RÁKÓCZI-FELKELÉS.

II. RÁKÓCZI FERENC SZEMÉLYISÉGE; FEJEDELMI MAGASLAT, TARTÓZKODÁS, JOBBÁGYVÉDELEM, AZ ÓNODI KITÖRÉS, BERCSÉNYI SZEREPE MELLETTE, A HADI REFORM, HADFELSZERELÉS. – A KEZDETEK, A KATONAI PROBLÉMA, A KÖZJOGI PROBLÉMA; A HADI HELYZET ROSSZABBODÁSA, A VEZÉREK, A NÉP. A HADI ESEMÉNYEK LEFOLYÁSA. A KORMÁNYZAT BERENDEZÉSE, A LENGYELES KONFÖDERÁCIÓ, ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG, A FRANCIA BEFOLYÁS, A ÓNODI ABRENUNCIÁCIÓ, A BÉKETÁRGYALÁSOK MEGHIÚSULTA, DIPLOMÁCIAI TÁRGYALÁSOK, OROSZ, SVÉD, NYUGATI PRÓBÁLKOZÁSOK. PÁLFFY JÁNOS ÉS KÁROLYI SÁNDOR AKCIÓJA, A SZATMÁRI BÉKEKÖTÉS, RÁKÓCZI A KÜLFÖLDÖN.

A FIATAL RÁKÓCZI bármennyire akart is Lipót császárnak jó alattvalója lenni és maradni, vérében ott forrtak a két utóbbi nemzedék Habsburgellenes tradíciói, melyeket, ha őmaga egyelőre erőszakkal és jóhiszeműen le is szorított, az akkori magyar közvélemény, szegény nép és főnemesség, egyképen hatásuk alatt állott. A hegyaljai zendülők az ő vezérsége alá akarják adni magukat. Rákóczi Bécsbe szökik előlük s mikor ez a lépése sem tudja a bécsi kormányférfiak beteges bizalmatlanságát kiirtani, hajlandó magyar birtokait birodalmiakkal elcserélni, csakhogy szabaduljon ősei multjától, mely őt barát és ellenség szemében oly irányba indítaná, mely akaratával most még, s hite szerint, mindörökké ellenkezik. De a vér szava, az öröklött lelkiség mindennél erősebb: a kivégzett Zrinyi Péter unokája, a száműzésbe ment Zrinyi Ilona gyermeke, a Habsburgok leggyanakvóbb ellenfelének, I. Rákóczi Györgynek leszármazottja, kinek vérében a régi rakoncátlan Zrínyieké mellett a királyi magaslatra emelkedett, ősi büszkeségű Báthoryak gerjedelmei is tüzelnek, hiába áll ellen a hívó szónak, akárcsak a Sixtini kápolna Ezsaias prófétája: ő is tettre fog ébredni egykor, bármily kelletlen mozdulatlanság nyügözi is le még most tagjait.

II. Rákóczi Ferencnek keserű gyermekkora volt. Születése után néhány hétre meghalt atyja; anyja életét a szenvedélyes és szigorú anyós, Báthory Zsófia elleni küzdelem keseríti meg, majd mikor Zrínyi Ilona Thököly hódító férfiasságának lett rabjává, a 7–8 éves gyermek Thököly közelében él, kinek szeretetlenségét éles gyermeki érzékkel veszi észre és egész életében nem felejti. Munkács háromesztendős ostroma alatt a felkelők dédelgetett kis fejedelme, hogy utána annál gyászosabb legyen a bukás. A császárnak lesz gyámfia, aki e tisztét Kollonics püspökkel gyakoroltatja, s a gyermek lelkébe mélyen bevésődik a barátságtalan bánásmód, melyben a rapszódikus természetű püspök részesíti. A munkácsi fegyverpompás szabad élet után éveken át a csehországi Neuhaus kollegiumában, majd a prágai egyetemen tanulja a jezsuita tanárokhoz az akkori műveltség elemeit, nyelveket, szokatlanul sok exakt tudományt, különösen mathematikát. Öröklött vallásos érzése a Mária-kongragációban elmélyül, s maga anyjától, nővérétől elválasztva öntudatlanul is elveszti, elfelejti a pálya irányát, melyre ősei, saját eddigi élete predestinálnák. Az egyetem után sógora, Aspremont gróf császári tábornok mellett a bécsi udvari élet szórakozásai: bál, tánc, kártya, vadászat, olasz utazás töltik ki életét. Hirtelen szerelemmel házasodik: a szép Hessen-Rheinfelsi hercegnő, Charlotte lángra gyujtja érzékeit, de hosszabb időre sem magához csatolni, sem lelkileg megérteni nem képes őt. Rákóczi a házasság után is egyedül marad.

Nagykorusítása után átveszi magyarországi birtokait, s Felsőmagyarországnak a Tiszán át Erdélyig legelső embere, legnagyobb tekintélye lesz. Makoviczai hercegségéből ruthén és magyar települési területen, Munkácson, Sárospatakon és Tokajon át szinte megszakíthatatlanul saját földjén mehet ecsedi várába, az egykori Báthory- és Bethlen-uradalomba. Az országrész urai udvarként veszik körül, köztük a legfényesebb, legműveltebb, leggenialisabb Bercsényi Miklós, aki habsburgpárti hagyományaihoz képest éveken át mindent megtesz a politikai és társadalmi nyugalom fenntartására, mint országos főbiztos próbálgatja a katonai erőszakot szabály és emberség korlátai közé vezetni, de szenvedelmei mindegyre felágaskodnak a német tábornokok sértő pretenziói, a német hivatalnokhad rendszerré vált önzése és elnyomása láttára. Mióta a Kollonics-féle adóleszállító javaslat Bécsben végkép megbukott, a magyarságra nincs többé szabadulás, s a belátó politikusok előreláthatják az adók és katonaság terhe alatt az elháríthatatlan összeomlást. Így szorul Bercsényi a kilátástalan jövő rémképétől hajtva arra az útra, melyen az előtte járó generáció már annyit vesztett: a francia szövetség és a felkelés útjára.

Emlékszünk, XIV. Lajos már kétszer keresett és talált az európai hegemóniáért folytatott harcában a magyarság közt szövetségeseket, akik neki kevésbé, semmibe, néhány jó szóba kerültek, s akik szolgálatukat megtéve, csendesen, követelőzés nélkül letüntek, hóhérbárt alá vagy a távol kelet pogány vidékeire, honnan többé nincs visszatérés. A Wesselényi-összeesküvés tagjai, s Thököly egyképen elbuktak, anélkül, hogy a francia király segített, vagy akár próbált volna segíteni rajtuk. A francia politika most ismét krizis előtt állott, meg kellett védelmeznie Anjou Fülöpöt a spanyol trónon, melyet neki az utolsó spanyol Hanbsburg, II. Károly hagyott halálos ágyán, a német Habsburg-rokonság kizárásával. XIV. Lajos a diplomácia lelketlenségével nyult a régi recepthez, hogy a Habsburgok háta mögött felkelést okozzon: Ferriol konstantinápolyi követ Rákóczinak ír, aki a dolgot barátaival, köztük Bercsényivel megbeszéli. Egyéb utat Bercsényi sem tud többé a bécsi nyomás alól szabadulásra, Rákóczi leveleit bécsi ágens vállalja, hogy Párisba viszi, mire a titkos tanács végre igazolva látja Thököly mostohafia iránt táplált régi gyanuját, s őt 1701 áprilisában elfogva, Bécsújhelyre viteti, hol kivégzett nagyatyja árnyával társaloghat börtönében. Bercsényi még idejében lengyel földre menekül, hova nemsokára Rákóczi is követi, miután börtönéből bécsi rokonai és barátai segítségével sikerült menekülnie. A titkos tanács Lobkowitz hercegné és az udvar jezsuita gyóntatói mellett az özvegy császárné is vádolja a rebellis kiszabadításával.

Valóban, Rákóczi fellépése eddig alig több nagyúri kisérletnél, aminő a Wesselényi-összeesküvés volt, azzal a különbséggel, hogy mögötte még annyi szervezet sem áll, mint egykor a nádor és Zrínyi Péter mögött. A francia kalandba bizonyára Bercsényi szenvedélye vitte be, s most ezzel együtt töri fejét a lengyelországi francia követ és franciapárti lengyel urak társaságában, mitévők legyenek, s kinek ajánlják fel a magyar trónt, aki aztán azt meg is tudná szerezni magának. A kísérlet holtpontra jutott, ahonnan csak új akció, a magyar parasztság megmozdulása segítette ki.

Korábban részletesen kiteregettük a nyomor sötét képét, melyben az egyedül adózó jobbágyság a felszabadító háborúk évtizedeiben, s a karlovici béke után is sínylődött. Maga Kollonics már a 80-as évek végén kikerülhetetlennek tartotta a katasztrófát, mely azonban a magyar jobbágyság évszázados lekötöttsége, önálló gondolkodásban és akcióban járatlansága miatt még másfél évtizedig váratott magára. A Tokaji Ferenc-féle hegyaljai zendülés is a parasztság és közkatonák tanácstalanságán, vezető ész és akarat hiányán pusztult el, de tanulságait felfogta és megszívlelte a szegény nép, mely Rákóczi megmozdulásáról és lengyelországi tartózkodásáról értesülvén, üzenetet küldött hozzá. A fejedelem munkácsi uradalmának magyar és orosz jobbágyai mozogtak, s készültek felkelésre és várták maguk közé vezérként természetes urukat. A magyar történet nagy eseménye volt, mikor a nagyúr és a szegény jobbágyok egymásra találtak, s mikor Rákóczi 1703 május 12-én Brezán várából, Lemberg mellől, kiadta első manifesztumát az „egyházi és világi, nemes és nemtelen igaz magyaroknak”. Első eset az újkori jobbágyság kifejlődése óta, hogy a privilegizált nemzet előkelő tagja az adózó, robotoló szegény népben szövetséges lát a nemzeti és állami élet védelmére. A manifesztum teli van érzelemmel és nemcsak még mindig rendi értelmű kifejezésekkel, minők a régi szabadság és a régi jussok, hanem a jobbágyságra vonatkozókkal is: fegyverre szólít a képtelenül hatalmaskodó, porcióztató, adóztató, sónkat, kenyerünket elvevő német ellen „édes hazánk és nemzetünk” mellett. A fejedelem piros selyemzászlóit, miket Brezánból „Cum Deo pro patria et libertate” felírással küldött, tarpai, várii, beregszászi jobbágyai tűzik ki, kik most először tartoznak az édes hazához és nemzethez; a tarpai jobbágy Esze Tamás, Pap Mihály, a kisnemes Major János, Kis Albert indulnak alattuk a császáriak és a nemesi vármegyék megtámadására.

A jobbágyság e megmozdulása nemcsak a kátyuba jutott főuri összeesküvést emelte fel nemzeti mozgalommá, hanem Rákóczi egyéniségét is egyszeriben megszabadítá minden rárakódott gátlástól, ránevelt akadálytól. Ezsaias próféta összefont lábai kiegyenesednek, kelletlensége felderül, a fuvallat megragadja ruhát, feláll – s Rákóczi kilép a vereckei hágón át a Nagyalföldre könyöklő kárpáti sziklára, hol munkácsi jobbágyain kívül most még egy lélek sem várja, nem kívánja s nem is fogadja. Ügyét a jobbágyokéval összekötni kétségtelenül az ő legszemélyesebb elhatározása volt, nem pedig Bercsényié, aki a köznemest is lenézte és szarkasztikus realizmusában soha helyet nem engedett érzelmi momentumoknak társadalmi viszonylataiban. Rákóczi az egyetlen a felkelés kezdetén, s egész fennállása alatt, aki a parasztsorsot azzal a sajátságos részvéttel néz, mely e törvényesen és jog szerint jobbágytartó társadalomtól akkor még annyira idegen. E különös jelenség megértésére szolgálhat, hogy külföldi tanulmányai és élete során ő nem nőtt bele a Hármaskönyv jogi szemléletébe, mely a nemesi nemzet és a plebs jogi élességű szétválasztásával oly sok becsületes nemesnek nehezíté meg a jobbágysággal szemben az emberi részvét kifejezését. Rákóczi e tekintetben fehér lap volt, melyre szelíd érzelmű alaptermészet mellett tapasztalatai is a jobbágyvédelem fogalmát írták. Nem felejtette el, mint tódultak elébe, a Kárpátokból lejövet, orosz jobbágyai, mint borultak előtte térdre és vetettek keresztet magukra; azt sem felejthette el, amint az első szerencsétlen összeütközés után egy darabra visszavonulva, ugyanezen jobbágyok köröskörül a hegyeken sírva kiáltozták nevét, hogy ne hagyja el őket. És azt is megjegyezte magának, hogy parasztseregei elől a nemesek váraikba húzódtak és a nemesi vármegye fölkelést hirdetett. Igaz, a paraszt rousseaui idealizálásától távol volt, s világosan látta a jobbágy műveltségbeli elmaradottságát, saját kárával tapasztalta első jobbágycsapatai fegyelmezetlen, tanulatlan voltát, első jobbágy- és kisnemes-hadnagyai rakoncátlanságát és részegségét, s így azt is belátta, hogy a felkelés ügyét tisztán a jobbágyságra támaszkodva fenn nem tarthatja. De később is, mikor a mozgalomhoz már a vármegyék is hozzácsatlakoztak, s a rendi elemek mögött a népiek háttérbe szorultak, ő az, aki egyedül gondol folyvást a szegény nép sorsára, s aki számtalan rendelettel iparkodik annak sorsán javítani. Nemcsak hogy sok hadbavonult jobbágyot megnemesít, hanem a bevonultak otthonlévő családtagjainak szolgálatán is könnyít, több rendeletben kiadva, hogy „az olyanoknak otthon maradt cselédjeiket, azkik az haza szabadságának helyreállítása végett fegyvert fogtanak s táborunkban vannak, az táborra kivántató élésadáson kívül – azt is igazságosan vetvén reájok – semmiképen ne merészeljék” kényszeríteni. A földesurak követelőzéseivel mindegyre az „igazságosságot” szegezi szembe, s ő is, biztosai is, gyakran döntenek a vármegyék ellen, a jobbágyok mellett, bár természetesen a jobbágyviszony szerv megváltoztatása épp úgy kívül állott az ő gondolatkörén, mint egész századáén. De jobbágyvédelmi szinezete felkelésének messzire világított, a távoli völgyekben és rengetegekben lakó „elromlott és elnyomorodott falusi szegénység” bizalommal, hittel nézett reája, s tőle várta százados egyformaság, százados szolgáltatás után terheinek váratlan könnyítését. Rákóczi Ferenc az egyetlen, akinek egy pillanatra sikerül a Verbőczi-vonta korlátokon kívülálló szegény népet a nemzeti ügy iránt érdeklősére, lelkes fegyverfogásra hangolni – ezzel felkelése korai előképévé válik a 48-as forradalomnak, holott egyébként társadalmi alapjai, másfél század különbségéről lévén szó, gyökeresen mások. Ő az egyetlen nemzetvezér, akihez szegény marosszéki székely jobbágyok, így akarnak csatlakozni: „Hallottuk az mi kegyelmes urunknak ő nagyságának kegyes jó igéretit, hogy valamely jobbágy őnagysága mellett felül, kardját felköti, szabadságot ad neki, ha Isten őnagyságának boldog elémenetelt ad, az országot megbírhatja; mi is azért szegény igaviselő jobbágyok, az mi kegyelmes urunk mellett készek vagyunk életünk fottáig szolgálni országot és fejedelmet”. – A felkelés katonai csődje az utolsó években részben azzal magyarázható, hogy a földesurak Rákóczi rendeletei ellenére sem hagyták jobbágyaikat katonának menni, s másrészt a szegény nép, nem látva, helyzetének gyökeresebb javulását, s ellenkezőleg, az évről-évre megújult, s országszerte kiterjedt hadműveletektől elpusztítva, nem volt hajlandó többé fegyvert fogni.

