléseire és külföldi utazásaira, Gyulafi László pedig száz lovast tartott jövedelmükből, holott a jezsuiták egész jövedelme e 230 jobbágyból álló három faluból csak 1436 forintot hoz ki, azaz egy főre, természetbeliek és pénzbeliek összegében csak 6 forint esik. Még csekélyebb jövedelmet vesz a pannonhalmi apátság Deáki falvából: a község maga fizet dézsmában és adóban 500 forintot, a majorság hoz 250 forintot, az italmérési jog 200-at, úgyhogy az apátság egész jövedelme csak 950 forintot tesz ki. Azok az óriási pénzösszegek, melyeket egy-egy nagybirtokos, vagy akár a XVII. században a nagy gyűjtő Szelepcsényi György és Széchenyi György prímások beszednek nem annyira a jobbágyság szolgáltatásaiból, mint a majorságokból és azok terményeinek értékesítéséből folynak be, – tehát a nagybirtok jövedelmezősége egymagában még nem bizonyítéka a jobbágyok embertelen elnyomatásának. A pusztahelyek benépesítésénél a nagybirtokos úgyis áttöri a vármegyéktől oly szigorúan fenntartott költözési tilalmat: egy-egy falu öt-hatszor is újra betelepül, s mindegyik alkalommal külön kiváltságokat, mentességeket kapnak az új lakosok. Lázi Veszprém megyei község, Pannonhalma birtoka, 1546-ban elpusztul, utána vegetál, s még a tizenötéves háború előtt betelepül, lakosai szöllőikre tíz évi mentességet kapnak. 1594-ben újra elpusztul, 1608. évben újra betelepítik, hat évre mentesítve az új lakókat, az újabb, 1683-i pusztulás után hasonlóképen népesítik be. Egyházi és világi nagybirtokostól már a visszafoglalás előtti korszakból is sok a „szállítólevél”, mellyel új telepeinek szabadságait és kötelességeit megszabja, mintha sem Verbőczi, sem a vármegyék általános érvényű rendelkezései a világon se volnának. A főapátság 1652-ben újra felépítteti Kismegyeri nevű faluját: szállítólevele az új telepeseknek hat évi adómentességet ad, utána az egészhelyes jobbágy évi öt forintot fizet és két napi kaszálással, gyűjtéssel, fuvarozással tartozik; tizedet, ajándékot, karácsonykor egy szekér karácsonyfát ad, a földesúri italmérési jog megváltása fejében az egész falu csak 18 forint készpénzt ad, az erdőkből épületfát szabadon vehet magának; protestáns prédikátort is tarthat magának. Bár az új telepesek ezek szerint hasonlíthatatlanul jobb helyzetbe kerültek, mint másutt a vármegyei rendelkezések alatt, mégsem maradtak sokáig, s az új betelepülők már hét évi szabadságot kérnek, s ennek leteltével csak 4 forint cenzust ígérnek, ezen az alapon jön létre 1673-ban az új település, melyet az 1683-i török hadjárat pusztít el immár véglegesen. Az ilyen új telepesek minden vármegyei jobbágyrendelkezéstől függetlenül kerülnek biztos jogi helyzetbe, számukat nem kell nagyon lebecsülnünk, hiszen az egész korszakban, a XVI. század végétől kezdve, állandóan megfigyelhető a nagybirtok e telepítési akciója, mely nemcsak majorságokra, hanem egész városokra is kiterjed. Így telepíti be Balassa Bálint honti főispán és korponai főkapitány a magyar kamarával egyesülten Balassagyarmat városát, mely „jóidőtül, háborútól fogvást” pusztán áll; az új lakosok, kiket két magyar jobbágy, Dióssy Mihály és Mészáros Miklós vezetnek, háromévi mentességet kapnak, s ennek leteltével házankint egy tallért és kilencedet fizetnek; mivel pedig a gyarmati határ igen szűk számukra, az uraság szomszédos allodiális földjeit is megkapják használatra, s ezekért évi 12 forintot, tizedet és kilencedet fizetnek; robot alól mentesek azonban, tehát már elérik a jobbágytelepek várossá fejlődésének, szabadulásának azt a fokát, mikor személyes szolgálatokat nem végeznek többé a földesúrnak. Azaz a török pusztulásból származó emberhiány következtében a nagybirtokosok maguk tértek vissza ahhoz a fejlődéshez, melyet a jagellók jobbágyellenes korszaka oly esztelenül szakított meg, amikor a szinte már nyolcszáz mezővárost privilégiumaiktól megfosztva, földesúri kilenced szolgáltatására kényszerítette, s ezzel visszaszorította a jobbágyok közé. A XVI. század második felétől kezdve a nagybirtok ismét ad privilégiumokat, ismét tesz különbségeket jobbágy és jobbágy között, s ezzel a tehetségesebb résznek, ha városfejlődésre alkalmas helyre költözik, megnyitja az oppidum, a mezőváros fejlődésének lehetőségeit, amivel ha közjogilag nem is, de személyesen többé-kevésbbé szabaddá teszi.

