Az erdélyi fejedelemség.

Bocskay végrendelete, Rákóczi Zsigmond választása, a magyar álláspont. A hajdúk szerepe. Báthory Gábor belső uralma, török kapcsolatai, bukása. – Bethlen Gábor és a török. Belső rendelkezései, a fejedelmi hatalom erősödése. Az erdélyi abszolutizmus formái. Bethlen egyénisége, az erdélyi szuverenitás, ennek vallási alapjai. A merkantilista gazdasági koncepció, külkereskedelmi kapcsolatok. Hadügy. Külpolitika, köreinek növekedése. A török fennhatóság szerepe az erdélyi államéletben. A gyulafehérvári barokk udvartartás. – Trónviszályok, I. Rákóczi György. Egyénisége, hatalmának magyarországi súlypontja, notapörök; külpolitikája; Esterházy Miklós és Pázmány Péter szerepe. – II. Rákóczi György. Egyénisége, külpolitikája északkeleti kapcsolatok, dinasztikus és chiliasta szempontok. A lengyel hadjárat; a török katasztrófa. Rédey, Barcsay, Kemény János. – Apafi Mihály, hatalmi berendezkedése, az udvar, ligák, notaperek. Belső és külső tehetetlenség. Erdélyi gondolkodás kezdetei és elemei.

Bocskay István végrendeletében Erdélyországtól búcsúzván, ezt édes hazájának nevezi, „ki őt szülte, nevelte, tartotta, kinek sok javát vette és azonképen holta után is hirét ott igyekszik inkább terjeszteni, nevelni és a maga dícséretes emlékezetét hátrahagyni”. Végrendeletét a kolozsvári nagytemplomban koporsója mellett felolvasták, mintha csak propagandát akartak volna csinálni az ő nagy koncepciójának, melyben a vezető szerepet, magyarság és alkotmánya fenntartásában, az ő szeretett Erdélyének szánta. A végrendelet egyúttal az erdélyi utódlásról is rendelkezett, Homonnai Bálintot, az ő magyarországi fővezérét ajánlva a rendeknek megválasztásra. Erdély rendeinek nem tetszhetett, hogy a meghalt fejedelem felsőmagyarországi urat ajánl, aki ugyan jó protestáns, de birtoka nincs Erdélyben; Homonnai el nem fogadásában lehet hogy azon ellenszenvnek maradványai is hatottak, amellyel Erdély rendjei Bocskay korábbi működését évtizedeken át kísérték.

Ott volt közöttük a fejedelemtől megbízott kormányzójuk, az öreg Rákóczi Zsigmond, aki bár szintén felsőmagyarországi nagybirtokos volt, de már ismerték és erélyétől nem kellett tartaniok. Mert fejedelemválasztásnál a rendek nemcsak Erdélyben, másutt is mindenkor tekintetbe vették e szempontot. Rákóczi siet Erdélyben a hatalmat Bocskay végrendeleti végrehajtóinak kezéből kivenni, a fejedelmi várak az ő kezén vanak, s mikor a rendek hírét veszik, hogy Bocskay testének kíséretében felsőmagyarországi nagyurak, Széchy, Czobor, Nyáryak sereggel jönnek, Homonnai megválasztását kierőszakolandók, 1607. február 11-én nagy hirtelenséggel megválasztják Rákóczi Zsigmondot fejedelemnek.

Bocskay már ez ellen nem tiltakozhatott, különben is éppen a tőle megszerzett szabadválasztás jogán állottak Rákóczihoz, amint a felsőmagyarországi rendek meg is írták: „Fejedelemséget egy ember magának nem vehet, hanem az Isten dolga, akit arra választ ő szent felsége, pad alól is előviszi, amint Dávidot a juhok mellől, Mathiast egy rabságbul királyságra vitte… Efféle dologban egy megholt embernek testamentoma sem használ, mert az fejedelemválasztás nem ebben, hanem Isten után egy nemes országnak szabad választásában áll.” Bocskay elvét fenntartva és akaratát visszautasítva, a kérdés az volt, vajjon Erdély érvényesíteni tudja-e elhatározását bonyolult külügyi helyzetében. Homonnai maga belenyugodott Rákóczi uralmába, aki különben is apósa volt; a török ugyan az ő nevére állította ki az athnámét, respektálva Bocskay utolsó akaratát, de a levelet hozó tihaja a választást látva, Homonnai nevét kivakarta és helyébe Rákócziét írta. Nagyobb nehézségeket csak a királyság felől lehetett várni, ahol az ország főméltóságai, mint tudjuk, a korona jogainak sérelmét látták Erdély szabad fejedelemválasztásában. Az Illésházy mellett legbefolyásosabb úrnak, Thurzó Györgynek csakugyan az volt a nézete, hogy Erdély jogtalanul választotta meg Rákóczit, a bécsi béke szerinte csak Bocskaynak adott jogokat, de „meghalván Bocskay, annak az diplomának is vége szakadott, úgyhogy Erdély azon Magyarországnak koronás királyához, az kitől azelőtt függött, szállott”, annál inkább, mert hiszen Bocskay fejedelmi joga is csak erőszakon alapult, nem választáson, választás „contra jus coronae” volna: „miérthogy Erdély eleitől fogvást az magyarországi királyhoz hallgatott, valami oly új dologgal magokat el ne idegenítsék, sőt az fejedelem választástól el is szünjenek Magyarország koronás királyának akaratja nélkül, hanem az kit őfelsége választ és konfirmál, ők is ugyanazont és ne egyebet uraljanak.”

Azaz a magyarországi ágostai evangélikusok vezére Bocskay halálával a bécsi békének Erdélyre vonatkozó rendelkezéseit nem tartja érvényeseknek, és azt kívánja, hogy Erdély a magyar királytól, Rudolftól kijelölendő fejedelemnek hódoljon. A magyar urak közt 1606 után is csak a procedura dolgában vannak különbségek, amelyet a szabadválasztó Erdély ellen alkalmaztatni akarnak; a lényegben mindnyájan megegyeznek, s ez az, hogy Erdély külön választójoga a magyar korona integritásának súlyos sérelme, mely mielőbb orvoslandó. Eltérés csak aziránt van, mikor és hogyan, fegyverrel vagy békésen szüntessék-e meg Erdély különállását. Az árnyalatok ugyanazok, mint évtizedek mulva, amikor I. Rákóczi György eltávolítását Esterházy Miklós fegyverrel is szükségesnek látja, Pázmány Péter pedig, kiadós katonai erő hiányában, jó viszonyt tart fenn azzal, akit úgysem lehet eltávolítani trónjáról. Most Rákóczi Zsigmond tolerálását Illésházy István ajánlja, aki a Bocskaynak engedett szabad választás jogát úgy interpretálja, hogy ez nem prejudikál a magyar korona jogának, mert hiszen Bocskay maga ígérte a dolgot „a régi és helyes útra vezetni”, ez a régi helyes út nem egyéb, minthogy a magyar korona joga érvényesüljön Erdélyre is; Illésházy szerint azonban a „magyar koronának ez Erdélyt illető hallgatólagos joga” most mégsem érvényesítendő fegyver által, nehogy a török legyen a két harcos fél, a Rákóczi- és Homonnai-párt között a tertius gaudens. Itt Illésházy a régi politikus realista pillantásával ismerte fel Erdély függetlenségének igazi alapját, melyet Bocskay nemzet- és alkotmányvédő argumentumokkal akart elleplezni: Erdély független azért, mert a török nem engedi meg visszacsatolását a magyar koronához. Erdély függetlenségét Magyarország respektálni tartozik, nem szerződések, még kevésbé Erdélynek valami természetes vagy immanens önállósági joga alapján, hanem azért, mert önállóságának megszüntetése török háborút vonna maga után, amire az 1606 után békeberendezésű Magyarország egyelőre nem képes. Erdély tehát a magyar korona híveinek, az integritás bajnokainak nem öncél, hanem szükséges rossz, egyelőre, a török uralom hanyatlásáig.

Háborút persze Homonnai Bálint érdekében még Khlesl sem kezdhetett, akinek politikai számításaiba pedig igen jól beillett volna Erdélynek német hadsereggel visszahódítása. A fejedelmi szék betöltésébe a szinte feloszlóban levő ausztriai hatalom, s vele Magyarország nem szólhatott bele, annak sorsát Erdély belső viszonyai döntötték el, amikor is csakhamar kiderült, hogy sem a Bocskaytól megszerzett választási joggal nem tudnak élni a rendek, sem pedig akaratuknak érvényt szerezni. Hiába hangoztatták, az új jog gyakorlásában kissé megszédülve, hogy „az egész keresztyén birodalomban sehon nem szokás és ugyan hallatlan, hogy valamely magvaszakadó fejedelem országa hire és akarattya nélkül valakinek testamentumban hagyta volna országát. Az római császár nagy fejedelem az keresztyénségben, de ha az ország híre és akarattya nélkül elhagyná birodalmát testamentomban, soha senki meg nem tartaná benne”; hiába utasították vissza a meghalt fejedelem végrendeletében megnyilvánult nyomást, ha a csakhamar jelentkező fegyveres nyomásnak nem tudtak ellenállni. A veszedelem nem Homonnaitól, nem is a töröktől jött, aki pedig szívesen látta volna, ha a magyarok újra egymás ellen fordulnak, Ali egri basa eléggé pénzelte is a tiszai hajdúkat, hogy Rákóczi ellen forduljanak; az igazi trónkövetelő az ifjú Báthory Gábor volt, a somlyai ág utolsó sarja, aki a gazdag ecsedi Báthory István uradalmait is örökölte, daliás, fényes levente, belsejében azonban a családi hanyatlás minden tünetével, melyek nővérét, Báthory Annát a kor egyik legmegvetettebb alakjává tették. Báthory a tizenhétévesek gondtalan bátorságával mindjárt Bocskay halálakor bejelentette trónigényét, még pedig a „vérség jogán”; Bocskaynek egyik nagy párthíve, a Basta elől emigrált erdélyiek feje, Bethlen Gábor is melléje állt, s ez utóbbi a Rákóczit választó országgyűlésen is megjelent, hogy ott Báthory mellett hangulatot keltsen. A tapasztalt Rákóczi a választás idejére elzáratta, utána azonban kieresztette őt. Az akkori választásokat, melyek mind a rendi élet cselekményei voltak, természetesen nem nézhetjük mai szemmel, s ehhez képest pártellenfelek elzárása, vesztegetés, presszió minden rendi választásnál elmaradhatatlanok voltak.

Báthory Gábor pénzét Bocskay egykori hajdúi szívesen fogadták, annál inkább, mert hiszen végleges letelepítésük még folyamatba sem került, s földjükben a királyi kapitányok üldözése, zaklatása miatt alig maradhattak. Török biztatásra már előbb Homonnaihoz állottak ugyan, s ináncsi gyűlésükön a bécsi béke végrehajtását követelve, kijelentették, hogy „ha Homonnai nem veszi fel a magyarországi fejedelemséget, mi általán fogva bocskorost emelünk fejedelemségre”, – miután azonban a csak Bocskaynak átengedett felsőmagyarországi vármegyék, Kassával együtt visszakerültek a királyi főtisztviselők kezébe, magyarországi fejedelemség helyett az erdélyi trón betöltése felé fordították érdeklődésüket. 1608 februárjában megszabják Báthorynak feltételeiket, melyekért hajlandók őt Erdély fejedelemségébe bevinni: tegyen esküt arra, hogy a kálvinista hitben megmarad, hogy az unitárius heretikusokat és pápista tévelygőket kiirtja, a hajdúk fejét, Nagy Andrást minden hajdúk generálisává és maga után második személlyé teszi, s őket Várad, Ecsed, Kálló közt letelepíti. Ugyanekkor Báthory a királyságbeli magyarok részéről is biztosítja útját: Forgách Ferenc érsek előtt katholikusnak tünteti fel magát és megígéri, hogy a katholikus vallás szabadságát, Erdélybe érkezve, ki fogja mondatni, mire Rudolf őt Rákóczi Zsigmond helyébe kormányzónak nevezi ki. A hajdúk közeledése hírére Rákóczi Zsigmond, lévén ő békeszerető és nagy vagyonszerző, áruba bocsátja fejedelemségét; Báthorytól Szádvár és Sáros uradalmait kapja lemondása fejében, s miután ezeket tiszttartói átvették, az 1608 márciusi kolozsvári országgyűlésen lemond, helyébe a rendek egyhangúlag ugyanazt a Báthoryt választják fejedelmüknek, akit előbb még éretlen embernek szidalmaztak.

Báthory Gábor megválasztására a rendeket a fegyveres erő, a hajdúk és a Partiumnak a Báthory-család kezén levő túlsúlya kényszerítette, bár formálisan most is szabad volt a választás és Báthory megírta a rendeknek, hogy csak jöjjenek össze és válasszanak, addig ő nem megy be csapataival. A fejedelmi kondiciókba be is vették, hogy az ország főszabadsága a libera electio, melyet ők az utóbbi időkben két császártól is kiharcoltak, de Báthory is tartsa meg őket abban. A valóságban Erdély rendei, Bocskaytól szerzett szabadságukkal élni nem tudva, a fegyveres trónkövetelő előtt meghajoltak, akárcsak korábban, amire jellemző az is, hogy Báthory a fejedelem Rákóczinak menedéklevelet állít ki, szabad távozásra, háznépével, szekereivel és lábas jószágával együtt, még mielőtt Rákóczi lemondott volna! A rendek választási aktusa formalitásnál alig volt egyéb.

Az új fejedelem jól beleült trónszékébe: a két moldvai vajdával hűségesküt tétetett, Konstantinápolyba az athnámé kieszközlésére az ott járatos Bethlen Gábort küldötte, aki meg is hozta azt három évi adóengedéssel; főtanácsosa, Imrefi János által a királysággal is kiegyezett, ez megkötötte Illésházyval a kassai egyezményt, mely a bécsi békét megerősíti, Nagybányát a fejedelemnek adja, aki viszont megígéri, hogy Mátyást segíteni fogja, de nem a török ellen. Bár így Bocskay halála után minden rendbe jött, Báthory országlása mégis a legvéresebb, teli katasztrófákkal, melyek ugyanazon síneken jönnek az országba, mint azelőtt, a Bocskay korát megelőzőleg. A véres katasztrófák lehetősége tovább is fennáll, mert Bocskay csak kifelé ismertethette el az ő kitartó energiája által Erdély függetlenségét, de hogy ez a függetlenné vált ország önálló állami életet élhessen, az ahhoz szükséges belső változtatásokra nem maradt többé ideje. Erdély az önállóságba a régi politikai berendezéssel lépett be, amelyben, mint emlékszünk, a három nemzetnek csak igen laza együttműködése volt biztosítva, anélkül, hogy a fejedelmi hatalom útjába ez a rendiségnek alig is nevezhető politikai alakulat komoly akadályokat gördíthetett volna. Az erdélyi országgyűlés gyöngesége magától adott helyet az abszolút uralkodónak, aki itt saját belátása szerint alkothatott, s akit a hitlevél általánosságain kívül olyan szigorú ígéretek nem kötöttek, mint éppen ekkor a Habsburg magyar királyt. Mielőtt azonban ily modern uralkodó megérkezett volna, az országnak el kellett szenvednie Báthory Gábor egész zsarnokságát, mely magasabb politikai célok nélkül egy születésénél, vagyonánál, sikereinél fogva elbizakodott ifjú ember szenvedélyeinek zabolátlan kifejezése volt. A fiatalember sem érzéki indulatain nem tudott uralkodni, s ezzel magyar urakat, szász polgárokat asszonyaik becsületében sebzett meg, sem gőgjén és hirtelen haragján, mellyel már attól sem riadt vissza, hogy fejedelem létére sajátkezűleg vágja le hajdúvezérét, Nagy Andrást, akinek különben árulásait és gyilkosságait megbocsátotta. Feleségétől elválva, közbotrányt okozva él tanácsosai feleségeivel; tekintélye hanyatlásával néhány elégedetlen úr összeáll ellene, többnyire katholikusok, akiket vallási sérelem is nyom: Báthory eleinte, az érseknek tett ígérete szerint, mintha pártolná a katholikus vallást, néhány jezsuitát be is ereszt, de azután az országgyűlésen elhalasztja a vallásgyakorlat ügyét, s ezzel még a katholikus nagyuraknak is kétségessé teszi vallásuk magán, otthoni gyakorlását. De a Kendy-féle összeesküvésnek nem a vallási sérelem, nem is Báthory botrányos életmódja az oka; az urak egyszerűen megúnták a fejedelmet, s miután az erdélyi fejedelem személye körül még nem fejlődött ki a sérthetetlenség fogalma, mint a szent korona érintése következtében a magyar királyokat illetőleg, megkísérelték láb alól eltételét. Szamosújvárott és utóbb Széken nem sikerült elfogniok, Báthory került felül, emberei Kornis Györgyöt megölték, Kornis Boldizsárnak Kolozsvárott fejét vették, Kolosvári jogügyigazgatót pedig felakasztották. Mindez törvényes ítélet nélkül, a nemesi jogok súlyos sérelmére, amin azonban az országgyűlés most éppoly kevéssé akad fenn, mint Báthory Zsigmond vérengzései alatt: az 1610 márciusi országgyűlés Kendy Istvánra és más elmenekültekre fej- és jószágvesztést mond ki, a pápás vallásra is súlyos büntetést, mert ennek felei támadtak a fejedelemre: újból korlátozza ennek magángyakorlatát is.