Rákóczi nehezen, hosszas töprengés és latolgatás után állott a nép élére és hagyta el külföldi segély és igéret, külföldi sereg nélkül Lengyelországot. Bercsényi kis zsoldos csapattal jött utána, s a kortársak ekkor és később is azt hitték, hogy a fejedelem továbbra is Bercsényi vezetése alatt működik, Bercsényi a gondolkodó és alkotó, ő pedig az egyszerű végrehajtó. Bercsényi szellemi túlsúlyáról Savoyai Eugén is meg volt győződve, holott a valóságban megfordított volt a viszony. Rákóczi a felkelés vezérségét elvállalva, nem él többé másnak, mint a felkelésnek, amelynek nemcsak diplomáciai szálait tartja mindvégig kezében, hanem belpolitikai és hadi kiépítését és vezetését is. Hogy részvételének minőségét mégis ennyire félreismerhették, ennek magyarázatát egyéniségében találhatjuk, melyet a dolgaival foglalkozó történetírók legnagyobbika, Szalay László, szemérmetesnek nevezett. Rákóczi egész életében az a magábavonult egyéniség volt, amivé tette őt örömtelen gyermek- és ifjúkora: egyszerű szavakkal és fordulatokkal élő szelíd lélek, aki belsejét nem azért nem mutatta meg akárkinek, mintha büszke lett volna, avagy bizalmatlan és zordul ellenségeskedő, hanem abból a természetes szerénységből, mely a belsőnek feltárását mint fölösleges, túlságosan hangos gesztust kerüli és embertársait nem akarja sajátmaga személyével elfoglalni. Ebből igen gyakran az következett, hogy erős egyéniségekkel érintkezve, látszólag passzív szerepre szorult, átengedve a teret amazok szenvedélyes expektorációinak. Ez a helyzet állt elő nem egyszer Bercsényivel szemben, aki saját álláspontját megvesztegető szóáradattal, szellem, élc, irónia minden árnyalata segítségével tudta exponálni, úgyhogy Rákóczi alig juthatott szóhoz, de nézeteit mégsem hagyta szenvedélyes és túláradó barátjától befolyásoltatni. A döntést nem engedte, nem is engedhette ki kezéből, hisz egyedül ő tudta áttekinteni a magyar felkelés összes anyagi és szellemi birtokállományát, de szerénysége és a belső tusakodás, mely minden önmagából kilépését megelőzte, nem egyszer megfosztá őt – és a nemzeti ügyet – attól, hogy munkatársai, tábornokai fejéből egy-egy hibás ideát kiverjen és velük a saját, egészséges gondolatát elfogadtassa.

Csak néhány esetről tudunk, mikor természetét legyőzve keblét kitárja és forrongó felháborodását megmutatja. Ilyenkor a szokatlan kitörés villámcsalásként had hallgatóira és néhány szavával nyert ügye van. Jellemző módon ily kitöréseit többnyire személyi sérelem váltja ki: amikor úgy érzi, hogy önzetlenségét akarják kétségbevonni. Ha már ez a „szemérmetes” egyéniség is ritkaság volt e rendi országban, hol a privilegizált társadalom minden egyes tagja joggal hitte magáról, hogy véleményeit szabadon, kérdezés, sőt szükség nélkül, s oly bőbeszédűen, ahogyan jólesik neki, mondhatja el, nem kevésbbé egyedülálló volt Rákóczinak világi javak, gazdagság, földbirtok iránt való teljes közömbössége. Igaz, az országnak leggazdagabb birtokosa ezt könnyen megengedhette magának, de Rákóczi önzetlensége nem a túlságos gazdagok unalmából folyt, hanem a lélek legbelső szövetéből kinőtt tulajdona volt, édestestvére szemérmetességének. Nagyobb evoluciót, mint a nagy szerző Rákóczi Zsigmondtól és a notapöröket gyártó és birtokokat konfiskáló I. Rákóczi Györgytől dédunokájokig, alig lehet elképzelni, s ez az evolució egyúttal jellemző arra, miként komplikálódnak és egyúttal kifinomúlnak, emberiesednek a XVIII. századra a magyar lelkek a korábbi egyrétűségből, melyet még szinte kizárólag a nagybirtok és annak életmódja determinált. Rákóczi Ferenc már nagyobb sértést el sem tud képzelni, mint ha teljes és abszolút önzetlensége, anyagi és politika dolgokban, érintetik. Az ónodi gyűlésen, a lappangó, ki nem mondott, alig elgondolt vádra a belsőleg szótlanná tett, saját börtönében megkínzott lélek tör ki és szórja oda minden titkát: „Ezt érdemlettem tőled haza? bujdosásim után, életemet, véremet, mindenemet éretted felszenteltem, feleségemet, gyermekemet, szerencsémet megvetettem, sőt az édes eleim is hozzád való szerelmekért s virágzó előbbi szabadságodnak helyire hozzásáért mindeneket kockára vetvén, véreket, hiteket feláldozták! – nem tűröm, nem szenvedem, magammal viszem koporsómban, mert te tudod Istenem, hogy igaz szívű vagyok és privátumot nem kívánok, ne szenvedd édes hazám rajtam ezen gyalázatot!” Az urak megzavarodva hallgatták ez egyéni hangokat, melyek érthetetlen módon szakították meg az ő dietális tárgyalásukat, hol szenvedelmes, túlfűtött vádakból és gravamenekből semmi különös nem szokott következni, de mikor Rákóczi belekeseredve szavainak hatástalanságába és megbánva lelkének megmutatását, pár formális szóban lemondott vezérlő fejedelemségéről: a rendek ekkor érezték meg, hogy az Egyéniség sikoltott fel köztük, ami valami egész más, nagyobb, mint az ő egész privilegizált világuk, s ami előtt nekik meg kell hajolniok: a két vezető egyéniség, Bercsényi és Károlyi Sándor kardot rántott, s Okolicsányival és Rakovszkyval az egész ellenzék megsemmisült.

Ez a tömegtől elszakadt egyéniség az ónodi krizis lázas pillanatában mindenki előtt megmutatkozott, de különben tartózkodóan behúzódott önmagába és szenvtelen, kritikus pillantással nézte a körötte nyüzsgő magyar életet. Mintha csak kívülről nézte volna. Ebben Rákóczi egyenes követője, sőt hatványozott mása anyai ősének, a költő Zrínyinek, aki hasonlóképen külföldi műveltség magaslatáról elégedetlenkedett a magyar élettel, kereste elmaradt fajtája felemelését, anélkül, hogy ostorozó lángszavainak, vijjogó sikoltásainak bármi hatása lett volna. Zrinyi Miklós talán az első magyar, ki folytonos lelki gyötrelemben, leküzdhetetlen kényszer súlya alatt folytonos lelki gyötrelemben, leküzdhetetlen kényszer súlya alatt próbálja népét önmagához felemelni, arra a kultúrfokra, melyet nagy műveltségében csak ő tud előre, korát megelőzve, kirajzolni; a második: Rákóczi Ferenc, mindketten korai előfutárjai Széchenyi Istvánnak. De Zrínyi Miklós még egészen benne él a rendiségben és újításait tisztán a hadi életre és azzal összefüggő erkölcsi térre korlátozza, addig Rákóczi már külföldi nevelésénél és a rendiségen felül álló fejedelmi hagyományainál fogva is legalább gondolkodásában teljesen szabad, és épp úgy rendi elfogultságtól mentesen kritizálja kora viszonyait, akárcsak Széchenyi, a rendi gondolatnak pozdorjává törője. Nála is megjelenik a legnagyobb magyarnak iróniája, mely szeretetlenségszámba mehetne, ha nem állna mögötte az egész embert lenyügöző erős akarat, hogy a hibákon segítsen és népét hibáiból kitisztítva boldoggá, hatalmassá, szabaddá tegye. A rendi társadalom nagyhangú, sokat mutató, keveset tartó volta őt is elijeszti és nem egyszer gúnyra ingerli: így beszél lengyeles konferenciákról, a vezetők „idétlen lármáskodásiról”, a késmárki havasok nagyhírű fiadzásáról és hogy „az elmult nyáron egy sertéspásztor elfutamtathatta Debrecen városát”; tiszta lelke leginkább visszariadt a rendi nagyzolás azon mértékétől, mely a külszín érdekében az igazságot is elcsavarja: a nagyot mondó, megbízhatatlan hírthozóra lemondással jegyzi meg: „de azt látom, ő is magyar”. Ő ismeri fel először a magyar közéletnek szintén már a rendi társadalomban kialakult szokását: hogy suttogó, meg nem fogható rágalmakkal gyanusítja meg a bármi okból kiemelkedőket, ami ellen már Esterházy Miklós nádor is felháborodva védekezett, de Rákóczi az, aki világos szemmel meglátja, hogy itt lehetetlen védekezni. Ezért nem ajánlja Bercsényinek, hogy a Homonnai javakat első feleségétől született fia nevében átvegye, bár ahhoz teljes joga volna: „mint jót kívánó atyjafia, barátja, nem javalhatnám, mert a soha titokban maradni nem fog; ha tízszer többet ad is Kegyelmed, mint más, de mégis magamon kívül nem hiszem, hogy valakivel elhitesse, hogy ingyen ne bírja; s hiában annak a kvietancia, dokumentum s számadás, az kiben benne van az diffidencia! én sem volnék ment az balítéletektül, hogy az mostani szűkidőben is másoknak ajándékozom az ország jövedelmeit”. A közéleti tisztaság e kifinomult mintája minő fehér holló az akkori gyüjtő, szerző társadalomban, s még inkább a bécsi nagyurak és hivatalnokok szemérmetlen tolvajlási rendszerében, szinte érthetetlen jelenség, ha nem Rákóczinak csodálatosan tiszta és törékeny, bűntudatot elviselni nem tudó lelki szervezetéből magyarázzuk.

A rendi korlátoktól megszabadult egyéniség, most már csak saját erkölcsi parancsainak és magyar faji szeretetének engedelmeskedve, új utakat keres a honvédelem nagy munkájában, amelyeken, s ez az ő tragikuma, alig tudja valaki követni. Láttuk egyéni állásfoglalását a jobbágykérdésben, hol pedig a rendi élet kizárólagossága amúgy is beláttatta vele, hogy a jobbágyvédelem terén gyökeres változás lehetetlen, s így csak adminisztratív könnyítésekre korlátozta magát, de ezek sem találkoztak a rendi közvélemény helyeslésével. Hasonlóképen új és alig értett utakon járt a fölkelés essenciális kérdése, a hadsereg szervezése és vezetése dolgában. Tudjuk, hogy az abszolutizmus első kudarca óta a bécsi kormány ismét állított fel magyar ezredeket, melyek a császári hadsereg kiegészítő részei voltak, s a fölkelés alatt hol Magyarországban, Rákóczi ellen, hol az olasz harctereken alkalmaztattak. A példa tehát megvolt: lehet a magyart európai mintára ezredekbe fogni és úgy kiképezni, hogy Savoyai Eugén seregeivel nyilt harcban felvegye a küzdelmet. Rákóczi a modern hadszervezésben is utódja Zrínyi Miklósnak, de neki már megadatott, hogy élő anyaggal, emberekkel kisérletezhessen, ne csak papiroson és megvalósíthatatlan kívánságokkal. A parasztkatonaság használhatatlanságát belátva, a nemesi társadalomból alakítja ki a kereteket, hadvezetőségét a rendi tekintély fokai határozzák meg: 26 tábornokából nyolc gróf, hét báró, tíz nemes; minden koncessziót megtesz, hogy serege gyarapodjék, de egyszer fegyver alá hozván a magyarság oly tömegeit, minők a középkor óta nem voltak együtt, világos kritikával alkalmazza rájuk a nyugati hadviselés szabályait. A kuruc harcmódnak, a Thököly korából megmaradt fergeteges portyázásnak nincs ridegebb kritikusa, mint a vezérlőfejedelem. 1708-ban, miután az addigi döntő csatákban serege vereség nélkül is szinte szétfolyt, közli Károlyival, a Thököly-féle üsd-vágd és zsákmányoló csapatok vezérével, akinek dunántúli serege kétszer is felbomlott, – hogy a folytonos konfúziók, szívek elolvadása ellen már principiumokat kell keresnünk (mintha csak hadtudományra átfordított Széchenyi-mondatokat olvasnánk): „az vala az kapitányoknak dicsőséges principiumja, hogy apró s lopó portákkal lopják ki ez világbul az németet, kiknek egyéb nyeresége alig vala, hanem hogy most is vágánk két németet, most is hozánk hármat”, legnagyobb dicsőségünk az volt, hogy a külön, elől- vagy hátuljáró, s a hadi rend szerint támadás elől dandárjához úgyis csatlakozó németre ütöttek, s ha az „truppjára” visszafordult „ususba ment, hogy szaladni kell akkor, mihent az truppot eléri az nímet, melynek megbontása nem nekiek való”. A kuruc sereget lehetetlen volt nagyobb egységekben harcba küldeni, s ha nagynehezen „corpusocskákat” össze is hozta, ezek is megelégedtek azzal, ha „egynehány portácskát fiadzván, olyan hírt kaphattak, amelylyel megtérések alkalmatosságával megmenthették magukat és kifáraszthatták lovukat”. Ezek mellett pedig „csak nevelkedik a szíve ellenségünknek s fogy a miénk, mert noha eleintén ellepvén az országot, sokat nyertünk, annak az oka csak az volt, hogy a földnépe szaporítván hirünket, jobban-jobban rémítette ellenségünket, azki már felvévén hadakozásunknak módját s hadaink gyengeségét, senkitűl nem fél”. Előre megjövendöli Károlyi új hadmenete eredményét: „bé fogják nyargalni az országot, melyet az ellenség úgyis tud, hogy égetni nem fogják és ha szintén cselekednék is, avval nem gondol; hírt fognak Kegyelmednek visszahozni, hogy sehol sem akadhattak az németre, sírással-rívással panaszolják lovaik romlását”. „Mindezekre nézve javallanám Kegyelmednek az hadaknak kontrahálását”, azokból csak előljárót bocsásson ki, felderítésre, de ne külön feladattal, a hadak tehát nyugati mintára nagy egységekben működjenek, melyekben persze nincs többé alkalom a személyes vitézség kuruc bravúrjaira, de győzni lehet, az ellenséget megsemmisíteni, amire még oly merész kuruc raidek sem képesek. A császári hadak ekkor már mindenütt zárt négyszögekben harcoltak, s bár a stratégiában még mindig a végnélküli manőverezés, a kimerítés elve uralkodott, de ezen már egyes hevesebb temperamentumok, Gusztáv Adolf, Turenne, legújabban Savoyai Eugén túltették magukat, hevük döntő csatákra is elragadta őket, melyekben nagy zárt lovas egységek rohamai gázoltak le maguk előtt mindent. Ezek a minták lebegtek Rákóczi szemei előtt, amikor a kis, mozgékony egységekre bomlott régi magyar harcmódot reformálja és reguláris ezredeket nagy négyszögekben akart harcbavetni. Utolsó ütközetének, a romhányinak kritikájában elégedetten konstatálja, hogy az „új reguláris hadak megmutatták, hogy kell harcolni a némettel”, s mikor ez squadrumokban jött, ezek is „szorosan, jó rendivel léptetvén” ellene, visszaverték, de azután felülkerekedett a régi hadi szokás, és „a magyar, böcsületes szokása szerint, az prédának esett”, s a német gyönge támadására „szétment az prédával”. Rákóczi egész tragikuma benne van, hogy ekkor is, a felkelés végén, a katonai feloszlás idején, csak mint ezután követendő elvet kénytelen hangoztatni a nyugati harcmódot: „az német ellen reguláris had nélkül nem boldolgulhatunk, melyre nézve teljes igyekezetem az, hogy aztat újonnan szaporítsuk és felhagyjunk inkább annak haszontalan fizetésén, azki se harcolni nem tud, se tanúlni nem akar”. A „Rajta Miska-hadaktól” akarta elszoktatni a magyart, de még messze volt a magyar katonai zseni, akinek vaskezében, átható kék szeme előtt az egyéni hősiességből, a fürge portákból 48-ban fegyelmezett, zárt, modern magyar hadsereg lett.