De a jobbágynak más utak is nyíltak helyzetének javítására. Az egyik a nemesítés, armális, címerlevél szerzése volt, mely sokkal nagyobb számban fordult elő, semmint gondolnók. Különösen a XVII. században igen nagy tömegek jutnak nemeslevélhez, persze birtokadományozás nélkül; egyformán sok nemest kreálnak a Habsburg-királyok és az erdélyi fejedelmek, nemcsak az ő területükön, hanem a hódoltságbeli parasztokból is. A törökök gyakran panaszkodnak, hogy parasztjaik a magyar földesúr pártfogásával nemeslevelet szerezvén, nem akarnak többé adózni. Különösen sok nemes lesz a végvárak jobbágykatonaságából, s bizonyos, hogy a volt végvári területeken, valamint a hódolt Alföldön honos későbbi kisnemesség nagyrésze a XVII. századból származik. Ehhez képest az egytelkes, armális nemesség sorsa a XVII. század második felében a közteherviselés súlyos problémájává lesz: folyton kisebbedik a jobbágyság száma és növekedik azoké, akik armálisukra hivatkozva nem hajlandók többé adót fizetni, amivel persze a jobbágyságban maradtak terhei súlyosbodnak. Heves vármegyében az egész lakosság száma 1570–80 körül 41.000, s ebből csak ezer lélek nemes (körülbelül 180 család), 1650-ben az összlakosság száma már leesett 18.500-ra, de ebben már nem kevesebb nemes van, mint 3500, 1680 körül az összlakosság csak 11.700, ebből 3700–3800 a nemes, úgyhogy száz esztendő alatt a megye összlakosságának már több mint egyharmada nemes lett. Persze az ilyen armális nemes nem mindig szabadult meg a földesúri hatalom alól: igen gyakran csak azért szerezte meg neki földesura a nemességet, hogy ennek birtokában kivonhassa őt az állami terhek alól, de annál erősebb kézzel tartsa meg földesúri szolgáltatásaiban.

Fiatal, nőtlen jobbágy a terhek alól a végvárakba is menekülhetett. Katonának, hajdúnak tömegesen szöknek a jobbágyok a XVI. század második felében; egyrészüket Bocskay letelepíti, más részük rendes végvári katona lesz. A vármegyék persze nem nézik jó szemmel a munkaerő e kevesbedését, ezért országgyűlési és vármegyei rendelkezések parancsolják meg a végvári kapitányoknak, hogy a hozzájuk menekült jobbágyokat, mint fugitivusokat, szökötteket, kiadják uraiknak. 1632-ben a dunántúli vármegyéknek Szombathelyen tartott gyűlése egyenesen a császári katonaságot vádolja, hogy maga segíti elő szökött jobbágyoknak beállását, – a császári seregek a század második felében azonban tiszta német egységekből állván, a jobbágy inkább a nemzeti összeállítású felkelő csapatokhoz, a bujdosókhoz és kurucokhoz tódul. Igaz, rendes családi életet nem biztosított a katonánakállás a szökött jobbágynak, s így kereseti forrásnak, rendes foglalkozásnak nem is tekinthetjük azt, mégis bizonyos, hogy a jobbágyságnak elég nagy százaléka állandóan, az egész korszakon át odatódult, ahol a háborúkban, rendetlen életmódban sokan elpusztultak, de viszont sok közülök nemesi diplomát is szerzett, s ezzel családja számára megnyitotta az emelkedés útját.