Az összeesküvők Magyarországra menekültek, de Thurzó György személyesen jön le Majthényba Báthoryval szorosabb kapcsolatról tárgyalni, ami azonban nem sikerül; utóbb a második kassai egyezményben Báthory megint csak nem vállalja a török elleni háborút, sőt a nyugati támadástól tartva, könnyelműségében a szászok főhelyét, Nagyszebent elfoglalja, – fejedelmi látogatás ürügye alatt a kapuban megáll beszélgetni, míg hadai bemennek, – a várost megerősítteti, de ezzel az egész szász nemzetet halálos ellenségévé teszi. A szászokat ilyen sérelem még sohasem érte, melyet az elfoglalás után ott tartott országgyűlés megtetéz, Szebent fejedelmi székhellyé téve, falvait elkonfiskálva, magát a várost 100.000, majd 57.000 forint bírságra ítélve. Ugyanekkor veszi el vagyonát 147 polgár, akiket Kendy Istvánnal és Radul havasalföldi vajdával folytatott összeesküvéssel gyanúsítanak. Báthory sereggel megy Radul ellen, elűzi őt; székhelyén, Tergovistyén felveszi a havasalföldi vajda címét, bár a posta, régi politikája szerint, nem engedi meg a vajdaság és Erdély egyesülését, s Radul helyébe új vajdát nevez ki. Radul Mátyás királyhoz fut, koncentrált támadás tervét megbeszélendő. Az országban a brassói bíró, Weiss Mihály tűzi ki a lázadás zászlaját, aki más szász vezetőkhöz, Pemflingerekhez, Hallerekhez hasonlóan idegen eredetű csehországi, égeri családból való; ellene Báthory személyesen indul, de az Oláhországból betörő Radul vajdával és a brassaiakkal szemben az ú. n. papírmalom mellett elveszti a csatát, Imrefi elesik, ő maga nagynehezen menekül vissza Szebenbe. Ekkor jön be, a nádornak, Thurzó Györgynek, akarata ellenére Forgách Zsigmond kassai főkapitány, az ifjú Homonnai Györggyel, Czobor Mihállyal, a hajdúk Nagy András alatt melléje állanak, Kolozsváron, Fejérváron át Szeben ostromára indul, de ekkor már Radult a török elkergette vajdaságából, Forgách seregének nincs bázisa, Bethlen Gábor Déváról török segéllyel jön a fejedelem megmentésére, a hajdúk is visszatérnek a hűségre, Forgách kiszorul Moldvába, s hazatérőben serege teljesen szétszóródik.

Báthory most bosszút áll a szászokon, a tizedeket elveszi tőlük, a Barcaság várait elfoglalja, új országgyűlésen 43 urat proskribál a Kendy-, Kornis-, Petki-, Sennyey-, Sarmasági-, Kálnoki-, Bernát-, Domokos-, Nemes-, Mikes- stb. családokból, amiben az országgyűlés, példátlan meghunyászkodással váratlan gráciát lát és azt, hogy Báthory „természet szerint való fejedelmünk”, aki úgy igazgatja őket, mint „édesatya és vér szerint való alumnusa”, amiért is neki nagyobb szolgálattal nem tudnak lenni, mint a haza atyja névvel megajándékozni. Weiss Mihály bátran tartja magát Brassóban és az odamenekült magyar urakkal együtt új fejedelmet kér a portától, hivatkozva Báthory szörnyűségeire. A levelet a szászokon kívül a Brassóba zárkózott székely és magyar főurak írják alá, mint három nemzet és szorultságukban nagyobb adó fizetésére, sőt a töröktől Báthory Zsigmond alatt elvett Lippa és Jenő visszaadására vállalkoznak. A portáról megjön fejedelemnek Géczy András, hajdúkapitány, Báthory portai követe, oláh és török sereggel, de a vele egyesült brassói urak és szászok Földvárnál, a Barcaságban, Báthory ellen csatát vesztenek, maga Weiss Mihály is hősiesen elesik, a magyar és székely nemesség virágával együtt.

Báthory Gábor most Bécs felé fordul, a hintapolitika primitív módján, olyképen, hogy persze sem a török, sem a bécsi udvar nem bízhatik benne. A Khlesllel és Thurzóval folytatott tárgyalások az 1613-i április 11-i pozsonyi szerződésre vezetnek, melyben elismertetik Erdély szabad fejedelemválasztási joga, de a titkos szerződésben Báthory megígéri, hogy ha a török az adón kívül fegyveres segítségre kényszerítené, a császár segítségét fogja igénybe venni. Ekkor már Báthory bukott ember volt, a Bocskay óta kifejlett erőviszonyok értelmében őt nem a magyarok, és Khlesl gyűlölsége, hanem a török buktatta meg, akinél régi híve, Bethlen Gábor eszközölte ki letételét.

Bethlen Gábor nem származott oly előkelő családból, mint Báthory, ősei birtokos nemesek voltak Békés vármegyében, Iktár pedig, honnan családját nevezték, Temes vármegyében volt. Atyja János Zsigmond alatt költözött Erdélybe, anyja székely leány volt, s mindkettőt korán elvesztve, Bocskay mellett apródoskodott Báthory Zsigmond udvarában, később Székely Mózes híve volt, az emigrációból, török földről ő kezdte meg Bocskayval a tárgyalásokat, melyekből egyszer csak kitört a felkelés lángja. Báthory Gábort trónra segítve, nagy birtokokat kapott tőle, de bizalmas tanácsosai közé soha sem tartozott, ehhez Bethlen Gábor túlszigorú erkölcsi felfogással bírt. De különben sem helyeselte ifjú urának könnyelmű, szinte desperado politikáját, Szeben elfoglalásának és a havasalföldi hadjáratnak egyképen ellene volt; ő régi török kapcsolatai alapján óvakodott bonyodalmaktól, melyek a törököt Erdély ellen fordíthatják. A bizalmatlanság ellenszenvvé vált, amikor Báthory részegségében Bethlen feleségére akar támadni, majd ellene kétszer is kardot ránt. Bethlen végül is menekülni kénytelen, hogy a fejedelem bosszúját elkerülje, az erdélyi országgyűlés őt is engedelmesen proskribálja, de csakhamar megváltoztatja magatartását, amikor Bethlent a szultán fogadja, a diván fejedelemmé teszi és szerdárt adva melléje, sereggel küldi vissza. Báthory most békülni szeretne a portával, de Szebent nem akarja kiadni kezéből, csak Lippát és Jenőt ígéri el ő is a töröknek. A szerdár, Szkender basa már jön a Vaskapu felől, Magyar Ogli basa és Sahin Giráj tatár khán pedig Szeben felől, Báthoryt elvágják a szász várostól, Kolozsvár nem fogadja be, Forgách Zsigmond Husztot ajánlja fel neki menedékhelyül, amit ő nem fogad el, végül Váradon Géczy András, akivel kibékült, hajdúival megöleti, amiért utóbb Bethlen Géczyt is kivégezteti. Khlesl később azzal dicsekedett, hogy ő vágatta le Báthoryt, miután meggyőződött arról, hogy lehetetlen benne bízni. Mások szerint nem is lehetett más vége, mikor úrfi létére hajdúkkal keveredett össze.

Szkender basa a már kinevezett fejedelemmel nyomult Báthory után, Kolozsvárra választó országgyűlést híva össze, megírván, hogy Báthoryt a szultán nem tűri, neki „Erdélyt soha bírni nem hagyja”, még „ha egy nagy havast megtöltene is arannyal”; a basa arra is megesküdött, hogy fejedelemválasztás előtt el nem hagyja Erdélyt. Az országban két basa, tatár khán, két oláh vajda pusztított, mikor az országgyűlés, török nyomás alatt, 1613 október 23-án megválasztá Bethlent, mint egykorú író mondta: „mert noha hólyagozni kezdett vala az ország, hogy a török akaratja ne légyen, hanem a libera electio légyen, de ugyan lőn electio! Azt választák, akit a török császár akara és a basa – féltekben libere eligálták Bethlen Gábort”. Utána a basa „székibe ültetve Bethlent puszta országban” kimene, többet rabolva 25.000 embernél, akit tatár és török magával vitt. A választás előtt Bethlen kívánságára az országgyűlés, régi engedelmessége szerint, megsemmisítette az ő korábbi proskripcióját.

Az új fejedelem, ismerve a viszonyokat, legfontosabbnak tartotta a fejedelmi várak birtokát, de egyes várakat már elfoglalt Dóczy András szatmári főkapitány, azon ürüggyel, hogy azok Báthory-várak, melyek a család kihaltával a királyra szállanak. Bethlen előbb otthon akart rendet csinálni, kibékült a szászokkal, visszaadva nekik Szeben városát, s az 1614 februári országgyűlés elé oly propoziciókkal lépett, melyek Erdély állami egységét voltak, fejedelmi hatalom alatt, szorosabbra fűzendők. Az unio szerinte „a három nemzetség közt hazánknak megmaradására való szent egyesség”, ezen alapelvből kiindulva követelte, hogy az uniált három nemzet egyformán viselje a terheket, egyforma erővel építsék fel a fejedelmi székhelyet, Fejérvárt és a többi elpusztult várakat, őrizzék a végvárakat, a portai követen kívül, akit a fejedelem fizet, a többi követség költségeit fedezzék, s minde célokra, a község terhe nélkül („holott annak sok is a fejedelem adója és uraszolgálatja”) közpénztárat, aerarium publicum-ot állítsanak fel. Ez utóbbit fel is állítják, hogy úr és nemes és szászok, ne jobbágyok adójából tápláltassék, de egyébként a három nemzet semmi kedvet sem mutat az unio következéseinek ily levonására, s Bethlen az őt jellemző gyors felfogóképességgel és elhatározással már az 1615 szeptemberi országgyűlésen elhagyja a három nemzet szerkezetének, egymáshoz való viszonyának feszegetését, s inkább saját fejedelmi hatalma kiépítését kezdi meg. Összeiratja a fejedelmi várakat és jövedelmeket, ezek: Huszt, Kővár, Szamosújvár, Várad, Gyalu, Kolosmonostor, Fejérvár, Déva, Fogaras, Görgény, Karánsebes, Lugos, az adózó szabad királyi városok és mezővárosok, harmincadok, sóaknák, bányák, vashámorok, Törcs vára, ami együttvéve nemcsak az ekkor már földnélküli magyar királyéhoz képest, hanem a XVI. századi erdélyi vajdai birtokhoz képest is igen nagy hatalmat jelent, köztük sok a volt magánbirtok, mint Fogaras, Kolozsmonostor és sok az Erdélyen kívüli, mint Várad és Huszt, melyekre a három nemzetnek nincs befolyása. Ezen birtokokra kimondatja, hogy mindazok, melyek 1588 óta a közbeeső időben valakinek eladományoztattak, eladattak vagy zálogba tétettek, visszaadassanak, kivéve akkor, ha ez elidegenítés érdemekért történt. Hogy érdem szerint adattak-e, azt a fejedelem és tanácsosai ítélik meg, s mivel 1588 óta, a sok fejedelem valamelyikétől szinte minden erdélyi család kapott valamiféle adományt, ezzel a törvénnyel a fejedelem kezében tartotta az egész nemességet, melytől bármikor elvehette birtokai egyrészét.

A birtokok a fejedelmi hatalomnak gazdasági alapjai is lévén, tulajdonukban Bethlen megkezdhette azon kormányformának kialakítását, mely a három nemzet laza összefüggése mellett egyedül adhatta meg az új erdélyi államnak azt a konszisztenciát, melyre szüksége volt, hogy állammá lehessen és XVI. századi vegetálása és folytonos bukdácsolása, sőt bukása helyett állami feladatokat állandóan, megszakítatlanul végezhessen. Ez a kormányforma pedig az akkor egész Európában divatos korlátlan fejedelmi hatalom volt, a speciális erdélyi alkotmány formalitásainak fenntartása mellett. Tehát azt is mondhatjuk, hogy abszolút principátus, de nem országgyűlések nélkül, hanem a rendi hatalom külszínének fenntartásával, az Erdélyben szokásos félévi országgyűlésekkel, amelyek azonban soha nem határoznak mást, mint amit a fejedelem akar és parancsol. Bethlen fejedelmi propozicióit a rendek elfogadják, diplomáciájának tényeit, amennyiben érdemesnek tartja velük közölni, jóváhagyják, háborúira adót szavaznak, ami mindenesetre könnyebb nekik, mint korábban, Bethlen elődjei alatt, kivégzett rendi társaik, rokonaik emlékének utólagos proskribálása. Az engedelmességet megkönnyíti nekik Bethlen Gábor fejedelmi egyénisége, mely tartózkodó, tekintélyt parancsoló, udvarában fejedelmi fényt és pompát kifejtő, de emellett lelkének legbelsőbb szövetéig közülök való, nemcsak magyar, hanem erdélyi. Amint a Bethlentől állammá kifejlesztett Erdély fogja magából kitermelni a speciális erdélyi gondolkodásmódot, mely már válfaja, történetileg kialakult külön formája a magyar léleknek, úgy mondhatjuk, hogy az első ilyen erdélyi gondolkodás Bethlen Gáborban működött. Ő az első, aki már nemcsak hogy Erdélyt hívja édes hazájának, nem pedig Magyarországot (később, magyar hadjárataiban ezt is megteszi), hanem összes politikai konstrukcióinak is ezt az új független Erdélyt teszi középpontjává. Míg Bocskay Erdéllyel a magyarországi magyarságot akarta fenntartani, s ezért akart Erdélyt, addig Bethlennél Erdély már öncél, neki az erdélyi fejedelemség kialakítása önmagában is nagy és hasznos munka, tekintet nélkül arra, hogy a királyságbeli magyaroknak hasznára lesz-e vagy sem. Erdély most differenciálódik igazában, fejedelme pedig, Bethlen Gábor személyében, most lesz igazi szuverénné, akinek öntudatát a magyar kapcsolat többé nem befolyásolhatja.

Az új állami öntudat kifejlődését vizsgálva, e kornak nemcsak egyik hajtóerőjét kell felismernünk, az autokratizmus felé hajló fejedelmi hatalmat, hanem egyúttal az akkor minden egyéb politikai momentumnál is hatékonyabb vallási vonatkozást. Amikor Erdélyben a magyartól eltérő, attól elhatárolt állami öntudat első nyilvánulásai megfigyelhetők, akkor már az államhatalom gyakorlói, a rendek többsége és a fejedelem protestáns vallású, s ehhez képest az új állam is protestáns jelleget ölt magára első megnyilatkozásaitól fogva. Erdély protestáns politikai iránya nagyban hozzájárult a Magyarországtól differenciálódó mozgalom gyorsításához, hiszen ugyanekkor a magyar királyság az ellenreformáció segítségével mind nyomatékosabban hangsúlyozza az ősi katholikumot, mely a magyar állam megalkotója volt, s melynek szimbóluma, a szent korona, a katholikusok részéről külön tisztelet tárgya. Bethlen Gábor megkísérelte ugyan erdélyi hatalmát szélesebb alapokon, az egész magyar államterületre meggyökereztetni, a királyságot azonban nem tarthatta meg, a szent korona továbbra is megmaradt a Habsburg-házból való királyok fején, úgyhogy az új erdélyi szuverénitást, még ha Bethlen akarta is, lehetetlen volt a régi magyar fogalmakból, a szent korona ősi tiszteletét igénybe véve, fölépíteni. Annál kevésbé, mert hiszen a szent korona tisztelete territoriális szempontból úgyis összeegyezhetetlen volt külön erdélyi állammal, aminthogy ez volt, mint láttuk, nemcsak a katholikusoknak, hanem a magyarországi protestánsoknak is a véleménye. Így azután, a szent korona egész ősi rendszerével ellentétben alakítja ki a protestáns egyházi tan az erdélyi szuverénitást, abszolutizmusra hajló, tisztán protestáns színezetű politikai képződményként, melyet ennélfogva mint a magyarföldi protestántizmus legmagasabb fokú politikai megnyilvánulását kell szemügyre vennünk.