Nem volt született hadvezér, de a felkelés élén kötelességből a stratégia tudományát is megtanulta, s ennek alapján képes volt tábornokainak rossz terveit elítélni, s helyettük néha jó stratégiai gondolatokat kitermelni, melyeket azonban haditanácsa többnyire elvetett. A hadvezér pillantása főként az ütközet kritikus pillanataiban hiányzott nála, s ilyenkor, ha papiroson megállapított terv nem volt keresztülvihető, tanácstalanul állott és utasítás nélkül hagyta seregét. Mégis a kuruc seregek mindent neki köszönhettek. Ő állította őket össze – Bercsényi csak inkább az első évben segített neki a szervezésben, mikor Rákóczi személye még ismeretlen volt az országban –, ő gondoskodott élelmükről, felszerelésükről, utánpótlásukról, hadseregének minden tisztjét személyesen ismerte vagy legalább pontos tudomása volt képességeikről. És ez a sereg, melyről ő és hadi irodájának három-négy embere le nem vették szemüket, mely az ő életének legnagyobb pozitív teljesítménye, – volt idő, mikor 60.000-re is felment, – önálló nemzeti hadsereg volt, minőről Zrínyi Miklós álmodni sem mert, s amilyen Hunyadi Mátyás és 48 között magyar földön soha nem volt. A fejedelem évek kemény mindennapi munkájával állítá fel e sereget, s gondoskodott nagy formaérzékkel rendes felszereléséről. Mintacsapatai az udvari hadak voltak: a vörös és kék palotás ezred, a zöld vadászok, a vörös huszárok, a székely kék kopjások s a francia gránátosok, mindezekre bármikor számíthatott, ezek nem tűntek el egy-egy vesztett csata után, mint a tavalyi hó. Tisztjeit később a nemes ifjak társaságában képezte ki a saját hasonlatosságára, erkölcsös, szerény, csendes életmódra, hadi munkára és műveltségre, azaz igazi „úri és nemesi vérhez illendő” életre akarta őket szoktatni. Tiszta erkölcsi felfogása és külföldi nagyúri szokásai egyképen megkívánták a külsőbeli tisztaságot és rendet, udvara számára „rendes és csinos köntösöket” készíttet, udvari és egyéb ezredeit uniformisba öltözteti, mely a nyugati hadseregekben is ekkor állandósul, de ez az uniformis pompás barokk-dísz, melynek részleteit szokatlan szépérzékkel választja ki. Hadserege felszerelésére atelier-ket, valóságos gyárakat alapít: szabó-, gombkötő-, varró-, festőműhelyeit Munkácson koncentrálja, hol külföldi mesterekkel taníttatja a kurzusokra berendelt tót karmazsincsináló és egyéb iparos jobbágyait. A munkácsi üzemek feje főkamarása, Körössy György, aki tudja, hogy újonnan felfogadott embereit fel kell öltöztetni, mert a fejedelem „nem szenvedheti a rongyos szolgát, kivált a palotán”. A tiszti ruhák hímzéseihez a felső előbb papiroson rajzolta ki a virágot, azután kivágja és felragasztva a kelmére mutatja be neki, mielőtt kihímeznék. Az ő barokk mintákon finomult ízlése alakította ki az ősi magyar népművészeti motívumok összetételéből a kuruc pompát, melynek csak továbbfejlesztése, itt-ott egyszerűsítése a későbbi úri magyar öltözet. A tőle létesített felszerelőipar teljesítményei méltóak egy nagy szervezőhöz; 1704–10 közt seregének nem kevesebb, mint 51.000 pár csizmát vett és 46.000 köpenyeget, s különben a vármegyékkel készíttette a megyei csapatok egyenruháit. A vármegyei katonaság ekkor öltözik a megye színeibe, s a kuruc megyék példáját a nyugati labancok is követik. A fegyvergyártást is nagyban honosítja meg: 1705-ben Pápa német őrségétől szuronyokat vesznek el a kurucok, s ezek mintájára kezdeti meg Besztercebányán és Bajmódon a szuronygyártást; Lengyelországból pisztolyokat hozat be, egyszerre, 1708-banm 700 darabot, még sátorcsináló zsidókat is tart a sereg számára állandó üzemben.

Mindez csak részlet, mely azonban Rákóczinak évek munkáját, évek gondját okozta; – az egész együttvéve csodás pompájú bizonyítéka az akkori első magyar önfeláldozó munkájának és szervezőképességének. Mert Rákóczi történetünkben a legnagyobb szervezőknek is egyike, aki a magyar törekvések egyetlen eszközét, a nemzeti hadsereget a semmiből teremtette meg, bebizonyítván ezzel a magyar szervezőképességet, mely a Habsburg-korszak idején annyira háttérbe szorult, hogy még Zrínyi Miklós is kételkedett létezésében. Hogy a sereg, Rákóczi hada, feladatát mégsem tudta megoldani, ezért nem alkotója felelős.

A fölkelés kezdettől fogva katonai probléma volt, s mint ilyen végzetes összefüggésben állott a nagy európai háborúval, mely a spanyol örökségért indult meg s már két év, 1701 óta folyamatban volt. Egyelőre a munkácsi uradalom parasztjai jobban nem is választhatták volna meg a fegyverfogás időpontját: a nyugati harctereken magasra csapott a háború lángja s Bécs kénytelen volt minden ezredét ott összpontosítani. E korban már sokkal nagyobb tömegeket állít csatatérre a fejedelmi abszolutizmus, mint még a 30 éves háború korában: 1703-ban az egyesített francia-spanyol erők, egységes vezetés alatt 229.000 embert tettek ki, s velük szemben az angol-hollandi sereg 100.000-re, a birodalmi: porosz, szász, dán stb. erők 40.000-re, a császáriak szinte 130.000-re mentek, de a szövetségeseknél egységes haditerv és fővezérlet egykép hiányzott, az iniciativát így át kellett engedniök a franciáknak, kik a császár ellen lázadó Miksa Emanuel bajor választó tanácsára a birodalomba betörtek, s vele együtt Tirolt foglalták el, hogy innen az északi s a déli, lombardiai harctéren egyaránt uralkodjanak. Ebben a helyzetben a bécsi hadvezetőség kénytelen volt utolsó ezredeit is kivonni Magyarországból, a Felvidéken a legutolsó, a Montecuccoli kürasszir-ezred is parancsot kapott Bajorországba vonulni, az ország váraiban alig maradt 4000 főnyi őrség, Erdélyben Rabutin alatt körülbelül 8000 ember. A felkelő parasztokat ugyan a mármarosi Dolhánál Károlyi Sándor báró szatmári főispán vármegyei csapatokkal szétverte, más részüket a visszaforduló Rákóczinak sikerült a Tiszáig leszállania, a felkelés gyors terjedése kétségen felül állott.

Számbavehető ellenség nem volt, s amint az első nemesek és urak hozzácsatlakoztak: báró Melith, báró Sennyey István, Ocskay László császári huszártiszt kétszáz lovassal, egymásután nyitották meg kapukat a várak és városok, az első közt Debrecen és a hajdúvárosok. Rákóczi Szatmárig hatol, Bercsényi és a felkelőkhöz állt Károlyi Sándor nyugatnak és délnek, a kis császári csapatokat és a rácokat egykép visszaszorítják, Károlyi már 1703 végén Ausztriába tör és császári kastélyokat éget föl. A bécsi udvar ilyen évekre mégis megmozdult, a titkos tanács konstatálja, hogy a császár igen szívére veszi a magyar lázadást, mely olyképen szüntetendő meg, hogy okait kell megszüntetni! A konferencia szerint első oka a négymilliónyi hadiadó, melyet tehát le kell szállítani (a kormány tökéletes előrelátáshiányának bizonyítéka, hogy ezt éveken át nem, de most a fegyver nyomása alatt egyszerre megteszi), másik oka Rákóczi nagy pártja és népszerűsége, ezzel szemben amnesztiát kell adni; harmadik, hogy német katona nincs az országban, tehát be kell hozni, ha lehet és addig a horvátokat és rácokat kell felléptetni. Bár Savoyai Eugén kezdettől fogva a fegyveres megoldás mellett volt: már 1704-ben megírta, hogy fejét teszi arra, hogy Magyarországon békét másként nem lehet csinálni, mégis mivel a császári ezredek az olasz, rajnai, belga-holland és bajor-tiroli frontokon nem voltak nélkülözhetők, Lipót császár a tárgyalások terére lépett, s ezek vezetésével Széchenyi Pál érseket, a felkelőktől is tisztelt magaskorú hazafit bízta meg.

Közben Rákóczi a főurak és vármegyék tömeges csatlakozásának hatása alatt kiadta a Recrudescunt inclitae gentis Hungarae vulnera kezdetű manifesztumát, melyben szakít a brezáni nyilatkozat népies irányával, s a fölkelés közjogi céljainak kijelölésével megpróbálja azt a korábbi erdélyi fejedelmi támadások sorába állítani. A Recrudescunt és ezt követőleg több kurucpárti politikai irat (így az úgynevezett lengyel királyi tanácsosi memorandum) a felkelés genealógiáját a Báthoryak, Bocskay, Bethlen és Rákóczi György hadjárataiban találják meg, melyekben az ausztriai elnyomás ellen és az „ország arany szabadsága” visszaszerzésére irányuló kísérleteket látnak, s a mostanit még inkább jogosnak tartják, hiszen közben a szabad királyválasztás és András záradéka is eltöröltettek a zsarnoki önkénynek engedelmeskedő főurak által. A kuruc felfogás magáévá teszi tehát Thökölyét, mellyel ez annak idején magára maradt, hogy t. i. az 1687/8-i törvények törvénytelenül jöttek létre; egyébként tiltakozik a bécsi hadi és kamarai kormányzat befolyása ellen, a neoacquista-kezelését, az új adókat, accisát, a jászkúnok elzálogosítását is felsorolja; jobbágyvonatkozású panasznak mindebben csak a porciók tűrhetetlen behajtásmódját tarthatjuk. A közjogi irányú követeléseket később a szécsényi gyűlés még kibővítette: követelte Ausztria, Hollandia, Svéd-, Porosz-, Lengyelország és Velence garanciáját, hogy a békeszerződést a császár megtartja, követelte Erdély szabadválasztási jogát, az 1687/8-ki successio-articulus eltörlését és vele az András-féle záradék helyreállítását, az összes idegen katonaság kivitelét, a neoacquista dolgában a fegyverjog teljes és őszinte eltörlését.

Mindez együttvéve nem kevesebbet jelentett, mint a Habsburg-királyság mindazon vívmányainak megsemmisülését, melyeket az Lipót uralkodása alatt céltudatos munkával, diéták segélyével, de ezeken kívül is vérrel és vassal, hatalmi túlsúlyára támaszkodva ért el. A kurucok feltételeinek teljesítése esetén az új Habsburg-monarchia egész keleti szárnyát elvesztette volna: Magyarországon a királyválasztások kondicióival továbbra is megkötve, a neoacquista kiadásával anyagi és fegyveres segéderőitől megfosztva, Erdélyben pedig végkép elveszítve a talajt, melyre pedig a török ellen még sokáig szüksége lett volna. Mindezeken felül az idegen hatalmak garanciája teljes kiskorusítását jelentette a bécsi kormánynak, aminőbe az abszolutizmus kifejlődése idején súlyos, visszaverhetetlen kényszer nélkül egy kormány sem mehetett belé.

A közjogi programm tehát egyedül fegyver erejével volt érvényesíthető, s amennyiben a kurucok joggal remélhették a fegyveres győzelmet, úgy kívánságaik politikai szempontból teljesen érthetőek. A garancia és Erdély függetlensége az ő eredeti elgondolásukban arra szolgált volna, hogy a bécsi kormányt rákényszerítse a kötendő szerződés megtartására, miután az utóbbi évtizedek valóban tökéletesen megbízhatatlannak mutatták be a Habsburg-királynak esküvel erősített alkotmányos igéreteit. Ebből a szempontból még e két legsúlyosabb feltétel is, melyeknek a követelések közé felvétele szinte a megegyezés lehetetlenségével volt egyenlő, még ez a kettő is hasznos politikai lépés lehetett, – ha a bécsi kormányt rájuk lehetett kényszeríteni. A rendi dualizmusnak évszázadokon át „diaetaliter” megharcolt küzdelme most döntő krizishez ért, melyből csak fegyver vezethette ki.