A tömegből kiemelkedésnek legálisabb formája volt az, amikor a földesúr jobbágyát saját kúriájába, belső, házi szolgálatra rendelte be, vagy pedig allodiumán robot, kilenced, tized helyett bizonyos meghatározott munkákra, ipariakra vagy mezőgazdaságiakra alkalmazta. A nagybirtok teli van mindenféle jobbágyszármazású mesteremberrel, akik csak másodsorban dolgoznak a piac, a vásár számára, elsősorban urok és nagyszámú udvara szükségleteit látják el ruhával, csizmával, ács, asztalos, kádár stb. munkával. A kisbirtokokon ilyennek kevésbbé van tere, ezért a kisnemes kuriális jobbágyai inkább csak házi szolgálatokra, mindenesként, urasági hajdúként alkalmaztatnak, – már ekkor sok köztük a léhűtő, a haszontalan naplopó, akiknek számát azonban a földesúr szivesen gyarapítja, mert a kuriális jobbágy eleinte szabad az állami terhek alól, s Lipót korában sem fizeti az igen súlyos katonai terheket. Persze később úgy az állam, mint a vármegyék megpróbálták adózás alá vonni ezt a néposztályt is, mégis azt látjuk, hogy a jobbágyságból ilyetén módon félig kiemelt jobbágyok száma a XVII. század végéig folyvást szaporodik, s lassankint újra előáll a középkorból ismeretes szabadosok, libertini, manumissi, sőt most már egyenesen félnemesnek, seminobilesnek nevezettek osztálya. Ez lesz egyik természetes korrektívuma a szabad költözés tilalmának, mely utóbbi a szegénységnek helyzete javítására irányuló természetes vágyát akarván lekötni, a történet természetes erőit félreismerve, lassankint papirostilalommá gyöngült. Aminthogy az ily félnemesek közt sok a szökött jobbágy, kiket a munkaerőben hiányt szenvedő földesúr szabadságokkal édesget földjére, s nekik vagy a cenzust, vagy a fuvarozást, vagy a robot egyes fajtáit elengedi. A XVII. század végén a legtöbb jobbágyfaluban nagy számmal találhatók az ilyen exemtusok, akiknek mentességük egyszerűen a földesúr akaratából van, de ennek birtokában a falu közterheiben nem akarnak többé osztozkodni, sőt a falu bírájának sem engedelmeskednek. A vármegyék ilyenkor a nemesúr ellen döntenek, s ezt a kiemelkedni készülő néposztályt visszanyomják a jobbágyterhekbe, nehogy a valóságosan terhet viselő jobbágyok száma még inkább megfogyjon, – csak ritka esetben, s inkább a korszak legvégén, mint pl. Gömör vármegye 1701-ben, ismerik el az ilyen uroktól felszabadítottaknak némi mentességeit. Az élet tehát ugyancsak megkorrigálta Verbőczit, a XVII. században a jobbágyságnak mind nagyobb tömege szabadul az egységesnek, minden nincstelenre egyformán elképzelt terhek alól, s ehhez képest a magyar területeken is kialakul egy tényleg hullámzó, bár jogilag még nagyrészt a földhöz kötött népesség. A kuruc mozgalmaknak ez adja meg távolabbról társadalmi lehetőségét és menti meg attól, hogy kizárólag a privilégiumaikat védő nemesek felkelései legyenek. És ez a hullámzó, ide-oda vándorló, soha meg nem pihenő szegény osztály lesz egyúttal az a rezervoár is, melyből merítve, a nagybirtok rögtön Budavár visszafoglalása után megkezdi az elpusztult magyar települési helyek újra beültetését és ezzel az ország felépítését, mint ezt hátrább látni fogjuk.

Addig is azonban a magyar és a Felvidéken letelepedett tót jobbágyság többsége földesurának szabványai szerint végezte súlyos munkáját igen egyszerű anyagi és szellemi viszonyok között. A jobbágyház már állandó lakás, bár a XVI. században még gyakran megesik, hogy ellenség közeledtére jobbágyfalvak felszedik házaikat, s eltávoznak a veszélyeztetett vidékről. A falu közepén már ott vannak a telkes és féltelkes jobbágyoknak földből, sárból döngölt, hegyes vidéken fából készült házai, de körülöttük a háztalan zsellérek még sokszor csak sátorokban laknak, amikor is a sátorfák közét nem állatbőrök, hanem csak a rajtuk keresztben elhelyezett nád, szalma tölti ki, s ezt sárral való tapasztás útján teszik vízállóvá. Az ősi sátorlakásból így fejlődik ki hasonlóképen régi technikával, a fecskerakás alkalmazásával az állandó ház, melyet a tulajdonos rokonságával együtt készít el; a szalmával kevert sarat lovakkal is masszába tiportatják, villával karók, vagy kezdetlegesebb formában: sátorfák közé dobják, az ott megülepedik, megszikkad és állandó védelmet nyujt a jobbágynak. Szegényebbek bizony ekkor is félig földbe épült putrikban laktak, a faluról pedig a szalmatetők adtak összbenyomást, úgyhogy Szepsi Csombor Márton, kassai iskolaigazgató, mikor két éven át Danzigban tanul, honfitársaival ha honvágy hajtja, az egyik külvárosba megy s ott „egynéhány szalmával fedett házakról vesz alkalmatosságot” hazájáról gondolkodni. A házak berendezéséről sem tudunk nevezetesebbet mondani; idegenek: olaszok, németek szerint is igen egyszerű volt, s a renaissance bútorok, melyekből a magyar forma- és színérzék a későbbi parasztbútort kifejlesztette, még csak a nagyurak és városi polgárok házaiban voltak találhatók és alig kezdték meg népiessé való átalakulásuk útját. De a külföldön utazó magyar annál büszkébben veszi észre, hogy finom hímzések a nép körében sehol másutt nincsenek, mint Magyarországon és Lotharingiában, recekötés, fejér- és selyemvarrás mindkét helyen nagy divattal bír és e téren bizonyos, hogy a XVI. és XVII. századból ránkmaradt, pl. Esterházy-családbeli nagyúri hímzések már a népies művészettől is nyertek impulzusokat, úgyhogy e téren a nép géniusza nemcsak befogadó, a felsőbb rétegeket utánzó, hanem alkotó munkát, magasabb kultúrfoknak is példaadót végzett.