Az abszolutizmus felé hajló fejedelemség a XVII. században még elsősorban vallási vonatkozású, úgy a katholikusoknál, mint a protestánsoknál; laicizált fejedelmi hatalmat ebben a korban hiába keresnénk bárhol is, az államraisonnak gyakran nagyon is világi eszközeit még mindegyik államszervezetben mélyen beágyazzák vallási maximákba, nem törődve az ellentétekkel, melyek csak a következő században fogják az államélet teljes laicizálását a kontinensen keresztülvinni. Az új erdélyi szuverénitás igazolását és határait is protestáns, közelebbről kálvini hittételekben találjuk meg, amint már a helvéciai konfesszió is, melynek magyar kiadását éppen Bethlen Gábor készíttette el 1616-ban a magyar nemzet okulására, megmondja: „Mindennemű fejedelemség Istentől rendeltetett az emberi nemzetnek békességére és csöndességére és úgy, hogy az világon legfőbb hele legyen”; a protestáns fejedelemség ez isteni eredetéből természetszerűen következik vallásvédő szerepe, amelyet keresztény, istenfélő élettel, a békesség fenntartásával, az igazság prédikálásának és az igaz hitnek előmozdításával tölt be, valamint azzal, hogy „az hazugságot és idegen isteni tiszteletet minden hitetlenséggel és bálványozással együtt kiirtja és az Istennek ecclésiáját oltalmazza”. „Mert tanítjuk, teszi hozzá a helvét hitvallás, hogy az hitnek gondgya főképen néz az szent fejedelemre”, akinek egyébként kötelessége a hit védelmében kardját is kivonnia, vallásháborút kezdenie.

Aki Isten dicsőségére és egyháza védelmére ennyi kötelességet teljesít, annak előjogai is vannak, melyek összességükben ugyan az abszolutisztikus fejedelem hatáskörével egyenlők. A Bethlen Gábor körében készült politikai elméleti munkák az akkori általános felfogás szerint lenézőleg nyilatkoznak a nép jogairól, s távol minden demokráciától vagy alkotmányosságtól, a fejedelmi hatalomnak egyedül az isteni jogban állítanak korlátokat. Bár az erdélyi szuverénitás kálvinista alapokon nőtt ki, ebben mégis megegyezik az anglikán, episcopalis felfogással, melynek államelméletét erősen abszolutista szellemben akkor nem régen írta meg I. Jakab, a reakcionárius, legitimista angol király. Pataki Fűsüs János sárospataki lelkész a Bethlennek ajánlt „Királyoknak tüköre” c. művében „vak paraszt községről” beszél, és azt tartja, hogy „megcsalattatik és megcsal az, valaki az községnek beszédétől hallgat és függ, kinek hijában való mondásai és beszédi annyi számúak, mennyi habjai vadnak az tengernek, az szélvésznek idején”, ilyen állhatatlanságra a fejedelem nem építhet, aminthogy a népnek nincs is joga, csak kötelességei vannak az uralkodóval szemben. A pataki prédikátor szerint a nép kötelessége tudni, hogy a király nem vakszerencséből, hanem Isten akaratja szerint való gondviselésből uralkodik; az Istentől küldött királyt az ő országában levő minden népek szeretettel tiszteljék és böcsületit megadják; kötelessége a népnek „az gubernálásra szükséges költségnek, adónak, vámnak, dézsmának, és egyéb Isten törvényével nem ellenkező úr adójának, városok és faluk szerint való beszolgáltatása”; kötelessége „félnie az magistratust, ennek elviselhető boszuságtételét csendes elmével szenvednie és az Istennek ostorától rettegvén, az királynak megölésétől magát felette oltalmaznia”. Viszont a király joga és kötelessége a vallás és cerimóniái és papjai védelmén kívül az „ország rendeléséről és gubernálásáról” gondoskodni, s ennek érdekében Istentől kérni tanácsot, azaz a „szentírásból, melyben szól az Isten”, továbbá Isten igéje igaz hirdetőivel való értekezés és azok szerint való engedelmesség. A kormány összeállítása is teljesen a király feladata; rendi szemléletnek itt már nyoma sincsen: kötelessége „jámbor és istenfélő keresztyén férfiaknak, az népnek igazgatására méltóknak és illendőknek, az prefectusságnak tisztére való emelése és rendelése”; joga van még a közönséges nyomorúság alatt a népet „penitenciára kényszeríteni”, s az „igaz vallás oltalmazásáért, azaz megújításáért, és a nyilván való pártosok ellen, királyi méltóságának megtartásáért hadakoznia”. A király egyeduralmának egyetlen mérséklője az, hogy tanácsosok legyenek mellette, de ezeket is ő maga válassza ki. Tanácsos kell, mert a király egymagában nem bírná egészséggel a sok munkát: „Mivelhogy egyesnek ítéletéből mindenek az országban el nem végeztethetnek, ha testének és lelkének erőssége mérték nélkül tanáltatnék is őbenne, mindazáltal az sok gondok miatt meg kellene erőtlenednie”; tehát a tanácsosok nem valami közjogi meggondolásból, hanem egyszerűen a király személyes erői pótlására veendők fel, s ehhez képest „úgy éljen az király az tanácsosokkal, miképen az fő hajós mester az sok evedzőzőkkel (evezősökkel): noha sokan vonszák az hajót, de azért az egész hajónak főképen való gondját csak az hajós mester viseli, így kell az királynak az egész országnak és polgári társaságnak kiváltképen való gondját egyedül magának viselni. Mert ha teljességesen csak az tanácsosokra bízza magát és az országnak sok habok közt ingadozó bárkáját, az királynak és az országnak gondviselése nagy fogyatkozások nélkül nem lészen.”

Mindezek a tanok nem egyedülállók, nem is újak, a kezdő abszolutizmus egész ily uralkodói „tükör”-irodalommal rendelkezett, melynek egyik híres darabját, a Fejedelmeknek serkentő óráját, V. Károly császár egy püspökének minden nyelven megjelent munkáját szintén Bethlen Gábor korában fordíttatta le leendő utóda, Rákóczi György. Hasonló nézeteket hirdetett az akkor leghíresebb politikai író, Justus Lipsius: ennek a „polgári társaság tudományáról írt hat könyvei” is ekkor terjednek el magyar protestáns fordításban, bár ő hol katholikus, hol protestáns, vallásilag megbízhatatlan író volt. Mindezekben nyoma sincs már semmi rendi követelőzésnek, a nép politikai jogok és aspirációk nélkül szerepel, minden hatalom a fejedelem kezében összpontosul, aki pedig egyedül Istentől és az ő igéje hirdetőitől, a jelen esetben a református egyháziaktól függ. Az egész irodalom szemléletesen bizonyítja a kor abszolutisztikus hajlandóságát és azt, hogy ha Magyarországon hazai középpont, király és udvar körül kifejlődött volna a korszerű abszolutizmus, akkor nálunk is menthetetlenül vége lett volna a rendi korszaknak és fejlődésünk aligha vesz más irányt, mint nyugati szomszédainké. De a bécsi, idegen abszolutizmus, mely ekkor már erősödőben volt, a dolog természete szerint csak ellenhatást kelthetett, aminthogy a Bethlen Gábor egyeduralmát hirdető munkák nagy száma mellett a királyságban, a nyugati félen csak egyetlen elméleti mű ismeretes, mely a Habsburg-uralkodónak hasonló jogokat követel, s ez a már említett Balásfi Tamás-féle könyv. Az erdélyi fejlődésnek nagy szerencséje volt, hogy ez új európai ideákat ott magyar nemzeti fejedelemség képviselhette, mely előtt az elavult rendiség árnyként vonult vissza, ellenállást meg sem kísérelve.

Bethlen szuverénitásának mégis volt egy nehézsége, s ez az, hogy ő nem örökölte a trónt. Itt azután az isteni jog hangsúlyozása segített, amint már Fűsüs János kijelentette: „Isten és az ország rendelésének oltalmazójának jóságos cselekedetekkel kell tündöklőnek lenni és nem annyira genealógiájának méltóságával”; a fejedelemnek nem kell örökölnie méltóságát – öröklésről szó sincs ebben az irodalomban, mely ezen a ponton kivételesen elvál a nyugati abszolutizmustól és alkalmazkodik, inkább öntudatlanul, a Bocskay-féle választási elvhez – a fejedelem istenes kormányzásával önként megszerzi magának népe jóindulatát és szeretetét, úgyhogy az Istentől jövő hatalomnak egyik bizonyos ismertetőjele éppen az, hogy az ilyen fejedelmet népei szeretik. „Az olyan király viszi jól véghez uralkodását, mondja Fűsüs János, az kinek Isten oly méltóságot ád, hogy az ország örömest bévészi, nem erővel adatik, hanem Istentől küldetik és választatik, mint az országnak földjét, főképen élő vitézit, az hadakozásra megtanító Bethlen Gábor.” Az ilyen fejedelem aztán alhatik bátran „jobbágyi közül akármelyiknek kebelében”, s ha népei szeretik, akkor anélkül, hogy a zsarnokság útjaira tévedne, gyakorolhatja a teljes hatalmat, melyet a nyugati fejedelmeknek a római jog alapján jogtudósaik, Bethlennek pedig prédikátorai ajánlanak: „Az mely király avagy fejedelem az népet szereti és azoktól ő is szerettetik, nem különben tündöklik birodalmában, mint az jó házi gazda az népe között, fő hajósmester hajójában az evedzőzők között, az embernek szíve az többi tagok között és az fényes nap az holddal egyetemben az több ragyogó csillagok között, sőt az kedves Isten személyét viselő király az itt ez földön, az mi Isten az égben.” Íme, Fűsüs János sárospataki lelkész formulázásában az új erdélyi abszolút szuverénitás, melynek kifejlődése a nyugati abszolutizmustól elválaszthatatlan, azzal egy folyamat.

Igaz, az erdélyi törvényhozás tovább működött, tovább hozta az artikulusokat, de ezeknek megtartására a fejedelem ügyelt fel, aminthogy tartalmukat is az ő akarata határozta meg. Ehhez képest református írástudóinak propagandája nem is beszél szabadságokról, az erdélyi rendek szabadságainak tiszteletéről, hanem egyedül a fejedelem iránt tartozó kötelességekről. A külföldi utazásairól már ismert Szepsi Csombor Márton „magyar tanító” egyik neveltjét, Nyáry Ferencet, az ő „édes kis patrónusát” így oktatja ki Bethlen Gábor iránti kötelességeire, még fenntartva ennek választott magyar királyi méltóságát, melyről pedig Bethlen már akkor lemondani kényszerült: „Az Úristen bennünket megbüntet, ha ez mi Gedeonunknak… jó akaratját, fáradságát, nyughatatlanságát, sok költségét, érettünk való sok szenvedését semminek állítjuk és meg nem köszönjük” – mi papok, mondja, imádkozunk érette – „Ti penig, kik nagyságos nevet viseltek mindnyájan, háladatosak legyetek, mind külső-, mind belsőképen; külsőképen mellette legyetek mindennemű segítséggel, belsőképen penig nemcsak szájatokkal, hanem ugyan szüvetekkel valljátok, hanem egyszersmind higyjétek is választott királyotoknak lenni; az község meghálálja királyunknak jótéteményét, ha tisztében szorgalmatosan eljár, éjjel-nappal munkálkodik, s tehetsége szerint forgolódik azon, miképen igaz dézsmáját, szükséges rovását (adóját) haladék nélkül megadgya, és midőn az urak és nemesek azt kiáltják: Uralkodgyál mi rajtunk, – hálaadók lesznek az alsó renden valók, ha ament kiáltnak.” Úr és nemes, azaz a rendek, aláadják magukat a fejedelem kormányának, amit azután a rendeken aluli néposztályok hallgatólag, egy amennel tudomásul vesznek: ez a politikai életnek oly konstrukciója, melyet abszolutizmusnál egyébnek nem mondhatunk.

Az új hatalom első birtokosa, Bethlen Gábor nem követte a bécsi abszolutisták példáját, akik a népet csak kormányozták, adóztatták, háborúba vitték, anélkül, hogy róla gondoskodtak volna. Bethlen Gábor egyeduralmának megvan az a népjóléti szinezete, mely nélkül ma, századokkal utóbb, egyetlen abszolutizmust sem ismerhetünk el jogosnak. Hogy honnan vette gazdasági rendszabályait, kitől tanulta merkantilista elveit, erre a kérdésre nem tudunk válaszolni. Tudós nevelése alig volt, latinul is később tanult meg, nyugati országokat nem látott, korábbi viszontagságos élete csak a török birodalom területén hurcolta meg. Kálvinista prédikátoraitól sem tanulhatott nemzetgazdaságot, ezek egész abszolutisztikus elméletüket vallási okokból készítették a hitsorsos fejedelem hatalmának megalapozására. Külföldről behívott gyulafejérvári tanárai pedig szemenszedett pedánsok voltak, kiktől semmit sem tanulhatott. Így teljes homályban vagyunk az első újkori gazdasági koncepció eredete felől, amely magyar földön megjelent, s fel kell tennünk, hogy Bethlen Gábor az ő szinte genialitással határos praktikus érzékével egyszerűen azt valósította meg, ami akkor egész Európában a levegőben volt, de amit például a bécsi titkos tanácsosok még sem vettek észre. Pénzügyi és gazdasági rendelkezéseiben Erdélyt mint zárt nemzeti, államterületetet tekinti, elválasztva a külföldtől, ugyanazon koncepció szerint, amellyel a merkantilizmus teoretikusai a XVI. században, praktikus alkalmazói pedig most, az ő korában kezdik megvalósítani azon zárt nemzeti egységeit a gazdasági életnek, amelyek azután a hatalmas európai nemzetállamoknak biztos gazdasági alapjaiul szolgálnak.

A kezdő merkantilizmusban a gazdasági életet a fejedelem rendezi be, akinek egyelőre még nagy harcokat kell folytatnia a rendiséggel, hogy gazdasági szuverénitásának, mint a nemzeti egység felsőbbséges képviselője, birtokába lépjen. Bethlen Gábornak ez, éppen Erdély rendjeinek ismert gyöngesége miatt, nem esett nehezére. Adóköveteléseit nem igen merték az országgyűléseken visszautasítani, s egyébként is a fejedelmi várak, uradalmak, bányák és egyéb üzemek eléggé függetlenítették őt a három nemzet nehézkes országgyűlési apparátusától. Jövedelmeit nemcsak szerencsés hódításai, hanem kereskedelmi politikája is szaporították; korábban a Báthoryak alatt, amikor előtte utoljára volt békés kormányzat, az ország jövedelmei körülbelül 300.000 forintra rúgtak, alatta legalább is 450–500.000 forintra, amely összeget ő, a vele szemben ellenséges érzületű Carafa pápai nuncius szerint, „kereskedésével és zsarnokságával” annyira növelhette, amennyire akarta. A nikolsburgi békében megkapta a felsőmagyarországi hét vármegyét, melyeknek adminisztrációja akkor a Kassán székelő szepesi kamara kezében volt; ez a hatóság most az ő parancsai szerint dolgozik, s Bethlen kemény gazda, aki nem tűri a bécsi kamarai igazgatásból megszokott renyheséget és rendetlenséget, stílusa is más, aminthogy a bécsi hivatalos nyelvben nem is fordult elő olyan vagy hasonló kifejezés, mint amit ő ír a szepesi kamarának, mikor egy késedelmes adós nagyúrtól akarja behajtatni adósságát: mondják meg neki, „ne vesződjék velem, mert isten úgy idvezítsen, az ebeknek vagdaltatom elibe”. A kassai kamara alatta 120.000 forintot is bevesz a portális adóból, a tokaji és egyéb uradalmakból, holott korábban, a magyar királyság alatt szolgálván, bevételei alig múlták felül a 60.000 forintot.