Rákóczi kezdettől fogva világosan látta, hogy a nagy európai háború tartalma alatt és a francia hatalommal szövetségben kell a fegyveres döntést kierőszakolnia. XIV. Lajos már lengyelországi tartózkodása alatt szárnyai alá vette, előbb 10.000, majd 50.000 livre-nyi havi segélyösszegben részesítette, követet küldött udvarába és Lengyelországon keresztül képzett mérnökkari és tüzértisztekkel is ellátta. Mindez természetesen nem volt, nem is lehetett elegendő a győzelemhez, Franciaország számbavehető katonai segélyt csak egy úton adhatott: ha sikerül neki Bajorországon keresztül Bécs felé nyomulni, s az ugyanakkor támadó Rákóczival egyesülni. Emlékszünk, hasonló tervek képezték Bethlen Gábor hadjáratainak is soha meg nem valósult alapgondolatát, s I. Rákóczi Györgynek a svédekkel való morvaországi egyesülése sem hozta meg a Habsburg-ház bukását. Mégis, Mika Emanuel részvétele valószínűbbé tette a koncentrikus támadás esélyeit, úgyhogy Rákóczi nem alap nélkül számított e döntő lépésre, s benne bizakodva állítá fel közjogi követeléseit.

Mindez a reménység hamar semmivé foszlott. Franciák és bajorok Villars alatt kénytelenek voltak a parasztjaitól védett Tirolt elhagyni, s a következő, 1704. évben Marlborough és Savoyai Eugén Höchstädtnél, Bajorországban döntő győzelmet arattak (a hosszú háborúnak talán egyetlen elhatározó csatáját), Miksa Emanuel elvesztette trónját, s a franciák visszaszorultak a Rajnához, melytől keletebbre többé nem is sikerült nekik a háborút kiterjeszteni. Höchstädt Rákóczinak minden reményét letarolta, hogy francia segédhadakat kaphasson, s azokkal együtt kényszerítse békére a bécsi kormányt. Természetes, hogy ezzel Miksa Emanuelnek magyar trónjelöltsége is megsemmisült, melyet eddig Rákóczi az ő tiszta önzetlenségével támogatott. Rákóczi utóbb a bajor választóval remélt egyesülését egyetlen alapnak nevezte, melyre támaszkodva kezdte meg fölkelését.

A höchstädti csata óta mindenképen világos volt, hogy amennyiben fegyver fog dönteni, akkor Magyarországnak egyedül, saját erejéből kell feltételeit a bécsi kormányra kényszerítenie. A kérdés így átalakult, s most már a külföldi segélytől függetlenül kellett rá válaszolni: van-e elég ereje a magyarságnak, hogy a nyugati harctereken erősen igénybevett császári hadsereget döntőleg megverje és a háborút befejezze: Korábbi magyar politikusok és katonások, Esterházy Miklós és Zrinyi Miklós, erre bizonyára nemmel feleltek volna, hiszen ők nem is képzelhették el sem a magyarság végletes elkeseredését, melybe a bécsi abszolutizmus taszította, sem pedig a lelkesedést, mellyel Rákóczi személye és a tőle képviselt ügy találkozott az egész országban. Elmondhatjuk, hogy a magyarság túlnyomó többsége melléje állott, leszámítva az Esterházy herceg köré csoportosult kisszámú nyugati birtokosokat, továbbá a Rabutintól tartó és különben is Rákóczi fejedelemségétől saját befolyásukat féltő, nagyobbszámú erdélyi urakat. Az ország magyar vidékeit közt egy sincs, mely egy-két évig legalább híve ne lett volna, amikor ezt végső veszedelem nélkül tehette. Vele volt hasonlóképen hosszú időn át az északnyugati vármegyék tót lakossága, vele egészében személyes szolgái, a rutén nép, sőt oláh jobbágyokból is voltak kisebb csapatai. A döntést azonban csak hadsereg érhette el, még pedig ütközet vagy a kor hadtudománya szerint manőverezés útján; a nem kombattáns nép, megélhetése érdekében odahajolt, amely részről épen fegyveres csapatok tartották földjét megszállva, ezért változik mind a „tót imperiumnak”, mind a dunántúli vármegyéknek hivatalos hangulata többször is, aszerint, melyik fél tartja kezében várait és városait.

A hadsereg volt tehát egyetlen eszköze a nemzeti ügynek: ezt az alapigazságot Rákóczi mindjárt kezdetben felismerve, legtöbb fáradságát a sereg szervezésére fordította. E munkájának részleteit már föntebb láttuk, az eredmény megfelelt fáradozásainak: oly hatalmas sereg, minőt csak nagy nép, ez is csak lelkesedésében, állíthat fel. Reguláris seregében különböző időkben összesen 20 gyalogos és 50–52 lovasezredet szervezett, mezei hadában 8–12 gyalog, legalább mégegyszer annyi lovasezred volt, a kereteken belül folyton változó létszámmal, – a lovasezredek rendes létszáma a régi magyar szokás szerint ezer huszár volt. Folytonosan a sereg szükségleteivel foglalkozva, módszeresen iparkodott a magyar rendiség korában kifejlődött nehézségeket legyőzni, melyek igazi, modern hadseregnek útjában állottak. Fölényes szemléletével felismerte a magyarban a kétféle extremitást: vakmerő vagy felettébb okos, ami mindkettő baj; iparkodott a gyalogszolgálat ellen megnyilvánuló kedvetlenségeket is legyőzni, – Bercsényi is hatása alatt volt, mikor „vitéz talpast akart az urakbul is csinálni, hogy ne contemnálják a gyalogot”, – de a felszerelés mellett legtöbbet törődött a vezetés problémáival, mely abban a rendi korszakban rendkívüli nehézségekkel járt. A pártjára állott nagyurat, ki megszokta, hogy hadtapasztalat nélkül is született vezére a vármegyei nemességnek, kénytelen volt azonnal vezető állásba tenni, nehogy elkedvetlenítse őt, azt a területet is elveszítse, amelyen az illető úr, birtokainál fogva, hegemon állást foglalt el. Ez a főúri tábornoki kar így hadi szempontból csupa középszerűségből állt, bár benne egyébként kimagasló egyéniségek is voltak, a legnagyobb maga Bercsényi, a rendi fővezér. Bercsényi a magyar rendi életnek régi vezéralakja volt, a leggazdagabb, s egyúttal a leginkább pompaszerető főurak egyike, ki szinte királyi dísszel vonult birtokain egyik fényesen berendezett, külföldi képekkel, üvegekkel, bútorokkal, könyvekkel, ékszerekkel megtömött kastélyából a másikba. A felkelés előtt az eperjesi parancsnok, Corbelli, halálosan megsértette, mert császári várban helytelennek tartotta bevonulásának trombita- és harsonakíséretét. Bercsényi éles szemmel kritizálta vezértársait, kik a hadseregbe is magukkal hozták a pretenziókat, melyek a vármegyei életben könnyű kielégítésre találtak, de itt egyik a másiknak pretenzióiba ütközött, miből halálos gyülölködések és az együttműködés lehetetlensége származott. „Ezeket pedig az urakat jobb megölni, mint disgusztálni”, mondotta róluk, de szellemes ember lévén, ő volt az első, ki ironiájával egymásután megsértette őket. Ötletei, mulatságos szóélcei egymást kergették, több lapnyi hosszú levelei, minőt napjában többet is írt Rákóczinak, szórakoztató olvasmánynak jók voltak, de az ügyeket ritkán vitték előbbre. Katonai dolgokban éles megfigyeléseket közül, nagy humorral beszéli el a rendetlenség illusztrálására, mint rabolták ki őt magát is jász katonái, de megoldásokat ritkán nyújt, könnyen elkedvetlenítik, s ilyenkor legszivesebben befejezné a háborút. Rossz felszerelés, fegyelmezetlenség azonnal leveri lábáról: „Isten a hadvezérünk”, „soha terv szerint nem esett dolgunk”, a háború elején attól tart, hogy katonái maguk adják német kézre. Bercsényi csupa idegember volt kinek egész testi és lelki alkata reagált a legkisebb adminisztratív nehézségre is, minélfogva ütközetben vagy hadmenetben nehezen volt alkalmazható. Papiroson hatalmas tervei voltak, de a végrehajtásban, még ha azok nem illuzión alapultak is, megakadályozta őt idegalkata: támadó kedvre átmenet nélkül desperál, stratégiai lehetőségek közt semmiképen nem tud dönteni: „irtózik a lelkem az expeditiótul”, – „bizony olyan mondhatatlan bú rajtam”; óvatosan konstatálja, mennyi a német, s ha valamivel több, magától nem tud határozni, bármily hatalmas személyi bátorsággal rendelkezik is. De a nagybirtokosnak, a szellemes, gyors észjárású, mindenkit lenyügöző vagy magához csatoló nagyúrnak óriási tekintélye volt, s amíg Rákóczi utasításokkal és ami fő, katonasággal el tudta látni, addig ő is jó szolgálatokat tett főként a felső- és alsómagyarországi védelem szervezésében és Ausztria meg Morvaország felé az alvezérek irányításában. Rákóczihoz szinte romantikus baráti tisztelet, csodálat kötötte, leghívebb embere volt, valódi Bayard-lovag.

Utána legnagyobb tekintélye Károlyi Sándornak volt, aki még inkább a régi magyar mód szerint harcolt, gyors támadást, kockáztatást nem került, fegyelmet nem igen tartott, amit Rákóczi arra vezetett vissza, hogy a régi Thököly-tisztekre szeretett hallgatni, akik zsákmányért harcoltak és azért mindent feláldoztak. Károlyi volt az ausztriai végek folytonos égetője, aki a Dunántúlról kétszer is sereg nélkül menekült; képzett katonának Rákóczi éppenséggel nem tartotta. Elméletileg képzettebb volt Forgách Simon gróf, korábban császári tábornok, de gőgös nagyúr, aki sem vezértársaival, sem az alája adott országrészekkel nem tudott bánni, s például Erdélyt aránylag nagy sereggel sem tudta megtartani. Esterházy Antal gróf becsületes, lelkes úr volt, szintén féltékeny tekintélyére, s rendkívül virágos nyelven tudta rendeleteit írni, melyekkel a sereg adminisztratióját egész jól elvégezte. Igazi tehetség csak Bottyán János volt, kisnemes a grófok között, művelt ember, aki császári tiszt létére alapítványokat tett az esztergomi templom restaurálására, a nyitrai piaristáknak diáknevelésre; szigorú, rendet tartó, igazságos katona, aki részegséget, lopást távoltart, a szegény népet Rákóczi intenciói szerint erélyesen megvédi. Az ő szava nem volt hiú ígéret, mint Esterházyé, mikor pl. Vas megyének megírta: „az excessusokat havi füzetéséről ki fogom vonni és az szegénységet contentáltatom; az elnyomókkal és malefaktorokkal, gonosz személyekkel, felépült akasztófákat megvirágosíttatom és mindenben azon lesznek, hogy az afflictus szegénységet consoláljam.” Jellemző az aránylag szegény birtokosra, hogy ő az egyetlen, aki Rákóczi önzetlenségét példának véve, a rézpénzt devalválódásával szemben önadóztatást ajánl: „azért rójjuk meg magunkat és kiki, mind szegényje, gazdaga, hadi és nem hadi ember adja ki hite szerint pénzének tizedeit, azzal lehet idegen nemzetnek fizetni” (amely t. i. rézpénzt persze nem fogadott el). A hadvezetésben bár a villámgyors mozdulatokat szerette, mégis körültekintő, legénységét hiába kockára nem vető volt, Rákóczi tigrisapánknak hívta, s ha néha konfuziót csinált, ővakságának is eltituálta, – a főúr-tábornokok nem szerették, Bercsényi még hűségét is kétségbe vonta. A többiek bátor ezredesek voltak, Balogh Ádám, Bezerédy, a tivornyázó, jellemtelen, de vitéz Ocskay László és még hosszú sora a magyar és több északmagyarországi német, szepességi főtisztnek.

Nemzeti hadsereg, melynek jobbágy és nemes, városi polgár és a nem-magyar népfajok egyaránt lelkesen szolgálnak az arisztokrácia vezetése alatt, hatalmas újság volt a magyar földön, alkalmas arra, hogy megjelenésével is növelje a harci kedvet és életkedvet öntsön az évtizedek óta csak panaszkodó magyarságba. Valóban e nemzeti hadsereg, rövid nyolc éves fennállása alatt is mély benyomást tett a magyar lélekre, bizonysága ennek a kuruc költészet, mely nagy tömegében hadi dalokból áll. Ilyenek már a bujdosók és a Thököly katonái körében is születtek, de a katonaélet szépsége, a bátorság, szabadság gyönyörűsége most talál igazán adekvát lobogó szinekre. A katonai dicsőség a nemzet dicsősége, a kurucversek így járulnak hozzá a nemzeti önérzet oly nagymérvű kifejlesztéséhez, minőre eddig példa nem volt. A magyar vér megbecsülésével jár az elnyomó németség gyűlölete, mely már korábban, Thököly idejében is megszólalt, de hangja most általános lesz és hosszú időre megszabja a népi hazafiság irányát. E versek és dalok többnyire az alsóbb intelligencia: deákok, tanítók, jegyzők, papok, itt-ott közkatonák művei, benyomultak és elterjednek jobbágykatonák révén a jobbágyság körébe is, melynek dalkincsét felfrissítik és tudatos hazafias irányba terelik. A kurucköltészet így hozzájárul a társadalmi osztályok közti nemzeti érzés kifejlesztéséhez, amint a jobbágy és nemes együttes katonai szolgálata is kellett, hogy a kettő között itt-ott érzelmi hidakat verjen.

Rákóczi hadserege mégsem érte el a célt, melyért megszervezte a fejedelem: a császári seregeket soha döntően nem tudta harcképtelenné tenni. Nem a vitézség hiányzott, hanem a modern taktika, melyre Rákóczi hiába tanítgatta seregét és vezéreit. Őmaga állítja össze emlékirataiban seregének szigorú kritikájaként annak bűneit: a fegyelmezetlenséget, az egyes rendeknek egymásra agyarkodását, a haditudomány teljes hiányát. A kuruc hadjáratok története teli van városok és várak elfoglalásával, melyek magyarok voltak, teli van hosszú vonásokkal, melyek végén nem marad sereg, mely megütközne; csatákkal, melyek jól, bátor élannal indulnak, de közbejött rossz dispoziciók és a fegyelmetlen, korai zsákmányolás miatt vereséggel, a sereg teljes szétfutásával végződnek, s teli az ellenség hosszú vonulásaival, Nyugatról Erdélybe és vissza, melyeket megakadályozni nincs magyar erő kéznél. Mindez csak a régi harcrendszer mellett volt lehetséges, melyet Rákóczi így jellemez: „legjobb az ellenségtől mentől távolabb táborozni, őröket nem állítni, sokat inni és aludni, s miután emberek és lovak jól kiheverték magukat, két vagy három napig tartó sebes menetekkel utolérni az ellenséget, hevesen és vadul rátámadni, ha megfut, üldözni, ha nem, gyorsan visszavonulni.” Hozzáteszi: ilyen fogalma volt a háborúról az egész nemzetnek. Rákóczi fáradozásai épp a harcmodor dolgában értek el legkevesebb eredményt.