Egészben véve ekkorra is megállapíthatjuk, menten minden hamis romantikától, hogy a jobbágy helyzetét nem tisztán anyagi viszonyai determinálták, hanem a bánásmód is, melyben sok volt a patriarchális jóindulatból. Bármily szegény volt is a jobbágy, s bármily drága volt is az élet nálunk már akkor is – 1620 körül Németországban sokkal olcsóbb volt a bor vendéglőkben kimérve, mint nálunk –, emberibb bánásmódban részesült, mint más, műveltebb országokban. Franciaország palotáival, kertjeivel, nagy, jól öltözött embertömegeivel földi paradicsomként tűnik fel a magyar vándornak, aki azonban azt is meglátja, hogy ott idegen jövetelére a parasztembernek gyermekei, felesége, szolgái kijönnek házukból koldulni, s általában rossz, lenéző bánásmódban részesülvén, maguk is elvesztik önbecsülésüket, „nem úgy, mint az mi szegény hazánkban, hol gyakorta az nemesember is bétér az szegény parasztember házához s nem szégyenli túrót és kenyeret kérni tőle; ott (Franciaországban) bizony az parasztember pénz nélkül semmit nem ád, de ha te adsz neki, nagy térd- és főhajtással elveszi”. A magyar jobbágy ekkor már a vármegyei és földesúri gyámkodás és agyonszabályozás következtében bizonyára, megindult a politikai önállótlanság útján, de magánéletében emberi öntudatát és a magát és mást megbecsülő emberi tisztességét megtartotta, nem utolsó sorban a földesúri viszonylatban általánosan érvényesülő humánus, patriarchális szellem hatása alatt. Az ellenkező jelenségek azok, melyeket ekkor kivételeseknek kell tartanunk.

Írás és olvasás terjedését természetesnek tarthatjuk, amikor a XVI. században, a protestánssá vált országban a prédikátorok, később pedig, a katholicizmus újabb térfoglalásával a szerzetesrendek, ferencesek, jezsuiták és világi plébánosok a nép oktatásával is foglalkoznak. A XVII. században igen sok faluban van tanító, aki az egyházi férfiú, plébános és prédikátor felügyelete alatt végzi félig egyházi, félig világi oktatómunkáját. Az eredmény a nagy tömegek szükségletéhez képest csekély, s mikor a XVII. század közepén a kálvinizmus presbyteriánusai az angol mintát követve a népoktatás intenzívebbé tételén fáradoznak, ezzel bizony alig érnek el hatást. Nálunk is, mint más európai országokban, a felvilágosodott abszolutizmusnak volt fenntartva a népoktatás emelése, s ennek az állami feladatok közé sorolása. Kénytelenek vagyunk föltenni, hogy ebben a korban még a világi irodalom legalacsonyabb rangú nyomtatott termékei, mint a kalendáriumok és a németből átvett grobian-versek sem a jobbágyosztály kezén, hanem csak a nemességben forogtak.