Rákóczi családi birtokok 1648.

Kereskedelmi politikájában ő is a monopóliumokat és tilalmakat alkalmazza, de nagyobb hajlékonysággal, a gazdasági változások iránt nagyobb érzékenységgel, mint a bécsi udvari kamara emberei, akik derűre-borúra, vagy kell, vagy sem, vették igénybe az appaldo-rendszert. Bethlen ezenfelül óvakodik bérletekhez nyúlni, ő már most megvalósítja azt a lépést, amelyet a bécsi politika csak később, az appaldorendszer csődje után tesz meg: a kereskedelmileg kiaknázható jövedelmeknek állami, saját üzembeli kezelését. Nagy változatossággal ad ki különböző tárgyakra vételi, eladási és kiviteli tilalmakat, marhára, lovakra, bőrökre, aranyra, ezüstre, vasra, mézre, viaszra, amikor is az eladás és vétel jogát felfüggesztve, azt egyedül a maga számára veszi igénybe, összevásároltatja az országban található mennyiségeket, s azokat saját hasznára, saját neve alatt szállítja ki, exportálja. Így nevez ki, méz- és viaszmonopólium esetén, állami, azaz fejedelmi méz- és viaszgyüjtőket, akik neki eskűt téve veszik össze a falvakban az árut és hordókba gyüjtve szállítják a fejedelem tárházába; ugyanekkor az árakat maximálja, minek következtében az egész gazdasági területen egyforma áron veszik emberei az árut, mit azután külföldön elad. A merkantilizmus gondolatköreibe vág az a törekvése is, hogy exportkereskedelme érdekében minél több országgal létesítsen állandó érintkezést: politikai kapcsolatokból az ő észjárása azonnal kikövetkezteti a kereskedelmi kapcsolatot és a kereskedelmi hasznot. A császárral folytatott háborúinak szüneteit Bécs és az Adriai-tenger felé irányuló marhakereskedésre használja fel, amikor is lehetőleg igénybe veszi a magyar és bécsi uraknak szokás szerint megadott harmincadmentességet. Különösen sokat fáradott a velencei árukereskedelem kifejlesztésén, politikai ágensei a velencei Senato előtt többet beszéltek erről, mint politikai megbízásuk tárgyairól: egyetlen kereskedelmi ajánlattal, ökörben, bőrben, rézben, kénesőben, viaszban 353.000 arany értékű árut akart szállítani, s ez összeg egy része fejében viszont velencei áru átvételére kötelezte magát, amikor is az otthon maximált áron összevett viaszt dupláján akarta eladni. Velence azonban túlságosan távol feküdt akkor, s török területen át, bármily jó viszonyban volt is Bethlen a portával, mégsem lehetett állandó kereskedelmi összeköttetést szerveznie.

Ugyancsak az akkori merkantil-szellemben próbálta emelni bányái jövedelmét, melyek ekkor már a hosszú zavarokban elpusztulván, kijavításukra és üzembehelyezésükre erőszakkal hozott képzett munkásokat az elfoglalt magyar bányavárosokból. A sóbányákból nem kevesebb mint 30.000 forint jövedelme volt; réztermelésével a hasonlókép merkantilista Oxenstjerna svéd kancellár gondolata szerint, szerette volna, a svéd rézzel együtt, az egész európai piacot monopolizálni, s az árakat diktálni. Gazdasági elképzelései a meglévő, századokon át megszokott viszonyoktól teljesen függetlenek voltak: a céhrendszerrel szemben, mely akkor még az egész magyar területen tiszteletnek örvend, veszedelmes szabadkereskedelmi tendenciákat próbál érvényesíteni, betelepíti Alvincre a morva újkeresztényeket, tanult mesterembereket, akik jobb árut készítenek, mint a székely és szász céhbeliek; nekik tehát a limitációkban, melyeket országgyűlései által kiadat, nagyobb árakat engedélyez és az egész erdélyi területre rászabadítja őket. A szászok ipari és kereskedelmi hegemóniáját egyéb országrészek érdekében megtörendőnek tartja, s ezért a szász városokban három-három boltot akar felállítani, hogy így, hatósági konkurrenciával, szabályozza az áralakulást. Nézete szerint a szász és székely földön olcsóbb volt az élet és a termelés, úgyhogy szász és székely iparosnak olcsóbban kellett árulnia, mint a magyar vármegyék mesterembereinek. A céhekbe tömörült elemeknek törökországi zsidó kereskedők behozásával is konkurrenciát csinál, akiknek privilégiumokat ad drága szövetek, fűszerek behozatalára; ilyenekben a lakosság fogyasztását, s ezzel életszínvonalát mindenkép emelni akarta – ekkor ez is tipikusan modern gondolat volt. Egyébként a nyugati fejedelmekkel, s II. Ferdinánddal versenyt hamisította az aprópénzt, keveset adva rendjeinek panaszaira.

Hadseregének összeállításában is hódolt a modern kor gondolatainak. Kis országának népei között a székelyek és hajdúk, a Partesben, szívesen katonáskodtak, Magyarország ellen induló seregeiben ezek mindig ott vannak, de különben a személyes felkelés mellett mindinkább állandó katonaságra, még pedig zsoldosok tartására törekedik. Különösen első, igazi nagy hadjáratának tapasztalatai óta próbál német zsoldosokat tartani, a császári sereg egyes német csapattesteit elfogva, betelepíti őket Erdélybe, hogy újabb hadjárat esetén újra fegyverbe hívja, vagy pedig testőrei, darabontjai közé sorozza őket. Bethlen óta áll az erdélyi fejedelem testőrségének egy része, akárcsak a francia királyé, németekből, s mikor később Apafi Mihály törvénytelen elfogatásokat eszközöl, az ilyeneket rendesen német darabontjai hajtják végre. Hadseregét szigorú rendben tartja, mindennek maga néz utána, maga mustrálja, órákon át nyeregben ülve és maga vezeti; a seregben mindig harcképes instrumentum állott rendelkezésére, melyet a népesség megkérdezése vagy megterheltetése nélkül használhatott.

Rendezett pénzügyek, harcképes hadsereg, a rendektől való függetlenség: előfeltételei voltak minden külpolitikának, mely a belső erőket, a fejedelmi hatalom eszközeit lehetőleg külső terjeszkedésre, hódításokra használta fel. Európa akkori állapotában minden fölkészült, modern államalakulat, saját erőinek öntudatában, szinte természetes módon ment át támadásba a szomszédok ellen. Erdélynek két oldalt volt lehetséges terjeszkednie, a török felé, az oláh fejedelemségekben, meg a magyar királyság felé. Az első utat járta Báthory Gábor, aki hiába hódította meg Havasalföldet, a török mégis elűzte és összetörte. Bethlen, mint a török régi barátja, aki a portai diván személyiségeit közelről ismerte, sőt döntéseiket nem egyszer befolyásolni is tudta, óvakodott elődjének példáját követni, annál inkább, mert hiszen nemcsak trónja megszerzését köszönhette a töröknek, hanem megtartását is. A magyar királyság vezéremberei és a bécsi udvar miniszterei sokáig nem tudtak kibékülni trónra emeltetésével, őt törökösnek, hitetlennek, a kereszténység árulójának tartották, megszökött alattvalóinak intrikáit szívesen pártolták, sőt Homonnai Györgynek, az ifjú konvertita trónkövetelőnek, sereggyűjtését és betörését is elnézték, bár azután letagadták. Az első években Bethlennek nagy nehézségeket okoz a magyarok magatartása, bár ezek között döntő esetekben a háborús párt mindig kisebbségben marad; még Illésházynak a nádorságban utóda, Thurzó György is megváltoztatja korábbi háborús nézeteit, Bécsben a Bethlennel való megegyezés szellemét képviselve. Khlesl és harcias társai, látva, hogy a Bethlen ellen megindítandó támadás feltétlenül török háborúba menne át, 1614-ben a linzi „generallandtag”-ra összehívják a Habsburg-országok összes rendi képviseleteit; a magyarokat Náprágyi Demeter püspök vezeti, aki a nádor szellemében lehetetlennek tartja a török háborút és ezzel Bethlen megtámadását; a magyarok ez állásfoglalását látva, a többi országok követei sem láttak okot adóajánlásra, s így a kialakulófélben levő Habsburg-monarchia ez első „gesammtparlamentje”, aminek némileg pontatlanul nevezni lehet, eredmény nélkül oszlott el. Homonnai így magára maradt, saját felelősségére kísérletezett a tőle megvásárolt hajdúkkal és Kadizáde Ali basával, aki szívesen okozott apróbb nehézségeket Bethlennek. Mindez nem ingatta meg Bethlen portai szilárd állását, annál kevésbbé, mert miután Homonnai is hajlandó volt, fejedelemsége esetére, Lippát és Jenőt a töröknek visszaadni, ő most maga intézte el e régóta húzódó dolgot, mely mindegyre alkalmas volt Erdély és a porta viszonyát megzavarni: maga ment 1616-ban Lippa alá és a benne lévő magyar őrséget, több napi ágyúzás után, megadásra késztetve, a várat átadta a töröknek, s ezzel Erdély szüzerénjének bizalmát addig hallatlan mértékben megszerezte.

A nyugati viszonyt Thurzó György békeszeretete több szerződésben is próbálta rendezni, így az 1615-i és 1617-i két nagyszombati egyezményben; ez utóbbi Homonnai hajdúinak erdélyi betörését és erre következőleg Bethlennek Debrecenig kitámadását követte és intézte el békésen. Ezen szerződésekben, és az elsővel kapcsolatban kiállított titkos szövegben Bethlen, elődjei példájára, elismerte Erdélynek a magyar korona alá tartozását, sőt azt is, hogy ő és örökösei csak addig élvezhetik Erdély szabad fejedelemválasztási jogán az önállóságot, míg Isten segítségével Buda és Eger a török hatalma alól vissza nem kerülnek, ami Erdélynek a királyságba visszacsatolását fogja jelenteni. De Bethlennek a portával fenntartott jó viszonya, s elsősorban az ő uralkodásra termett és uralkodásra vágyó egyénisége bizonyossá tehették a magyar politika vezetőit, hogy e papiros-szerződések nem fogják sokáig megmenteni a rendiségében tehetetlen Magyarországot a keleti Savoya támadásától. Bethlen magyarországi hadjáratait más összefüggésekben fogjuk említeni, itt, az erdélyi állam kifejlődése rajzánál inkább csak az érdekel, miként terjednek folyvást a körök, melyekbe az eddig távol Keleten ismeretlenségben élt Erdélyt fejedelmének akarata tettleg bekapcsolja.

Erdélyország Bethlen Gábor kezében nyeri el, aktív külpolitikájával, függetlenségének immár európai jelentőségű, legszélesebb körű attributumait. Bocskay még csak a két szomszéddal érintkezett, s országának jövőjét bármily fényes képekben képzelte is el, azt csak a magyar-török ellentét ütközőpontjában, Középeurópa délkeleti sarkában elszigetelten tudta felfogni. Csak Bethlen Gábor óta lesz Erdély fennmaradásához európai pillantás szükséges, amely egyvégtében ítéli meg a második, harmadik szomszéd helyzetét is, sőt az Erdély javára kihasználandó momentumok közé egészen távoli, nyugati országok viszonyait is felveszi. Igaz, Bethlen is kicsiben kezdte, csak lassankint vonta be számításaiba mind szélesebb geográfiai területek államalakulatait. A cseh fölkelés kitöréséig, elődjeihez hasonlóan, török és magyar közé beékelten forgott szűk helyzetében, majd a csehekkel érintkezésbe lépve, politikai számításaiba mindazon erőket bekapcsolta, melyek a harmincéves háború ez első korszakában keresték a döntést, ekkor még csak Középeurópa, a Habsburg-országok területén. Egy pillanatig cseh király akar lenni, később pedig állhatatosan fel-felveti a gondolatot, hogy magyar királyságához Belső-Ausztria tartományait hozzácsatolva, közvetlen szomszédságba jusson Velencével, ami neki a nyugati országokkal való könnyebb politikai érintkezést és jövedelmező kereskedelmi kapcsolatokat jelentett volna. Első háborújában még Prága a diplomáciai központ, mellyel állandó érintkezésben van; szövetségben áll, a régi magyar-osztrák konföderációra támaszkodva, a Habsburg-uralom ellen fellázadt ausztriai rendekkel és mindegyre szövetséget keres az óvatos velencei köztársaságnál, mely azonban ily távoli, romantikus kapcsolatos iránt hűvös ellenszenvvel viseltetik. Prágából a téli király, Pfalzi Frigyes politikai kapcsolatai már tovább terjednek Középeurópa határain túl: a pfalzi összeköttetések készítik elő, a fehérhegyi csata után Bethlen köreinek újabb kitágulását is. Angliával, Franciaországgal, Hollandiával már állandó érintkezésben volt, bár csak közvetve, ezeknek konstantinápolyi követei útján, akik Erdély hatalmi viszonyainak közelebbi ismeretében kormányaiknak szívesen ajánlgatták a Bethlennel való szövetkezést. Franciaországot azonban Bethlen életében még a belső bonyodalmak foglalták el, Richelieunek előbb a rendi és hugenotta önállóságot kellett megtörnie, hogy az újonnan kialakított abszolút monarchia erejét döntőleg vethesse be a Habsburgok elleni régi küzdelembe, az ő politikájához tehát Bethlennek még nem volt alkalma hozzácsatolódnia. Viszont I. Jakab angol király, a protestáns legitimizmus e különös képviselője, bár Bethlennek főszövetségese, a pfalzi választó és téli király, Frigyes az ő veje volt, állhatatosan vonakodott Bethlennel érintkezésbe lépni, mint aki szerinte maga is a legitim Habsburg-uralom ellen feltámadt rebellis volt. Így azután Bethlennek igen nagy fáradságába, folytonos követküldésekbe és nagy költségeibe került, míg a Habsburgok ellen alakult nyugati koalicióba felvették, hiszen Angliában eleinte még követeit sem akarták partraszállani engedni. A harmincéves háborúnak a csehre következő dán korszakát megnyitó hágai szövetségbe a protestáns hatalmak, Anglia, Hollandia és Dánország végre utólag, 1626 végén Westminsterben őt is felvették, biztosítva neki a Habsburgok elleni támadásra, melyet mindenkor koncentrikusnak képzeltek el, havi 40.000 tallért, aminek fejében Bethlen kötelezte magát 15.000 főnyi magyar katonasággal támadni a császár és szövetségesei ellen. Azonban az egyidejű, koncentrikus támadást a nagy távolság, a szerződő felek közti érintkezés nehézségei megakadályozták, s a császár főhadvezére, Wallenstein és Tilly egyenkint verték meg a nyugati haderőket, úgyhogy ezeknek csak szétszórt, demoralizált töredékei jöhettek Magyarországba, együttműködni Bethlennel, s ennek következtében ez új támadásának sem lett pozitív eredménye. Azonban a westminsteri szerződés így is új korszakot kezd Erdély és Középeurópa történetében, azt a korszakot, amikor a saját öncélúságára ébredt Erdély, a török hatalom állandó pártfogását feltételezve, a Habsburg-ház nyugati ellenségeivel szövetségben tesz új és új kísérleteket a Közép-Európát reprezentáló nagyhatalom megsemmisítésére. Ez a diplomáciai irány kétségtelenül ellentétben van Erdély XVI. századi politikájával, amikor a Báthoryak alatt végcélja mégis csak a török kiűzése és a régi Magyarország helyreállítása volt. Most, a XVII. században, Bocskay és Bethlen kezdeményei óta az erdélyi külpolitikának alapvető feltétele a török birodalom fennállása, aminek egyik súlyos következménye lesz természetesen a török kiűzésével Erdély függetlenségének is menthetetlen bukása. De a Habsburg-ellenes nyugati szövetség egyelőre minden tekintetben kívánatos és hasznos volt a protestáns Erdély számára, melynek Bethlen és utóda, Rákóczi György alatt meglehetett a reménye, hogy a magyar királyságban, sőt az ausztriai tartományokban is túlsúlyhoz juttatva a protestántizmust, egyrészt megszabadul a nyugati fél részéről folyvást fenyegető veszedelemtől, másrészt pedig saját területét is megnagyobbítja. Bethlennek ezen, az erdélyi protestáns öncélúság szempontjából egészséges elgondolása persze később már nem volt fenntartható, amikor az európai helyzet változásával a nyugati protestáns hatalmak Habsburg szövetségeseivel lettek s a korábban gyűlölt katholikus császárságot minden erejükkel támogatták a Bourbonok ellen vívott élethalálharcban. A harc ezen fázisában Erdélynek nem volt Bethlen Gábora, s ilyennek hiányában Erdély megmaradt a nyugati, Habsburg-ellenes szövetségben, akkor is, mikor ennek régi tagjai kilépvén, Franciaország egyedül folytatta a harcot. A század második felében így alacsonyodik le Erdély XIV. Lajos zsoldosává, akivel azonban a Napkirály szégyenli a nyilvánosság előtt való barátkozást. A fejlődést, mely ide vezetett, Bethlen indította meg, és kétségtelen, hogy ő, a viszonyok későbbi változását észrevéve, más utakat talált volna, mint az immár tehetetlen törökhöz és a Magyarországon közvetlenül úgysem érdekelt Franciaországhoz való szolgai csatlakozást. Bethlen a nyugati hatalmaknak nem zsoldosa, hanem szövetsége volt, aki a maga szuverén érdekei szerint állt be koaliciójukba, vagy lépett ki belőle.