Így érthető a felkelés hadtörténete, mely a szándék és eredmény discrepantiája miatt oly lehangoló olvasmány. 1703 a kurucokat Dunántúl és Erdély kivételével egész Magyarország urává tette – egyes várak persze, ostromágyúk híján, a felkelés egész tartalma alatt császári kézen maradtak, így az erdélyieken kívül Buda, Győr, Sopron. 1704-ben Károlyi elfoglalja a Dunántúlt is a stájer határig és Muraközig, de azt már alig egy hó mulva visszaveszik a császáriak, koncentrikus támadással: Heisler Siegbert, a fővezér, Pozsony felől, Pálffy Muraközből, Heister Hannibal Pécs felől. Károlyi két vesztett csata után Pápán és Dunaföldváron át kimenekült az Alföldre, de mikor Rákóczi Forgách Simont küldi a Dunántúl új meghódítására, a vármegyék hozzá állnak, serege 4000-ről 25.000-re szaporodik, mire Heister, ki közben a Vágig nyomult Bercsényivel foglalkozott, Komáromnál átkel a Dunán, – senki nem akadályozta, – a Dunántúlt Veszprémig embertelenül elpusztítja, Forgáchot és Esterházyt Koronczónál megveri. Bercsényi viszont az egyik császári alvezért, Ricsánt veri meg Szomolyánnál, ő és Károlyi együttvéve a Muraköztől Morváig pusztítják az osztrák határt, míg a Dunántúl szerencsétlen népe horvát, rác és Heister embertelen kínzásait szenvedi, Rákóczi pedig Titelig le a rácokat bünteti, s Szegedet ostromzárolja. A béketárgyalások miatt kötött fegyverszünet lejártával Bottyán Érsekújvárat elfoglalja, de Rákóczi és Bercsényi Nagyszombatnál Heisterrel szemben vereséget szenvednek. A höchstädti csata döntő esztendeje elmult, anélkül, hogy a magyarság döntő győzelmet szerzett volna, amikor pedig ez még aránylag könnyebb lett volna.

1705-ben Károlyi és Bercsényi a Duna két partján manővereztek Heister ellen, aki teljes tehetetlenségben vonulgatott Trencséntől a Dunán át Kilitiig, s onnan vissza, mire Savoyai Eugénnek sikerült őt letétetni, de helyébe nem a tehetséges és tapasztalt, Pálffy János horvát bánt, hanem a Heisternél nem többet érő Herbevillet nevezték ki főparancsnoknak. Herbeville az ősszel Komáromból Budán, Szegeden, Nagyváradon át Erdélybe ment seregével, hol Rabutin már nagyon egyedül érezte magát, Rákóczi Forgáchcsal és franciáival a zsibói sáncokban állta útját, de a császáriak megkerülték és megverték. Erdély ezzel elveszett, Bottyán azonban a Dunántúlt visszafoglalta, s a rácokat több helyütt elnyomta. Azaz a felkelés ez évben sem jutott közelebb katonai céljához, a következőben pedig Rákóczi francia tisztjeivel a várostrom minden szabálya szerint visszafoglalta Esztergomot, abba francia parancsnokot tett, aki a várat egy hónap és egy nap multával visszaadta a császáriaknak. A rendes keletdunántúli csatározások, osztrák végek pusztítása mellett Rabutin Erdélyből kimerészkedve Kassa alá ment, majd onnan eredmény nélkül Budára vonult, mialatt Pekry Lőrinc a várakat kivéve egész Erdélyt újra kuruccá tette. Az 1707. évben Rabutin a Dunántúlt akarta visszafoglalni, s miután ez nem sikerült neki, kis seregével visszament Erdélybe; újabb harcok a Dunántúl, a Morva-Vágvonal kis várai körül, nagy betörések Ausztriába, miket Bezerédy, Ocskay, sőt Károlyi is fontosnak tartott, Rákóczi kevésbé. 1708-ban Rákóczi végre megpróbálta az erők összefogásával a döntéshez közelebb jutni, és Sziléziába áttörni, hogy ott a magyar királynak kiszemelt bajor választóval és a francia sereggel érintkezésbe lépjen; e célból Bercsényivel és Pekry Lőrinccel nyugatnak indult, de haditanácsa elvetette tervét, s ütközetre kényszerítette az újból fővezér Heister hadaival szemben; a trencséni csatában, főként Pálffy János ügyes támadására a magyar had vereséget szenved és szétszalad úgy, hogy a gyalogságot még a következő évben sem lehet összeszedni, amikor Heister a Dunántúlt nagyobb nehézség nélkül visszafoglalja, Északon pedig Pálffy János nyomul előre, a liptói sáncokat elfoglalva Fülekig hatol, a bányavárosok császári kézre jutnak, az országnak több mint fele császári megszállás alatt elfordul a felkelés ügyétől. Rákóczi 1710 januárjában mégegyszer szerencsét próbál, a bányavárosok felé indul, de Romhánynál a császári vezérrel, a Sickingennel szemben újból vereséget szenved, utána Érsekújvár is elesik, még ez évben végkép elvész a Dunántúl, Szolnok, Eger, ostromzár alá kerül Kassa, s a fölkelés arra a területre korlátozódik, honnan útjára kiindult. 1711-re végre Pálffy János lesz a fővezér, teljhatalommal a harcon kívül a békekötésre is.


Turócmegyei tótok a XVIII. század első felében.
Bél Mátyás, Notitia Novae, 2. kötet, Bécs 1736, a 292. laphoz mellékelt Turóc megye térképéről, melyet Mikovényi Sámuel mérnök készített.

Végignézve ez éveken, világosan láthatjuk, mennyire képtelen volt a magyar hadvezetés rádiktálni akaratát az ellenfélre, mely az országban szabadon vonulgatott erre-arra, s a magyar hadak soha sem ott támadták meg, hol döntő csata fejlődhetett volna, hanem a gyöngébben védett vonalakon értek el területnyereséget és stratégiailag jelentéktelen eredményeket. Egyik évben Erdély volt császári kézen, Dunántúl magyarban, a másikban megfordítva; ezt a játékot megengedhette magának az a fél, melynek érdeke volt a döntést halasztani, mert remélhette, hogy idővel más harcterekről nagyobb erőt vethet itt a mérlegbe. Ez pedig a császári sereg volt, melynek az ő nagy nyugati hadseregeiben megvolt a hatalmas rezervája. Azaz a magyar sereg azzal, hogy képtelen volt koncentrált támadásra, hogy felaprózta magát, hogy bravuros becsapásokat, égetéseket rendezett a nyugati határokon, hogy az időt személyes virtuskodásban, halálmegvető támadásokban, de strategice haszon nélkül töltötte, ezzel a császári seregre hasznos és jó, önmagára végzetesen rossz taktikát követett. Minden év, mely döntés nélkül múlt el, közelebb hozta a kurucságot bukásához, hisz Höchstädt óta a császáriak évről-évre több csapatot vonhattak el a nyugati harcterekről, úgyhogy a kurucok kezdetbeli számbeli túlsúlya utóbb évről-évre fogyott és végül törpe kisebbséggé változott. Igaz ugyan, hogy a felkelés elején a bécsi kormány több idegen csapattestet hozott Magyarországba – az 5–6000 főre menő magyar ezredeket előrelátóan nyugati harctereken, főként Olaszországban alkalmazta, – s így eredetileg 4000 főnyi itteni létszámát lassankint 15–18.000 emberre emelte, de a felkelők sorai összehasonlíthatatlanul gyorsabban szaporodtak, s az 1703 végén kimutatott 26.000 embertől kezdve legmagasabb számukat 1707-ben érték el, amikor az év elején 60, majdnem 70.000 főnyi felkelő sereg állt az országban, magában a Dunántúlon Bottyán alatt 12.000, Érsekújvárnál Esterházy Antal alatt 15.000, s Erdélyben jóval 20.000-en felül. Ugyanakkor a császári sereg papiroson 46.000-ből, a valóságban alig 30.000-ből állott, de már 1708-ban a szerencsétlen trencséni csata után a 30.000 főnyi császárival csak körülbelül 40.000 főnyi magyar állott szemben, 1709-ben a romhányi csata után csak 20–22.000 magyar, de 36.000 császári gyalog, 15.000 császári lovas, sőt Erdélyben is legalább 10.000 német, úgyhogy a 20–22.000 magyarral már több mint mégegyszer annyi, 50.000 főnyi német harcolt. 1711-ben a majthényi mezőn 12.000 kuruc kapitulált, a várakban szerteszét 3–4000-nyi őrség volt, Lengyelországba 4000 katona bujdosott ki, s így a háború végére a kuruc sereg alig 20.000 főre olvadt le, s vele szemben Magyarországon 23.000 gyalogos, 18.000 lovas, Erdélyben 9000, összesen 50.000 császári működött. E számok maguk legjobban illusztrálják a háborús lelkesedés lohadását, lassú elhalását és a császári halogató taktikának sikerét. A következő évben, ha tovább tart a felkelés, akár 100.000 főnyi sereget is idedobhatott volna a nyugati harctereken immár csak formálisan küzdő, béketárgyalásokat folytató Ausztria.

De a hadi kilátások bármily katasztrófálisan csökkentek is, a fölkelés egyszer lábra állván, sajátos organizmussá lett, mely az egyetlen sikerre vezető úttól, a fegyveres győzelemtől elvágva, mégis megpróbálta más utakon biztosítani győzelmét. Itt egyrészt a belső fejlődés, másrészt a diplomáciai kapcsolatok jöttek számba. Alig hogy Rákóczi hívására megmozdultak a vármegyék és fegyverbe állott a nemesi ország is, szükségessé vált a kormányzatnak a bécsi és pozsonyi hatóságoktól független módját biztosítani, ami egyelőre azért nem történt országgyűlés útján, mert Rákóczi nem ok nélkül tartott attól, hogy országgyűlés esetén a felekezeti ellentétek kirobbannak; a protestánsok úgyis követelték templomaik visszaadását és a Lipót-féle vallásügyi törvények és rendeletek hatálytalanítását: dietális tárgyalás esetén ekkor még alig lehetett volna a felkelők egységét fenntartani. Így a fejedelem a fontosabb ügyek, elsősorban a császári békeajánlatok tárgyalására néhány urat és a szomszédos területek vármegyéit hívta meg, ezt sem formális módon, így a két gyöngyösi és a selmeci értekezletre, 1704-ben, hol Széchenyi Pál érsek békekövetségével tárgyaltak, de már a második gyöngyösi értekezleten hivatlanul is megjelentek az északnyugati 13 vármegyének luteránus követei, kiknek felekezeti panaszait Rákóczi csak azzal tudta lecsendesíteni, hogy a vallási viszonyoknak országgyűlésen leendő rendezését kilátásba helyezte, s addig is szabad vallásgyakorlatot engedélyezett. A luteránusokat Széchenyi érsek megbízottja, az öreg Okolicsányi Pál biztatta fel, Bécsből vallásügyi engedmények hírét hozva és hitsorsosai előtt rámutatva arra, hogy Rákóczi és körötte összes tábornokai: Bercsényi, Károlyi, az Esterházyak hithű katholikusok, kiktől tehát a felkelő protestánsok jót nem várhatnak. A felekezeti kérdés később is sok surlódást okozott, de hogy szakításra nem került a sor, az egyedül Rákóczi tapintatos magatartásának köszönhető, aki a békesség kedvéért még saját vallása politikai érvényesülése elé vont határokba is beleegyezett, s pl. a jezsuita-rend ellen hozott törvénycikket elfogadta. A szenvedélyes Bercsényi általában úgy látta, hogy a felkelés igazi vezetésében a katholikusok háttérbe szorulnak, mert Rákóczinak kancelláriája és hadi irodája, meg udvara majdnem tisztán protestánsokból tevődött össze: így Vay Ádámból, titkárából Ráday Pálból, főudvarmesteréből Ottlik Györgyből.

A kormányzásberendezésre utat nyitott I. Lipótnak 1705-ben bekövetkezett halála, aki után 27 éves fia, I. József lépett a trónra, mint az első örökös király. I. József éveken át közelről szemlélte a leopoldi abszolutizmusnak végzetes, rebellisnevelő hatását; már atyja életében kész volt közvetíteni s a magyarok gravamenjeit orvosolni, sőt, ha Forgách Simon tábornok utólagos elbeszélésének hitelt adhatunk, volt idő, mikor atyjának akcióképtelenségén elkeseredve, maga akart a felkelés élére állani. De bármily jóeszű fiatalember volt is, atyjához hasonlóan ő is tanácsosaira hallgatott, akik közt eleinte nagy tisztogatást végzett, s végül Savoyai Eugén, meg Wratislaw cseh kancellár hatása alá került. Nádor és érsek útján kijelentés hajlandóságát a sérelmet megszüntetésére, de a felkelés fegyverrel leendő leveréséről sem mondott le és eszébe sem jutott, hogy az 1687–88-i fejedelmi vívmányok revízióját vagy Erdély feláldozását engedmény gyanánt hozza a felkelők elé.

A felkelők tehát Józseftől sem nyerhettek lényegesen jobb békefeltételeket a hadi szerencse eldöntetlen állásában, mint akár Lipóttól. Ők különben is némileg már lekötötték magukat a béketárgyalásokban azon nézetük mellett, hogy az örökös királyság törvénytelen módon mondatott ki az 1687-i országgyűlésen, s ennélfogva József trónraléptét is, az örökösödés előzetes szabályozása nélkül törvénytelennek tartották. Ebben az irányban különösen Bercsényi exponálta magát. Mégis a Lipót halála után előbb Rákosmezejére összehívott, majd miután Pest elfoglalása nem sikerült, Szécsényben 1705 őszén megtartott országgyűlés még mindig nem akart végleges rendezést, okul hozva fel, hogy az ország főméltóságai hiányzanak s helyüket nem lehet betölteni, a császár különben is békét ajánl, s ezért egyszerű királyválasztás helyett vele kell megegyezni a trónutódlásról. Míg ez sikerülni fog, addig is ez volt Bercsényinek az előbbi okokból kikövetkeztetett ajánlata: az ország ügyei vezetésében a lengyelek példáját és szokásait kell követni, mert ez „a nemzet szabad és igen féltékeny szabadságára”, „náluk közönséges dolog kölcsönös eskü által összeszövetkezni és főnököt, marsallt választani, kinek vezérlete alatt törekszenek azután megsértett szabadságuk visszaállítására” A jelen esetben Rákóczit illetlen dolog volt volna marsallnak nevezni, s ezért az országgyűlés rendjei, kimondva az ő „konföderációjukat”, Rákóczit a „szövetséges rendek vezérlő fejedelmévé” választották, ősi szokás szerint pajzsra emelték, s végül összeszövetkezésükre, hogy a fölkelés szabadságcéljai mellett kitartanak, esküt tettek és oklevelet állítottak ki.