Irodalmi hatások híján a jobbágynép lelki szövetei még mindig régi tradíciókból táplálkoznak, melyek közt ott vannak az ősi pogány hit maradványaiként a démonológiának mindenféle sötét szokásai. Ezeknek ereje a XVI. században alig gyöngült, annál kevésbbé, mert a protestantizmusnak akkori szellemi irányzottsága nem akadályozta a régi szokások gyakorlását, csak azoknak legkiáltóbb eseteit iparkodta elnyomni. A Melius Juhász Péter vezetése alatt készült 1562. évi debreceni hitvallás eltiltja az ördöngős varázsolás különböző formáit: kockavetést, csontvizsgálást, kézjóslást, belek kutatását, de viszont más formákat megenged, ha azok „babona nélkül, a kinyomozandó igazság megismerésére” alkalmaztatnak. Általános felfogása a XVI. századi protestántizmusnak, hogy ily jelenségek, éji kísértet, boszorkány, kóborló lélek, megnyomó az ördög művei: „Hogy a boszorkányokat, éji kísérteteket, kóbor lelkeket az ördög igazgatja, vezeti a rosszra, az bizonyos. A házakba, boltokba és más erődökbe bemenni képesek, nem a testeken vagy nyílásokon való áthatolással, hanem az ördög készít az övéinek saját módja szerint utat”, mondja a debreceni confessio. Meliusék szerint az igézésnek csak gonoszokra lehet hatása, kiket az ördög el tud csábítani, kegyesekre nem; ugyanez a felfogása Bornemisza Péternek is, aki hasonlóképen hisz a „nagy sok csudálatos kísértetekben”, s a bűnszándékokat, szabad akarat hiányában, az ördög művének tulajdonítja, akinek ő egész csomó nevet ad: oroszlán, áspis, sárkány, baziliskus, behemót, leviathan, madár-, rókavérszopó, kígyó, skorpió, struccmadár, bagoly, sziréna, pápaság, törökség. Egyszer patrónusai, Salm Julius és felesége, Thurzó Erzsébet arra kérik, hogy amint elmondja, „angyali látásból szólnék őnékik. Az gróf egynéhány imádságot tudott, azt mikor az kehelyre vagy kristályra mondotta, el jött az angyal és amire kérdeték, megfelelt, de ő maga nem láthatta, hanem vagy gyermekével nézette, vagy azkit igen jó erkölcsű prédikátornak vélt. De én nem mieltem – teszi hozzá Bornemisza –, mert féltem ördögi csalárdságtúl”. A tényeket Bornemisza sem tagadja elhiszi, egyedül abban szkeptikus, hogy ezek jó, Istennek tetsző úton jönnének létre. Egy másik protestáns hitterjesztő, Huszár Gál mondotta neki, hogy „beszéllett egy emberrel, aki kígyóból ételt főzött és valaki abban ött (evett), minden állatnak, madárnak, tyúknak, lónak, tehénnek az szavát megértötte. Historiát is beszélt róla, az tyúk mint szólt fiának, hogy farka alá bújnék, és azon mosolyodott az szolga, ki titkon ött volt az ura étkébe. Az verebeknek is mint hoztak követséget, hogy egy szamár elosztott egy zsák búzát az úton. De én ezt is ördögi praktikának vélem”. Ilyen praktikák, ördögi incselkedések ellen a falvak népe prédikátorokat vesz ekkor igénybe; Bornemisza maga is fellépett egy „hagyigáló ördög” ellen, Nyitra megyében. „Estve vacsora előtt ül vala mellettem egy szolgabíró, azt úgy hagyítá (meghajítá), hogy ottan betörik az feje, egyebeket is hagyigált, én mellettem is ütötte a falt, de csak ruhámat sem illette. Míg ott voltam, szép dícséreteket és könyörgéseket mondottam, s írva nálok hagytam az könyörgő imádságot, hogy az szerént segítségül hívják az urat és életeket megjobbítnák, azután rövid nap eltávozott (a gonosz lélek).” Bornemisza többször is elégtétellel jegyzi fel, hogy ahol előbb misemondó papot hívtak, s ez nem tudta elűzni a gonosz lelket, prédikátornak egyszerre sikerült. „Vala másutt is, az hova, misemondó papokat hívtak először és tüzet fútt reájok és őmagokat is keményen meghagyigálta és elpironkottak onnan. Mikor pedig igaz prédikátor tanított, akkor meg sem moccantak. De az úr dolgai mindezek.” Elképzelhetjük, a szegény nép között minő nagy szerepe volt a mindennapi életben a babonának, mikor pl. Bornemiszának egyik iskolamestere, Lethenyei Pál, az ördöngösség szakemberének számított, aki a bájolást „nagyanyjátúl és egy misemondó paptúl tanulta volt” és nagy sikerrel alkalmazta; mikor őt Bornemisza „több igen megvakult falura” kiküldte. „Azok közt (e falvakban) valának, egynéhány ördöngösök, kik elein sokképen káromlották az ő tanítását”, egyet azonban, Tardoskeddi Szerencse Benedeknét, hosszas kúrával, ráolvasásokkal kígyógyított, mire Bornemisza, aki nem Isten, hanem az ördög művének tartotta mindezt, elkérte tőle, hogy ,,az ördög nevébe minemű imádsággal mielte a bájolást, kit ő vélt, hogy Isten nevében mivelt”.