Ehhez képest soha nem kötötte le magát annyira, hogy a viszonyok változásával új eszközökhöz ne nyúlhatott volna. Az államraison nála is erősebb a szerződéseknél, mint általában kortársainál. Egyszerre több, ellentétes irányban tárgyal, s végcéljai megválasztásánál is tekintettel van távolabbi lehetőségekre, azon esetre, ha a közelebbiek nem valósulnának meg. A magyar koronáról lemondani kényszerülvén, éveken át mind intenzívebben foglalkozik a lengyel királyság megszerzésével, aminthogy nyugati tárgyalásaival párhuzamosan, mindegyre szemmel tartja a lengyel respublika és a svéd korona küzdelmeit is. 1626-ban elvévén második feleségül a brandenburgi választó fejedelem nővérét, Katalint, ennek sógorával, Gusztáv Adolf svéd királlyal is állandóbb érintkezésbe jutott, anélkül, hogy tettleg belenyúlt volna a svéd-lengyel küzdelembe. Élete utolsó éveiben azt remélte, hogy az öreg, szélütött lengyel király halálával háború nélkül megválasztják királyuknak a lengyel rendek, amely utolsó illuziója azután kevésbé reálisztikus gondolkozású utódai fejében tovább élt és Erdély sok „jajjának” lett még okozója.

Erdélyország mindezen érintkezése, s európai viszonyok közé felemelkedése Bethlen Gábor személyes munkája volt. Ő maga volt a saját fővezére, a saját külügyminisztere, ő maga írta hosszú, szálkás betűivel ezrekre menő diplomáciai iratait és utasításait: tanácsosai csakugyan nem játszottak mellette egyéb szerepet, mint az „evedzőzők” a főhajómester mellett. Az államgazdaság, diplomácia és háború mellett más akkori abszolutus uralkodók mintájára, építkezéseket is végzett, hogy állandó székhelye udvartartása pompájának megfelelő legyen: Gyulafehérvárott a régi, elpusztult rezidenciát modern fejedelmi palotává építtette, olasz reneszánsz-mintára tornácokkal, belül stukko-mennyezetekkel, velencei tükrökkel, olasz és nürnbergi festett kárpítokkal. A város bástyáit a három nemzettel építtette, a szászoké el is készült, jeléül a jó viszonynak, mely őket Bethlennel utóbb összekötötte. De egész magánéletében is szívesen utánozta az akkori barokk fejedelmek szokásait: drága bútort, gobelint, kristályüveget gyűjtött, s hozatott be, leginkább Velencéből; Muranóból üvegmunkásokat is áttelepített Fogarasba; udvartartásában zenét, éneket, olasz daljátékot és ballettet ápolt, spanyol gitárosokat, német orgonistákat, olasz zsidó komédiásokat fizetett. Mintája a nyugati katholikus, olasz fejedelmi háztartás volt, ennek utánzásában vallási elfogulatlansággal próbálta az egyházi zenét újból egybekötni a reformált hitű istentisztelettel, a gyulafehérvári templomba orgonát és barokk faragványú szószéket állítva be, amit papjai, halála után, siettek eltávolítani. Szintén idegen föld haladását akarta átplántálni fejedelemségébe, Gyulafehérvárott főiskolát, katholikus mintájú akadémiát alapítva, amelyben „ne magyar iskolákban való hitván szokás szerint tanítsanak, hanem more jesuitarum exerceálja a gyermek magát az oratio csinálásokban”. Valamint nem vonakodott, bár a katholikus államok nagy ellensége volt, a gyűlölt jezsuitákat állatani követendő példáúl kálvinista tanítói elé, hasonlóan elfogulatlansággal törekedett a jobbágyság nevelésére, törvény által biztosítva, hogy jobbágyfiúkat földesurak nevelésükben, iskolábajárásukban meg ne akadályozzanak. Saját vallásának lelkészeit és azok leszármazóit egyszer és mindenkorra meg is nemesítette.

Erdély alatta nagy, gazdag és hatalmas, az idegen államok gyülekezetében tekintélyes lett, s ezzel Bethlen bebizonyítá Bocskaynak inkább csak feltevésnek nevezhető alapgondolatát, hogy t. i. a meglévő török kapcsolatok közt, a magyar koronától elszakitva is, biztosítható az ország élete. Bethlen utódai később, emlékezve a jó viszonyra, mely közte és a porta közt fennállott, könnyen megfeledkezhettek arról a folytonos gondról és fáradságról, melyet neki e jóviszony fenntartása okozott. Mert bármennyire nyugati érdekekbe kapcsolódott is politikája, Erdély létkérdése az ő uralma alatt is a portától függött, az ottani folyton változó divánbasáktól és nagyvezérektől, akiknek megnyerésére, kapzsiságuk kielégítésére Bethlen óriási összegeket áldozott, s akiknek félrevezetésére, bizalmatlanságuk elaltatására diplomatáinak legügyesebbjeit alkalmazta. A porta elhitte hűségét, a Báthory István fejedelemsége óta 15.000 aranyra emelt portai adót az ő kedvéért ismét 10.000-re szállította le, döntő pillanatokban mégis elhagyta őt és Magyarország ellen irányított expedicióit nemcsak hiányos segítségnyujtással, hanem egyenes fenyegetésekkel is akadályozta teljes kifejlésükben. A porta még vele szemben sem mondott le a török állambölcseség régi maximájáról, arról, hogy a magyar királyság és Erdély egy kézben egyesítése nem tűrhető. Mikor Bethlen már meghódította Magyarországot és kezében volt a magyar korona, hogy azt fejére téve, az 1526-i kettős királyválasztás következéseit keletről, Erdély hatalmi szavával reparálja meg: akkor a mufti így formulázta a török tilalmat, melyben benne van a hatalmas, fényes porta egész félelme a régi, nagy Magyarország feltámadásától, ugyanaz a remegés, mely Magyarország megrablóinak álmát mindenkor, más időkben is megzavarja: „Bethlen Gábor, ha Isten adja, legyen magyarországi koronás király bátor, de Erdélyt mi Magyarországhoz soha nem engedjük, hogy bírja; mert Erdély szultán Szulimán találmánya és sajátja az hatalmas császárnak, mi olyan tökéletesen nem bízhatunk ezután Magyarországhoz, mint Erdélyhez, s nem hagyjuk mi másnak a miénket”. Ha már Bethlen mindenáron magyar király akar lenni, akkor tartsa meg a magyar koronát, de mondjon le Erdélyről, s hogy ez utóbbi gondot ne okozzon a portának, osztassék fel, az oláh vajdaságok mintájára, három tartományra: székely, szász és magyar vármegyei területre, amelyek azután széttörve, erőtlenül, soha el nem érhetik a magyar királysághoz való visszatérésüket.

Bethlen Gábor Erdélyt felemelte a legmagasabb fokra, melyet a porta még éppen csak hogy eltűrhetett; de az ő török tárgyalásaiból kiolvasható azon eredmény, hogy Bocskaynak erdélyi koncepciója mégis csak korlátok közé van szorítva, amelyeket, ha át akar lépni, barbár büntetés fogja a vazallusállamot alattvalói kötelességeire figyelmeztetni. A porta Bethlen Gáborról is tudta, hogy politikájában Konstantinápoly légkörétől idegen ideálokat követ, amint egy egykorú török történetíró megírta róla: „Ez a hitetlen pedig az Iszlám seregein soha sem segített, mert mindegyre csak a saját országára volt neki gondja”. Török úr és alávetett magyar közt zavartalan jóviszonyt, hátsó gondolatok nélkül, még Bethlen Gábor diplomáciai genialitása sem varázsolhatott elő. Erdély nyugalma, aranykora nem lehetett évszázados időszak, jó, ha néhány évtizedre kiterjedhetett.

Bethlen Gábor abban is egyedülálló, kivételes jelenség volt, hogy nem gondolt a trónnak családja, a Bethlenek számára való biztosítására. Még életében fejedelemmé választatta fiatal és szép, de könnyelmű, sőt esztelen feleségét, aki ugyan a katholicizmushoz hajlott, de férje kedvéért, ennek halála előtt, ünnepélyesen visszatért a protestáns hitre. Bethlen halála, 1629, után azonban Brandenburgi Katalin nem tudta magát a trónon tartani, a melléje kormányzónak rendelt Bethlen István, Gábornak csekély tehetségű öccse, a protestáns többséggel együtt ellene volt; főbizalmasa, Csáky István pedig, akivel viszonya is volt, nagyralátó egyéniségével csak növelte ellene a gyűlölségeket. Az ország különben is nem ok nélkül tartott attól, hogy Brandenburgi Katalin azontúl is, hogy a Bethlentől megszerzett hét vármegye a szerződés értelmében visszaszáll Magyarországra, Erdélyt eddigi önállóságából kivetkőztetve, valamikép megint német-magyar kapcsolatba hozza és így a török haragjának kiteszi. A gyönge asszonyt tanácsosai, köztük az ifjú Kemény János, végül is lemondásra kényszerítették, az új országgyűlés Bethlen Istvánt választá fejedelemnek, aki azonban ekkor már Katalintól megszabadulandó, István fia, a „kis gróf” és veje, Zólyomi Dávid útján felajánlotta a fejedelemséget Rákóczi Györgynek, Zsigmond fejedelem fiának, Bethlen Gábor magyarországi hatalmas párthívének. A határozatlan Bethlen István, akiben testvérbátyja géniuszának egy csöppje sem volt meg, bár szerette volna az ölébe hullott fejedelemséget megtartani, fia, veje és Rákóczi hadikészületeivel szemben nem merte a fegyveres ellenállást megszervezni és az országgyűlés határozatának érvényt szerezni. Rákóczi zsoldosokat fogadott, s a kis gróftól, aki Várad kapitánya volt, bevezetve Váradon várta be az ügyek fejleményét, emberei által mindent megtéve a hangulatnak javára fordítására. Bethlen István a császártól és Esterházy Miklós nádortól várt segítséget, Rákóczi megválasztását azonban Brandenburgi Katalin döntötte el, aki a töröknek jóindulatát kieszközölte, s az új fejedelemválasztó országgyűlésen képviselője, Kemény János által elsőnek adta rá szavazatát. A rendek hidegvérrel elhagyták a már megválasztott Bethlen Istvánt, s miután az 1630 szeptemberi országgyűlésen tiltakoztak Rákóczi Váradra szállása és támadó szándéka ellen, ami „elejitől fogva való szabadságinknak teljességgel nyilván és hallatlan való romlására néz”, s támadásának fegyveres visszautasítására Bethlen Istvánt felhatalmazták, – alig két hónap mulva ugyanezt a Rákóczi Györgyöt fejedelmükké választották. Megismétlődött tehát az, ami Báthory és Bethlen Gábor választásakor: a rendek fegyveres trónkövetelő előtt meglapultak, s korábbi választásukat visszavonva, a formák megóvásával „libere” választották azt, akit kellett választaniok, mert a hatalom már az ő akaratuk ellenére is kezében volt.

Pedig az erdélyi rendek szívesen ragaszkodtak volna rendi hatalmukhoz, ha ilyennek egyáltalán rendelkeztek volna. Bethlen Gábor erőskezű uralma után fellélekzettek, s utódjait iparkodtak előre is megkötni, nehogy az ő rendi igényeik sérelmével továbbra is abszolutisztikus módszerekkel uralkodjanak. Helyzetük azonban igen nehéz volt: nemcsak hogy a XVII. század levegője nem kedvezett többé új rendi állam kifejlődésének, ahol még ilyen nem volt, hanem másrészt Erdélyt úgyis a fejedelmi hatalom tette állammá, s így a rendi igények utólag már alig voltak érvényesíthetők. De amit lehetett, megtették: már az 1630 januári országgyűlésen megtiltották Katalinnak a férjétől gyakorolt kormányzási rendszer folytatását, a „sokrendbéli közöttünk exerceáltatott törvénytelenségeket”, valódi rendi észjárással elsősorban a fejedelmi hatalom pénzügyi alapjait vonva el, amennyiben úgy az ország, mint a fejedelemasszony magánjövedelmeit is thesaurarius kezébe adták, a fejedelmi határozatokat a tanács akaratától függővé tették, a Bethlen uralkodása alatt az 1615-i országgyűlés határozata értelmében magánosoktól visszavett régi fiskális birtokokat pedig most újra visszaadták a magánosoknak, kiktől Bethlen elvette, s végül a szabad kereskedelmet helyreállítva, az abszolút uralmat pénzügyileg is lehetetlenné tették. Hasonlóan jártak el hadügyi téren is, a német hadak elbocsátását mondva ki és eltiltva, hogy a fejedelem nemeseket hadfölkelésre kényszerítsen, vagy a nemesi előjogokat másként is megsértse. Mindezzel Bethlen összes reformjai megsemmisültek, s I. Rákóczi Györgynek újra hozzá kellett látnia fejedelmi hatalma kialakításához.

Szelleme nem volt sem oly átfogó, sem oly mozgékony, mint Bethlen Gáboré, de a politikai szükségességeket világosan felismerte, s megvalósításuk érdekében Bethlennél nagyobb makacsságot, szinte hajthatatlanságot tanusított. Bethlen sokoldalúságával, az utak és eszközök közt állandó válogatásával szemben Rákóczi György egy úton járt, invenció nélkül, de erős akarattal. Ő már nem volt barokk fejedelem, aki állama érdekében fényűző pompába burkolózott; megelégedett családi vagyonának emelésével, s külföldi exportcikkek vétele helyett minden jövedelmét családi birtokainak üzemébe fektette be. Hogy Bethlenhez hasonlóan ő is korlátlan hatalmat élvezett, visszaszorítva az uralkodása elején megnyilatkozó rendi tendenciákat, ezt ő takarékosságának, sokat ócsárolt zsugoriságának és annak köszönhette, hogy vagyonát csodálatos következetességgel családi hatalma javára kamatoztatta. Nem ok nélkül vádolták, hogy az Erdélyből kiszívott nagy összegeket magyarországi birtokaira küldi és ott kincseket halmoz össze, elvonva azokat az erdélyi gazdasági élettől. Családi vagyona gyarapításában néha igen kevés skrupulussal rendelkezett, s az eszközöket, melyekkel atyjától örökölt birtokait szinte mérhetetlenbe növelte – a tőle bírt Rákóczi-birtokok összes évi jövedelmét félmillió forintra becsülték – morális szempontból már kortársai is nem egyszer kifogásolták. Így szerezte meg Brandenburgi Katalintól a hatalmas munkácsi uradalmat, melynek a Rákóczi-ház történetében még fontos szerep jutott: Katalin Rákóczinak Zsigmond fiát könnyelműen örökbe fogadta, majd, miután munkácsi tiszttartója, Balling János úgyis Rákóczi hűségére tért, s őt magát, Csáky István kíséretében, be sem eresztette, a várat és ingóságait káptalan előtt is Rákóczira bízta, aki azután még a drága ingóságokat sem adta többé neki vissza. Katalin végül is mindenéből kifosztva távozott, Munkács Rákóczi, a tokaji uradalom pedig egyelőre Ferdinánd kezén maradván.