A szécsényi „konföderáció” a magyar rendiség történetében teljesen novumot jelentett. A lengyel alkotmányos élet ily egyenes hatásával nem találkoztunk korábban, legfeljebb összehasonlítások ajánlkoztak maguktól is a két rendiségnek egyképen anticentralisztikus fejlődése között Bercsényi most, ki lengyel tartózkodása alatt lengyel főúri társaival sokat érintkezett – ezt neki lengyel és tót nyelvtudása is megkönnyítette –, egyenesen a lengyel alkotmányszokások egyikének lemásolását ajánlja és keresztül is viszi. A konföderációk Wasa III. Zsigmond király uralkodása alatt léptek fel Lengyelországban, a XVI. század vége óta; céljuk a nemesség: szlachta és a főnemesség egy részének politikai érvényesülése volt, pontosan kimondott programm szerint, a rendek többi részével szemben, ennélfogva egy konföderáció csakhamar másikat vont maga után, s a rendszer alig volt egyéb, mint az ország lényeges: alkotmányjogi, vallási kérdéseinek szervezett polgárháború útján való elintézése. Emellett a konföderációk, bár külsőleg a demokratikus szlachta alakulatai voltak, a valóságban igen gyakran egy-egy nagy főúr személyes céljait szolgálták, aki az ő területén lakó nemességet befolyásolva, a szegény nemesek tömegeit pénzzel kitartva, olyan célok érdekében állította őket a konföderációba, melyről esetleg fogalmuk sem volt. Bercsényire kétségtelenül az előző évben, 1704-ben kötött konföderációk voltak hatással: a varsói, melyet a szász II. Ágost király letételére, s a szandomiri, melyet ennek fenntartására alakítottak, oly eredménnyel, hogy a belháború következtében Lengyelország előbb XII. Károly svéd király kezébe esett, ennek pultavai veresége után pedig az orosz befolyás számára nyílt meg az út. Az 1704-i konföderációk a lengyel vég kezdetét jelentették.

Igaz, a konföderációt a szécsényi gyűlés résztvevői átmeneti intézkedésnek képzelték el, azon időre, amíg szövetkezésük céljait, köztük az 1687 előtti alkotmány helyreállítását el nem érik. De mindenképen elismerték az idegen minta átvételével, hogy a magyar rendiség hosszú, százados történetében nem alakított ki oly kormányzati berendezéseket, melyek a rendi dualizmus felbomlása után a királyi hatalomtól függetlenül átvehetnék az ország gondjait. A konföderációs rendek a saját rendi fejlődésükről és múltjukról adtak ki szegénységi bizonyítványt, az idegen mintát szolgailag utánozva. De ez még kisebb baj lett volna, ha az idegentől átvett berendezés a fejlődés továbbá során használható és hasznothajtó lett volna. A konföderációs rendszer magyar földre átültetve és itt meggyökerezve, bizonyára ugyanoly eredményekre vezetett volna, mint Lengyelországban: a polgárháború állandósítására, nagyravágyó főurak hatalmának megalapozására, az ország regionális különbségeinek kiélezésére, mert hiszen a rendszer csakhamar alkalmat adott volna külön nyugati és keleti, dunántúli, északnyugati, tiszai kerületi elkülönülésre. Végül merev rendi jellege még inkább hangsúlyozta a nemes és jobbágy közti különbséget, s így ezzel is útjába állott volna a jövő irányának. A hazai fejlődésre tehát valóságos szerencse volt, hogy a szatmári béke a konföderációt eliminálta, s ezzel a hazai alkotmányfejlődés, melyet úgyis eléggé megterhelt az újkori rendiség és annak XVIII. századi újjászületése, legalább ez alacsonyrendű idegen képződménytől megszabadult.

De a konföderációs szisztéma pillanatnyilag sem biztosította a nemzeti erőknek célszerűbb és hiánynélküli összefogását. A vezérlő fejedelem mellé a szécsényi gyűlés huszonnégy szenátort adott, olyképen, hogy a rendek jelöltjeiből kellett azokat Rákóczinak kineveznie, – ő maga sokáig vonakodott a kinevezéstől, látva, hogy mindenki szenátor akar lenni, s akit nem nevez ki, az elfog kedvetlenedni. A pénz- és gazdasági ügyekre hasonló módon alakíttatott egy gazdasági tanács, 13 tanácsosból és segédszemélyzetből, egészben véve a magyar kamarára emlékeztető kollegiális ügymenettel. A rendiség azonban ez új alkotásokban is annyira hű maradt önmagához, azaz a rendi dualizmus homályos fogalmazásaihoz, hogy a fejedelem és a szenátus hatáskörét nem tudta pontosan körülírni, s innen származott, hogy míg Rákóczi úgy gondolta, hogy korlátlan hatalmat nyert politikai, hadi és pénzügyekben, s a szenátus neki csak tanácsadótestülete, addig a gyakorlatban a szenátus rendi testület volt, mely a hadvezetés költségeinek fedezését használta fel, régi rendi szokás szerint, tekintélyének öregbítésére. A hadi költségek fedezésének módjaiban a fejedelem mindinkább hatása alá került: a rézpénzek nagymennyiségű kiadása, s előbb kényszerkurzusa, később devalvációja nem Rákóczi gondolata volt. A rézpénz a felkelés legnagyobb bajai közé tartozott; már a konföderáció első évében kétmillió névértékűt bocsátottak ki belőle, az 1706 eleji miskolci gyűlés újabb kétmilliót; a hamisítások megakadályozására finomabbveretű Szűz Mária-képet nyomtattak rá, ami mind nem volt elegendő a kurzus fenntartására. Utóbb az ónodi gyűlés 60%-os devalvációt mondott ki, de egyúttal megengedte, hogy a földbirtokzálog és adósságok kifizetésére is érvényes legyen, ami a nemesi világban legnagyobb bonyodalmakat, személyes gyűlölködéseket okozott. A felkelés végéig körülbelül 12 millió rézpénz került forgalomba. Rákóczi lehetetlenül volt kénytelen mindezt nézni, de legalább a parasztnak egyenes megterheltetését sokáig ellenezte, s később is, mikor az utolsó években kétmillió hadiadó vettetett ki, ennek terménybeli behajtását is ő szorgalmazta. A mezei hadakat többnyire a vármegyék tartották el, melyek utóbb mind nagyobb nehézségeket támasztottak, s egy-egy generálisnak egyszerre két-három vármegyével is kellett küzködnie, hogy ezek szolgáltatásaikat kiállítsák, miután területük szinte minden évben újra elpusztult.

Erdély rendjei már a szécsényi gyűlés előtt, 1704 nyarán megválasztották Rákóczit fejedelmüknek, főként gróf Pekry Lőrincnek, mozgékony, mindenféle párton és felekezeten megfordult úrnak befolyásolására. Rákóczi eleinte habozott a választást elfogadni, tekintve Rabutin hadseregét, de utóbb a hadi helyzet változtával 1707-ben bevonult és a marosvásárhelyi országgyűlés beiktatta utolsó választott fejedelemnek. A választásból kevés pozitív öröme vagy haszna volt: előbb a hitlevél dolgában kellett keményen küzdenie a rendekkel, akik az Apaffy-féle, legszigorúbb hitlevél kiadására akarták kényszeríteni, – itt végül lealkudott néhány pontot, de már azt nem tudta elérni, hogy a rendek továbbra is megtűrjék a katholikus püspökséget, azzal pedig, hogy elvileg ellene szegültek jobbágyaik katonáskodásának, Erdély birtokát a fejedelem számára tehertétellé tették, azt neki folyton magyarországi hadaival kellett megvédenie. Az erdélyi nemesség nagyobb részének e szűkkeblűségét nemcsak Rabutin közellévő hadai magyarázzák, hanem Cserey Mihály, a történetíró szavai is, aki labanc létére is az erdélyi nemesség szociális felfogását fejezte ki: „Elhatalmazának az szolgák rajtunk. A sok Nyuzó, Fosztó nevű, igazán duló, prédáló ezeres kapitányok az igaz ősi uri nemzetből álló hazafiainak kezdének parancsolni, akiket azelőtt az erdélyi jó nemes emberek a juhok mellett való komondorok közé be nem fogadtak volna, azoknak direkciójától, ordereitől kell függni az igaz nemesi vérből álló familiáknak.” A katonáskodó jobbágyokon a földesurak valóban úgy hatalmaskodtak, hogy Rákóczinak – saját szavai – megesett a szíve rajtuk, s ettől kezdve nem is igen volt többé erdélyi hada.

Más ember, kit nem kapcsoltak Erdélyhez a lelki öröklés homályos erői, bizonyára könnyen lemondott volna illő váltságért e fejedelemségről, mely neki csak keserűséget szerzett. De Rákóczi csak most, megválasztása, beiktatása után ébredt tudatára családi hagyományainak, melyek őt, ősei példájára, minden más világi méltóság felett erdélyi fejedelemnek predesztinálják. Ez a tudat mind hatalmasabb erővel ragadja meg, s miután még vallási képzetek is hozzájárulnak: ő esküt és hitet tett a rendeknek, hogy fejedelmük lesz, s ez alól csak a rendek maguk oldhatják fel, különben esküszegő volna, – így fejlődik ki benne az a gondolatmenet, mely utóbb egész életére az erdélyi fejedelemség ideájának rabjává teszi. Kétségtelen, hogy az öröklött képzettartalom mellett már előbb megfigyelt lelki érzékenysége is nagy szerepet játszott itt: a felelősségről magas fogalmai voltak és bűntudattal terhelte volna meg magát, ha alattvalóit hűségükben elhagyja. Persze ebből idővel valóságos circulus vitiosus fejlődött ki: ő erdélyi országgyűlése felmentésétől tette függővé, hogy lemondjon, viszont erdélyi országgyűlés, a császári megszállás miatt, nem volt többé Rákóczi részéről tartható, körötte lévő erdélyi tanácsosai pedig, valamint az erdélyi menekültek, kik szekértáborral kísérték az ország északkeleti sarkába szoruló hadait, éppen mert még hívei voltak, nem is gondoltak ily fementésre.

A felkelés szerencsétlen elhúzódásának, annak hogy a katonai sikerek elmaradtával a Józseftől felajánlott tisztességes béke – a szatmárinál jobb! – nem volt megköthető, az erdélyi fejedelemség kérdésén kívül a francia szövetség és általában a diplomáciai helyzet volt az oka. A párizsi kormány a felkelés a állandósulásával tulajdonképen elérte célját, melyet a magyarországi „malkontensek” felizgatásával magának kitűzött. XIV. Lajos nem az elnyomott népek felszabadítására gondolt, hanem katonai oldalmozdulatra, mely a Habsburg-ház erejének egy részét ott távol keleten minél hosszabb ideig lekösse. Hasonló szolgálatért pártolta és fizette – minél szűkebben – a sziciliai felkelőket és a katalánokat, ez utóbbiakról kancellárja világosan megírta: „árulókat és lázadókat használni kell, míg lehet, s azután minden teketória nélkül átengedi őket rossz sorsuknak”. A magyarokra ez az időpont még nem következett be, s ezért XIV. Lajos havi pénzküldeményekkel, tisztekkel és jó szóval egyaránt biztatta Rákóczit a kitartására. Követének, a gőgös Desalleurs márkinak főfeladata volt, hogy a fejedelmet a békekötéstől visszatartsa. A katonai döntés végzetes elhúzódásával Rákóczi mindtöbbet gondolt arra, hogy ha egyszer az általános európai béke megköttetik, s ő addigra ha nem is arat döntő győzelmet, de még fegyverben tudja tartani a felkelést, XIV. Lajosnak meglesz a lehetősége, hogy őt is befoglalja az általános békébe. Azaz a felkelés és Magyarország jövője a győzelem elmaradása esetén is biztosítható, csak XIV. Lajosnak akarnia kell. Rákóczi tehát komoly feladatának tartja, hogy a francia királyt ily ígéretre rábeszélje, s illetőleg ennek érdekében szövetség kötésére rávegye. 1705 nyarán utasítja követét, Kökényesdi Vetési Lászlót, magyarázza meg a franciának, hogy szóbeli ígéretekre nem folytathatja tovább a háborút, a havi 50.000 livres segély nem tarthatja vissza a békétől, ha Lajos vele, mint erdélyi fejedelemmel, véd- és dacszövetséget nem köt és írásban nem adja, hogy nélküli nem fog békét kötni a császárral. De Rákóczi sokkal egyenesebb lélek volt, semhogy XIV. Lajos diplomáciájának fortélyain átlátott volna. Ígéreteket továbbra is kapott, anélkül, hogy kérését a francia udvar csak komoly megfontolás tárgyává is tette volna. XIV. Lajos Lengyelországban birtokot vett számára, neki és Bercsényinek ajándékokat küldött, de szövetséget nem kötött vele. Ebben a francia viszonylatban Rákóczinál világosabban látott Bercsényi, aki Desalleurs gőgje vérig sértett, s ezért a legnagyobb bizalmatlansággal mérlegelte a hópehelykönnyű francia ígéreteket, felismerte a biztatások haszontalanságát, s megírta: „ha akarja is a francia a segítséget, addig vége lesz az mi históriánknak”. Még erélyesebben óvta a francia hitegetéstől Rákóczit Vetési, aki a francia államférfiakkal való tárgyalásaiból friss benyomásait, elrettentő tapasztalatait írja meg neki: „Ne adgya Isten, hogy igaz próféta legyek, de elhitettem magammal, hogy Gallia egy óráig sem hadakozik tovább, hanem addig, az meddig az maga hasznai kívánják, sem pedig egy talpalatnyi földet nem fog cedálni Nagyságod kedvéért és az békesség traktája idejekor (ha szintén lehetne is addig magyaroknak fegyverben maradniok) kevés emlékezet leszen szegények felől”. Mind e prófétikus hangok nem tudták Rákóczit a francia reménytől visszatartani, s ez a remény az, ami a hadiszerencse átmeneti javulása mellett a nagyszombati békealkudozások végleges kudarcát eszközli.