Ez a Lethenyei Pál prédikátor kétségtelenül ősrégi bájoló szövegeket alkalmazott, melyekben pogány hagyományok különös összevisszaságban cifrázódtak fel katholikus vallási vonatkozásokkal, s mint ilyenek, a középkori kereszténység századaiban lappangva, a XVI. és XVII. században is életben voltak. Bennük a „Föld édesanyát” hívják segítségül, hogy a torok betegségét eloszlassa: „torok gyíkja, béka levelegje, nyak foga, oszoljon, romoljon, benne meg ne maradhasson, Istennek hatalmából, bódog anya, parancsolatjából”. Ilyen vegyüléke a keresztény és pogány dolgoknak a lábtörést gyógyító imádság: a menyelésről. „Urunk Úristen felüle az ő szent szamarának nyergetlen hátára, elindula paradicsomba, be nem mehete paradicsom kapujába, lába megbotlék, lába megcsuklék, csont mene ki helyéről, velő mene ki helyéről, vér mene ki helyéről, ér mene ki helyéről”, szentanyja Mária erre így gyógyítja meg a szamár lábát: „szent szájamból szent igét reá mondom, szent lehelletemet reá lehellem, csont megyen csonthoz, velő megyen velőhöz, ér megyen érhöz, ín megyen ínhöz, vér megyen vérhöz”. Mindezt persze Bornemisza maga is elítélte: „Ímé ezek is merő hazugságok, sőt a mi urunk Jézus Krisztusnak, az Szűz Máriának, az apostoloknak káromlási, kikre bolond dolgokat költött, mint ültenek aranyos székbe, mint találtak elő hetvenhét csúzt, kelevént, hasfájást, azokkal mint szóltak, azokat mint küldték tengerbe, az szamárt is szentnek nevezi és több ezer hazugságra tanítja az szegény bolond emberi nemzetet” – de persze a bájolás, igézés és hasonló babonás dolgok elterjedésére meglehetős közömbös volt, hogy a prédikátorok mindezt nem Isten igéjének, hanem ördöngösségnek nyilvánították és megállapították, hogy „az Úr mind az mi erőtlenségünknek bátorítására mielte ez féle dolgokat és hogy megtanítson az igaz könyörgés és jóban való foglalatosságra, mely foganatos az ő nevébe”.

A néphit ezen ördöngös vonatkozásai tudvalevőleg nagy hatással voltak a boszorkányperek divatjára, hiszen igen sokszor egyéb alapja nem volt a boszorkánypernek, mint hogy egy beteg ember, az ördögtől megszállott, nagy kérdésekre valakinek nevét megmondta, hogy ez lakik benne, s addig meg nem szabadul, míg az illetőt el nem égetik. A boszorkánypörök azonban már a magasabb körök szellemi műveltségére jellemzők, hiszen nem jobbágyok, hanem nemesek és művelt városi polgárok előtt folytak az ilyen perek. A hazai viszonyokra jellemző, hogy nálunk nemcsak hogy nem az inkvizició szabályai szerint készültek a boszorkánypörök, hanem egyháziak egyáltalában nem is szerepeltek bennük, sem katholikus, sem protestáns részről. A „bűjösbájosság és boszorkányság” vétke miatt, az „ördögi mesterséggel élt, oldó-kötő, varázsoló személyek” ellen a pöröket vármegyei és városi hatóságok indították meg és folytatták le, aránylag sokkal kevesebbet és szelídebb formában, mint ugyanekkor a nyugati országokban. A tudomásunkra jutott első, 1565-i kolozsvári pertől kezdve 1728-ig, a szegedi perekig összesen 430–500 embert vádoltak be, s ezek közül körülbelül 120 lelte halálát; a perek nagy többsége Kolozsvárott, Debrecenben, felsőmagyarországi ág. evangélikus városokban, mint Selmecbányán, Lőcsén játszódott le, továbbá az erdélyi szászoknál, akik ebben is szorgalmasan követték a német példát. Magasabb körök gondolkodására leginkább jellemző, hogy Bethlen Gáborban is élt a boszorkányhit, s felesége betegségét boszorkányok rontásának tulajdonítva, több asszonyt elfogatott, sőt felesége egészsége érdekében ki is akart végeztetni.