Rákóczi és erdélyi rendjei viszonyában a fejedelmi törekvéseken kívül az ő vagyonszerző szándékai is érvényesültek. Mint magyarországi úr, kezdettől fogva érezte az erdélyi főurak ellenszenvét, kikkel szemben trónja biztosítására kellett gondolnia. Egymásután támadtak fel ellene a trónkövetelők, s ahol komoly trónkövetelés vagy pártütés ténye nem volt is megállapítható, ő ott is kemény kézzel szétütött, s ezt a mozgolódók vagyona siratta meg. A sort az öreg Prépostváry Zsigmond nyitotta meg, aki Erdélyben és a szomszédos magyar területen gazdag úr volt, s egy vigyázatlan levele miatt országgyűlési határozattal megnotázva, erdélyi birtokait elvesztette. Követte a fiatal Zólyomi, akinek fejébe szállott, hogy ő vitte be Rákóczit a fejedelemségre, nagyhangú nyilatkozatokat tett, hadat gyüjtött, hogy azzal Wallenstein alatt szolgáljon, – a fejedelem őt is elfogatta, az országgyűlés fej- és jószágvesztésre ítélte, de fejének kegyelmet adott; Rákóczi őt haláláig Kővárban fogságban tartotta. Ekkor már künn volt a portán Székely Mózes fejedelemnek hasonnevű fia, aki régi szokás szerint nagy ígéretekkel próbálta Rákóczi elejtésére és az ő saját felemelésére rábeszélni a törököt; – Rákóczi mindent megtett, hogy a kellemetlen trónkövetelőt a porta „tengerbe vettesse, horogban hányassa” vagy neki kiadja, s ettől kezdve otthon is gyanús szemmel vizsgálta, nem érintkezik-e valaki Székely Mózessel az ő letétele érdekében. Leggyanúsabb az öreg Bethlen István volt, aki sohasem felejtette el a saját fejedelemségét, s magyarországi birtokain élve, nem állított ki hűségnyilatkozatot. A „kis gróf”, István, korai halála után egyetlen fia maradt neki, Péter, aki egy nemesember-tisztjét haragjában úgy megverte, hogy ez belehalt, mire Rákóczi, elébe vágva az ilyen esetekben szokásos egyezkedésnek, Bethlen Pétert országgyűlésre idézte, s távollétében elítéltette. Erre Bethlen Istvánt is elhagyta türelme, Egerbe, s onnan Budára ment, a töröktől segítséget kérni Rákóczi elűzésére, aki törvénytelenségeivel egész Erdélyt elidegenítette magától. A porta maga sem kedvelte az adók beküldésében mindig késedelmes Rákóczit, s a Bethlen név is kedves lévén még előtte, a budai és temesvári basa által megsegítette Bethlen Istvánt. De a temesvári basa seregét már Szalontánál megijesztette Győry Jakab hajdúhadnagy esti támadása, s a döntő csata előtt, 1636 őszén a török feláldozta Bethlen Istvánt, kiegyezvén Rákóczival. Az öreg Bethlen így kénytelen volt alattvalóvá lenni, a hűséglevelet kiállítani, s egyébként Ecsed, Huszt birtokában békességben élhetett. Később ugyan nem kevés notapör gyarapította még a fejedelem birtokait, részben erkölcsbe ütköző bűnökért, így a Mikes-fiúk esetében nőrablásért, – Zólyomi Erzsébetnek birtokait Rákóczi per nélkül is elvette, – de többé uralmát senki kétségessé nem tette, s ő hatalmas magyarországi birtokaira támaszkodva, Erdélyben is elérte a hatalom ugyanazon fokát, mint Bethlen Gábor. Végül is, mint fejedelem és mint a Rákóczi-család feje, olyan erőforrásokkal rendelkezett, mint senki más az egész magyar területen; hosszú pörökben, egyezségekben, a császárral kötött megállapodásokban Munkácsot, Mádot, Ónod várát hozzácsatolta birtokaihoz, Fogarast feleségének, Lórántffi Zsuzsánnának adta, – jövedelmei gyarapítására majorságokat, méneseket, juhtenyészetet tartott fenn, s egy 1631-i törvény értelmében ismét igénybe vette a monopóliumok és kiviteli tilalmak alkalmazását, főként méz, viasz, szűr, ökör dolgában. Hatalma neki is egyéni volt, melyet ő családi alapokon fejlesztett ki, az erdélyi három nemzet akaratától függetlenül; bizalmas követei is rendesen nem erdélyi urak, hanem munkácsi, sárospataki udvartartásának emberei, az ő fizetett szolgái voltak.

Mindezen hatalmi eszközök birtokában Rákóczi György tovább folytatta, Bethlen Gábort követve, az erdélyi aktív külpolitikát, azzal a különbséggel, hogy ő már készen kapta az összeköttetéseket, s pl. Gusztáv Adolf maga fordult hozzá szövetség kötése végett a Habsburgok ellenében. Rákóczi, ha lehet, még jobban gyűlölte a „németet”, azaz a katholikus Habsburgok hatalmi állását, amihez elég oka is volt, mert trónralépésekor sereggel támadt reá Esterházy Miklós nádor és elűzte volna, ha ő a nádor seregét Rakamaznál, a Tiszánál idejekorán, mielőtt megerősödhetett volna, szét nem veri. A katholikus restauráció is elég aggodalmat okozott Rákóczinak, aki feleségével és fiaival együtt erőshitű kálvinista volt, s így szívesen várta az alkalmat, hogy nagy elődje példájára ő is latba vesse kardját hitsorsosai helyzetének javítására. Míg azonban Bethlen ki tudta várni a pillanatokat, amikor diplomáciai akciót siker reményében kezdhetett, addig Rákóczi szinte egész uralkodása alatt megszakítatlanul erőszakolta a helyzeteket, melyek talán épp az ő várakozni nem tudása miatt késlekedtek és ha elérkeztek is, akkor ő maga tért ki előlük, mindegyre keveselvén a szövetségesektől, főként a svédektől nyujtott garanciákat. Különösen a portát és az ott tartózkodó francia követet biztatgatja, nógatja a Habsburgok elleni támadásra, némelykor láthatólag megfeledkezve arról, hogy ezek a hatalmak saját érdekekkel bírnak, melyekre inkább vannak tekintettel, mint Erdély fejedelmének óhajtásaira. Már 1632 nyarán ajánlja a portának: „Ha azért őhatalmassága élni akar az jó alkalmatossággal, most az ideje és ha ma parancsolja is őhatalmassága, mi készen vagyunk megindulni, csak őhatalmassága rendeljen mellénk 20.000 jó kopjást, 10.000 tatárt, 6000 jó gyalogost, úgyhogy okvetetlen Kisasszony havának az utolján legyenek Egernél és Esztergomnál.” Támadása tervében, bár maga nem szereti a törököt, mégis mellőzhetlennek tartja a török seregeket, – magyar részről oly evolúció, mely Bethlen Gábornál megkezdődve, Thököly törökbarátságáig fog vezetni. Mindegyre jó alkalmakat lát, hogy a török szerdárt adjon melléje: „Bizony dolog pedig az, hogy soha erdélyi fejedelemnek nagyobb és jobb módja az ő hatalmassága országának terjesztésében nem volt, mint minekünk vagyon isten áldásából”, s azért „igen méltó és szükséges, hogy mind a szerdárt oly instructióval bocsássa őhatalmassága”, hogy segítsen neki a lengyelek ellen is, akiknek folytonos királyválasztási zűrzavarait ő is azon gondolatban kíséri figyelemmel, miként szerezhetné meg magának a lengyel trónt. A „derék dologra”, vagyis az ő diplomáciája nyelvén a császár és Magyarország elleni hadjáratra azonban a portát szinte lehetetlen volt rávenni, mert a konstantinápolyi politika állandóságát e korban már folytonos belső katasztrófák, lázadások, erőszakos trónváltoztatások zavarták; Rákóczi inkább a franciától és svédtől remélhetett támogatást, semmint a császári követek zsoldjában álló divánbasáktól, akik neki különben is rendesen ellenségei voltak. Követei folyton utasításba kapják, hogy a „gallus követet stimulálják” a szövetkezésre és a háborúra, amire csak 1635 óta van remény, mert Franciaország csak ekkor lépett be a harmincéves háborúba. Tényleg rengeteg tárgyalás folyik Rákóczi és a franciák közt; az ő nyugati megbizottja rendesen a Bethlen Gábortól Gyulafejérvárra hozott tanár, Bisterfeld, akinek azonban egyszer megmondta a francia követ, hogy „ezeket a dolgokat csinálni kell, de nem szabad rólok beszélni”, annyira gyűlöletesnek tűnt fel még akkor is a törökkel és a török vazallusával való szövetség. Rákóczi leginkább svéd szövetség megkötését remélte a francia közvetítéstől, de Svédország később már vonakodott a szerződéstől, úgyhogy csak szinte tízesztendős tárgyalás után sikerült Rákóczinak 1643 áprilisában a svéd-erdélyi-francia szövetséget létrehozni, amire támaszkodva azután megkezdte a magyar királyság ellen diadalmas hadjáratát. A porta ugyan nagynehezen adta beleegyezését, hogy Erdély birtokát magyar vármegyékkel szaporítsa; utóbb szintén a portai tilalom játszott közre a háborút befejező linzi béke megkötésében, s uralkodásának hátralevő része is folytonos kínos és veszedelmes portai tárgyalásokban telt el az adó felemelése, török betörések és pusztítások dolgában.

De a portai aknamunka nem akadályozhatta Rákóczi Györgyöt, hogy azzal párhuzamosan aránylag jó viszonyt tartson fenn a császárral és a magyar királysággal, melynek különben is ő volt a legnagyobb földbirtokosa. Ezt a viszonyát az 1631-i kassai és 1633-i eperjesi egyezmény szabályozta, melyekben bár megígérte, hogy a törökkel nem barátkozik Magyarország ellen, de az erdélyi önállósággal ellenkező nyilatkozatokat már nem tett. A magyar kormányférfiak közt Esterházy nádor kénytelen-kelletlen tűrte el halálos ellenségének, birtokszerzésben vetélytársának erdélyi uralkodását, de a császári haderők Nyugaton lekötve, s a magyarok, rendi széttagoltságukban, minden önálló akcióra képtelenek lévén, Esterházy állandó harcvágya minden következés nélkül maradt. Nagyobb realizmussal ítélte meg az erdélyi-magyar viszonyt Pázmány Péter, az ország ügyeinek a nádorral vetélkedő intézője, aki tisztában lévén Erdély visszacsatolásának lehetetlenségével, a tények előtt meghajolva egyelőre lemondott a szent korona jogainak érvényesítéséről, amíg a helyzet meg nem változik. Különben annak megváltozásán, a nyugati, német és olasz háborúk megszüntetésén ő fáradozott legtöbbet. Pázmány felfogása szerint az adott kedvezőtlen helyzetben egyebet nem lehet tenni, mint Rákóczit szép szóval, baráti biztatásokkal visszatartani attól, hogy a törökhöz állva, pogány hadat hozzon Magyarországra, amiből szerinte nemcsak a királyságnak, hanem elsősorban magának Erdélynek származnék végveszedelme. Ezért támogatja az érsek Rákóczi minden kérését, ezért járja ki neki Munkács és Mád formális birtoklását, ezért helyteleníti és teszi jóvá meleg, barátságos szavakkal Esterházy tűszúrás-politikáját, folytonos gyanúját és sértéseit. Ezért írja Rákóczinak: „bizonyosan higgye kegyelmed, hogy itt fenn is sok gondolkodást szerez az erdélyi állapot, mivel ha Erdély elveszne (kit Isten ne adjon), bizony másoknak is jutna a nyavalyában”. Legnagyobb bajnak azt tartaná, ha Erdély egészen török kézre jutna, amit bizonyosnak tart akkor, ha Bethlen Istvánnak sikerül török hadsereg élén megszereznie a fejedelemséget. „Kegyelmed azon legyen, és meg ne ijedjen: mert Isten az, aki a pogány ellen megsegíti az keresztyéneket… Nem kell uram az keresztyénségnek ilyen szép bástyáját, mint Erdélyt pogánynak hagyni… Bizonnyal higyjen kegyelmed, hogy soha én senkinek sem titkon, sem nyiltan nem faveálok, valaki pogánnyal megyen keresztyén fejedelemre; mert az ilyen ember személyválogatás nélkül átokba és excommunicatióba vagyon a római anyaszentegyházban.” Pázmány valószínűleg meglepetve olvasta volna Rákóczinak török hadjáratot előkészítő portai leveleit, de ezek ismeretében is aligha változtatta volna meg álláspontját: a magyarságnak és kereszténységnek nem lévén ereje Erdélyt visszahódítani, ezt távol kellett tartani minden kalandtól, melyből török hadjárat és a vazallus fejedelemségnek oláh vajdaság színvonalára leszorítása származott volna.

Az „öreg” Rákóczi fia, II. Rákóczi György 1648-ban, 27 éves korában lépett, atyja halála után, a trónra, miután az erdélyi rendek, nagy vonakodással, még atyja életében fejedelemmé választották, természetesen újból megpróbálva az abszolút hatalom korlátozását, a fiskus jogainak megnyirbálásával, s a szabad kereskedelem helyreállításával. Csak a viasz-, méz- és lókereskedés monopóliumát hagyták meg, a két elsőnek jövedelmét az udvartartásra, az utóbbiét a hadseregre deputálva. Az új fejedelem azonban atyja példájára érvényesítette fejedelmi hatalmát, s a kormányzásban legföllebb annyi változás állott be, hogy ő gyakrabban kért tanácsot anyjától, s bizalmas embereitől, különösen Kemény Jánostól, anélkül, hogy szavukra sokat hallgatott volna. Felesége, a szép Báthory Zsófia, aki házassága kedvéért protestáns hitre kényszerült térni, nem volt befolyással elhatározásaira; testvéröccse, a rendkívül művelt Rákóczi Zsigmond 1652-ben meghalt; anyjával a presbyterianizmus dolgában különbözött össze, s Lórántffi Zsuzsánna keserű szívvel vonult vissza Sárospatakra, s igazgatta ott a Rákóczi-ház magyarországi birtokait, gondoskodott mély hittel és szeretettel a kálvinista egyházi és iskolaügyről. Bethlen Gábor útján pedig egy elkényeztetett, nagyralátó fiatalember próbált haladni és végre elérni azt, amire elődjei hiába vágyakoztak, a magyar vagy lengyel korona birtokát.