A nagyszombati alkudozás 1706 nyarán több hónapon át folyt, még pedig Anglia és Hollandia követeinek, Stepney-nek és Rechteren-nek segítségével, kiknek mediációját a császár is elfogadta. Köztük főkép Stepney a legnagyobb jóakarattal fáradozott, miután úgy Rákóczi önzetlen alakját, mint az angolhoz hasonló „magyar szabadságot” becsülni tanulta. József király mindent megpróbált, a formális tárgyalófeleken kívül Rákóczihoz küldte előbb ennek feleségét, azután Wratislaw gróf cseh kancellárt, legeszesebb emberét, Marlborough barátját, s végül a fejedelem sógorát, Aspremont grófot. Wratislaw bizalmasan közölte Rákóczival, hogy a császár mindent megad, csak Erdélyt ne kívánja tőle, ehelyett megfelelő nagyságú birodalmi hercegségeket ígért neki. Tudjuk, hogy Rákóczira személyes előny hatástalan volt; Wratislaw búcsúzáskor megjövendölte neki, hogy ő is „Franciaországba, azon fejedelmek ispitályába fog kerülni, akiket ez ország ígéreteivel és szószegéseivel szerencsétlenségbe döntött”. A formális tárgyalások a fegyverszünet meghosszabbítása és az erdélyi követeknek a tárgyaláshoz bocsátása körül forogtak, miután a döntő kérdésben nem volt mit tárgyalni. Végül a titkos tanács értesítette a mediátorokat, hogy a császár Erdélynek a karlovici békében nyert helyzetén nem enged változtatást, s ezzel a tárgyalások végkép megszakadtak.

A császári-magyar kiegyezés veszedelme a francia politikát további lépésekre ösztönözte, s Rákóczi újból nem látott keresztül annak pókhálószerű, megfoghatatlan ígéretein. Rákóczi még az 1706. évvégi rozsnyói szenátus-értekezleten felvetette, vajjon eleget tegyenek-e a franciák azon követelésének, melytől a szövetség megkötését függővé teszik, hogy t. i. Magyarország elszakad az osztrák háztól és a trónt újra, szabadon tölti be? A szenátorok hozzájárultak, úgyanígy az ónodi országgyűlés 1707 június 14-én, amikor is a francia királyi biztató üzenet meghallgatása után „eb ura fakó, József császár nem királyunk” kiáltások közben kimondták, hogy Józsefet nem ismerik el többé királyuknak, s a jövő országgyűlésen új királyt fognak választani. A két turóci követnek, Rakovszky Menyhértnek és Okolicsányi Kristófnak Pál fiának levágatása nem a trónkérdéssel volt összefüggésben, Turóc vármegye a katonai terhek ellen tiltakozott és szerette volna a többi tót, luteránus megyék felizgatni. A trónfosztás ellen senki sem szólalt fel, oly tekintélye volt Rákóczinak, szenátusának és jelenlévő tábornokainak.

Miután a francia segély az ónodi határozatra sem érkezett meg, a folyton romló katonai helyzetben Rákóczi mindinkább a diplomáciai tárgyalásoktól várja a segítséget. Bármennyire művelt és szellemdús ember volt, ki mindent, mit akart, meg tudott tanulni, a diplomáciában, a nemzetközi viszonylatokban mindvégig tanuló maradt, annak predesztinálta őt gyanútól irtózó, jóindulatú tiszta lelke, továbbá a nemzetközi érvényesüléshez szükséges anyagi: hadi, területi segédeszközök fogyatékossága, s végül azok teljes hiánya. Tárgyalásai során, melyeket egy csomó ágenssel és több állandó követtel folytat, mindinkább légüres térbe sodródik, ahol az európai hatalmakat saját tervei szerint ide-oda tologatja, aszerint, amint az erdélyi fejedelemség megtartása és ezzel a magyar fölkelés sorsa biztosítása érdekében jónak látja. Hogy ezek az ő tanácsainak nem engedelmeskednek, hanem önző céljaik után a saját útjukon, a saját lábukon járnak, ez csak pillanatnyi kiábrándulást okoz neki, s a játszmát tovább folytatja. Az ónodi abrenunciáció után az országátvesztett és a „francia ispitályba” került bajor választónak magyar trónjelöltsége ismét aktuálissá vált, s Rákóczi nagy önzetlenséggel (hisz a trónhoz ő állott legközelebb) fáradozik ennek megvalósításán. E célból hozza létre diplomáciájának első valóban irreális tervét: XIV. Lajos közvetítsen és békítse ki XII. Károlyt és Péter cárt, hogy ezzel az északi háború megszűnjön, a svéd Bécs ellen forduljon, a svéd védence, Leszcinsky Szaniszló lengyel király legyen, Miksa Emanuel magyar király, ő pedig erdélyi fejedelem maradhasson. Ekkor kapcsolódik be legelőször az újkori magyar történetbe az orosz kérdés, de mennyivel más ennek formája most, mint az Árpádok alatt, amikor a kis halicsi és lodoméri fejedelemségek érintkeztek a magyar határral, most pedig egyszerre feltűnik a Kárpátok ormán az „északi kolosszus”, legbrutálisabb és legönzőbb képviselőjében, Péter cárban. Hogy Péter és XII. Károly kibéküljenek egymással, ennek feltevése nagy pszichológiai tévedés volt, mondhatnók ma, de akkor Péter cár barbár étvágyában maga sem tudta, mily területeket fog még felfalni, s úgy látszik, Rákóczi ajánlatával komolyan is foglalkozott. Az orosz kapcsolatokat különben Bercsényi ápolta, ki kezdettől fogva lenézte a francia reményt, s inkább a töröktől, majd az orosztól várt sokat, mindent. A cár azonban Szaniszló helyett Rákóczit szerette volna a lengyel trónra helyezni, aki ennek gondolatát sokáig elutasítá magától, de végül elvben beleegyezett, s így sikerült 1707 őszén Bercsényinek a cárral a varsói szövetséget megkötni, melyben Rákóczi megígéri, hogy ha a lengyelek megválasztják, elfogadja a trónt, s a cár viszont, hogy a lengyel trónon sereggel fogja fenntartani, a svéddel megpróbálja francia-bajor mediáció útján békére lépni, ha pedig ez nem sikerülne, s a svéd Magyarországot megtámadná, az ellen is megvédi és végül ígéri, hogy a császárt jószerrel rá fogja venni, hogy Magyarországnak és Erdélynek szabadságát helyreállítsa. Ez a legnagyobb ígéret, mire a fölkelés érdekében Péter cár vállalkozott; ma már tudjuk, hogy követei által szláv kétszínűséggel intrikált Bécsben Rákóczi ellen.

A bajor választó trónjelöltsége azonban nem volt sokáig aktuális: ez maga kijelentette, hogy csak akkor vállalja a magyar trónt, ha a francia nagy sereggel küldi be, s egyúttal óvta Rákóczit, nehogy ezt az esetet számításaiba vegye, hiszen a francia maga is békét akar a császárral és szövetségeseivel. Hasonló eredménytelen diplomáciai játék volt a porosz király fiának trónjelöltsége, melyet a francia kormány szívesen látott volna, s Rákóczi részben emiatt indult sziléziai útjára is, a megvalósulás azonban itt is késett, mire a fejedelem újabb bonyolult terveket kovácsolt: egyebek közt szuggerálni akarta Angliának és Hollandiának, hogy a császárt elhagyva, Poroszországgal és a független magyar királysággal együtt új európai blokkot alkossanak. Gondolatai kezdeti kiindulásukban, embrióállapotukban gyakran helyesek voltak és olyan fejlődési lehetőségre mutattak rá, mint pl. az angol-francia barátság, porosz-francia kapcsolat, aminők később, 20–40–50 esztendő mulva csakugyan realizálás stádiumába is léphettek, de akkor még legfeljebb az éles megfigyelések, nem pedig a diplomáciai tervek rendjébe tartoztak. A közeli hadi és diplomáciai helyzet a bécsi kormánnyal szemben mind vigasztalanabbá vált, s Rákóczi távoli összeköttetések labirintjába keveredve, az „európai államraison” szabályait vizsgálta és kereste bennük a magyar jövőt. A protestáns hatalmak pedig, melyek bár a császár szövetségesei voltak, mégis Jablonszky és Klement nevű követeit barátságosan meghallgatták, általuk mindegyre lelkére kötötték, ejtse el a külföldi garancia és Erdély követelését, mert ezeket ők sem javasolhatják a császárnak. Marlborough átolvasva a Klementtől átadott feltételeket, ezeket túlszigorúaknak tartotta és sajnálkozva jegyezte meg, hogy az általános békébe való foglalásra sem lehet számítni, mert a háború végével a császárnak nem lesz többé Angliára és Hollandiára szüksége, s „ezt a szegény népet – a magyarokat – keresztre fogják feszíteni”. Annak királynő minisztere, Sunderland, bármily tisztelettel szólt is Rákóczi egyéniségéről, azt mondotta, hogy ha ő volna császári miniszter, ő se adná át Rákóczinak Erdélyt, nehogy újra tárt kaput nyerjen Európába a török hatalom. Valóban a nyugatiak törökellenes nyilatkozatai azok, mik Rákóczit e kétségbeesett utolsó években a török szövetségtől visszatartották, bár időnkint erre is tett lépéseket konstantinápolyi követei által. A hollandus vezető államférfiú, Heinsius pensionarius végül már unalmát és lenézését sem titkolta a magyar javaslatokkal szemben, bécsi követe pedig, Hamel-Bruyninx sértő levélben oktatta ki Rákóczit az elmulasztott békealkalmakról, mikor ez, a felkelés életét meghosszabbítandó, újabb mediációra szólította fel.

Valóban a fölkelés 1709-től, sőt már 1708-tól kezdve inkább csak haldoklott diplomáciai szempontból is, amint ezt már a katonai események leírásánál is szemmel kísértük. A trencséni vereség után egymásután pártoltak el vezető állásban levő tisztek, kik közül néhányat kézrekerítve, így 1708-ban Bezerédy Imrét és Bottka Ádámot, 1710-ben Ocskayt, elrettentő például kivégezték. De már Ocskayval egész megyék, Trencsén, Turóc pártoltak el; a vármegyék általában megúnták a hosszú eredménytelen háborút, s ha nem is annyira, mint az erdélyiek, mindinkább visszatartották jobbágyaikat a katonáskodástól. Utóbb már erőszakos katonafogdosáshoz kellett nyúlni, hogy a hiányok valamikép pótolhatók legyenek, de a toborzó tisztek a földesúri védelem hiányában a falvakon szinte életveszedelemben forogtak; ha pedig sikerült néhány hajdút összeszedniök, ezek az ezred testéig már alig jutottak el mert „nagy vigyázás kelletik, mondja egy ily toborzótiszt 1710-ben, hogy el ne szökjenek, mert egyfelől az mint szedjük, úgy másfelől megszöknek”. A vármegyék maguk is mind nagyobb nehézségeket okoztak az élelem, adó, kvártély dolgában, s ha végre területükre ért egy-egy császári csapat, könnyen belenyugodtak, hogy vége a konföderációnak és jön a régvárt béke.

Hogy Rákóczi mégsem fejezte be a háborút akár 1708-ban vagy 1709-ben, annak motívumát tisztán diplomáciai működésében találjuk. Mindvégig meg volt győződve, hogy valamelyik külső hatalom vagy megtámadja a császárt, vagy legalább befoglaltatja az általános békébe őt magát, Erdély külön fejedelemségét és a magyar ügyet. Egyetlen célja tehát a háború elhúzása, életbentartása volt addig, míg ez a szerencsés diplomáciai helyzet valamiképen beállhat. S amint korábban a fölkelés anyagi és szellemi alapjait szinte tisztán az ő személyes munkája vetette meg, hasonlóképen őtőle származik ez a végzetes halogatás és hiú diplomáciai reménység is. Szenátorai és tábornokai nemzetközi ügyekbe, sohasem folytak be mellette, egyedül Bercsényi volt egyes dolgokról, így az orosz ügyről tájékozódva, aki azonban éppen orosz vonatkozásban optimista volt és urát is ezirányban befolyásolta. De a reménytelen hadi helyzetben időnkint Rákóczi is lazított programmján, egyetlen esetben, 1709-ben a hollandi követhez küldött újabb feltételek közt Erdélyt már hajlandó más magyarországi területért elcserélni (amint a szövetségesek korábban is ajánlták neki, hogy Szepességből alakíttasson hercegséget), s a trónöröklés dolgában is megelégednék a Lipót-féle koronázási hitlevél visszaállításával. De a bécsi kormánynál ekkor már nyomtalanul eltűnt az 1706-i béke hajlandóság, az oudenarde-i és malplaquet-i győzelmek után, s mikor később, 1710-ben a franciák mégis visszafoglalták Spanyolországot, s az angoloknál Marlborough befolyását békére hajló tory-minisztérium szüntette meg, mindez a magyar ügy szempontjából elkésve jött: a bécsi udvar bár 1710-ben és 1711-ben a nyugati diplomácia terén gyakran magára maradt, s helyzete megrosszabbodott, azzal mégis folyton tisztában volt, a hogy a haldokló magyar mozgalom veszélyt többé nem hozhat számára. A nyugati háború vége felé járt, Anglia már rég nem harcolt, amikor 1712 elején az utrechti kongresszuson megkötötte a maga külön békéjét. A nyugati hadimozdulatokat különben is megfagyasztotta a feketehimlőjárvány, melynek XIV. Lajos örököse és I. József császár is áldozatul estek, Magyarországon pedig még borzasztóbban dühöngött, 1708 óta Lengyel- és Törökországból, oláh földről behurcolva, a pestishalál. Nagyobb csapatokat lehetetlenség volt együtt tartani, s oly rettenthetetlen katona is, aminő Bercsényi volt, egyik helyről a másikra futott felbukkanó réme elől.

Ebben a helyzetben, amidőn csak idő, egy-két hó vagy esztendő kérdése volt a kurucok teljes körülzárolása, ami elől csak lengyel földre átlépve vagy orosz zsoldba állva menekülhettek volna, s amikor Savoyai Eugénben és a haditanácsban erős volt a szándék, hogy a fegyveres elnyomást minden tárgyalás és feltétel nélkül végrehajtsák: az utolsó pillanatban két magyar ember együttműködésének sikerült a bukott ügynek békés likvidálása és a felkelésnek újabb ember-és vagyonveszteség nélküli végleges leszállítása. Az új főparancsnok, régi tapasztalt katona, korábban a török hadjáratokban Savoyai Eugénnek és Muksa Emanuelnek főhadsegéde, tisztában volt azzal, hogy körülzáró hadműveleteinek a kurucok nem állhatnak ellen, s legfeljebb az 1711. év kikeletjéig védekezhetnek, ameddig a téli fagy és sár a császári sereg mozdulatait akadályozza. De Pálffy János gróf magyar ember volt, aki katona létére sem vágyakozott a katonai győzelemre honfitársai elcsigázott, éhező csapatai felett, melyeket dunántúli és erdélyi menekültek, asszonyok, gyermekek végeláthatatlan didergő tömegei követtek – Rákóczi elvonulva mellettük, könnyekig meghatva nézte ezek nyomorát, – Pálffy kitette magát a haditanács szigorú rosszalásának, amikor megpróbálta a kurucokkal folytatott direkt tárgyalás útján az értelmetlen, mert semmi jóra nem vezető helyzet megváltoztatását. Az ő 1710 november 14-i levele, melyet Károlyi Sándorhoz intézett, s melyben a haza és saját személye érdekében is felszólítja, hogy hozzá meghatalmazott emberét elküldje, vezeti be a szatmári békét megelőző tárgyalásokat, melyek e két főszemély, Pálffy és Károlyi munkájából vezettek eredményre. A fejedelem, kinek Károlyi a császári fővezér levelét megmutatta, helyeselte a tárgyalás megkezdését, maga is jót remélve abból, hogy a másik félen is jó magyar áll velük szemben. Károlyi a debreceni főbírót, Komáromi Csipkés Györgyöt küldte Pálffyhoz, s ez a közvetítő hasonlóképen nehéz munkát végzett a hónapokig tartó tárgyalások közben.