Az egész sötét komplexumba, mely a szegény nép, a jobbágyság lelkét természet szerint még inkább megülte, mint a magasabb műveltségűekét, a jezsuiták hoznak be világosabb vonásokat, akiknek első generálisai, Loyolai Szent Ignác csak úgy, mint Laynez és Borgia az ördögűzések ellen nyilatkoztak és rendtársaiknak meghagyták, hogy az azokban való részvételtől tartózkodjanak. A rend maga úgy az ördögüzéstől, mint a boszorkánypöröktől távoltartotta magát; egyes hiszékenyebb tagjai, mint pl. az ördögűzéssel gyakrabban foglalkozó Canisius atya, e működésükben rendjük helyeslése nélkül jártak el. Magában véve a folytonos munka és foglalkozás, melynek szükségét a jezsuiták mindenütt elterjesztik, jótékony hatással volt a tömegekre, elvezette érdeklődésüket e sötét dolgokról és megnyugtatta idegeiket. A jezsuiták hazai működéséről szóló jelentésekben nem egyszer találkozunk ugyan ördögűzésekkel, de egészben véve az ő prédikációik és racionálisan beosztott életrendjük példája volt az, ami először szorította vissza a pogány és keresztény dolgok e sajátszerű keverékét, melyről Bornemisza Pétertől fentebb értesültünk. Csak jóval utánuk jött az európai racionalizmus nagy hulláma Magyarországba, mely azután az embereket „felszabadította” sok mindentől, nemcsak attól, ami alól tényleg szükséges volt a teljes felszabadulás.

Ezen homályos mélységekből a kivezető utat, de általában is a szellemi műveltség útját a szegény községnek ekkor a vallás szolgáin kívül más nem igen mutathatta. Erkölcsi és lelki tanítás inkább csak szóbelileg volt lehetséges, de ismerjük úgy a XVI. századi protestánsok, mint a század végétől kezdve a katholikusok prédikációs könyveit és el tudjuk képzelni, mennyit fáradtak, hogy e szegény embereket magasabb erkölcsi fogalmakra szoktassák. Ezt a munkát a vallásnak minden új nemzedékben el kell végeznie, s protestáns prédikátorok, ferencesek és jezsuiták el is végezték, kiki tehetsége szerint. Csak egy részletkérdésre mutatok rá: a részegség elleni küzdelemre, melyet Heltai Gáspártól kezdve pl. a református prédikátorok írásban és szóban egyaránt folytattak. Diószegi Bónis Mátyás, későbbi bihari prédikátor 1649-ben egy részegség elleni angol könyvet lefordítva, erőteljes szavakban kel ki e bűn megrögzött szokása ellen, mely minden társadalmi osztályban egyformán dúl: „A részegség utálatos férgeket termő büdös lápos tó, melyben semmi egyéb az undok ártalmas kígyóknál és békáknál nem terem … úgy hogy ha ez világnak valamely részén, melyben az emberek keresztyén nevet viselnek, ez ocsmány részegségnek árvize elhatott, jaj a miénkben minden józan életnek halmát kétszerte inkább elborította.” Azt hisszük azonban, hogy a borivás mértéktelensége nagyobb mértékben a gazdagabb osztályokban volt elterjedve, nemesség és főurak és városi polgárok közt; a szegény jobbágyság sokkal ritkábban jutott hozzá, semhogy közte sok szokványos bűnöző állhatott volna elő. Annál inkább helyén való volt gazdag városi polgárságnak prédikálni a „részegesek jajos egyházáról”, mint ezt Szenci Pál is megtette 1682-ben a debreceni nagytemplomban. Nem nagyobb sikerrel küzdött az egyház a szintén régi hagyománykincset tevő virágénekek ellen; Telegdi Miklós gyóntatásnál számonkérte éneklésüket és hallgatásukat, Pázmány Péter prédikált ellenük, a protestánsok szintén ellene voltak éneklésüknek, kétségtelenül buja tartalmuk miatt, de a fonóházakban lehetetlen volt divatjukat megakadályozni, aminthogy a falusi ifjúság ez állandó szórakozását, a fonókbeli mulatozást sem tudták a vallás férfiai kiirtani.