Egyelőre maga II. Rákóczi György sem tudta, melyiket szerezze meg magának. A svéd király követének 1652-ben elmondotta, hogy a magyarok nem szeretik német királyukat, aki vallásban is különbözik tőlük, s ezért ő volna nekik a legkedvesebb fejedelemnek; neki erre elég kilátása is van, mert hiszen bírja a legjobb magyar erősségeket és szorosokat, ő a leggazdagabb, – atyjától örökölt kincse kitesz tízmilliót, s ezt Munkácson és Patakon őrzi, anyja pedig vele együtt e birtokokból évi félmillió tiszta jövedelmet szerez – ennyi eszköze lévén, ezzel vagy a lengyel, vagy a magyar, vagy mind a két koronát elnyerheti. Ez esetre a svéd követ rögtön számba vette Lengyelországnak Rákóczi és a svéd király közti megosztását. Persze míg a dolgok ide fejlődtek, a kor szokása szerint végtelen sok és zavaros diplomáciai játéknak kellett lefolynia. Európa ezen délkeleti sarkában, mióta a török elgyengülvén, nem tudta az erőket leszorítva tartani, folytonos marakodás folyt lengyelek, moldvai oláhok, zaporogi kozákok, krimi tatárok közt, akiknek céltalan és értelmetlen küzdelmeit távolabbi szemlélők, Svédország, Moszkva, néha a császár akarták maguknak hasznosítani. Már Bethlen Gábor is beleszólt néha ezekbe a viszonyokba, közvetítvén török és lengyel és oláh között. I. Rákóczi György rendesen fenn tudta tartani felsőbbségét a két oláh vajda felett, s tekintélye az európai szemszögből alantasabb körökben oly nagy volt, hogy pl. Chmielnicki Bogdán, a kozákok hetmanja Báthory István példájára hivatkozva hívta meg őt Lengyelország királyának, miután a lengyel köztársaság seregét tönkreverte. A levél az öreg Rákóczit ravatalon találta, de az ő politikájára nagy sikert jelentett, miután korábban a lengyel urakhoz küldött követei már a lengyeleket is megmunkálták az ő királysága érdekében. Ebben a délkeleti sarokban azonban folyton változott a helyzet, bár a kozákok egy darabig komolyan a Rákócziaktól remélték, hogy ha már a királyságra nem tudják is a családot segíteni, mégis Erdély tekintélye alatt sikerülend magukat a lengyel iga alól felszabadítani. Rákóczi Zsigmond, akit vezérüknek kértek fel, hajlandó a kozákok „elnyomatott szabadságáért” síkra szállani: „szabad penig akárkinek is az igaz ügyet segíteni”, de azért kategórikus rezolúciót nem adhat nekik, mert egyedül a kozákokra támaszkodva, nem jó kikezdeni a respublikával, „az tatár hitihez meg igen keveset bízhatik ember”. Tiszta dinasztikus meggondolásokkal van itt dolgunk, melyek közt egy minden rendi befolyástól mentesített uralkodóház tagjai keresik az utakat, melyeken meglevő országukhoz új tartományokat csatolhatnának, anélkül, hogy ily lépéseiket országuk szükségletei bármikép is kívánnák. A család moldvai vajdalánnyal kötendő házasság tervével is foglalkozik; 1651-ben a kozákok egyenesen „kozák királyságot” ajánlanak fel Rákóczinak. De Lengyelország birtoka sokkal kecsegtetőbb volt. Az orosz-lengyel háborúban a lengyel és tatár harcol az orosszal és kozákkal és mindkét fél számít Erdély támogatására; ugyanez volt Rákóczi helyzete az 1655-ben kitört lengyel-svéd háborúban. Előbb a lengyellel tárgyalt, mit adna fegyveres segítségéért, de a trónra pozitív ígéretet nem tudott szerezni. Ez oldalról kiábrándulva, készen várta a svéd ajánlatokat, azon naiv hitben, „hogy egész Kelet és Nyugat tágranyílt szemekkel várja, melyik oldal felé fog hajlani”. Követei már előbb is bejárták a protestáns hatalmakat, s úgy Cromwellnél, mint X. Károly svéd királynál igen hízelgő fogadtatásra találtak. A svéd király megkérdezte követétől, mit csinálnak a bátor székelyek, mire ez biztosítá a királyt, hogy a székelyek most is oly bátran fognak harcolni, mint azelőtt és hogy 30–40, sőt 50.000 székely harcos is van. A király erre szenátoraihoz fordult, mondván: „Látjátok ezt a nagy hatalmat!”, a követ pedig kijelentette, hogy ura, Rákóczi annyira felkészült a háborúra, hogy csak az ellenség hiányzik hozzá. Erre a svéd király bölcsen megjegyezte: ellenséget könnyű találni, és azután annál nagyobb sikerrel vitte be Rákóczit a lengyel háborúba.


Török hadjáratok erdélyi területen 1658–1662.

Ezt a követet európai körútjára Rákóczi György Comenius Ámosnak, a nagy pedagógusnak biztatására küldte el, s be kellett szólnia Drábik Miklóshoz is, a Comenius-féle chiliasta morva testvérek fanatikus prófétájához. Mert Rákóczit nemcsak az abszolút monarchia természetes iránya, nemcsak a saját ambiciója, hanem azok a homályos jóslatok is siettették végzetes fegyverfogására, melyeket Drábik bocsátott ki, már évek óta megparancsolva a Rákóczi-háznak, hogy Isten választottja lévén, vonja ki kardját az Antichristus, a pápaság és a bestia, az ausztriai ház ellen. Comenius rövid sárospataki tanársága alatt ezeket a szálakat szőtte, rendületlen bizalommal lévén a veszekedő természetű próféta jóslatai iránt. Előbb Zsigmondnak kellett volna hadba szállania, ennek halála után Györgynek; Comenius maga külön könyvben biztatta Györgyöt, mint Sámuel Sault a szent háborúra. Drábik egyre fenyegetőbb hangú jóslatait Kemény János, a főtanácsos és fővezér vette át Patakon Comenius kezéből; a Rákócziak magyarországi tiszttartója, Klobusiczky és mások is hittek bennük, csak Lórántffy Zsuzsánna utasítá el magától e sötét dolgokat és próbálta fiát a háborúról lebeszélni: „nekem pedig, anyád lévén, nagy rettegésem sokképen; egyik fél mellett is, hogy hadakoznál haszonért, szükséged arra nincsen… az hadakozásnak kezdetit tudja ember, de végén csak az Isten tudja”. Végül is a jóslatok ügyét Rákóczi a nagy theológus Bisterfeldre bízta, aki a morva testvéreknek nem hitt ugyan, de a háborút helyeselte: „A fejedelem kezemben van; ha azt mondom, itt az idő, holnap indul.” Rákóczi el is indult, miután Kemény János közvetítésével szerződésben megegyezett a svédekkel, hogy lengyel király lesz, de az ország egy részét, a Visztulától éjszakra és nyugatra nekik adja.

Az 1657-i hadjárat katasztrófával végződött. A fejedelem ugyan Krakót a svédektől átvéve, abba Bethlen János alatt erdélyi őrséget helyezett, majd a svéd királlyal egyesülve, Varsót is elfoglalta, de Lengyelország felosztását akkor sem Mazarin, sem a Habsburgok, sem a török nem kívánta. Miután a dán király betört Svédországba, a svédek egyedül hagyták a felháborodásában könnyekre fakadó Rákóczit, de semmi sem segített, vissza kellett vonulnia a kietlen országon át, a lengyelek nem állottak csatát neki. Viszont a török, aki úgyis haragudott rá, hogy fegyveresen tette le a moldvai vajdát és most a két oláh vajda segélycsapatait is magával vitte lengyel földre, mintha csak ő volna a hűbérurok, több levelével tiltotta a háborútól, s ez nem használván, a tatár khánt küldte ellene. A kimerült, éhező erdélyi sereg hosszú bolyongás után kiegyezett a lengyelekkel, Rákóczi 1,200.000 forint hadisarcot volt kénytelen ígérni, s azután kis csapattal hazalovagolt, a sereget azonban a lengyel útmutatók Moldva felé menet a tatár sereg torkába vezették; Kemény János hősies vezetése alatt csatát vesztve, az erdélyiek vagy elpusztultak, vagy krimi fogságba kerültek.

Ezzel tulajdonképen el is tűnt Erdély önálló léte, rövid, fényes csillogás után. Bocskay István koncepciójának félszázadnál hosszabb élet nem adatott, mert kiderült, hogy a törökre támaszkodó Erdély, ha az állami lét természetes attributumait, külpolitikai célokat és eszközöket, igénybe meri venni, előbb-utóbb prédájává lesz a török kéznek, mely mindegyre kész lecsapni reá. A katasztrófáért lehetetlenség egy személyt okolni, hiszen II. Rákóczi György csak nagyobb bátorsággal és kevesebb óvatossággal folytatta azt a dinasztikus politikát, mit elődei és amelynek követésére őt a fejedelmi hatalom abszolút természete egyenesen ráutalta. Amint ebben az országban számtalan országgyűlésen senki fel nem mert szólalni a legelőkelőbb uraknak törvénytelen, mert idézés nélküli, s nem is in flagranti történt elfogatása és elítéltetése ellen, amint itt a rendiség, melynek természetes központja Budavára, s az ott működött rendi testületek voltak, levágatva a magyar rendiség testéről, önmagából semmiféle ellenőrző, a fejedelmi hatalmat korlátozó apparátust nem tudott kifejleszteni, éppen így nem várhatjuk tőle, hogy a fejedelmi hatalom dinasztikus céljainak útjába állott légyen. A Rákóczi-ház pedig Erdélyben és Magyarországon oly hallatlan vagyontestet és hatalmat halmozott össze, hogy ennek birtokában érthető, ha tervei magasra röpültek. Csak egyről feledkezett meg, arról, hogy Erdély egész létalapja, történeti értelme, Zápolyai János óta úgy, mint Bocskay koncepciójában, a töröknek dunai hatalmi állása. A török koncepció csak kis Erdélyt tűrt meg, s ha Bethlen és az öreg Rákóczi kötelességtudó munkájuk helyett országukat az oláh vajdaságok színvonalára süllyesztik le, a katasztrófa bizonyára kikerülhette volna utódukat. De Erdély rövid fénykora, 1613-tól 1657-ig, túlságosan fényes volt, semhogy a török elszenvedhette volna.

A betegen hazatérő Rákóczit az ország még visszafogadta volna, de a török bosszút esküdött ellene, s a török akaratával szemben nehéz volt magát tartania. Igaz, az országgyűléstől fejedelemmé választott Rédey Ferenc csakhamar visszalépett, de már Barcsay Ákosnak, Rákóczi helytartójának fejedelemségét a török is támogatta. Rákóczi a császárnál keresett pártfogást, akinek visszatérést ajánló követére, Szelepcsényi Györgyre annak idején Przemyslnél nem hallgatott. Mint Pázmány Péter előre érezte: a magyar királyság képtelen lévén aktív fellépésre, az az Erdély, mely most rája szorult, védtelenül pusztult el. Rákóczi hősiesen küzdött a török seregek ellen, bár közben lelki depresszióinak hatása alatt, részben vagy egészben, világosan vagy homályos szavakkal visszavonulásra is hajlandó volt. A töröktől kinevezett Barcsayt azonban nem tudta kiűzni, s 1660 májusában a török ellenében elvesztett fenesi csatában halálos sebeket kap, s Váradon meghal. Utána Kemény János, a krimi fogságból megjött fővezér, régi tapasztalt katona éri el a polcot, mely, saját véleménye szerint rég megillette volna: 1661 elején az országgyűlés fejedelemmé választja, Barcsay lemond, de újra érintkezésbe bocsátkozván a törökkel, Kemény János őt az országgyűlés felhatalmazásával elfogatja, majd testvérével együtt megöleti. Maga Kemény hiába egyesül a megmentésére Erdélybe küldött Montecuccoli seregével, az óvatos császári vezér Kolozsvárról visszafordul, mielőtt fizetetlen, éhező seregével vereséget szenvedne, Kemény pedig újra Erdélybe nyomulva, 1662 januárjában Segesvárott a törökkel megütközve, életét veszti.

A Rákóczi-ház bukására következő esztendők kiszolgáltatták Erdélyt a török leplezetlen vérszomjának és pénzsóvárgásának, azon motívumoknak, melyek érdekében a porta magyarországi birtokaiért körömszakadtáig harcolni kész volt. Szeidi Ahmed budai basa, Ali basa szerdár, tatár khánok és a két oláh vajda éveken át keresztül-kasul járják, rabolva, sarcolva, pusztítva, öldökölve az országot, a Tiszától, Debrecentől és Huszttól kezdve a székely hegyekig, melyeknek lakói most ismerik meg igazában a török hűbérurat és tatár seregeit. Jenőt maga Köprili Mohammed nagyvezír veszi be. Ekkor pusztul el Fejérvár is, vele Bethlen Gábor palotája: „lefüggő aranyas mesterséggel csinált szép olasz mennyezetei, faragott kövekből, fejér márványkőből való padimentomi leszakadoztanak és elolvadtak minden ékességi”. Minden egyes sereg ezrekre menő rabbal távozik az országból, s a pusztítás minden látható ok nélkül megy végbe, mert hiszen Rákóczitól már elállott az ország, újra és újra fellángol a töröknek évtizedeken át elfojtott dühe és megvetése a kis ország ellen, mely már túlságosan kimutatta az ő hatalmas fejedelmei alatt, hogy csak névleg van neki alárendelve. A lakosság most néhány évre komprimálva, de hatványozottabban éli át a magyarországi török háborúk borzalmait: a fenesi csata után Szeidi Ahmed Kolozsvárra küld „száz öreg késért, a fejeket nyúzni”, s a keresztény fejeket szalmával kitömve, tíz szekérre rakatva Konstantinápolyba küldi, ahol azokat garmadába szórják, s a „véresszájú aggastyán” nagyvezír paripáját rájuk ugrasztja, hogy végül is a háromezer magyar fej kutyák étkéül szolgáljon.

A török most, a végleges bukást megelőző önbizalmi rohamban Erdéllyel egyszersmindenkorra végezni akart. A basák és bégek, félretéve minden formalitást, személyesen jelennek meg az országgyűléseken, s ott szemben szidalmazzák a rendeket, mindegyre több és több sarcot követelve. A Barcsayt elfogadó 1658 novemberi marosvásárhelyi gyűlésen Musztafa belgrádi bég előbb kioktatja a rendeket: „Nyissátok meg az szemeteket, mi nálunk Törökországban az fának az ágait megnézik, mint nőttenek ki az tövökből, s az mely ág rossz gyümölcsöt terem, azt elmetszik s más jó ágat tesznek beléje. Ti is, aki nem igaz az hatalmas török császárhoz, a nyakát annak messétek meg, a jószágát adjátok más igaz jámbor vitéz embernek” – a azután egyenkint hűségnyilatkozatra kényszerítve a jelenlevőket, a csíki székelyeket rögtön el akarja záratni, mondván: „Nektek az szemetekből is kiismerszik, hogy hamisak vadtok, az mentétekbe bevonjátok az orrotokat, félre nézve, félválra mondjátok, hogy az császárhoz hívek vattok, de hamis az szűvetek”, egy követet nyakánál fogva akar kivonni, s csak amikor megmagyarázzák, hogy az ország törvényei is megbüntetik az ilyen gonoszokat, csendesedik le, a a a a-t sóhajtozva. Legtöbbet Barcsay Ákosnak kellett szenvednie, akivel a basák úgy bántak, mint lovászlegényükkel, s folytonos halálos fenyegetésekkel sajtolták ki belőle a pénzt és újabb erdélyi területeket. Barcsay nem elég, hogy Lugost és Karánsebest átadta nekik, Erdély nyugati végbástyáját is követelték tőle, a nagyvezír megírta neki, hogy „mostan hatalmas császárunk akaratja az, hogy Váradot elvegye, mivel ők voltak árulók… de valjon Várad kié? Ha azt mondjátok, Erdélyé? Erdély nem hatalmas császáré-é”? s mikor Barcsay nem tudta nekik megszerezni, láncot vernek az erdélyi fejedelem lábára, akivel szemben különben rendes beszédmódjuk volt az ilyen: „hatalmas császáromnak szent áldott fejére esküszöm, hacsak valami kicsin árultatásban megtalálunk is érni, ha teljességgel az ökör szarvában bujnál is, onnan is kikeresünk, s még az eb Rákóczinál is nagyobb ellenségünk lennél, így-é jobb?” Hogy az ország erélyes fejedelem híjján mennyire tehetetlen volt, erre jellemző, hogy Várad minden országos segítség nélkül magára maradt, – a magyarországi segítség kudarcát más viszonylatban fogom említeni, – s a városi polgárok néhány biharmegyei nemessel együtt védelmezték hősiesen, elhanyagolt bástyák mögött, minden katonai tapasztalat nélkül. A várban elég tüzes szerszám, gránát, lapda volt ugyan, de egyetlen pattantyús sem, aki azokat dobni tudta volna, úgyhogy a gránátokat kézbe sem merték fogni, s így csak ágyúval, puskával, karddal állottak ellen, de mégis oly sikerrel, hogy Ali basa véres ostrom után 1660 augusztusában csak hitlevélre tudta megvenni a várost, védőit Debrecenve eresztve.