Mivel a valóságban a bécsi udvar a hadi műveletek végrehajtásától feltétlen megadást remélt, Rákóczi pedig közben orosz fegyveres segítség, angol tory békeközvetítés reményeiben bízva, szintén csak időtöltésnek, halogatásnak tekintette a béketárgyalásokat, a két őszinte békebarát mindkét részen csakhamar ferde helyzetbe került. Pálffy béketárgyalásaiért többször dorgálást kapott; ellenőrzésül melléje, szinte föléje tették a német Locher haditanácsost, s mikor 1711 április 11-én I. József meghalt, azonnal megfosztották fővezérségétől. Savoyai Eugénnek volt annyi belátása, hogy úgy a hadak, mint a béke vezetésével újra megbízatta őt. Még nehezebbé vált Károlyi helyzete, akitől Pálffy gyors tárgyalást és a kuruc várak átadását követelte, ez utóbbiba a körötte lévő hadak és tisztek beleegyeztek ugyan, de a békealku gyors befejezése teljességgel ellenkezett Rákóczi koncepciójával, aki újraéledő orosz reményében, Péter cárral személyesen találkozandó, 1711 február végén Lengyelországba ment, Károlyira, mint fővezérére bízva a fegyverszünet alatt is az ügyek vezetését. Rákóczi ekkor hónapokon át szinte igézete alatt állott az orosz hatalomnak: „Csak egyedül a moszkva segítségre kell, írta Károlyinak, elménket vetnünk, az melyet infallibilisnek méltán tarthatunk.” Lengyelországban újból Bercsényi hatása érvényesült, aki kalandos terveket okosan és meggyőző szenvedéllyel tudott előadni, s a magyar koronát ekkor az orosz trónörökös számára ajánlta fel. Károlyi kétszer is kiment Rákóczihoz, jelentés teendő tárgyalásai menetéről és rábeszélendő őt is a béke megkötésére. De a fejedelemnek reá is oly nagy volt a személyes varázsa, hogy bár Károlyi már elfogadta Pálffytól a császári kegyelemlevelet, erről nem tett urának említést, sőt újra hűséget fogadott neki. Viszont hazaérkezve, s maga körül látva a béke után sóvárgó kuruc tömegeket, tovább haladt a tárgyalásokban, melyek során természetesen sem Erdély, sem a külföldi garancia, sem pedig a következő országgyűlésen bármiféle alkotmányrevízió vagy engedmény szóba nem került. A bécsi kormány, de még a magyar alkotmányos jogfolytonosság alapján álló magyar labancok sem fogadhatták el a konföderációt, vagy annak szenátusát, mint tárgyaló feleket, holott Rákóczi mindegyre azt szegezte a békekísérletek ellenében, hogy a szécsényi konföderációs eskü alól csak ugyanazon konföderáció oldhatja fel őket, s ezért a konföderáció újabb gyűlése nélkül erkölcsi lehetetlenség a háborús állapot megszüntetése dolgában bármiként is dönteniök. Hiszen megfogadták, hogy a fegyvert le nem teszik, míg a haza szabadságát ki nem vívják vele! Ez a gondolat tartja vissza lengyel útja előtt a béketárgyalásokba való őszinte belemerüléstől, amire hajlandósága időnkint megvolt, így mikor Pálffyval a vajai kastélyban személyesen találkozván, felhívására „alázatos”, de a valóságban tartózkodó és büszke levélben kérte a császárt a béke megkötésére. Konföderációs álláspontját elfogadtatja lengyel útja előtt a Munkács körül található szenátorok és erdélyi követek salánki gyűlésében is; ettől kezdve a béke elutasításánál mindegyre a konföderáció tagjainak háborús akaratára hivatkozik. Pedig ekkor már rég szétfoszlott a harci kedv, s vele a magyar alkotmánynak egy magányos erratikus blokjává lőn a konföderáció is. Tagjai, urak, vármegyék, városok, hónapok óta császári kézen voltak, Erdély rendjei is visszatértek a régi uralom alá, sőt azok a szenátorok is, kik Salánkon újra meghódoltak Rákóczi személyes meggyőződéseinek, a béke megkötése után siettek annak előnyeit élvezni, úgyhogy szinte az a benyomásunk támad, hogy Károlyival kapartatták ki a gesztenyét, amihez maguknak nem volt elég bátorságuk. Egyedül Sennyei István, Munkács parancsnoka, Rákóczi legbizalmasabb tanácsosa és kancellárja helyeselte egyideig Károlyinak szinte önhatalmú tárgyalásait, továbbá a hadseregnek ez országrészben összeszorult töredékei, melyeket Rákóczi orosz zsoldba akart vétetni, de amelyek további, idegen szolgálatbeli harc helyett végre családjukhoz, szülőföldjükre kívánkoztak.

S a nyolc esztendő felkelésének ez az általános kimerültség és békevágy vetett véget, ez adott Károlyinak erőt, hogy a tárgyalások halogatását követelő Rákóczival végre is szakítson, s bár a fejedelem haragjában a vezérségtől is letette őt, a béke ügyét saját felelősségére megvalósítsa. A hadseregnek és a környező uraknak április 26-i szatmári értekezlete némi javítások után elfogadta a végleges békeszöveget, s április 30-án Károlyi kiséretében Pálffy János a majtényi mezőn megszemléltet a kurucezredeket, majd Károlyi után mindnyájan letették a hűségesküt, s földbeszúrva a sereg 149 zászlóját, a 10.000-en felüli tömeg hazaszéledt. Rákóczinak a békeokmány háromheti időt adott a hűségeskü letételére, amellyel ő annál kevésbbé élt, mert Péter cár és Ágost lengyel király részéről újabb reménysége volt a béke helyett a harc folytatására.

A szatmári béke a konföderációnak állandóan fenntartott követeléseihez mérten csakugyan siralmas minimumot tartalmazott. Az örökös királyság reviziója, – nem is szólva a trónfosztásról, – az András-féle ellenállási záradék helyreállítása, Erdély szabad választási joga és különállása, a neoacquista visszaadása és a fegyverjog megszüntetése, mindez még csak diskusszió tárgyát sem képezte, az egész békeokmány szinte kizárólag az amnesztiával és a birtokok visszaadásának módjával foglalkozott, s az évtizedes sérelmekre csak annyit tartalmazott, hogy őfelsége, azaz az 1687/88-i succesio-törvény értelmében I. József halálával trónralépett új örökös király, III. Károly Magyarország és Erdély jogait és kiváltságait meg fogja tartani, hasonlóképen a vallásügyi törvényeket is és az esetleges panaszok a jövő országgyűlésen akadály nélkül előadhatók lesznek. Hogy mindez valóban így lesz-e, arra nézve a békeszöveg egyéb garanciát nem tartalmazott: kinek-kinek hinnie kellett, hogy így lesz, mert a király mondja. Nem csodálkozhatunk, hogy ez a hit Rákóczinál és Bercsényinél, a leopoldi abszolutizmus időleges ígéreteinek ismerete alapján, teljességgel hiányzott, viszont ők arra is emlékeztek, hogy garancia dolgában ez annyiszor gyöngének és változékonynak bizonyult királyi szó helyett a nagyszombati tárgyalások független külföldi hatalmak közbelépését helyezték kilátásba, aminthogy kétségtelen, hogy Wratislaw is, Stepney és Rechteren is többet és jobbat hoztak, semmint a szatmári béke. Ez utóbbinak elfogadása hallgatólagos elismerését jelentette annak is, hogy ők az 1706-i tárgyalások meghiusításával politikai hibát követtek el és hogy a nemzet egész erőfeszítése, melyet azóta öt esztendőn át ők tartottak fenn, hiábavaló vérveszteség, vagyonértékek megsemmisítése volt. Végső fokon azonban bizonyára a legyőzhetetlen bizalmatlanság utasíttatá vissza Rákóczival az amnesztiának és visszatérésnek nyitva hagyott lehetőségét, oly bizalmatlanság, melyre neki bárki másnál több és erősebb okai voltak. Így válik el az ő személyi sorsa, és vele még néhány emberé, a rendi helyzet további életéről.

Az adott, vígasztalan és kilátástalan helyzetben a szatmári béke Károlyi és Pálffy, valamint a szatmári gyűlés résztvevőinek fáradozása következtében az utolsó pillanatban hárítá el a bécsi kormánykörök egy raffinált támadását, mely abban állott, hogy általános amnesztia helyett egy udvari bizottságra akarta rábízni, kinek adják vissza az amnesztiában birtokait. Ez a bizottság 10.000 forintnál nagyobb értékű birtokot egyáltalán nem szándékozott visszaadni, s így némileg Fra Angelo már ismert nagybirtokosellenes törekvéseit akarta megvalósítani, úgyhogy most az országnak még megmaradt, új szerzeményei fegyverjogtól nem érintett területén, az összes régi vármegyékben is lehetővé vált volna a nemesség deposszedálása, s ezzel akár a rác katonai területeknek a középső és északi vidékeken való kialakítása. A kuruc főurak birtokai királyi adomány következtében már a fölkelés tartalma alatt leginkább külföldi uraknak adattak, itt a titkos tanács tagjai is élénken érdekelve voltak, s természetesen nem szívesen látták, hogy birtokaik a régi tulajdonosoknak visszaadassanak. Itt Pálffynak nagy erőssége volt az ő főparancsnoki minősége: az amnesztia végrehajtása érdekében attól sem riadt vissza, hogy egy törvénytelenül birtokban ülő német grófné eltávolítására katonai erőt rendeljen ki. A közkatonák, birtoktalan nemesek és jobbágyok is békén visszatérhettek falujukba, nem sorozták be őket a császári seregbe, – mindennek híre pedig oly hatással volt még a Rákóczi személyes közelségében élő emigrált kurucokra is, hogy azok néhány hét alatt elhagyták őt és hazajöttek.

Rákóczi keserűen, de Istenben való megnyugvással, s emellett szokása szerint érzelmi kitörésektől tartózkodva nézte oly híveinek is távozását, minők voltak diplomatái, Nedeczky Sándor, Keczer Sándor, pénzügyi főtanácsadója, Hellenbach Gottfried, vitéz ezredese, Sréter János, és legbizalmasabb titkára, kinek tollából folytak, egykor a Recrudescunt-nak magyar vért forrásba hozó sorai, Ráday Pál. Némelyikük, így Nedeczky Sándor, azt a hírt hozta, hogy a fejedelem maga is hazatérni szándékozik, s általános volt a vélemény, hogy ebben csak Bercsényi akadályozta meg. De ez csak futó hangulat lehetett Rákóczinál, aki a Péter cárral való találkozás és ennek udvarias külsőségei hatása alatt ismét remélt, s az orosz reményen kívül Magyarországnak és erdélyi fejedelemségének az általános békébe való felvételét is szorgalmazta. De követét, Klementet, az aránylag legjobb indulatú toryk sem biztatták jóval, az utrechti kongresszuson pedig Polignac, a francia megbízott szinte sértő módon tartotta üres igéretekkel, a hollandusok teljesen elfordultak tőle és éreztették vele, hogy neki, mint katholikus fejedelemmel nem hiszik el, hogy Erdély különállása és az ő fejedelemsége a protestantizmus érdeke volna. De Rákóczi töretlenül folytatta a diplomáciai tárgyalások útját, hol megbizottainak előadásait csakhamar rosszul titkolt unalommal fogadták a valóságos hatalmak. A forróvérű Bersényi ekkor már kiábrándult a muszka reményből is, már 1711 őszén látta, hogy „minket csak a zsebbe dugnak pro ultimo casu, mint a tercerolt”, ugyanekkor már Rákóczi is kimondta a francia reménységről, mely éveken át éltette, a keserű ítéletet: „régóta úgy tekintenek, mint kifacsart citromot, melynek héját el kell dobni”, de mindez a kiábrándulás sem volt képes legyőzni lelkében a kötelességérzetet, hogy a konföderációnak és Erdély rendjeinek tartozik fejedelemsége visszaszerzésével. A körötte maradt száz emigráns eltartására minden pénzét feláldozta, lengyelországi birtokát megterhelte, maga Bercsényivel együtt szegényes viszonyok közt élt, majd Danzigon át Angliába utazott a békébe való foglalás érdekében, ahol azonban a hulli kikötőből nem engedték Londonba, s ezzel ő is megérkezett a XIV. Lajos önzésétől tönkretett fejedelmek, a Stuartok, bajor választók ispotályába, Franciaországba.

Rákóczi európai méretű egyéniségére jellemző, hogy XIV. Lajos a legnagyobb tisztelettel fogadta, amivel csak az akkori etikett szerint fogadhatta: megbecsülte benne nemcsak a szerencsétlenséget, melyből annakidején neki volt haszna, hanem az erős, tiszta egyéniséget is. A fejedelem egy ideig kiváncsian vett részt az udvar fényes életében, de midőn anyagi nehézségei folyvást súlyosbodtak – neve a Hôtel de Transsilvanie-val kapcsolatban botránykrónikába jutott, miután e palotájában megbizottja, Brenner abbé játékházat állított fel, – korábbi lelki fejlődéséből is könnyen megokolható fordulattal a grosboisi kamalduliakhoz vonult és mély vallásos, szinte szerzetesi élethez szoktatta magát. Utóbb a török-császári hadjárat hírére Törökországba hajózott, hol azonban szintén nem talált aktív szerepre, s az évek multával a francia követtel és egy csomó haszonleső francia ágenssel érintkezve még mindig újabb terveket kovácsolt. De mind e diplomáciai játékban lelke tiszta maradt és méltóságos öregsége volt az, mely utolsó hívét, Mikes Kelement a magyar szeretet és hűség lovagjává avatta, XVIII. századi lovaggá, s az érzésteli humanisztikum nagy írójává.