Ahol végül a vallás vigasztalása nem volt elég erős sem a jobbágy megnyugtatására, sem a földesúrnak különösen durva hatalmi önkénytől visszatartására, ott végre is jobbágyfelkelésben, parasztlázadásban tört magának utat az elkeseredés. A parasztlázadás lehetőségei a török háborúknak mindig fegyveres korszakában sokkal kisebbek voltak, mint akár előbb, akár utóbb, hiszen minden uradalom meg volt rakva katonákkal, akik a mozgalmat kezdeteiben elfojthatták. Általános felkelés már csak azért sem származhatott, mert az országnak keskeny, elnyúlt volta akadályozta a mozgalomnak nagyobb földrajzi elterjedését. Kisebb helyi lázadások, helyesebben lázadásnak kísérletei egy-egy nagybirtok területére korlátozódtak, így különösen a XVI. század 70-es éveiben több tótországi lázadásnál, melyek közt a legnagyobbat, az eredetileg Tahy Ferenc zsarnokoskodása ellen irányulót előbb egy szomszéd földesúr szította, utóbb pedig 1573-ban egy népszerű gazdatiszt, Gubecz Máté állott élére. Bonyolultabb mozgalom volt Császár Péter fölkelése 1631–32-ben, mely Gömörtől Szabolcsig az egész Felvidék jobbágyságát magával ragadta, de nem annyira az úri elnyomás miatt hanem a katonaság, Esterházy magyar és I. Rákóczi György erdélyi zsoldosai garázdálkodása miatt. „Kényszeríttetünk volt oda gyülekezni és felkelni, mondják a parasztok, olyan törvénytelen hadak (miatt), akik sem császárunknak, sem fejedelmünknek az fizetéseket meg nem elégelvén, hanem az szegénységet szokták pusztítani, akkor is az oly keserves állapotunkat látván” – régi szabadságukért kelnek fel, mondják, azaz lelkükben a középkori jobb élet emlékével, melyet az újkor határán vett el tőlük Verbőczi könyvének könyörtelensége. Sok megható naivság, s emellett politikai dolgokban teljes járatlanság nyilvánul meg ekkor is: így mikor a parasztok gönci gyűlésükből szelíd szemrehányásokat tesznek az ónodi kapitánynak, hogy várják a nekik megígért császári hitlevelet és küldje mielőbb, mert „különben nem tudjuk, hogyan kell egymásnak ezután hinnünk”. A nemességből az egytelkesek is csatlakoztak hozzájuk, a török is érdeklődött, az egri basa tárgyalt is velük, de végre is, a vármegyéknek nem lévén katonaságuk, Esterházy nádor és a főkapitányok verték le a fölkelést, miután Császár Pétert már előbb csellel elfogva Kassán fölnégyelték. Több kisebb fölkelésből az idejében felültetett vármegyei insurrectiók miatt nem fejlődhetett ki nagyobb mozgalom. Ilyen volt egy 1618-ban, Bethlen Gábor első támadása előtt, amikor „jobbágyok és nemesek” nemesi házakra törtek, azokat kirabolták, férfiakat és nőket megkínozva; ilyen volt 1659-ben egy Arad megyei lázadás, 1660-ban Szatmár megye nemesi felkelése akadályoz meg egy ilyent, 1661-ben a Tiszántúl mozgolódnak a parasztok, nemesi udvarházakat felvernek, s Wesselényi Ferenc nádor szólítja fel őket leszállásra: „ti Tiszántúl és innét lakozó parasztság”, írja nekik. Mindezek minden terv és politikai szándék nélkül voltak, a parasztokat láthatólag egy pillanatnyilag rájuk nehezedő szokatlan nyomás hozta ki sodrukból, s ahol a mozgalom tovább terjedt, ott azt egyes nagyurak és vármegyék előrelátáshiánya vagy gőgös magatartása tette lehetővé. A magyar paraszt 1514 óta sokkal nehezebb életet élt és sokkal inkább elmaradt a felette álló osztályok politikai iskolázottságától, semhogy sikerek reményében nyúlhatott volna erőszakhoz, hiszen neki anyagi részről sem állottak segédforrások rendelkezésére, mint pl. a felsőausztriai, még nem régen szabad parasztoknak, akiknek felkeléseit a császár és a bajor herceg egyesült erővel is alig tudták megtörni. Hasonlóképen hiányzik minden hasonlatosság a Luther-korabeli nagy német parasztmozgalom vallási vonatkozásaihoz; nálunk csak egyetlen felkelésről van tudomásunk, mely zavaros vallási képzetek kíséretében jelenik meg: Ugocsa vármegye öt községében 1690-ben egy Órás András nevű nagybányai fiatalember kinevezte magát „Jézus Krisztus elöljáró hopmesterének”, székhelyét, Nagydabolcot pedig Kis-Sionnak és innen izgatott a papok ellen, híveit „angyaloknak” szentelve fel, míg a vármegye le nem verte.

A magyar parasztság sorsa távolról sem volt oly súlyos, emberi méltóságból kivetkőztetett, mint keleti és déli, oláh, orosz, balkáni szomszédjaié, de egész előadásunkból kiderül, hogy a török uralom és azon alapuló politikai és társadalmi tények következtében már kezd elmaradni nyugati, német szomszédaitól és megindul az úton; melyen tovább haladva, egykor egy Széchenyi István fog rajta szívettépően sajnálkozni.