Végül is Ali basa szerdár, Barcsay halála után nem találván erdélyi urat, aki a fejedelemséget elvállalta volna, a táborhelye közelében lakó Apafi Mihályt nevezte ki fejedelemmé, elismertetvén őt az 1661 novemberi országgyűléssel. Az új fejedelemnek, akit Kemény János halála az utolsó ellenfejedelemtől is megszabadított, főfeladata az adó és sarc beszállítása volt. A portai adó Barcsay óta 40.000 aranyra emeltetett, ennyit szabott meg az Apafinak adott athnámé is, de még sokkal súlyosabbak voltak a sarchátralékok. Csak 1658-ban 500.000 tallér hadisarcot vetettek ki a törökök; Apafi az első évben három évi hátralékos portai adót és sarchátralékra 110.000 tallért fizet be, nemes urak és szász polgárok régi ékszereiket viszik és olvasztják össze, hogy a török megszállástól megszabaduljanak, ami azonban még két esztendeig eltartott.

Apafi Mihály lassú észjárású, inkább tehetségtelen, emellett részeges, a borivás hatása alatt hirtelen haragú ember volt, aki mellett a politikai dolgokat felesége, Bornemissza Anna vezette, nagy vagyonszerző, zsugori, okos asszony. A rendek ugyan most is megpróbálták a fejedelmi hatalom korlátait felállítani: már a Barcsay Ákossal elfogadtatott kondiciókba is bevették, hogy követségküldést, szerződéskötést országgyűlés nélkül nem végez, tizenkét tanácsosát az országgyűlés választja és ha a három náció „maga hasznára” bármit határoz, azt a fejedelem köteles elfogadni és artikulusba iratni. Ugyanezekre kötelezte az országgyűlés Apafit is, külön körülírva a nemesi szabadságokat, megszabva, hogy a székelyek és szászok maguk válasszák tisztviselőiket és hogy a homagiumon kívül külön hűség-reverzálisokra, „kénytelen szolgaságra” ne kényszerítse őket. Papiroson valóban kiterjedt rendi jogok ezek, de a közélet továbbra is a régi formákban maradt: vármegyék, székelyek, szászok az ő autonóm köreikben éltek, melyeket a fejedelem alig érintett, – még a vármegyei főispánok kinevezési jogával sem igen mert élni, s ráhagyta a vármegyékre, hogy azok válasszanak főispánt, akit ő azután megerősített, – az autonóm körökön felüli államéletbe azonban a rendek ezután sem folytak be nagyobb mértékben, s így a tehetségtelen Apafi hatalma szinte épp oly korlátlan volt, akárcsak Bethlen Gáboré.

Ha szabad összehasonlításokat tennünk, Apafi udvara és hatalma nem sokban különbözött egy-egy német duodec-fejedelemétől, ahol a főszemélyek mindnyájan közelről ismerték egymást és a politika ügyeit családiasan, folytonos pletykák, hatásköri és rangsorbeli veszekedések közt intézték el. Hiszen még az országgyűlés tagjai is régi ismerősök, rokonok, atyafiak voltak, akik nem egyszer engedtek meg maguknak tréfákat, így mikor Mikes Kelemen nevében cigány vajdaságot kérő folyamodványt olvastak fel nagy hahota közepett az 1664. évi országgyűlésen, vagy mikor a fejedelem udvari bolondjával tárgyaltak. Az ügyek intézésébe Bornemissza Annán kívül az atyafiság más asszonyai is befolytak: Kemény Jánosné Lónyay Anna, Zólyominé nagy szerepet vittek a pártéletben, különösen pedig Szentpáli Jánosné, a fejedelemasszony nővére. Keménynét és Zólyominét az Apafi-pártiak csak „táltosoknak” csúfolták. Az egész koma-társaságban – mindegyre édes komámuramok szerepelnek a politikai levelezésben – legnagyobb befolyása Teleki Mihálynak volt, a partiumból beszármazott nemes úrnak, aki Apafi mellett hadvezér és a diplomácia intézője lett, tisztelői őt „a méltóságos fejedelem és az nemes Erdélyország Atlaszának” nevezték. Bornemissza Annávali rokonsága fölmentette őt az udvari tányérnyalástól, mely más tanácsuraknak egyedüli felemelője volt, így Székely Lászlóé, Naláczi Istváné; ez utóbbit barátai kedveskedve „őnagysága szép hopmesterének”, „a brassai asszonyok szép szemeinek nézésétől megrészegedett kopaszfejű uramnak” nevezték. A többnyire egyszerű sorból felemelkedett tanácsosok azután kihasználták a fejedelmi hatalom korlátlanságát, s ennek leple alatt üzleteket kötöttek, strómannok által saját maguk vették bérbe a vám- és sójövedelmeket, anélkül, hogy megtorlásra valaki is gondolt volna. A kormányzat tekintélye leszállott ugyan, de az udvaron kívül nem volt politikai intézmény, mely veszedelmessé lehetett volna a fejedelemre és tanácsuraira, akik minden külső gátlás nélkül adhatták át magukat szenvedélyeiknek. A magyarországi bujdosók követe, Ispán Ferenc írja az Apafival folytatott érintkezéséről: „Az fejedelem őnagysága már engem háromszor rávött az italra, eleget reménkedém ugyan, de bizony mindenkor többet kellett innom kelleténél”, maga Bornemisza Anna pedig fogadkozik, hogy a menekült magyarokra többet nem fog hallgatni, mert tudja, hogy Szuhay Mátyás azt mondta, hogy egy sereg disznót se bízna a fejedelemre; – Apafiné fel van háborodva, hogy a bujdosók msot mégis hozzáfutnak segítségért. A fejedelmi önérzet annál féltékenyebben nézte a neki alárendelt tanácsosokat, akikre elég volt a puszta gyanú, valami asszonyi pletyka, hogy fogságba, száműzetésbe, esetleg a halálba küldessenek. Még I. Rákóczi György alatt sem volt annyi nótázás, mint a különben jóindulatú Apafi korában; alig mult el országgyűlés, hogy a tanácsurak maguk közül, vagy a többi főúr közül valamely gazdagabbat, eszesebbet, hatalmasabbat félre ne tettek volna. Már 1662-ben kezdték a Kemény-pártiak notázásával, 1666-ban Bethlen Domokost, Szilvási Bálintot zárják el, Zólyomi Miklós pedig, aki Bethlen Istvánnak nőági örököse volt, Vajdahunyad birtokát elvesztve, a portára szökik állandó trónkövetelőnek. Ettől kezdve aztán nagy csomó ember került rabságba azon címen, hogy Zólyomival érintkezik, így mindjárt Paskó Kristóf is. Mivel a fejedelem borittas állapotban hirtelen haragú, s szinte beszámíthatatlan volt, egy-egy bejáratos ember akárkinek elfogatását is aláirathatta vele, s ilyent utóbb még Bornemissza Anna is csak nehezen tudott visszavonatni vele. A tanácsosok közt ilykép valóságos félelem-psychosis fejlődött ki; mindegyik remegett a poziciójáért, életéért és iparkodott a másikat, a többit eláztatni, mielőtt őmagára kerülne a sor. 1671-ben a tanácsosok, megijedve a fejedelemtől, ligát kötnek maguk között, kötelezve magukat egymásnak közös védelmére, – persze, mikor a fejedelem megtudja ezt, s notára idézi őket, egy ártatlan kapitihára, Boér Zsigmondra tolják az egészet, akit notán el is ítélnek, de később kegyelmet kap. Alig volt ebben a korban kiválóbb ember, aki legalább egy-két napig vagy egy-két hónapig börtönben ne ült volna, így Fleischer András, a szászok nagytekintélyű vezére, így az ifjú Bethlen Miklós, a legműveltebb erdélyi főúr s atyja, János, a kancellár és történetíró. Tragédiává nőtt ez a sok kis komédia Bánffy Dénes esetében, aki elegánciában, bátorságban, hatalomban mindenkit felülmúlt, politikailag Teleki Mihállyal szemben a németbarátság híve volt, Kolozsvárnak, mint immár végvárnak Várad ellen, főkapitánya, szókimondó ember, a fejedelemasszonnyal atyafiságban. A duodec abszolutizmus alatt ekkor már levélben sem mondhatta meg senki véleményét, s mikor Bánffy a magyarok megsegítését nem helyeselve, egy barátjának cédulán megírta: „jobb volna a nyomorodott hazának veszteg ülni, mert bizony sem írunk, sem szelencénk”, a cédula Apafi elé került, aki szörnyű haragra lobbant, hogy ő nem borbély, akinek íra és szelencéje legyen, s már ekkor, 1665-ben, megfenyegette Bánffy Dénest. A nagyúr azonban ezután sem tartóztatta magát nyilatkozatiban, szitkozódásaiban: „igazán nem hiában vesz ez a hitvány ország el”, írta egyszer, úgyhogy végül is mindenki fenyegetve érezvén magát, az urak 1674-ben ligába állottak ellene, – alkalmul szolgált Bánffynak túlságosan önálló végvári működése, amennyiben kolozsvári főkapitány lévén, a váradi basa ellen hadat állított fel, s azután vele a végek védelmére egyezményt kötött. A tanácsurak, ligájuk értelmében, közfelkelést rendeltek el és magával Apafival is aláiratták, hogy mellőlük „Bánffy Dénes kedvéért el nem áll… s ha teheti, elfogatja”. A gyanútlan Bánffy szeretetteljes levelet írt Telekinek, aki pedig maga fogalmazta a ligát, melynek segélyével a zabolátlan nagyurat elfogták, országgyűlésen elítélték, kivégezték, – a Bornemissza Annától kieszközölt kegyelem elkésve érkezett meg. Birtokain a fejedelem és az urak osztozkodtak, de már a következő évben követte a bukásban nagy ellensége, Béldi Pál, a székelyek vezére, aki elfogva, majd hitlevélre kibocsátva, utóbb több társával török földre menekült. Végül is 1682-ben, a török táborba menetel előtt Apafi jónak látta eltöröltetni az „átkozott ligát”, mely „istent és minden keresztyén nemzetet és igaz hazafiát irtóztat és lelki ismeretét is sérti”. Az országgyűlések persze mindenkor főt hajtottak, még a szászok is rászavaztak a notákra, ha már azokat az ország vezetői, a magyar urak, jónak látták. A rendek különben 1687-ben maguk között is concordia-levelet adtak ki, kölcsönösen megbocsátva egymásnak, az utolsó pillanatban, az állam feloszlása előtt.

Ilyen kormányrendszer mellett vetődött fel Erdély létkérdése, előbb a bujdosókkal kapcsolatban, akik a magyarországi német abszolutizmus ellen kértek segélyt, azután Budavár visszafoglalásakor, ami tulajdonképen Erdély különlétének földrajzi és hatalmi feltételeit egyképen megszüntette. Nem csodálható, hogy Erdély e nagy változásokban távolról sem játszhatott aktív szerepet, egyebet nem tehetett, mint folyton tárgyalni, protestálni, könyörögni, s bevárni, míg a császári seregek bevonulnak és az ország szabad fejedelemválasztását megszüntetik. A bujdosók ügyében hasonló eredménytelenségre kárhoztatta Erdélyt a belső gyöngeség, a had- és pénzügynek elhanyagolása. A fővezér, Teleki Mihály saját seregéről mondja, hogy „rettenetes prédálók, szófogadatlanok, csak az egy élő Isten vigyáz reánk”, s amint láttuk, hogy Váradon, a fővégvárban sincsenek pattantyúsok, hasonlóképen hiányoznak tanult tűzmesterek egyéb várakban is; a fejedelemasszonynak, Bornemissza Annának kell gondoskodnia, hogy mikor egy idegen pattantyús betéved Erdélybe, ez egyik városból a másikba küldessék, hadd tanuljanak tőle, mivelhogy „az egy porcsináláshoz tudunk, azonkívül semmit sem”. Az állami élet tisztán az udvarban koncentrálódott, s míg ott a tanácsurak meggazdagodtak az Apafitól nyert adományokból, addig a végvári szolgálatban, Teleki Mihály panaszai szerint is, fizetetlenek voltak a fejedelem „hű emberei”.

Erdély kis, védtelen provinciaként hullott vissza a magyar koronát viselő Habsburgok monarchiájába, de önálló állami léte, mely tulajdonkép csak Bocskaytól tart Apafi haláláig, nem múlt el mélyrehatóbb benyomások nélkül az akkori nemzedékek felett. Külön meg fogjuk szemlélni a vallási viszonyok speciális alakulását, mely, bár távol volt az egyenjogúsítástól, de mégis lehetővé tette különböző felekezetűeknek egymás mellett békességben élését, tehát ezzel a de facto-helyzettel kiképezte, iskolázottá tette a lakosokat a később bekövetkező toleranciára. Az erdélyi katholikusok és protestánsok későbbi barátságosabb együttélése, melynek annyi szép példája látható korunkban, már az önálló fejedelemség korára vezethető vissza, s egyik aktívuma Erdély Magyarországtól való különéletének. Bethlen és a Rákócziak államának nagysága is mély benyomásokat hagyott hátra az erdélyi lélekre, mely immár nemcsak ressentiment-nal kapcsolatban érezte erdélyi voltát, mint mikor Basta korában megállapította, hogy minden rossz Magyarországból jön reá, hanem lassankint, a XVII. század második felére, már hozzászokott ahhoz, hogy Erdélyre, mint valami különálló, öncélú, a magyar céltól különböző alakulatra gondoljon és reá büszke legyen. Itt kétségtelenül hatása volt Bethlen Gábor példájának, aki Erdélyből indult Magyarország meghódítására, s ezzel kortársai és az utódok gondolkodásában a súlypontot Magyarországról Erdélyre helyezte át. Erdély az első, az igazi erős államalakulat, melynek Magyarország csak függeléke lehet, ez lesz egyik eleme az új erdélyi gondolkodásnak, melynek egyik korai, de rendkívül jellemző tényét Szalárdi János, a levéltárnok-történetíró, Várad egyik hősi védelmezője nyujtotta, aki 1664-ben Magyarország meghódítását és Erdélyhez csatolását ajánlta Telekinek, mert Erdély helyzete rossz, nagy a török adó, bizonyos határunk sincs, athnáménk sincs megfelelő, s „igen félő, ha most ez szegény haza (Erdély) is annak az darab ország hódolásának alkalmatosságával lábra nem kaphat, azután soha ezt az alkalmatosságot meg nem találja és így csak az földön marad”. Szalárdi gondolatmenete szerint, melyet a transsilvanizmus egyik első megnyilatkozásának tarthatunk, Bocskay és Bethlen nyomdokain fel kell használni a magyarságnak a német nemzettől való elfordulását és vallási elnyomatását, hogy azon „darab ország” Erdélyhez csatoltatva, ennek helyzete javuljon, nagy igája és elviselhetetlen adózása enyhüljön. Ilyen gondolatmenet korábban, mielőtt Bethlen Gábor megalakította az erős, mindenütt imponáló erdélyi államot, teljességgel elképzelhetetlen; a XVI. századi Erdély maga volt függelék, keigészítő rész és a dolognak meg kellett fordulnia, hogy a transsilvanus gondolat talajt kapjon maga alá és abban gyökeret verjen. Ezen gondolat alapelemeit Bethlen és Rákóczi állama szolgáltatta, további kifejlődésére nagy hatással volt az állam bukásán érzett keserűség, amint az Cserei Mihálynál és Bethlen Miklósnál, a transsilvanizmus e nagy formulázóinál meg fog nyilvánulni.

Addig is szinte állandóvá lesz a század második felében a magyartól elkülönített erdélyi haza kultusza, melyben vezető szerepük az udvari prédikátoroknak van. Erdély fogalma ekkor még elsősorban protestáns fogalom, ragaszkodnak hozzá szász lutheránusok és magyar kálvinisták, összekötve azt az ő vallásukra vonatkozó fogalmakkal. Tolnai F. István 1663-ban Radnóton a „haza békességéről” prédikálván, a jó hazafi kötelességét a „hazánkban levő Isten ecclesiájának” előmozdításában látja és mikor a haza javára szolgáló eszközöket felsorolja, köztük II. Rákóczi György szerencsétlen hadjáratára célozva, megemlíti: „az ország igazgatásában nem kell a fejedelmeknek, s tanácsuraknak Istent késérteni, nem kell magokat vakmerőségre adni és vetni, hanem szükséges és hasznos tapogatva járni”, – íme, a külön, a magyartól elvált történet eseményei így szülnek történeti tanulságokat, melyek hasonlóképen mások, mint a magyarországiak, s így termékenyül meg a fényes és szomorú múlt, erdélyi múlt, emlékezetével, a magyartól függetlenül, az alakulóban levő erdélyi lélek.